24. fejezet

Sziasztok! :)
Két hónap után végre itt az újabb fejezet. Eléggé sűrű mostanában minden, de azért próbálok minden nap írni. Köszönöm azoknak, akik még mindig olvasnak, és pláne azoknak, akik írni is szoktak. :)
Abellana

(Bella)

Elképesztően furcsa volt újra beleszokni az egyetemi életbe. Mikor májusban befejeztem a vizsgáimat, azt hittem unalmas nyárnak nézek elébe. Ehhez képest azóta a feje tetejére állt az egész addigi világom. Most olyan volt az egész, mint visszatérni egy teljesen másik életbe.

Már rögtön az első nap a nyakunkba varrtak egy csomó tanulnivalót, ez már meg sem lepett. Mikor aznap este az ágyban könyveket meg a jegyzeteimet bogarásztam, Edward úgy figyelt engem, mintha én lennék a világ legérdekesebb dolga.

- Mi van? – kérdeztem oldalra sandítva, ahol ő a könyökére támaszkodva szemlélt engem.

- Nézzenek oda – sóhajtott fel. – Évek óta nem láttam senkit így magolni. Hirtelen elkezdtek hiányozni a saját egyetemi éveim.

- Hát pedig sokat fogsz látni magolni – feleltem. – Ezzel együtt még hátra van két évem. Utána pedig, ha minden terv szerint alakul, három év a Harvard jogon.

Edward szélesen elmosolyodott, és először nem értettem miért. Aztán rájöttem. A mondatom azt sugallta, hogy ezalatt az idő alatt együtt leszünk. Most először említett bármelyikünk is ilyen hosszú távú tervet, eddig még nem beszéltünk arról, hogy mi lesz a mi kis szerződésünk lejárta után, több mint egy év múlva.

- Tudtad, hogy Obama is a Columbián kezdte, aztán a Harvardon jogot tanult? – kérdezte.

- Arra célzol, hogy indulnom kéne elnöknek? – nevettem.

- Naná! Rendbe tennéd az országot, igazgatnád a világ ügyeit, én meg megjelennék veled minden eseményen és csak annyi lenne a dolgom, hogy irtó szexi férjed legyek. Na és persze nevelném a gyerekeinket a Fehér Házban.

Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Tudtam, hogy most csak viccelődünk, de mégis, attól hogy gyerekeket emlegetett, a szívem mintha gyorsabban kezdett volna verni. Próbáltam visszafojtani előtörő mosolyomat, hogy ne tűnjek túl lelkesnek a hipotetikus jövőnkkel kapcsolatban.

- Hát… sok sikert hozzá, Edward – mondtam, mire ő felnevetett.

Másnap már nem volt annyira szokatlan az órára be-óráról ki menetrend, szépen lassan kezdtem megszokni, hogy a dolgok visszatértek a régi kerékvágásba. Mikor délután kisétáltam az épületből az egyik órám után, egyszer csak egy hang szólt utánam.

- Hé, Bella!

Megfordultam és Angela Weber mosolygós arcával találtam szembe magam. Voltak vele közös óráim, és nagyon kedveltem őt, habár nem beszéltünk sokat, leginkább csak egy-két szót váltottunk néha. Volt még néhány ember, akivel ilyen kapcsolatom volt az egyetemen, mert habár ők kedvesek voltak velem, én mindig bezárkóztam. Nem tehettem róla, az akkori életem egyszerűen ilyenné tett.

- Szia, Angela – mosolyogtam rá.

- Hallom eseménydús nyarad volt – mondta. – Mármint, hogy férjhez mentél. Hűha. Azt sem tudtam, hogy jegyben jársz valakivel.

A mosolyom kissé megfeszült és erőltetett lett, még mindig nem szoktam hozzá, hogy az emberek hallhattak a házasságról. – Igen, hát… szerettük volna titokban tartani egy darabig. Edward éppen akkoriban lépett feljebb a vállalatnál és egyikünk se szerette volna, ha a munkájában elért sikerek helyett a magánéletére koncentrálnak.

Úgy éreztem magam, mintha egy betanult szöveget mondanék. Valószínűleg azért, mert így is volt. Annak idején Rosalie mindkettőnkbe alaposan bevéste az álsztorit arról, hogyan találkoztunk és miért nem jelentettük be előbb az eljegyzésünket.

- Nos, gratulálok – felelt Angela őszintén. – Képzelheted, hogy meglepődtem, mikor egy vasárnap reggelen apám velem szemben olvasta a Times-t és egyszer csak a te képed nézett szembe velem!

Vele együtt nevettem, habár szerettem volna már lezárni ezt a témát. Angela újra megszólalt.

- Figyelj, egyébként csak azért állítottalak meg, mert néhányan beülünk egy bárba annak örömére, hogy már a második nap ki vagyunk készülve. Nincs kedved jönni?

- Óh, én… - Hirtelen nem is tudtam, mit mondjak. Hívtak már néhányszor, de akkor mindig visszautasítottam.

- Hidd el, jó lesz – bizonygatta Angela. – Iszogatunk egy kicsit, beszélgetünk, nevetgélünk. Hívd el Edwardot is, ha ráér! Biztos mindannyian szívesen megismernénk, és én is hívom Ben-t, szóval…

- Hát… jó, rendben – mosolyodtam el. – Miért is ne?

- Remek! – kiáltott fel Angela. – Mikor végzel?

Az órámra néztem. – Úgy másfél óra múlva – feleltem.

- Tényleg? Én is! Akkor találkozunk itt utána?

- Persze – bólintottam.

- Szuper – mondta őszinte örömmel. – Örülök, hogy velünk tartasz!

Elköszöntem Angelától, és miközben átmentem egy másik épületbe, vidámsággal töltött el a gondolat, hogy ennyire kedves volt velem. A pár ember közül, akiket az egyetemről ismertem, kétség kívül őt kedveltem a legjobban. Már máskor is próbált barátkozni velem, annak ellenére, hogy fogalmam sincs mit láthatott bennem, ami miatt a barátom akart lenni. 

Közel másfél óra múlva végre vége volt a napomnak, és miközben a találkahelyünk felé mentem, felhívtam Edwardot. Mikor felvette a telefont, vidámnak tűnt a hangja.

- Úgy hallom ma jól megy a munka – jegyeztem meg mosolyogva.

- Nem különösebben, csak nemsokára végzek és annak is örülök, hogy hívtál – felelte.

- Igen, hát… igazából összefutottam egy lánnyal, akit ismerek és elhívott magukkal egy bárba – mondtam. – Arra gondoltam, hogy nincs-e kedved jönni? Ő is hozza a barátját. És nincs kedvem egyedül lenni velük.

Az utolsó mondatom kissé gyerekesnek hangzott, és ezt Edward is észrevehette, ugyanis felnevetett. – Biztos vagyok benne, hogy nem harapnak, Bella. Kivéve, ha valami emberevő szektába keveredtél.

- Ha így van, akkor lehet, hogy csatlakozom hozzájuk – feleltem.

- Jó ötlet. Az iskolán kívüli elfoglaltságok fontosak – kapcsolódott be a viccelődésbe teljesen komoly hangon.

- Szóval nem zavarna, ha kannibálként térnék hozzád haza minden este?

- Dehogy. Én mindenben támogatlak, Swan.

Felnevettem Edward szavain, és éreztem azt a furcsa szorítást a szívemben, amit mindig, ha valami imádnivalót mondott vagy csinált. – Tudod, Edward… néha egészen kedvellek – sóhajtottam.

- Na ne érzelmeskedjünk. Viselkedjen profi módjára, Mrs. Cullen.

- Bocsánat – próbáltam visszafogni a fülig érő mosolyomat. – Igaza van, Mr. Cullen. Szóval…?

- Küldd majd el a címet. Odamegyek, ha végeztem itt. Elvégre nem hagyhatom, hogy mindenféle furcsa népek közé keveredj.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm – hadartam.

- Tartozol nekem eggyel, Swan. És kíméletlenül be fogom hajtani – felelte.

- Alig várom – suttogtam sejtelmesen a telefonba. Szinte már hallottam Edward kaján vigyorát a vonal túlsó végéről, de mielőtt még elkéshettem volna a flörtölés miatt, gyorsan elköszöntem tőle.

Angela megint csak arcrepesztő mosollyal fogadott, majd elsétáltunk a közeli bárba, ahol néha együtt szoktak lógni. Közben a nyarunkról beszélgettünk, habár én többnyire csak hagytam, hogy ő meséljen. Angela tele volt vicces történetekkel a hatalmas családjáról.

Mikor beléptünk a kicsi, félhomályba borult helyiségbe, rögtön kitűnt, hogy kiket keresünk. Egy-két ember volt a bárpultnál – morcos, fáradtnak tűnő férfiak – és néhányan a félkör alakú boxokban vagy éppen az asztaloknál beszélgettek és iszogattak, de egy hangos, fiatal csoport nevetése töltötte be az egész helyet.

- Na végre! – kiáltott fel az egyikük, mikor meglátott belépni minket. Mike Newton volt az, egy aranyos srác, aki néhányszor már megnevettetett, együtt jártam vele angol irodalomra. Rajta kívül felismertem még néhányukat, például Eric Yorkie-t vagy Jessica Stanley-t, de rajtuk kívül voltak még négyen.

- Látom ti már belecsaptatok – jegyezte meg Angela. – Mit isztok?

- Eric és Tyler már a rövideknél tartanak, én még csak a sörnél. Üljetek le, hozok nektek inni – felelte Mike.

- Köszi, a sör jó lesz nekem is – mondta Angela.

- Helyes. Bella?

- Öhm, nekem is jó lesz. Köszönöm – mosolyogtam rá.

Mike elment a bárpulthoz, nekem pedig közben bemutatkoztak a többiek. Egyikük egy szőke lány volt, akit néha láttam már Jessicával, a neve Lauren volt. Mellette az előbb említett Tyler ült. A maradék kettő pedig egy pár volt, Sam és Emily.

Mike visszatért az asztalhoz, én pedig rögtön belekortyoltam a sörbe, tudván, hogy attól majd felengedek egy kicsit és szociálisabb leszek. Nem mintha ezzel nagy probléma lett volna, mert a többiek mind kedvesek voltak. Úgy vontak minket bele a beszélgetésbe, mintha nem is csak most érkeztünk volna, és szerencsére hamar megtaláltam velük a közös hangot. Időközben Ben is megérkezett és csókkal köszöntötte Angelát. Vele már találkoztam egyszer, ha jól emlékeztem fotósként dolgozik.

Edwardnak eközben elküldtem a címet és már alig vártam, hogy megérkezzen, de egy idő után – na meg jó néhány kortyolás után – szinte már el is feledkeztem róla, miközben a többiekkel nevetgéltünk. Így hát amikor belépett, vidáman ugrottam a nyakába.

- Úgy látom jó kedved van – nevetett fel. Odavezettem az asztalhoz és bemutattam őt mindenkinek. Büszkén vettem észre, ahogyan Jessica és Lauren szemei majd kiesnek a helyükről Edward láttán. Hazaugorhatott átöltözni, mert az öltönyét lecserélte pólóra és farmerre, és egyszerűen kimondhatatlanul szexi volt. Legszívesebben szétkürtöltem volna, hogy nézzétek csak ezt a tökéletes egyedet! Ő az enyém!

- Végre egy újabb józan elme – sóhajtott fel Ben.

- Akkor azt hiszem be kéne pótolnunk a lemaradást – felelte Edward. – Én állom a következő kört, rendben?

Mindenki hangos beleegyezéssel reagált, és hamarosan Edward újabb italokkal csatlakozott hozzánk. Nem lepődtem meg azon, hogy velem ellentétben ő mennyire otthonosan mozog még az idegenek között is. Pár perc múlva már úgy beszélgetett és viccelődött a többiekkel, mintha már évek óta ismernék egymást.

Mikor nem sokkal később Angela és én kimentünk a mosdóba, észrevettem a tükörben, hogy sejtelmesen mosolyog.

- Mi az? – kérdeztem.

- Semmi, csak… ti ketten annyira jók vagytok együtt – mondta. – Sokkal szabadabb vagy körülötte. Örülök, hogy itt vagy velünk.

