23. fejezet

Sziasztok!
Na ez is megvolna végre. :) Sajnos nem mondhatnám, hogy meg vagyok elégedve ezzel a résszel, de most legalább itt van. Nagyon-nagyon köszönöm amiket írtatok, örülök, hogy néhányan még mindig olvasnak. :)
Abellana

(Edward)

Nagyot sóhajtottam és próbáltam megállni, hogy sorozatosan az asztalba verjem a fejem. Szerettem a munkámat, de néha hagytam volna a fenébe az egészet, legalábbis egy ilyen gyönyörű, napos pénteken mindenképpen. A nyár utolsó péntekén.

Egy hónap telt el azóta, hogy Bella és én visszatértünk a mi kis szerény vakációnkról és az azt követő napokban minden a feje tetejére állt. Pedig én úgy éreztem, mintha csak napokkal ezelőtt lett volna, hogy Rosalie előállt az ötlettel: vegyek el valakit a látszat kedvéért. Most pedig itt voltunk, augusztus végén, lassacskán beleszokva a házas életbe. Ráadásul a mai volt Bella utolsó munkanapja a cégünknél, kedden pedig visszamegy az egyetemre.

Azon kaptam magam, hogy az ablakon bámulok kifelé ahelyett, hogy bármi produktívat is csinálnék. Az órára pillantottam és megint felsóhajtottam, mikor eszembe jutott, hogy ma tovább kell bent maradnom. Tudtam, hogy az elkövetkezendő tíz percben már semmi értelmeset nem fogok kezdeni magammal, úgyhogy felálltam és előbb indultam el az értekezletre.

Mikor beléptem a tárgyalóba, ott találtam Bellát, méghozzá egyedül. Háttal állt nekem, így nem vett észre, és éppen előkészítette a szükséges dolgokat. A szőnyeg elnyelte lépteim zaját, miközben felé közeledtem, majd egyik karommal hátulról magamhoz húztam.

- Hé! A frászt hozod rám – nevetett. – Ki hitte volna, hogy ilyen halkan tudsz osonni.

- Meglepődne, hogy miket tartogatok a tarsolyomban, Ms. Swan – feleltem mosolyogva, miközben lehuppantam az egyik székbe.

- Ó, képzelem – forgatta a szemeit játékosan, majd felsóhajtott. – Fura lesz itt hagyni ezt a helyet. Csak egy nyarat dolgoztam itt, de mégis úgy beleszoktam már.

- Tudom. Nekem is fura lesz, hogy nem látlak majd napközben – feleltem.

- Csak nem fog hiányolni, Mr. Cullen? – incselkedett. Felnevettem és odahúztam az ölembe. – Edward, bárki beléphet! Akár az apád is.

- Amiatt ne aggódj, szerelmem. Majd azt mondom, hogy kielégítetlen hajlamaid miatt az ölembe mászva letámadtál és nem tudtalak leküzdeni magamról.

- Ó, igazán? – emelte fel kérdőn egyik szemöldökét. – Ha jól emlékszem, tegnap nem voltam éppen kielégítetlen.

Éreztem, ahogyan végigfut rajtam a kellemes borzongás a tegnap éjszakára gondolva. – Az már egyszer biztos – mormoltam Bella nyakába, miközben finom csókokkal borítottam be a bőrét, kezem pedig mohón siklott fel combján a szoknyája alá.

Úgy tűnik, sikeresen elfeledtettem vele az aggályait, a következő pillanatban ugyanis fejét hátravetve hagyta, hogy tovább kényeztessem csókjaimmal, ujjait pedig a hajamba temette a tarkómnál. Lassan én is kezdtem elfelejteni, hogy hol vagyunk, de ekkor meghallottam a zárt ajtó mögött felharsanó ismerős nevetést és a lenyomódó kilincs hangját.

Szerencsére Bella gyorsabban reagált mint én, és mire kinyílt az ajtó, ő már rég felugrott az ölemből. Mély levegőt vettem és próbáltam úgy tenni, mintha nem lenne épp túl szűk a nadrágom, miközben megfordultam a székkel és szembenéztem a belépő Emmett-tel.

- Nocsak, nocsak… - nézett végig rajtunk. – Csak nem barátkoznak, Mr. és Mrs. Cullen?

