11. fejezet

Íme, itt is volna. Hajnali háromkor végre sikerült befejeznem ezt a részt. Köszönöm azoknak, akik írtak az előzőhöz, ide is kíváncsian várom a véleményeteket.
Abellana

(Edward)

Egy hétfői estén, másfél héttel a születésnapom után Jasper és Emmett átjöttek hozzám, míg Alice ragaszkodott hozzá, hogy ő és Bella kirittyentsék magukat és elmenjenek szórakozni. Enyhén fogalmazva sem tartottam túl jó ötletnek. Pláne miután megpillantottam Bellát. Elképzelni is szörnyű volt, hogy idegen pasik fogják legeltetni a szemeiket a feszes, fekete ruhába bújtatott domborulatokon, néhányan talán meg is próbálják majd fogdosni.

Mikor diszkréten félrehívtam Alice-t és a tőlem telhető legudvariasabb módon megérdeklődtem, hogy elment-e az esze, csak annyit felelt, hogy Bellának kijár a szórakozás. Ebben egyet is értettünk. Csak nem egy rakás iszákos, kanos férfi közt. De én nem akartam olyan férj lenni, és tulajdonképpen nem is voltunk igazi házasok, így hát nem sok beleszólásom volt a dologba.

Ezek után csak panaszkodni akartam valaki olyannak, aki ismeri a Bellához kötődő „múltamat”. Azonban Emmett előtt nem beszélhettem szabadon Jasperrel, hiszen ő is – mint az egész családom – azt hiszik, hogy akkor láttam meg először Bellát, mikor belépett az étterembe és megállapodtunk a házasságkötésünkről. Ez viszont nem jelentette azt, hogy ő sem vett észre semmit.

- Szóval… hogy alakulnak a dolgok Bellával? – villantott rám kaján vigyort Emmett.

- Barátok vagyunk – vontam vállat, miközben próbáltam közömbösnek tűnni.

- Extrákkal? – kacsintott rám.

- Nem! – vágtam rá rögtön. – Szimplán csak barátok.

- Óh, na ne már – ellenkezett Emmett. – A vak is látja, hogy valami van köztetek. És gondolj csak bele. Olyan régóta akartuk már, hogy legyen valakid. A szüleid imádják Bellát, odáig lennének, ha ti ketten összejönnétek.

- Mind felfújjátok ezt a dolgot. Csak barátok vagyunk, ennyi – makacskodtam.

Azonban elgondolkodtatott, amit Emmett mondott. Vajon a kívülállóknak tényleg úgy tűnt, hogy lehet köztünk valami? Abban biztos voltam, hogy én többet akarok. De arról fogalmam sem volt, hogy Bella mit szeretne. Néha úgy tűnt, hogy ő is érzi a köztünk lévő vonzást. Lehetetlennek tűnt nem érezni. Viszont az is lehet, hogy ő tényleg csak barátként tekintett rám. Mi történik velem? Mielőtt Bella Swan belépett az életembe, sosem gondolkodtam ennyit egy lány irántam való érzéseiről. Mielőtt őt megláttam, senki sem érdekelt ennyire. Gondolatban undorodva felhorkantam. Szedd össze magad Edward!

***

Másnap reggel együtt indultunk munkába, mint mindig. Most azonban egy hangunk sem hallatszott az út során, Bella csak nézett ki az ablakon, tekintetét az elsuhanó épületekre szegezve, én pedig kihasználtam, hogy észrevétlenül bámulhatom. Azon gondolkodtam, hogy vajon hányan figyeltek fel rá tegnap este. Valószínűleg sokan. Vajon odament valaki hozzá, hogy meghívja egy italra aztán elkérje a számát? Biztosan. Persze tudtam, hogy el kell utasítania a férfiakat a szerződés miatt. De nem tudtam kiverni a fejemből, hogy milyen lenne ha én lennék ott Bella mellett. Igazi férjként, aki elbüszkélkedhet a gyönyörű feleségével.

Kétségbeesetten meg akartam törni a csendet, így hát azt kérdeztem: - Milyen volt az estéd?

Úgy tűnt, mintha szavaimmal félbeszakítottam volna a gondolatait, mert egy pillanatig úgy nézett rám, mintha eddig ott sem lettem volna. – Óh… öhm, jó volt. Mármint a klubok nem igazán az én világom, de jól éreztem magam Alice-szel. És a tiéd hogy telt?

- Csak a szokásos – vontam vállat. Bella halvány mosollyal bólintott, majd újra elfordult tőlem. Zavartan összeráncoltam a homlokom. Úgy tűnik, tényleg nagyon elmerült a gondolataiban.

Néhány órával később már az irodámban ültem, amikor megcsörrent a telefonom. Alice volt az.

- Mi az? – szóltam bele a telefonba gorombán.

- Csak azt ne mondd, hogy még mindig morcos vagy, amiért elvittem Bellát szórakozni. Tipikus férfi…

- Éppen dolgozom, Alice. Miért hívtál?

- Nos, arra gondoltam, hogy idén is lemehetnénk a folyópartra ünnepelni, mint tavaly. Négyesben! Hát nem vicces? Akkor is ott voltunk mind a négyen és nem is sejtettük, hogy egy évvel később már házasok lesztek – csacsogott Alice. Egy pillanatra elkerekedtek a szemeim. Bele sem gondoltam, hogy pontosan pénteken lesz egy éve, hogy először megpillantottam Bellát. Már ennyi ideje, hogy rabul ejtett, anélkül, hogy egyáltalán tudna róla.

- Öhm… majd megkérdezem Bellát – feleltem. – Apropó, mi történt tegnap este? Bella nagyon csendben van ma.

- Semmi különös – válaszolt. – Csak beszélgettünk.

- Beszélgettetek? Miről? Én is szóba kerültem? – Úgy záporoztam a kérdéseket Alice-re, mintha kihallgatáson lennénk.

- Hát persze, mindenféléről elcsevegtünk. Naná, hogy a férjeink is szóba kerültek.

Vártam, hogy Alice többet mondjon, de nem tette. – És? – csattantam fel.

- Ez bizalmas információ, Edward. Különben sem mondok neked semmit, amíg ilyen mogorva vagy – mondta, mire én türelmetlenül a szemeimet forgattam.

- Na és megkörnyékezték a férfiak? Ugye észrevették a gyűrűt az ujján? – tettem fel újabb kérdéseket.

- Mit számít az? Gondolod érdekel Bellát bárki is, amikor ő teljesen… hopsz, erről nem beszélhetek.

- Alice – morogtam, miközben egyik ujjammal a halántékomat masszíroztam. Ez a telefonbeszélgetés nagyon is frusztráló volt. Mégis miről nem beszélhet?

- Most mennem kell, Edward. Számítunk rátok pénteken. – És mielőtt bármit is szólhattam volna, Alice letette a telefont. Mélyet sóhajtottam, majd a tekintetem rátévedt az órámra. Ideje értekezletre mennem.

Kiléptem az ajtón, még mindig azon tűnődve, hogy mit akart mondani Alice, de két lépést sem tettem, mikor beleütköztem valakibe. Hirtelen egy csokoládébarna szempár nézett fel rám. Bella gyorsan elkapta a tekintetét, és lehajolt, hogy összeszedjen pár iratot, amit az ütközésünkkor elejtett. Én is azonnal lehajoltam, hogy segítsek neki. Mikor felálltunk és a kezébe adtam az iratokat, kezem valahogy az alkarjához tévedt, én pedig nem tudtam ellenállni, végigsimítottam rajtuk, egészen a csuklójáig.

- Csak óvatosan, Mrs. Cullen – dünnyögtem egy félmosoly kíséretében, mire Bella újból rám nézett. Habár… egy pillanatra olyan volt, mintha az ajkaimat bámulná. – Minden rendben?

- Persze, csak… öhm… ügyetlen vagyok ma – felelte erőtlenül. Tekintetem nem engedte az övét, sőt, a kezeim továbbra is Bella csuklóján voltak. Az agyam egy hátsó része jelezte, hogy el kellene engednem, mert dolgom van, de egyszerűen nem voltam rá képes. Ekkor azonban valaki a torkát köszörülte mellettünk.

- Minden rendben? – kérdezte az apám, majd alaposan szemügyre vett minket. Gyorsan elengedtem Bellát.

- Hogyne – feleltem. – Csak segítettem Bellának felszedni, amit elejtett.

- Értem – mondta, majd gyanakodva felhúzta a szemöldökét. – Készen állsz az értekezletre, Edward?

- Persze – vágtam rá, majd Bellához fordultam, és kissé lehalkítottam a hangom. – Később találkozunk.

Ő csak bólintott, majd miután én és az apám elindultunk, még egyszer hátrafordultam. Bella még mindig engem nézett. Egyikünk sem kapta volna el a tekintetét, ha az apám meg nem szólal újra, mikor már távolabb voltunk. – Mi folyik itt, Edward? – kérdezte.

- Mire gondolsz? – néztem rá értetlenséget színlelve. Apám hunyorított egyet, majd felsóhajtott.

- Egyszer én is ugyanebben a helyzetben voltam, fiam. Vagy legalábbis hasonlóban. Ha akarsz valamit, cselekedned kell.

- Csak barátok vagyunk – motyogtam makacskodva, akár egy kisgyerek.

Az apám felnevetett, majd elindult a tárgyaló felé. – Ezt mintha már hallottam volna – kiáltott hátra a válla fölött, én pedig durcáskodva követtem.

***

Elegem lett a családom tanácsaiból. Más vágyam se volt, csak az, hogy cselekedjek. De ők nem tudhatták, hogy mi tart vissza. Bella sokkal régebb óta a gondolataim középpontja, mint ahogyan azt ők hiszik. És van valami… valami, ami miatt nem tudtam megközelíteni Bellát, nem csak most, de az elmúlt egy évben sem. Viszont még én magam sem tudtam rájönni, hogy mi volt az. Olyan volt, mintha Bella öntudatlanul magához láncolt volna, de mindig gondos távolságban tartott. De most elhatároztam magam. Rá kell jönnöm, hogy mi jár a fejében.

Szerda délelőtt nem sokat láttam Bellát, ami megszokott dolog volt, viszont nem sokkal dél után mindig megjelent az irodámnál, hogy együtt ebédeljünk. Most viszont itt ültem és értetlenül bámultam az órát. Rég elmúlt dél.

Felálltam és kisétáltam az irodámból. Odamentem a gyakornokok fülkéihez, de Bellát nem találtam a szokásos helyén. Hirtelen viszont tűsarkak kopogtak el mellettem. A hang gazdája felé fordultam, és egy fiatal szőke nő volt az. Nem ismertem, de néha láttam az arcát, tudtam, hogy Bella mellett dolgozik ő is gyakornokként.

- Elnézést! – állítottam meg. – Bella Swan-t keresem.

Felnézett rám és a szemei kikerekedtek. – Mr. Cullen! – hüledezett.

- Öhm… igen. Jó napot. Bocsánat, a feleségemet keresem.

- Óh, hát persze. Bella a fénymásoló szobában van – mutatott a háta mögé.

- Köszönöm – mondtam hálásan egy mosoly kíséretében, majd miután elindultam a vele ellenkező irányba, még hallottam, ahogyan egy „ó te jó ég” elhagyja a száját. Fura.

Továbbmentem a fénymásoló szoba felé, és ahogyan a nő mondta, Bella tényleg idebent volt. Éppen háttal állt nekem. Lassan lépkedtem felé a szürke szőnyegen, miközben szerencsére a fénymásoló zaja elnyomta lépteim hangját. Csak akkor álltam meg, mikor már csak egy hajszálnyira voltam Bellától. Ha kicsit is megmozdulok, a mellkasom hozzásimult volna a hátához, arcomat pedig a hajába fúrhattam volna, hogy mélyen magamba szívjam az illatát. Végül felemeltem az egyik kezem és finoman a csípőjére helyeztem.

Bella ijedten ugrott egyet, majd nehézkesen szembefordult velem azon a kevés helyen, amit hagytam neki. – Megijesztettél – pihegte.

- Vártam, hogy együtt ebédeljünk. Mint mindig – feleltem.

- Óh. Én csak… elfoglalt voltam – mondta, de közben rám sem nézett.

- Valóban? – kérdeztem kétkedve, és közben visszahelyeztem a kezem a csípőjére, a másikkal pedig felemeltem az állát, hogy a szemébe nézhessek. – Mintha kerülnél engem tegnap óta. Pontosabban az azelőtti este óta. Történt valami Alice-szel?

- Nem, csak beszélgettünk – felelte halkan.

Egyszerűen nem bírtam magammal, közelebb léptem Bellához, míg össze nem simult az egész testünk, orrommal pedig végigsimítottam az állán, aztán fel az arcán, majd a fülébe súgtam: - Rólam is beszélgettetek?

- M-mit művelsz, Edward? – kérdezte Bella gyengén.

- Csak feltettem egy ártalmatlan kérdést – suttogtam újra, majd folytattam amit azelőtt, de ezúttal a nyakán és a vállán simítottam végig, miközben másik kezem is a csípőjére tettem.

- Te is szóba kerültél – felelte szinte hangtalanul.

- És…? – kérdeztem újabb részletek után puhatolózva, de igazából már nem is érdekelt. Csak arra tudtam összpontosítani, hogy a Bella iránti vágyakozás elveszi az eszem.

Mivel alacsonyabb volt nálam, újból magam felé kellett emelnem az arcát egyik kezemmel, míg az orrunk össze nem ért.

- Edward – szakadt fel a nevem az ajkai közül, mint egy halk nyögés. Fogalma sem volt, mit tett velem, hogy ilyen módon hallottam a nevemet tőle.

El sem mertem hinni. Itt a pillanat. Olyan közel volt hozzám, annyira összesimultunk, éreznie kellett, hogy mit tesz velem. Lehetetlen lett volna nem észrevenni. Ajkai mindössze néhány milliméterre voltak az enyéimtől, én pedig alig vártam, hogy végre megízlelhessem őket. Már elképzeltem, ahogyan nyelveink és a lélegzetünk összekeveredik, a kezem pedig a puha húsba markol, hogy még közelebb húzzam őt magamhoz. Elképzeltem, ahogyan körmei végigszántják a hátam és a nevem tör fel belőle, mikor csókjaim áttérnek a nyakára.

Viszont egyik sem valósult meg.

- Ó, bocsánat! – hallatszott egy hang mögöttem. Bella és én úgy rebbentünk szét, akár a madarak. Csak még kínosabb lett a helyzet, mikor felismertem az érkezőt, és ő is engem. – Áh, Edward!

Alistair volt az, apám egyik jó barátja és munkatársa. Az egyik azok közül, akik nem tudtak eljönni az esküvőre. – Öhm… bocsáss meg, Alistair, mi csak…

- Nekem nem kell magyarázni – legyintett nevetve. – Én is voltam friss házas. Sajnálom, hogy megzavartalak benneteket, csak éppen a titkárnőm beteg, úgyhogy most nekem kell ezt a csomó mindent lefénymásolnom…

- Adja csak – mosolygott rá udvariasan Bella.