Próbáltam nem mutatni, hogy mennyire elérzékenyültem a szavaitól. – Köszi, Angela – feleltem félénk mosollyal.

Visszamentünk az asztalhoz, Edward pedig mosolyogva húzott az ölébe és fonta körém a karjait.

- Jól érzed magad? – kérdezte szeretetteljes kifejezéssel az arcán. Némán bólogattam, Edward pedig apró csókot nyomott a nyakamra.

Annyira belelendültünk a dologba, hogy egészen késő este volt, mire elkezdett szétszéledni a csapat. Tényleg nagyon jól éreztem magam, annak ellenére, hogy legtöbbször feszélyeznek az idegenek. Egészen kicsi korom óta mindig is úgy gondoltam, hogy akármit is mondok vagy teszek, az hülyeség lesz. Aztán felnőve rájöttem, hogy mi – vagy inkább ki – tehet erről, de addigra már túlságosan belém ivódott ez a mentalitás. Most viszont, Edwarddal az oldalamon, nem éreztem ilyesmit. Végre egyszer elengedtem magam, hagytam magam szórakozni.

Úgy döntöttünk, hogy sétálunk egy darabig és kiszellőztetjük a fejünket, mielőtt fogunk egy taxit. Edward körém fonta egyik karját, én pedig az oldalához bújtam és átkaroltam a derekát.

- Tetszettek a barátaid – jegyezte meg Edward. Inkább csak az ismerőseim voltak, de nem javítottam ki őt.

- Persze, hogy tetszettek, öregember. Nem sok időt töltesz a fiatalok közt.

Edward arcán megjelent egy őszintén felháborodott kifejezés, miközben felém fordult. – Te most szemtelenkedsz? – kérdezte.

- Csak egy kicsit – mosolyogtam. Edward szája legörbült és olyan meggyőzően szomorú képet vágott, hogy muszáj volt még erősebben magamhoz szorítanom és puha csókot nyomnom az arcára.

Ettől megenyhült és ajkaival rátalált az enyémekre, nekem pedig az összes gondolat kiszállt a fejemből édes csókjától megrészegülve. Meg egy kicsit az alkoholtól is.

- Hmm… siessünk haza – mormolta, s közben ajkai az enyémeket súrolták. Mosoly kúszott az arcomra, ahogy kitaláltam gondolatait, és máris hevesen bólogattam.

***

Levettem a szemem a tükörképemről és idegesen Alice-re pillantottam. Ő fülig érő mosollyal és egy feltartott hüvelykujjal válaszolt. – Csini vagy – biztosított engem bólogatva.

Nem szoktam gyakran kiöltözni, de ma Edward elvisz vacsorázni, és Alice átjött, hogy segítsen elkészülni. Leginkább a hajammal foglalkozott, na meg a sminkembe is besegített. A ruhám kiválasztásában is asszisztált, és végül egy rövid, fekete-fehér mintás ruhát választottunk, ami egyszerre volt elegáns és fiatalos, és egy pár csipkékkel díszített fekete magassarkút vettem fel hozzá.

Másfél hét telt el a baráti kocsmázás óta, és ma szeptember 13-a volt. A huszonegyedik születésnapom. Azóta egyre többet beszélgettem Angelával és a többiekkel, és már-már tényleg kezdtünk amolyan barátszerűségek lenni. Tudtam, hogyha korábban nem féltem volna annyira az emberi kapcsolatoktól és attól, hogy mit fognak rólam gondolni, akkor már rég a barátaim lehetnének, és nem lettem volna olyan magányos az elmúlt években. Habár ki tudja hogyan alakult volna akkor az életem. Talán soha nem ismertem volna meg és nem mentem volna hozzá Edwardhoz. Már annak a gondolata is elborzaszt, hogy ő nincs benne az életemben.

Mintha csak a gondolataim vonzották volna ide, Edward lépett be a szobába, Jasperrel a nyomában. – Vége van? Szabad a bejárás? – érdeklődött.

- Igen, végeztünk – mosolyodott el Alice.

Edward hozzám lépett és a derekam köré fonta egyik karját, hogy magához húzhasson. – Gyönyörű vagy – suttogta, majd finoman megcsókolt. Én azonnal megfeledkeztem a társaságunkról és a nyaka köré fonva karjaimat, viszonoztam a csókot.

- Óóó, de édesek – nyüszögte Alice, ami kissé megölte a hangulatot.

Edward az égnek emelte szemeit Alice kijelentésére, majd rám nézett. – Indulhatunk?

- Persze – bólintottam.

- Ne feledd, Bella. Mától legálisan ihatsz, úgyhogy adj neki – emlékeztetett Jasper.

- Más sem jár az eszemben, Jasper – feleltem szarkasztikusan. Nem szoktam inni, vagy legalábbis nagyon ritkán. És akkor is legtöbbször csak egy pohár bort vacsora mellé.

- A lényeg, hogy érezzétek jól magatokat – mondta Alice. – És még egyszer boldog szülinapot, Bella!

Hálásan öleltem meg és köszöntem meg neki mindent, majd Edward és én kiléptünk a lakásból és néhány másodperccel később máris lefelé tartottunk a lifttel.

- Alice és Jasper maradnak? – kérdeztem meglepődve. Nem mintha bántam volna, csak reméltem, hogy vacsora után a hálószobában folytatjuk az ünneplést… kettesben.

- Öhm… aha – felelte Edward szűkszavúan, ami furcsa volt egy kicsit, de nem faggattam tovább.

Viszonylag hamar odaértünk az általa választott étterembe, és mielőtt kiszálltunk, Edward kivett valamit a kocsiból, amiről eddig nem vettem észre, hogy ott van. Egy becsomagolt ajándék volt az, se nem nagy, se nem túl kicsi. Kíváncsian néztem rá, de ő csak sejtelmesen elmosolyodott és kézen fogva léptünk be az étterembe.

Edward gondoskodott róla, hogy egy privátabb asztalt kapjunk, ahol nem igazán van a közelünkben senki. Egész este elhalmozott apró figyelmességekkel, én pedig boldogabb voltam, mint valaha. Végül, miután épp befejeztük a desszertet – ami a világ legmennyeibb csokis láva sütije volt – némán lerakta elém a dobozkát.

Mosolyogva néztem a szemébe, miközben lehúztam a dobozról a szalagot és elkezdtem róla óvatosan leszedni a csomagolást. Megemeltem a tetejét, és izgatottan lestem be a doboz tartalmába. Amint az agyam felfogta, hogy mit látok, könnyek gyűltek a szemembe és meg sem bírtam mukkanni.

- Tudom, hogy ez nem valami praktikus ajándék – kezdett el magyarázkodni Edward. – Csak úgy gondoltam, hogy… nem is tudom. Hogy biztosan jól esne. És hogy én mindent meg akarok neked adni, ami eddig hiányzott az életedből.

Több könny is legurult az arcomon, de közben éreztem, ahogy a mosolyom utat tör magának. A dobozban nem más lapult, mint egy mini babaház. Dísztárgynak szánták, nem pedig játéknak, de elképesztő részletességgel volt megmunkálva, benne pedig aprócska bútorok lapultak. Gyönyörű volt.

Egyszer még nyáron az egyik közös ebédünk alkalmával meséltem el Edwardnak, hogy mikor kicsi voltam – talán hat vagy hét éves – és az anyám elvitt az iskolába, minden reggel elmentünk egy ajándékbolt mellett, ahol a kirakatban pontosan ugyanez a mini babaház állt. Gyönyörű volt, az a fajta dolog, amit az ember nem venne meg a gyerekének, mert az egyszerűen csak eltörné vagy nem vigyázna rá. Én viszont hónapokon keresztül minden egyes reggel megcsodáltam és könyörögtem Renée-nek, hogy hadd kapjam meg. Ő persze sosem vette meg. Később persze túlléptem a dolgon, de hétéves énem a világ végének érezte, hogy nem lehet az övé a szépséges babaház. Most pedig itt lapult előttem a dobozban.

- Edward, ez… nem is tudom, hogyan köszönhetném meg – nyögtem ki.

- Szóval tetszik? – kérdezte megkönnyebbülve.

Eszembe jutott, hogy mennyi figyelmesség és szeretet van ebben az ajándékban. Hogy egyáltalán Edward emlékezett erre és megkereste nekem. Ettől aztán friss könnyek csordultak ki a szememből.

- Ez csodálatos – suttogtam. – Mégis hogyan…?

- Hát… – nevetett fel Edward. – Elmondtam Rose-nak és Alice-nek mindent, amire emlékeztem, próbáltam pontosan körülírni, annak ellenére, hogy én sem láttam, csak a te leírásodra hagyatkozhattam. Mindketten gőzerővel ráálltak a dologra és segítettek nekem keresgélni. Sokáig nem találtuk, mivel voltam olyan hülye, hogy nem az anyámhoz fordultam már a legelején. Tudhattam volna, hogy ő bármit felkutat. Egy nap alatt megtalálta.

Mikor megszólaltam, a hangom reszelős volt a sírástól. – Köszönöm, Edward. El sem tudom mondani, hogy mennyit jelent ez nekem. A tény, hogy egyszer csak úgy mellékesen elmondtam egy buta gyerekkori történetet, te pedig emlékeztél és valóra váltottad. Soha, senki nem csinált még csak hasonlót sem értem.

Edward megfogta a kezem, majd ajkaihoz emelve puha csókot nyomott rá. Rám mosolygott és a pillantásában megláttam tükröződni azokat az érzelmeket, amelyek most bennem is keringtek. A szeretetet és melegséget őiránta. Sosem volt túl sok ember az életemben, akit szerethettem. Most viszont egyetlen ember miatt úgy éreztem, hogy a szívem mindjárt túlcsordul.

***

- Ha tudtam volna, hogy így fogsz reagálni, előbb odaadtam volna az ajándékodat – vigyorgott Edward, miután végre sikerült lefejtenie magáról a liftben, miközben felfelé tartottunk.

- Óóh, bocsásson meg, Mr. Cullen. Ezentúl majd tartom a távolságot – tettettem felháborodást, s közben szavaimnak nyomatékot adva elléptem tőle.

- Meg ne próbáld… - morogta a nyakamba, miközben újra magához húzott. Ekkor nyílt ki a lift, és Edward hatalmas mosollyal az arcán máris kifelé húzott.

Valamiért nagyon lelkesnek tűnt, miközben kinyitotta a lakás ajtaját, és mikor felkapcsolta a lámpát, rá is jöttem, hogy miért. Az egész olyan hirtelen történt, hogy először fel sem fogtam mi történik. Olyan volt, mintha egy filmbe csöppentem volna. Aztán amikor mindenki azt kiáltotta, hogy „Meglepetés!”, végre magamhoz tértem.

Boldogan elmosolyodtam a vidám arcok láttán. Köztük volt Charlie, az összes Cullen, Alice és Jasper, még Kate és Garrett is, akikkel gyakran elmentünk vacsorázni azóta, hogy összefutottunk a nyaraláson. Sőt, még a barátszerűségeim is itt voltak az egyetemről.

- Sejthettem volna, hogy készültök valamire – mormogtam, miközben Alice hozzám lépett és megölelt. Csilingelő nevetéssel válaszolt, majd apám lépett a helyére.

- Boldog szülinapot, Bells – mosolygott Charlie a bajsza alatt.

- Köszönöm, apu – suttogtam. Kiengedtem őt az ölelésemből, ő pedig végigmérte a mellettem álló Edwardot.

- Mr. Swan – nyújtott kezet udvariasan Edward.

- Edward – biccentett apám, miközben kezet ráztak. – Nem áll jól neked ez a rúzs, fiam.

Akaratlanul is elnevettem magam mikor Edward rájött, hogy a liftben váltott csókjaink alatt egy kicsit összerúzsoztam. Charlie után Esme és Carlisle ölelgettek meg minket vidáman, majd a többiek is boldog szülinapot kívántak.

Nem szerettem a figyelem középpontjában lenni, de Alice – aki úgy tűnt, a buli főszervezője volt – gondoskodott róla, hogy sose kelljen mindenkivel egyszerre smúzolnom. Hamarosan már egészen jó kis házibuli kerekedett a dologból.

- Boldog szülinapot, Bella! – visította Jessica, mikor ő és Angela rám találtak és megölelgettek.

