36. fejezet

Sziasztok!
Itt volna végre az újabb fejezet. Köszönöm azoknak, akik véleményt írnak, mindig nagyon kíváncsian várom őket. :)
Abellana

(Bella)

Már a házibuli utáni napon befészkelte magát a gondolat a fejembe. A szívem mélyén tudtam, hogy már nem vagyok képes úgy tekinteni Edwardra, mint azelőtt. Szerettem őt, mindennél jobban, de a kapcsolatunk természete akkor is megváltozott. Kezdtem úgy érezni magam, mint a toronyban fogva tartott leányka, aki kicsit sem akar a fogva tartójával lenni. És láttam rajta, hogy ő sem úgy tekint már rám, mint régen. Még ha ez eddig nem is tudatosult benne.

A helyzet az, hogy amint a gondolat megfogant, lehetetlennek tűnt kiirtani. Így hát elhatároztam, hogy még egyszer utoljára mindent beleadok. Megpróbálom helyrehozni, amit elrontottunk. Egy nap elég volt, hogy rájöjjek, egyszerűen nem megy. Próbáltam ugyanaz a kedves, türelmes, szerető Bella lenni, de az egészből az sült ki, hogy gépiesen mentem végig a napi rutinon, alig várva, hogy vége legyen az egésznek.

Az egyik napon elmaradt egy délutáni órám, így hát korábban értem haza. Körbetekintettem a lakáson, ami az elmúlt egy évben a közös otthonunk volt, és hirtelen dermesztő felismeréssel döbbentem rá, hogy éppen elhagyni készülöm Edwardot. Órákig bőgtem aznap, kifogásokat keresve, amivel esetleg mégis megmenthető még a házasságunk. De legbelül tudtam, hogy mit kell tennem.

Másnap reggel a kávézóban üldögélve Angela éppen Benről mesélt valamit, amikor egyik mondata közepén félbeszakították megállíthatatlanul előtörő szavaim. – El fogom hagyni Edwardot.

Angela olyan sokkos arckifejezéssel nézett fel rám a jegyzeteiből, amitől azonnal tudatosult bennem, hogy mekkora lépés is ez.

- Bella, ez… mármint… te jó isten, mikor döntötted el? Történt valami?

- Csak… eltávolodtunk, azt hiszem. Már egy ideje motoszkált bennem az ötlet. Mindkettőnknek jobb lenne külön, mert mostanában minden nap csak szenvedés.

Angela átnyúlt az asztalon és megszorította a kezem. – Ha tényleg ezt akarod, akkor segítek neked amiben csak szeretnéd – mondta.

Könnyes lett a szemem, de próbáltam nem elsírni magam. – Meg sem próbálsz lebeszélni? – kérdeztem.

- Minek, hogy tovább szenvedj? Persze nem akarok hazudni, biztosan elképesztően nehéz lesz őt elhagynod, de ha meg kell tenned, akkor meg kell tenned – vont vállat.

Hagytam, hogy két forró könnycsepp leguruljon az arcomon, és visszaszorítottam a kezét. – Köszönöm, Angela – suttogtam.

Elhatároztam, hogy várok a nyári szünetig. Azt mondogattam magamnak, hogy így minden időmet annak tudom majd szentelni, hogy tisztességesen véget vethessek a kapcsolatomnak Edwarddal. De igazából csak időre volt szükségem. És még egy kicsit Edwardra.

Egyik délután felhívtam Charlie-t és neki is elmondtam mindent. Nem tudom, milyen reakciót vártam tőle, de meglepetésemre nagyon megértő és támogató volt. Megnyugtatott a szavaival. Ettől már megint – mint oly sokszor az elmúlt napokban – bőgnöm kellett, balszerencsémre pedig éppen akkor lépett be Edward. Azt mondtam neki, hogy csak régen nem beszéltem az apámmal. Nem kérdezősködött tovább, csak elment átöltözni mielőtt elindultunk a szüleihez. Nem is olyan régen, ha arra ért volna haza, hogy könnyeket lát az arcomon, magához húzott volna, hogy megvigasztaljon. Úgy tűnt, most eszébe sem jut ilyesmi.