- Köszönöm, Bella, kedves tőled – felelte Alistair, miközben hatalmas mosoly terült el az arcán.

- Ti már ismeritek egymást? – kérdeztem.

- Igen, találkoztam a feleségeddel a minap. Azonnal nagy rajongója lettem, igazán bájos lány. Sajnálom, hogy nem tudtam ott lenni az esküvőn. De ha már itt az alkalom, szívből gratulálok.

- Nos, öhm… köszönjük. Azt hiszem nekem ideje visszamennem dolgozni – mondtam, majd Bella felé fordultam, aki azonban makacsul kerülte a tekintetem. – Este találkozunk.

Félig felém fordult, majd kurtán bólintott. Alistair rám kacsintott egyet, majd visszamentem az irodámba. El sem tudtam hinni, hogy mi történt az előbb. Bella és én majdnem csókolóztunk. És ő is akarta. Ebben biztos voltam. Alig vártam, hogy megérkezzen az este és megbeszélhessük, hogy mi történt. Vagyis majdnem történt.

Azonban nem volt ilyen szerencsém. Későn végeztem, és mikor megérkeztem haza, Bella már elment aludni. Így hát várnom kellett reggelig, de megint csalódásban volt részem. Bella azelőtt elment, hogy én felébredtem volna. Ez már nevetséges! Nem kerülgethet a végtelenségig!

Egész nap ideges voltam és nagyon-nagyon frusztrált. Elhatároztam, hogy ma nem hagyom őt elmenekülni a kis beszélgetésünk elől. Reggel szóltam Riley-nak, a sofőrünknek, hogy azonnal hívjon fel, mielőtt hazaviszi Bellát. Így hát meg sem lepődtem, mikor délután az ő hívását jelezte a telefonom. Most megvagy, drága nejem.

- Jó napot, Mr. Cullen. Az előbb jött le Mrs. Cullen. Megmondtam, hogy a maga utasítására meg kell várnom önt, mire ő azt mondta, akkor hazamegy másképp. Próbáltam megállítani, de… nem tudtam, hogy utánamenjek-e, uram.

- A fenébe – morogtam. – Semmi gond, Riley. Azonnal ott leszek.

Kiviharzottam az irodámból és azonnal a lift felé vettem az irányt. Többen furcsán néztek rám, de nem érdekelt. A lift viszont ma valamiért különösen csigalassúnak tűnt, és mikor már kezdtem azt fontolgatni, hogy lerohanok a lépcsőn, megérkeztem a földszintre. Kirohantam az épületből és körülnéztem, majd csodák csodájára megláttam Bellát távolodó alakját. Utána futottam és megragadtam a könyökénél fogva.

- Hát ennyire el akarsz kerülni? – kiáltottam fel. – Többé nem is fogsz hozzám szólni?

- A francba – motyogta Bella. – Gondoltam nem az épület előtt fogok taxit, nehogy rám uszítsd a hülye sofőrödet. Nem hittem volna, hogy te magad állítasz meg.

- Márpedig itt vagyok – tártam szét a karjaimat. – Te pedig gyerekesen viselkedsz.

- Én viselkedem gyerekesen? – kelt ki magából Bella. – Ennek csak egy… egy érdekházasságnak kellett volna lennie! Te voltál az, aki elszúrtad ezt az egészet! Azzal, amit tegnap tettél. Mégis hogy a fenébe kéne viselkednem?

- Mondjuk akár meg is beszélhetnénk – mondtam. – Felnőttek módjára.

- Nincs ezen semmit se megbeszélni – jelentette ki. – Ez soha többé nem történhet meg. Felejtsük el az egészet.

- Mi van, ha én nem akarom elfelejteni? – kérdeztem. Bella a szemeit forgatta. – Ne is tagadd, hogy van köztünk valami! Ráadásul már elég régóta. Ideje, hogy tudomást vegyünk róla.

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – makacskodott Bella.

- Pontosan tudod, hogy miről beszélek! – rivalltam rá. Bella hirtelen a cipőjét kezdte bámulni, és nem felelt semmit. Felsóhajtottam. – Figyelj, nem akarom, hogy tovább kerülgess. Ez elég szar helyzet. Csak… tegyünk úgy mint azelőtt, rendben?

Bella csak szó nélkül, csücsörítve bólintott. Én pedig megkönnyebbültem, még akkor is, ha tudtam, hogy haragszik rám. Eddig tökéletesen megvoltunk barátokként, és én átléptem egy határt tegnap. Ebben igaza volt. – Na akkor hazamegyünk, vagy álldogálunk még itt egy órát? – csattant a hangja, majd elindult visszafelé, én pedig elmosolyodva követtem. Tüzes Bella visszatért.

***

Elérkezett a péntek. Július 4-e. A legtöbb embernek – vagyis legtöbb amerikainak – ez a nap a hazája ünnepléséről szólt. De nem nekem. Nekem ugyanis most már örökké úgy marad meg, mint a nap, amikor Bella Swan az életem része lett. Még akkor is, ha ő akkor még nem tudott róla.

Nagyjából visszatértünk ahhoz a barátságos viselkedéshez, mint azelőtt, habár most némi kínos feszengés is vegyült a dologba. Viszont beleegyezett abba, hogy együtt töltsük az estét, és ennek örültem.

Csendben ültünk a taxiban, útban odafelé, mikor eszembe jutott valami. – Tudod, mire emlékszem? Tavaly pont ezen a napon találkoztam az apáddal. És azt mondta, ez hagyomány nálatok. Hogy együtt töltitek a július 4-ét.

Azt már nem említettem, hogy később aznap láttam is őt. Bella meglepettnek tűnt.

- Ilyenekre emlékszel? – nevetett fel. – Így volt. Még kiskoromban vitt el először. Az anyám nem akart jönni. Aztán minden évben együtt töltöttük ezt a napot a folyóparton. Ezek voltak a legjobb emlékeim minden nyáron. Az az egy tökéletes nap, amikor az apám felvidított és az anyámat egy pillanatig sem kellett elviselnem. De most már felnőttem. A tavalyi volt a legutolsó. Minden hagyománynak vége szakad – mondta szomorúan.

Gratulálok, te idióta. Most aztán jól feldobtad a hangulatát. Egyik kezemmel az övé felé nyúltam és finoman megszorítottam. Mivel a testi érintkezés most érzékeny téma volt köztünk, arra számítottam, hogy elhúzza a kezét. De ehelyett elmosolyodott és visszaszorított.

Nem sokkal később megérkeztünk a folyópartra, ahol Alice és Jasper már vártak minket. Mikor Bella és Alice kicsit elvonultak, kibukott belőlem a dolog.

- Majdnem megcsókoltam – sóhajtottam. – Egyre nehezebb úgy tenni, mintha nem lenne köztünk semmi.

- Akkor ne tégy úgy – tanácsolta Jasper.

- Ez nem ilyen egyszerű – feleltem. – Ő nem akarja. Kezdem azt hinni, hogy egészen idáig csak képzelődtem. Talán ő tényleg csakis barátként tekint rám.

- Azért azt nem hinném – mondta Jasper. – Legalábbis Alice szerint.

Erre felkaptam a fejem. – Bella mondott neki valamit?

- Azt hiszem – bólintott. – De Alice nem mond nekem semmit. Viszont azokból a véletlen foszlányokból ítélve, amiket kikotyogott, szerintem nagyon is kétoldalú a dolog. Bella sem közömbös irántad. Ez szinte biztos.

Ezt eddig is sejtettem, de ez a megerősítés most váratlan eufóriával csapott le rám az utóbbi napok kétkedése után.

Nem sokkal azelőtt, hogy a tűzijáték elkezdődött volna, Bella és én sétáltunk egyet. Jókedvűnek tűnt Alice és Jasper mellett, de tudtam, hogy még mindig maga alatt van. – Sajnálom, hogy elszomorítottalak – mondtam.

- Ugyan, dehogy – legyintett. – Azt hiszem ideje szembenéznem a tényekkel. Az apám azt az életet választotta, aminek Renée is része. Én pedig felnőttem. Új szakasz kezdődött az életemben. És igazad volt.

- Miben? – kérdeztem kíváncsian.

- Gyerekesen viselkedtem, amiért kerültelek – mondta.

- Bella, nem… - Meg akartam győzni az ellenkezőjéről, de két ujját a számra helyezte és elhallgattatott.

- Igenis az voltam. Sajnálom. Ami tény, az tény – vont vállat. – Majdnem megcsókoltál. És én nem tettem ellene semmit.

- Az én hibám volt. Nem kellett volna azt tennem.

- Tényleg így gondolod? – vonta fel az egyik szemöldökét Bella. Néhány pillanatig egymás szemébe néztünk, majd megráztam a fejem. Ő elmosolyodott.

Sétáltunk tovább, mikor egyszer csak elkezdődött a tűzijáték és mindketten megálltunk. Mindenki az égre tekintve gyönyörködött a látványban, de én tudtam, hogy mi ketten egyáltalán nem figyeltünk rá. Kicsivel Bella mögött álltam, csupán egy-két centi volt az én mellkasom és az ő háta közt, ő pedig felém fordította a fejét és rám nézett. Visszanéztem a szemébe és éreztem, hogy ebben a pillanatban valami megváltozott kettőnk között. Bella lassan velem szembe fordult, és akkor tudtam. Ez a tökéletes pillanat. Most kell megtörténnie. Nem előbb, nem később.

Könnyedén lehajoltam hozzá, áthidalva a köztünk lévő egy-két fejnyi különbséget. Ajkaim lassan megérintették az övéit, puhán és gyengéden. Abban a pillanatban elvesztem. Soha egy csók sem volt még rám ilyen hatással. Csakis Bella váltotta ezt ki belőlem, ezt a véget nem érő szomjazást őiránta. Nyelvemmel végigsimítottam alsó ajkán, ő pedig engedte, hogy mélyebben megízleljem. Arcát két kezem közé fogtam, majd éreztem, ahogyan a tenyerei felsiklanak a hátamon. Kellemesen beleborzongtam.

Mikor kifogytunk a levegőből, egy pillanatra elváltunk, de még nyomtam egy utolsó édes csókot ajkaira, ezzel megpecsételve az első igazi csókunkat. Sokat gondoltam az esküvői csókra is, de az nyomába sem érhetett ennek.

Homlokomat az övének döntöttem és mindketten kapkodtuk a levegőt. Csak néhány pillanat után néztem újra a szemébe, kicsit aggódva, hogy mit találok bennük. Azonban Bella nem mutatta a megbánás jeleit. Csillogó szemekkel nézett fel rám, majd pontosan ugyanabban a másodpercben a kitörő boldogságtól mindketten elnevettük magunkat, miközben a tűzijáték utolsó hangjait elnyelte az éjszaka.

10. fejezet

Végre itt is a következő fejezet, ezúttal sikerült két héten belül tartani. :D Köszönöm a véleményeket az előző részhez - a hozzászólások nagyon ösztönzően hatnak ám. A következő fejezetben elérkezünk július 4-hez, ami ugyebár Edward és Bella első találkozásának az évfordulója... vajon mi fog történni? ;)
Abellana

(Bella)

Amint Edward keze elhagyta a derekamat, ajkai pedig nem értek többé hozzá a fülemhez, amibe az előbb belesuttogott, máris kicsivel nyugtalanabb lettem. A sok idegen között megnyugtatott a tudat, hogy mellettem van, és még inkább megnyugtatott az érintése. Ez nemrég még kiborított volna, és megpróbáltam volna elfojtani minden Edwarddal kapcsolatos „illetlen” gondolatot. De most… inkább csak élveztem, hogy milyen jól kijövünk egymással.

- Elveszettnek tűnik – szólt mellőlem egy hang. Kissé megugrottam ijedtemben, mert nem számítottam rá, hogy bárki is hozzám fog szólni, míg elmerülök a gondolataimban. Ránéztem a férfira, aki magabiztosan mosolygott. Nálam pár évvel idősebb lehetett, nagyjából Edward-korú. Elegáns fekete öltönyt és inget viselt, amitől még hangsúlyosabb lett sötétebb bőre és barna szeme, fekete haja pedig rövidre volt nyírva. Olyan rövidre, amibe az ember nem tudja beletúrni az ujjait. Nem úgy, mint Edwardéba… na jó, fókuszálj, Bella.

- Még új vagyok – vallottam be nevetve. A férfi is udvariasan nevetni kezdett.

- Nem könnyű megszokni – mosolygott rám, majd felém nyújtotta a kezét. – A nevem Jacob Black.

- Isabella Swan – fogtam vele kezet. – De hívjon csak Bellának.

- Meg kell, hogy mondjam, maga kitűnik a tömegből, Bella – mondta, én pedig nevetve elpirultam. Csak nem flörtölni próbál velem? Mielőtt azonban bármit is szólhattam volna, éreztem, hogy egy kar fonódik a derekamra és valaki szorosan magához húz. Edward visszatért.

- Helló, Jacob – biccentett oda neki Edward, szinte már udvariatlanul. Vajon ismerik egymást?

Jacob Black arcáról lassan leolvadt a mosoly, ahogyan a tekintete Edwardra vándorolt. – Cullen – biccentett ő is.

- Látom megismerkedtél a feleségemmel – vetett rá Edward egy műmosolyt.

- Igen, cseverésztünk egy kicsit – felelte Jacob ugyanazzal a mosollyal. – Még nem is gratuláltam. Régóta tart a románc?

Nem tudtam mi folyik itt, de azt észrevettem, hogy valami nincs rendben kettejük között. És habár Jacob elsőre elég szimpatikusnak tűnt, az én férjem Edward volt, és én bíztam benne. Úgyhogy két karomat a dereka köré fontam és még jobban hozzásimultam.

- Már egy ideje – válaszoltam Jacobnak, aki ettől mintha dühössé vált volna.

- Ha most megbocsátasz Jacob, táncolok egyet a feleségemmel – mondta neki Edward, majd magával húzott engem a táncparkettre, miközben Jacob a fogait összeszorítva bámult utánunk.

- Mi volt ez az egész? – kérdeztem, miközben elkezdtünk ringatózni a lassú dallamra. Persze eközben nem kerülte el a figyelmemet, hogy még mindig teljesen egymáshoz simultunk, és az sem volt rám teljesen hatástalan, hogy az előbb kétszer is a feleségének hívott.

Edward nem válaszolt a kérdésemre, helyette ő tett fel egy újabbat. – Miről beszélgettél vele?

- Semmiről – feleltem. – Csak elgondolkoztam, ő meg hirtelen megszólított, hogy idegesnek tűnök vagy mi, aztán bemutatkoztunk és rögtön utána mellettem termettél. Ismered őt, Edward?

Láttam, ahogyan Edward állkapcsa dühösen megfeszül. – Ő az oka – mondta halkan. – Ő az oka annak, hogy hozzám kellett kötnöd magadat. Ő adta a hamis információkat a sajtónak.

- Hogy micsoda? – kérdeztem emelt hangon, miközben éreztem, hogy elkerekednek a szemeim.

