40. fejezet

Sziasztok!
Először is köszönöm annak a három embernek, aki írt, de még mindig nagyon várom a véleményeket, hiszen ennél jóval többen vagyunk itt és hát nyilván elszomorító az érdektelenség. Addig is itt lenne a következő fejezet, ami most elég rövid, de nemsokára elérkezünk az izgisebb részekhez. ;)
Abellana

(Bella)

Akármennyire is szerettem a független felnőtt nő szerepét játszani, rájöttem, hogy karácsonykor nem valami jó szingli csajnak lenni. Ezen az sem segített, mikor két nappal karácsony előtt, több mint hat órányi repülés után a tömött Seattle-i repülőtéren kellett átverekednem magam boldog családok és ölelkező párocskák között, hogy megkeressem az apámat. Hol is volt már a tavalyi karácsony és annak minden tökéletessége…

- Bells! – kiáltotta izgatottan egy ismerős bajusz, ami úgy tűnt az apámhoz tartozik, de olyan szokatlanul széles volt a vigyora, hogy nehéz volt megmondani. Na tessék! Még Charlie is egyike azoknak a makulátlanul boldog embereknek, akiket annyira gyűlölök most.

- Szervusz, apa – motyogtam, morcosan húzva magam után a bőröndömet.

- Azt add csak ide – vette át Charlie. – Jól utaztál?

- Pompásabb nem is lehetett volna – feleltem szarkasztikusan.

- Akkor jó – bólintott apám, észre sem véve bosszús hangulatomat. – Sue már nagyon várt téged.

Charlie és Sue nem olyan régen kiköltöztek Seattle egyik kertvárosi részébe, hogy ott tengessék tökéletesen idilli mindennapjaikat. Mikor megérkeztünk a házukhoz, magam is láthattam, hogy Charlie igazat mondott. Sue tényleg izgatottan fogadott. És én is örültem, hogy láthatom.

- Szóval… - kezdte Charlie, mikor leültünk vacsorázni. – Milyen az élet New Yorkban?

- Hát… már nagyon megszoktam az új lakást, Jess-szel elég jó kis helyet csináltunk belőle. És a könyvtárban is szeretek dolgozni. A suli kemény, de legalább lefoglal – vontam meg a vállam.

- Még mindig a Harvard az irány? – érdeklődött Sue.

- Legalábbis ez az A-terv – feleltem. – Ha valami csoda folytán felvesznek, akkor sem tudom, hogy anyagilag megoldható-e.

- Emiatt igazán nem kell aggódnod, Bells – nézett rám Charlie. – Már mondtam neked, hogy megoldjuk. Gyerekkorod óta erre készülsz, úgyhogy most csak koncentrálj arra, hogy a legtöbbet hozd ki magadból.

- Próbálkozom – bólintottam. – Rosalie rengeteget segített, hogy a lehető legjobb legyen a jelentkezési lapom.

- Rosalie Cullen? – kérdezte a szemöldökét összevonva Charlie. – Azt hittem, nem kedveled.

- Csak sosem szerettük egymást kifejezetten – vontam vállat újra. – De még régebben felajánlotta, hogy segít, aztán a tanév elején rájöttem, hogy ez egyedül nem fog menni. Úgyhogy felhívtam és tényleg nagyon rendes volt.

- Nem tudtam, hogy tartod a kapcsolatot Cullenékkel – jegyezte meg.

- Mert nem is igazán. Vagy legalábbis nem annyira, mint azelőtt. Esme és Carlisle néha érdeklődnek felőlem. És Rosalie-t sem láttam már vagy egy hónapja. Egyszer-kétszer küldött képeket az újszülött kislányáról azóta, de ennyi.

- Hát… örülök, hogy még mindig kedvesek veled – felelte Charlie. – Talán előbb-utóbb Edwarddal is újra felveszed a kapcsolatot.

Éreztem, ahogyan megnyúlik az arcom Edward említésére. Sue éles pillantást vetett az apámra, mintha azt mondaná „na tessék, most megcsináltad, kellett neked Tudjukkit emlegetni”. Néhány pillanatra csönd borult az étkezőre, míg végre meg bírtam szólalni. – Azt hittem, haragszol rá.

- Nem volt szép amit tett, ez tény – dörmögte Charlie a bajsza alatt. Láthatóan megbánta már, hogy felhozta Edwardot. – Csak mikor megemlítetted, hogy még mindig jóban vagy a családjával, gondoltam esetleg errefelé tarthat a dolog…

- Pedig nem tart arrafelé a dolog, hogy újra összejöjjünk, nekem elhiheted. És szeretek egyedül lenni, apa. Persze kicsit nehéz most az ünnepek alatt, de úgy egyébként nagyon is jól vagyok.

- Értem én – adta meg magát Charlie, majd újra mosoly ült az arcára. – Felejtsük el, hogy bármit is mondtam.

