9. fejezet

És ez is meglenne, végre elkészültem! :D Először is nagy köszönet azoknak, akik véleményt írnak. Szeretnék még több hozzászólást olvasni, na de sebaj. Nem írtam sokat az esküvőről Edward szemszögéből, de azt hiszem az elkövetkezendő fejezetek kárpótolni fognak. Köszönöm, hogy türelmesek vagytok, a következővel megpróbálok jobban sietni.
Abellana

(Edward)

Vasárnap délelőtt visszamentünk a lakásomba, ami mostantól kettőnk közös otthona lesz. Be kell hogy valljam, ez a gondolat furcsa melegséggel töltött el. Ahogyan az is, hogy mostantól minden nap láthatom Bellát.

Tegnap két szempontból is megváltozott a kapcsolatunk. Először is, hivatalosan is házasok lettünk. Érvénybe lépett a szerződés. Ezentúl úgy mutathatom be Bella Swan-t, mint a feleségemet. Mikor kinyíltak az ajtók és megláttam őt felém vonulni… egyszerűen elámultam. Káprázatos volt. Miközben kimondtuk az eskünket, mégis azt kívántam, bárcsak másképp történt volna ez. Bárcsak úgy találkoztam volna Bellával, mint bármelyik normális ember. Bárcsak azért lenne a feleségem, mert ő is így szeretné. Most már viszont nincs mit tenni. Ebbe a helyzetbe kényszerültünk.

Másodszor, Bella és én mintha elindultunk volna a barátokká válás útján. Nem tudtam, hogy milyen hangulatban fogom őt találni az esküvő napján, de arra biztosan nem számítottam, hogy mi ketten elkezdünk majd viccelődni. Ráadásul a nap végére több dolgot is megtudtam róla…

Például azt, hogy nem szokott fiúkkal ismerkedni és nem került intim kapcsolatba még eggyel sem. Magam sem tudom, hogy miért, de valahol legbelül ennek nagyon örültem. Hiszen amellett, hogy Bella természeténél fogva azóta vonz magához, mióta először megpillantottam, nyilván fizikailag sem voltam közömbös vele szemben. Ez az esküvőn is meglátszott.

Amint ajkaim hozzáértek az övéihez, tudtam, hogy soha többé nem leszek képes azt tettetni, hogy Bella nem érdekel. Abban a pillanatban amikor a csók véget ért, elkezdtem őt még jobban szomjazni. Nem csak a csókját, de az érintését és a közelségét is. És habár csupán annyit kértem Bellától, hogy próbáljunk meg barátok lenni, most már egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy meg tudok elégedni ennyivel…

Az esküvő másnapján Bella átment a szüleihez, hogy elhozza a maradék holmiját.

- Ne segítsek? – kérdeztem mielőtt elindult.

- Csak egy-két dolog maradt ott, egyedül is elbírok vele – legyintett. – De azért köszönöm.

- Hát akkor vidd a kocsimat – mondtam, miközben elvettem a kocsikulcsot a szokásos helyéről és Bella felé dobtam, aki reflexből elkapta. Azonban meg sem mozdult, csak megkövülten bámult rám. – Bella, már házasok vagyunk. Tudod, ami az enyém, az a tiéd.

- Nem is tudom, Edward…

- Nehogy elkezdj ellenkezni – fojtottam belé a szót. – A normális házasok ezt tennék.

Bella halványan elmosolyodott, majd bólintott. – Köszönöm, Edward – mondta, pár pillanattal később pedig kilépett az ajtón.

Észre sem vettem, hogy már jó ideje bámulom a helyet, ahol az előbb még Bella állt, de feleszméltem, mikor megszólalt a telefonom. A kijelző az apám nevét mutatta.

- Áh, Edward! – szólt, mikor felvettem a telefont. – Nem voltam benne biztos, hogy már hazaértetek. Remélem nem zavarok.

Ezt meg hogy érti? Az apám sokszor szokott vasárnap délelőtt hívni, de még sosem feltételezte, hogy zavarna. – Öhm… természetesen nem – feleltem.

- Remek! Bella is ott van?

- Nem, a szüleinél van. Elhozza a cuccait, ami még ott maradt.