- Egy behízelgő seggfej – morogta. – Jacob Black csak egy aljas szemétláda, aki megirigyelte a családom sikerét és elhatározta, hogy tönkretesz. Rose szerint elég amatőr húzás volt, de mint látod, így is súlyos lépéseket kellett tennünk.

Visszanéztem Jacobra, aki még mindig megszállottan bámult minket, és hirtelen elöntött az undor amiatt, amit Edwarddal művelt. Ráadásul a cselekedetei rám is hatással voltak, hiszen emiatt vagyok most házas, de ez jelen pillanatban nem izgatott annyira.

Edward remegett a dühtől a kezeim alatt, én pedig felcsúsztattam őket, és két tenyerem közé fogtam az arcát. – Sajnálom – suttogta lehunyt szemekkel. – De már a jelenléte is… és hogy csak így megkörnyékezett téged…

- Akkor menjünk innét – mormoltam gyengéden.

- Nem lehet – rázta a meg a fejét. – Itt az egész családom és a vacsora még el sem kezdődött, és…

- Edward! Nem érdekel. Nem hagyom, hogy így felhúzzon téged. Kit érdekel most, hogy még a vacsoránál is jópofizzunk? Már megtettük a magunkét. Most tégy valamit önmagadért, és hagyjuk itt az egészet.

Mélyen a szemembe nézett, majd egy perc múlva megszólalt. – Menjünk – bólintott.

Elmosolyodtam, hiszen ez azt jelenti, hogy bízik bennem. Megragadtam Edward kezét és kifelé húztam. Fél pillanatra még elkaptam Rosalie felháborodott tekintetét, de ez most a legkevésbé sem izgatott.

- Na és most? – tette fel a kérdést Edward. Na igen. Megléptünk egy partiról, nem mehetünk csak úgy haza. Aztán hirtelen felötlött bennem valami.

- Van olyan hely itt New York-ban ahová mindig is el akartál menni, de valamilyen okból még sosem tetted? – kérdeztem. Edward elgondolkodott, majd megrázta a fejét. Elmosolyodtam. – Hát nekem van!

***

- Ez komoly? Nem hiszem el, hogy még sosem látogattad meg az Empire State Building-et! Miféle New York-i vagy te? – hitetlenkedett Edward.

Az épület tetején csodáltuk az éjszakai kilátást, miközben a többi látogató furcsa pillantásokat vetett ránk a túlöltözöttségünk miatt. Edward „kapcsolatai” révén azonnal feljutottunk. Néha egész jó Cullennek lenni.

- Tudom, furcsa. Egyszerűen csak mindig úgy voltam vele, hogy lesz még időm megtapasztalni ezt is – vontam vállat. – És te? Sokszor jártál itt?

- Carlisle sokszor felhozott ide gyerekkoromban – mesélte. – Mindig csak ketten jöttünk, és közben rengeteget mesélt a városról.

Edward elmosolyodott az emlékektől. – Szerencsés vagy – jegyeztem meg. Nem akartam ezt hangosan kimondani, csak úgy kibukott belőlem. Edward rám nézett és a mosoly helyét szomorkás arckifejezés vette át.

- Nekem mindent elmondhatsz – súgta gyengéden. – Elmondhatod, hogy mi bánt.

Az emberek kavarogtak körülöttünk, miközben szemügyre vették a kivilágított várost, de egyiküket sem vettem észre. Mintha ott sem lettek volna. Csak bámultam Edward szemeibe.

- Csak belefáradtam, hogy soha semmi sem elég jó neki, amit csinálok. Belefáradtam, hogy csak egy dolog érdekli – magyaráztam. Edward tudta, hogy kire gondolok. – Ez nagy lépés volt nekem. Hogy hozzád mentem. És még csak nem is érte tettem, hanem az apámért. Ő mindig is tudta, hogy mit kell tennie a családjáért. De most az egyszer… láttam rajta, hogy olyan helyzetbe került, amiből nem tud kimászni. Erre az anyám… volt képe még többet követelni tőlem, egy nappal azután, hogy kényszerből megházasodtam.

Azt hittem, sőt attól féltem, hogy Edward meg fogja kérdezni, mit mondott az anyám. De nem tette. Szerencsére. Szégyenkeztem volna neki bevallani, hogy az anyám szinte megparancsolta, hogy csábítsam el. Hogy ne csak másfél évig tartson a házasságunk. Azért, hogy ő még tovább jómódúnak érezhesse magát.

- Nem tartozol neki semmivel, Bella – mondta Edward határozottan, miközben végigsimított az arcomon. – Ha akarod, többé nem is kell vele tartanod a kapcsolatot. Mi mind kiállnánk melletted.

Hála töltötte el a szívemet ezektől a szavaktól, mégis megráztam a fejem. – Azt nem tehetem – feleltem. – Az apám valamiért még kitart mellette. És amíg ez így van, nem hagyom őt cserben.

Edward együttérzőn bólintott, majd egy ideig csendben figyeltük a kilátást. Viszont eszembe jutott valami.

- Tudod, azért meglepődtem, hogy Rosalie nem indított bosszúhadjáratot Jacob Black ellen – mondtam. Edward felnevetett.

- Látom eléggé kiismerted már – állapította meg. – Ő akart. Nagyon is. De az apám megtiltotta neki. Azt mondta, mi fölötte állunk az olyan piti dolgoknak, mint amit Jacob tett. Rose nagyon védelmező tud lenni, ha a családjáról van szó. Van egy gyengédebb oldala is.

Hittem Edwardnak, és habár Rosalie mindig udvarias és tiszteletteljes volt velem, mindig is úgy éreztem, hogy nem kedvel. Ha valaki, hát ő biztosan nem tekint engem családtagnak. Ráadásul ma este begyűjtöttem nála még egy rossz pontot.

Miközben ekörül jártak a gondolataim, észrevettem, hogy valaki figyel. Egy tőlünk pár méterre álldogáló pasas kacéran mosolygott, majd kacsintott egyet. Elpirultam a rám irányuló figyelemtől – mint mindig – és ekkor Edward is észrevette őt. Karjait a derekamra fonta és olyan közel húzott magához, hogy szinte már ölelkeztünk. Éreztem a leheletét a nyakamban, majd ajkait a fülemnél, mikor belesuttogott: - Úgy tűnik, ma mindenkit magadba bolondítasz. Habár ez egyáltalán nem lep meg. – Kikerekedett szemekkel néztem fel Edwardra, azon tűnődve, hogy ezzel tényleg azt akarja-e mondani, amit én gondolok. Ő azonban csak rám mosolygott, majd azt mondta: - Ideje hazamenni.

***

Teltek a napok, én pedig egyre többet gondoltam Edwardra, mikor épp nem volt a közelemben. Volt köztünk valami kimondatlan dolog, egy állandóan pattogó szikra. Ezt viszont nem jelezte más, csak azok a pillanatok, mikor váratlanul összenéztünk és utána mindketten elmosolyodtunk, vagy a viccelődések a közös ebédek során.

Egy héttel a jótékonysági bál után kaptam egy hívást. Esme volt az. – Bella, édesem! – szólt bele a telefonba, miközben hangjában mosoly bujkált. – Csak azért hívlak, hogy megtudjam Edward szólt-e a holnap estéről. Mindig minden kimegy a fejéből.

- A holnap estéről? – kérdeztem összezavarodva. Edward a leghatározottabban nem említett nekem semmit.

- Igen! Edward szülinapja lesz! Minden évben családi körben ünnepeljük, emlékeztettem őt a napokban, hogy szóljon neked. Csak azt ne mondd, hogy nem tette. Ugye nincs még programod, drágám? El tudsz jönni?

- Óh… hát persze – motyogtam megrökönyödve. Holnap lesz Edward szülinapja? És miért nem szólt nekem? Tényleg elfelejtette volna? Talán csak nem akarja, hogy ott legyek…

- Remek! – lelkendezett Esme. – Akkor holnap este találkozunk.

Ekkor azonban eszembe jutott, hogy nem kéne-e megajándékoznom Edwardot. Habár talán furcsán venné ki magát. Én mégis akartam adni neki valamit. Aztán felrémlett előttem az arany középút.

- Várj, Esme! Kérhetnék egy szívességet?

***

Mikor aznap este hallottam, hogy megérkezett Edward, kimentem hozzá a nappaliba. Elmosolyodott, mikor meglátott. – Ma délután felhívott Esme. A holnap este miatt – közöltem vele.

- Óh. Öhm, igen. Elfelejtettem szólni, sajnálom.

- Ha szeretnél egyedül menni, nekem az teljesen rendben van – mondtam. Nem szemrehányásnak szántam, csak tudatni akartam vele, hogy egyáltalán nem haragszom, ha csak a családdal akarja tölteni a születésnapját. – Én abszolút megértem, még új vagyok, és nem bánom, ha…

Edward két hosszú lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot és egyik ujját ajkaimra helyezte, majd miután elhallgattam, megfogta a vállaimat. – Eszem ágában sincs nélküled ünnepelni a szülinapomat – mondta halkan. – Csak mióta az anyám emlékeztetett, azon tépelődtem, hogyan mondjam meg neked, mert nem akartam, hogy kötelességnek érezd.

- Ugyan, dehogy. Szívesen veled megyek, ha így akarod – vontam meg a vállam félszegen.

- Akkor megbeszéltük – bólintott Edward mosolyogva.

Mikor elérkezett a másnap reggel, Edward furcsállotta, hogy nem megyek dolgozni. Egyszerűen csak vállat vontam és azt mondtam, hogy amúgy is péntek van, Carlisle-nak nincs ma szüksége rám. Ez igaz is volt, tegnap este megbeszéltem vele. Gyorsan boldog születésnapot kívántam neki, majd nekiláttam az én kis meglepetésemhez.

***

Aznap este, mikor megérkeztünk Edward szüleinek lakására, Esme széles mosollyal nyitott ajtót. – Megérkezett az ünnepelt! – jelentette be tapsikolva, mire Edward a szemeit forgatta, én pedig elnevettem magam. – Gyertek csak be, édeseim.

Mikor beléptünk, Esme rám kacsintott, amitől rögtön elpirultam. Még akkor is, ha nem igazán értettem, hogy miért kacsintott. De úgy sejtettem, köze van hozzám és Edwardhoz. Ó, te jó ég. Ugye nem hiszi, hogy beleszerettem Edwardba, csak mert meg akarom lepni? Csak ezt ne…

Nem volt időm, tovább gondolkodni ezen, ugyanis beterelt minket az étkezőbe, ahol már ott várt mindenki. Megölelgettem Carlisle-t, Emmett-et, Jaspert és Alice-t – akik, mint megtudtam, családtagnak számítottak – majd miután Rosalie megölelte a bátyját – még mosolygott is közben! – hűvösen biccentett felém. Nem kellett volna ezen megbántódnom, de mégis sikerült.

A vacsora ennek ellenére remek hangulatban telt. Esme remekül főzött, és ahogyan egyre csak fogyott a bor, egyre élénkebb gyerekkori történetek röpködtek az asztal körül. Esme és Carlisle emlékei édesek és viccesek voltak, Jasper történetei egyenesen vadak, és még Rosalie is elmesélte, hogy Edward egyszer behúzott egy fiúnak, mert az megbántotta a húgát.

Egyre hangosabban nevettünk, majd mikor Edward még a legutóbbi történettől pirult – ezt a szokást biztosan tőlem vette át – Rosalie felállt és bejelentette, hogy kimegy a mosdóba. Nahát, a jégkirálynő biztos túl sok örömöt mutatott ma este, el kell mennie, hogy visszaállíthassa érzéketlen maszkját…

Tovább beszélgettünk – közben Emmett is eltűnt az asztaltól – és tovább ittunk. Egy idő után éreztem, hogy túl sok volt a bor. Kissé szédültem, és tompa volt az egész testem. Mivel Rosalie már jó ideje eltűnt, gondoltam biztosan végzett. Igazam is volt, nem volt ott a mosdóban. Alaposan megmostam az arcom hideg vízzel, hogy kicsit kitisztítsam a fejem. Pár perc után már sokkal jobban éreztem magam, már csak egy kis kellemes zsongás maradt.

Mikor azonban elindultam vissza az asztalhoz, megláttam Rosalie-t a nappali kanapéján, és Emmett-et, aki egyik karjával magához ölelte a feleségét. Nem értettem mi történik, ám ekkor Rosalie felnézett, mivel bizonyára meghallotta a lépteimet, én pedig döbbentem fedeztem fel, hogy sír. Úgy éreztem, hogy nagyon nincs itt a helyem és bocsánatot akartam kérni, de Rosalie dühös pillantása megállított. Teljesen elképedve sétáltam vissza a többiekhez, ahol még mindig folyt a nevetgélés. Csak Edward vette észre rajtam a változást.

- Minden rendben? – kérdezte gyengéden, míg a többiek egymással voltak elfoglalva. Bólintottam. Ő azonban átlátott rajtam. – Ha akarod, hazamehetünk. Én már amúgy is mennék – mondta. Újabb bólintás volt a válaszom.

Edward a szüleihez fordult.

- Ha nem bánjátok, mi most megyünk. Mindketten elég fáradtak vagyunk – mondta. – Anya, ugye csomagolsz a tortából?

- Ó, idén nem csináltam tortát – mosolyodott el Esme.

- Nem készítettél az egyetlen kisfiadnak szülinapi tortát? – kérdezte Edward lefelé görbülő ajkakkal, amitől muszáj volt elmosolyodnom. Esme nevetni kezdett.

- Nem bizony, nagy fiú vagy már – felelte, majd a bortól kótyagosan felállt és megölelte Edwardot. – Boldog szülinapot, édesem – mosolygott rá, majd felém fordult és megsimogatta az arcom.

Szépen lassan elbúcsúztunk mindenkitől – kivétel volt ez alól Rosalie és Emmett – majd Edward és én már pont kilépni készültünk a lakásból, mikor meghallottam Rosalie hangját. – Bella, beszélhetnék veled egy kicsit négyszemközt?

Nagyot nyeltem, majd idegesen felé fordultam. – Természetesen – válaszoltam, majd jeleztem Edwardnak, hogy csak pár perc lesz az egész, és követtem Rosalie-t, aki az apja dolgozószobájába vezetett. Miután becsukta mögöttünk az ajtót, az egyik fotel felé intett az asztal egyik oldalán.

- Foglalj helyet – mondta üzleties hangján, majd mikor leültem, ő is leült velem szemben. Egy pillanatig méregetett, mintha azon gondolkodna, hogy beszéljen-e, de végül megszólalt. – Nem örülök, hogy láttad. De mivel Edward felesége vagy, még ha csak egy szerződés miatt is, úgy gondolom megbízhatok benned.

- Hát persze – bólintottam. Rosalie felállt és a hatalmas ablakokhoz sétált. Ahogyan ott állt, kezével a nyakában lévő gyöngysort szorongatva, és a holdat figyelte, úgy nézett ki, mint egy tökéletes festmény.