- Boldog nagykorúságot – mosolygott rám Angela is. – Köszi, hogy meghívtál minket.

- Hát, azt hiszem ez inkább Alice és Edward érdeme – feleltem. – De ha tudtam volna a dologról, akkor meghívtalak volna titeket, úgyhogy… szívesen!

Mindketten felnevettek és vidáman beszélgettünk tovább. Körbenéztem és láttam, ahogyan újdonsült barátaim és a családom egymással csevegnek, és ebben a pillanatban tudtam, hogy pontosan ott vagyok, ahol lennem kell.

23. fejezet

Sziasztok!
Na ez is megvolna végre. :) Sajnos nem mondhatnám, hogy meg vagyok elégedve ezzel a résszel, de most legalább itt van. Nagyon-nagyon köszönöm amiket írtatok, örülök, hogy néhányan még mindig olvasnak. :)
Abellana

(Edward)

Nagyot sóhajtottam és próbáltam megállni, hogy sorozatosan az asztalba verjem a fejem. Szerettem a munkámat, de néha hagytam volna a fenébe az egészet, legalábbis egy ilyen gyönyörű, napos pénteken mindenképpen. A nyár utolsó péntekén.

Egy hónap telt el azóta, hogy Bella és én visszatértünk a mi kis szerény vakációnkról és az azt követő napokban minden a feje tetejére állt. Pedig én úgy éreztem, mintha csak napokkal ezelőtt lett volna, hogy Rosalie előállt az ötlettel: vegyek el valakit a látszat kedvéért. Most pedig itt voltunk, augusztus végén, lassacskán beleszokva a házas életbe. Ráadásul a mai volt Bella utolsó munkanapja a cégünknél, kedden pedig visszamegy az egyetemre.

Azon kaptam magam, hogy az ablakon bámulok kifelé ahelyett, hogy bármi produktívat is csinálnék. Az órára pillantottam és megint felsóhajtottam, mikor eszembe jutott, hogy ma tovább kell bent maradnom. Tudtam, hogy az elkövetkezendő tíz percben már semmi értelmeset nem fogok kezdeni magammal, úgyhogy felálltam és előbb indultam el az értekezletre.

Mikor beléptem a tárgyalóba, ott találtam Bellát, méghozzá egyedül. Háttal állt nekem, így nem vett észre, és éppen előkészítette a szükséges dolgokat. A szőnyeg elnyelte lépteim zaját, miközben felé közeledtem, majd egyik karommal hátulról magamhoz húztam.

- Hé! A frászt hozod rám – nevetett. – Ki hitte volna, hogy ilyen halkan tudsz osonni.

- Meglepődne, hogy miket tartogatok a tarsolyomban, Ms. Swan – feleltem mosolyogva, miközben lehuppantam az egyik székbe.

- Ó, képzelem – forgatta a szemeit játékosan, majd felsóhajtott. – Fura lesz itt hagyni ezt a helyet. Csak egy nyarat dolgoztam itt, de mégis úgy beleszoktam már.

- Tudom. Nekem is fura lesz, hogy nem látlak majd napközben – feleltem.

- Csak nem fog hiányolni, Mr. Cullen? – incselkedett. Felnevettem és odahúztam az ölembe. – Edward, bárki beléphet! Akár az apád is.

- Amiatt ne aggódj, szerelmem. Majd azt mondom, hogy kielégítetlen hajlamaid miatt az ölembe mászva letámadtál és nem tudtalak leküzdeni magamról.

- Ó, igazán? – emelte fel kérdőn egyik szemöldökét. – Ha jól emlékszem, tegnap nem voltam éppen kielégítetlen.

Éreztem, ahogyan végigfut rajtam a kellemes borzongás a tegnap éjszakára gondolva. – Az már egyszer biztos – mormoltam Bella nyakába, miközben finom csókokkal borítottam be a bőrét, kezem pedig mohón siklott fel combján a szoknyája alá.

Úgy tűnik, sikeresen elfeledtettem vele az aggályait, a következő pillanatban ugyanis fejét hátravetve hagyta, hogy tovább kényeztessem csókjaimmal, ujjait pedig a hajamba temette a tarkómnál. Lassan én is kezdtem elfelejteni, hogy hol vagyunk, de ekkor meghallottam a zárt ajtó mögött felharsanó ismerős nevetést és a lenyomódó kilincs hangját.

Szerencsére Bella gyorsabban reagált mint én, és mire kinyílt az ajtó, ő már rég felugrott az ölemből. Mély levegőt vettem és próbáltam úgy tenni, mintha nem lenne épp túl szűk a nadrágom, miközben megfordultam a székkel és szembenéztem a belépő Emmett-tel.

- Nocsak, nocsak… - nézett végig rajtunk. – Csak nem barátkoznak, Mr. és Mrs. Cullen?

- Neked mindig valami mocskos jár a fejedben, Emmett – forgatta a szemeit Bella.

- Óóó, támadó védekezés! – nevetett Emmett. – Talán éppen neked jár valami mocskos a csinos kis fejedben, drága sógornőm. Én csak annyit mondtam, hogy barátkoztok.

- És persze teljesen ártatlan szándékkal mondtad – vetettem közbe.

- Naná – vetette be Emmett az ő leg-nem-ártatlanabb mosolyát.

- Na jó, nekem ideje mennem. Élvezzétek a megbeszélést, fiúk – mondta Bella, majd kecsesen kisétált a helyiségből, egyedül hagyva örökké komolytalan sógorommal, aki most éppen megköszörülte a torkát.

- Tudnád még feltűnőbben bámulni a fenekét? – kérdezte.

Vállat vontam. – Egy jó feneket azért még csak elismerhetek, nem?

Emmett döngő nevetése elárasztotta a szobát. – Az már egyszer biztos. Tudod, ez volt a legelső dolog amit észrevettem Rosie-n, és…

- Emmett! – szakítottam félbe. – Ne beszélgessünk a húgom seggéről, jó?

Apám és vele együtt vagy egy tucat munkatársunk éppen a „segg” szóra léptek be a terembe és kíváncsian méregettek bennünket.

- Látom komolyan elmerültetek a munkánk témájában – jegyezte meg az apám, mire Emmett és én mindketten elvigyorodtunk.

***

Szinte már mindenki hazament, mikor hirtelen kopogás hallatszott az irodám ajtaján és Bella kukkantott be. – Zavarok? – kérdezte édes mosollyal.

- Te soha – feleltem, mire felragyogott az arca. – Azt hittem már hazamentél.

- Ugyan már, anélkül, hogy elköszöntem volna? Valójában… tudom, hogy mennyire nincs kedved ma túlórázni, ezért van egy kis meglepetésem, ami azt hiszem segít majd, hogy kicsit jobban bírd.

- Ó, igazán? – ráncoltam a szemöldököm kérdőn. – És mi lenne az?

- Nos… - kezdte Bella, miközben lassan felém sétált és velem szemben felült az íróasztalomra. – A meglepetés éppen az asztalodon csücsül. Bontsd ki és meglátjuk mit találsz.

Keresztbe tette a lábait, és a szoknyája alól kilátszott a csipkés harisnyatartója. A vékony, fekete anyag azokon a kívánatos combokon… te jóságos atyaúristen. Bella ravaszul elmosolyodott. Nagyon is tisztában volt vele, hogy mit művel velem.

Egyik mutatóujjammal leheletkönnyen végigsimítottam a lábán, mire ő finoman megremegett. Felálltam a székemből és szembeálltam Bellával. Kezem a combjára tettem és gyöngéden levettem keresztbe tett lábát a másikról, hogy közéjük állhassak. Miközben közelebb húztam magamhoz, egészen az asztal szélére, a szoknyája még tovább csúszott, lassan már nem takarva semmit.

- Victoria már nincs itt, ugye? – kérdeztem.

Bella az alsó ajkába harapott és kacérul megrázta a fejét. – Senki sincs hallótávolságon belül – felelte.

- Helyes.

Nem vesztegetve az időt ujjaim máris a blúzát gombolgatták, mígnem a krémszínű selyem alól egyszer csak előtűnt a harisnyatartóhoz passzoló, egyenesen az én megőrjítésemre szolgáló melltartó. Beakasztottam ujjam a finom anyagba, hogy lehúzhassam a puha halmokról, és máris a számba vettem az egyik aprócska mellbimbót. Bella ujjai a hajamba túrtak, másik mellén lévő kezemmel pedig éreztem, ahogyan felgyorsul a szívverése.

Csókjaim a nyaka felé vették útjukat, míg kezeimmel lesimítottam blúzát a vállairól, ő pedig kibújt a ruhadarabból. Élvezettel szívtam magamba az illatát, miközben ajkaim a nyakát ostromolták. Éreztem, ahogyan Bella ujjai rátalálnak az ingem gombjaira, amiben én türelmetlen éhséggel segédkeztem neki. Már nyúltam is volna Bella melltartójához, hogy minél előbb eltüntessem az utamból, de egy pillanatnyi habozás után mégsem tettem. Olyan leírhatatlanul kívánatos volt, ahogyan rám nézett vágytól perzselő sötét szemekkel, csókunktól kipirosodott ajkába harapva, miközben melleit már szinte semennyire sem takarta a fekete csipke.

Elmosolyodtam és magamhoz húztam az arcát, majd olyan szenvedéllyel csókoltam meg, hogy hamarosan úgy éreztem, egymással játszadozó nyelveink egymásba olvadnak. Egyik tenyerem végigsimított a combján, beférkőzve a felgyűrődött szoknya alá, majd még tovább menetelve a fenekébe markolva húztam őt még közelebb kínzóan merev testrészemhez, mikor észrevettem valamit.

Elváltam Bella ajkaitól és a szemébe néztem. – Nincs bugyi?

A csábító, telt ajkak mosolyra húzódtak. – Meglepetés! – jelentette be vágytól ködös hangon, mire belőlem előtört egy állatias morgás.

- Köszönöm, istenem – sóhajtottam. Bella felnevetett és gyöngéd kis kezei máris a nadrágomat gombolgatták, miközben olyan erővel folytatódott csókunk, hogy kis híján összekoccantak a fogaink.

Eddig fenekén pihenő kezem most visszatalált a combjára, annak is a belső részére, majd pedig célt talált a combjai között. Bella lélegzete elakadt csókunk közben, miközben ujjaim rátaláltak legvágyakozóbb pontjára. Homlokomat az övének döntöttem és élvezettel figyeltem az arcán átsuhanó érzelmeket, miközben ujjaim őt kényeztették.

Az elmúlt egy hónapban egy olyan oldalát ismertem meg Bellának, amit azelőtt nem, és mindig éhesen faltam gyönyörittas arcának látványát. Imádtam kitalálni, hogy mitől sikoltja az én nevemet, vagy éppen mitől akad el a lélegzete és némulnak el a nyögései.

Most éppen attól, hogy két ujjam belefúródott forróságába és szép lassan elkezdtem őket mozgatni. Bella a fejét hátravetve az ajkába harapott, miközben csípője önálló mozdulatokkal válaszolt ujjaim játszadozására. Megbabonázva figyeltem minden egyes rezdülését, ő azonban nálam türelmetlenebb volt. Pillantása egybeolvadt az enyémmel és miközben előrehajolt, keze utat talált a kigombolt nadrágomba. Megrekedt a torkomban egy nyögés, mikor kezét rátapasztotta az őrá vágyakozó testrészemre. Mivel nem ez volt éppen a legmegfelelőbb szög, ujjaim elhagyták a forróságát, ő pedig lejjebb ráncigálta rajtam a nadrágot, hogy aztán ujjai körém fonódhassak, miközben ajkai finom csókokat leheltek a nyakam bőrére.

Én a vállára hajtottam a fejem és próbáltam nem elkáromkodni magam, hátha valaki még erre lézeng. Bella előrébb csusszant az asztalon és elkezdett merev testrészemmel a legérzékenyebb pontja körül körözgetni, mire én hangosan felszisszentem. Két kezem közé vettem az arcát és vadul csókolni kezdtem, miközben teljesen elmerültem benne. Mindketten belenyögtünk a csókba, én pedig azt kívántam, bárcsak ráérősen kiélvezhetnénk egy hosszú szeretkezést, de tudtam, hogy nem vagyunk egyedül az emeleten, na meg a lebukás veszélye mellett ott volt az is, hogy a túlórát nem arra találták fel, hogy én megdöntsem a feleségemet az íróasztalon.