Az ezt követő héten lelkileg felkészültem arra, hogy hátrahagyjam a mostani életemet. Minden perc amit nem tanulással töltöttem, azzal telt el, hogy újra és újra végigpörgettem a fejemben, hogyan fogom csinálni. Tudtam, hogy fájdalmas lesz és éppen ezért alig vártam már, hogy túlessek rajta. Persze eközben vagy milliószor majdnem meggondoltam magam. Egyszer még azt is kipróbáltam, milyen lesz újra egyedül tölteni az éjszakát. Láttam Edwardon, hogy megbántottam azzal, hogy egy éjszakát a régi szobámban töltöttem. Abban a pillanatban majdnem a karjai közé ugrottam, hogy megvigasztaljam és elfelejtsem az egész tervet. De végül nem tettem.

A következő hét életem egyik legrosszabbja volt. Az még hagyján, hogy vizsgáról ki-be jártam és közben össze-vissza keringtek a gondolataim. Viszont minden egyes nap láttam Edward szemében a reménykedést, és ez darabokra törte a szívemet. Nem bírtam elviselni, hogy az ő szívét is össze kell majd törnöm. Utáltam magam emiatt.

Az utolsó közös esténken megpróbáltam minden egyes percben éreztetni vele, hogy mennyire szeretem. Azt akartam, hogy később emlékezzen majd erre.

Az igazság az, hogy ha van egy borzasztó dolog amelyen túl kell esnie az embernek, felkészítheti magát akármennyire. Sosem úgy fog elsülni, ahogyan mi tervezzük. Mindig nem várt akadályok gördülnek az útba. És mindig fájdalmasabb lesz, mint azt valaha is elképzelhetnénk.

Bármennyire is megacéloztam a szívem, szinte kettészakította az, amit Edwarddal kellett tennem. Viszont minden kétséget kizáróan tudtam, hogy ennek így kell lennie. Edward is és én is csak akkor lehetünk újra boldogok, ha lezárjuk ezt a korszakot az életünkben. Naivan azt hittem, hogy ezt vele is meg tudom majd értetni, de természetesen nem így történt. Sőt, meg akarta akadályozni az egészet.

Tudtam, hogy a szerződéssel csak az utolsó szalmaszálba kapaszkodik. És azt is tudtam, hogy előbb-utóbb el fogja engedni. És elenged engem is. Hamarosan be kell majd látnia, hogy a mostani állapotban nem élhetünk tovább.

Mielőtt kiléptem az ajtón és utoljára mondtam meg neki, hogy szeretem, lehúztam az ujjamról a jegygyűrűt és mellé tettem a láncot is, amit egy éve Esme tett a nyakamra. Ezzel pedig elengedtem az utolsó darabot is, ami Edwardhoz kötött.

***

Az első éjszaka borzalmas volt. Egy pont után már úgy éreztem, a testem kifogyott a könnyekből. Angela mindvégig mellettem volt és emlékeztetett, hogy ennek így kellett történnie. Az előző napon felhívtam Alice-t és Jasper-t, leginkább azért mert azt akartam, hogy tőlem hallják először. Igazából viszont szükségem volt a tudatra, hogy ezután is a barátomnak hívhatom őket, ők pedig megnyugtattak, hogy köztünk minden marad a régiben.

A Cullen család többi tagját viszont nem mertem felhívni. Nekik Edward oldalán kell állniuk, ez így természetes. De belesajdult a szívem, ha belegondoltam, hogy ezzel elveszítettem Esme kedves mosolyát és meleg kezének érintését a karomon, vagy Emmett örökké illetlen viccelődését.

Az első Edward nélküli reggelen összeszedtem minden erőmet és felhívtam Charlie-t, hogy elmondjam neki a tegnap történteket.

