39. fejezet

Sziasztok! :)
Hát először is, tényleg köszönöm, hogy írtatok az előző fejezethez. Remélem, akinek van ideje elolvasni egy-egy fejezetet, annak most is van egy plusz perce arra, hogy írjon véleményt, mert tényleg sokat jelentenek ám. ;) Novembertől nekem irány vissza dolgozni, úgyhogy nem hiszem, hogy ezentúl is ennyire elkényeztetlek titeket a friss gyakoriságával, de azért próbálkozom majd. :D
Abellana

(Edward)

Alice-szel álldogáltam a helyiség egyik sarkában, miközben mindketten Jasper-t figyeltük. Sorban mentek oda hozzá az emberek, hogy gratuláljanak vagy hogy dedikáltassák a könyvüket. A mai napon jelent meg ugyanis Jasper regénye és ezt ünnepelte meg a kiadója. Az előzetes kritikák nagyon jók voltak, úgyhogy nem csoda, hogy mindenki akart vele váltani egy-két szót.

- Szóval ilyen az írófeleségek élete – sóhajtott Alice. – Hogy bírják ki?

- Fel a fejjel, Ali. Biztos nem lesz mindig ilyen – biztattam.

- Tudom, tudom – legyintett. – És félre ne érts, annyira örülök a sikerének. Nincs még egy olyan ember, aki ennyire megérdemelné. Csak mostanában ő folyton dolgozott, én meg folyton tanulok. Alig látjuk egymást. Frusztráló az egész.

Alice néhány pillanatra elhallgatott, majd a fejéhez kapta a kezét.

- Basszus, annyira hülye vagyok! Nem akarok épp neked panaszkodni.

- Köszi, Alice – motyogtam savanyúan.

- Tudod, hogy értem…

- Nyugodtan panaszkodhatsz nekem – feleltem. – Sőt, imádom amikor az emberek körülöttem panaszkodnak. Elnyomja a saját nyomoromat.

- Akkor annyit panaszkodom majd, hogy időd sem lesz mással foglalkozni – szorította meg a karomat.

- Remek barát vagy – mondtam, mire mindketten elnevettük magunkat.

Nem sokkal később Jasper végre el tudott szabadulni egy kicsit és odajött hozzánk. – Na, mit gondoltok? – kérdezte, miközben magához szorította a feleségét.

- Zseniális volt, bébi – lelkendezett Alice. – Hemingway labdába sem rúghat melletted.

- Hát szegény még a születésem előtt meghalt, úgyhogy esélye sem volt – felelte Jasper, majd elmosolyodott és egy csókot nyomott Alice arcára.

- Nem is tudom, Jazz – vontam vállat. – Beleírhattál volna egy-két autós üldözést vagy ilyesmi, néhol elég uncsi volt.

- Tudom, hogy csak viccelsz, de azért utállak – nézett rám a legjobb barátom.

- Nem is – ellenkeztem. – Imádsz engem. Minden nap minden pillanatában csakis én járok a fejedben.

- Hát ilyen átlátszó vagyok? – kérdezte.

- Na jó, most már hagyjátok abba, mert kezdek megijedni – szólt ránk Alice.

- Nagyszerű volt, Jazz. Természetesen – mondtam ezúttal komolyan. – Csak nem akarom, hogy elbízd magad.

- Rögtön gondoltam – vigyorgott Jasper.

Én már nem maradtam sokáig ezután, tudtam, hogy Alice most már nélkülem is meglesz. Másnapra ők ketten egy lazább partit terveztek a saját lakásukban, hogy a barátaikkal is megünnepelhessék Jasper sikerét.

Mikor kiléptem az épületből, le akartam inteni egy taxit, de meggondoltam magam. A szokásosnál kicsivel melegebb volt az október esti levegő és úgy döntöttem, jól esne kiszellőztetni a fejem, így hát inkább sétáltam. Persze azt sem bántam, ha elodázhatom a pillanatot, amikor belépek az üres lakásba. Minden napnak ez volt a legrosszabb pontja, és még mindig nem szoktam hozzá.

Pár hete elgondolkodtam azon, hogy esetleg eladom ezt a lakást és keresek egy másikat. Hiszen itt minden Bellára emlékeztetett. Őelőtte ez csak egy jól berendezett, de elég lelketlen hely volt. És utána is az. Komolyan eljátszadoztam a gondolattal, de végül úgy döntöttem, hazamenni minden este egy olyan lakásba, ahol semmi sem emlékeztet Bellára, még rosszabb lenne. Ezzel talán csak a saját dolgomat nehezítem, de még nem voltam képes teljesen elengedni őt.

Végül persze csak elérkezett a pillanat, amikor hazaértem. Péntek este volt, és ilyenkor a szokásos hétköznap esti egy üveg sörnél többet is megengedtem magamnak. Így mégiscsak elviselhetőbb lett a magány. Bár nem mindig. Némely napokon az alkohol sötét gondolatokat és önsajnálatot hozott magával, mintsem megnyugvást. De ma este szerencsére az utóbbit.

***

Másnap miután sikerült felébrednem és elűznöm a fejfájásomat, a délután azzal telt, hogy otthon dolgoztam, este pedig természetesen Alice és Jasper partijára mentem. Mikor azonban odaértem, Alice szokatlan szerelésben nyitott ajtót. Rózsaszín dzseki volt rajta, pöttyös sállal meg valami retró szemüveg. Úgy nézett ki, mintha a 60-as évekből lépett volna elő.

- Ez meg… micsoda? – kérdeztem köszönés helyett.

- A jelmezem – válaszolta, mintha ezt még a hülyének is tudnia kellene. – És te mi a frász vagy?

- Alice, te meg mi a francról beszélsz?

Ekkor beléptem a lakásba és észrevettem, hogy voltak minimum ötvenen és mindenki idióta hacukában parádézott.

- Ugye nem felejtetted el? – kérdezte Alice fenyegető hangon, miközben mutatóujját a képembe tolta. – Direkt mondtam neked még vagy egy hete, hogy jelmezben gyere!

- De hát csak Jasper könyvét ünnepeljük! – ellenkeztem.

- Ja – bólintott Alice. – Egy elő-halloweeni bulival. Többször is szóltam neked.

- Hát akkor az agyam biztosan megkímélt ettől az információtól – vágtam rá. – Tudod, hogy utálom a beöltözősdit.

Alice frusztráltan morgott egyet. – Néha olyan begyöpösödött tudsz lenni! Áh, érdekel is engem! Keresd meg Jaspert, én házigazdáskodom.

Így is tettem és egy perc sem telt bele mire megláttam Jaspert.

- Nem vettél jelmezt? – tárta szét a karját. – Alice látott már? Ki fog nyírni!

- Már megtörtént – feleltem. Végignéztem a legjobb barátomon, aki egy fekete köpenyt és vámpírfogakat viselt. – Nagyon ötletes.

- Óh, köszi – mosolyodott el Jasper, mintha tényleg megdicsértem volna.

- Próbáltam szarkasztikus lenni – magyaráztam. – Tök hülyén nézel ki.

- Hogy te milyen egy angyal vagy – legyintett Jasper.

Az ugratásom ellenére töltött nekem egy italt, én pedig közben végigpásztáztam az embereket. – Szóval – köszörültem meg a torkom. – Vártok még vendégeket?

- Nem tudom, biztos van olyan, aki nincs még itt – vonta meg a vállát Jasper. Ekkor mintha eszébe jutott volna valami, összevonta a szemöldökét és az arcomat kémlelte. – Ő nem tudott eljönni, ha erre gondolsz.

- Csak kérdeztem – vontam vállat én is, mintha nem lenne nagy dolog. Pedig egész nap az járt a fejemben, hogy mi van, ha ő is itt lesz. Féltem egy kicsit a lehetséges találkozástól, de közben izgatott is voltam. Úgy tűnik a semmiért.

