34. fejezet

Sziasztok!
Megszenvedtem ezzel a résszel, főleg azért, mert azt akartam, hogy hitelesnek tűnjön az egész. Azt előre leszögezem, hogy olyan nincs, hogy ez a történet nem happy enddel ér véget. :) Úgyhogy nyugi és bízzatok bennem. Egyébként köszönöm a véleményeket!
Abellana

(Edward)

Egy hét telt el a borzalmas házibuli óta és május elején jártunk. A viszony köztem és Bella között nem nagyon javult, inkább olyan lett mint egy jól bejáratott hazugság. Együtt vacsoráztunk, együtt látogattuk meg a családomat, együtt vásároltunk be. Még szeretkeztünk is, de az egész olyan volt, mintha csak bizonyítani akarnánk magunknak, hogy tényleg ezt akarjuk. Minden „szeretlek”-re, ami kijött a számon, egy fakó és begyakorolt „én is szeretlek” volt a válasz.

Azzal nyugtatgattam magam, hogy a mostani amúgy sem a legalkalmasabb időpont a házasságunk javítgatására. Bella a jövő héten végig vizsgázni fog, úgyhogy jelenleg gőzerővel erre készült. Meg tudtam érteni, hogy most csakis erre tud koncentrálni.

Szerettem volna hinni benne, hogy amint letudta a kötelezettségeit, vissza tudunk térni a régi önmagunkhoz. Pláne mivel Rosalie ötlete bevált. Néhány napja lement a tévés interjú, amit mindenki nagy érdeklődéssel fogadott. Másnap erről beszéltek a reggeli műsorokban és erről írtak a napilapokban. Az emberek arra jutottak, hogy tényleg egymásba szerettünk, és végeredményben az egész történetünk egy remek romantikus sztori. Aztán ahogyan az lenni szokott, az egész gyorsan lecsengett és tegnap már egy fotóst sem szúrtam ki az utcán.

Meg kell, hogy mondjam, legbelül azért hálás voltam Rosalie-nak az ötletért. Még mindig bennem volt a tüske, amiért elmondta a titkaimat az egész családunknak, de már nem haragudtam annyira. Végülis az egész az én hibám volt. Már az elején be kellett volna vallanom Bellának mindent, a történetünk napvilágra kerülése után pedig nem úgy kellett volna reagálnom, ahogyan tettem. A ma esti szokásos Cullen-féle vacsorán terveztük is megünnepelni, hogy végre minden a terveink szerint alakult. Úgy éreztem, végre az egész családunk elindulhat a gyógyulás felé a borzasztó hetek után, amiket átéltünk.

Mikor hazaértem a munkából, Bellát ott találtam a nappaliban, ahol éppen fel-le járkált, miközben a füléhez szorította a mobilját. Ettől egy kis mosoly kúszott az arcomra. Bella mindig járkált telefonálás közben, és jó volt látni, hogy valami sosem változik. Felkapta a fejét, mikor meghallott, és ekkor vettem észre, hogy könnyes a szeme.

- Mennem kell, apa. Edward hazaért és most megyünk a szüleihez. Rendben. Én is szeretlek. Szia.

- Minden rendben? – kérdeztem aggódva. – Charlie jól van?

- Jaj, persze – legyintett halvány mosollyal. – Nem is tudom, csak úgy… elérzékenyültem. Régóta nem láttam.

Csak bólintottam egyet, pedig éreztem, hogy több van a könnyei mögött. Nem tudom, miről beszélgettek, de Bella határozottan sírt és az utolsó szavai alapján nem úgy tűnt, mintha Charlie miatt sírna. Mégis, inkább ennyiben hagytam az egészet. Úgy éreztem, nem számít, hogy a szakadék szélén állunk. Csak éljük túl ezt az időszakot és utána minden rendben lesz.

Egy óra múlva már a szüleim otthonában vacsoráztunk, ahova ezúttal Alice és Jasper is eljött. Mivel az ünneplés szellemében gyűltünk össze, a legjobb barátom bejelentette, hogy nyár végén kiadják az első regényét. Mind nagyon izgatottak voltunk, hiszen Jasper tényleg igazi családtagnak számított nálunk.

Akármerre csak néztem, boldog arcokat láttam, Belláét és az enyémet leszámítva. Ez az apámnak is feltűnhetett, ugyanis mikor kettesben maradtunk néhány percre, rákérdezett, hogy minden rendben van-e.

