32. fejezet

Sziasztok!
Megjöttem végre az új fejezettel. Minden véleményt nagyon jó olvasni, úgyhogy köszönöm azoknak, akik mindig írnak. :) Most pedig olvassatok és örüljetek, de azért még ne nagyon... ;)
Abellana

(Bella)

Még soha életemben nem voltam annyira dühös, mint amikor kiviharzottam a lakásból. Edward lakásából. A közös otthonunkból. Olyan volt, mint egy rémálom. A férfi, akivel az elmúlt majdnem egy évben megosztottam az életem, végig hazudott. Egyáltalán nem az volt a kapcsolatunk, aminek hittem. Edward sem az volt, akinek hittem. Az elmúlt napok semmiségnek tűntek ehhez képest. Az elmúlt fél órában dőlt csak össze igazán az egész világom.

Görcsösen szorongatta a mellkasomat a sírás, miközben arra gondoltam, hogy Edward már akkor tudott rólam mindent, mikor én még nem is ismertem őt. Titokban megfigyelt, aztán hagyta, hogy hiszékenyen hozzámenjek feleségül. És ha ez még nem volna elég, miatta tudott most mindenki az elrendezett házasságunkról. Miatta lettem közröhej tárgya.

Mikor kiléptem az épületből, azonnal taxiba ugrottam. Nem akartam, hogy bárki is felismerjen ebben a pillanatban. Mikor a sofőr megkérdezte, hogy hova megyek, elgondolkodtam. Van még bárkim is egyáltalán? Bárki, aki nem hagyott el vagy nem szúrt hátba? Bemondtam az egyetlen címet, ami eszembe jutott. Olyasvalakinek a címét, akinek én hazudtam végig.

***

Egy órával később Angelával és Bennel szemben ültem a nappalijukban. Elmondtam nekik minden kis részletet. A teljes igazságot. Ők pedig türelmesen végighallgattak, aztán hagyták, hogy kisírjam magamból a mai nap összes fájdalmát és döbbenetét.

Végül Angela magához húzott, Ben pedig egy forró bögrét nyomott a kezembe. – Bella, teljesen érthető, hogy miért nem mondtad el nekünk – mondta Angela. – Semmiképpen nem mondhattad volna el, hiszen te magad mondtad, hogy aláírtál egy titoktartási szerződést.

- De még így is… rettenetesen rossz volt hazudni a barátaimnak – feleltem. – Úgy éreztem, mintha emiatt nem is lenne igazi a barátságunk.

- Pedig nagyon is az – tiltakozott Angela. – Azt talán nem tudtam, hogy miért mentél hozzá Edwardhoz, de azt igen, hogy hogyan iszod a kávédat, vagy milyen vagy becsiccsentve, vagy hogyan viselkedsz egy vizsga előtt. Mikor megnézünk egy filmet együtt, előre tudom, hogy melyik poénon fogsz felnevetni. Mert a barátom vagy és ismerlek. És ugyanezeket a dolgokat te is tudod rólam. Úgyhogy nehogy még egyszer olyat mondj, hogy nem igazi a barátságunk.

Újabb könnycsepp szökött ki a szememből, de közben elmosolyodtam és visszaöleltem Angelát. – Túl jók vagytok hozzám – suttogtam.

- Hülyeség – legyintett Angela.

- Van egy ötletem – mondta Ben. – Gondolom amúgy sem szívesen mennél haza most Edwardhoz, úgyhogy maradj itt. Én holnap reggel elutazom munkaügyben, és Angie-re ráfér a társaság.

- Nem akarok gondot okozni – szabadkoztam.

- Ne kéresd már magad – forgatta a szemeit barátnőm. – Nem szeretek egyedül lenni, de ez a tökfej mindig elmegy távoli tájakat fotózni, engem meg itt hagy egyedül. Hadd legyen most az egyszer társaságom.

- Rendben – bólintottam. – Annyira köszönöm. Mindkettőtöknek.

- Szóra sem érdemes – mosolyodott el Angela.

