31. fejezet

Sziasztok!
Lám, az új év előtt mégis befért egy új fejezet, ahol végre kiterítem az összes kártyát. Köszönöm azoknak, akik írtak. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. :)
Abellana

(Edward)

Rosszindulatú összesúgások és elítélő pillantások követtek ma, akárhová mentem. Viszont legalább ha a munkahelyemen elkaptam egy-egy ilyen tekintetet, az illetőnek azonnal eszébe jutott, hogy ki is vagyok valójában és mi is a családi nevem. A név, amit elárultam.

Mikor Rosalie közölte, hogy valaki meg fogja írni a történetünket az interneten, nem az volt az első reakcióm, hogy a családom vagy az üzlet miatt aggódjak. A legelső gondolatom Bella volt. Az én elbűvölő, ragyogó eszű Bellám, akire annyira fényes karrier vár, aki még alig hagyott nyomot világban. Nem lehet ez az ő belépője. Nem gondolhatnak rá úgy az emberek, mint egy olyan nőre, aki érdekből házasodott. És azonnal eluralkodott rajtam a pánik, mikor rájöttem, hogy ezt nem akadályozhatom meg.

Aztán egész délután ezen gondolkodtam. Megakadályozni nem tudom, de mi van ha minimalizálhatom a károkat? Így hát összegyűjtöttem minden bátorságomat és felhívtam befolyásos újságíró barátaink egyikét. Elmondtam mindent, elejétől a végéig. Úgy, ahogyan én akartam, nem pedig úgy, ahogyan Jacob Black adhatta elő a netes haverjának. Azt a verziót, amiben Bellának nem volt választása, mert az anyja ráerőltette és mert a családja úszott az adósságban. És mindez igaz is volt. Viszont miközben előadtam a történetet, tudtam, hogy nagyon is úgy hangzik az egész, mintha a családomat csak az érdekelte volna, hogy megvédjék a hírnevünket bármi áron. És nem tettem az ellen, hogy másmilyennek állítsam be a helyzetet. Utáltam ezt tenni velük, de megvolt rá a lehetőségem, hogy legalább az egyik oldalt megmentsem. És én a feleségemet választottam. A Cullen család pedig nagy múltú és sikeres az üzleti életben. Mi hamar túl leszünk ezen.

Gondolataimat félbeszakítva elkezdett csörögni a mobilom. Elszorult a torkom, mikor Rosalie nevét láttam a kijelzőn. Amint elkezdett az után kutatni, hogy ki adhatta a sztorit a New York Post-nak, tudtam, hogy csak idő kérdése míg rájön, hogy én voltam az. És nagyon nem vártam azt a pillanatot.

- Helló, Rosalie – vettem fel a telefont, reménykedve benne, hogy más miatt hív. Nem mintha ekkora szerencsém lenne.

- Hogy tehetted ezt velünk? A családoddal. A feleségeddel.

Felsóhajtottam. – Szóval tudod – mondtam.

- Nem csak én – felelte. – Bella is tudja. Az előbb hívtam fel, amint megtudtam. Egy perc és ott vagyok nála.

Meghűlt a vér az ereimben. Azzal egyáltalán nem számoltam, hogy Rose esetleg Bellának szól előbb. – Várj, Rosalie! Mi az, hogy tudja? Pontosan mit mondtál neki?

- Azt, hogy te köptél a sajtónak. És hogy miattad egy teljes napig titkolóztunk előttük. Nem akarja elhinni, de amint elmúlik nála ez a sokkos állapot, rá fog eszmélni, hogy tényleg te voltál az.

- Rose, kérlek értsd meg. Egyszerűen nem volt más választásom – védekeztem.

- Mindig van más választás, Edward! – kiabálta a nővérem mérgesen. – A közelgő busz alá dobni az egész családodat pedig a legrosszabb választás!

- Máris indulok haza és megmagyarázok mindent, rendben?

- Nem érdekel a magyarázatod, Edward. Én levettem rólad a kezem. Ezentúl azon leszek, hogy helyreállítsam azt, amit a szüleinkkel és Bellával tettél. Szegény Esme szégyellheti, hogy te is annak a családnak a tagja vagy, amit ő annyira összetartónak hisz.

Ezzel elhallgatott a vonal, de Rosalie szavai így is késként hasítottak belém. Emlékeztetnem kellett magam, hogy csak így védhettem meg valamennyire Bellát.