- Bizonyára emlékszel, hogy az esküvő előtti héten nem igazán voltam jelen – kezdte.

- Emlékszem – feleltem. Főleg arra emlékeztem, mikor Edwardhoz költöztem és mindenki segített, kivéve Rosalie-t. Azt hittem csupán csak azért, mert nem bír engem, habár Edward próbálta az esküvő előkészületeire fogni a dolgot.

- Az történt velem akkor, ami ma is – szólt. – Először is meg kell értened, hogy egészen kislány korom óta csakis arra vágytam, hogy anya lehessek. Aztán négy évvel ezelőtt találkoztam az igazival, mikor az apám felvette a cégéhez. Csak húsz éves voltam, de tudtam, hogy soha többé nem fogok senkit sem úgy szeretni, mint Emmett-et. Aztán két évvel ezelőtt összeházasodtunk. De még jóval azelőtt, az eljegyzésünk alatt eldöntöttük, hogy gyereket akarunk. Én naiv módon teljesen belelkesedtem, és habár hónapokig nem történt semmi, mindenki csak biztatott, akkor is, mikor már kezdtem nagyon letörni. De folytatódott a balszerencsém. Ével teltek el azóta, és hiába mondogatom magamnak egyfolytában, hogy add már fel, minden hónapban amikor szembesülök vele, hogy megint nem sikerült… valami összetörik bennem.

Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szememben. Kétségbeesetten mondani akartam valami vigasztalót, vagy talán megölelni Rosalie-t, bármit az égvilágon, ami jobbá teheti. De tudtam, hogy nincs ilyen dolog. – Annyira sajnálom – suttogtam.

Percekig nem szólt egy szót sem, csak összeszedte magát, majd felém fordult. – Ezt a férjemen kívül csakis a szüleim és a bátyám tudják. És most már te is. Elvégre, azt hiszem be kell vallanom magamnak, hogy a család tagja lettél. De tudd azt is, hogy nekem ők mindennél fontosabbak. Úgyhogy ne okozz csalódást egyiküknek sem, Bella. És még valami. Nagyon vigyázz Jacob Black-kel.

Visszamentem Edwardhoz, aki mosolyogva várt rám, és nem sokkal később beléptünk a liftbe. Gondolatoktól kusza fejemet a vállának döntöttem és felsóhajtottam. – Szegény Rosalie.

Edward valószínűleg rájött, hogy miről beszéltünk. – Igen – sóhajtott ő is, majd apró puszit nyomott a fejem búbjára.

Taxival mentünk haza, és ahogyan újra eszembe jutott, hogy készültem ma valamivel, hirtelen felélénkültem, ezt pedig Edward is észrevette. Kézen fogva vezettem be a lakásba – az otthonunkba – azon belül pedig az étkezőbe.

- Van számodra egy kis meglepetésem – jelentettem ki mosolyogva, és leültettem az egyik székre. Berohantam a konyhába és kivettem a hűtőből a művemet. Azt kell hogy mondjam, hiába volt valamennyi konyhatudásom, ezzel a tortával nagyon megszenvedtem. Nem csak valami egyszerűt akartam, szerettem volna, ha az egész tökéletes lesz. És büszkén ki is jelenthetem, hogy ez sikerült. Esme pedig örömmel egyezett bele a szívességbe, hogy idén nem készít tortát.

Csak két gyertyát kellett meggyújtanom – egy kék színű kettest, valamint egy zöld hatost – majd kiléptem az étkezőbe. Edwardnak kikerekedtek a szemei, mikor letettem az asztalra.

- Boldog születésnapot, Edward – mosolyodtam el.

- Te… sütöttél nekem egy szülinapi tortát?

- Tudom, hogy valószínűleg nagyobb meglepetésre számítottál. Csak én is hozzá akartam járulni valamivel a szülinapodhoz – vontam vállat.

- Nekem nagyon is tetszik ez a meglepetés – mondta. – El sem hiszem, hogy ennyit fáradoztál értem, Bella. Köszönöm.

Öröm töltött el ezektől a szavaktól. – Igazán nincs mit. De most kívánnod kell valamit, aztán pedig fújd el a gyertyákat!

Néhány pillanat után valóban elfújta a gyertyákat, azután pedig felvágtuk a tortát és egészen éjfél utánig beszélgettünk. Mielőtt aznap éjjel beléptem volna a szobámba, Edward magához húzott és szorosan megölelt. Valahogy többnek érződött, mint egy baráti ölelés. – Csodássá tetted ezt a napot – súgta a fülembe.

Nevetségesen hatalmas mosollyal indultam el aludni.

9. fejezet

És ez is meglenne, végre elkészültem! :D Először is nagy köszönet azoknak, akik véleményt írnak. Szeretnék még több hozzászólást olvasni, na de sebaj. Nem írtam sokat az esküvőről Edward szemszögéből, de azt hiszem az elkövetkezendő fejezetek kárpótolni fognak. Köszönöm, hogy türelmesek vagytok, a következővel megpróbálok jobban sietni.
Abellana

(Edward)

Vasárnap délelőtt visszamentünk a lakásomba, ami mostantól kettőnk közös otthona lesz. Be kell hogy valljam, ez a gondolat furcsa melegséggel töltött el. Ahogyan az is, hogy mostantól minden nap láthatom Bellát.

Tegnap két szempontból is megváltozott a kapcsolatunk. Először is, hivatalosan is házasok lettünk. Érvénybe lépett a szerződés. Ezentúl úgy mutathatom be Bella Swan-t, mint a feleségemet. Mikor kinyíltak az ajtók és megláttam őt felém vonulni… egyszerűen elámultam. Káprázatos volt. Miközben kimondtuk az eskünket, mégis azt kívántam, bárcsak másképp történt volna ez. Bárcsak úgy találkoztam volna Bellával, mint bármelyik normális ember. Bárcsak azért lenne a feleségem, mert ő is így szeretné. Most már viszont nincs mit tenni. Ebbe a helyzetbe kényszerültünk.

Másodszor, Bella és én mintha elindultunk volna a barátokká válás útján. Nem tudtam, hogy milyen hangulatban fogom őt találni az esküvő napján, de arra biztosan nem számítottam, hogy mi ketten elkezdünk majd viccelődni. Ráadásul a nap végére több dolgot is megtudtam róla…

Például azt, hogy nem szokott fiúkkal ismerkedni és nem került intim kapcsolatba még eggyel sem. Magam sem tudom, hogy miért, de valahol legbelül ennek nagyon örültem. Hiszen amellett, hogy Bella természeténél fogva azóta vonz magához, mióta először megpillantottam, nyilván fizikailag sem voltam közömbös vele szemben. Ez az esküvőn is meglátszott.

Amint ajkaim hozzáértek az övéihez, tudtam, hogy soha többé nem leszek képes azt tettetni, hogy Bella nem érdekel. Abban a pillanatban amikor a csók véget ért, elkezdtem őt még jobban szomjazni. Nem csak a csókját, de az érintését és a közelségét is. És habár csupán annyit kértem Bellától, hogy próbáljunk meg barátok lenni, most már egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy meg tudok elégedni ennyivel…

Az esküvő másnapján Bella átment a szüleihez, hogy elhozza a maradék holmiját.

- Ne segítsek? – kérdeztem mielőtt elindult.

- Csak egy-két dolog maradt ott, egyedül is elbírok vele – legyintett. – De azért köszönöm.

- Hát akkor vidd a kocsimat – mondtam, miközben elvettem a kocsikulcsot a szokásos helyéről és Bella felé dobtam, aki reflexből elkapta. Azonban meg sem mozdult, csak megkövülten bámult rám. – Bella, már házasok vagyunk. Tudod, ami az enyém, az a tiéd.

- Nem is tudom, Edward…

- Nehogy elkezdj ellenkezni – fojtottam belé a szót. – A normális házasok ezt tennék.

Bella halványan elmosolyodott, majd bólintott. – Köszönöm, Edward – mondta, pár pillanattal később pedig kilépett az ajtón.

Észre sem vettem, hogy már jó ideje bámulom a helyet, ahol az előbb még Bella állt, de feleszméltem, mikor megszólalt a telefonom. A kijelző az apám nevét mutatta.

- Áh, Edward! – szólt, mikor felvettem a telefont. – Nem voltam benne biztos, hogy már hazaértetek. Remélem nem zavarok.

Ezt meg hogy érti? Az apám sokszor szokott vasárnap délelőtt hívni, de még sosem feltételezte, hogy zavarna. – Öhm… természetesen nem – feleltem.

- Remek! Bella is ott van?

- Nem, a szüleinél van. Elhozza a cuccait, ami még ott maradt.

- Ha visszajön, kérlek kérdezd meg, hogy be tudna-e jönni holnap az irodámba – mondta az apám. Ettől összezavarodtam. Miért akar ő Bellával beszélni? Mármint… ha van valami, azt mindig Rosalie intézi. Nem akartam túl kíváncsiskodó lenni, de mivel most Belláról volt szó, megengedtem magamnak a következő kérdést.

- Miről akarsz vele beszélni?

- Majd holnap megtudjátok. Ha akarod, te is ott lehetsz. Csak szólj neki, rendben?

- Rendben – motyogtam kelletlenül. Nem szeretem, ha engem is a sötétben tartanak.

A nap hátralévő részében, amíg Bella vissza nem jött, dolgoztam egy kicsit az otthoni irodámban. Mikor hallottam, hogy megérkezett, kiléptem a szobából. Éppen ledobta a kezében lévő dobozt és visszarakta a kocsikulcsot a tálkába, ahonnan kivettem.

- Hadd segítsek – szóltam, és máris felemeltem a dobozt. Ekkor láttam meg Bella bánatos arcát. – Mi baj van?

Csak megrázta a fejét, de láttam, hogy próbálja visszatartani a könnyeit. Azonnal letettem a dobozt és magamhoz öleltem Bellát. A nyakamba temette az arcát és sírni kezdett.

- Mi történt? – próbáltam megtudakolni újra, miközben a haját simogattam. Kétségbeesetten segíteni akartam neki, de elképzelni sem tudtam, hogy mi történhetett azóta, hogy kilépett a lakásból. Ekkor azonban Bella, mintha hirtelen ráébredt volna, hogy mi is történik, ellépett tőlem.

- Sajnálom, de most… szeretnék egyedül maradni – mondta, majd beviharzott a szobájába. Mi a fene? Fel sem fogtam mi történik, csak álltam ott egyedül, mint egy kuka.

Meg akartam vigasztalni Bellát, de tiszteletben tartottam a kérését… legalábbis tíz percig. Azután kopogtattam az ajtaján és halkan benyitottam. Megláttam, ahogyan az ágyon ül és annyira aprónak tűnt így. Magához ölelte lábait, álla pedig az egyik térdén pihent. Az arca még mindig könnyes volt. Felpillantott rám, mikor leültem mellé.

- Nem akartam így kiborulni, sajnálom – mormolta halkan.

- Ugyan Bella, nincs miért bocsánatot kérned – feleltem. Néhány pillanatnyi habozás után megfogtam az egyik kezét. Kissé meglepettnek tűnt, de nem rántotta vissza a kezét, ezt pedig jó jelnek vettem. – Nekem nyugodtan beszélhetsz róla. Bármi is történt.

Pár másodpercig mintha azt latolgatta volna, hogy elmondja-e, és végül megszólalt. – Én csak… hát, szóval… mostanában egyre rosszabb a kapcsolatom az anyámmal. Teljesen mindegy, hogy mit milyen jól csinálok, ő mindig többet és jobbat akar. Nem is olyan régen még azt hittem, hogy szeret és az én érdekeimet nézi. De most már nem vagyok ebben olyan biztos.

- Mondott ma neked valamit – állapítottam meg. Nem lepett meg, amit Bella mondott. Az anyja eddig is olyannak tűnt számomra, akit csak önmaga érdekel és az, hogy az emberek mit gondolnak róla. Még az anyám is ribancnak nevezte, már pedig biztos vagyok benne, hogy ő ezt a szót még a gondolataiban sem szívesen használja.

Bella csak bólintott, aztán – mintha a gondolataimban olvasna – megszólalt: - De ne kérdezd, hogy mit. Szégyellném neked elmondani.

És habár tudni akartam mi borította ki így Bellát, mégis ennyiben hagytam a dolgot. Helyette inkább témát váltottam.

- Az apám hívott, míg nem voltál itt. Azt kérte, ha tudsz, gyere be holnap az irodájába.

Bella összevonta a szemöldökét. – Csak azt ne mondd, hogy valamit máris elszúrtam – mondta. Elszomorított, hogy az volt az első gondolata, hogy ő rontott el valamit.

- Dehogy, Bella – szorítottam meg a kezét. – Nem tudom miről akar veled beszélni, de biztosan nem rossz dolog. Ne aggódj, én is ott leszek veled.

Bella halvány mosollyal bólintott, aztán hirtelen mindketten rájöttünk, hogy a keze még mindig az enyémben van, és elengedtük egymást.

- Hát, akkor én most magadra hagylak – mondtam. – Úgy is be kell még rendezkedned.

- Rendben – felelte halkan. – És köszönöm, hogy…

Bella láthatóan nem tudta befejezni a mondatot, de nem is kellett. Azt hiszem tudtam, mire érti. – Nincs mit – mosolyogtam rá, majd kiléptem a szobából.

***

Hétfő reggel Bella és én együtt mentünk be az irodába. Mielőtt beléptünk az apámhoz, vetettem rá egy bátorító mosolyt.

- Áh, jó reggelt! – állt fel az apám az asztalától, mikor meglátott minket. – Gyertek, üljetek le.

Bella és én leültünk az apámmal szemben, az asztal másik oldalán.

- Láttátok a mai újságokat? – kérdezte.

Megráztam a fejem. – Már megint valami rossz hír?

- Éppen ellenkezőleg – felelte Carlisle. – Úgy írnak az esküvőről, mint egy álommenyegzőről. Rosalie szerint pontosan úgy sült el a dolog, ahogyan terveztük.

- Gondolom magán kívül van az örömtől – mormogta Bella, majd hirtelen elkerekedtek a szemei, mintha rájött volna, hogy hangosan kimondta a gondolatait.

Az apám elnevette magát és én sem bírtam elfojtani a mosolyomat. Bella már rájött, hogy Rosalie az A-típusú személyiségek csúcspéldánya. Reméltem, hogy lesz alkalma megismerni a húgom másik oldalát is.

- Erről akartál velünk beszélni? – fordultam vissza az apámhoz.

- Nem egészen – felelte. – Bella, úgy hallottam, hogy szeretnél elkezdeni dolgozni.

- Nos, igen – fészkelődött Bella. – Szeretnék megállni a saját lábamon.

- Szeretnélek megkérni, hogy dolgozz itt – jelentette be az apám. Láttam Bellán, hogy meglepődött, és ezzel nem volt egyedül.