- Tudom, hogy nem mondom elégszer, de büszke vagyok rád, Bells – mormogta.

Felhorkantam. – Amiért elhagytam a férjemet?

- Hát persze – vágta rá. – Én számtalanszor próbáltam elhagyni az anyádat az évek során. Én már csak tudom, milyen nehéz rászánni magad. Nekem sosem sikerült igazán.

- Az más helyzet volt, apa – emlékeztettem. – Ott voltam neked én. Ez bonyolította a dolgokat.

Hallottam, ahogyan Charlie mélyet sóhajt. – Tudod… eléggé hibásnak érzem magam ebben a dologban.

- Miről beszélsz? – kérdeztem.

- Ha nem lettek volna akkora anyagi gondjaink, nem mentél volna feleségül Edwardhoz. És akkor most nem szenvednél ennyit – magyarázta.

- Apa, én egyáltalán nem bánom, hogy hozzámentem Edwardhoz. Lehet, hogy a jövőben hozzámegyek valaki máshoz és soha többé nem látom őt, de még akkor is… mindig ő lesz életem szerelme. A rossz idők nem törlik ki a jókat. Ha nem megyek hozzá, még mindig ott élnék veled és Renée-vel. Ti pedig nem váltatok volna el. Örülök, hogy mindez megtörtént.

Charlie csendben volt, tudtam, hogy megemészti a szavaimat. Végül néhány pillanat után megszólalt. – Na és most mihez fogsz kezdeni?

Elgondolkodtam. Találnom kell egy olyan munkát, amit az egyetem mellett is tudok majd csinálni. Találnom kell egy lakóhelyet, amit ki tudok fizetni – bár az egyetlen lehetőség, ami eszembe jutott az egy szemetes konténer volt, azt talán megengedhetem magamnak. A kilátásaim nem voltak valami jók, mégis… izgatott voltam.

- Fogalmam sincs – feleltem mosolyogva. – De nem ez benne a buli?

***

Az elkövetkezendő héten végig a megfelelő álláshirdetéseket bújtam. Az egyik reggelen Angelával, Jessicával és Mike-kal ültem egy kávézóban – nem a szokásos helyünkön, hanem egy kinti teraszon pár saroknyira Angeláék lakásától. Mindennapi dolgokról csevegtünk és őszintén szólva jól esett egy kicsit nem gondolni Edwardra. Nem beszélni róla.

- Na és, hogy halad a nagy álláskeresés? – nézett rám kérdőn Mike.

- Hát, beadtam a szánalmas kis életrajzom egy csomó helyre, aztán majd meglátjuk – vontam vállat.

- Azért az sem olyan nagy tragédia, ha nem jön össze – mondta Jessica. – Mármint… tuti, hogy Edward nem hagy csak úgy egy cent nélkül.

- Jess! – sziszegte Angela.

- Mi van? Csak mondom! Bellának nem kell éhen halnia vagy valami. És most nézz csak rá, Ang! – mutatott felém. – Egyszerű fekete kávét iszik, mint a szegény emberek.

- Hé! Most már igenis szegény ember vagyok, szóval fogd magad vissza, ribi! – Ezen mind felnevettek. – Amúgy meg semmit nem fogadok el Edwardtól. Nem azért hagytam el, hogy aztán csak azért is a pénzét költsem.

- Ez aranyos, Bella, de nem lesz ám olyan egyszerű a magad lábán megállni – jegyezte meg Mike.

- Muszáj ilyen lekezelően mondanod? – kérdeztem.

- Figyelj! Mit szólnál, ha beszélnék apámmal? – ajánlotta fel. – Mindig keres diákokat a boltba.

- Kedves tőled – feleltem hálásan. – De most először tényleg magamtól akarok elérni valamit. Viszont megígérem, hogy amint azon találom magam, hogy kukákat fosztogatok az utcán, beajánlhatsz az apád boltjába.

A sors fintora, hogy pár órával később megkaptam az első interjúra hívásomat. Másnap reggel felvettem az állásinterjús hacukámat, összefogtam a hajam, belebújtam a legkényelmetlenebb fekete magas sarkúmba, és odaléptem Angela elé.