Végigsimítottam Bella selymes lábain, ő pedig a csípőm köré fonta őket, így gyors lökéseim közben még inkább összesimultunk. Bella kezei a fenekemre vándoroltak, mellei pedig a mellkasomat súrolták minden egyes mozdulat közben, ami egyszerűen megőrjített. Még jó, hogy a legtöbb belőlünk előtörő hangot elnyomta szenvedélyes csókunk.

Alig bírtam betelni a testével, alig mertem elhinni, hogy ő az enyém. Kezei felkúsztak a hátamon, majd a hajamba markoltak. Minden mozdulatából olyan szenvedély sugárzott, ami még engem is meglepett, pedig már az elejétől kezdve tudtam, hogy Bellának van egy tüzes oldala is, amit nem sok mindenkinek mutat meg.

A mozdulataink egyre hevesebbek és sietősebbek lettek, egyre csak kergetve a beteljesülést, mikor Bella nyögései hangosabbak lettek és megéreztem, ahogyan belső izmai megszorulnak körülöttem. Nekem ezzel végem is volt, de még egy józanabbik pillanatomban ráébredtem, hogy mennyire hangosak is vagyunk valójában, úgyhogy egyik tenyeremet Bella szájára tapasztottam, én pedig finoman a vállába haraptam, ami elnyelte kielégülésem hangjait.

Zihálva próbáltunk lenyugodni, miközben arcom még mindig a nyakába temettem és testünk még mindig összefonódott. Óvatosan kihúzódtam belőle és láttam, hogy kipirosodott arcán egy elégedett mosoly csücsül.

- Hát ez aztán… szóval… hűha – jelentette ki.

Felnevettem, ugyanis nekem is pontosan ugyanez járt a fejemben. – Tudom, szerintem is – feleltem hatalmas mosollyal.

Felé hajoltam és ajkaink édes, lassú csókban forrtak össze néhány varázslatos pillanatra. – Szeretlek – suttogtam, homlokomat az övének döntve.

- Én is szeretlek – mondta, majd még egy apró csókot nyomott a számra.

Pár pillanat múlva elváltunk, hogy rendbe szedjük magunkat. Visszagomboltam a nadrágomat és az ingemet, Bella pedig az irodám fürdőszobájában próbálta magát visszarendezni. Mikor kijött, egyszer körbeforgott majd széttárta a karjait. – Na? Elfogadható? – kérdezte.

Elővettem legcsábosabb mosolyomat és odaléptem hozzá, majd egy csókot nyomtam pár centivel a füle alá. – Gyönyörű vagy – mormoltam a nyakába.

- Naná – forgatta a szemeit mosolyogva, miután elváltunk, de azt is láttam, hogy egy kicsit azért elpirul. Minden egyes alkalommal elpirult, mikor valaki bókolt neki. – Ezek után azt kívánom, bárcsak együtt mehetnénk haza.

- Csak nem repetáznál, Swan? – tettettem felháborodást. – De rossz kislány vagy.

- Te tök hülye vagy – felelte az ajtó felé indulva, de láttam, hogy nem bírja elfojtani a mosolyát. Felnevettem és hátulról magamhoz húztam.

- Te hülyítesz meg – duruzsoltam a fülébe, mintha ez olyan romantikus lenne.

- Te meg engem mindjárt – felelte nevetve, miközben kibontakozott a karjaimból és kinyitotta az ajtót.

A nevetgélésünket egy harmadik hang szakította félbe. – Sziasztok – hallottam anyám meglepett hangját. Odafordultam és láttam, hogy a szüleim minket méregetnek. És ekkor vettem észre, hogy ők mit láthatnak. Az ingem félre volt gombolva, a hajam feltúrva Bella ujjai által. Az ő szoknyája gyűrött volt, a haja pedig – mivel nem volt fésű az irodámban – szintén kissé kócos. Annyira elképesztően, nevetségesen egyértelmű volt a helyzet. És ezt ők is tudták. Ez magyarázta azt a hatalmas mosolyt is, ami hirtelen ellepte az anyám arcát.

- Bella, azt hittem már hazamentél – jegyezte meg az apám meglepődve.

- Igen, én csak… öhm, nos… gondoltam elköszönök Edwardtól, mielőtt hazaindulok – nyögte ki Bella.

- Anya, te meg… mit… miért, hogyan… szóval miért vagy itt? – kérdeztem.

- Én rendezem be az egyik irodát a tizenkettediken, azt hittem már mondtam – felelte még mindig azzal a nevetséges mosollyal. – Most végeztem, úgyhogy beugrottam apádhoz és gyorsan megvacsoráztunk mielőtt tovább kell dolgoznia. Már épp menni készültem.

- Apropó, nekem most már tényleg mennem kéne – mondta Bella. Egy pillanatig mind kínos csöndben néztünk egymásra, mintha a szüleim azt várták volna, hogy csókkal fogunk elköszönni vagy valami. – Nos… otthon találkozunk.

- Ahogy mondod – bólintottam. Na neee, most meg túl üzletiesre fogtuk az egészet. Esküszöm, egy lépésre voltunk attól, hogy kezet fogjunk.

Bella elköszönt a szüleimtől is, majd távozott – de csak azután, hogy Esme jó alaposan magához szorította.

- Holnap átjöttök vacsorára, ugye? – kérdezte, miután hármasban maradtunk. – Hívd Jasper-t és Alice-t is, rég láttam már őket. Végre megint egy asztalnál leszünk mindannyian… együtt… boldogan…

- Anya, nehogy elsírd magad – rimánkodtam. Ez az egész szituáció már anélkül is elég ciki volt.

- Nem, dehogy – tiltakozott, de láttam, hogy visszapislogja az örömkönnyeket. Na ezért nem szóltunk nekik két hónapig. – Azt hiszem most már én is megyek.

Cuppanós puszit nyomott az arcomra, apámmal pedig rövidke csókot váltottak, és már ott sem volt.

- Hát, fiam… - kezdte apám, megveregetve a vállamat. – Irány vissza dolgozni. Azt hiszem ezek után könnyen fog menni.

Most esett le csak úgy igazán, hogy a szüleim rájöttek, mit műveltünk odabent az imént, de amint visszaléptem az irodámba és megláttam az íróasztalt, már nem érdekelt. A fejembe kúsztak az együttlétünk képei és elvigyorodtam. Akkor is megérte.

***

Későn értem haza, és ott találtam Bellát az ágyamon – pontosabban ágyunkon. Békésen aludt, de nem volt rajta a takaró és a laptopja is ott világított még mellette. Óvatosan odamásztam mellé és összecsuktam a laptopot, hogy letegyem a földre, majd betakargattam Bellát. Mikor azonban fel akartam állni, egyszer csak megfogta a kezem. A szeme még csukva volt, és mikor megszólalt, a hangja álmos volt.

- Hová mész?

- Csak lezuhanyzom, mindjárt jövök – feleltem halkan.

- Hmmm. Előbb bújj ide egy kicsit – mormolta. Lerúgtam a cipőmet és engedelmeskedve neki, odafeküdtem mellé. Úgy tűnt máris újra álomba zuhant, én pedig gyöngéd csókot nyomtam a homlokára és aztán csak figyeltem az arcát.

Belegondolva a ma esti történésekbe, azt hiszem végül mégsem bántam, hogy a szüleim rájöttek, van köztünk valami. Nem akartam többé senki elől sem titkolni, hogy ez a nő az én életem értelme.

Még néhány percig néztem őt, majd nagy nehezen felkeltem, hogy lezuhanyozhassak. Mikor visszafeküdtem, könnyedén nyomott el az álom engem is, Bella szuszogását hallgatva.

Másnap este ott álldogáltunk négyen a szüleim ajtaja előtt, Alice-szel és Jasperrel.

- Ha rájönnek, hogy tíz percig álldogáltunk itt, mielőtt bekopogtunk, hülyének fognak nézni – jegyezte meg Jasper.

- Ne izgulj – nyugtatta Alice mosolyogva Bellát. – Imádnak téged.

- Azért mégiscsak két hónapig hazudtunk nekik – mondta Bella idegesen.

- Hidd el, nem ez fogja őket érdekelni. Hanem az, hogy végre együtt vagytok – felelte Alice.

Bella azért még mindig izgult egy kicsit, de mikor kopogásra emeltem a kezem és ránéztem, végül bólintott. Be is kopogtam és pár pillanat múlva már ajtót is nyitott az anyám.

- De jó, hogy mind itt vagytok! – lelkendezett. – Gyertek be.

Odabent már nem csak a szüleim, de Rosalie és Emmett is vártak már bennünket. Rose aprócska mosollyal köszöntötte Bellát. Mióta a húgom megnyílt előtte és beavatta olyan dolgokba, amelyeket csak a szűk család tudott, ők ketten ha még nem is barátkoztak, de mindenképpen rengeteget javult közöttük az eddigi hidegnek nevezhető viszony.

A vacsora elég szolidan indult, ami meglepő volt, mivel azt hittem, Esme rögtön ráugrik a nyilvánvaló témára, de nem tette. Helyette türelmesen hallgatta, hogy hogyan megy Alice-nek az orvosi, miről szól Jasper készülő regénye, és Rosalie és Emmett is meséltek a lányról, aki nekik fogja adni a babáját. Bree volt a neve, decemberre várta a babát, és eddig úgy tűnik, hogy minden rendben vele. Ennek én is szívből örültem, hiszen tisztában voltam vele, mennyit szenvedett Rose amiatt, hogy nem tudott teherbe esni.

Már-már kezdtem azt hinni, hogy ezt megússzuk, de mikor elfogytak a sztorik, anyám pillantása engem vett célba. El kellett volna mennie vallatónak, ugyanis a tekintetétől máris be akartam vallani minden bűnömet. Végül felsóhajtottam. – Na jó, tudom, hogy rájöttetek már! – fakadtam ki.

- Mire gondolsz? – kérdezte az a jó anyám, édesdeden és ártatlanul mosolyogva.

- Na szóval… Bella és én együtt vagyunk – jelentettem be.

Esme izgatottan felugrott az asztaltól és az ölelésébe vont minket meghatározhatatlan hangok kíséretében.

- Én is akarok! – kiáltotta Emmett, majd a következő pillanatban az ő hatalmas karjai fonták körbe hármunkat.

Az apám reakciója visszafogottabb volt. – Ennek nem is örülhetnénk jobban – mondta mosolyogva.

- Micsoda meglepetés – forgatta a szemeit Rosalie, de ő is mosolygott.

- Látjátok? Megmondtam, hogy a mennyben lesznek ezektől a hírektől! – kotyogott közbe Alice, mire anyám felegyenesedett.

- Ti már tudtátok? – kérdezte rá és Jasperre nézve.

- Ja igen, de ne aggódj, nekünk se önszántukból mondták el, csak rajtakaptuk őket – legyintett Alice.

- És mégis mióta? És mennyire komoly? – faggatott tovább Esme.

- Úgy két hónapja, és… - Bellára néztem mielőtt megválaszoltam volna a második kérdést, és ő elmosolyodott. – Azt hiszem eléggé komoly.

- Hát, jobb később, mint soha – szólt az anyám, de látszott rajta, hogy egyáltalán nem bánja eddigi hallgatásunkat és majd kicsattan a boldogságtól.

- Sajnáljuk, hogy eddig nem szóltunk – szabadkozott Bella. – Csak hát szerettük volna, ha egy kis ideig ez csak a mi titkunk marad.

- Megértjük – bólintott az apám. – Barátságból átváltani szerelembe furcsa és csodálatos változás… érthető, hogy egy kicsit meg akartátok tartani magatoknak.

Ő és Esme szeretetteljes pillantást váltottak, olyan fajtát, ami mindig lenyűgözött, és ami reményt adott, mert ők ketten még évtizedek után is ennyire szerelmesek voltak egymásba.

Mikor nagyjából egy óra múlva elkezdtünk búcsúzkodni, láttam, ahogyan anyám magához öleli Bellát és valamit a fülébe súg. Bella könnyes szemmel mosolyodott el. Miután kiléptünk a lakásból, magamhoz húztam őt és homlokon csókoltam. – Nem is volt olyan rossz, igaz? – kérdeztem.