- Óh. Nem is tudom, Carlisle, én…

- Nézd, Bella – mosolygott rá jóindulatúan. – Tudom, hogy még csak azon dolgozol, hogy megszerezd az első diplomádat mielőtt továbbmész a jogra. De addig is dolgozhatnál itt gyakornokként, szerezhetnél egy kis pénzt. Különösen mivel ez egy családi üzlet. Aminek most már te is a tagja vagy.

Kíváncsian Bellára néztem. Tudtam, hogy nem szereti ezt hallani, pedig én és az anyám is már számtalanszor mondtuk neki. Tudtam, hogy ő nem érzi magát a család tagjának. Legalábbis egyelőre. De remélem, ezen változtathatok majd.

Találkozott a tekintetünk, én pedig biztatóan bólogattam. – Nagyon örülnék, ha elfogadnád az ajánlatot, Bella – tette hozzá az az apám.

Bella még egy pillanatig habozott, aztán… - Mikor kezdhetek? – kérdezte lelkesen.

- Akár most rögtön – nevetett Carlisle. – Edward biztosan a segítségedre lesz. Igazam van, fiam?

Nem mintha bántam volna, hogy még több időt tölthetek együtt Bellával, de legszívesebben a szemeimet forgattam volna. Csak nem Alice-től vett összeboronálási leckéket az apám?

- Természetesen – feleltem. Miután elköszöntünk tőle, az irodája előtt összefutottunk Rose-zal.

- Óh. Éppen veletek akartam beszélni – mondta.

- Úgy tűnik, ma mindenki csak azt akarja – morogtam, mire Rosalie furán nézett rám. – Mondd, mi a helyzet?

- Csütörtök este lesz egy jótékonysági bál. Az egész család meg van hívva. A tökéletes lehetőség arra, hogy ti ketten először jelenjetek meg nyilvánosan – magyarázta.

Kissé félve pillantottam Bellára. Tudtam, hogy az idegenekkel való jópofizás nem a kedvenc időtöltése és nem hittem, hogy ilyen hamar meg kell majd jelennünk együtt. Ő azonban nem mutatta ki a nemtetszését. – Rendben! – vágta rá.

Rosalie kissé meglepődöttnek tűnt, de nem hagyta, hogy ez fél másodpercnél tovább kiüljön az arcára. – Csodás! A ruhákkal ilyenkor a személyi stylistunk foglalkozik, majd elküldöm a számát és egyeztethetsz vele. Vidd Alice-t is, ki fog ugrani a bőréből.

A húgom hangneme végig olyan volt, mint mikor egy üzletet bonyolít le az ember. Bella azonban nem törődött vele, csak kurtán bólintott. Rose elmondta még, amit tudnunk kell, majd magunkra hagyott.

- Na gyere, megmutatom neked a helyet – mosolyogtam Bellára, és elindultunk, hogy körbevezethessem.

***

Kb. egy órával később Bella és én megvettük az ebédünket az étkezőben, de ahelyett, hogy leültünk volna, inkább felmentünk az irodámba. Mielőtt azonban beléphettünk volna, észrevettem, ahogyan Victoria álla leesik Bella láttán.

- Óh, Victoria! Bocsáss meg, még nem találkoztál a… feleségemmel, Bellával. Bella, ő itt Victoria, a titkárnőm – mutattam be őket. Reméltem, hogy egyikük sem vette észre, hogy kissé megbotlott a beszédem a „feleség” szó előtt.

- Örülök, hogy végre megismerhetem, Mrs. Cullen! – fogott vele kezet Victoria.

- Én úgyszintén – mosolygott Bella udvariasan.

- Senki se zavarjon az ebédem közben – szóltam hátra, mielőtt beléptünk.

- Természetesen, uram – hallottam még Victoria válaszát, majd becsukódott az ajtó Bella és én mögöttem.

- Hű, észrevetted, hogy volt egy nő is azon a hatalmas pár cicin? – kérdezte Bella, én pedig felnevettem.

- Hát ön is észrevette, Ms. Swan?

- Magának én csak Mrs. Cullen vagyok, Mr. Cullen!

- Teljes mértékben igaza van, mérhetetlenül sajnálom – néztem rá bánatos szemekkel. Azt hiszem kicsit túljátszottam a szerepem.

Bella felnevetett, majd lehuppant a fekete bőrkanapéra. – Szóval te meg ő még sosem…?

- Micsoda? Dehogy! A titkárnőmmel? A feltételezés is sért, Mrs. Cullen – feleltem.

- Pedig ő nem bánná – tette hozzá vállat vonva, miközben felbontotta a salátáját.

- Ezt meg honnan veszed? – forgattam a szemeimet. Persze, Victoria néha flörtölgetett, de hát megesik az ilyen.

- Láttam rajta – vont vállat újra, mikor leültem mellé. Csak nem…?

- Féltékeny vagy? – kérdeztem hitetlenkedve. Bella majdnem kiköpte a salátáját.

- Természetesen nem! – ellenkezett, de közben láttam, ahogy elpirul. Nem akartam elrontani a jó hangulatot, így hát témát váltottam.

- Szóval… mit szólsz az új munkahelyedhez?

- Jó helynek tűnik – bólogatott. – Nem hittem volna, hogy erről akar beszélni velem az apád.

- Mondtam neked, hogy biztosan nem rossz dolog. És így legalább sokat lóghatsz Victoriával – viccelődtem.

- Ó, fogd be – motyogta, majd megdobott egy salátával, ami elől nevetve próbáltam kitérni.

***

Bella és én pár nap alatt meglepően jól beleszoktunk a rutinba. Reggel együtt indultunk munkába, aztán egy darabig elváltak az útjaink, majd együtt ebédeltünk – elzárva a kíváncsi szemek elől – késő délután pedig együtt mentünk haza. Gondolni is alig mertem rá, de mintha már szinte igazi házastársakként viselkednénk. Vagy legalábbis jó barátokként.

Szerda délután Bella elment Alice-szel ruhát választani a holnapi jótékonysági bálra, én és Jasper pedig lementünk az egyik közeli bárba beszélgetni.

- Úgy tűnik, hogy jól megvagytok – állapította meg.

- Igen. Azt hiszem… összebarátkoztunk – feleltem.

- Barátkoztatok, mi? – vigyorgott Jasper kajánul.

- Nem művelünk semmit, ha erre akarsz kilyukadni – grimaszoltam.

- Na és… el fogod neki mondani, hogy halálosan belé vagy zúgva és valójában már egy éve ismered?

- Nem vagyok halálosan belezúgva – ellenkeztem, de sejtettem, hogy valószínűleg átvettem Bella pirulós szokását. Ezen kívül pedig nem is akartam most erre gondolni. Mindent elrontanék, ha így rázúdítanám az egészet Bellára. Így hát csak annyit feleltem: - Még nem kell tudnia.

- Te tudod – vonta meg a vállát. – De tapasztalatom szerint, minél tovább titkolsz valamit, annyival rosszabb lesz a végén…

***

Csütörtök este a nappaliban vártam Bellát, aki még mindig Alice-szel készülődött a szobájában. Már éppen készültem bekopogtatni, hogy hamarosan indulnunk kell, mikor végre kiléptek a szobából.

- Tá-dá! – kiáltotta Alice, nekem pedig meg kellett keresnem az állam valahol a padlón. Bella elképesztően nézett ki. Talán még gyönyörűbb volt, mint az esküvőn, már ha ez lehetséges. Egy narancsos árnyalatú ruhát viselt ami valami csillogó kövekkel volt kirakva, és hosszú ujjai voltak, a szoknyája pedig leért a földig. Hogy hogyan képesek ebben sétálni a nők, azt sosem fogom megérteni. A haja fel volt tűzve, a sminkje pedig egyszerű volt.

Elegáns volt, mégis nyárias. Az emberek el fognak ámulni az új Mrs. Cullen láttán.

- Öhm… - tátott szájjal próbáltam szavakat keresni, amivel elmondhatnám Bellának, hogy mennyire gyönyörű.

- Ezt vehetjük jó jelnek – somolygott Alice, mire én küldtem felé egy félig bosszús, félig hálás pillantást.

- Mehetünk? – kérdeztem végül. Bella mosolyogva bólintott.

***

Ha eddig valamilyen rendezvényre mentem, pezsgővel próbáltam túlélni a csevegést, és közben alig vártam, hogy hazamehessek és kibújhassak ebből a hülye öltönyből. Most azonban másképp voltak a dolgok.

Akik ott voltak az esküvőn, mosolyogva üdvözöltek minket, akik pedig nem, azok mind gratuláltak. Ami közös volt bennük, az az, hogy Bella – habár láttam rajta, hogy feszengett – elbűvölte mindnyájukat. És ő maga még csak észre sem vette. Eközben Rosalie persze sasszemmel figyelte, hogy elég szerelmesen viselkedünk-e.

Egyik kezem Bella derekán pihent, mikor pedig úgy vettem észre, hogy kezd már elege lenni az egészből, közelebb vontam magamhoz.

- Hozok magunknak még egy kis pezsgőt – súgtam a fülébe, mikor végre kicsit egyedül maradtunk. Kissé mintha megborzongott volna, de aztán elmosolyodott.

- Arra most nagy szükségem van – felelte, én pedig felnevettem és egy pillanatra megszorítottam a kezét, majd elindultam italt szerezni.

Mikor végre ráakadtam az egyik felszolgálóra aki a vendégek közt járkált, leemeltem két pezsgőspoharat majd megfordultam, hogy visszamenjek Bellához, de hirtelen szemben találtam magam az anyámmal.

- Ó, Edward! Nem gondolod, hogy Bella rendkívül csinos ma? Te pedig olyan jóképűen festesz ebben az öltönyben. Annyira jól mutattok együtt!

- Lélegezz, anya!

- Bocsáss meg édesem, de annyira izgatott vagyok. Úgy látom te és Bella remekül kijöttök egymással. Tudod, igazán nem bánnám, ha másfél évnél tovább maradna a családunk tagja.

- Anya, kérlek ne kezdj el álmodozni, rendben? Csak barátok vagyunk. És ha most megbocsátasz, megyek és megkeresem.

Elindultam az emberek között, miközben a tekintetemmel Bellát kerestem. Helyette azonban mást láttam meg: Rosalie elképedt, dühös arcát. Követtem az ő tekintetét, és ekkor pillantottam meg én is. Bár ne tettem volna…

Bella egy férfival beszélgetett és nevetgélt. De nem csak akármilyen férfival. Azzal, aki miatt mindketten belekényszerültünk egy házasságba. Azzal, aki aljas módon hazugságokat terjesztett rólam a sajtóban. Annak a szemétládának még volt képe a feleségemmel beszélgetni. Mert akivel Bella nevetgélt, az nem volt más, mint életem megkeserítője, az a nyomorult Jacob Black.

9. fejezet - részlet

Még mindig nem vagyok kész a fejezettel, de mivel nem szeretek sokáig nem hallatni magamról, íme egy kis részlet. :)
Abellana

A nap hátralévő részében, amíg Bella vissza nem jött, dolgoztam egy kicsit az otthoni irodámban. Mikor hallottam, hogy megérkezett, kiléptem a szobából. Éppen ledobta a kezében lévő dobozt és visszarakta a kocsikulcsot a tálkába, ahonnan kivettem.

- Hadd segítsek – szóltam, és máris felemeltem a dobozt. Ekkor láttam meg Bella bánatos arcát. – Mi baj van?

Csak megrázta a fejét, de láttam, hogy próbálja visszatartani a könnyeit. Azonnal letettem a dobozt és magamhoz öleltem Bellát. A nyakamba temette az arcát és sírni kezdett.

- Mi történt? – próbáltam megtudakolni újra, miközben a haját simogattam. Kétségbeesetten segíteni akartam neki, de elképzelni sem tudtam, hogy mi történhetett azóta, hogy kilépett a lakásból. Ekkor azonban Bella, mintha hirtelen ráébredt volna, hogy mi is történik, ellépett tőlem.

- Sajnálom, de most… szeretnék egyedül maradni – mondta, majd beviharzott a szobájába. Mi a fene? Fel sem fogtam mi történik, csak álltam ott egyedül, mint egy kuka.

Meg akartam vigasztalni Bellát, de tiszteletben tartottam a kérését… legalábbis tíz percig. Azután kopogtattam az ajtaján és halkan benyitottam. Megláttam, ahogyan az ágyon ül és annyira aprónak tűnt így. Magához ölelte lábait, álla pedig az egyik térdén pihent. Az arca még mindig könnyes volt. Felpillantott rám, mikor leültem mellé.

8. fejezet

Sziasztok!
Először is elnézést, tudom, hogy ez most sokáig tartott. De nehéz volt megírni ezt a részt, és inkább hagytam rá több időt, nem akartam összecsapni. Nagyjából elégedett vagyok vele, és a jó hír, hogy extra hosszú ez a fejezet (az eddigi leghosszabb), és fordulópont is a történetben. Innentől izgalmasabbak lesznek a dolgok. ;) Remélem tetszeni fog és nagyon-nagyon örülnék a véleményeknek!
Abellana

(Bella)

A vacsora utáni éjszakán nem sokat aludtam, leginkább csak forgolódtam. Nem tudtam elhinni, hogy holnap feleség leszek. Én, Bella Swan! Egy férjes asszony! Belegondolni is képtelenség. Jövendőbeli férjem pedig még több gondolkodnivalót akasztott a nyakamba.

Mióta megemlítettem neki a nem annyira barátságos viselkedését két hete, Edward tényleg megváltozott. Kifejezetten kedvesen bánt velem. Kezdtem elhinni, hogy tényleg kedvel engem. Főleg a mai este után. Libabőrös lettem, ha belegondoltam, hogy ajkai az arcomhoz értek, egyetlen ujja pedig finoman végigsimított a kezemen. Kétségtelenül nem tagadhatom tovább magam előtt, hogy nagyon is vonzódom Edwardhoz. A kérdés csak az, hogy ő hogyan érez…

Lassan álomba szenderültem hajnalban, miután órákig zakatolt az agyam. Mindössze pár órával később arra ébredtem, hogy valaki kopog a szobám ajtaján. Álmosan kimásztam az ágyból, hogy ajtót nyissak. Nem más masírozott be, mint Rosalie és Alice, valamint egy számomra ismeretlen férfi.

- Áh, remek! Fent vagy – mondta Rosalie, miközben Alice izgatott vigyorral ugrált fel-alá mögötte, majd a férfi felé intett. – Bella, ő itt Alfonso. Ő fog a hajaddal foglalkozni, Alice pedig ragaszkodott hozzá, hogy ő csinálhassa meg a sminkedet.

Szóval elkezdődött. Alice és Alfonso elkezdtek tűrhetővé varázsolni engem. Alfonso egyébként kedves volt, folyton viccelődött, ezen kívül pedig… meleg volt.

- Fogalmad sincs, mennyire irigyellek – mondta. – Ha az én vőlegényem lenne, egész nap az ágyban tartanám. El sem tudom képzelni, mit művelhettek ti zárt ajtók mögött.