A buli egész jó volt, annak ellenére, hogy mindenki azt kérdezgette, miért nem vagyok beöltözve. Mikor kicsit elegem lett az emberekből és el akartam vonulni néhány percre, benyitottam az egyetlen olyan helyiségbe, ahol tudtam, hogy nem lesz senki. A hálószobába. Leültem Alice asztalához és kifújtam a levegőt. Ekkor jöttem rá, hogy legbelül végig reménykedtem benne, hogy esetleg ma láthatom. Néha annyira hiányzott, hogy az már fájt. Kétségbeesetten ébredtem rá megint, hogy milyen elveszett vagyok mostanság.

Néhány perc múlva úgy döntöttem, ideje újra szocializálódni, de akkor megpillantottam valamit. Az asztal fölött a falon volt egy kis rész, ahova Alice polaroidokat ragasztgatott. Láttam már néhányszor ezeket a képeket. Ő és Jasper, család, barátok… némelyiken én is rajta voltam. De volt ott egy új kép is, amit eddig sosem láttam. Alice és Bella a kamerába mosolyogtak, a háttérben pedig csak a ragyogó kék ég és néhány pálmafa látszódott. Megbűvölve bámultam a képet, talán még a szám is tátva maradt közben. Mikor azonban hirtelen kinyílt az ajtó, majdnem felugrottam ijedtemben.

- Edward? Hát veled meg mi történt? – érdeklődött Alice.

- Csak, öhm… kicsit ki akartam szabadulni az emberek közül – magyaráztam.

- Oké – vont vállat, majd az asztal egyik fiókjában kezdett keresgélni valamit. – Valaki elvágta az ujját és emlékszem, hogy volt még itt egy doboz ragtapasz.

Ekkor vette észre, hogy az én figyelmemet mi kötötte le és követte a tekintetem. – Mikori ez a kép? – kérdeztem.

- Óh. Augusztusban készült. Bella és én elmentünk Los Angelesbe egy hétvégére.

- Értem – feleltem halkan. Alice a vállamra fektette a kezét és biztatóan megszorította. – Nem tudom mit csináljak. Próbálok túllépni, de… láthatóan neki sokkal jobban megy.

- Ha hiszed, ha nem, neki is nagyon fáj – bizonygatta Alice. – És ez különben sem valami verseny, hogy ki tud előbb túllépni a másikon. Csak koncentrálj magadra, Edward. Mert ha azt hiszed, hogy az élet csak Bellával élet, akkor tényleg csinálnod kell valamit. Meg kell találnod önmagad. Akárcsak neki saját magát. Kezdd mondjuk azzal, hogy ne szenvedj itt egyedül. Gyere ki és vegyülj el az emberek között.

- Jól van – sóhajtottam. – De ha még egyszer megkérdezi valaki, hogy miért nem vagyok jelmezben…

- Akkor megmondom nekik, hogy azért, mert egy fásult öreg úr vagy – szólt közbe Alice.

***

Pár nappal később meglátogattam a húgomat, aki már a terhessége végén járt, éppen ezért amikor Emmett dolgozott, valaki mindig volt nála hogy segítsen Brady-vel, és habár ez a valaki többnyire az anyám volt, ma én voltam a soros.

Mikor Rosalie ajtót nyitott, majdnem leesett az állam. És ezt ő is észrevette.

- Ha most megjegyzést teszel a méretemre, én esküszöm, hogy képen töröllek – mondta rögtön, miközben beléptem az otthonába.

- Eszembe se jutott – hazudtam. – Különben is, ragyogsz. Jól áll neked a kismamaság.

Rose lehuppant egy kényelmes fotelbe és megsimogatta a pocakját. – Értékelem, hogy mind hajlandóak vagytok füllenteni – nevetett.

- Már nagyon közel jársz, igaz? – kérdeztem, miközben leültem vele szemben a kanapéra.

- Bizony. Még pár hét és lesz egy unokahúgod is – mosolygott rám.

- Alig várom – feleltem őszintén. – Apropó, hol van Brady?

- Még szunyókál. Örülök, hogy itt vagy, Edward. Mármint azért is, mert segítesz, de igazából beszélni is akartam veled.

- Miről? – kérdeztem óvatosan. Ha Rosalie beszélni akar az emberrel, az sokszor nem jól sül el.

- Nem láttad azóta Jacob Black-et, ugye?

Nem kellett részleteznie, hogy mikor is volt az „azóta”. Mikor Jacob kiszivárogatta a történetünket, hogy tönkretegye az életem. Persze azután én magam tettem tönkre. – Persze, hogy nem – feleltem Rose-nak.

- Emmett összefutott vele egy konferencián nemrég – magyarázta. – Olyanokat mondott neki, hogy direkt bujkálsz előle, meg hogy ő nyert. Tudod, a szokásos elmebajai.

Összeszorítottam a fogam. – Meg tudnám ölni – sziszegtem.

- Hát éppen ez az! Mármint nem azt javaslom, hogy öljük meg – tette hozzá Rose gyorsan. – De mint tudod, mikor először beszélt rólad a sajtónak… eredetileg tönkre akartam őt tenni. Csak aztán jött apa azzal a szöveggel, hogy mi nem olyanok vagyunk, blablabla. – Bólintottam, jelezve hogy emlékszem. – Nos, sokat gondolkodtam azóta. És arra jutottam, hogy mi már felnőttek vagyunk. A magunk urai. Jacob Black pedig átlépett egy határt.

- Mire célzol? – vontam össze a szemöldököm.

- Nos, kedves bátyám… mit szólnál ha elintéznénk Jacob Black-et? Csak bólints és én máris ráállítom a legjobb embereket. Az összes lehetséges szennyet előkotorják az életéből.

Tátott szájjal néztem Rose-ra. Tulajdonképpen a maga furcsa módján ez egy elég kedves ajánlat volt tőle. És hát mi tagadás, én is belefáradtam abba, hogy örökké én legyek a jófiú, míg ő folyton csak ellenem áskálódik. Igen is megérdemelte, hogy visszavágjunk neki.

- Benne vagyok – bólintottam. – Csináljuk ki a szemétládát!

Rosalie elmosolyodott, és pont abban a pillanatban mintegy végszó gyanánt a mellette lévő bébiőr hangszórójából felhangzott Brady sírása. – Úgy tűnik, valaki ébredezik – jelentette be. – Mindjárt jövök.

Miközben Rose a babához ment, elégtétellel gondoltam arra, hogy végre a kezünkbe vesszük az ügyet. Szerettem a családomat. Szerettem, hogy becsületes és dolgos emberek. De nem mindig értettem velük egyet. Én hittem abban, hogy Blacknek bűnhődnie kell.

Pár perc múlva Rosalie visszatért, ezúttal az unokaöcsémmel a karjában. Felnevettem, mikor megláttam, és egyben ekkor esett le, hogy ma október 31-e van. Brady ugyanis egy aprócska Popeye jelmezben volt.

- Hát ez nagyon édes. Na gyere ide, te kis vasgyúró – gügyögtem neki hülyén, miközben átvettem Rosalie-tól. – Ezt tuti, hogy Emmett-től kapta.

- Nem tőle – rázta a fejét Rose. – Habár utána már nagyon sajnálta, hogy nem neki jutott eszébe.

- Azt sem tudom elképzelni, hogy te ilyet vennél neki – mondtam.

- Nem is tőlem kapta, de én is rögtön beleszerettem ebbe a jelmezbe, amikor megláttam. Nincs cukibb, mint egy baba Halloween kosztümben – jelentette ki Rose, majd kis habozás után újból megszólalt. – Igazából… ezt Bellától kapta.