- Nem tudom – feleltem őszintén.

- Bella még mindig haragszik rád? – érdeklődött.

- Nem hiszem – vontam vállat. – De valami még sincs rendben. Egyszerűen rossz előérzetem van.

Apám tekintete együtt érzővé vált, mire én humortalanul felnevettem.

- Mostanában egyfolytában csak picsogok – ingattam a fejem.

- Sok mindenen mentetek keresztül – veregette meg a vállam. – Természetes, hogy kétségbe esel, ha rosszul mennek a dolgok a nővel, akit szeretsz. A házasság nem egyszerű dolog.

- Tényleg? Mert nekem úgy tűnik, hogy ma este rajtam kívül mindenki boldog.

- Van, hogy a hullámvasút lefelé megy és van, hogy fölfelé. Csak azért, mert neked most lefelé tart, másoknak pedig fel, nem jelenti azt, hogy ez mindig is így volt. Gondolj csak bele, hogy a húgod és Emmett mennyit szenvedett, csak azért, hogy gyerekük lehessen. Vagy hogy Alice és Jasper milyen keményen dolgoznak, hogy legyen idejük egymásra, miközben Jasper ír, Alice pedig az orvosit végzi el. Arra pedig csak nem kell emlékeztetnem téged, hogy az anyád és én milyen boldogtalanok voltunk legelőször. Ez csak egy kis bukkanó, fiam. Minden házaspár átél néhány ilyet.

- Szóval te úgy látod, hogy van még remény számunkra – vártam a megerősítést.

- Remény mindig van – felelte elmosolyodva.

Mikor mindannyian áttelepültünk a nappaliba, Rosalie egyszer csak felszólalt. – Most, hogy mind kényelembe helyeztük magunkat, van egy kis bejelentenivalóm.

- Kiszivárogtak Edward meztelen képei? – kérdezte Jasper. Mind rákaptuk a tekintetünket, amitől elhalványult a vigyora. – Túl korai? Bocsi.

- Szóval… az a helyzet, hogy már feladtam minden reményt, hogy valaha itt fogok ülni és megosztani veletek egy ilyen hírt, de… kisbabát várok – jelentette be Rose fülig érő mosollyal.

Anyám a szája elé kapta a kezét és felzokogott, de mindenki másból is kibuktak a meglepetés hangjai. Azonban egy másodperc sem telt bele és hamarosan ölelések és kézfogások vették körbe a húgomat a férjét.

- Ez egy igazi csoda – dünnyögte az anyám Rosalie aranyszőke hajába, miközben szorosan ölelte magához.

- Tényleg az – bólogatott Rose könnyes szemmel. – Remélem nem haragudtok meg, de még azzal is megvártuk a három hónapot, hogy nektek elmondjuk. Olyan sokáig tartott, míg végre elértünk idáig és nem akartam, hogy bármi baj történjen a legrázósabb időszakban.

- Teljes mértékben megértjük – biztosította őt az apám.

Emmettnek is fültől fülig ért a szája, és olyan büszkének nézett ki, mint még soha. – A doki szerint ez gyakran megtörténik olyan párokkal, akik hosszú sikertelen próbálkozás után örökbe fogadnak és lekerül róluk a nyomás – magyarázta.

Hirtelen beugrott a kép, ahogyan évekkel ezelőtt Rosalie kórházi szobájában vagyunk mindannyian – én és a szüleim – és az orvos közli a húgommal, hogy nagyon nehézkesen lehet csak gyereke a jövőben, már ha lehet egyáltalán. Elevenen él bennem a pillanat, ahogyan Esme hangosan sírni kezd, miközben a húgom összevert arcán csak egy könnycsepp gördül le.

Ezek után, ha van valaki, aki ezt megérdemli, az Rosalie. Örültem a boldogságának és ezt meg is mondtam neki, miközben finoman magamhoz öleltem. De a szívem egy eldugott, önző zugában irigykedtem. És mikor Bellára néztem, tudtam, hogy ő is így érez.

***

Másnap Jasperrel és Alice-szel ebédeltem. Kicsit a régi időkre emlékeztetett az egész, mikor Bella még nem volt része az életemnek. Megint úgy éreztem magam, mint a magányos harmadik a boldog barátaim mellett.