Mégis miután befejeztük a vacsorát és a hosszú repülőútra hivatkozva elvonultam a vendégszobába lefeküdni, még hallottam kettejük szavait a folyosóról.

- Nem kellene Edwardot emlegetned – feddte meg Sue az apámat. – Lehet, hogy Bella most már rendben van és boldog, de azért még biztosan fáj neki. Pláne karácsonykor.

- Tudom, egyszeri botlás volt – védekezett Charlie. – És büszke vagyok Bellára meg mindenre, amit elért. Csak félek, hogy nem talál Edwardnál megfelelőbb társat magának. Tudom, hogy mit tett vele az a fiú, de akkor is. Mindig láttam rajta, hogy mennyire szereti a lányomat.

Ennél többet nem is akartam hallani. Hirtelen tényleg elviselhetetlenül kimerültnek éreztem magam és a világ leggyorsabb zuhanya után bebújtam az ágyba. Aznap éjjel a tavalyi karácsonyról álmodtam és arról, hogy idén megismétlődik. Hogy Edward újra a karjaiban tart és édes csókot váltunk a feldíszített fa árnyékában. De végül csak könnyekkel az arcomon ébredtem.

***

A másnap délelőttöt Leah-val töltöttem. Elvégeztünk még egy kis utolsó karácsonyi bevásárlást, aztán beültünk egy étterembe megebédelni. Kezdett nekem tényleg olyan lenni, mint egy nővér, aki eltereli a figyelmemet a gondokról és akivel jól érezhetem magam. Mikor visszaértünk a szüleink házába, ott már nagyban folyt a készülődés másnapra. A konyhából ínycsiklandozó sütemény illata szálldogált kifelé, miközben Charlie éppen felállította a fát, amit utána négyen díszítettünk fel.

Gyerekkoromban sosem volt ilyen az ünnep. Renée soha életében nem sütött sütit, és azt sem engedte, hogy hozzányúljak a fához, amit mindig a legújabb hülye trend alapján díszített fel ő maga. A tavalyi volt az első alkalom, hogy közel kerültem egy igazi, családi karácsonyi élményhez. Viszont ez most itt az én családom volt. Az apám, aki végre boldog. A nő, akinek ezt köszönheti. Na meg persze Leah, és még Seth is, aki csak holnap érkezik. Végignéztem rajtuk, és hirtelen már nem sajgott annyira a szívem Edward miatt.

Másnap elérkezett karácsony napja, amit immár Seth-tel kiegészülve öten ünnepeltünk. Két nappal ezelőtt még nem hittem volna, hogy jól fogom magam érezni. Azt hittem, hogy magányos leszek és magamba fordulok. Ehelyett rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. Vannak emberek, akik törődnek velem.

Este asztalhoz ültünk, hogy elfogyasszuk a vacsorát, amivel Sue fáradozott egész nap. Egy ideig jókedvű beszélgetéssel telt a vacsora, sokat nevettünk és jól éreztük magunkat. Aztán amikor egy kicsit elcsendesedtünk, Charlie egyszer csak megköszörülte a torkát, olyasfélén, mint mikor az ember tudatni akarja, hogy fontos bejelentenivalója van.

- Örülök, hogy mindannyiunknak sikerült összegyűlni ezen az ünnepen, ugyanis van valami, amit már régóta meg szerettem volna tenni – kezdte. Ekkor kihúzott egy kis dobozkát a zsebéből, de egészen addig fel sem ismertem, hogy mi az, míg nem folytatta. – Tudjátok, hogy bár különböző okokból, de sem Sue, sem én nem voltunk szerencsések a szerelemben. Régóta ismertük egymást és mindig is barátok voltunk, de egészen egy évvel ezelőttig fogalmam sem volt róla, hogy valójában ő az, akivel le akarom élni az életem. Úgyhogy most itt, a gyerekeink előtt szeretném feltenni a kérdést. Sue, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül?

Mind tátott szájjal bámultuk a kibontakozó jelenetet, Leah még a kezeit is az arca elé kapta. Sue azonban nyugodt mosollyal nézett az apám szemébe, mintha tudta volna, hogy egész eddigi élete a mostani pillanathoz vezette el. Néhány pillanatig körbenézett rajtunk, mintha az áldásunkat kérné. És habár én túlságosan le voltam döbbenve, legbelül tudtam, hogy ennek így kell történnie. Seth biztató mosollyal bólintott az anyjának, Leah pedig hozzám hasonlóan kíváncsian figyelte a történéseket.

- Hát persze, hogy hozzád megyek – felelte végül Sue. Leah elkezdett tapsikolni – amivel hirtelen Alice-t jutatta eszembe –, és még az én szám is mosolyra húzódott, miközben Sue ujjára került a gyűrű.

Tavaly karácsonykor egy várva várt kisbaba születésének voltam tanúja, idén egy eljegyzésnek. Elképesztően örültem az apám boldogságának, hiszen nagyon is megérdemelte, de mindeközben nagyon is tudatában voltam, hogy egy aprócska részem irigykedik.