Erre felkaptam a fejem. – Szeptember elején felhívott – magyarázta. – Néha fel szokott jönni. Segít Brady-vel. Én meg segítek neki egy-két dologgal, ami jól mutat majd a jelentkezési lapján.

- Én… nem is tudtam. Mármint hogy találkozgattok – habogtam döbbenten.

- Nem nagyon tudtam, hogy szóljak-e neked – vont vállat. – Nem akartam egyszer csak kinyögni, hogy „hé Edward, amúgy képzeld, néha Bellával lógok.” De végül is Brady nagynénje volt, mikor ő megszületett, úgyhogy…

- Nem kell magyarázkodnod, Rose – mosolyogtam rá. – Megértem.

Tényleg megértettem, de ugyanakkor féltékeny is voltam. Mindenkire, aki tartja vele a kapcsolatot és tudja, hogy mi történik vele nap mint nap. Furcsa volt belegondolni, hogy míg én semmit sem tudok róla többé, a családom és a barátaim életének attól ő még ugyanúgy a része maradt. Még Rosalie életének is. Ez volt az igazán megdöbbentő.

***

Teltek múltak a napok, nagyjából ugyanúgy mint eddig, azzal a különbséggel, hogy tényleg próbáltam egy kicsit kizárni Bellát a fejemből és magamra koncentráltam. A húgom Jacob Black-hadművelete egész jó figyelemelterelésnek bizonyult, de mikor már vagy egy hete nem történt semmi, kezdtem elcsüggedni. Rosalie persze azt mondta, ez csak annyit jelent, hogy Black titkai mélyebben rejtőznek. Jelentsen ez bármit is.

Eközben közeledett a hálaadás és a karácsonyi szezon, na meg Rosalie szülésének az időpontja is, ezért hát feladtam, hogy még ebben az évben látni fogom Jacob bukását. Egészen addig, míg november közepén egy napon Rose felhívott azzal, hogy másnap reggel első dolgom legyen átbogarászni a New York Times-t. Attól féltem, hogy megint rólam írnak valamit, de ő megnyugtatott, hogy ennél valami örömtelibbet fogok találni.

És igaza is lett. Egy aprócska cikk volt az, amit találtam – mert hát mégis csak Jacob Blackről beszélünk, nem valami hírességről, akármennyire is kielégítő lett volna egész oldalas cikkben látni a megsemmisülését. A cím annyi volt: „A New York-i üzletembert lecsukják adócsalás miatt”. Majdnem kiköptem a kávémat, mikor megláttam, hogy Jacobról van szó, de igazából a sok mocsoksága mellett egy ilyen dolog már nem tudott meglepni. Még aznap visszahívtam Rosalie-t, hogy megkérdezzem, el tudnánk-e juttatni egy kis csomagot Blacknek.

Másnap ott ültem a húgom mellett, aki már majd’ kipukkant és az ágyhoz volt kötve a terhessége utolsó napjaiban.

- Bárcsak láthatnám az arcát, amikor megkapja – mondta vágyakozva.

- Ne is mondd – nevettem. Én is azt kívántam, bár légy lehetnék a falon, mikor Jacob Black kinyitja a kis dobozkát, amiben egy szappan lapul, mellette pedig egy papíron az üzenet: Azt javaslom, odabent ne hajolgass. Üdvözlettel, Edward Cullen.

- Tudod, Edward… - kezdte Rose. – Nem hiszem, hogy tényleg azt csinálják a börtönben, ha valaki lehajol a szappanért.

- Nem ez a lényeg, Rose. Hanem az, hogy enyém az utolsó szó.

- Igaz – bólintott. – Ha nem lennék várandós, most koccinthatnánk pezsgővel. De maximum dobozos almalevet tudok felajánlani.

- Így is elég édes a káröröm – feleltem nevetve, majd a hasára mutattam. – Inkább azt mondd meg, hogy ez meddig tart még. Világrekordra hajtasz?

- Igazából alig várom már, hogy itt legyen a karjaimban – sóhajtott Rose. – Amióta megtudtam, hogy terhes vagyok, minden nap csupa aggodalom. Végig attól féltem, hogy történni fog valami rossz.

- Hé – fogtam meg a kezét. – Minden rendben lesz, és idén karácsonykor már két babával ünneplünk.

Rose visszaszorította a kezem. – Köszönöm, Edward. Nem mondtam neked, de sokat jelentett, hogy itt voltál velem és támogattál. Azok után, ami tavasszal történt, hát… nem tudtam, hogy megbocsátasz-e még valaha.

- Mindketten rosszul kezeltünk néhány dolgot – feleltem. – Na jó, én sokkal inkább, mint te. Valójában én is köszönettel tartozom neked. Ha te nem jársz közben, még mindig csak epekednék Bella után anélkül, hogy valaha is megismertem volna. És habár a dolgok nem értek jó véget, így is volt vele majdnem egy egész csodálatos évem. Ezért pedig valahol te vagy a felelős.

Rosalie rám mosolygott és azt hiszem mindketten kezdtünk rájönni, hogy a testvéri kötelék közöttünk most erősebb, mint valaha. Én pedig arra ébredtem rá, hogy történjen is akármi, nem vagyok egyedül.

38. fejezet

Sziasztok!
Mikor felraktam az előző fejezetet, kitűztem magam elé azt a célt, hogy egy hét alatt megírom a következőt. Két nappal ugyan elcsúsztam, de hát magamhoz képest ez szuper tempó. :D Köszönöm szépen annak az egy-két embernek, aki mindig ír véleményt. Úgy emlékszem viszont, hogy mikor meghívós lett a blog, azt kértem, próbáljunk meg néha írni egy-egy hozzászólást. Nem mindig, csak egyszer-egyszer. Elég sokan kaptatok meghívót és kezdem azt hinni, ezen az egy-két emberen kívül nincs is már itt senki, akkor meg kinek írjak, nem igaz? Jó lenne tudni, hogy mi a többiek véleménye. :)
Abellana

(Bella)

- Hát ez elég… szűkös – állapította meg Mike.

- Úgy érti, barátságos – segítette ki Angela.

- Úgy értem, hogy egy lyuk – ellenkezett Mike.

- Nekem igenis tetszik – makacskodtam.

- Jobb is lehetne, de erre van pénzünk – sóhajtott nagyot Jessica.

Éppen az új otthonunk közepén álltunk a beköltözésünk napján. Mivel én nem akartam Angela terhére lenni még sokáig, és Jessnek is új bérlet után kellett néznie, egyértelmű döntésnek tűnt, hogy együtt keresünk valamit. Pár napja találtuk ezt a lakást és rögtön alá is írtuk a bérleti szerződést. Tudtuk, hogy ennyi pénzért jobbat úgysem találunk.

Kicsi volt, az igaz. Már a belépés pillanatában szemtől szemben találja magát az ember az előszoba falával, és onnan sem sok helyre lehet mozogni. Vagy a szerény kis konyhába, vagy a két apró hálószobába. Meg esetleg a zsebkendőnyi fürdőszobába. De azért nem volt vészes, ráadásul a belváros egy jobbik környékén helyezkedett el. És még így is alig tudtuk rá kiköhögni a pénzt.

Angela, Ben, Mike és Eric segítettek nekünk a költözésben. Mikor végre az összes doboz fent volt a lakásban, Jess és én előszedtük a műanyag poharakat és az olcsó pezsgőt amit ma reggel vettünk. Körbeálltunk a konyhában – ami az egyetlen helyiség volt, ahova háromnál több ember befért – és koccintottunk.

- Büszkék vagyunk rátok, erre a két, önálló fiatal nőre – emelte ránk a poharát Eric.

Nevetve fogadtuk a dicséretet, nem mintha rám igaz lett volna az állítás. Charlie felajánlott nekem valamennyi pénzt, hogy segítse a költözést, én pedig nem utasítottam vissza. Minden nap dolgoztam vagy a barátaimmal voltam, de éjszakánként egyedül a sötétben leginkább csak sajnáltam magam vagy pityeregtem egy kicsit.