- Ha visszajön, kérlek kérdezd meg, hogy be tudna-e jönni holnap az irodámba – mondta az apám. Ettől összezavarodtam. Miért akar ő Bellával beszélni? Mármint… ha van valami, azt mindig Rosalie intézi. Nem akartam túl kíváncsiskodó lenni, de mivel most Belláról volt szó, megengedtem magamnak a következő kérdést.

- Miről akarsz vele beszélni?

- Majd holnap megtudjátok. Ha akarod, te is ott lehetsz. Csak szólj neki, rendben?

- Rendben – motyogtam kelletlenül. Nem szeretem, ha engem is a sötétben tartanak.

A nap hátralévő részében, amíg Bella vissza nem jött, dolgoztam egy kicsit az otthoni irodámban. Mikor hallottam, hogy megérkezett, kiléptem a szobából. Éppen ledobta a kezében lévő dobozt és visszarakta a kocsikulcsot a tálkába, ahonnan kivettem.

- Hadd segítsek – szóltam, és máris felemeltem a dobozt. Ekkor láttam meg Bella bánatos arcát. – Mi baj van?

Csak megrázta a fejét, de láttam, hogy próbálja visszatartani a könnyeit. Azonnal letettem a dobozt és magamhoz öleltem Bellát. A nyakamba temette az arcát és sírni kezdett.

- Mi történt? – próbáltam megtudakolni újra, miközben a haját simogattam. Kétségbeesetten segíteni akartam neki, de elképzelni sem tudtam, hogy mi történhetett azóta, hogy kilépett a lakásból. Ekkor azonban Bella, mintha hirtelen ráébredt volna, hogy mi is történik, ellépett tőlem.

- Sajnálom, de most… szeretnék egyedül maradni – mondta, majd beviharzott a szobájába. Mi a fene? Fel sem fogtam mi történik, csak álltam ott egyedül, mint egy kuka.

Meg akartam vigasztalni Bellát, de tiszteletben tartottam a kérését… legalábbis tíz percig. Azután kopogtattam az ajtaján és halkan benyitottam. Megláttam, ahogyan az ágyon ül és annyira aprónak tűnt így. Magához ölelte lábait, álla pedig az egyik térdén pihent. Az arca még mindig könnyes volt. Felpillantott rám, mikor leültem mellé.

- Nem akartam így kiborulni, sajnálom – mormolta halkan.

- Ugyan Bella, nincs miért bocsánatot kérned – feleltem. Néhány pillanatnyi habozás után megfogtam az egyik kezét. Kissé meglepettnek tűnt, de nem rántotta vissza a kezét, ezt pedig jó jelnek vettem. – Nekem nyugodtan beszélhetsz róla. Bármi is történt.

Pár másodpercig mintha azt latolgatta volna, hogy elmondja-e, és végül megszólalt. – Én csak… hát, szóval… mostanában egyre rosszabb a kapcsolatom az anyámmal. Teljesen mindegy, hogy mit milyen jól csinálok, ő mindig többet és jobbat akar. Nem is olyan régen még azt hittem, hogy szeret és az én érdekeimet nézi. De most már nem vagyok ebben olyan biztos.

- Mondott ma neked valamit – állapítottam meg. Nem lepett meg, amit Bella mondott. Az anyja eddig is olyannak tűnt számomra, akit csak önmaga érdekel és az, hogy az emberek mit gondolnak róla. Még az anyám is ribancnak nevezte, már pedig biztos vagyok benne, hogy ő ezt a szót még a gondolataiban sem szívesen használja.

Bella csak bólintott, aztán – mintha a gondolataimban olvasna – megszólalt: - De ne kérdezd, hogy mit. Szégyellném neked elmondani.

És habár tudni akartam mi borította ki így Bellát, mégis ennyiben hagytam a dolgot. Helyette inkább témát váltottam.

- Az apám hívott, míg nem voltál itt. Azt kérte, ha tudsz, gyere be holnap az irodájába.

Bella összevonta a szemöldökét. – Csak azt ne mondd, hogy valamit máris elszúrtam – mondta. Elszomorított, hogy az volt az első gondolata, hogy ő rontott el valamit.

- Dehogy, Bella – szorítottam meg a kezét. – Nem tudom miről akar veled beszélni, de biztosan nem rossz dolog. Ne aggódj, én is ott leszek veled.

Bella halvány mosollyal bólintott, aztán hirtelen mindketten rájöttünk, hogy a keze még mindig az enyémben van, és elengedtük egymást.