***

Éjszaka leginkább csak forgolódtam, így hát egy idő után feladtam az egészet és halkan leosontam a konyhába, hogy igyak valamit. Nagy meglepetésemre azonban már ott találtam a konyhapultnál üldögélő Sue-t. A leendő mostohaanyámat. Kezeit egy gőzölgő bögre köré fonta és ugyanaz a békés mosoly ült az arcán, mint az este.

- A menyasszony a konyhában tölti az éjszakát? – kérdeztem viccelődve.

Sue felnevetett. – Ilyenkor a legcsendesebb a ház. Kellett egy kis egyedüllét, hogy az agyam felfogja ezt a sok boldogságot. Már ha ennek van értelme.

- Én értelek – bólintottam. – Hát… nem akartalak megzavarni.

- Nem zavarsz, drágám. Ülj csak le, főztem egy kis gyógyteát. Kérsz te is?

Újból bólintottam, mire Sue kiöntött nekem is a gőzölgő italból és elém tette a bögrét. – Milyen jó is, mikor a kicsattanó boldogság miatt nem tud elaludni az ember – emlékeztem vissza mosolyogva.

Sue egy hosszú pillanatig fürkészte az arcomat és abban a pillanatban mindentudónak tűnt. – Valószínűleg most el sem tudod képzelni, hogy mikor fogsz újra így érezni te is – jegyezte meg. – De lesz még sok boldog éjszakád az életben, hidd el nekem.

- Remélem – feleltem halkan.

- Tudod… mikor évekkel ezelőtt meghalt az én Harry-m, azt hittem, hogy nekem is ennyi jutott és kész. Úgy voltam vele, hogy ezentúl a családomnak fogok élni. Azelőtt évtizedekig voltam feleség és anya és mikor kiszakadt egy rész a szívemből, elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha is leszek még boldog. És az a vicces, hogy ezekben az évtizedekben végig ismertem az apádat. Barátok voltunk, akik évente egyszer-kétszer látták egymást. Aztán valami mássá változott ő nekem és hirtelen azt vettem észre, hogy újra tudok lélegezni és szívből jövően nevetni.

Sue átnyúlt a pulton és megszorította a kezem.

- Sosem tudhatod, hogy milyen formában talál rád a boldogság újra – folytatta. – De újra rád fog találni, ebben nem kételkedem.

***

Két nappal később már nem morcosan, de összekuszálódott gondolatokkal repültem vissza New Yorkba. Mielőtt Charlie kivitt a repülőtérre, Sue egy meleg öleléssel ajándékozott meg és mikor az apám idegesen tudakolta meg, hogy jól tette-e, amit tett, megnyugtattam. Ő és Sue tökéletesen illettek egymáshoz.

Nem túlzás azt mondani, hogy az év hátralévő részében jóformán csak az ágyamban punnyadtam. Igazából nem is bántam. Odakint borús és hideg volt és én úgy éreztem, már nincs energiám semmihez ebben a pár napban. Egyszer merészkedtem csak ki, mikor Alice-szel találkoztam.

Persze az év legutolsó napján már nem ez volt a helyzet. A kis csapatunk – Jessica, Angela és Ben, Mike, Eric, na meg persze én – alaposan bebugyolálta magát és délután kimentünk a Times Square-re.

Az első pár óra nehezen telt. Nagyjából sikerült elszórakoztatnunk egymást, de hideg volt és a fiúk panaszkodtak, hogy éhesek, hiába kajáltak be mielőtt idejöttünk. Aztán miután besötétedett és elkezdődött a műsor, minden jobb lett. Azt hittem, úgy fogom magam érezni mint egy szűkösködő hering a dobozban, de igazából eléggé emelkedett volt a hangulat. Nagyjából egymillió ember volt körülöttünk és én mégis úgy éreztem, mindegyikükkel osztozom az élményben.

Mielőtt elkezdődött a visszaszámlálás, azon morfondíroztam, hogy tavaly ilyenkor kíváncsian vártam, hol lesz a mostani Bella Swan. És habár nem hittem volna, hogy elvált nőként a barátaimmal fogok fagyoskodni a tömegben, semmit sem csináltam volna vissza. Nem bántam meg a döntéseimet.

- Tíz… kilenc… nyolc…

Az emberek körülöttünk elkezdtek visszaszámolni, mi pedig egymásra vigyorogtunk miközben beszálltunk. Miután elhangzott az „egy” is és mindenki boldog új évet kívánt egymásnak, mindenfelé csókot váltó párokat láttam, de ebben a pillanatban nem irigykedtem. Örültem nekik. Ugyanis most mindennél erősebben éreztem az új lehetőségeket a levegőben.

Bármi is lesz jövő ilyenkor, biztos vagyok benne, azt a sors akarja így. Azt hiszem végül mégiscsak boldog voltam. Tudtam, hogy ez a Bella nem fog egyetlen lehetőséget sem elszalasztani az új évben.