Nem igazán kételkedtem abban, hogy jó döntést hoztam-e a válással kapcsolatban. Miközben ott feküdtem a sötétben és hallgattam az utca zaját, ami az Edwarddal közös otthonunkba sosem szűrődött fel, nem hiányzott, hogy újra ott legyek. Csak az, hogy vele legyek. De tudtam, hogy a pillanatok, amelyek most annyira hiányoznak, a kapcsolatunk utolsó pár hetében is hiányoztak. Hiába feküdt akkor mellettem Edward éjjelente, ugyanolyan egyedül éreztem magam akkor, mint most. És mégis, minden elmúló nappal egyre szabadabbnak érzem magam.

***

Nagyjából egy héttel a költözködés után éppen a könyvtárban dolgoztam, mikor ismerős cipőkopogásra lettem figyelmes. Az ember azt gondolná, ez hülyeség. Hogyan lehet egy cipő kopogása a fapadlón ismerős? De én tudtam, hogy senki más nem lépked ilyen könnyed eleganciával és valahogy rögtön felismertem, mielőtt még felnéztem volna.

- Szervusz, Bella – köszöntött kedvesen, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam.

- Szia, Esme. Örülök, hogy látlak. Bár azért eléggé meglepődtem – vallottam be.

- Ugyan miért?

- Hát… azt hittem, utálsz – mondtam, idegesen harapdálva az ajkamat. – Azért, amit a fiaddal tettem. Az egész családoddal.

- Először is, te is a családom része vagy – javított ki. Éreztem, ahogy a szívem hálásan megrándul a szavaira. – Másodszor pedig, egyikünkkel sem tettél semmi rosszat.

Ebben nem voltam olyan biztos, de ezt inkább nem mondtam ki hangosan.

- Valójában ezért látogattalak meg – folytatta Esme. – Én mindig is azt mondtam, hogy a gyermekeim élettársaira is a sajátomként gondolok. Lehet, hogy a te utad elvált Edwardétól, de én még mindig kedves és fontos családtagként gondolok rád, Bella.

Végignéztem ezen a nőn, akit kicsivel több, mint egy éve ismerek csak és néhány szóban annyi szeretetet volt képes átadni nekem, mint a saját anyám soha. Itt állt velem a könyvtár egy sötét sarkában és a családtagjának nevezett. Könnyek csordultak ki a szememből, nem tudtam ellene mit tenni.

Esme közelebb lépett és finoman magához ölelt. – Hát elég gyorsan kiöntöttük a lelkünket, nem igaz? – nevetett halkan, de mikor elengedett, az ő szeme is könnyes volt egy kicsit. – Szerettem volna megtudni, hogy mi újság veled mostanában. Mesélj el mindent!

Így hát ezt is tettem. Meséltem Esmének az új otthonomról, a barátaimról, Charlie-ról… még a fájdalmasabb részeket is elmondtam neki arról, hogy néha mennyire hiányzik Edward. Figyelmesen hallgatott végig, néha elmosolyodva.

- Egészen kivirultál ettől az új élettől – jegyezte meg.

- Azt hiszem néha már boldog is vagyok. Nem annyira, mint mikor még minden rendben volt, de azért… megvagyok – vontam vállat.

- Annyira örülök neked, Bella – szorította meg a kezem. – És remélem ennél csak még boldogabb leszel.

Nagyot nyeltem és próbáltam eldönteni, hogy rákérdezzek-e arra, ami Esme váratlan betoppanása óta járt a fejemben. Muszáj volt tudnom. – És ő… Edward… hogy van?

Esme elgondolkodott egy pillanatra. – Azt hiszem egyre jobban van – felelte végül. – Csak még ő maga sem vette észre. De rendbe fog jönni. Tudom. Látom rajta.

Esme szavainak hatására kifújtam a levegőt, amiről nem is tudtam, hogy eddig bent tartottam. Elöntött a megkönnyebbülés. Edward boldogságát még a sajátoménál is jobban akartam.

Viszont még valamire ráébresztett ez a látogatás. Volt valami, amivel már sokszor eljátszadoztam gondolatban, de sosem vettem komolyan. Most viszont tudtam, hogy meg kell tennem. Méghozzá saját magamért.

***

Pár héttel később, augusztus közepén végre sikerült elrendeznem, hogy megtehessem amit akarok. Senkinek nem mondtam el a terveimet részletesen, csakis Alice-nek. Nem lettem volna képes egyedül végigcsinálni, és vele biztonságban éreztem magam.

- Köszönöm, hogy eljössz velem, Alice – hálálkodtam sokadjára, miközben a repülőtéren üldögéltünk. – Remélem tényleg nem baj.

- Most viccelsz? Három nap Los Angelesben? Pasik nélkül? Inkább térdre borulok előtted – nevetett. – Jasper mostanában amúgy is olyan elfoglalt, hogy észre sem fogja venni, hogy nem vagyok otthon.

- Remélem nem akarsz végigrángatni a Rodeo Drive-on, hogy vásárolgassunk – viccelődtem. Félig-meddig. Biztos voltam benne ugyanis, hogy ez tényleg szerepel Alice tervei között. Nem mintha én bármit is megengedhetnék ott magamnak. Már maga az út is egy újabb pénzügyi kisegítést igényelt Charlie-tól.

- Azért legalább egyszer muszáj lesz oda elmennünk – felelte. – Még sosem voltam Beverly Hills-ben. Olyan leszek majd, mint Julia Roberts a Micsoda nőben.

- Csak belém ne szeress – figyelmeztettem.

- Semmit sem ígérhetek – kacsintott. Majd mindkettőnkből kitört a nevetés.

A hosszú repülőút, majd az időeltolódás miatt visszanyert órák után végül kora délután érkeztünk meg a Los Angeles-i repülőtérre, onnan pedig taxival mentünk a belvárosi motelbe, ahol szobát foglaltunk. Alice rögtön el akart menni várost nézni, és én sem bántam, ha szórakozunk is egy kicsit ha már itt vagyunk. Egész délután Hollywoodban sétálgattunk, este pedig kicsíptük magunkat csak úgy a móka kedvéért és beültünk egy bárba.

Jól esett egy kis csajos beszélgetés, pláne olyasvalakivel, aki pontosan ismerte minden részletét annak, amin keresztül mentem. És tudtam, hogy Alice-nek sem árt, ha kiengedheti a gőzt egy kicsit.

Békésen csevegtünk és koktélozgattunk a bárpultnál, mikor odasétált hozzánk egy pasas.

- Üdvözletem, szép hölgyek – vigyorgott ránk. A sötét bárban is napszemüveg volt rajta, rikító lila öltönyt viselt sárga nyakkendővel, és legalább két aranyfogat számoltam. Nem csak úgy beszélt, de úgy is nézett ki, mint egy strici. – Meghívhatom önöket egy italra?

Alice már reflexszerűen emelte fel a kezét. – Milyen kár, hogy házas vagyok – mondta úgy, mint aki cseppet sem sajnálja.

- Valóban nagy kár – bólogatott a strici. Ezután hozzám fordult. – És maga, szépségem?

- A feleségem, természetesen – vágta rá Alice, majd átkarolta a vállamat és magához húzott.

- Ó, milyen sajnálatos! Szóval önök olyanok…

- Igen, olyanok – feleltem, miközben megfogtam Alice kezét. – Talán problémája van?

- A világért sem – villogtatta meg aranyozott mosolyát a pasas megint. – További szép estét a hölgyeknek!

Amint elsomfordált, veszettül elkezdtünk röhögni. – Ezt a trükköt megjegyzem a jövőre nézve – jelentettem ki.