Azonnal hazafelé indultam, miközben úgy éreztem, a legrosszabb rémálmom válik valóra és én éppen afelé sietek. Szánalmasan reménykedtem benne, hogy valami feltartja majd Rosalie-t és én magyarázhatom el először Bellának, hogy miért tettem amit tettem.

De természetesen ez csak hiú remény volt, és mikor beléptem, azt kívántam bár ne tettem volna. Mintha kézzel tapintható lett volna a húgom gyűlölete és undorodása, Bella bizonytalansága és félelme.

- Edward! Végre itthon vagy! Miről beszél Rosalie? Mondd meg neki, hogy valaki csúnyán átverte!

És ekkor jöttem rá, hogy Bella nem azért volt bizonytalan, mert hitt abban amit Rosalie mondott neki. Azért volt bizonytalan, mert fogalma sem volt róla, hogy Rosalie hogyan hihet el ilyesmit. Olyan végtelen bizalommal nézett a szemeimbe, amiből rögtön tudtam, hogy meg sem fordult a fejében, hogy tényleg én tehettem mindezt. Ettől pedig úgy éreztem, azonnal meghasad a szívem.

Kezeim közé vettem az arcát és gyöngéd csókot nyomtam az ajkaira. – Mindennél jobban szeretlek a világon, ezt ugye tudod? – kérdeztem.

- Persze, hogy tudom – felelte megkönnyebbülten. – Soha nem tennél ilyet, nincs is értelme.

Rosalie felhorkant, én pedig kemény pillantást vetettem rá, mielőtt visszafordítottam a tekintetem Bellára. – Annyira sajnálom, Bella.

- Nem a te hibád, Edward. Te csak…

- Bella, nem érted – szakítottam félbe. – Rosalie-t nem verték át. Nem kapott hamis információkat. Tényleg én jutattam el a sztorit a New York Post-nak.

- De hát… miről beszélsz?

Bella hitetlenül nézett rám, miközben kopogtak az ajtón. Rosalie-ra néztem.

- Mindannyiunknak magyarázattal tartozol – mondta.

- Mit csináltál, Rose? – kérdeztem.

Válasz helyett elment ajtót nyitni, de Bella felelt helyette. Úgy tűnt, mintha tényleg sokkos állapotban lenne. – Idehívta a családodat – magyarázta monoton hangon.

Alig egy pillanattal később nem csak a szüleim, de velük együtt Jasper és Alice léptek be a szobába.

- Oké, szóval mi folyik itt? – érdeklődött Jasper. – Rose csak annyit mondott, hogy azonnal muszáj idejönnünk.

- Emmett-et és Bella szüleit leszámítva itt vagyunk mind, akik tudtunk az egyezségről – jelentette be Rosalie. – Gyerünk, Edward. Meg akartad magyarázni. Itt a lehetőséged.

- Edward, mégis miről van szó? Mit kell megmagyarázni? – kérdezte az anyám.

Felsóhajtottam és lehunytam a szemem. Féltem rájuk nézni. Látni a csalódottságukat. Majd lassan, megfontoltan belekezdtem a történetbe.

- Az egész azzal kezdődött, hogy a cikk megjelenése előtti délutánon Rose kapott egy fülest, miszerint leleplező írás jelenik majd meg rólunk egy idióta internetes pletykalapon. Biztosak voltunk benne, hogy Jacob Black jött rá valahogyan a sztorira és adta egy újságíró kezébe. Én pedig tudtam, hogy ha ez kiderül, az borzalmas hatással lesz Bella jövőjére. Meg akartam őt védeni, ezért hát aznap este felhívtam egy ismerősömet a Post-nál. Elmondtam neki én a történetet. Úgy, ahogyan én akartam. És higgyétek el, annyira sajnálom, hogy ezt tettem veletek. De tudjátok, hogy mi túl fogjuk élni és azt is tudjátok, hogy így most sokkal jobbak Bella esélyei.

- Sokkal jobbak az esélyei? – kiáltott fel Rosalie. – A netes sztorit eltemethettük volna valahogyan, de ezt már soha nem mossuk le! Mikor Bella beadja majd a jelentkezését a Harvardra, ez lesz az első dolog ami eszükbe jut róla!