- Hát, akkor én most magadra hagylak – mondtam. – Úgy is be kell még rendezkedned.

- Rendben – felelte halkan. – És köszönöm, hogy…

Bella láthatóan nem tudta befejezni a mondatot, de nem is kellett. Azt hiszem tudtam, mire érti. – Nincs mit – mosolyogtam rá, majd kiléptem a szobából.

***

Hétfő reggel Bella és én együtt mentünk be az irodába. Mielőtt beléptünk az apámhoz, vetettem rá egy bátorító mosolyt.

- Áh, jó reggelt! – állt fel az apám az asztalától, mikor meglátott minket. – Gyertek, üljetek le.

Bella és én leültünk az apámmal szemben, az asztal másik oldalán.

- Láttátok a mai újságokat? – kérdezte.

Megráztam a fejem. – Már megint valami rossz hír?

- Éppen ellenkezőleg – felelte Carlisle. – Úgy írnak az esküvőről, mint egy álommenyegzőről. Rosalie szerint pontosan úgy sült el a dolog, ahogyan terveztük.

- Gondolom magán kívül van az örömtől – mormogta Bella, majd hirtelen elkerekedtek a szemei, mintha rájött volna, hogy hangosan kimondta a gondolatait.

Az apám elnevette magát és én sem bírtam elfojtani a mosolyomat. Bella már rájött, hogy Rosalie az A-típusú személyiségek csúcspéldánya. Reméltem, hogy lesz alkalma megismerni a húgom másik oldalát is.

- Erről akartál velünk beszélni? – fordultam vissza az apámhoz.

- Nem egészen – felelte. – Bella, úgy hallottam, hogy szeretnél elkezdeni dolgozni.

- Nos, igen – fészkelődött Bella. – Szeretnék megállni a saját lábamon.

- Szeretnélek megkérni, hogy dolgozz itt – jelentette be az apám. Láttam Bellán, hogy meglepődött, és ezzel nem volt egyedül.

- Óh. Nem is tudom, Carlisle, én…

- Nézd, Bella – mosolygott rá jóindulatúan. – Tudom, hogy még csak azon dolgozol, hogy megszerezd az első diplomádat mielőtt továbbmész a jogra. De addig is dolgozhatnál itt gyakornokként, szerezhetnél egy kis pénzt. Különösen mivel ez egy családi üzlet. Aminek most már te is a tagja vagy.

Kíváncsian Bellára néztem. Tudtam, hogy nem szereti ezt hallani, pedig én és az anyám is már számtalanszor mondtuk neki. Tudtam, hogy ő nem érzi magát a család tagjának. Legalábbis egyelőre. De remélem, ezen változtathatok majd.

Találkozott a tekintetünk, én pedig biztatóan bólogattam. – Nagyon örülnék, ha elfogadnád az ajánlatot, Bella – tette hozzá az az apám.

Bella még egy pillanatig habozott, aztán… - Mikor kezdhetek? – kérdezte lelkesen.

- Akár most rögtön – nevetett Carlisle. – Edward biztosan a segítségedre lesz. Igazam van, fiam?

Nem mintha bántam volna, hogy még több időt tölthetek együtt Bellával, de legszívesebben a szemeimet forgattam volna. Csak nem Alice-től vett összeboronálási leckéket az apám?

- Természetesen – feleltem. Miután elköszöntünk tőle, az irodája előtt összefutottunk Rose-zal.

- Óh. Éppen veletek akartam beszélni – mondta.

- Úgy tűnik, ma mindenki csak azt akarja – morogtam, mire Rosalie furán nézett rám. – Mondd, mi a helyzet?

- Csütörtök este lesz egy jótékonysági bál. Az egész család meg van hívva. A tökéletes lehetőség arra, hogy ti ketten először jelenjetek meg nyilvánosan – magyarázta.

Kissé félve pillantottam Bellára. Tudtam, hogy az idegenekkel való jópofizás nem a kedvenc időtöltése és nem hittem, hogy ilyen hamar meg kell majd jelennünk együtt. Ő azonban nem mutatta ki a nemtetszését. – Rendben! – vágta rá.

Rosalie kissé meglepődöttnek tűnt, de nem hagyta, hogy ez fél másodpercnél tovább kiüljön az arcára. – Csodás! A ruhákkal ilyenkor a személyi stylistunk foglalkozik, majd elküldöm a számát és egyeztethetsz vele. Vidd Alice-t is, ki fog ugrani a bőréből.