Mint kiderült, két egymással üldögélő lány egy Los Angeles-i bárban csak úgy vonzza a férfiakat. Az este folyamán még jó páran odajöttek hozzánk, de egyre jobb lettem a hárításukban. Az egyiknek azt mondtam, hogy a hatalmas kidobó ember a pasim. Egy másiknak azt, hogy ma szabadultam a zárt osztályról. A végén már csak azt tettettem, hogy nem beszélek angolul. Szinte már játékot csináltunk a dologból, és ez legalább nagyon is jó kedvre derített minket.

- Nem gondoltál rá, hogy elfogadd az egyik ilyen pasi ajánlatát? – kérdezte Alice, miután megittuk az utolsó italunkat és indulni készültünk.

- De – bólogattam. – Az aranyfogútól tényleg megmozdult bennem valami.

Alice nevetett. – De most komolyan – folytatta. – Nem lenne könnyebb túljutni a dolgokon, ha elkezdenél más férfiakkal találkozgatni?

- Őszintén szólva a legutolsó dolog ami kell most az életembe, az egy férfi – feleltem. – Most úgy érzem, jobb egyedül lenni.

- Hát jó – bólintott Alice. – De amint készen állsz, elmegyünk bulizni és kerítünk neked egy jó példányt. Én leszek a szárnysegéded.

- Alig várom – forgattam a szemem viccelődve. Egyelőre elképzelni sem tudtam, hogy valaha is lesz hely a szívemben egy olyan férfinak, aki nem Edward.

***

Másnap reggel tudtam, hogy elérkezett az idő. Meg kell tennem, amiért jöttem. Viszont megpróbáltam egy kicsit elodázni. Délelőtt Alice-szel elmentünk a Griffith Obszervatóriumba. Tudtam, hogy amint egyedül hagyom majd, tényleg elszabadul a Rodeo Drive-on és felvásárol mindent, amit a pénztárcája – meg a bőröndje – elbír.

Mikor visszaértünk a motelbe, leültem az ágyamra és a kezembe temettem az arcom. – Talán hülye ötlet volt. Mégsem kellene ezt csinálnom – mondtam ki hangosan.

- Ide figyelj! – Alice leguggolt elém, hogy egy vonalban legyen a szemünk. – Ha van valami amit tudok erről az új és független Belláról, az az, hogy igenis kiáll magáért és nem hagyja, hogy bármi is az útjába kerüljön.

- Tényleg? – kérdeztem vékonyka hangon.

- Naná! Van róla fogalmad, hogy mennyire csodállak ezért? Menj oda és mutasd meg, hogy már nem az a Bella vagy, aki régen. Azért jöttél ide, hogy túllépj a múltnak ezen a szakaszán. Úgyhogy igenis meg kell tenned!

Nagy levegőt vettem, majd kifújtam. – Igazad van – bólogattam. – Ezért jöttem.

- Nagyon helyes – biccentett Alice. – Menni fog.

Előkerestem a telefonomban a címet, amit még New York-ban sikerült kiderítenem, majd fogtam odalent egy taxit és bediktáltam. Az autó egy olyan utcába vitt, ami tele volt olcsó kiadó apartmanokkal. Mikor megtaláltam a felírt lakást, nagy levegőt vettem és bekopogtam.

Meglepetésemre, mikor szemben találtam magam Renée-vel, nem éreztem az égvilágon semmit. Ő az anyám és nem láttam már egy éve. Azt hittem legalább egy kicsit megkönnyebbülök majd vagy valami. De nem. Egyáltalán nem érdekelt, hogy van és mi van vele.

Ezzel ellentétben Renée nagyon is meglepődött. – Isabella… mit keresel itt?

- Bemehetek? – kérdeztem. Renée habozott egy pillanatra, majd szélesebbre tárta az ajtót. Besétáltam a lakásba. Kicsi volt és személytelen. Renée leült a kanapéra, úgyhogy én is helyet foglaltam az egyik fotelben.

- Szóval, miért éppen erre jártál? Nyaralsz?

- Olyasmi – feleltem. Nem akartam neki elmondani, hogy miatta jöttem ide valójában. Renée nem kérdezett semmit, csak rágyújtott egy cigire. Ez egy újonnan kialakult szokás lehet nála. Tudta, hogy elváltam, és mégsem kérdezett tőlem semmit. Nem érdekelte, hogy jól vagyok-e. Elöntött a düh. – Mondd csak, anya. Mennyit fizetett neked Jacob Black, hogy elmondj neki mindent rólam?

Láttam, ahogy az anyám arca elfehéredik. – Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – mondta rögtön.

- Azt hitted, olyan nehéz lesz kitalálni, hogy te voltál az? Ki más alacsonyodna le idáig?

- Vigyázz a szádra, Isabella!

- Már nem a felügyeleted alatt élek – emlékeztettem. – Nem szabhatod meg, hogy ki mit mondjon ahhoz, hogy minden tökéletesnek tűnjön.

- Nem érek rá a badarságaidra! Azt sem tudom, minek jöttél ide!

- Elmondjam, hogy miért jöttem? Mert annyira kibaszottul mérges vagyok! Az egy dolog, hogy tönkretetted életem első húsz évét. Tönkretetted Charlie-t. Eladtál egy férfi feleségének, mintha a középkorban élnénk! És mégis, tudod miért vagyok rád úgy igazán mérges? A te közbenjárásod miatt ment tönkre a házasságom. A közvetett oka vagy annak, ami velem és Edwarddal történt. És ezért… ezért kimondhatatlanul gyűlöllek ebben a pillanatban.

- Én ugyan nem tettem semmit! – tiltakozott. –A te dolgod, hogy elváltatok. Egy hálátlan korcs vagy! Én mindig csak jót akartam neked!

- Te csak magadnak akartál jót, rám soha nem gondoltál! – kiabáltam. – Te vagy a legönzőbb ember, akit ismerek.

- Neked fogalmad sincs, hogy milyen gyereket nevelni! Mit tudsz te arról, hogy milyen anya vagyok én?

- Olyan anya, aki egy bizonytalan és magányos lányt nevelt! Akinek soha egy jó szava nem volt hozzám. Akit csak az érdekelt, hogy mások mit gondolnak róla. Aki elmondta a legnagyobb titkaimat valakinek, aki ártani akart nekem.

- Jól van, elmondtam neki! De utána felhívtam, hogy talán nem kéne megosztania a történetet másokkal.

Felálltam a fotelből és elkezdtem járkálni, miközben humortalanul felnevettem. Mintha ez jobbá tenné a dolgokat. – Mennyit kaptál érte?

- Ötszáz dollárt – felelte.

Kiszorult belőlem a levegő. – Most viccelsz? Ötszáz szaros dollárért adtad el a lányod titkait egy idegennek? Miféle ember vagy te?

- Akár hiszed, akár nem, én sem vagyok könnyű helyzetben.

- Leszarom! – üvöltöttem. – Normális anya nem teszi ezt a saját gyerekével, még egy vagyonért sem!

Renée-ben volt annyi tisztesség, hogy egy kicsit elszégyellje magát. Mély levegőt vettem, aztán reszelősen kifújtam. Próbáltam megint higgadt lenni. Mikor úgy éreztem sikerülni fog, újra megszólaltam.

- Tudod, anya… mindenki azt mondja, hogy az embernek meg kell bocsátania a családtagjainak, akármilyen ocsmányságot is műveltek. Ismerek olyan embert, aki most gondoskodik az apjáról aki gyerekkorában ivott és verte őt. Én ezt sosem értettem. Mindig azt mondják: de hát a vér összeköt minket! De… őszintén szólva, ki a bánatot érdekli? Én abban hiszek, hogy éppen azért lesz még undorítóbb amit egy családtag tesz, mert ő tette. Ki tudja? Talán egy napon leszek annyira boldog és elégedett, hogy megtaláljam azt a fajta békességet a lelkemben, ami segít, hogy megbocsássak neked. De az biztos, hogy soha többé nem akarlak látni.