- Neked mindig valami mocskos jár a fejedben, Emmett – forgatta a szemeit Bella.

- Óóó, támadó védekezés! – nevetett Emmett. – Talán éppen neked jár valami mocskos a csinos kis fejedben, drága sógornőm. Én csak annyit mondtam, hogy barátkoztok.

- És persze teljesen ártatlan szándékkal mondtad – vetettem közbe.

- Naná – vetette be Emmett az ő leg-nem-ártatlanabb mosolyát.

- Na jó, nekem ideje mennem. Élvezzétek a megbeszélést, fiúk – mondta Bella, majd kecsesen kisétált a helyiségből, egyedül hagyva örökké komolytalan sógorommal, aki most éppen megköszörülte a torkát.

- Tudnád még feltűnőbben bámulni a fenekét? – kérdezte.

Vállat vontam. – Egy jó feneket azért még csak elismerhetek, nem?

Emmett döngő nevetése elárasztotta a szobát. – Az már egyszer biztos. Tudod, ez volt a legelső dolog amit észrevettem Rosie-n, és…

- Emmett! – szakítottam félbe. – Ne beszélgessünk a húgom seggéről, jó?

Apám és vele együtt vagy egy tucat munkatársunk éppen a „segg” szóra léptek be a terembe és kíváncsian méregettek bennünket.

- Látom komolyan elmerültetek a munkánk témájában – jegyezte meg az apám, mire Emmett és én mindketten elvigyorodtunk.

***

Szinte már mindenki hazament, mikor hirtelen kopogás hallatszott az irodám ajtaján és Bella kukkantott be. – Zavarok? – kérdezte édes mosollyal.

- Te soha – feleltem, mire felragyogott az arca. – Azt hittem már hazamentél.

- Ugyan már, anélkül, hogy elköszöntem volna? Valójában… tudom, hogy mennyire nincs kedved ma túlórázni, ezért van egy kis meglepetésem, ami azt hiszem segít majd, hogy kicsit jobban bírd.

- Ó, igazán? – ráncoltam a szemöldököm kérdőn. – És mi lenne az?

- Nos… - kezdte Bella, miközben lassan felém sétált és velem szemben felült az íróasztalomra. – A meglepetés éppen az asztalodon csücsül. Bontsd ki és meglátjuk mit találsz.

Keresztbe tette a lábait, és a szoknyája alól kilátszott a csipkés harisnyatartója. A vékony, fekete anyag azokon a kívánatos combokon… te jóságos atyaúristen. Bella ravaszul elmosolyodott. Nagyon is tisztában volt vele, hogy mit művel velem.

Egyik mutatóujjammal leheletkönnyen végigsimítottam a lábán, mire ő finoman megremegett. Felálltam a székemből és szembeálltam Bellával. Kezem a combjára tettem és gyöngéden levettem keresztbe tett lábát a másikról, hogy közéjük állhassak. Miközben közelebb húztam magamhoz, egészen az asztal szélére, a szoknyája még tovább csúszott, lassan már nem takarva semmit.

- Victoria már nincs itt, ugye? – kérdeztem.

Bella az alsó ajkába harapott és kacérul megrázta a fejét. – Senki sincs hallótávolságon belül – felelte.

- Helyes.

Nem vesztegetve az időt ujjaim máris a blúzát gombolgatták, mígnem a krémszínű selyem alól egyszer csak előtűnt a harisnyatartóhoz passzoló, egyenesen az én megőrjítésemre szolgáló melltartó. Beakasztottam ujjam a finom anyagba, hogy lehúzhassam a puha halmokról, és máris a számba vettem az egyik aprócska mellbimbót. Bella ujjai a hajamba túrtak, másik mellén lévő kezemmel pedig éreztem, ahogyan felgyorsul a szívverése.