A húgom hangneme végig olyan volt, mint mikor egy üzletet bonyolít le az ember. Bella azonban nem törődött vele, csak kurtán bólintott. Rose elmondta még, amit tudnunk kell, majd magunkra hagyott.

- Na gyere, megmutatom neked a helyet – mosolyogtam Bellára, és elindultunk, hogy körbevezethessem.

***

Kb. egy órával később Bella és én megvettük az ebédünket az étkezőben, de ahelyett, hogy leültünk volna, inkább felmentünk az irodámba. Mielőtt azonban beléphettünk volna, észrevettem, ahogyan Victoria álla leesik Bella láttán.

- Óh, Victoria! Bocsáss meg, még nem találkoztál a… feleségemmel, Bellával. Bella, ő itt Victoria, a titkárnőm – mutattam be őket. Reméltem, hogy egyikük sem vette észre, hogy kissé megbotlott a beszédem a „feleség” szó előtt.

- Örülök, hogy végre megismerhetem, Mrs. Cullen! – fogott vele kezet Victoria.

- Én úgyszintén – mosolygott Bella udvariasan.

- Senki se zavarjon az ebédem közben – szóltam hátra, mielőtt beléptünk.

- Természetesen, uram – hallottam még Victoria válaszát, majd becsukódott az ajtó Bella és én mögöttem.

- Hű, észrevetted, hogy volt egy nő is azon a hatalmas pár cicin? – kérdezte Bella, én pedig felnevettem.

- Hát ön is észrevette, Ms. Swan?

- Magának én csak Mrs. Cullen vagyok, Mr. Cullen!

- Teljes mértékben igaza van, mérhetetlenül sajnálom – néztem rá bánatos szemekkel. Azt hiszem kicsit túljátszottam a szerepem.

Bella felnevetett, majd lehuppant a fekete bőrkanapéra. – Szóval te meg ő még sosem…?

- Micsoda? Dehogy! A titkárnőmmel? A feltételezés is sért, Mrs. Cullen – feleltem.

- Pedig ő nem bánná – tette hozzá vállat vonva, miközben felbontotta a salátáját.

- Ezt meg honnan veszed? – forgattam a szemeimet. Persze, Victoria néha flörtölgetett, de hát megesik az ilyen.

- Láttam rajta – vont vállat újra, mikor leültem mellé. Csak nem…?

- Féltékeny vagy? – kérdeztem hitetlenkedve. Bella majdnem kiköpte a salátáját.

- Természetesen nem! – ellenkezett, de közben láttam, ahogy elpirul. Nem akartam elrontani a jó hangulatot, így hát témát váltottam.

- Szóval… mit szólsz az új munkahelyedhez?

- Jó helynek tűnik – bólogatott. – Nem hittem volna, hogy erről akar beszélni velem az apád.

- Mondtam neked, hogy biztosan nem rossz dolog. És így legalább sokat lóghatsz Victoriával – viccelődtem.

- Ó, fogd be – motyogta, majd megdobott egy salátával, ami elől nevetve próbáltam kitérni.

***

Bella és én pár nap alatt meglepően jól beleszoktunk a rutinba. Reggel együtt indultunk munkába, aztán egy darabig elváltak az útjaink, majd együtt ebédeltünk – elzárva a kíváncsi szemek elől – késő délután pedig együtt mentünk haza. Gondolni is alig mertem rá, de mintha már szinte igazi házastársakként viselkednénk. Vagy legalábbis jó barátokként.

Szerda délután Bella elment Alice-szel ruhát választani a holnapi jótékonysági bálra, én és Jasper pedig lementünk az egyik közeli bárba beszélgetni.

- Úgy tűnik, hogy jól megvagytok – állapította meg.

- Igen. Azt hiszem… összebarátkoztunk – feleltem.

- Barátkoztatok, mi? – vigyorgott Jasper kajánul.

- Nem művelünk semmit, ha erre akarsz kilyukadni – grimaszoltam.

- Na és… el fogod neki mondani, hogy halálosan belé vagy zúgva és valójában már egy éve ismered?