- Na? Profinak tűnök? – kérdeztem elégedetten.

- Ennél profibb már nem is lehetnél – felelte mosolyogva, majd felállt és a vállamra tette a kezét. – Ügyes légy!

- Az leszek – bólintottam. – Nagyon látszik, hogy izgulok?

- A remegésedet meg az izzadásodat leszámítva egyáltalán nem – legyintett.

A tiszta, élére vasalt ruházatomban csak addig éreztem magam jól, amíg el nem értem a koszos metró aluljáróig. Addigra már a cipő is teljesen kiette a lábamat, az amúgy is csekély magabiztosságom pedig kezdett nem létezővé zsugorodni.

Két átszállás után a melegtől átizzadt blúzomban felszenvedtem magam az irodaház egyik felső emeletére, ahol egy mogorva recepciós kért, hogy foglaljak helyet. Úgy félórányi várakozás után megjelent egy pocakos, öltönyös férfi. Hideg tenyeremet az ő húsos kezébe csúsztattam és emlékezve Jessica egyik tanácsára, próbáltam magabiztosan megrázni azt.

Bevezetett az egyik irodába és bármiféle átmenet nélkül megkezdte a kikérdezést. Tegnap este egy órát töltöttem azzal, hogy felkészültem a leggyakoribb kérdésekre, amik előfordulhatnak egy állásinterjún. Nos, örömmel jelenthetem, hogy azok a weboldalak hazudnak. Ez a fickó egy olyan kérdést sem tett fel, amire fel voltam készülve. A legbosszantóbb az volt, hogy miután eljöttem és Angela lakása felé zötyögtem a metrón, a fejemben minden kérdést meg tudtam válaszolni higgadtan és összeszedetten.

Amint beestem a lakásba, lerúgtam a cipőt és szinte szaggattam le magamról azt az idióta harisnyát. – Na, hogy ment? – kérdezte Angela biztatóan.

- Tragikusan – foglaltam össze tömören.

- Végül is ez volt az első – vont vállat Angela. – A legtöbb embernek borzasztó az első állásinterjúja. A következő jobb lesz, ne aggódj.

Angelának igaza lett. Még két interjún voltam a héten, és habár egyik sem sikerült valami fényesen, legalább már nem remegtem annyira. Péntek délután kaptam egy hívást egy hétfő reggeli interjúra a közép-manhattani közkönyvtárból. Ha választanom kellett volna az összes hely közül, ahova jelentkeztem, ezt választottam volna, de nem fűztem hozzá nagy reményeket.

Aztán ugyanazon az estén kaptam egy másik hívást is. Egy olyat, amire nem számítottam.

- Ms. Swan, itt Jason Jenks, a Cullen család ügyvédje – mutatkozott be az illető. Hallottam már a nevét, de még sosem kellett találkoznom vele.

- Mr. Jenks? Miben segíthetek? – kérdeztem tanácstalanul.

- Ugye jól tudom, hogy hétfőn beadta a válási papírokat?

- Igen, de…

- Ms. Swan, engem Mr. Cullen bízott meg, hogy képviseljem a jogait a válás alatt – magyarázta.

- Hogy mit csinált? – kiáltottam fel dühösen. – Nézze, nekem erre nincs szükségem, de köszönöm a hívását. Én csak szeretnék minél hamarabb elválni Edwardtól.

- Ő is ugyanezt szeretné, hölgyem – felelte. – És mivel én ismerem a család helyzetét, különösen ezt a kényes ügyet a szerződéssel, engem kért meg, hogy legyek az ön ügyvédje. Természetesen minden költséget ő áll.

- Na, azt már nem! – keltem ki magamból. – Ide figyeljen, Mr. Jenks. Nekem nem kell semmi Edwardtól és szeretném ezt a lehető legcsendesebben intézni.