Miután elmentem megmosni az arcom a sok sírás után, elővettem a mobilom a zsebemből. Nem törődtem a legutóbbi nem fogadott hívásokkal. Még a hívó nevére is fájt ránézni. Ehelyett lejjebb görgettem és úgy döntöttem, ideje visszahívni Charlie-t. Tudtam, hogy nem lenne szabad hagynom, hogy aggódjon miattam, de egészen eddig nem bírtam megtenni. Nagy levegőt vettem és felkészültem rá, hogy beszámoljak az elmúlt napokról az apámnak.

***

A telefonbeszélgetést még több sírás követte, de megnyugtatott a beszélgetés apámmal. Másnap reggel Ben elutazott, én pedig magamra maradtam Angelával. Szinte az egész napot végigbeszélgettük. Jól esett olyan valakivel lenni, aki megért és nem ítél el. Hogy kicsit elterelődjön a figyelmem, délután Ang berakott egy filmet. Egy óra se telt bele, és kopogás szakította félbe a vígjátékot, amit néztünk. Angela aggódó pillantást vetett rám, mielőtt fölállt, hogy kinyissa az ajtót, majd egy perc múlva Alice-t vezette be a nappaliba.

Amint megláttam őt, tudtam, hogy már nem haragszom rá. Persze dühített, hogy ő végig mindent tudott, de nem az ő dolga volt elmondani.

- Szia, Bella – vetett rám halvány mosolyt.

- Én, öhm… most magatokra hagylak titeket egy kicsit – mondta Angela, mielőtt kettesben hagyott minket a nappaliban.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdeztem.

Alice vállat vont. – Csak egy tipp volt – felelte. – Reménykedtem benne, hogy nem egy hotelbe mentél. Akkor sosem találtalak volna meg.

Csak bólintottam, aztán egy percig csöndbe burkolóztunk. Majd Alice újra megszólalt.

- Úgy sajnálom, Bella – kezdte halkan. – Úgy érzem szörnyű barátod voltam. Titkoltam előtted, amit tudtam.

Felsóhajtottam. – Tegnap nem kellett volna úgy bánnom veled – vallottam be. – Csak… Edward és Rosalie annyira feldühítettek. Tudom, hogy nem mondhattad el Alice. Edwardnak kellett volna elmondania.

- Ő is csak azért titkolózott előtted, mert félt attól, hogy hogyan reagálnál.

- Ne védd őt, Alice!

- Eszem ágában sincs – rázta meg a fejét. – Rosszul csinált szinte mindent, nem tagadom. De szeret téged. Nagyon is. És most rettentően szenved.

- És én talán kéjutazáson veszek részt éppen? – kérdeztem vissza. – Edward hátba szúrt engem! Minden amit eddig hittem róla, tegnap összeomlott. És tudod mi benne a legrosszabb? Hogy még ennek ellenére is… a legkisebb mértékben sem szeretem őt kevésbé.

Alice nagyot sóhajtva leült velem szemben és megfogta a kezem. – Hát persze, hogy nem. Ő maga ettől még nem változik semmit. Ugyanaz az ember, aki eddig.

- Nem – tiltakoztam. – Az az ember soha nem tette volna ezt velem. A kapcsolatom azzal az emberrel nem egy hazugságra épült.

- El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet most a te helyzetben lenni, Bella – kezdte Alice. – De vagy örökké dühös leszel emiatt, vagy megtalálod a módját, hogy megbocsáss. Csak ez a két lehetőség van, és neked kell eldöntened, hogy melyikkel jársz jobban.

Alice együttérző arcára néztem és elgondolkodtam, hogy vajon képes vagyok-e bármelyikre is. Nem tudom elképzelni, hogy évekig haragudjak Edwardra. De a megbocsátás még nehezebb feladatnak tűnt.

***

Napokig nem mentem vissza az egyetemre. A média elkezdett találgatni, hogy vajon mit hoz a jövő a házasságomnak. Egyesek biztosak voltak benne, hogy nem is vagyunk szerelmesek és most biztosan abbahagyjuk a színjátékot és különválunk. Mások azt tippelték, hogy csak azért is végigcsináljuk. Sok helyen úgy írtak rólunk, mint egy párról, akik a tettetés közben valóban egymásba szerettek. Tündérmesének adták elő az egészet. Úgy sejtettem, ez Rosalie műve. Gondolhattam volna, hogy előbb-utóbb ezt is a Cullen család javára fordítja valahogy. Ennek a sztorinak viszont legalább volt valóságalapja. Hiszen tényleg egymásba szerettünk.