Főként Jasper tegnap esti nagy híréről beszélgettünk és koccintottunk a sikerére is. Azonban úgy tűnt, semmi sem tántoríthatja el őket az én szerelmi életem kivesézésétől.

- Szóval… - kezdte Jasper. – Tegnap még kicsit fagyosnak tűnt a hangulat közted és Bella között.

- Alaposan el kéne beszélgetnetek – javasolta Alice.

- Szerintem már mindent elmondtunk, amit lehetett – vontam vállat. – Egyszerűen csak… nem is tudom. Most valahogy nem működnek a dolgok.

- És kész? Ezzel csak így meg vagy elégedve? – kérdezte Alice szinte felháborodva.

- Persze, hogy nem – vágtam rá. – Csak…

- Nincs csak – vágott közbe. – Nem emlékszel, hogy ezen már túlestünk egyszer? Sőt, mi több… újra és újra átesünk ezen. Mikor először megláttad Bellát, inkább figyelted őt a távolból, mintsem hogy megismerted volna közelebbről. Aztán mikor összeházasodtatok, hetekig szenvedtél, mert nem vallottad be neki, hogy szerelmes voltál belé. Mi meg mindig itt vagyunk neked, tanácsot adunk, aztán nem lesz belőle semmi. Miért nem vagy hajlandó egyszer sem küzdeni Belláért?

Csak tátogtam, mint egy hal és közben Alice-re meredtem. Rápillantottam Jasperre, akin ugyan látszott, hogy ezt nem mondta volna ki ilyen nyersen, de igazat adott a feleségének. Tényleg így lenne? Soha sem küzdök meg Belláért? De hát miért? Egy szem kétségem sem volt afelől, hogy ő az életem értelme, akkor meg miért nem cselekszem soha?

Úgy tűnt, Alice is észrevette ezeket a kérdéseket az arcomon, mert elkezdte megválaszolni őket. – Egész életedben azt vártad, hogy a boldogság csak úgy az öledbe hull majd. És valahogyan, rajtad kívül álló okok miatt tényleg mindig megkaptad, amit akartál. Most viszont neked kell helyre állítanod, amit elszúrtál. Hódítsd meg újra a feleségedet!

Valószínűleg úgy nézhettem ki, mint egy idióta. Elképesztett minden, amit Alice mondott. És maximálisan igaza volt. – Jól van – nyögtem ki végül.

- Jól van? Visszahódítod? – kérdezte Jasper.

- Naná – bólintottam határozottan.

- Helyes! – bátorított Alice. – Addig kell cselekedned, amíg nem késő.

Optimistán váltam el a barátaimtól. Úgy éreztem, meg tudom tenni. Bella és én újra azok leszünk, akik néhány hete voltunk. Megint az a türelmes, odafigyelő, gondoskodó férj leszek.

Mikor aznap este hazaértem a munkából, nem találtam Bellát a nappaliban, ahol ilyenkor általában tanulni vagy olvasni szokott. A hálószobánk felé vettem az irányt arra számítva, hogy ott találom. Meglepetésemre azonban nem volt ott sem. Elment volna itthonról a barátaival? Olyankor mindig küld egy üzenetet. És amúgy is annyira ideges volt mostanában a vizsgái miatt. Nem hittem, hogy ilyenkor eljárna szórakozni. Ekkor viszont neszezést hallottam a másik szobából. Bella régi szobájából.

Az ajtó elé léptem és halkan bekopogtam. – Gyere be – jött a válasz.

Kinyitottam az ajtót. Bella az ágyon ült és egy tankönyvet tanulmányozott éppen, de feltekintett, mikor beléptem. Értetlenül néztem rá. Azóta nem töltött egy éjszakát sem ebben a szobában, mióta „hivatalos” lett a kapcsolatunk.

Nem kínált nekem magyarázatot, úgyhogy rákérdeztem. – Mit csinálsz itt?

- Sok a tanulnivalóm – vonta meg a vállát. – Nem akartalak zavarni.

- Engem sosem zavar, ha mellettem tanulsz – feleltem. Sokszor aludtam el úgy, hogy Bella az ágy másik felében még egy könyvet bújt. Igazából megnyugtatott.

- Gondoltam rád férne egy kiadós alvás – mondta.

Rá akartam kiabálni. Nem hallod, hogy engem sosem zavarsz? Miért nem figyelsz? Legalább látszott az arcán valami megbánás-féle.