Alice elnevette magát. – Ó igen, Bella és Edward nagyon… szenvedélyesek együtt – kacsintott rám, én pedig majdnem elsüllyedtem a föld alá. Alfonso nem tudhatta, hogy Edward és én legfeljebb csak a fantáziámban kerülünk egy ágyba. De még csak abban sem, mert akárhányszor illetlen gondolatok fúrták magukat a fejembe Edwardról, mindig ellöktem őket. Főként az elmúlt éjszaka során, miután megcsókolta az arcomat. Libabőrös lettem a gondolattól, hogy hamarosan az ajkaim érzik majd azt a csókot. Emberek százai előtt…

Teltek az órák, én pedig egyre idegesebb lettem. Rosalie egyfolytában ki-be járkált, hogy ellenőrizze, minden az időbeosztás szerint halad-e. Mikor végre elkészültem, Alice a tükörhöz vezetett. Elképedten bámultam a tükörképemet… már ha ez tényleg az én tükörképem volt, ugyanis nehéz volt elhinni. Bámulatos munkát végeztek velem, az biztos.

Sötétbarna hajam hátul szoros, de nagyon elegáns kontyban volt feltűzve, arról pedig egy egyszerűbb fátyol omlott a hátamra, ami a mély V-kivágásnak köszönhetően fedetlen volt. A sminkem is egyszerű volt, de gyönyörű. Az apró gyémánt fülbevalókon kívül csak egyetlen kiegészítő volt rajtam: Esme nyaklánca.

- Csodásan nézel ki, Bella – tette kezét a vállamra Alice.

- Köszönöm – feleltem hálás pillantással.

- Igaza van – értett egyet Alfonso. – A férjednek eláll majd a lélegzete, mikor meglát.

Ez a pár szó hirtelen visszarántott a valóságba. Úgy kellett volna férjhez mennem, ahogyan azt mindenki elképzeli. Boldogan és szerelmesen, egy olyan férfihez akit már kiismertem és megszerettem. Hát, most már túl késő visszatáncolni…

- Ó, Bella – hallottam magam mögött egy elcsukló hangot. Megfordultam és szemben találtam magam Esmével.

- Öhm… mi magatokra hagyunk titeket – mondta Alice, majd még egy pillanatra közelebb hajolt hozzám és a fülembe súgott valamit. – Tudod, szerintem tényleg eláll majd Edward lélegzete…

Nem tudtam hogyan reagáljak erre, de pár pillanat múlva megszépítőim már ki is léptek a szobából. Esme közelebb lépett, majd leültünk egymással szemben. – Varázslatosan festesz, drágám – mondta, miközben megfogta egyik kezemet.

Csakis arra tudtam gondolni, hogy Esme sokkal többet ad, mint amennyit megérdemelnék. Ahogy itt ült velem szemben, olyan szeretetteljesnek és meghatódottnak tűnt. Pedig mindketten tudtuk, hogy ez az egész csak színjáték. Az odakint várakozó vendégeknek fogalmuk sem volt róla, hogy az esküvő amit látni fognak, csak egy hülye pletyka eltussolása, nem pedig két olyan ember egyesülése, akik igazán szeretik egymást. Mégis, mikor Esmére néztem, próbáltam nem kimutatni a bennem lévő negatív érzéseket.

- Köszönöm – mosolyogtam rá.

- Tudom, hogy nem ez életed legboldogabb napja – kezdte. – De én tényleg úgy gondolom, hogy te és Edward jól kijöhettek majd egymással.

Edward is pontosan ugyanezt mondta tegnap este. Viszont nem tudtam elképzelni kettőnket, amint… barátkozunk. Féltem attól, hogy mit hoz a jövő Edwarddal. Lehet, hogy végig borzasztóan fogom magam érezni. Megint csak megtartottam magamnak a sötét gondolatokat, és udvariasan bólintottam. Esme folytatta.

- Csak annyit akartam mondani, hogy… ő kedvel téged, Bella. És gondodat viseli majd, mint egy rendes férj. Most már családtag vagy.

- Köszönök mindent, amit a családodtól kaptam, Esme – mondtam őszintén. – Mindannyian annyira kedvesek és megértőek voltatok.

- Ez csak természetes – legyintett Esme. – Az esküvőt illetően pedig ne légy ideges. Mire ráeszmélsz, már túl is vagy az egészen. Mostantól könnyebb lesz az egész, drágám.

Esme megpaskolta a kezemet, majd mindketten felálltunk, ő pedig szorosan magához ölelt. Alig három hete ismertem őt, de máris a szívemhez nőtt.

- Hahó – szólt egy hang az ajtóból. Charlie volt az, Renée-vel az oldalán.

- Magatokra hagylak benneteket – szólt Esme mosolyogva. – Sok szerencsét, Bella.

Lehet, hogy csak képzelődtem, de mintha kifelé menet Esme furcsán nézett volna az anyámra. Ő persze ebből semmit sem vett észre.

- Csinos vagy, Bells – mosolyodott el Charlie a bajusza alatt. Ettől majdnem elnevettem magam. Ha kócos hajjal, gyűrött pizsamában vonulnék az oltár elé, Charlie akkor is csak annyit mondana, hogy „csinos vagy, Bells”.

- Kösz, apu – feleltem.

- Nem kellett volna egy nagyobb ruha? – kérdezte Renée, engem méregetve. – Nagyobb szoknyával és több csipkével.

- Nem kell mindenkinek még jobban az orra alá dörgölni, hogy mennyi pénzük van Cullenéknek – forgattam a szemeimet. Anyám láthatóan vérig sértődött.

- Nos… hoztunk valamit – köszörülte meg a torkát Charlie. Maga előtt tartott egy kis fekete dobozkát. – Nyilván nem mérhető a többi dologhoz, de mi is hozzá akartunk járulni.

- Ne légy ilyen lekicsinylő, Charles – dohogott az anyám. – Igenis sokat ér. Ha Cullenék azt hiszik, hogy ők jobbak nálunk, hát tévednek.

Tipikus Renée… mindig azzal van elfoglalva, hogy ki hol áll a társadalmi ranglétrán. Charlie mérgesen rápillantott az anyámra, majd újra felém fordult és felnyitotta a dobozt. – Swan nagymamádé volt – mondta.

A doboz belsejében egy gyönyörű hajtű lapult. Renée-nek most az egyszer igaza volt, piszokul drágának tűnt, és elég réginek is. Mindazonáltal nem volt ódivatú. Mesésen nézett ki.

- Fordulj meg – utasított Renée, én pedig eleget tettem neki. Óvatosan behelyezte a hajtűt a fátyol fölé, vigyázva Alfonso munkájára.

Hirtelen Rosalie kukkantott be a szobába. – Elkészültél, Bella? – Idegesen bólintottam. – Rendben, itt az idő.

Ő és Renée elsiettek, Charlie pedig mosolyogva felém nyújtotta a karját. Mikor belékaroltam, megkérdezte: - Biztos vagy benne, Bells? Nem várom el, hogy te oldd meg a gondjainkat. Nekem a te boldogságod a legfontosabb.

- Ne aggódj a döntésem miatt, apu. Minden rendben lesz – feleltem. Reméltem, hogy elég magabiztosnak tűnök.

Odalent a bálteremnél már a Rosalie által felfogadott esküvőszervező tevékenykedett. Megmutatta, hogy Charlie és én honnan kezdjük a bevonulást. Úgy éreztem, ennél idegesebb már nem is lehetnék, mikor megszólalt a nászinduló. Mikor az esküvőszervező megadta a jelet, hogy induljunk, Charlie tett egy lépést. Az én lábaim viszont a földbe gyökereztek. Tett még egy lépést, és mivel szorosan belékaroltam, önkéntelenül is húzott magával. Aztán kinyílt a terem ajtaja, és hirtelen minden szempár felém fordult.

Szemeimmel gyorsan végigpásztáztam a vendégsereget, de természetesen nem sok ismerős arcot véltem felfedezni. Próbáltam kizárni őket a fejemből, és csakis előre néztem. Ekkor láttam meg Edwardot. Rendkívül jóképűen festett az esküvői szmokingjában, habár ez nem volt újdonság. De a pillantása…

Az utóbbi időkben Edward néha olyan intenzíven bámult rám, mintha a pillantásával kitalálhatná minden titkomat. Most is ilyen volt a tekintete, mégis valahogy más. Hirtelen csalódottan ébredtem rá, hogy olyan a pillantása, mint egy szerelmes férfinak. Hiszen ezt kell most megjátszania. Nem miattam reagált így. Mikor odaléptem mellé, rám mosolygott, én pedig viszonoztam. Elvégre nekem is játszanom kell a szerepem.

Az anyakönyvvezető arról kezdett el beszélni, hogy ma megünnepeljük az egyesülésünket és az igaz szerelmet, én pedig nagyon erősen próbáltam nem forgatni a szemeimet. Ezzel szemben Edward mintha kissé lehangoltnak tűnt volna. Persze nem hibáztathatom, mostantól 18 hónapig egy házasság rabja lesz.

Ezután elismételtük az eskünket. Mindketten mosolyogtunk és egymás szemébe néztünk közben, hiszen egy boldogtalan párnál már csak az lett volna nyilvánvalóbb, ha pisztolyt tartanak a fejünkhöz. Mindeközben mégis végig arra gondoltam, micsoda hazugság az egész. Megígérni egymásnak, hogy kitartunk a másik mellett. Furdalt a bűntudat és egy pillanatra eszembe jutott, vajon Esme is így érzett az esküvője napján? Eközben viszont valami azt súgta, ha most nem Edward állna velem szemben, sokkal rosszabbul érezném magam.

Kimondtuk az igent és gyűrűt cseréltünk, majd az anyakönyvvezető házastársaknak nyilvánított bennünket. – Megcsókolhatod a menyasszonyt – mondta.

Pillangók röpködtek a gyomromban ezektől a szavaktól, hát még amikor Edward közelebb lépett. Mintha órákig tartott volna, míg ajka az enyémnek közelébe ért. A szívem már a torkomban dobogott, mintha minden lassított felvételként történt volna körülöttem. És ekkor Edward finoman hozzáérintette ajkait az enyémekhez. Először alsó ajkamra nyomott egy lágy csókot, majd a felsőre, aztán ajkaink szinkronban találtak egymásra. Egyetlen pillanatra elfeledkeztem az őrültségről, ami velem történik.

A csók rövid volt, édes, és varázslatos. Miután elváltunk egymástól és egymás szemébe néztünk – egészen közelről – a vendégek tapsát csak tompa háttérzajként érzékeltem. Edward és én döbbenten bámultunk egymásra. Ebben az egy másodpercben nem gondoltam arra a rengeteg idegenre aki minket néz, nem gondoltam a bizonytalan jövőre, és nem gondoltam a döntésem lehetséges következményeire. Ebben az egy másodpercben csakis Edward létezett.

- Hölgyeim és uraim, bemutatom Mr. és Mrs. Cullen-t! – harsogta az anyakönyvvezető hangja.

***

Miután a vendégek gratuláltak, Edward és én, a családtagok, valamint a tanúk – Alice és Jasper – átmentünk a Central Parkba elkészíteni az esküvői képeket. Megkönnyebbültem, hogy ha csak egy kis időre is, de megszabadultam attól a sok idegentől.

Azon tűnődtem, vajon hány lánynak lehet ilyen az álomesküvője. Kimondani az igent a Plaza-ban és aztán fotózás a Central Parkban… erre itt vagyok én, és csak azt várom, hogy mikor lesz vége.

A csók után alig mertem Edward szemébe nézni. Abban a pillanatban ugyanis, mikor ajkaink összeértek, rájöttem, hogy sokkal jobban vonzódom Edward Cullenhez, mint azt eredetileg hittem. Minden alkalommal, amikor közelebb húzott magához, vagy megérintett a fotók kedvéért,teljesen libabőrös lettem. Szinte már szégyelltem magam a reakcióm miatt. Még jó, hogy a ruhámnak hosszú ujja volt, így nem vett észre semmit.

Mikor visszamentünk a szállodába, Alice mindentudó mosollyal méregetett, és mintha Rosalie is észrevett volna valamit. Esme viszont csak szimplán sugárzott a boldogságtól.

***

Hamarosan elérkezett az idő, hogy megejtsük első közös táncunkat házaspárként. Edward biztatóan rám mosolygott, mikor észrevette mennyire ideges vagyok, majd tenyere a derekamra simult és közelebb húzott magához.

Egy ideig csendben táncoltunk, de persze közben figyeltünk arra, hogy a mosoly egy pillanatig se olvadjon le az arcunkról. Muszáj elhitetnünk mindenkivel, hogy boldogak vagyunk és szerelmesek.

- Még nem volt alkalmam megemlíteni, de igazán gyönyörű vagy ma, Bella – duruzsolta halkan a fülembe. Kicsit meglepődtem a bóktól, de közben hevesebben kezdett verni a szívem. Még szerencse, hogy a fejem olyan közel volt a mellkasához, hogy nem láthatta amint kipirul az arcom.

- Köszönöm, Edward. Te sem panaszkodhatsz – tettem hozzá nevetgélve.

- Ó, valóban? – nézett rám összevont szemöldökkel. – Gondolod, hogy nekik is tetszem?

Fejével diszkréten az egyik közelünkben lévő asztal felé bökött, ahol – mint azt korábban megtudtam – Carlisle néhány üzlettársa ült. Egy csapatnyi nagyon öreg pasas, lényegében.

- Ó, határozottan – bólintottam nagy komolysággal. – Esküszöm, hogy az előbb láttam, ahogyan az egyikük nyáladzik.

- Biztosan éppen téged nézett közben – mondta.

- Fúj – nevettem fel. Edward is velem nevetett, aztán hirtelen rájöttem, hogy mi is történik. Edward és én viccelődünk. És nevetgélünk. Néhány pillanatig egyáltalán nem is kellett tettetnünk, hogy jól érezzük magunkat. Erre láthatóan Edward is rájött, és egyszeriben komollyá változott a pillantása. Az arca mintha kicsivel közelebb lett volna az enyémhez, mint egy perccel ezelőtt. Ha nem tudnám jobban, azt hinném, hogy újból meg akar…

- Lekérhetem a hölgyet? – szakította félbe a gondolataimat Carlisle, Edwardhoz intézett szavaival. Ő mintha fél pillanatig habozott volna, de aztán átengedett az apjának.

Mintha évek teltek volna el, miközben letudtam az illendő táncköröket. A lábam sajgott és valamiért nyugtalanabb is voltam, mint azelőtt. Meglepő módon viszont, mikor végre újra Edward mellett voltam, már nem éreztem úgy, hogy mindjárt rám tör egy pánikroham.

Az asztalnál ültünk, mikor odajött hozzánk egy férfi, körülbelül annyi idős, mint a szüleink. Talán egy kicsivel idősebb. – Edward! Szívből gratulálok, drága fiam! – veregette meg a vállát.

- Köszönöm, Aro – felelte Edward udvariasan. – Hadd mutassam be neked Bellát.

Edward egyik karjával átölelte a vállamat, én pedig – mielőtt ráébredhettem volna, hogy mit is teszek – megfogtam a vállamon pihenő kezét. Bemutatott a férfinak, aki elmondása szerint a család egyik nagyon régi jó barátja.