- Nem, tényleg nem volt – felelte. – Örülök, hogy elmondtuk nekik.

Mosoly kúszott az arcomra, ugyanis habár jó volt, hogy egy ideig teljes egészében csakis a miénk volt ez a kapcsolat, most mégis örültem. Tudtam, hogy a családom úgy tekintett Bellára, mint teljes jogú családtagra, és hogy együtt akartak minket tudni. Most, hogy már nem voltak titkaink előttük, mintha egy kő esett volna le a szívemről. Mintha most már maradéktalanul boldog lehetnék. És az is voltam.

23. fejezet - részlet

Sziasztok!

Régóta nem jelentkeztem, és azt se tudom, hogy olvas-e még bárki is, és ha igen, akkor is csak egy páran. Mindegy, én azért a saját tempómban írogatom a történetet, aztán olvassa, aki olvassa. :)

Abellana

Lassan én is kezdtem elfelejteni, hogy hol vagyunk, de ekkor meghallottam a zárt ajtó mögött felharsanó ismerős nevetést és a lenyomódó kilincs hangját.

Szerencsére Bella gyorsabban reagált mint én, és mire kinyílt az ajtó, ő már rég felugrott az ölemből. Mély levegőt vettem és próbáltam úgy tenni, mintha nem lenne épp túl szűk a nadrágom, miközben megfordultam a székkel és szembenéztem a belépő Emmett-tel.

- Nocsak, nocsak… - nézett végig rajtunk. – Csak nem barátkoznak, Mr. és Mrs. Cullen?

- Neked mindig valami mocskos jár a fejedben, Emmett – forgatta a szemeit Bella.

- Óóó, támadó védekezés! – nevetett Emmett. – Talán éppen neked jár valami mocskos a csinos kis fejedben, drága sógornőm. Én csak annyit mondtam, hogy barátkoztok.

- És persze teljesen ártatlan szándékkal mondtad – vetettem közbe.

- Naná – vetette be Emmett az ő leg-nem-ártatlanabb mosolyát.

- Na jó, nekem ideje mennem. Élvezzétek a megbeszélést, fiúk – mondta Bella, majd kecsesen kisétált a helyiségből, egyedül hagyva örökké komolytalan sógorommal, aki most éppen megköszörülte a torkát.

- Tudnád még feltűnőbben bámulni a fenekét? – kérdezte.

Vállat vontam. – Egy jó feneket azért még csak elismerhetek, nem?

Emmett döngő nevetése elárasztotta a szobát. – Az már egyszer biztos. Tudod, ez volt a legelső dolog amit észrevettem Rosie-n, és…

- Emmett! – szakítottam félbe. – Ne beszélgessünk a húgom seggéről, jó?

Apám és vele együtt vagy egy tucat munkatársunk éppen a „segg” szóra léptek be a terembe és kíváncsian méregettek bennünket.

- Látom komolyan elmerültetek a munkánk témájában – jegyezte meg az apám, mire Emmett és én mindketten elvigyorodtunk.

22. fejezet

Két fejezet egy hónapban! Még a végén rekordot döntök. :D Nem sok minden történik benne, na de kellett ez a rész a jellemfejlődéshez. Mindig jól esik a szavaitokat olvasni, és megint csak köszönet érte. :)
Abellana

(Bella)

Fogalmam sincs, miért éreztem magam ennyire elveszettnek. Gyerekként, mint mindenki másnak, nekem is az anyukám volt a kiinduló pont, legyen szó akármiről. Hiszen egy ártatlan gyerek hogyan gondolkodik? Ahol az anyukám van, ott biztonságban vagyok. Ahol az anyukám van, ott nem kell aggódnom. Én is pontosan így gondoltam mindig.

Aztán mikor nagyobb lettem, az ő anyai érzései jócskán megcsappantak. De nekem még ennek ellenére is ő volt a kiinduló pont. Nem számított, hogy hányszor taszít el magától, mindig úgy néztem rá, mint gyerekkoromban. Éppen ezért is éreztem magam sokszor annyira egyedül. Ahogyan felnőttem, lassan rá kellett jönnöm, hogy ő nem az, akinek én láttam gyerekként. Nem olyan, mint a többi anyuka.

És mégis, most azon töprengtem: hol van a kiinduló pont? Az az egy biztos pont, amit születésem óta ismerek. Persze itt van nekem Charlie, de vele sem volt szokványos apa-lánya kapcsolatunk. Leginkább csak néma megértés és szeretet volt köztünk.

Így hát itt voltam. A kiinduló pont elvándorolt, én pedig olyan elveszettnek éreztem magam, mint még soha. Hirtelen idegennek érződött ez a szoba, ez a lakás, minden ami körülvett. Úgy éreztem magam, mint egy tehetetlen gyerek. Haza akartam menni.

Edward türelmesen várta, hogy felszáradjanak a könnyeim és megszólaljak. Felnéztem rá és legszívesebben újra elbőgtem volna magam, mikor rájöttem, hogy ebben a pillanatban még ő is idegennek érződik.

- Ne haragudj, de most el kell mennem az apámhoz – mondtam végül.

- Természetesen, de… jól vagy, Bella? Ne vigyelek el?

- Nem, megleszek – feleltem, miközben felálltam és az ajtó felé igyekeztem. – Elvihetem a kocsidat?

- Hát persze. De Bella, várj! – állított meg közvetlenül mielőtt kinyitottam volna a bejárati ajtót. – Én itt vagyok melletted, nem vagy egyedül. Szeretlek.

- Tudom – feleltem mosolyogva, és akaratlanul is hullattam néhány könnycseppet, miközben végigsimított az arcomon. Hirtelen előugrottak elmémből az elmúlt csodálatos hét képei és melegség öntötte el a szívemet. Edward. Az én Edwardom. Nem, ő nem idegen. Ő a kiinduló pont.

***

Charlie keserű arccal nyitott ajtót.

- Megkaptam az üzeneted, apa.

- Jaj, Bella. Úgy sajnálom. Nem így kellett volna megtudnod – fogadkozott, miközben félreállt az ajtóból, hogy be tudjak menni.

- Amúgy sem tehettem volna semmit – vontam vállat. – Mégis mi történt?

Leültem a kanapéra, Charlie pedig velem szemben az egyik fotelra.

- Nyilván nem titok előtted, hogy a dolgok az anyád és köztem… nem álltak valami jól – kezdte. – Végül már annyira eltávolodtunk egymástól, mintha két teljesen különböző világban élnénk. Már régóta nem volt az a vicces, cserfes lány akinek annak idején megismertem. De azt hiszem… reménykedtem, hogy más lesz majd most, hogy jobb lett az anyagi helyzetünk. De áltattam magam, és már arra sem foghattam, hogy miattad ki kell tartanom. De hát ismersz engem, Bells. Nem szeretem a változást.

- Szóval most csak… megelégelted? – kérdeztem.

- Azt hiszem – bólintott Charlie. – Ez is csak úgy indult, mint a többi vita. De most az egyszer muszáj volt szembesítenem vele, hogy miféle ember lett belőle. És hogy ez a dolog már egyáltalán nem működik. Persze képzelheted, mennyire dühös volt. Azt hiszem már csak bosszúból is döntött úgy, hogy azonnal elmegy innen, vissza a szülővárosába. Kértem, hogy gondoljon rád, de…

Felsóhajtottam. Nem tudtam mit mondhatnék. Végül átgondoltam a helyzetet.

- Azt hiszem így lesz a legjobb – mondtam. Charlie kifürkészhetetlen pillantást vetett rám. – Úgy értem, természetesen fáj, hogy csak így itt hagyott és egyáltalán nem is érdeklem. De Renée olyan, mintha… nem is tudom, mintha mérgező volna. Annyi rossz érzést ültetett belém annyi éven át. És miattad is megkönnyebbültem. Jó tudni, hogy már téged sem mérgez tovább a viselkedésével.

Charlie egy pillanatig csendesen emésztette az iménti szavakat. El sem tudtam képzelni, hogy ő most mit érez. Egyértelmű, hogy az utóbbi években nem volt köztük szeretet, de hát mégiscsak házasok voltak már elég régóta. Az apám fél életét beleölte ennek a családnak az egyben tartásába, és most a lánya külön él, a feleségétől pedig el fog válni. Hirtelen elszorult a szívem, ha arra gondoltam, mihez fog most kezdeni Charlie.

- Ugye jól leszel, apu? – kérdeztem. – Tudod, hogy itt vagyok, bármire is lesz szükséged.

Charlie elmosolyodott. – Ne félts engem, Bells. Az agyamnak még fel kell fognia ezt a sok változást, ami mostanában történt. De jól megleszek.

Ez egy kicsit megnyugtatott, és a beszélgetéstől mintha újra a helyére billent volna minden. Éreztem a fájdalmat, de tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Eszembe jutottak azok az emberek, akik mindössze pár hét alatt az új családommá váltak és akiktől – ki tudja miért – annyi szeretetet kaptam. Tudtam, hogy én is jól leszek.

***

- Biztos minden rendben? – kérdezte Edward már vagy az ötödik alkalommal ezen a délutánon. – Megértenék, ha most semmi kedved nem volna ehhez.

- Igazán? Rosalie is? – kérdeztem vissza kissé gúnyosan.

- Na jó, Rosalie talán nem – forgatta a szemeit. – De őt tudom kezelni.

Elmosolyodtam és megfogtam a kezét. – Értékelem, hogy ennyire aggódsz miattam. De jól vagyok. Vagy legalábbis jobban. Essünk túl ezen.

Edward ajkaihoz emelte összefonódott ujjainkat és megpuszilta a kezemet, majd felsóhajtott mikor el kellett engednie azt, hogy bekopoghasson az ajtón. Pár pillanat múlva Rosalie állt előttünk, makulátlanul és gyönyörűen, mint mindig.

- Gyertek be, anyáék már itt vannak – mondta, mi pedig beléptünk a lakásba.

Elámulva pillantottam körbe. Nem volt más szó erre a helyre, mint a letaglózó. Rose kissé megfélemlítő személyiség volt, és az otthona is ezt sugározta. Úgy éreztem magam, mintha hirtelen tízcentisre zsugorodtam volna. Nem volt akkora a lakás, mint a szülőké, de míg Esme és Carlisle otthona kedves és hívogató, addig Rosalie-é… nos, grandiózus, mintha egy múzeumba lépett volna be az ember. 

Amint beléptünk a nappaliba, Esme felpattant és egyenesen felém tartott, hogy aztán meleg ölelésébe vonjon. – Úgy sajnálom ami történt, szívem – mormolta.

- Köszönöm, Esme – suttogtam, meghatódva a belőle áradó szeretettől. – De minden rendben. Igazán.

Carlisle is bátorítóan rám mosolygott és lazán megölelt. Emmett viszont, aki ekkor lépett be a szobába, nyilvánvalóan még nem hallotta a családom szétbomlásáról szóló híreket, és hatalmas vigyorral ölelt a keblére engem és Edwardot egyszerre.

- Hát megjött végre a vakációzó párocska! – kiáltotta. – Remélem nem voltatok nagyon rossz gyerekek.

A mondat végén megeresztett egy kaján kacsintást, mire mindenki csak bámult rá. Néhány pillanat után rájött, hogy nem volt valami vidám a hangulat, mielőtt csatlakozott hozzánk. – Na most meg mi van? – tudakolta.

- Tök hülye vagy, az van! – felelte Rosalie, majd körbenézett mindannyiunkon. – Üljünk le, van néhány dolog, amit hallanotok kell.

Mindannyian helyet foglaltunk és minden szempár Rosalie-ra szegeződött. Ő csak felsóhajtott, majd belekezdett a mondókájába.

- Azt kell mondjam, már az elején szarvashibát vétettem – vallotta be. – Ha egy kicsivel is alaposabb kutatást végzek annak idején, mikor megjelentek az Edwardról szóló rágalmazó pletykák, már hamarabb rájöttem volna minderre.

Egy nagy borítékot dobott le a dohányzóasztalra. Egy pillanatig mindannyian rábámultunk, majd Carlisle felemelte és kinyitotta.