Belenéztem az arcába, de ő a lábát bámulta, nem volt hajlandó rám nézni. Talán jobb is így.

- Egész életedben csakis a pénz érdekelt, meg hogy mások mit gondolnak rólad. Nézz körbe! Egyedül vagy és egy szemétdombon élsz. Tényleg úgy gondolod, hogy megérte?

Egyetlen további szó nélkül szépen lassan kisétáltam a lakásából, majd ki az épületből, hogy végleg magam mögött hagyjam az anyámat és az összes fájdalmat, amit nekem okozott.

37. fejezet

És végre itt van! Először is köszönöm nektek a jókívánságokat meg a véleményeket :) Azt tudnotok kell, hogy most teljes egészében éltem az írói szabadsággal, ugyanis még sosem váltam el, Amerikában meg pláne nem váltam még el. Elég szomorú lett ez a rész, de ne búsuljatok, lesz ez még ennél sokkal jobb is.
Abellana

(Edward)

Mikor este kiléptem az irodámból és megláttam, hogy már csak néhány ember lézeng az egész irodában, kezdtem megkönnyebbülni, hogy esetleg megúszom ezt az egy estét szánakozó pillantások nélkül.

Pár napja került nyilvánosságra a hír, hogy Bella beadta a válókeresetet. Az újságok és pletykaoldalak csak találgatni tudtak. Néhányan arra jutottak, most, hogy már nem titok többé a házasságunk természete, már nem volt értelme tettetni és ezért válunk el. Mások arra tippeltek, hogy Bella megelégelte a rá irányuló figyelmet. A jóindulatúbb weblapok csak siránkoztak, amiért véget ért a tündérmese. Én pedig akárhova is mentem, fürkésző és sajnálkozó tekintetek követtek.

Most is éppen, hogy a lifthez értem, mikor egyszer csak felbukkant mellettem Emmett, amit azzal jelzett, hogy hatalmasat sózott a vállamra. – Eddie, fiam… csak nem haza indulsz?

Száraz pillantást vetettem rá. – Kitaláltad – morogtam. Mindketten beszálltunk a liftbe.

- Minek mennél haza ilyen korán? Üljünk be valahova egy sörre!

- Semmi kedvem hozzá, Emmett – feleltem.

- Tudom – sóhajtotta. – De mostanában semmihez sincs kedved, akkor meg nem tök mindegy? Jobb, mint egyedül lenni abban a nagy lakásban.

- Képzeld, évekig éltem egyedül abban a nagy lakásban. Nagyfiú vagyok már. Neked pedig haza kéne menned a családodhoz.

- Valójában Rosie erősködött, hogy mozdítsalak már ki – magyarázta. – És igaza is van. Ez megy hetek óta. Dolgozol, aztán hazamész, aztán reggel autóba ülsz és újból dolgozni jössz. Ez nem mehet így tovább.

- Pedig egész jól működik – replikáztam.

- Ja, azt látom. Olyan vagy, mint egy élőhalott.

- Mindig értékelem a bókjaidat, Emmett, de most túl fáradt vagyok ehhez. Hazamegyek. Neked pedig jó éjt.

Szerencsére éppen ekkor nyílt ki a lift ajtaja, így hát hatásosan faképnél hagytam a sógoromat. Értékeltem, hogy a szeretteim segíteni akarnak, de rajtam most nem lehetett segíteni.

Mikor hazaértem, rögtön leszedtem magamról a fojtogató nyakkendőt és a hűtőhöz lépve kivettem egy üveg sört. Egy másodperc után meggondoltam magam és inkább valami erősebbért nyúltam: töltöttem magamnak egy pohár whiskey-t. Lehuppantam a kanapéra és már éppen kezdtem volna elmerülni önsajnálkozó gondolataimban, mikor megcsörrent a mobilom. Láttam, hogy Jenks az és egykedvűen fogadtam a hívását.

- Mr. Cullen… beleegyezett – jelentette be Jenks, amint beleszóltam a telefonba. Ez már rögtön felkeltette a figyelmem.

- Mikor?

- A kedd délután megfelelne? Ez a legközelebbi megfelelő időpont Ms. Swan számára – magyarázta.

- Rendben – feleltem. – Köszönöm, Jenks.

- Ez a munkám, uram – mondta örökké üzleties hangján, amivel a nővéremre emlékeztetett.

Nagyon kíváncsi voltam, hogy „Ms. Swan” miért csak kedden ér rá, és tompa fájdalmat éreztem a szívemben, amiért többé nem tudhatom, hogy mit csinál éppen. Nagy volt a kísértés, hogy felhívjam Alice-t és kikérdezzem, de nem tettem. Attól tartottam, a válasz még jobban fájna.

Ezek után az idő kínkeserves lassúsággal kúszott előre keddig. Időközben átestem egy hihetetlenül kínos családi vacsorán is, ahol mindenki úgy nézett rám végig, mint egy halálraítéltre. Egy szóval az életem mostanság maga volt a vidámpark.

Ezernyi érzelemmel virradt rám végül a kedd reggel. Ideges voltam. Féltem, hogy Bella túl boldognak tűnik majd. Féltem, hogy Bella túl boldogtalannak tűnik majd. Mindeközben pedig mintha minden idegsejtem megérezte volna, hogy újra látni fogom őt. Mindennél jobban látni akartam.

Előbb jöttem el a munkából és azonnal Jenks irodájához mentem. Ott találkoztam a családunk egy másik ügyvédjével is, aki az én oldalamat képviselte a válás alatt. Nem mintha szükségem lett volna rá. Tudtam, hogy Bella nem akar semmit a vagyonomból, és ha még akart is volna, én bármit megadnék neki.

- Mr. Cullen – biccentett az ügyvéd tiszteletteljesen, miközben megrázta a kezem.

- Scott – viszonoztam a biccentést.

- Sajnálom, hogy ilyen körülmények közt kell újra találkoznunk – mondta. Nem láttam a családunk ügyvédeit túl gyakran, ami szerencsés volt, mivel ha velük kellett tanácskozni, az sokszor azt jelentette, valami baj van. Főként csak Jenks-szel találkoztam eddig, mivel ő volt a kiemelt ügyvédünk, ő ismert minket a legjobban. Ezért is bíztam Bellát őrá.

- Uraim, most már bemehetnek – mosolygott ránk Jenks titkárnője, majd bevezetett minket az irodájába.

Nem számítottam rá, hogy Bella is ott vár már minket. A szemeim rögtön rátapadtak, még aközben is, hogy kezet fogtam Jenks-szel. Újra látni őt olyan volt, mintha hirtelen megint kapnék levegőt. Gyönyörű volt, a testhez simuló kék ruhájában úgy festett, mint egy igazi, komoly ügyvédnő.

Csak pár pillanatig nézett a szemembe, miközben mind leültünk egymással szemben. Jenks szólalt meg először, nem vesztegetve az időt. – Szóval, Mr. Cullen és Ms. Swan, ahogy az tudják…

- Mrs. Cullen – szakítottam félbe.

- Hogy mondja? – kérdezett vissza Jenks értetlenül.

- Tudtommal még nem váltunk el hivatalosan, tehát Mrs. Cullennek kéne szólítania a feleségemet – magyaráztam.

Bella a szemeit forgatta, de nem szólalt meg. – Mr. Cullen, minden tiszteletem az öné, de hadd emlékeztessem, hogy mit kért tőlem, mielőtt elkezdődött a válás folyamata. Azt szerette volna, ha minden a lehető legsimábban megy, mégpedig Ms. Swan – vagy ha úgy akarja, Mrs. Cullen – kedvéért. Tehát nem gondolom, hogy az ilyen semmiségeken kéne fennakadnunk. Ezen kívül úgy érzem, hogy ügyfelem jobban szereti a Ms. Swan megszólítást, ezért én ezt fogom használni.