- Azért egy kicsit bánt, hogy nem mutattad be előbb a szíved választottját, Edward – dorgálta Aro finoman.

Eközben én próbáltam elvenni a kezem Edwardéról, mert kezdtem kínosnak érezni. Ne butáskodj, Bella. Hiszen ez is csak a szerep része. De vajon tényleg ezért fogtam meg a kezét? Megdöbbentem viszont, mikor Edward szabályosan nem volt hajlandó elengedni. Ujjait az enyéim köré fonta és ott tartotta kezeinket a vállamon.

- Ne haragudj, Aro. Tudod, hogy megy ez. Titokban akartuk tartani ameddig csak lehetséges – adta elő Edward a jól betanult hazugságot.

- Fátylat rá – legyintett Aro. – Remek lány a feleséged, sok boldogságot kívánok nektek!

Mosolyogva megköszöntük a jókívánságát, Edward pedig csak jó pár pillanattal azután engedte el a kezem, hogy Aro már elment. De a parti hátralévő részében egy szót sem beszéltünk arról, hogy mi a fene volt ez.

Szerencsére Carlisle üzlettársai nem sokáig maradtak, hamarosan pedig Cullenék távolabbi rokonai – akiket ma mind megismertem – is elszállingóztak. Azután a szüleim is távoztak. Charlie-nak mindig is nehezére esett kifejezni az érzelmeit, így hát most is észrevettem, hogy valami viaskodik benne. Eddig ő volt az én horgonyom. Az a személy, akiről tudtam, hogy szeret engem és hisz bennem. Aki megvigasztalt, mikor az anyám lerombolt bennem minden pozitív érzést. És most elhagyom az otthonom. Az utóbbi három hét pedig rohamosan haladt el mellettünk. Nem volt elég időnk elbúcsúzni. De Charlie magában tartotta. Ahogyan mindig. És egy öleléssel köszönt el.

Hamarosan így hát azon kaptuk magunkat, hogy már csak mi maradtunk – az átverők. Akik tudták a titkot. Akiknek a mai nap nem az ünneplésről szólt, hanem az üzletünk megkötéséről.

Rosalie lerogyott az egyik székre és hangosan kifújta a levegőt. – Alig hiszem el – mondta. – Végre túl vagyunk rajta.

Emmett odaállt a felesége mögé és megsimogatta a vállait. Eltűnődve néztem ezt a furcsán bensőséges, és édes pillanatot köztük, mikor Esme megszólalt. – Bámulatos, hogy mindössze három hét alatt hoztad ezt össze, Rose.

- Hát… mindent a családért, nem igaz? – nevetett fel Rosalie keserűen.

- Tényleg a család érdekében történt – felelte Esme. – Nélküled nem sikerült volna. És természetesen Bella nélkül.

Elpirultam a hirtelen jött figyelemtől, miközben a mellettem ülő Alice együttérzőn megfogta a kezem. Ekkor zuhant rám az egész. Feleség vagyok. Edward Cullen felesége vagyok. Lehetetlennek tűnt belegondolni.

- Nos, hosszú nap volt ez mindannyiunk számára – állt fel Carlisle az asztaltól. – Mi több, hosszú hetek. Ideje kipihenni magunkat.

Carlisle-nak igaza volt, így hát lassan mindenki visszavonult. Ma éjszakára Rosalie egy lakosztályt foglalt le nekünk, hiszen hogy nézne ki, ha a friss házasok külön szobákban töltenék a nászéjszakát? Szerencsére viszont, a lakosztályban volt két külön szoba és fürdőszoba. Bár egy pillanatra belegondoltam, hogy milyen lenne, ha csak egy szobája lenne. Egy ággyal. Ne már Bella, muszáj ilyeneken gondolkoznod?

Mentálisan felpofoztam magam, majd miután Edward és én jó éjszakát kívántunk egymásnak, vettem egy forró zuhanyt. Isteni érzés volt kibontani a hajamat, levetkőzni a gyönyörű, de kissé kényelmetlen ruhát, és lemosni a sminkemet. Végre az a Bella voltam újra, akit jól ismertem. Aki egyedül érzi jól magát.

Átöltöztem egy hosszú pizsamanadrágba és egy régi pántos felsőbe, megviselt lábaimat pedig kedvenc pár bolyhos zoknimba bújtattam. Nevetnem kellett, mikor végignéztem magamon. A legtöbb menyasszony valószínűleg nem ezt viseli házasságuk első estéjén.

Hiába volt hosszú a nap és hiába aludtam alig pár órát múlt éjszaka, tudtam, hogy most egyszerűen nem tudnék elaludni. Kisétáltam a szobámból, a lakosztály nappalijába, és kiléptem az onnan nyíló teraszra. Mivel június eleje volt, még nem melegedett fel az idő teljesen, pláne nem éjszaka, ezért kicsit megborzongtam, mikor megéreztem a lágy szellőt.

- Azt hittem már alszol – hallottam meg hirtelen egy hangot, amitől kicsit megugrottam. Edward ült a terasz egyik padján. – Bocsánat, nem akartalak megijeszteni.

- Nem, semmi gond. Én is azt hittem, hogy te már alszol – feleltem. Edward észrevette, hogy fázom, és egy invitáló mozdulattal kinyitotta a válla köré tekert takarót. Vissza kellett fojtanom egy mosolyt, ugyanis annyira édes volt így… mint egy kisfiú.

Apró habozás után mellé ültem, és körém tekerte a takarót. Szerencsémre – vagy mégsem? – a takaró hatalmas volt, így elfértünk alatta úgy is, hogy alig érintkeztünk. Azért így is elég közel voltunk egymáshoz, és hirtelen eszembe jutott az a csók. Vagyis nem is hirtelen, hiszen amióta csak megtörtént, az emléke ott motoszkált az agyam egy eldugott sarkában. Vajon Edward is gondolt rá azóta?

Felhúztam magam alá a lábaimat, mire Edward elmosolyodott és azt megjegyezte: - Aranyos zokni.

- Csak nem gúnyolódsz? – kérdeztem, mire ő felnevetett. – Ha jól emlékszem, kettőnk közül én táncikáltam ijesztő vénemberekkel magassarkúban.

- Igazad van, bocsáss meg – felelte Edward még mindig nevetve. – Minden tiszteletem a tiéd. Tényleg ijesztőek voltak.

- Egyáltalán honnan ismeri a családod őket?

- Legtöbbjük a nagyapám barátja és üzleti partnere volt. Aztán miután ő meghalt, tovább segítették az apámat – magyarázta. – Viszont azt nem csodálom, hogy mind táncolni akartak veled. Szegények nem gyakran látnak ilyen szép és fiatal nőket.

Elpirultam, a gyomrom pedig remegni kezdett ezektől a szavaktól. Nem tagadhattam, hogy boldoggá tettek a bókjai.

- Gyakran pirulsz el – mondta Edward halkan, tűnődő hangon, miközben az arcomat tanulmányozta.

- Nem tehetek róla – dünnyögtem, még jobban elpirulva, amiért hangosan megemlítette. Ettől persze újból felnevetett. Megköszörültem a torkom és próbáltam témát váltani. – Szóval… szerinted meggyőztük őket?

- Mindenképpen – bólintott. – Ha mással nem is, hát azzal a csókkal biztosan.

Bukfencezett egyet a gyomrom. Tehát tényleg gondolt a csókra! Ráadásul teljesen meglepett, hogy ilyen nyíltan felhozta a dolgot. Ettől felbátorodtam, ami meglátszott a következő szavaimon. – Hát, remélem kiélvezted, Edward. Valószínűleg ez volt számodra az egyetlen akció a következő másfél évben.

Olyan hangosan nevetett, ahogyan még sosem hallottam. – Én megleszek, Bella – felelte. – A kérdés az, hogy vajon te kibírod-e az önmegtartóztatást.

A hangja kihívó volt. – Azzal nem lesz gond – motyogtam még inkább elvörösödve, mint eddig. Edward értetlenül nézett rám. Inkább nem akartam neki elmagyarázni, hogy annak nem gond az önmegtartóztatás, akinek még sosem volt része olyan dolgokban. Vagy legalábbis nem teljesen.

Az arcom színéből és a hallgatagságomból viszont azt hiszem kitalálta. – Óh – mondta, én pedig láttam, ahogyan lassan megérti. Ezzel együtt viszont, mintha hirtelen vidámabb lett volna…

- Ha megint nevetni kezdesz, én esküszöm… - kezdtem.

- Nem, nem – szakított félbe. – Eszem ágában sem volt. Csak azt hittem… szóval azt hittem, hogy tudod… úgy értem a korodbéli fiúk biztosan nagyon szívesen… csinálnának… veled… dolgokat.

- A korombéli fiúk? Csak öt évvel vagy idősebb nálam, nagyapó – gúnyolódtam. Edward a szemeit forgatta.

- Tudod, hogy értettem. Tapasztalatból tudom, hogy mennyire kanosak az egyetemista fiúk – mondta.

- Én csak… nem szoktam barátkozni. Vagy… másképp ismerkedni. Egyszerűen csak nem volt rá lehetőségem eddig.

Edward belemerült a gondolataiba. Megölt a kíváncsiság, és már a nyelvem hegyén volt a kérdés, hogy kitudakoljam, merrefelé járnak azok a gondolatok. De úgy döntöttem, inkább mégsem kérdezem meg.

- Azt hiszem lefekszem – mondtam, majd lefejtettem magamról a takarót.

- Ugye nem amiatt, amiről az előbb… - próbálta kérdezni Edward, de én közbeszóltam.

- Nem – biztosítottam róla. – Csak hosszú volt a nap és eseménydús. Aludj jól, Edward.

- Te is, Bella – mosolyodott el halványan.

Bementem a szobámba és amint becsukódott mögöttem az ajtó, rájöttem, hogy mennyi minden történt ma. Először is maga a tény, hogy Edward a férjem lett. És persze ott volt a csók, és a viccelődés, na meg amikor nem akarta elengedni a kezem! Most pedig a beszélgetés. Még sosem beszélgettünk így. És még azt is megtudta, hogy szűz vagyok. Te jó ég.

Mindeközben viszont elgondolkodtam azon is, hogy vajon Edward Cullen szívesen változtatna-e ezen.

7. fejezet

Sziasztok! :)
Eredetileg most az esküvőt akartam megírni, de úgy döntöttem, hogy még nem volt meg hozzá a kellő felvezetés. Addig is viszont íme egy Edward szemszög, a következőben pedig már tényleg megtörténik a házasság. ;)
Abellana

(Edward)

Mikor megláttam Alice üzenetét a fotósokról, azonnal rettentő dühös lettem. Nem csak azokra a mocskokra, akik próbálnak minél provokálóbb kérdéseket ordítani, miközben az arcodba tolják a hülye kamerájukat, de egyúttal magamra is. Gondolnom kellett volna erre. De én csak nagyon ritkán érdekeltem őket. Viszont miután az apám vetélytársa hamis dolgokat terjesztett rólam, napokig követtek és próbáltak kicsikarni belőlem valamit. Aztán mikor Rose kiszivárogtatta a sajtónak, hogy van egy menyasszonyom, egy idő után abbahagyták. Most viszont, hogy végre megtudták ki az, tudnom kellett volna, hogy őt is meg fogják találni.

Ezen kívül attól is féltem, hogy ez elijeszti Bellát tőlem. Ez gonosz dolog, de örültem neki, hogy már aláírta a szerződést és nem hátrálhat meg.

Mikor kiléptem a lakás ajtaján, láttam, ahogyan nyílik a lift ajtaja és rögtön odasiettem. Megragadtam Bella vállait és ellenálltam a késztetésnek, hogy magamhoz húzzam és a hajába temessem az arcomat. Mást sem csináltam az utóbbi időben, csak ellenálltam a késztetésnek minden áldott pillanatban.

- Annyira sajnálom, Bella. Jól vagy? – kérdeztem.

- Jól… jól vagyok – felelte. Tényleg így is tűnt. Ha meg is rázta az eset, nem látszott rajta, és ettől megkönnyebbültem.

Hirtelen nagyon is tudatában voltam annak, hogy a lány akire olyan régóta vágyódom, itt van szó szerint a kezeim között. Végre a szemébe nézhetek és megérinthetem. Itt van az újabb esély, hogy ne engedjem el.

- Neked is szia, Edward – törte meg a varázst Alice, mire rájöttem, hogy elég régóta bámulok Bella szemeibe. Te jó ég, most biztos azt hiszi, hogy egy idióta vagyok.

Miután bementünk, nem győztem bocsánatot kérni Bellától, hiszen én hoztam rá a bajt. Igyekeztem megnyugtatni, hogy ilyen valószínűleg nem fog többet történni. Hacsak nincs valami hatalmas dolog, az embereket nem érdekli a mi életünk.

Egy idő után Alice bejelentette, hogy mennie kell, én pedig rögtön átláttam rajta. Ha arra gondoltam, hogy kettesben maradok Bellával, egyszerre vágytam rá és féltem tőle. Meg akartam őt ismerni, azt akartam, hogy megkedveljen. De közben attól is féltem, hogy túlságosan eltolom őt magamtól. Mikor azonban úgy láttam, hogy ő is menni készül, gyorsan rászóltam, hogy maradjon. Nem engedem el őt még egyszer.

- Köszönöm, Alice – mondtam neki, mikor kikísértem.

- Ugyan miért? – kérdezte.

- Hogy vele voltál ma – vontam vállat. – Szerintem Bella kedvel téged. Jó, ha van egy barátja aki tud a helyzetéről.

- Én is kedvelem őt, Edward – felelte. – Hogyan is ne kedvelhetném, mikor ennyire odavagy érte? Ne szúrd el, jó? Tudom, hogy hajlamos vagy túlanalizálni mindent.

- Nem fogom – mosolyogtam rá. Alice megölelt, aztán pár pillanat múlva már kint is volt az ajtón, én pedig visszamentem a nappaliba Bellához.

Leültem a kanapéra, amelyen ő is ült. Nem akartam túlságosan „közeledőnek” tűnni, ezért inkább a legszélére ültem. Egy ideig csak a mai incidensről beszélgettünk. Meg akartam győződni arról, hogy ez tényleg nem riasztotta el túlságosan. Aztán egy pillanatra megcsúszott a nyugodt álcám. Ideges volt amiatt, hogy néhány eseményen meg kell majd jelennie velem. Nem tudtam, hogy ez miattam van-e, vagy amiatt, hogy szerelmes párocskának kell majd tettetnünk magunkat. De azt is észrevettem, hogy Bella ideges lett, ha sok ember vette körbe. Talán ez lehetett az oka. Akárhogy is, meg akartam nyugtatni, így hát gondolkodás nélkül azt mondtam, hogy akárki büszke lenne vele mutatkozni.