- Nem vagyok halálosan belezúgva – ellenkeztem, de sejtettem, hogy valószínűleg átvettem Bella pirulós szokását. Ezen kívül pedig nem is akartam most erre gondolni. Mindent elrontanék, ha így rázúdítanám az egészet Bellára. Így hát csak annyit feleltem: - Még nem kell tudnia.

- Te tudod – vonta meg a vállát. – De tapasztalatom szerint, minél tovább titkolsz valamit, annyival rosszabb lesz a végén…

***

Csütörtök este a nappaliban vártam Bellát, aki még mindig Alice-szel készülődött a szobájában. Már éppen készültem bekopogtatni, hogy hamarosan indulnunk kell, mikor végre kiléptek a szobából.

- Tá-dá! – kiáltotta Alice, nekem pedig meg kellett keresnem az állam valahol a padlón. Bella elképesztően nézett ki. Talán még gyönyörűbb volt, mint az esküvőn, már ha ez lehetséges. Egy narancsos árnyalatú ruhát viselt ami valami csillogó kövekkel volt kirakva, és hosszú ujjai voltak, a szoknyája pedig leért a földig. Hogy hogyan képesek ebben sétálni a nők, azt sosem fogom megérteni. A haja fel volt tűzve, a sminkje pedig egyszerű volt.

Elegáns volt, mégis nyárias. Az emberek el fognak ámulni az új Mrs. Cullen láttán.

- Öhm… - tátott szájjal próbáltam szavakat keresni, amivel elmondhatnám Bellának, hogy mennyire gyönyörű.

- Ezt vehetjük jó jelnek – somolygott Alice, mire én küldtem felé egy félig bosszús, félig hálás pillantást.

- Mehetünk? – kérdeztem végül. Bella mosolyogva bólintott.

***

Ha eddig valamilyen rendezvényre mentem, pezsgővel próbáltam túlélni a csevegést, és közben alig vártam, hogy hazamehessek és kibújhassak ebből a hülye öltönyből. Most azonban másképp voltak a dolgok.

Akik ott voltak az esküvőn, mosolyogva üdvözöltek minket, akik pedig nem, azok mind gratuláltak. Ami közös volt bennük, az az, hogy Bella – habár láttam rajta, hogy feszengett – elbűvölte mindnyájukat. És ő maga még csak észre sem vette. Eközben Rosalie persze sasszemmel figyelte, hogy elég szerelmesen viselkedünk-e.

Egyik kezem Bella derekán pihent, mikor pedig úgy vettem észre, hogy kezd már elege lenni az egészből, közelebb vontam magamhoz.

- Hozok magunknak még egy kis pezsgőt – súgtam a fülébe, mikor végre kicsit egyedül maradtunk. Kissé mintha megborzongott volna, de aztán elmosolyodott.

- Arra most nagy szükségem van – felelte, én pedig felnevettem és egy pillanatra megszorítottam a kezét, majd elindultam italt szerezni.

Mikor végre ráakadtam az egyik felszolgálóra aki a vendégek közt járkált, leemeltem két pezsgőspoharat majd megfordultam, hogy visszamenjek Bellához, de hirtelen szemben találtam magam az anyámmal.

- Ó, Edward! Nem gondolod, hogy Bella rendkívül csinos ma? Te pedig olyan jóképűen festesz ebben az öltönyben. Annyira jól mutattok együtt!

- Lélegezz, anya!

- Bocsáss meg édesem, de annyira izgatott vagyok. Úgy látom te és Bella remekül kijöttök egymással. Tudod, igazán nem bánnám, ha másfél évnél tovább maradna a családunk tagja.

- Anya, kérlek ne kezdj el álmodozni, rendben? Csak barátok vagyunk. És ha most megbocsátasz, megyek és megkeresem.

Elindultam az emberek között, miközben a tekintetemmel Bellát kerestem. Helyette azonban mást láttam meg: Rosalie elképedt, dühös arcát. Követtem az ő tekintetét, és ekkor pillantottam meg én is. Bár ne tettem volna…

Bella egy férfival beszélgetett és nevetgélt. De nem csak akármilyen férfival. Azzal, aki miatt mindketten belekényszerültünk egy házasságba. Azzal, aki aljas módon hazugságokat terjesztett rólam a sajtóban. Annak a szemétládának még volt képe a feleségemmel beszélgetni. Mert akivel Bella nevetgélt, az nem volt más, mint életem megkeserítője, az a nyomorult Jacob Black.