Habár Alice szólt Cullenéknek, hogy szeretnék egyedül lenni és ne keressenek, így is naponta többször bukkant fel Edward neve a mobilom kijelzőjén. Egyszer sem vettem fel, pedig néha nagy volt a kísértés. Bennem volt ez a kettőség, hiszen haragudtam rá, de közben ő lett volna az egyetlen ember, aki meg tudott volna nyugtatni.

Mikor egyik nap Angela elrángatott bevásárolni, még aznap este távolról lekapott, pixeles fotókként láttam magam viszont. Így hát nem meglepő módon rettegtem attól, hogy mit fog hozni a visszatérésem az egyetemre. Végül egy héttel a botrány kirobbanása után pontosan ott voltam, ahol az egész elkezdődött számomra. A kávézóban ültem a közelebbi barátaimmal és nekik is elmondtam mindazt, amit Angelának. Újból rá kellett jönnöm, hogy ők igazi barátok. Megértőek és védelmezőek voltak velem, ennél többet pedig nem is kívánhattam volna.

Pár nappal később azon törtem a fejem, hogyan is legyen tovább. Nem akartam Angelát zavarni, pláne hogy Ben is hamarosan visszatér. A cuccaim közül szerencsére majdnem minden nálam volt, mivel azt Alice a beszélgetésünk utáni napon elhozta Jasper segítségével. Felajánlotta, hogy menjek hozzájuk, de attól tartottam, hogy oda bármikor beállíthat Edward.

Magamat is meglepve vettem észre, hogy zavart, amikor szépen lassan abbamaradtak a hívásai. Még önmagamnak is nehezen vallottam be, de hiányzott. Így hát kicsivel több, mint kéthétnyi hallgatás után felhívtam őt. Legalább ezer évnek érződött, amíg kicsöngött a telefon és közben többször is majdnem meggondoltam magam és letettem. De aztán…

- Bella – szólt bele hitetlenkedő hangja a telefonba.

- Edward – leheltem halkan. Úgy éreztem, mindjárt darabokra törik a szívem a hangjától.

- Istenem, Bella. Annyiszor elképzeltem, hogy mit fogok mondani, ha még egyszer az a szerencse ér, hogy szóba állsz velem – mondta. – De most egyik sem tűnik megfelelőnek.

Felsóhajtottam. – Igazából azt sem tudom, miért hívtalak – vallottam be.

- Tudom, hogy most utálsz – kezdte. – De hidd el, nem jobban, mint ahogy én utálom magam azért, amit veled tettem.

- Nem utállak – feleltem olyan halkan, hogy azt is csodálom, hogy meghallotta. Egy pillanatig azt is hittem, hogy nem hallotta, mert először csak csönd fogadott a vonal túlsó oldalán.

- Komolyan mondod? – kérdezte reménykedve.

- Persze, hogy nem utállak, Edward – mondtam. – Egyszerűen nem megy. Pedig próbáltam.

Edward halkan, humortalanul felnevetett. – El tudom érni valahogy, hogy adj még egy esélyt?

- Nem tudom – feleltem őszintén.

- Találkozz velem – kérlelt. – Tudok egy helyet, ahol békén fognak hagyni minket.

- Nem is tudom…

- Kérlek! Bármit megteszek, hogy megtartsalak, Bella – mondta.

Összeszorítottam a szemem. Dühös voltam rá, de még mennyire dühös. De a szívem tisztában volt vele, hogy Edward még mindig a világot jelenti nekem. Nem haragudhatok rá örökké, és ahogy Alice is megmondta, csak egy másik út volt: a megbocsátás. Ahhoz pedig, hogy megbocsássak, adnom kell egy esélyt Edwardnak.

- Rendben – mondtam végül. – Találkozzunk.