Csókjaim a nyaka felé vették útjukat, míg kezeimmel lesimítottam blúzát a vállairól, ő pedig kibújt a ruhadarabból. Élvezettel szívtam magamba az illatát, miközben ajkaim a nyakát ostromolták. Éreztem, ahogyan Bella ujjai rátalálnak az ingem gombjaira, amiben én türelmetlen éhséggel segédkeztem neki. Már nyúltam is volna Bella melltartójához, hogy minél előbb eltüntessem az utamból, de egy pillanatnyi habozás után mégsem tettem. Olyan leírhatatlanul kívánatos volt, ahogyan rám nézett vágytól perzselő sötét szemekkel, csókunktól kipirosodott ajkába harapva, miközben melleit már szinte semennyire sem takarta a fekete csipke.

Elmosolyodtam és magamhoz húztam az arcát, majd olyan szenvedéllyel csókoltam meg, hogy hamarosan úgy éreztem, egymással játszadozó nyelveink egymásba olvadnak. Egyik tenyerem végigsimított a combján, beférkőzve a felgyűrődött szoknya alá, majd még tovább menetelve a fenekébe markolva húztam őt még közelebb kínzóan merev testrészemhez, mikor észrevettem valamit.

Elváltam Bella ajkaitól és a szemébe néztem. – Nincs bugyi?

A csábító, telt ajkak mosolyra húzódtak. – Meglepetés! – jelentette be vágytól ködös hangon, mire belőlem előtört egy állatias morgás.

- Köszönöm, istenem – sóhajtottam. Bella felnevetett és gyöngéd kis kezei máris a nadrágomat gombolgatták, miközben olyan erővel folytatódott csókunk, hogy kis híján összekoccantak a fogaink.

Eddig fenekén pihenő kezem most visszatalált a combjára, annak is a belső részére, majd pedig célt talált a combjai között. Bella lélegzete elakadt csókunk közben, miközben ujjaim rátaláltak legvágyakozóbb pontjára. Homlokomat az övének döntöttem és élvezettel figyeltem az arcán átsuhanó érzelmeket, miközben ujjaim őt kényeztették.

Az elmúlt egy hónapban egy olyan oldalát ismertem meg Bellának, amit azelőtt nem, és mindig éhesen faltam gyönyörittas arcának látványát. Imádtam kitalálni, hogy mitől sikoltja az én nevemet, vagy éppen mitől akad el a lélegzete és némulnak el a nyögései.

Most éppen attól, hogy két ujjam belefúródott forróságába és szép lassan elkezdtem őket mozgatni. Bella a fejét hátravetve az ajkába harapott, miközben csípője önálló mozdulatokkal válaszolt ujjaim játszadozására. Megbabonázva figyeltem minden egyes rezdülését, ő azonban nálam türelmetlenebb volt. Pillantása egybeolvadt az enyémmel és miközben előrehajolt, keze utat talált a kigombolt nadrágomba. Megrekedt a torkomban egy nyögés, mikor kezét rátapasztotta az őrá vágyakozó testrészemre. Mivel nem ez volt éppen a legmegfelelőbb szög, ujjaim elhagyták a forróságát, ő pedig lejjebb ráncigálta rajtam a nadrágot, hogy aztán ujjai körém fonódhassak, miközben ajkai finom csókokat leheltek a nyakam bőrére.

Én a vállára hajtottam a fejem és próbáltam nem elkáromkodni magam, hátha valaki még erre lézeng. Bella előrébb csusszant az asztalon és elkezdett merev testrészemmel a legérzékenyebb pontja körül körözgetni, mire én hangosan felszisszentem. Két kezem közé vettem az arcát és vadul csókolni kezdtem, miközben teljesen elmerültem benne. Mindketten belenyögtünk a csókba, én pedig azt kívántam, bárcsak ráérősen kiélvezhetnénk egy hosszú szeretkezést, de tudtam, hogy nem vagyunk egyedül az emeleten, na meg a lebukás veszélye mellett ott volt az is, hogy a túlórát nem arra találták fel, hogy én megdöntsem a feleségemet az íróasztalon.

Végigsimítottam Bella selymes lábain, ő pedig a csípőm köré fonta őket, így gyors lökéseim közben még inkább összesimultunk. Bella kezei a fenekemre vándoroltak, mellei pedig a mellkasomat súrolták minden egyes mozdulat közben, ami egyszerűen megőrjített. Még jó, hogy a legtöbb belőlünk előtörő hangot elnyomta szenvedélyes csókunk.