- Mr. Cullen azt akarja, hogy minden az ön igényei szerint történjen. Ha azt szeretné, hogy a lehető leggyorsabban véget érjen ez az egész, abban segíthetek. Jó lenne találkoznunk. Mit szól a hétfő délelőtthöz?

- Nekem a hétfő délelőtt nem jó – vágtam rá.

- Akkor legyen délután – felelte. – Mondjuk háromkor egy önhez közeli étteremben, a címet majd elküldheti nekem. Megfelel?

Lehunytam a szemem és felsóhajtottam. Ha ez kell ahhoz, hogy túlessek a dolgon, hát legyen. – Rendben van, hétfő délután találkozunk.

A telefonbeszélgetés után csak még eltökéltebb lettem, hogy meg kell szereznem azt az állást. Hétfő reggel az interjúra menet Charlie-val telefonáltam, aki habár nagyon támogató volt az elmúlt hetekben, kezdett az agyamra menni.

- Biztos nem lenne jobb, ha ideköltöznél Seattle-be? – kérdezte.

- Eszem ágában sincs – feleltem. – Itt tanulok. Itt vannak a barátaim. Jövőre pedig úgyis elmegyek Bostonba, ha minden jól alakul. Semmi értelme egy évre Seattle-be költöznöm.

- Tudom, csak… a családod között lehetnél. Tudod, hogy Sue is mennyire megszeretett téged.

A karácsonyi látogatásunk óta igencsak felhevült Charlie és Sue kapcsolata és most már együtt éltek. Azóta én is nagyon megkedveltem őt és a gyerekeit, de mindez nem volt elég ahhoz, hogy a közelükbe költözzek. – Tudom, apa…

- Akárhogy is, van egy kis félretett pénzem, arra gondoltam…

- Bele se kezdj – szakítottam félbe. – Néha azt hiszem, mind csak úgy gondoltok rám, mint egy aranyos őzikére aki próbál lábra állni. Mintha lehetetlen lenne, hogy magamtól csináljak valamit.

- Ez nem így van, Bells – ellenkezett.

Felsóhajtottam. Nem győzött meg, de nem volt most időm vitatkozni. – Mennem kell, apa.

- Rendben van. Sok sikert!

Egy óra múlva már túl is voltam az interjún, ami egész jól sikerült, de nem akartam túlságosan beleélni magam abba, hogy van esélyem. Viszont miután vége lett, csakis arra tudtam gondolni, ami még előttem állt. Attól féltem, amint elkezd konkrétan megtörténni a dolog, amint beindul a válás, beijedek majd és nem leszek képes megtenni. Na meg attól is, hogy Edwardnak valami hátsó szándéka van és ettől lett ilyen engedékeny.

Viszont Mr. Jenks egy kellemes modorú és végtelenül profi ügyvédnek bizonyult. Tényleg úgy tűnt, hogy ő is azon fáradozik, hogy a lehető leghamarabb véget érjen ez az egész fájdalmas procedúra. Miután már vagy egy órája beszélgettünk, összerendezte a papírjait és felhörpintette a maradék kávéját.

- Nos, nincs más hátra mint hogy megbeszéljünk egy alkalmas időpontot amikor tárgyalhatunk Mr. Cullennel és a család egy másik jogi képviselőjével – mondta.

- Mi… micsoda? – habogtam. – Azt hittem már nem kell Edwarddal találkoznom.

- Ms. Swan, mivel volt házasság előtti szerződésük, elég egyszerű dolgunk lesz. Viszont így is vannak dolgok, amiben meg kell egyezniük – magyarázta.

- Nem – ráztam meg a fejem. – Nekem nem kell semmi. Se pénz, se ház, se autó. Nem kell erről tárgyalnunk.

- Ms. Swan, attól tartok Mr. Cullen ragaszkodik ehhez a találkozóhoz. Nem fog akadályokat gördíteni maga elé, ezt megígérte, de ez volt a feltétel ahhoz, hogy az ő közreműködésével minél hamarabb véget vessünk a házasságuknak.