- Majd holnap csinálunk valami jót – mosolygott rám.

- Rendben van – feleltem halkan és magára hagytam. Alice azt mondta, addig kell megnyernem magamnak Bellát, míg még nem késő. De mi van, ha máris késő? Csak ez járt a fejemben, még a következő napon is, amikor végül nem csináltunk semmi jót.

***

Egy kínkeserves hét után Bella végre befejezte a vizsgáit és az utolsó előtti évét a Columbián. Furcsa, hogy amint befejeződött számára ez a hét, én éreztem úgy, hogy egy hatalmas kő gördül le a szívemről. Végre újra egymásra tudunk majd figyelni.

Az utolsó vizsgája estéjén elmentünk egy bárba Bella egyetemi barátaival, megünnepelni, hogy végre szabadok. Látnom kellett volna a jeleket már akkor is. Bella hirtelen figyelmes és kedves lett velem. Észre kellett volna vennem Angela szánakozó arcát, akárhányszor rám nézett. Ő már akkor tudta.

Másnap reggel a konyhában találtam Bellát, amint éppen reggelit készített. Odaléptem hozzá és hátulról átöleltem, majd csókot leheltem a tarkójára.

- Ülj csak le, mindjárt kész – mondta.

- Köszönöm. Isteni vagy – feleltem. Újabb csók, ezúttal a nyaka oldalára.

Leültem, alig egy perc múlva pedig Bella elém tett egy tányér rántottát ropogós szalonnával. A kedvenc reggelim. Pont mint a raboknak az utolsó napjukon. Persze abban a pillanatban csak annyit fogtam fel az egészből, hogy a feleségem, akinek tegnap jó kedve volt és mosolygott rám és akart engem, elkészítette a kedvenc reggelimet figyelmességként a kellemes éjszaka után.

Bella leült velem szemben, de nem evett.

- Már régóta szerettem volna beszélni veled valamiről – kezdte. – Csak meg akartam várni, amíg minden figyelmemet ennek a dolognak tudom szentelni.

Nevetni tudtam volna a boldogságtól. Hát ő is csak erre várt! Hogy lezáródjon ez a mozgalmas időszak, hogy aztán megmenthessük a kapcsolatunkat.

- Én is beszélni szerettem volna veled – feleltem. Bella bólintott, de mintha oda se figyelt volna.

- Rengeteget gondolkodtam az utóbbi időben. Rólunk és az életünkről. És főleg az én életemről. Amióta csak megjelent az a cikk, azt gondoltam… ennyi, kész. Vége az egésznek. Vége az eddigi életemnek. Aztán rájöttem, hogy ez mekkora hülyeség. Hiszen még az egész előttem van! Alig tapasztaltam még meg valamit ebből a világból. És egyszer csak hirtelen beugrott. Az én életemnek nincs vége. Kettőnknek volt vége.

Fájt ezt hallani, de igaza volt. A kapcsolatunk azután a sok marhaság után teljesen megváltozott, az addigi formája véget ért. Így hát bólintottam. – Tudom. De most végre újra felépíthetjük.

- Én… én nem hiszem, hogy újra fel tudom építeni – felelte könnyes szemekkel. Ekkor éreztem meg először, hogy mindvégig két különböző beszélgetést folytattunk. Sőt, két különböző világban léteztünk.

- Miről beszélsz? – kérdeztem felnevetve. Mintha csak viccelt volna. – Hiszen most már rendben leszünk.

- Én nem így érzek, Edward. És szerintem legbelül te sem. Csak kétségbeesetten kapkodsz a lehulló darabok után, mert nem vagy hajlandó meglátni, hogy reménytelen a dolog.

- Bella, te… te most mégis mi a francról beszélsz? – ismételtem magam.

- Szerintem mindkettőnk számára az lenne a legjobb, ha nem erőltetnénk tovább.

Úgy néztem rá, mintha most szabadult volna a bolondok közül. Két perce még boldog voltam, most meg mintha áthajtott volna rajtam egy kamion. Mintha fizikailag éreztem volna, ahogyan szétesik minden. Az eddigi életem úgy folyt át az ujjaim között, akár a víz és én nem tudtam utánakapni. Bella minden egyes szava ökölcsapásként terített le. De a legfájdalmasabb a következő másodperc volt. A szavak, amelyek megváltoztattak mindent.

- Szeretnék elválni tőled, Edward.