- Fiam… - csóválta a fejét az apám. – Ha elmondtad volna, megbeszélhettük volna az egészet. Kitalálhattunk volna egy jobb tervet, vagy ha nincs jobb, akár ebbe is belemehettünk volna. De mindez… hogy az egészet a hátunk mögött csináltad…

Nem bírtam a hangjában megbúvó csalódottságot, de a következő hangé még rosszabb volt.

- Az eszedbe sem jutott, hogy én esetleg nem akarom, hogy te dönts a jövőmről? – kérdezte Bella. – Hogy netalán nekem is lehet beleszólásom a dologba? Hogy nekem is jogom lett volna tudni róla?

- Hát persze, hogy eszembe jutott, én csak…

- Te csak úgy gondoltad, hogy nem szükséges tudnom róla, mert te majd szépen elrendezed a dolgokat – mondta.

- Bella, hidd el, minden egyes másodpercben csakis az járt a fejemben, hogy neked mi lenne a legjobb – mondtam neki szinte könyörgő pillantással.

- És mégsem kérdeztél meg róla. Helyette inkább hazudtál!

- De csak azért, hogy megvédjelek!

Ebben a pillanatban gúnyos kacaj tört elő Rosalie-ból. – Az elején is csak azért hazudtál neki, hogy megvédd?

- Te meg miről beszélsz? – Őszintén fogalmam sem volt róla, hogy mire gondolhat.

- Nem ez volt az első alkalom, hogy hazudtál Bellának, Edward. Az egész kapcsolatotok egy hazugság. Itt az idő, mondd el nekik.

Hideg vízként zuhant rám a felismerés. Nem tudom honnan, de Rosalie tudja. Tudja, hogy már azelőtt ismertem Bellát, hogy ő bemutatta nekem. – Honnan? – kérdeztem tőle összeszorított fogakkal.

- Hányszor mondtam neked, hogy én mindig mindenről tudok ami ezt a családod illeti. Mikor titokban tartottátok előttünk, hogy jártok, én az első pillanattól kezdve tudtam. És tudom a legnagyobb titkodat is.

Bella most már nem sokkban volt, a helyét átvette a düh, így követelt választ tőlem. – Miről beszél, Edward?

Könnyek homályosították el a pillantásom, miközben újra a szemébe néztem. – Nem aznap ismertelek meg, amikor Rosalie bemutatott nekem és a családomnak. Majdnem egy évvel azelőtt, a folyóparton láttalak meg először. Július negyedikén. Pár órával azután, hogy találkoztam az apáddal.

- Ezt… nem értem.

- Akkor keltetted fel a figyelmem, mikor belém ütköztél és leöntöttél az italoddal. De nem mertél rám nézni, ezért nem ismertél fel később. Aztán… többet akartam tudni rólad. Megtudtam, hogy hol tanulsz és hova jársz kikapcsolódni. Néha csak figyeltem, ahogy a parkban olvasol.

A szemem sarkából láttam a szüleim megdöbbenését. És láttam azt is, ahogyan Bellának rémleni kezdenek a dolgok. Mikor könnyek gurultak le az arcán, úgy éreztem, nem kapok levegőt.

- Ezért lettem én a feleséged? – kérdezte, a hangja alig volt több a suttogásnál. – Valaki kellett, te pedig úgy döntöttél, egye fene, megszerzed a lányt akit a legnyugodtabb pillanataiban figyelsz?

- Nem, egyáltalán nem így volt, esküszöm! – tiltakoztam. – Az, hogy te lettél a feleségem, csakis a véletlen műve. És egy jel arra, hogy nekünk együtt kell lennünk.

- Háááát… azt azért nem mondanám – szólt közbe Rosalie.

Indulatosan fordultam felé. – Megtennéd, hogy most az egyszer kihagyod belőle a rosszindulatú megjegyzéseid? – morogtam.