***

Másnap délelőtt beléptem abba a kávézóba, aminek a nevét Edward elküldte. Hátul volt egy kis körbekerített kert, ahova kiülhettek az emberek, és mivel április volt és kezdett beköszönteni a jó idő, nem csoda, hogy Edward itt várt rám.

Összeugrott a gyomrom, amint megláttam. Nyúzott volt és fáradt, de az én Edwardom. Belesajdult a szívem, ha csak belegondoltam, hogy mennyire szeretem.

- Nem tudtam, hogy tényleg eljössz-e – mondta, miközben felállva üdvözölt.

- Pedig most itt vagyok – vontam vállat. – Leülünk?

Edward bólintott és mindketten helyet foglaltunk, egymással szemben.

- Annyira hiányoztál – mondta halkan.

Apró sóhaj bukott ki belőlem. Bevalljam neki, hogy ő is mennyire hiányzott nekem? Hogy minden dühöm ellenére, még mindig elképzelhetetlennek tartom az életemet nélküle?

- Te is nekem – feleltem végül, mert nem láttam értelmét annak, hogy ne legyek teljesen őszinte.

- Alice mondta, hogy beszélt veled, de nem mondta, hogy hol – kezdte. – Valamelyik barátodnál voltál?

Bólintottam. – Ben elutazott, úgyhogy addig Angelával voltam.

- Ha szeretnéd… elmegyek egy hotelbe vagy valami, te pedig hazajöhetsz – mondta.

- Kösz az ajánlatot, Edward, de még azt sem tudom, hogy mihez kezdjek – feleltem.

Egy percig csak csendben ültünk, míg Edward újra meg nem szólalt, hangja ezúttal elkínzott volt.

- Az elmúlt két hét szinte csak rettegéssel telt – vallotta be halkan. – Attól, hogy elhagysz. Bele sem merek gondolni.

- Ennek a lehetősége is felmerült bennem – mondtam, Edward pedig úgy nézett ki, mintha éppen megpofoztam volna. – Nem tudom, hogy megtudok-e bocsátani. De nem akarlak elengedni sem.

- Elmondhatok egy történetet? – kérdezte hirtelen. – Egy történetet, ami segíthet jobban megérteni a cselekedeteimet.

Kíváncsian bólintottam. Ő pedig elkezdett mesélni.

- Két éve még… úgy érzem, csak egy fiú voltam, ahhoz képest aki ma vagyok. Aki miattad lettem. Jó életem volt, de tudtam, hogy legbelül magányos voltam. Minden fontosabb személy az életemben tartozott valakihez. Én viszont nem. Aztán egy napon Alice elhívott magukkal a folyópartra, a július 4-i ünnepségre. Össze akart hozni egy lánnyal. Én viszont rá sem hederítettem, mert… megláttam egy másik lányt.

Kis híján elállt a lélegzetem. Eszembe jutott valami, amit Alice mondott egyszer, mikor egy náluk rendezett bulin voltunk és Edward egy lánnyal beszélgetett. Megkérdeztem, honnan ismerik egymást, Alice pedig azt felelte, hogy randiztak egyszer. Azonban nem jött össze a dolog, mert aznap este Edwardot egy másik lány kezdte el érdekelni. Nekem pedig ebben a pillanatban került a helyére a kirakós. Akkor aggasztott, hogy Edward képes volt csak így lepattintani valakit egy másik lányért. Pedig Alice rólam beszélt. Én voltam az a lány.

- Véletlenül leöntött az italával – folytatta Edward. – Én meg szinte észre sem vettem, mert az a lány volt a leggyönyörűbb lény, akit egész életemben láttam. Ránéztem, és tudtam, hogy… ő az. Őrá van szükségem. Teljesen beleszerettem.

Éreztem, ahogy egy forró könnycsepp legurul az arcomon, de nem érdekelt.

- Aztán majdnem egy évre rá a húgom bejelentette, hogy el kell vennem valakit. És akkor az a lány újra besétált az életembe, és én megesküdtem, hogy soha többet nem engedem el őt. És ez a mai napig így van. Nem foglak elengedni, Bella. Harcolok érted, mert a legelső pillanattól kezdve te vagy életem szerelme.