- Ez meg micsoda? – kérdezte Carlisle úgy, mint aki pontosan tudja mit tart a kezében, csak azt nem, hogy miért.

- Jacob Black szakmai önéletrajza – adta meg a választ Rosalie. – Három évvel ezelőtt jelentkezett arra pozícióra, ami végül Emmett-é lett.

- De hát ez lehetetlen – rázta meg a fejét Carlisle. – Biztosan emlékeznék rá.

- Tulajdonképpen nem meglepő, hogy nem emlékszel – felelt Rosalie. – Akkoriban még semmit nem tudtunk Blackről, és rengeteg jelentkező volt. Nem csoda, hogy egyáltalán nem rémlik.

- Na de… nem az apja cégénél dolgozott már akkor is? – kérdezte Edward. – Ráadásul magasabb pozícióban? Miért hagyta volna el a családi céget, hogy nekünk dolgozzon?

- Mert az apja cége, amit a nagyszülőktől örökölt, sokkal kisebb vállalkozás volt, velünk ellentétben ők nem nőtték ki magukat. Ez valószínűleg nem tetszett neki, és mi jóval magasabb fizetést is ajánlottunk. Szinte összehasonlíthatatlanul nagyobb összeget.

- Hajlandó lett volna elhagyni a saját apját a pénzért? – hitetlenkedett Esme.

- És a hatalomért és a tekintélyért – bólogatott Rosalie. – Jacob Black hivatalosan is undorító. Na nem mintha ez újdonság lenne.

- Szóval azért haragszik a Cullen családra, mert nem ő kapta meg az állást? – ráncolta a homlokát Emmett. – Nem rám kéne akkor haragudnia Edward helyett?

- Nos, sokat gondolkodtam ezen is. Mindez egy évvel azután volt, hogy Edward végleg hazajött a Yale-ről és elkezdett apának dolgozni. Hirtelen máris egy feltörekvő fiatal férfi volt, egyre nagyobb üzleti hírnévvel, és ő is bent volt a lehetséges jelöltek állásinterjúin, innen ismerhette Jacob Black – magyarázta Rosalie. – Aztán eszembe jutott valami, amit Edward mondott egyszer, arról, hogy Black azt hiszi, Edwardnak minden csak úgy az ölébe hullott a családja miatt.

- Na jó, nekem már kezd fájni a fejem ettől a gondolatmenettől – sóhajtott Edward. – Hová akarsz kilyukadni?

- Arra, hogy miközben be akart minket sározni, mert a riválisai vagyunk, Jacob Blacknek valamiért beteges mániájává vált az Edward iránti féltékenysége. Ott van az is, amit Bella mondott, hogy mennyire meg akarta őt győzni arról, hogy Edward nem megbízható. Ez az ember valószínűleg… nem is tudom, de valami biztosan van vele. Nincs realitásérzéke, éppen ezért Edwardra keni az ő életének összes szerencsétlenségét. Ami egyben azt is jelenti, hogy talán veszélyesebb, mint hittük. Akkor terjesztette el azokat az undorító történeteket, mikor Edwardot kinevezték pénzügyi igazgatóvá. Képzeljétek el, ha esetleg egyszer megörökölné a céget. Akkor vajon mit művelne Black?

- Azt mondod Edward veszélyben van? – aggodalmaskodott Esme. Hirtelen pánikszerűen gyorsan kezdett el dobogni a szívem.

- Erősen kétlem, hogy jelenleg fizikai értelemben veszélyben lenne – válaszolta Rosalie. – Sőt, teljesen biztos vagyok benne, úgyhogy ne aggódjatok. Csak azt bánom, hogy mindennek nem néztem utána hamarabb. Akkor ez az egész érdekházasság szituáció meg sem történt volna. Ne vedd sértésnek, Bella.

- Nem veszem – motyogtam, de valójában nagyon is telibe talált a mondata. Ha az nem történt volna meg, sosem találkoztam volna Edwarddal. Mintha ő is megérezte volna, hogy mennyire nem esett jól ez az elejtett megjegyzés, észrevétlenül megsimogatta a hátam.

- Nos, akárhogyan is lesz, mi összetartunk – szólt Carlisle. – Jacob piszkos módszerekkel játszik és annak sosincs jó vége. Az a fontos, hogy mi tudjuk az igazat.

A családfő szavaitól mintha hirtelen megolvadt volna a jég, ami az elmúlt percekben körülvett minket. Mindannyian megnyugodtunk.

- Most, hogy ezt megbeszéltük – kezdte Emmett, - nem ez volt az egyetlen dolog, amit el akartunk mondani.

Kinyúlt és megfogta Rosalie kezét, akinek hirtelen egy mosoly terült szét az arcán és kicsit mintha el is pirult volna.

- Igen, nos… - Rosalie megköszörülte a torkát. – A múlt héten telefonáltak a közvetítő szervezettől, és egy lánynak megtetszettünk. Találkoztunk vele pénteken és úgy döntött, hogy nekünk fogja örökbe adni a babáját. Négy hónap múlva fog szülni.

Egy pillanatig néma csend uralkodott a szobán, amit aztán Esme tört meg.

- Óh, istenem! – kiáltott fel, majd kezét a szájára tapasztotta és könnyek törtek elő belőle. Rosalie szélesen mosolygó arcán is legördült néhány könnycsepp. A többiek – köztük én is – mind boldog nevetésben törtek ki.

Pár pillanaton belül mindenki ölelkezett és kezet fogva gratulált egymásnak. Az nem lepett meg, hogy Emmett bordaropogtató ölelésben részesített, az viszont igen, mikor Rosalie zárt melegen a karjaiba. Legalább egy óráig még ez volt a téma, minden más gondolat kiszállt a fejünkből. Az egész Cullen családot beragyogta a részegítő boldogság.

Mikor Carlisle és Esme éppen belemerültek egy beszélgetésbe Emmett-tel, Rosalie végignézett rajtam és Edwardon.

- Bella még nem is csodálta meg a kilátást innen, szerintem mutassuk meg neki – szólt Edwardnak. Az arckifejezéséből ítélve nem volt nehéz rájönni, hogy hármasban akart beszélni valamiről. Edward csak bólintott, majd követtük Rose-t kifelé a teraszra.

Meg kell mondjam, fúrta az oldalam a kíváncsiság, hogy mit akarhat mondani, amit a szüleik előtt nem akart felhozni, de amint kiléptünk, rögtön elterelődött a figyelmem. Megszoktam már, hogy a Cullen család minden tagjának otthonából pazar a kilátás, na de ez biztosan vitte a prímet. A teraszról ugyanis pont rá lehetett látni a Metropolitan Múzeum bejáratára.

- Hű – sikerült kinyögnöm.

- Tudom – felelte Rosalie büszke mosollyal.

- Nekem is ez volt az első reakcióm, mikor megvették ezt a házat – nevetett Edward.

- Na jó, figyeljetek – legyintett Rosalie, magára vonva a figyelmünket. – Úgy tűnik, Jacob Black minden lépéseteket figyelteti, és ha bármit is talál, amiből a legkisebb előnye is származhat, azt ellenünk fogja fordítani. Ha az előző próbálkozásával ellentétben, most türelmesen vár és bizonyítékokat gyűjt, megpróbálhatja eladni a sztorit a ti házasságotokról. Az emberekben pedig máris ott lenne a kétely. Ha kiderül, hogy mit tettünk meg annak érdekében, hogy megóvjuk Edwardot és a családunkat a pletykáktól, számunkra minden összeomlik. És itt nem csak a vállalkozásról beszélek. Ezek után senki nem venné komolyan Bellát, az emberek úgy tekintenének rá, mint a nőre, aki képes volt pénzért házasodni. Még ha mi tudjuk is, hogy ez nem igaz. Annak is jócskán lecsökkentené az esélyét, hogy bekerüljön a Harvardra.

Rosalie szavai félelemmel töltöttek el. És nem csak engem.

- Tehát akkor… teljesen ki vagyunk szolgáltatva neki? – kérdezte Edward ijedten.

- Azt azért nem mondanám – sóhajtott Rosalie. – Még mindig nálunk az előny. Jacob Black neve semmit sem jelent a miénkhez képest. És már azt is láthattuk, hogy a módszerei nem valami kifinomultak. Sikerült borsot törnie az orrunk alá, de ettől még nem tűnik valami eszesnek. Nagyon nagy mázlija kéne, hogy legyen ahhoz, hogy el tudja adni a sztorit egy nagyobb újságnak. És még akkor is, megtennék minden tőlem telhetőt, hogy csökkentsem a károkat. Ahogyan legutóbb is. Csak ne adjatok rá okot, hogy bármit is találjon. Legyetek óvatosak.

- Hát persze – bólintott Edward. Rosalie néhány pillanatig a bátyja szemébe nézett, majd mélyen felsóhajtott.

Újból Edward szólalt meg. – Sajnálom, Rose. Hogy ilyenekkel kell törődnöd most, hogy elhatároztátok magatokat és kisbabátok lesz.

Rose arcán újra megjelent egy boldog mosoly. – Ugyan, Edward. Azt hittem jobban ismersz ennél. Ha azt hiszed, nem leszek képes büfiztetés és pelenkacsere közben eltörölni egy bosszúhadjáratot, hát akkor tévedsz.

Edward felnevetett. – Igazad van, hogy lehettem ilyen bolond! – Aztán a hangja bizonytalanra váltott. – Szóval akkor ez már biztos? Biztos, hogy a tiétek lesz és utána nem…?

Rosalie tudta, hová akar Edward kilyukadni és megrázta a fejét. – Egy fiatal lány, még csak most megy egyetemre. Csak annyit akar, hogy a baba szerető emberekhez kerüljön. Nem akar vele semmit, mert csak arra emlékeztetné… szóval, arra, hogy egy éjszaka megtámadták és ő nem tehetett semmit.

- Óh, Rose – suttogta Edward, és magához húzta könnyező húgát. Még soha nem láttam a két testvért ilyen módon, megszoktam, hogy állandóan civakodnak. Így hát most meg is lepődtem és ezt Rosalie is észrevette.

- El is felejtettem, hogy Bella nem tudja – mosolygott Rosalie a könnyein keresztül. – Egy kicsit azt hiszem, hogy a sors szánta nekünk ezt a babát. Ironikus, hogy ő olyan dolog miatt esett teherbe, ami miatt nekem nem lehet saját gyerekem.

- Te jó ég – suttogtam megdöbbenten, mikor rájöttem, mire gondol.

- Na igen – sóhajtott Rosalie, miközben Edward még mindig magához ölelve a vállát dörzsölgette. – Emmett előtt csak egy valakit szerettem. Royce King volt a neve, és a családja még mindig a leggazdagabb család Rochesterben. Royce idejött a városba tanulni és én az egyetemen ismertem meg. Az életstílusa kicsit vad volt nekem, előttem csak részegen mutatkozott, de tudtam, hogy nem csak az alkohollal volt baja. De hát egy szerelmes kis hülye voltam, és imádtam, ahogyan rám nézett és nem tudott betelni velem.

Láttam, ahogyan Edward tekintete haragosan elsötétül.

- Majdnem két évig tartott ez a katasztrofális kapcsolat – folytatta Rosalie. – Aztán egyik éjjel magával rángatott egy haverja bulijába és csúnyán összevesztünk én meg otthagytam a partit. Ő viszont utánam jött. Próbáltam sikoltozni, de valamivel betömte a számat. Azután olyan sokkos állapotban voltam a kórházban, hogy nem is figyeltem oda, mikor elmondták, mennyi minden tört el bennem. Arra viszont emlékszem, mikor az orvos közölte, hogy próbálkozhatok, de valószínűleg sosem lehet majd gyerekem ezután.

- Jaj, Rosalie – suttogtam könnyes szemekkel. – Utána mi történt?

- Az égvilágon semmi – horkant fel Edward, a húga helyett felelve. – Otthagyta az egyetemet és visszament Rochesterbe, ahol a szülei megvettek mindenkit, akit pénzért meglehet venni, hogy ne csukják le azt a patkányt. Felfogadták a legjobb ügyvédet. Esme és Carlisle nem voltak hajlandó beletörődni, egyfolytában azért harcoltak, hogy ne úszhassa csak úgy meg.