Alig bírtam betelni a testével, alig mertem elhinni, hogy ő az enyém. Kezei felkúsztak a hátamon, majd a hajamba markoltak. Minden mozdulatából olyan szenvedély sugárzott, ami még engem is meglepett, pedig már az elejétől kezdve tudtam, hogy Bellának van egy tüzes oldala is, amit nem sok mindenkinek mutat meg.

A mozdulataink egyre hevesebbek és sietősebbek lettek, egyre csak kergetve a beteljesülést, mikor Bella nyögései hangosabbak lettek és megéreztem, ahogyan belső izmai megszorulnak körülöttem. Nekem ezzel végem is volt, de még egy józanabbik pillanatomban ráébredtem, hogy mennyire hangosak is vagyunk valójában, úgyhogy egyik tenyeremet Bella szájára tapasztottam, én pedig finoman a vállába haraptam, ami elnyelte kielégülésem hangjait.

Zihálva próbáltunk lenyugodni, miközben arcom még mindig a nyakába temettem és testünk még mindig összefonódott. Óvatosan kihúzódtam belőle és láttam, hogy kipirosodott arcán egy elégedett mosoly csücsül.

- Hát ez aztán… szóval… hűha – jelentette ki.

Felnevettem, ugyanis nekem is pontosan ugyanez járt a fejemben. – Tudom, szerintem is – feleltem hatalmas mosollyal.

Felé hajoltam és ajkaink édes, lassú csókban forrtak össze néhány varázslatos pillanatra. – Szeretlek – suttogtam, homlokomat az övének döntve.

- Én is szeretlek – mondta, majd még egy apró csókot nyomott a számra.

Pár pillanat múlva elváltunk, hogy rendbe szedjük magunkat. Visszagomboltam a nadrágomat és az ingemet, Bella pedig az irodám fürdőszobájában próbálta magát visszarendezni. Mikor kijött, egyszer körbeforgott majd széttárta a karjait. – Na? Elfogadható? – kérdezte.

Elővettem legcsábosabb mosolyomat és odaléptem hozzá, majd egy csókot nyomtam pár centivel a füle alá. – Gyönyörű vagy – mormoltam a nyakába.

- Naná – forgatta a szemeit mosolyogva, miután elváltunk, de azt is láttam, hogy egy kicsit azért elpirul. Minden egyes alkalommal elpirult, mikor valaki bókolt neki. – Ezek után azt kívánom, bárcsak együtt mehetnénk haza.

- Csak nem repetáznál, Swan? – tettettem felháborodást. – De rossz kislány vagy.

- Te tök hülye vagy – felelte az ajtó felé indulva, de láttam, hogy nem bírja elfojtani a mosolyát. Felnevettem és hátulról magamhoz húztam.

- Te hülyítesz meg – duruzsoltam a fülébe, mintha ez olyan romantikus lenne.

- Te meg engem mindjárt – felelte nevetve, miközben kibontakozott a karjaimból és kinyitotta az ajtót.

A nevetgélésünket egy harmadik hang szakította félbe. – Sziasztok – hallottam anyám meglepett hangját. Odafordultam és láttam, hogy a szüleim minket méregetnek. És ekkor vettem észre, hogy ők mit láthatnak. Az ingem félre volt gombolva, a hajam feltúrva Bella ujjai által. Az ő szoknyája gyűrött volt, a haja pedig – mivel nem volt fésű az irodámban – szintén kissé kócos. Annyira elképesztően, nevetségesen egyértelmű volt a helyzet. És ezt ők is tudták. Ez magyarázta azt a hatalmas mosolyt is, ami hirtelen ellepte az anyám arcát.

- Bella, azt hittem már hazamentél – jegyezte meg az apám meglepődve.

- Igen, én csak… öhm, nos… gondoltam elköszönök Edwardtól, mielőtt hazaindulok – nyögte ki Bella.

- Anya, te meg… mit… miért, hogyan… szóval miért vagy itt? – kérdeztem.

- Én rendezem be az egyik irodát a tizenkettediken, azt hittem már mondtam – felelte még mindig azzal a nevetséges mosollyal. – Most végeztem, úgyhogy beugrottam apádhoz és gyorsan megvacsoráztunk mielőtt tovább kell dolgoznia. Már épp menni készültem.