- Én csak annyit akartam mondani, hogy nem a véletlen műve volt – magyarázta Rosalie. – Mint mondtam, én mindig mindenről tudok. Riley azonnal elmondta nekem, mikor egy bizonyos Bella Swan iránt kezdtél érdeklődni. Tudtam, hogy valamiért figyelted őt. Nem volt nehéz rájönni, hogy tetszik neked. Mikor Jacob pletykái elterjedtek, úgy döntöttem az lesz a legjobb védekezés, ha őt támadom, és az emberek megfeledkeznek a rólad írt hazugságokról. Aztán eszembe jutott valami jobb. Hát nem az lenne a tökéletes megsemmisítése a rosszindulatú beszédeknek, ha megházasodnál? És nekem volt is egy jelölt a fejemben. Máskülönben soha nem ajánlottam volna ekkora őrültséget, de tudtam, hogy ha Bella lesz a feleséged, nem fogod annyira bánni ezt az egyezséget.

- Ezt… nem hiszem el – leheltem szinte hangtalanul. Nem lehet, hogy Rosalie szervezte meg a házasságunkat.

- Bizonyos szinten tényleg közrejátszott a véletlen, mert utána megtudtam, hogy Riley édesanyja jóban van Renée Swan-nal. Rábíztam, hogy mindenképpen jusson el Renée-hez az üzenet. A többi pedig már történelem.

- Te intézted el, hogy Bella legyen a feleségem? – néztem rá döbbenten. Egész kapcsolatunk alatt amíg nem mondtam el az igazságot Bellának, az nyugtatott meg legbelül, hogy a sors így is egymásnak szánt minket. Erre most kiderül, hogy a húgom manipulálta az egész helyzetet így? A véletlennek semmi köze nem volt a szerelmünkhöz. Minden hazugság volt.

Mielőtt Rosalie egy szót is szólhatott volna, Bella indulatosan felállt és könnyes, haragos szemekkel nézett végig rajtunk.

- Gratulálok, mind megkaptátok amit akartatok – kezdte, csak úgy köpve a szavakat. – A Cullenek mindig megkapják, nem igaz? Nem számít, hogy kit használtok élő bábként. Kit érdekel, hogy én mit szeretnék? Legalább most már tudom, hogy az elejétől fogva nem volt választásom.

- Bella, édesem… - kezdte az anyám.

- Most az egyszer nem érdekel, hogy mivel mentegeted a gyerekeidet, Esme – szakította félbe Bella. – Rájuk sem bírok nézni.

- Bella, kérlek – suttogtam. Nem veszíthetem el.

- Bármit is akarsz mondani, biztosra veheted, hogy nem érdekel – mondta határozottan, majd az ajtó felé fordult, de utána még egyszer visszanézett, ezúttal Alice-re. – Te tudtad? Tudtad, hogy Edward már ismert engem?

Alice kérlelő szemekkel nézett fel rá. – Én annyiszor kértem, hogy mondja el neked, de…

Bella felemelte a kezét, jelezve, hogy nem akar többet hallani. – Elegem van – mondta. – Mindannyiótokból.

Lebénulva bámultam, ahogyan felkapja a kabátját és a táskáját, majd kisétál az ajtón. Néhány pillanatnyi döbbenet után az apám felállt és rám és Rosalie-ra nézett, olyan mérhetetlen csalódottsággal, ami csak újabb rúgás volt belém. – Egyáltalán nem csodálom, hogy Bellának elege lett – mondta halkan. – Mi nem ilyen embereket neveltünk belőletek.

Carlisle is távozott, Esme pedig követte, csöndesen, mintha a csalódottság megnémította volna. Rögtön utána Alice is felállt. Úgy tűnt, mintha egyszerre lenne mérges rám és sajnálna, de közben ő is szégyellte magát. Jasper volt az egyetlen, aki nem dörgölte az orrom alá, helyette biztatóan megszorította a vállam egy pillanatra, majd követte a feleségét.

Ott maradtunk én és Rosalie, egymással szemben állva. – Te is végig hazudtál – mondtam erőtlenül. Nem tudtam már haragudni sem rá.

Rose lassan vállat vont. – Úgy tűnik én sem vagyok jobb nálad – felelte halkan, majd ő is elhagyta a lakásomat.

Ott maradtam egyedül, a nappali közepén álldogálva, reménykedve benne, hogy minden ami az imént történt, csak egy rossz álom. Fogalmam sincs mennyi ideig álltam ott, mire végre ráeszméltem, hogy ez a valóság.

Kellemes ünnepeket!

Végre itt a pihenés ideje is, úgyhogy frissen és kipihenten folytatom majd a következő fejezet írását. :) Addig is nagyon boldog karácsonyt és ha addig nem jelentkezem, akkor boldog új évet!

Abellana