- Nekem viszont elegem volt az egészből – vette át a szót Rosalie. – Csak el akartam felejteni, tovább akartam lépni. Aztán fél évvel később, megtalálták Royce holttestét a lakásán. Túladagolta magát. Megkapta, amit érdemelt, én pedig nem sokkal később találkoztam Emmett-tel.

- Ez annyira borzasztó – mondtam remegő hangon.

- Én elfogadtam, hogy ez már az életem része lesz – vont vállat Rosalie. – Túl sokáig haragudtam a világra utána, de mostanra megbékéltem vele. Boldog vagyok.

Edward még mindig dühösnek tűnt, mire Rosalie elmosolyodott és szeretetteljesen nézett fel a bátyjára – megint csak olyasmi, amit nem láttam túl gyakran. Vagyis leginkább soha.

- Ez a bolond persze fel akarta kutatni az egész államot, hogy a két kezével ölje meg – rázta meg a fejét.

- Rosszabbat érdemelt annál, amit végül kapott – morogta Edward.

- Az már a múlt – vont vállat Rose. – Tudom, hogy a dolgok most nehéznek tűnhetnek. De egyszer majd ez is csak a múlt lesz. Nincs olyan, amit ne lehetne túlvészelni.

- Köszönöm, hogy ezt mind elmondtad – szóltam. – Nem lehetett könnyű.

Rosalie ekkor halványan, de barátságosan rám mosolygott, és én tudtam, hogy ma hatalmas lépést tettünk afelé, hogy jól kijöjjünk egymással. A mai este pedig azt is jól megmutatta, hogy a Cullen család közti összetartás még annál is erősebb, mint hittem.

Mikor visszamentünk, Esme és Carlisle már búcsúzóban voltak, és nem sokkal később mi is elindultunk haza. A kocsiban egész végig Rosalie története járt a fejemben, amitől most teljesen más fényben láttam őt. Hirtelen annyira emberi lett.

Már a liftben voltunk, mikor Edward egyik kezével megemelte az államat, hogy a szemembe nézhessen. – Minden rendben? – kérdezte gyengéden.

- Persze, csak… elképesztő, hogy mennyi minden történt ma – sóhajtottam. – Vagyis hogy mennyi mindent látok másként.

- Hihetetlenül jól viselted, Bella – felelte. – A családod, minden, amit eddig ismertél és szilárdnak hittél, hirtelen szétesett. De te mégis itt vagy most, egyetlen panaszszó nélkül.

- Azt hiszem, így kellett lennie – vontam vállat. Edward magához ölelt és puha csókot nyomott a homlokomra, én pedig készségesen simultam az ölelésébe.

Tudtam, hogy ezentúl minden megváltozik. Tudtam, hogy én is megváltozom. Új korszak kezdődött el, és kíváncsian vártam, hogy mit tartogat számomra.

21. fejezet

Sziasztok! Már annak, aki valamilyen érthetetlen módon még olvas engem. :D Ez a fejezet eredetileg sokkal eseménydúsabb lett volna, de úgy döntöttem, azt inkább meghagyom a következő résznek, ez már így is elég hosszú, ti meg így is eleget vártatok. Meg kell, hogy mondjam, kivételesen át sem olvastam befejezés után, lévén hogy hajnali fél kettő van, szóval az esetleges hibákért elnézést. Köszönöm azoknak akik írtak és egyáltalán, hogy még mindig van itt valaki.
Abellana

(Bella)

Számtalanszor olvastam könyvekben és láttam filmekben azt a szituációt, amikor a főhősnő először tapasztalja meg, milyen nem csak lélekben, hanem testben is egyesülni a férfival, akibe beleszeretett. Szinte minden egyes alkalommal, a lány utána úgy érzi, semmi sem változott rajta. Én pedig mindig csalódott voltam. Azon gondolkodtam ilyenkor, vajon én is így fogom érezni?

Szombat reggel mikor felébredtem, először minden ugyanolyan volt. A szoba napfényben úszott, idebent pedig még a légkondi ellenére is érezni lehetett a rekkenő hőséget. Aztán a mellettem alvó Edwardra tévedt a tekintetem, és hirtelen elöntötték elmémet a tegnap éjszaka emlékei. Abban a pillanatban tudtam, hogy számomra minden megváltozott. Teljesen másképp éreztem magam, mint azelőtt, habár azt nem tudnám elmagyarázni, hogyan és miért. Egyszerűen csak így volt.

Na persze nem csak a szex miatt. Mikor Edward tegnap éjszaka bevallotta, hogy szeret, olyat éreztem, mint még soha ezelőtt. Egy akaratos anya és egy szófukar apa mellett nem sokat hallja az ember azt a szót, hogy „szeretlek”. Most először vége úgy éreztem, a világon minden rendben van. Mert valaki szeretett. Soha nem is kívántam ennél többet.

Most pedig alig mertem elhinni, hogy itt feküdt mellettem az ágyban, ráadásul meztelenül, és annyira édesen nézett ki alvás közben, hogy legszívesebben megcsipkedném a pofiját.

- Mit művelsz, Swan? – rángatott ki hirtelen Edward álmos hangja az álmodozásomból. Halkan felnevettem, mire ő kinyitotta a szemét.

- Csak nézlek – vontam vállat mosolyogva.

- Így kezdődnek az olyan történetek, amiben aztán a feleség megöli a férjét – felelte Edward.

- Igen, pontosan ezt tervezgettem – bólintottam komolyan.

- Na és mi az ítélet? Hogyan ér majd el a vég?

- Még nem döntöttem. Valami igazán különlegeset szánok neked.

- Hmm… - hümmögött elgondolkozva, miközben keze a csípőmre kúszott és közelebb húzott magához. – Abban reménykedtem, hogy esetleg a végkimerülésre szavazol.

- Sajnos semmi sem jut eszembe, amivel ennyire kimeríthetnélek, Cullen.

- Nekem van egy-két elképzelésem – mondta sejtelmesen, majd a következő pillanatban ajkai máris édes csókot leheltek az enyémekre. Szinte azonnal vágyakozni kezdtem utána, viszont úgy tűnt, Edward nem tervezi elmélyíteni a dolgot. Kiugrott az ágyból és felkapott egy alsónadrágot.

- Ez az utolsó napunk itt – mondta. – Kimehetnénk az óceánhoz fürödni.

- Óh. Oké, persze – nyögtem ki. – Csak lezuhanyzom és mehetünk.

Összeszedtem a bikinimet, hogy rögtön a ruha alá vehessem majd, aztán besétáltam a fürdőbe. Belenéztem a tükörbe és azon tanakodtam, hogy meglátszik-e rajtam, hogy máshogy érzem magam. Ha más nem is, hát a letörölhetetlen mosoly az arcomon mindenképp változás volt.

Beálltam a zuhany alá, és épp próbáltam belőni a megfelelő hőfokot, mikor egyszer csak kinyílt mögöttem a zuhanyfülke ajtaja, és két védelmező kar fonódott körém.

- Gondoltam csatlakozom, ne pazaroljuk a vizet – súgta a fülembe.

- Természetesen – feleltem szembefordulva vele. – Nem is feltételeztem, hogy más szándékkal jöttél utánam.

Edward fülig érő mosolyt villantott, majd ajkaimhoz hajolt és finom csókba hívta őket. Egyik karja a hátam mögé nyúlt, hogy egy kis tusfürdőt nyomjon a kezébe, majd lassú mozdulatokkal elkezdett mosdatni. Nem hagyott ki egy részt sem, mégsem volt szexuális töltete a dolognak. Minden egyes érintése olyan gyengéd és törődő volt. Edward mellett mindig úgy éreztem magam, mintha valami értékes, féltve őrzött dolog lennék.

Én is viszonoztam a gesztust, és nem sokkal később – néhány hosszabb csókszünet után – mindketten kijöttünk a zuhany alól, hogy felöltözzünk.

***

Elképesztő volt belegondolni, hogy mennyire tiltakoztam az Edwarddal való házasság ellen alig két hónapja. Most pedig a napon sütkérezve nevetgéltünk, és kívülről valószínűleg úgy is néztünk ki, mint egy átlagos szerelmespár. Habár… miért is ne lennénk azok? Vannak emberek, akik sokkal bonyolultabb és furcsább helyzetekben szeretnek egymásba. Mégis, sokat gondolkodtam ezen, és sokszor kívántam, bár másképp, máshol, máshogyan találkoztunk volna.

- Mi jár a fejedben, Swan? – kérdezte Edward, miközben gyengéden kisimított egy tincset az arcomból.

- Főként te – feleltem halvány mosollyal.

Edward felkönyökölt és érdeklődve megemelte az egyik szemöldökét. – Igazán? Na és mit gondolkodtál rólam?

- Csak azt, hogy szeretlek – vontam vállat. Edward arcán azonnal felragyogott egy mosoly.

- Sosem fogom megunni, hogy ezt halljam tőled – mondta. – Én is szeretlek, Bella.

Edward lehajolt hozzám és édesen megcsókolt. Én pedig teljesen elolvadtam az érintése alatt. Azonban nem élvezhettem a helyzetet túl sokáig, ugyanis Edward felállt és magával húzott, majd a karjaiba kapott és bevitt a vízbe.

A nap hátralévő részét összetapadva töltöttük, körülvett minket az a bizonyos mindenki mást kizáró buborék, én pedig arra gondoltam, nem kéne amiatt panaszkodnom, hogyan ismertük meg egymást. Most először igazán nem panaszkodhattam. Soha ezelőtt nem voltam még ilyen boldog.

***

Mikor elkezdett lemenni a nap és a hőmérséklet is csökkent egy kicsit, elindultunk hazafelé. Kézen fogva tettük meg a tízperces sétát, nekem pedig végig ott csücsült az arcomon az a letörölhetetlen vigyor, mert az egész annyira normálisnak érződött. Mintha végre azt az életet élném, amit mindig is kellett volna.

A nyaraló előtt Edward kutakodni kezdett a zsebében a kulcs után, én pedig közelebb bújtam hozzá és megcsókoltam a nyakát. – Ha ezt folytatod, sohasem jutunk be – nevetett.

- Hát nem is – feleltem mosolyogva. – Nálam van a kulcs.

- Szép, mondhatom. Kihasználsz a testemért – tettetett Edward felháborodást, miközben én elkezdtem a táskámban kotorászni.

- Így igaz – villantottam rá egy mosolyt, miközben ujjaim végre rátaláltak a kulcscsomóra a feneketlen táska mélyén. – Áh, meg is van! Ó, hogy az a…

Ahogy kihúztam a táskából, rögtön le is ejtettem. Edwarddal egyszerre hajoltunk le érte, és közben valami a látókörömbe került.

- Mi a…? – Edward is felnézett, követve a pillantásomat. A nyaralóval szemben álló bokrok mögött ugyanis ott lapult valaki. Fényképezőgéppel a kezében. Amit éppen ránk irányított.

Az ismeretlen férfi nem vesztegette az időt. Abban a másodpercben, hogy rájött, észrevettük, azonnal felugrott és odaszaladt egy tőle pár méterre álló szürke kocsihoz, és bepattant az anyósülésre. A következő pillanatban a kocsi már ott sem volt.

- Ez meg mi a franc volt? – kérdeztem értetlenül.

- A francba… - motyogta hirtelen Edward. – Hogy az a…

- Edward, mi az? – kiáltottam fel, kicsit bepánikolva a reakciójától.

- Ez az ő műve – köpte ki a szavakat. – Messziről virít róla, hogy Jacob Black keze van a dologban. Ki más süllyedne ilyen mélyre?

- De hát mégis miért készíttet rólunk fényképeket Jacob Black? Mi a célja vele?

- Nem tudom mi a célja, de biztos lehetsz benne, hogy kész mindent bevetni ellenem.

Éreztem, ahogyan a nyári meleg ellenére megborzongok. Nem akartam Jacob Blackről hallani, nem akartam rá gondolni, nem akartam visszaemlékezni, milyen őrült volt a hangja, miközben Edwardot próbálta bemocskolni előttem. Elegem volt belőle.

- Menjünk be – szólalt meg Edward. – Fel kell hívnom Rosalie-t.