- Apropó, nekem most már tényleg mennem kéne – mondta Bella. Egy pillanatig mind kínos csöndben néztünk egymásra, mintha a szüleim azt várták volna, hogy csókkal fogunk elköszönni vagy valami. – Nos… otthon találkozunk.

- Ahogy mondod – bólintottam. Na neee, most meg túl üzletiesre fogtuk az egészet. Esküszöm, egy lépésre voltunk attól, hogy kezet fogjunk.

Bella elköszönt a szüleimtől is, majd távozott – de csak azután, hogy Esme jó alaposan magához szorította.

- Holnap átjöttök vacsorára, ugye? – kérdezte, miután hármasban maradtunk. – Hívd Jasper-t és Alice-t is, rég láttam már őket. Végre megint egy asztalnál leszünk mindannyian… együtt… boldogan…

- Anya, nehogy elsírd magad – rimánkodtam. Ez az egész szituáció már anélkül is elég ciki volt.

- Nem, dehogy – tiltakozott, de láttam, hogy visszapislogja az örömkönnyeket. Na ezért nem szóltunk nekik két hónapig. – Azt hiszem most már én is megyek.

Cuppanós puszit nyomott az arcomra, apámmal pedig rövidke csókot váltottak, és már ott sem volt.

- Hát, fiam… - kezdte apám, megveregetve a vállamat. – Irány vissza dolgozni. Azt hiszem ezek után könnyen fog menni.

Most esett le csak úgy igazán, hogy a szüleim rájöttek, mit műveltünk odabent az imént, de amint visszaléptem az irodámba és megláttam az íróasztalt, már nem érdekelt. A fejembe kúsztak az együttlétünk képei és elvigyorodtam. Akkor is megérte.

***

Későn értem haza, és ott találtam Bellát az ágyamon – pontosabban ágyunkon. Békésen aludt, de nem volt rajta a takaró és a laptopja is ott világított még mellette. Óvatosan odamásztam mellé és összecsuktam a laptopot, hogy letegyem a földre, majd betakargattam Bellát. Mikor azonban fel akartam állni, egyszer csak megfogta a kezem. A szeme még csukva volt, és mikor megszólalt, a hangja álmos volt.

- Hová mész?

- Csak lezuhanyzom, mindjárt jövök – feleltem halkan.

- Hmmm. Előbb bújj ide egy kicsit – mormolta. Lerúgtam a cipőmet és engedelmeskedve neki, odafeküdtem mellé. Úgy tűnt máris újra álomba zuhant, én pedig gyöngéd csókot nyomtam a homlokára és aztán csak figyeltem az arcát.

Belegondolva a ma esti történésekbe, azt hiszem végül mégsem bántam, hogy a szüleim rájöttek, van köztünk valami. Nem akartam többé senki elől sem titkolni, hogy ez a nő az én életem értelme.

Még néhány percig néztem őt, majd nagy nehezen felkeltem, hogy lezuhanyozhassak. Mikor visszafeküdtem, könnyedén nyomott el az álom engem is, Bella szuszogását hallgatva.

Másnap este ott álldogáltunk négyen a szüleim ajtaja előtt, Alice-szel és Jasperrel.

- Ha rájönnek, hogy tíz percig álldogáltunk itt, mielőtt bekopogtunk, hülyének fognak nézni – jegyezte meg Jasper.

- Ne izgulj – nyugtatta Alice mosolyogva Bellát. – Imádnak téged.

- Azért mégiscsak két hónapig hazudtunk nekik – mondta Bella idegesen.

- Hidd el, nem ez fogja őket érdekelni. Hanem az, hogy végre együtt vagytok – felelte Alice.

Bella azért még mindig izgult egy kicsit, de mikor kopogásra emeltem a kezem és ránéztem, végül bólintott. Be is kopogtam és pár pillanat múlva már ajtót is nyitott az anyám.

- De jó, hogy mind itt vagytok! – lelkendezett. – Gyertek be.