- Edward… beszélni akar velem? Még egyszer? – kérdeztem döbbenten. Nem voltam otthon a válás világában és reménykedtem benne, hogy nem kell vele ennek a végéig találkoznom. Nem voltam benne biztos, hogy a szívem kibírná. Lehet, hogy fejest ugrottam egy új és kalandos életbe, de legbelül még mindig fájt az, amit vele tettem. Minden egyes nap minden percében.

- Így van – bólintott Jenks. Nyilván észrevette, hogy mennyire kétségbe estem, ugyanis a következő pillanatban eddigi hűvös hangja meleg és nyugtató lett. – Készüljön fel rá nyugodtan, Ms. Swan. Pár nap múlva megbeszéljük, hogy mikor lenne ideális, rendben?

Csak döbbentem bólintottam. – Köszönöm.

A következő napok olyanok voltak, mintha hirtelen minden súlyával rám nehezedett volna a tudat, hogy mit is művelek tulajdonképpen. Eddig csak törtettem előre, új életet létrehozva a semmiből, és közben próbáltam nem belegondolni, hogy minden szétesett. Most viszont újra előjött minden. Úgy éreztem, elvették tőlem az életem. Az anyám, amiért Cullenéknek adott. Az apám, amiért elhagyott. Rosalie, aki a hátam mögött dróton rángatott mindent. Még Alice is, aki nem volt őszinte velem. És persze Edward, aki bevitte a végső, megsemmisítő döfést. És ott voltam még én, aki elhagytam a férfit, akit igazán szeretek.

Ezekben a napokban csak fetrengtem Angela vendégágyában, mit sem törődve a barátaim próbálkozásaival, hogy felvidítsanak. Aztán egy délután csörgött a telefonom. Álmosan és kedvetlenül szóltam bele.

- Ms. Swan? Itt Charlotte Randall, a közép-manhattani közkönyvtárból. Velem találkozott hétfőn.

- Óh! Óh, öhm… persze. Üdvözlöm. – Úgy pattantam fel, mintha az ágy hirtelen forró lávává változott volna, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről. Szabad kezemen összekulcsoltam az ujjaimat, mintha ez tényleg segíthetne. De a francba is, nagyon kellett ez az állás!

- Azért hívom, mert szeretnénk felajánlani önnek a pozíciót – folytatta. Vissza kellett fognom egy sikítást, miközben elkezdtem le-föl ugrálni örömömben.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm – feleltem boldogan. Ms. Randall felnevetett.

- Igazán nincs mit. Már várjuk, hogy üdvözölhessük a csapatban – mondta. – Akkor ahogyan megbeszéltük, jövő héten már tud is kezdeni?

- Természetesen – helyeseltem.

- Rendben van. Akkor hétfőn találkozunk.

Amint véget ért a hívás, szabadjára engedtem a sikolyomat, minek következtében Angela fejét vesztve rohant be a szobába. – Jézusom, mi baj van? – kiabálta rögtön.

- Megkaptam az állást – sikoltoztam, miközben leugrottam az ágyról és Ang karjai közé vetettem magam.

- Bella, ez csodálatos! – ölelt vissza azonnal. – Büszke vagyok rád.

- Annyira köszönök mindent. Nem is tudom, hol lennék nélküled – hálálkodtam. Ez igaz is volt. Angela egyike volt annak a nagyon kevés embernek, akik mindig csak támogattak és biztattak.

Elhatározta, hogy ezt meg kell ünnepelnünk, amibe persze rögtön bele is egyeztem. Előtte azonban még egy elintéznivalóm volt. Miután lenyugodtunk és megbeszéltük, hogy este mindenképpen elmegyünk bulizni, Angela riasztotta a többi barátunkat. Én pedig amint magamra maradtam, újra a mobilomhoz nyúltam. Egy perc sem telt bele, és meghallottam a hangját.

- Mr. Jenks, itt Bella Swan. Kész vagyok holnap találkozni Edwarddal.