Hát ezt kétségkívül megkaptam. Egy szó sem jött ki a számon, de láttam, ahogyan Bella a lehető leghalványabban elmosolyodik Jenks feddő szónoklatára.

- Tehát, – folytatta Jenks – ahogyan azt tudják, azért vagyunk most itt, hogy megbeszéljük mi fog történni az elkövetkezendő hetekben és hogyan intézhetjük ezt a válást olyan gyorsan és diszkréten, ahogy csak lehetséges.

Az ügyvédek lenyomták nekünk a jogi szöveget, amiből annyit vettem ki, hogy a házasság előtti szerződés sok macerát megkímélt nekünk. Bella határozottan elutasította, hogy bármit is kapjon a családom vagyonából, még azt is, ami a szerződésünk szerint hivatalosan járna neki. Mikor kiderült, hogy ezt nem adhatja csak úgy vissza, úgy döntött, eladományozza az összeget. Dühös voltam a makacssága miatt, de csodáltam is az önállóságát és megnyugtatott annak a számlának a tudata, amit az ő nevére nyitottam és Charlie-ra bíztam.

Végül egy óra után Jenks felállt. – Ezennel végeztünk is mára – jelentette be. – Legközelebb akkor kell találkozniuk, mikor végleg aláírják a válási papírokat és hivatalosan is elválnak útjaik.

Bellára pillantottam, de még mindig nem tudtam leolvasni az arcáról semmit. Mikor kiléptünk az irodából, hagytam magamat lemaradni egy kicsit az ügyvédek mögött és finoman megfogtam Bella karját. – Beszélhetnénk egy kicsit? Négyszemközt?

Apró habozás után bólintott. Karba tett kézzel megállt előttem, várakozó arckifejezéssel. – Csak szerettem volna megtudni, hogy jól vagy-e – magyaráztam. – Mindened megvan?

- Nem kell aggódnod miattam, Edward – felelte. – Gondoskodom magamról.

- Ebben nem kételkedem – mondtam. – Csak tőled akartam hallani.

Bella arca egy kicsit meglágyult. – Hát… megvagyok, azt hiszem. A barátaim sokat segítenek. És szereztem állást is.

- Máris? Mit dolgozol?

- Egy könyvtárban vagyok, részmunkaidőben – válaszolt a kérdésemre.

- Jobbat nem is találhattál volna – feleltem mosolyogva.

- Hát igen – mosolyodott el ő is. – Szeretek ott lenni.

Néhány pillanatig csend telepedett közénk, mígnem Bella újra megszólalt. – Ideje lenne mennem.

- Hát persze – bólintottam. Viszont Bella nem mozdult, csak állt ott még pár másodpercig és az arcomat fürkészte.

- És te… te hogy vagy, Edward? – kérdezte végül.

Nem tudtam, mit mondjak erre. Felelhetném azt, hogy jól vagyok. Egyszerű, ártalmatlan hazugság. Vagy elmondhatnám az igazat is, hogy úgy érzem, mintha kitépte volna a szívemet és minden nap azon taposna. De nem akartam neki fájdalmat okozni ezzel a válasszal.

- Hát… próbálom folytatni az életemet. Csak azt nem tudtam, hogy ennyire nehéz lesz.

Próbáltam mosolyogni, hogy ne tűnjön olyan komolynak a válaszom, de Bella látta rajtam a fájdalmat és én is láttam rajta, hogy ez mennyire bántja őt. Közelebb léptem hozzá és egy aprócska csókot nyomtam a homlokára. – Vigyázz magadra, Swan – mondtam halkan, majd hátat fordítottam és elsétáltam, mielőtt szomorú pillantása felemészthette volna a szívemet.

***

- Még egyet igyál, nem fog megártani – erősködött Jasper, miközben a pasas a bárpult mögött egy újabb kört rakott elénk.

- Mindig ezt mondod – forgatta a szemeit Alice. – Aztán én viszlek haza mindkettőtöket darabokban.

- De hát szüksége van rá! – vitatkozott legjobb barátom. – Hamarosan elvált férfi lesz.

- Nem tudom mit old meg ezen, ha leissza magát a sárga földig – replikázott Alice.

- Hé! – szóltam közbe. – Ne beszéljetek úgy rólam, mintha itt sem lennék.

- Szerintem te már legalább két itallal ezelőtt elhagytál minket lélekben – nézett rám sandán a legjobb nőnemű barátom.

- De hát szükségem van rá! Hamarosan elvált férfi leszek.

Alice puffogott még egy kicsit, de természetesen nem akadályozott meg minket abban, hogy lecsússzon az újabb ital. Tudtam, hogy mi a baja. Nem értett egyet vele, hogy így fojtsam el az érzéseimet. Pedig most tényleg nagy szükségem volt rá. Ezért is nem utasítottam el Jasper meghívását ma egy kis kocsmázásra. Elegem lett az egyedüllétből.

Valamivel később, miközben hazafelé taxiztunk, Jasper bealudt mellettünk a hátsó ülésen. Alapjában véve bírta az alkoholt, de ma tényleg sokat ivott és ráadásul mostanában nagyon sokat dolgozott a megjelenni készülő könyve miatt.

- Igazából, Alice… - kezdtem – te még nem is nagyon mondtad el a véleményed erről az egészről. Úgy tűnik mindenki akit ismerek Bellának ad igazat. De te ezt még meglepő módon nem dörgölted az orrom alá.

Alice nagyot sóhajtott.

- Szerintem tök hülyék vagytok – felelte végül. – Harcolnotok kellett volna egymásért foggal és körömmel, mikor még megvolt rá az esélyetek. De hagytátok az egész helyzetet egy olyan pontra sodródni, ahonnan már nem lehet csak úgy visszajönni. Úgyhogy igazából csodálom Bellát, amiért ezt felismerte és mert lépni.

- Miért van az, hogy mindenki – még a saját családom is – jó ötletnek tartja, hogy a feleségem elhagyott? Nem az én oldalamon kéne állnotok?

- Itt nincsenek oldalak, Edward – mondta Alice bosszúsan. – Ami nem működik, az nem működik és nem lehet erőltetni. Ezt hamarosan te is be fogod látni és akkor rájössz, hogy Bellának igaza volt.

- Nem tudom, hogy valaha is eljön-e az a nap – sóhajtottam. – Őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan tovább. Bella az egész életem. Nélküle el vagyok veszve.

Alice megenyhülve szorította meg a kezem. – Majd megtanulsz újra nélküle élni – ígérte. – És egy napon már nem fog ennyire fájni.

Visszaszorítottam a kezét. – Kösz, Ali.

***

Teltek-múltak a hetek, velük együtt a szülinapom, na meg persze az első évfordulója annak, hogy Bella és én összeházasodtunk. Azzal viccelődtem, hogy illene felhívnom Bellát és boldog házassági évfordulót kívánni neki. Hihetetlen, hogy pár hónapja még azt terveztük, hogy rendezünk egy igazi esküvőt csak a családnak és a legközelebbi barátainknak.

Azért próbáltam valamennyire normálisan folytatni az életem. A szülinapomon Esme különösen kitett magáért, az egész család összegyűlt a szüleimnél és mind próbáltunk úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Utána Jasper, Alice és néhány régebbi barát elvittek bulizni. Legalább egy kicsit sikerült elfeledkeznem Belláról, de minden nevetésem fakó és hamiskás volt.

Hamarosan beköszöntött a július, vele pedig egy üzenet Jenks-től. Megvolt az utolsó találkozónk időpontja. Amikor is aláírjuk a válási papírokat és hivatalosan is semmi közünk már egymáshoz.