Odabent már nem csak a szüleim, de Rosalie és Emmett is vártak már bennünket. Rose aprócska mosollyal köszöntötte Bellát. Mióta a húgom megnyílt előtte és beavatta olyan dolgokba, amelyeket csak a szűk család tudott, ők ketten ha még nem is barátkoztak, de mindenképpen rengeteget javult közöttük az eddigi hidegnek nevezhető viszony.

A vacsora elég szolidan indult, ami meglepő volt, mivel azt hittem, Esme rögtön ráugrik a nyilvánvaló témára, de nem tette. Helyette türelmesen hallgatta, hogy hogyan megy Alice-nek az orvosi, miről szól Jasper készülő regénye, és Rosalie és Emmett is meséltek a lányról, aki nekik fogja adni a babáját. Bree volt a neve, decemberre várta a babát, és eddig úgy tűnik, hogy minden rendben vele. Ennek én is szívből örültem, hiszen tisztában voltam vele, mennyit szenvedett Rose amiatt, hogy nem tudott teherbe esni.

Már-már kezdtem azt hinni, hogy ezt megússzuk, de mikor elfogytak a sztorik, anyám pillantása engem vett célba. El kellett volna mennie vallatónak, ugyanis a tekintetétől máris be akartam vallani minden bűnömet. Végül felsóhajtottam. – Na jó, tudom, hogy rájöttetek már! – fakadtam ki.

- Mire gondolsz? – kérdezte az a jó anyám, édesdeden és ártatlanul mosolyogva.

- Na szóval… Bella és én együtt vagyunk – jelentettem be.

Esme izgatottan felugrott az asztaltól és az ölelésébe vont minket meghatározhatatlan hangok kíséretében.

- Én is akarok! – kiáltotta Emmett, majd a következő pillanatban az ő hatalmas karjai fonták körbe hármunkat.

Az apám reakciója visszafogottabb volt. – Ennek nem is örülhetnénk jobban – mondta mosolyogva.

- Micsoda meglepetés – forgatta a szemeit Rosalie, de ő is mosolygott.

- Látjátok? Megmondtam, hogy a mennyben lesznek ezektől a hírektől! – kotyogott közbe Alice, mire anyám felegyenesedett.

- Ti már tudtátok? – kérdezte rá és Jasperre nézve.

- Ja igen, de ne aggódj, nekünk se önszántukból mondták el, csak rajtakaptuk őket – legyintett Alice.

- És mégis mióta? És mennyire komoly? – faggatott tovább Esme.

- Úgy két hónapja, és… - Bellára néztem mielőtt megválaszoltam volna a második kérdést, és ő elmosolyodott. – Azt hiszem eléggé komoly.

- Hát, jobb később, mint soha – szólt az anyám, de látszott rajta, hogy egyáltalán nem bánja eddigi hallgatásunkat és majd kicsattan a boldogságtól.

- Sajnáljuk, hogy eddig nem szóltunk – szabadkozott Bella. – Csak hát szerettük volna, ha egy kis ideig ez csak a mi titkunk marad.

- Megértjük – bólintott az apám. – Barátságból átváltani szerelembe furcsa és csodálatos változás… érthető, hogy egy kicsit meg akartátok tartani magatoknak.

Ő és Esme szeretetteljes pillantást váltottak, olyan fajtát, ami mindig lenyűgözött, és ami reményt adott, mert ők ketten még évtizedek után is ennyire szerelmesek voltak egymásba.

Mikor nagyjából egy óra múlva elkezdtünk búcsúzkodni, láttam, ahogyan anyám magához öleli Bellát és valamit a fülébe súg. Bella könnyes szemmel mosolyodott el. Miután kiléptünk a lakásból, magamhoz húztam őt és homlokon csókoltam. – Nem is volt olyan rossz, igaz? – kérdeztem.

- Nem, tényleg nem volt – felelte. – Örülök, hogy elmondtuk nekik.

Mosoly kúszott az arcomra, ugyanis habár jó volt, hogy egy ideig teljes egészében csakis a miénk volt ez a kapcsolat, most mégis örültem. Tudtam, hogy a családom úgy tekintett Bellára, mint teljes jogú családtagra, és hogy együtt akartak minket tudni. Most, hogy már nem voltak titkaink előttük, mintha egy kő esett volna le a szívemről. Mintha most már maradéktalanul boldog lehetnék. És az is voltam.