Amint odalent lepakoltunk mindent, Edward és én leültünk a konyhaasztalhoz egymással szemben. Letette a telefonját kettőnk közé és kihangosította, miközben az kicsengett.

- Edward! Nem hittem, hogy hallok felőled a kis vakációtok közben – hangzott fel pár csengés után Rosalie hangja. – Minek köszönhetem, hogy felhívtál?

- Attól tartok nem fogsz örülni az okának, Rose – felelte Edward. – Bella és én egész nap nem voltunk itt, éppen az előbb értünk haza és felfedeztünk valami furcsát. Valaki fotókat készített rólunk.

- Ezt meg hogy érted?

- Valaki szó szerint a bokor mögött bujkált és lefényképezett minket.

- Basszus. Arra gondolsz…?

- Pontosan. Csakis az ő műve lehet.

- És utána mi történt? – kérdezte Rosalie.

- Rögtön elhajtott. Valaki már a kocsiban a várta, neki csak azonnal be kellett szállnia.

- Láttál rendszámot miközben elhajtottak?

- Jesszusom, Rose, dehogy láttam rendszámot, nem vagyok detektív – válaszolt Edward idegesen.

- Jól van. – Szinte hallottam a telefonon keresztül, ahogyan Rosalie a szemeit forgatja. – Van bármi is azokon a fotókon, ami bajba sodorhat minket?

Edward és én hangtalanul egymás szemébe néztünk. Mielőtt észrevettük a férfit, éppen hozzásimultam és egy csókot nyomtam a nyakára. Na de pár emberen kívül úgyis mindenki azt hiszi, hogy régóta szerelmesek vagyunk és ezért házasodtunk össze, úgyhogy ebből semmi előnye nem származhatna.

Pár pillanat csend után végül Edward azt mondta: - Semmi, Rose.

- Oké – sóhajtott fel Rosalie. – Megpróbálok kideríteni egy-két dolgot. Találkozzunk holnap délután, miután visszajöttetek New Yorkba, rendben? Gyertek át Bellával, és felhívom anyáékat is. Megbeszéljük, hogy mi legyen.

- Rendben – bólintott Edward. Miután a két testvér kurtán elköszönt egymástól, pár pillanatig csak csendben ültünk a konyhában. Jacob Black újra és újra felbukkanásától szinte felfordult a gyomrom. Elrontotta az egész mai napot.

Nem bírtam tovább ott maradni, egyszerűen csak felpattantam és bementem a hálószobába. Lerogytam az ágyra és arcomat a kezeimbe temettem. Így talált rám Edward egy perc múlva és térdelt le elém.

- Miért csinálja ezt? Miért jó ez neki? – kérdeztem, miközben Edward felemelte egyik kezét és végigsimított arcomon. Egészen addig észre sem vettem, hogy kicsordultak a könnyeim.

- Nem tudom, Bella – felelte gyengéden. – De te ne aggódj, rendben? Soha nem hagynám, hogy neked bármi bajod is származzon ebből. Bármit is akar velem Black, nem fogom hagyni, hogy téged is belerángasson.

- Már így is belerángatott, Edward! Miatta házasodtunk össze! – emeltem fel a hangom. – Bocsáss meg, én csak… te nem hallottad, hogyan beszélt rólad. Bosszúszomjas és kicsinyes és nyilvánvalóan nem adja fel. Aggódom érted.

Edward elmosolyodott. – Miattam nem kell aggódnod – mondta. – Kettőnk közül ő van a rosszabb helyzetben, és ezt is ő is tudja, ezért viselkedik ennyire szánalmasan. Ne hagyjuk, hogy elrontsa az itt töltött időnket, oké? Nem akarom, hogy erre emlékezz majd az első közös nyaralásunkból.

- Hidd el, nem erre fogok emlékezni… - motyogtam, majd konkrétan elpirultam.

Edward felnevetett. – Helyes, Swan.

Felém hajolt, hogy csókot lehelhessen ajkaimra, én pedig örömmel vesztem el a csodás érzésben, mint mindig, miközben nyaka köré fontam a karjaimat. Edward végigsimított a combjaimon, majd a fenekemnél fogva megemelt, miközben felállt, hogy aztán óvatosan letegyen az ágy közepére és fölém kerekedjen.

Egyre kívánkozóbban becézgette ajkaimat, én pedig boldogan simultam hozzá a testemmel. Most már meg sem tudtam volna mondani, hogy miről volt szó öt perccel ezelőtt. Lehetetlenül hosszúnak tűnt a tegnap éjszaka óta eltelt idő. Vagy talán csak most, hogy teljesen Edwardé lettem, nem tudtam megállni, hogy ne vágyakozzam utána egyfolytában. Érintései pedig cseppet sem csillapították a bennem lévő szomjúságot, éppen ellenkezőleg, egyre jobban pezsgett tőle a vérem.

Végigsimított combjaimon, én pedig a dereka köré fontam őket, így még jobban összesimultunk. Csókunk egy pillanatra sem szakadt meg, a levegőt pedig egyre forróbbnak éreztem. Edward kezei bevándoroltak a pólóm alá, ahol finoman elkezdte a hasamat és az oldalamat simogatni, miközben nyelveink lassan, érzékien gabalyodtak össze.

Kezeimmel végigsimítottam a hátán, és mikor a pólója aljához értem, elkezdtem lehúzni róla a ruhadarabot, Edward pedig sebesen kibújt belőle. Egy pillanatig álmélkodva figyeltem őt, alig mertem elhinni, hogy ő az enyém. Észrevette, hogyan méregetem őt, mire azonnal megjelent ajkai körül az a bizonyos félmosoly.

- Na azért csak el ne bízd magad – forgattam a szemeimet. Edward felnevetett majd újra birtokba vette ajkaimat. A kezei is folytatták a cirógató mozdulatokat, de csak addig, míg az egyik tovább nem haladt és becsusszant a rajtam lévő ruhadarabok alá.

Felnyögtem, mikor Edward ujjai rátaláltak legérzékenyebb pontomra, csókjai pedig áttértek a nyakamra. Így hát mikor egyik ujja utat talált oda, ahol a legjobban vágytam rá, jól hallottam a belőle előtörő, szinte állatias morgást.

- Az őrületbe kergetsz, Swan – mormolta a nyakamba.

- Akkor ne várass tovább – ziháltam.

Ő is érezhette, hogy mennyire készen állok, és éppen ezért nem is ellenkezett. Kihúzta a kezét a nadrágomból, csak azért, hogy utána lehúzhassa rólam, a bugyimmal együtt, majd sietve megszabadult a pólómtól is, ami alá szerencsére nem vettem melltartót a strandolás után.

Miután Edward is levetkőzte a maradék ruhadarabokat, kissé bűnbánóan a szemembe nézett. – Nem bánod, hogy…?

Tudtam, hogy mire gondol. Most nem volt hosszas előjáték, nem volt évődés. Csakis vágyakozás. És nekem szükségem volt Edwardra, mindennél jobban.

- Nem, így tökéletes – feleltem mosolyogva, és közben végigsimítottam arcán, a borostából mostanra rövid szakáll lett.

Edward megcsókolt, és pár pillanat múlva máris teljesen kitöltött. Még mindig szokatlan érzés volt, de egyben leírhatatlanul jó is. Sosem tudtam elképzelni azelőtt, milyen lehet ennyire közel lenni egy másik emberhez. De vele a létező legintimebb helyzet is olyan volt, mintha erre teremtettek volna kettőnket.

Alig bírtam magammal, mikor lassan elkezdett bennem mozogni, a csípőm magától válaszolt minden egyes mély lökésre. Folyamatosan jöttek elő belőlem a jóleső hümmögések, miközben Edward ott csókolt, ahol ért.

- Még – nyögtem tehetetlenül, mikor már szinte kínzóan jó volt az egész.

Edward megtámaszkodott egyik kezével a fejem mellett, a másikkal pedig felhúzta a combomat a válláig, így még mélyebbre került bennem. Egyik tenyeremmel a fenekébe markoltam, mire lökései egyre erőteljesebbek lettek.

- Bella – tört elő belőle a nevem újabb morgásként, miközben homlokát az enyémnek támasztotta.

- Hmm.  Szeretlek, Edward.

Erre mintha elpattant volna valami benne, kihúzódott belőlem, és mire feleszméltem, már ott volt a lábaim között, ajkaival a legkívánkozóbb pontomat szívogatta. Tehetetlenül markoltam bele a hajába és pár pillanattal később igencsak hangosan értem el a tetőpontot.

Edward édes puszik kíséretében felkúszott hozzám, én pedig reszketve öleltem át a nyakát.

- Hű – ziháltam. – Köszönöm.

Erre persze csibészesen elmosolyodott. – Állok szolgálatára, bárhol és bármikor.

Felnevettem és ajkaihoz hajoltam, hogy megcsókolhassam, miközben egyik kezemet végigvezettem a mellkasán, majd rátaláltam még mindig merev vágyára. Először lassan kezdtem el mozgatni rajta a kezemet, közben párszor a még mindig érzékeny pontocskámhoz érintve a csúcsát, amitől Edward szinte bevadult. Nem kellett sok idő, mire megéreztem forró magját a hasamra lövellni, egészen a mellem aljáig.

Egyszerre volt roppantul izgató és mégis bensőséges a helyzet. Edward néhány pillanatig a szemembe nézett, majd elmosolyodott. – Egyszerűen imádlak, ugye tudod?

Én csak felnevettem a boldogságtól, amit nemsokára belém is fojtott egy szerelmes csókkal. Ki tudja meddig csak feküdtünk ott, egymást csókolva, mindennél boldogabban, mert jöhet bármilyen akadály a külvilágból, mi ketten vagyunk a biztos pont.

Hamarosan azonban kikeltem az ágyból, hogy letisztítsam magam, de Edward is rögtön felpattant és a csípőmnél fogva magához húzott.

- Azt hiszem csatlakozom hozzád – mormolta, miután csókot nyomott a vállamra, én pedig megéreztem a fenekemnél, hogy megint készen áll.

Elégedett mosoly kúszott az arcomra… biztosan nem pocsékoljuk el az utolsó éjszakánkat.

***

Vasárnap kora délután kellett visszatérnünk a valóságba.

- Át kell mennünk Rosalie-hoz – közölte Edward, amint kipakoltuk a bőröndöket otthon.

- Tudom – sóhajtottam. Ilyen csodás vakáció után semmi kedvem nem volt bemenni az oroszlán barlangjába, hogy Jacob Black elmebeteg terveiről folytassunk diskurzust. Edward észrevette elszontyolodott képemet, és magához húzott.

- Minél hamarabb túlesünk rajta, annál hamarabb véget vethetünk ennek az egész Jacob Black témának, oké?

- Igazad van – bólintottam.

Most, hogy visszatértünk a megszokott hétköznapokhoz, jöttem csak rá, hogy napok óta nem volt a kezemben telefon. Előkotortam a mobilomat a táskám aljáról, és meg sem lepett, hogy teljesen le volt merülve. Valószínűleg már egy pár napja. Gyorsan töltőre raktam és bekapcsoltam.

- Óh, van egy hangüzenetem – nyugtáztam, majd kihangosítottam a mobilt, hogy közben ki tudjam pakolni a többi cuccot is a táskámból. Pár pillanat múlva apám hangja töltötte be a szobát.

- Bells… nem is tudom, hogyan mondjam. Nem telefonon kéne ezt megtudnod, pláne nem hangüzenetben, de nem vagy elérhető és… na persze gondolom, biztosan jól szórakozol. Nem akarom elrontani a pihenésedet. De jogod van mielőbb megtudni. Úgy gondoltam, így a legtisztességesebb veled szemben. Az anyád és én elválunk. Ő pedig máris visszament Los Angelesbe. Úgy sajnálom, Bells. Hívj fel, amint tudsz. Remélem minden rendben.

Megkövülten bámultam a telefonra az ágyon és próbáltam felfogni a szavak értelmét. Az anyám… akiről minden hibája és rosszindulatúsága ellenére úgy hittem, hogy legbelül szeret és jót akar nekem, egyetlen búcsúszó nélkül itt hagyott, mintha soha nem is léteztem volna számára.

Néhány pillanatig se kép, se hang. Csak annyit érzékeltem, hogy Edward a mellkasára húz és könnyeim utat engednek maguknak.