Mikor elolvastam az üzenetet, hirtelen mintha ezernyi súlyos kő nyomta volna a mellkasomat. Hiába tudtam mindvégig, hogy egyszer ez is eljön, most rettegéssel töltött el a gondolat, hogy nem kerülhetem el többé.

A kijelölt napot megelőző éjszakát legszívesebben alkoholos mámorban töltöttem volna, de úgy döntöttem, inkább felülkerekedem ezen és igazi felnőttként viselkedem. Persze ezután egész éjjel álmatlanul dobáltam magam az ágyban.

Reggel olyan nyomorultul éreztem magam, mint még soha. Arra emlékeztetett, mikor az egyetemen beállítottam a vizsgákra felkészületlenül, kialvatlanul és rosszkedvűen. Csakhogy most annyi volt csupán a dolgom, hogy leírjam a nevem, mégis biztos volt a bukás. Na meg persze csak az életem megy tönkre, nem nagy dolog.

Az előző találkozóhoz hasonlóan most is Jenks irodájában gyűltünk össze. Mindkét ügyvéd szimpátiával fogadott, amiből rögtön sejtettem, hogy milyen szánalmasnak tűnhetek. Bella csak egy apró bólintással köszöntött. Ami viszont rögtön meglepett, az az volt, hogy mennyire szomorúnak tűnt. Hirtelen mintha a semmiből ragyogott volna fel egy kis reménysugár. Talán mégsem akarja ezt annyira. Végig őt figyeltem, miközben az ügyvédek beszéltek, és egyre biztosabb lettem benne, hogy vissza tudom még fordítani ezt az egész marhaságot.

- Bella, hadd beszéljek veled négyszemközt – hajoltam felé az asztal fölött. Jenks, akit éppen félbeszakítottam, várakozva járatta a pillantását kettőnk között. – Kérlek. Menjünk ki és beszéljünk.

Pár pillanatig teljes csend borult a szobára. Végül Jenks Bellához fordult. – Ms. Swan, nem muszáj…

- Nem, semmi baj – szólt közbe Bella. – Rendben. Beszéljünk odakint.

Mikor kiléptünk az irodából, Bella várakozóan nézett rám.

- Bella… mi a francot keresünk mi itt? Hogy hagyhattuk, hogy idáig fajuljanak a dolgok? Ezek nem mi vagyunk.

- Akkor mik vagyunk mi? – kérdezte karba tett kézzel.

- Olyan emberek, akik meg tudják oldani a gondjaikat – válaszoltam.

- Éppen ezt tesszük, Edward – felelte.

- De nem muszáj… így – mondtam kétségbeesetten. – Még nincs túl késő. Megérdemlünk még egy esélyt.

Bella arcán legurult egy könnycsepp. Közelebb lépett hozzám és két tenyere közé fogta az arcom. – Sajnálom, hogy te még mindig nem látod. De szükségünk van erre. Rendbe kell jönnünk. Mindkettőnknek. És ez nem megy, ha együtt maradunk. Szeretlek, Edward. El sem tudod képzelni, mennyire. De mi már nem működünk. Nem tudok tovább így élni.

Fájtak a szavai, és éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szememben, de most nem törődtem ezzel. Ha csak egy pillanatra meg tudnám ingatni…

- De hát csak ennyire van szükségünk – mondtam, miközben én is két kezem közé fogtam az ő könnyekkel csíkozott arcát. – Szeretjük egymást. Amíg ez megvan, bármit megoldunk.

- Az élet nem ilyen egyszerű, Edward – ellenkezett.

- És akkor most mi lesz? – kérdeztem dühösen. – Elkezdesz valaki mással járni?

- Nem! Nem tudom… én csak… - Bella láthatóan kifogyott a szavakból. Aztán nagy levegőt vett és újra a szemembe nézett. – Igazad volt. Megérdemlünk még egy esélyt. De külön-külön kell rájönnünk, hogy ez az esély mit rejt számunkra.

Ezzel még közelebb lépett hozzám és még egyszer utoljára egy csókkal ajándékozott meg. Megtörten viszonoztam puha ajkainak érintését, nem akarván őt elengedni. Pár pillanattal később mégis véget ért a búcsúcsók és újra rám emelte a tekintetét. – Talán egy nap majd újra részei leszünk egymás életének - suttogta, majd mielőtt felfoghattam volna, hogy mi történik, hátat fordított nekem és visszament az irodába.

Ott álltam megkövülten és próbáltam felfogni, hogy az életem tényleg, végérvényesen a darabjaira hullott szét. Hirtelen veszélyes nyugalom szállta meg a testemet, mintha már a világon semmi sem számítana. Megsemmisülve mentem vissza én is és robotként írtam alá a papírokat, amelyek végleg elválasztottak Bellától. Ő még mindig könnyezett, miközben az ő orra alá is odatolták a papírokat. Egyetlen másodperc töredékéig mintha habozott volna még, majd végül odakanyarította a nevét.

Ezzel Isabella Swan és én hivatalosan is idegenek voltunk egymásnak.

37. fejezet - részlet

Sziasztok! Gondoltam kirakom a következő rész elejét, mert már megint nagyon régóta hallattam magamról. Sok és kimerítő volt a munka mostanában, de úgy tűnik most egy darabig lesz időm, mivel itthon fekszem törött lábbal. De hát semmi nem hozza meg jobban az ihletet mint az egész napi unalom. :D Úgyhogy itt egy kis részlet, megpróbálom hamar befejezni.

Abellana

(Edward)

Mikor este kiléptem az irodámból és megláttam, hogy már csak néhány ember lézeng az egész irodában, kezdtem megkönnyebbülni, hogy esetleg megúszom ezt az egy estét szánakozó pillantások nélkül.

Pár napja került nyilvánosságra a hír, hogy Bella beadta a válókeresetet. Az újságok és pletykaoldalak csak találgatni tudtak. Néhányan arra jutottak, most, hogy már nem titok többé a házasságunk természete, már nem volt értelme tettetni és ezért válunk el. Mások arra tippeltek, hogy Bella megelégelte a rá irányuló figyelmet. A jóindulatúbb weblapok csak siránkoztak, amiért véget ért a tündérmese. Én pedig akárhova is mentem, fürkésző és sajnálkozó tekintetek követtek.

Most is éppen, hogy a lifthez értem, mikor egyszer csak felbukkant mellettem Emmett, amit azzal jelzett, hogy hatalmasat sózott a vállamra. – Eddie, fiam… csak nem haza indulsz?

Száraz pillantást vetettem rá. – Kitaláltad – morogtam. Mindketten beszálltunk a liftbe.

- Minek mennél haza ilyen korán? Üljünk be valahova egy sörre!

- Semmi kedvem hozzá, Emmett – feleltem.

- Tudom – sóhajtotta. – De mostanában semmihez sincs kedved, akkor meg nem tök mindegy? Jobb, mint egyedül lenni abban a nagy lakásban.

- Képzeld, évekig éltem egyedül abban a nagy lakásban. Nagyfiú vagyok már. Neked pedig haza kéne menned a családodhoz.

- Valójában Rosie erősködött, hogy mozdítsalak már ki – magyarázta. – És igaza is van. Ez megy hetek óta. Dolgozol, aztán hazamész, aztán reggel autóba ülsz és újból dolgozni jössz. Ez nem mehet így tovább.

- Pedig egész jól működik – replikáztam.

- Ja, azt látom. Olyan vagy, mint egy élőhalott.

- Mindig értékelem a bókjaidat, Emmett, de most túl fáradt vagyok ehhez. Hazamegyek. Neked pedig jó éjt.

Szerencsére éppen ekkor nyílt ki a lift ajtaja, így hát hatásosan faképnél hagytam a sógoromat. Értékeltem, hogy a szeretteim segíteni akarnak, de rajtam most nem lehetett segíteni.