Nyilvánvalóan meglepődött a kijelentésemen. Nem is csodálom, hiszen az elmúlt egy hétben amióta ismerjük egymást, kerültem a túlságosan személyes megjegyzéseket. Nem tudtam hogyan is kerülhetnék közelebb hozzá, hiszen annyira szürreálisnak tűnt, hogy most itt van velem, azok után, hogy az elmúlt egy évben csakis erre vágytam.

- Miért vagy most ilyen figyelmes velem? – kérdezte hirtelen. Úgy láttam, mintha megbántottam volna. Visszagondoltam arra, hogyan is viselkedtem vele és elgondolkodtam, hogy vajon hidegebb voltam-e a kelleténél. De aztán Bella elmondta, hogyan érez. Megdöbbentett, hogy azt hiszi, nem kedvelem. Pedig pont ezt próbáltam annyira palástolni!

- Ó, Bella. Fogalmam sem volt róla, hogy így érzel. Sajnálom, én csak… - Elgondolkodtam, hogy mit is mondhatnék. Erőt vett rajtam a vágy, hogy elmondjak neki mindent. Azt, hogy már egy éve nem engedett ki a bűvköréből. Hogy valamilyen oknál fogva mindennél jobban vonz magához. Bevallhatnám neki, hogy sokkal jobban kedvelem őt, mint ahogy azt gondolta.

De végül elvetettem az ötletet. Fogalmam sincs, hogyan reagálna rá Bella. – Bár el tudnám neked magyarázni, de ez… bonyolult – mondtam végül.

- Értettem, Edward – próbált kipréselni magából egy mosolyt.

- Bella… - El akartam neki mondani, hogy nem úgy van, ahogyan gondolja. Kedvelem őt és közelebb akarok hozzá kerülni. De nem hagyta, pár perccel később pedig már csukódott is mögötte az ajtó…

***

A következő másfél hétben nem sokat láttam Bellát. Csütörtökön Rosalie felhívott és elmondta, hogy lefoglalta az esküvő színhelyét és kiválasztották Bella menyasszonyi ruháját. Hirtelen azon kezdtem el tűnődni, hogy vajon milyen lesz őt látni talpig fehérben, miközben az oltár felé vonul. De rögtön összeszorult a gyomrom a gondolattól, hogy ő nem fog mosolyogni és igazából nem ezt akarja.

Elérkezett a szombat, és már csak egyetlen hét maradt hátra az esküvőig. Alice, Jasper és Emmett segítettek áthozni a lakásomba Bella cuccának a nagy részét, én pedig körbevezettem őt. Igazából csak az esküvő után fog itt lakni, de egyetértettünk, hogy jobb ha előbb megismeri a helyet.

Bella nem említette a múltkori beszélgetésünket, úgyhogy inkább én sem hoztam fel a dolgot. – El fogok veszni egy ekkora lakásban – mondta Bella, miközben végigmentünk a szobákon.

- Tényleg nagy egy kicsit – mosolyogtam. – Kicsivel azelőtt, hogy befejeztem az egyetemet és apám megkért, hogy dolgozzak nála, az anyám rögtön elkezdett nekem lakást keresni itt New Yorkban. Én is ledöbbentem, mikor először megláttam. Azt hiszem talán azt remélte, hogy lesz, aki benépesítse.

Kínos csend telepedett közénk, hiszen egyértelmű volt: a következő másfél évben senki sem fogja benépesíteni ezt a lakást. És az is biztos, hogy jelen pillanatban nem is akartam senki mást Bellán kívül. El sem tudtam képzelni, hogy elkezdjek valaki mással randizni, mikor ennek vége lesz.

- Khm… szóval… Rosalie nincs itt – váltott témát Bella. – Gondolom nem az a barátkozós típus.

Igaza volt, Rose tényleg nem barátkozós típus. Viszont nem ez az oka annak, hogy ma nem volt itt. Amint Emmett megérkezett, egyetlen pillantást vetett rám, és tudtam, hogy Rosalie-t most nem látjuk pár napig. De a húgom valószínűleg nem értékelte volna, ha elmondom Bellának az igazi okot, így hát füllentettem egy kicsit.

- Csak nagyon elfoglalt. Az esküvő miatt, meg minden – feleltem, majd benyitottam abba a szobába, amit utoljára tartogattam. – Ez lesz a te hálószobád.

Tudtam, hogy Bellának tetszeni fog ez a szoba. Az anyám rendezte be az elmúlt két hétben, csakis az ő számára. Nem volt túlcsicsázva, egyszerű volt és olyan… nőies. Illett hozzá.

- Hű… - nézett körbe Bella. – Edward, ez csodálatos.

- Esme érdeme. Gondolta, hogy tetszeni fog neked – mondtam.

- Nos, köszönöm. Nem csak ezt, hanem mindent. – Tudtam, hogy mire gondol. Rosalie annyit elmondott, hogy a Swan család szorult helyzetbe került.

- Ugyan már, Bella. Te mented meg a családom hírnevét, főként az enyémet. Inkább én köszönöm – mondtam egy apró mosollyal. Bella arca mintha egy kicsit vörösebb lett volna, és a szája széle is alig észrevehetően felfelé görbült.

Kimentünk a nappaliba, hogy csatlakozzunk a többiekhez, akik már a kanapén terpeszkedtek. – Felhoztunk mindent, lusta banda – jelentette be Emmett.

- Hé! Csak megmutattam Bellának, hogy hol fog lakni – ellenkeztem.

- Óh, ugye milyen remek? Esmének nagyon jó ízlése van – mondta Alice. – Azt hiszem én is ideköltözöm.

- Megkaphatjátok Alice-t, de figyelmeztetlek: többet eszik, mint gondolnátok és nagyon rendetlen – viccelődött Jasper, mire Alice hozzávágott egy párnát.

Eltöltöttünk még egy órát beszélgetéssel, és habár kicsit lehangolt, hogy Bella ennyire jóban van a barátaimmal, de velem nem, annak örültem, hogy nem ment haza rögtön. Hamarosan úgyis rengeteg időnk lesz kettesben…

***

A következő hét során próbáltam a munkámra koncentrálni, de folyton csak azon a hihetetlen tényen járt az eszem, hogy ezen a szombaton Bella Swan a feleségem lesz. Ráadásul akárhányszor kiléptem az irodámból, mindig belebotlottam egy-egy munkatársamba, akik nem győztek gratulálni a közelgő házassághoz. Ha pedig valaki megemlítette, hogy nem is tudtak róla, hogy ennyire komoly kapcsolatban vagyok, csak azt feleltem, hogy szerettük volna elkerülni a felhajtást. Azért kétség sem férhet hozzá, hogy ezek a gratulációk jobbak voltak, mint az elítélő pillantások amiket kaptam azok után az idióta pletykák után.

Pénteken korábban eljöttem a munkából, mivel a családjaink együtt vacsoráztak az esküvő előtti estén a Plaza Hotelben, és mind ott is maradunk az esküvőig. Mikor beléptem a szálloda egyik éttermébe, láttam, hogy már mindenki ott volt: Bella és a szülei, az én szüleim, valamint Rosalie és Emmett.

Mikor odaértem az asztalhoz, az anyám rögtön magához húzott és szorosan megölelt, az apám pedig vállon veregetett. Rose-zal is váltottunk egy gyors ölelést, és közben aggódva a fülébe súgtam: - Jól vagy?

- Persze, hogy jól vagyok, Edward – felelte magától értetődően, pedig tudtam, hogy pár napja még egyáltalán nem volt jól. Ettől muszáj volt a szememet forgatnom. Rosalie mindig olyan keménynek mutatja magát.

Kezet fogtam Charlie-val, udvariasan biccentettem Renée-nek, és végül Bellára irányítottam a tekintetem. Kicsit lehangoltnak tűnt, de nem tudtam, hogy ez azért volt-e, mert holnap egy idegen férfi felesége lesz, vagy esetleg olyasvalami miatt, ami még az érkezésem előtt történt. Rámosolyogtam, próbálván megmutatni neki, hogy nem érzek iránta ellenségesen, mint ahogyan azt ő hiszi. Meglepetésemre visszamosolygott, amitől nekem máris sokkal jobb kedvem lett.

A vacsora kissé feszült hangulatban telt. Bella és én többnyire meg se mukkantunk. Az idő nagy részében főleg Renée fecsegett valamiről megállás nélkül, miközben Charlie néha halkan közbemorgott, a szüleim pedig udvariasan válaszoltak időnként. Ezen kívül Emmett szükségét érezte annak, hogy néha bekiabáljon egy-két poént, mire válaszul Rose a vállába öklözött, Bella pedig próbálta elfojtani a mosolyát.

Ha őszinte akartam lenni, Renée egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet. Mintha nem is érdekelte volna a saját lánya, aki ott ült mellette, a holnapi nap miatt idegeskedve. Mind megkönnyebbültünk, mikor Charlie félbeszakította azzal, hogy ideje kipihenniük magukat. Rosalie és Emmett is úgy döntöttek, hogy felmennek a szobájukba, Bella pedig kiment a mosdóba.

Mikor csak én meg a szüleim maradtunk, az anyám felém fordult. – Szeretnék tőled kérni valamit, Edward – fogta meg a kezem.

- Persze, bármit – feleltem. Fogalmam sem volt, hogy miről lehet szó.

- Figyelj oda Bellára! Főként holnap az esküvőn. Mindig olyan feszültnek tűnik szegénykém, ha sok ismeretlen ember között kell lennie. Nem is hibáztatom. És az sem könnyíti meg a dolgát, hogy az anyja… - itt Esme körbenézett, majd közelebb hajolt hozzám és suttogni kezdett – egy ribanc.

- Na de anya! – tetettem felháborodást. – Nem is tudtam, hogy ismered ezt a szót!

Az apám elmosolyodott, anyám pedig könnyedén vállon csapott. – Komolyan mondom, Edward! Annak a nőnek csak a pénz kell. Ma este még csak egy pillantásra se méltatta Bellát. Ő mostantól családtag, és nekünk az a dolgunk, hogy vigyázzunk egymásra.

- Ne aggódj, anya – paskoltam meg a kezét. – Természetes, hogy vigyázni fogok Bellára.

Az anyám elmosolyodott és egy pillanatig tenyerét az arcomra helyezte. Ekkor visszatért Bella, és megszólalt az apám: - Nekünk is ideje felmennünk. Nagy nap a holnapi.

Esme szorosan magához húzta Bellát, aki mintha kissé meghatódott volna ettől. – Jó éjt, Esme – mondta.

- Neked is, drágám – felelte az anyám, és egy másodpercre végigsimított valamit Bella nyakán. Csak ekkor vettem észre, hogy Cullen nagyi nyaklánca ott lógott elegánsan Bella nyaka körül. Döbbenten jöttem rá, hogy valószínűleg az anyám adta neki valamikor nemrég. Ez valamiért furcsán jó érzés volt.

Az apám is elköszönt Bellától, majd végre kettesben maradtunk. Felálltam és Bella felé nyújtottam az egyik kezem. Értetlenül pillantott rám, én pedig fejemmel a táncparketten lassúzó párok felé böktem. – Gyakorolhatnánk holnapra – mondtam.

Bella egy pillanatig habozott, de végül megfogta a kezemet és hagyta, hogy odavezessem. Megálltunk a táncparkett szélén, én pedig megfogtam a csípőjét és közel húztam magamhoz. Az ő szabad keze a vállamra került. Lassan ringatózni kezdtünk a zenére.

- Szerencsés leszel, ha a holnapi nap után még épségben lesznek a lábaid – mondta Bella. – Elég ügyetlen táncos vagyok.

- Cseppet se aggódj emiatt – mosolyogtam rá. – Majd én vezetlek.

Nem engedtem el a tekintetét, miközben még közelebb húztam magamhoz. Csodás volt érezni a teste melegét, a szíve dobbanásait, és minden lélegzetvételét. Arra emlékeztetett, mikor a fotóhoz kellett pózolnunk az eljegyzési partin. Most viszont kiélveztem ennek a táncnak minden édes pillanatát.

- Jól mutat rajtad a nyaklánc – mondtam őszintén. Tényleg jó volt rajta látni.

- Óh – vörösödött el Bella. – Igen, az anyukád nekem ajándékozta. Próbáltam ellenkezni, hiszen nem vagyok a családotok tagja…

- Bella! – szakítottam félbe. – Most már az vagy. A családunk tagja. Elmesélte az anyám, hogy mikor kapta?

Bella bólintott. – Az esküvője előtt adta neki Carlisle édesanyja. Elmondta, hogy a családjaik találták ki, hogy házasodjanak össze.

- Fura, nem igaz? Rengetegszer hallottam a szüleim történetét. És még ma is mindig megdöbbent, tudván, hogy most mennyire imádják egymást. Sohasem tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő.

Bella némán rám pillantott, én pedig elgondolkodtam rajta, hogy vajon milyen lenne most megcsókolni. Hirtelen még inkább tudatában voltam testeink közelségének. A levegő mintha forróbb lett volna, mint pár perccel ezelőtt. Már megint mit művel velem? Miért van rám Bella Swan mindig ilyen hatással?

Miután hosszú ideig intenzíven fürkésztem az arcát, rájöttem, hogy néhány másodperce már csend van. A dal véget ért, és erre Bella is lassan ráeszmélt, aztán ellépett tőlem. – Azt hiszem ideje nekem is felmennem – szólt.

Bólintottam. – Felkísérlek – jelentettem ki határozottan, remélve, hogy nem utasít el. Nem tette.

Csendben voltunk, miközben a lift felfelé araszolt, de valamiért ez most nem tűnt kínos csendnek. Mintha én és Bella is túlságosan belemerültünk volna a gondolatainkba. Talán neki is az jár a fejében, ami nekem? Lehet, hogy én is hatással vagyok rá? Eléggé frusztráló volt ezeken agyalni. Eddig minden lány az értésemre adta, ha akart tőlem valamit. Bella kemény dió lesz.

Megálltunk a szobája ajtaja előtt egymással szemben. – Nem tudom mit kell mondani a vőlegényemnek az álházasságunk előtti estén – vont vállat. Felnevettem.

- Nem vagy vele egyedül – feleltem. Bella halványan elmosolyodott. – Figyelj, Bella. Tudom, hogy ez egy nem mindennapi helyzet. De szeretném, ha jóban lennénk. Tudom, hogy mindig azt mondod, ez csak üzlet. Mintha csak Rosalie-t hallanám olyankor. De ettől még nem kell, hogy rossz legyen a kapcsolatunk. Lehetünk akár… barátok is.

Bella elvette rólam a tekintetét és helyette a cipőjét kezdte tanulmányozni. Végül csak annyit szólt: - Talán igazad van.

Nem ez volt a világ legbiztatóbb válasza, de én nem terveztem feladni. Közelebb léptem hozzá, és egy könnyű csókot nyomtam az arcára, miközben mutatóujjam végigsimított a kézfején. – Jó éjt, Bella – súgtam a fülébe.

Egy pillanatra döbbenten meredt rám, majd láttam, ahogyan a halvány pír elönti az arcát és egy egészen aprócska mosoly is megjelenik rajta.

- Jó éjt, Edward.