Elszánt pillantása találkozott az én tekintetemmel, majd néhány pillanatnyi csend után folytatta.

- Tudom, hogy elárultalak. És ezt örökké bánni fogom. Azt is tudom, hogy nincs jogom még egy esélyt kérni tőled, de most mégis ezt teszem. Ezentúl nincsenek hazugságok és titkok. Mindent megteszek, hogy boldog légy ezután.

- Meg kell értened, hogy azok a dolgok amiket megtudtam tőletek azon a délutánon… kicsit sok volt ez így együtt.

- Tudom, Bella – felelte halkan.

- Csak még egy kis időt kérek – mondtam. – Hadd gondolkozzam el azokon a dolgokon, amiket ma mondtál.

Azon a bizonyos délutánon láttam Edwardon, hogy megrökönyödött, mikor megtudta, hogy Rosalie-nak köszönheti azt, hogy én lettem a felesége, mert egészen addig azt hitte, az élet akarta ezt így. De talán nem csupán Rose műve volt az egész. Nemet is mondhattam volna anyám ötletére, de abban a pillanatban, hogy rákerestem Edward Cullen nevére a laptopomon és először láttam meg a képét, tudtam, hogy igent fogok mondani a házasságra.

És most, ahogyan átnyúlt az asztal fölött és megfogta a kezem, ugyanígy tudtam, hogy megint az övé leszek.

- Gondold át a dolgokat – bólintott. – Aztán gyere vissza hozzám.

***

Aznap este vacsorát készítettem Angela konyhájában. Ő nem annyira szeretett főzni, én viszont szívesen fejeztem így ki a hálámat.

- Szóval… - kezdte, miközben éppen zöldségeket szeletelt. – Mikor fogod végre elmondani, hogy mi történt ma Edwarddal?

Felsóhajtottam. – Csak… beszélgettünk – vontam vállat.

- Oké, de mégis miről?

- Arról, hogy szeret és hogy mennyire sajnálja. És vissza akar kapni.

- Na és vissza fog kapni? – kérdezte.

- Tudod, csakis ez jár a fejemben, amióta eljöttem a kávézóból – mondtam. – Nem tudok távol maradni tőle. Iszonyatosan hiányzik. De nem vagyok biztos benne, hogy nem a megszokás miatt csinálom. Belekényelmesedtem a közös életünkbe.

Angela felsóhajtott. – Mikor két ember ennyire szereti egymást, akkor nem kényelemből vannak együtt. Minden alkalommal, mikor együtt látlak titeket… nem is lehetne egyértelműbb, hogy ti egymáshoz tartoztok. Ha pedig most nem adsz neki egy esélyt, egész életedben azon fogsz tűnődni, hogy rosszul döntöttél-e.

Később, mikor a vendégszobában feküdtem és nem jött álom a szememre, Angela szavai visszhangoztak a fejemben. Ez volt az utolsó lökés, amire szükségem volt.

Egész éjjel nagyjából két órát aludhattam, de nem érdekelt. Amint előbújt a nap, felöltöztem és összepakoltam a bőröndjeimet. Angela álmosan csoszogott ki a nappaliba, de elmosolyodott amint meglátott.

- Szerintem jó döntést hozol – mondta.

Odamentem hozzá és megöleltem. – Annyira köszönöm, Angela – hálálkodtam. – Nem csak azt, hogy itt maradhattam. Kiálltál mellettem és felvidítottál, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Igazi barát vagy.

Odalent taxit fogtam és bemondtam az otthonom címét, nem sokkal később pedig már idegesen kopogtam be a lakásunk ajtaján. Valószínűleg csak pár pillanat lehetett, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt, míg kinyílt az ajtó.

Edward szemei elkerekedve néztek végig rajtam és a bőröndökön, majd egy szó nélkül szorosan magához húzott, én pedig a nyakába temettem az arcom. Végre otthon voltam.

Percekig öleltük egymást, mígnem elengedett annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. – Szeretlek, Edward. Hozzuk rendbe a dolgokat.