Jaj, gyermekek. Olyan régóta kitaláltam a történet nagy bonyodalmát, hogy most alig hiszem el, hogy végre itt tartok. :D Köszi azoknak, akik írtak az előző fejezethez, minden szavatokat örömmel olvasom. Ennek a fejezetnek a végén valószínűleg utálni fogtok. Sajnos a december nekem végig munkával fog telni, de próbálok majd időt szánni az írásra is. Ehhez pedig nagyon-nagyon várom a véleményeket. :)
Abellana
Rosalie Cullennek azelőtt minden napja ugyanúgy kezdődött. Mindig korán kelt fel, jóval korábban mint a férje, és néha még az irodába is előtte ment be. Ébredés után kávét csinált és leült az étkezőbe vagy a nappaliba elolvasni a reggeli újságokat és átnézni az e-mailjeit. Viszont mióta anya lett, nem az volt a legfontosabb, hogy minél hamarabb értesüljön mindenről.
Abellana
Rosalie Cullennek azelőtt minden napja ugyanúgy kezdődött. Mindig korán kelt fel, jóval korábban mint a férje, és néha még az irodába is előtte ment be. Ébredés után kávét csinált és leült az étkezőbe vagy a nappaliba elolvasni a reggeli újságokat és átnézni az e-mailjeit. Viszont mióta anya lett, nem az volt a legfontosabb, hogy minél hamarabb értesüljön mindenről.
Ezen a reggelen amint felkelt, a baba szobájába ment, mint minden reggelen
karácsony óta. Rámosolygott az ébredező kisfiára és a karjaiba vette, Brady
pedig szintén mosollyal jutalmazta az anyukáját, mikor az gügyögött neki.
Rosalie arra gondolt, hogy mennyi könny és fájdalom előzte meg ezt a kis
csodát, akit most a karjaiban tarthatott. Mióta ő megszületett, Rosalie gyakran
dolgozott otthonról, de most fájó szívvel kell hozzá dadust hívnia. Ugyanis tudta,
hogy bárhogyan is alakul a mai nap, ezen múlik a családja jövője.
Aggódott a szüleiért, akik egyáltalán nem ezt érdemelték. Aggódott a férjéért,
akit mindenki a Cullen család teljes jogú tagjának tartott és éppen ezért pont
olyan bűnösnek tartják majd, mind a többieket. Aggódott a bátyjáért, akinek
most még inkább megtépázzák majd a hírnevét. Még azért is aggódott, hogy milyen
lesz ezután a sógornője reputációja a Columbián és a Harvardon, ahova majd
menni készül.
Ezeken gondolkozott, miközben Brady-t etette, majd felöltözött és kiment a
konyhába kávét főzni. Mire leült a nappaliban, Emmett is felébredt már és a
fiukkal játszott a földön. Rosalie mosolyogva figyelte őket egy percig, majd
felkapta a New York Post-ot és kényelmesen hátradőlve olvasni kezdett. Tudta,
hogy miután délután megjelenik majd a cikk, valószínűleg elszabadul majd a
pokol. A reggelt viszont csak azért is kiélvezi.
Aztán meglátta. A New York Post egy teljes oldalon tálalta az egész sztorit. És
sokkal rosszabb volt, mint azt Rosalie valaha is elképzelte. Edward tévedett,
mikor azt hitte, hogy Black éppen ugyanannyira besározza majd Bellát, mint a
Cullen családot.
Nem így volt. Az egész cikk a mocskos részleteket boncolgatta és minden egyes
szava a földbe döngölte Cullenéket. Benne volt az, hogyan kutatott Rosalie
feleség után a bátyja számára, hogyan ment bele a tervbe az egész család azért,
hogy óvják a hírnevüket, hogy hogyan vásárolták meg Bella hallgatását és
hűségét a család iránt.
- Ilyen nincs! – suttogta Rosalie elképedve.
- Rosie, mi baj van? – nézett fel Emmett a feleségére.
Rosalie odanyújtotta a lapot Emmettnek, de közben a másik kezében tartott
telefonnal máris Edwardot hívta. Meg sem várta, hogy beleszóljon. Most nem volt
idő ilyenekre. – Láttad a ma reggeli Post-ot? – kiabálta a telefonba. Emmett
eközben elképedve olvasta a cikket, olyan komolynak látszott, mint még soha.
- Láttam, Rose – hallotta meg Edward gondterhelt sóhaját.
- Mégis hogy a fenébe történhetett ez meg? Ennek csak délután kellett volna
megtörténnie, valami hülye netes pletykaoldalon amit kábé tíz ember olvas, nem
a kicseszett Post-ban! Egy órán belül több millió ember tudni fog erről!
- Nem gondolod, hogy talán Jacob Black nem tudott várni és valahogy eljuttatta
a sztorit a Post-hoz?
- Kizárt – felelte határozottan Rosalie. – Ők soha az életben nem állnának
szóba egy olyan senkivel, mint Jacob Black! Valahonnan megneszelhették és előbb
robbantották a bombát. De honnan a fenéből?
A vonal túlsó végén pár pillanatig csönd volt, mire Edward végül megszólalt. –
Nem tudom, Rose – mondta halkan.
- Bella látta már?
- Nem – válaszolta Edward. – Ma korán bement az egyetemre. Próbáltam hívni, de
biztos lemerült.
Rosalie kínjában toporzékolni tudott volna. – Ez elfogadhatatlan, Edward. Érd
el Bellát bármi áron és mondd meg neki, hogy ma ne mutatkozzon nyilvánosan. Én
beszélek anyáékkal.
Meg sem várva bátyja válaszát, Rosalie letette a telefont és kifújta a levegőt,
amiről eddig nem is tudta, hogy benn tartotta. Egyetlen pillanatig hagyta, hogy
eluralkodjon felette a pánik, és közben Emmett-re nézett.
- Hát kezdődik – suttogta.
***
(Bella)
Mikor reggel felébredtem, Edward szorosan tartott a karjaiban. Amint mocorogni
kezdtem, meghallottam álmos hangját. – Hová mész?
- Lezuhanyzom, aztán bemegyek az egyetemre – válaszoltam.
- Még korán van – tiltakozott Edward.
- Nem baj – vontam vállat. – Szeretek korán bemenni, mikor még mindenhol
kevesebb ember van. És legalább lesz egy kis időm tanulni.
- Inkább bújj vissza – kérte. – Ne menj ma be az óráidra. Töltsük az egész
napot ágyban.
Felnevettem. - El sem hiszem, hogy Mr. Munkamániást hallom. Jó lenne egész nap
fetrengeni, de nem lehet. Be kell mennem. Ahogyan neked is.
Hallottam, ahogyan Edward felsóhajt, miközben kiszálltam az ágyból. – Hé –
szólt utánam. – Szeretlek.
- Én is szeretlek – feleltem mosolyogva, majd visszahajoltam hozzá egy csókra.
Alig egy órával később már az egyetem könyvtárának lépcsőjén ültem és a tavaszi
napsütést élveztem, mialatt átfutottam a jegyzeteimet. Tényleg szerettem itt lenni,
amikor ennyire kevesen vannak, viszont ahogy haladt előre a reggel, egyre több
diák lepte el a lépcsőt és a könyvtár előtti teret.
Hirtelen furcsa érzésem támadt, pont mielőtt készültem elmenni az órámra. Aztán
rájöttem, hogy miért. Tőlem nem messze hárman a fejüket összedugva sugdolóztak
és nevetgéltek, ami önmagában nem számított volna, de közben folyton lopva
felém tekintgettek.
Nem értettem az egészet. Rajtam volt minden nélkülözhetetlen ruhadarab. Meg is
fésülködtem. És mivel ma még nem ettem, úgy sejtettem, hogy nem volt homlokig
kajás az arcom. Talán csak tudják, hogy egy nagymenő üzletember felesége
vagyok? De erről elég sok ember tudott az egyetemen, és eddig nem néztek rám
furcsán emiatt.
Zavarba hoztak a bámulásukkal, úgyhogy sietve mentem az órámra. Azonban itt sem
nyugodhattam meg. Az óra közepén egy srác, aki pár sorral előttem ült,
hátratekintett rám és végigmért. Kezdtem komolyan úgy érezni magam, mint aki
nadrág nélkül jött el otthonról. Egyre nyugtalanabb lettem.
Mikor az óra után elmentem a szokásos kis kávézónkba, megpillantottam Angelát
és Jessicát a bejáratott asztalunknál, és azonnal odamasíroztam hozzájuk. – Van
valami furcsa rajtam? – kérdeztem.
- Neked is jó reggelt – nevetett Angela.
- Most komolyan, ma már többen is megbámultak. Mi olyan szokatlan rajtam?
Mindketten alaposan végignéztek rajtam. – Semmi – felelte Jessica. – A hajvéged
kicsit töredezett.
A szemeimet forgattam Jess válaszára, miközben leültem melléjük. – Lehet, hogy
nem is téged néztek – vélte Angela. – Néha én is tisztára paranoiás vagyok.
- Lehet – mondtam kételkedve. – Nem tudom. Kicsit felzaklatott a dolog.
A lányok újból megnyugtattak, hogy nincs rajtam semmi rendkívüli, majd sikerült
elterelniük a figyelmemet más témákkal. Egészen addig, míg Mike és Eric is
csatlakoztak hozzánk. Mike ledobott egy újságot az asztalra.
- Hé Bella, mi ez a hülyeség a Postban rólad meg Edwardról? – kérdezte.
- Micsoda? Rólunk írnak az újságban?
- Az nem kifejezés – mondta Eric. – Már több embert is hallottunk erről beszélni
ma reggel az egyetemen. De nem igaz, ugye?
- Miről beszéltek? – kérdezősködött Angela, ugyanabban a pillanatban, hogy én
felkaptam az újságot. Elkezdtem benne a nevem után kutatva lapozni, arra
számítva, hogy valami apró cikk lesz rólunk. Talán az egyik jótékonysági
estről, vagy valami.
Ehelyett egy egész oldalas cikket találtam, és nem csak egy rendezvényről. Jó
párszor éltem már át hirtelen jött rossz dolgokat az életemben. Például mikor
anyám bejelentette, hogy férjhez ad. Vagy amikor itt hagyott egy szó nélkül. De
olyat mint most, még soha életemben nem éreztem. Nem csak szimplán meghűlt az
ereimben a vér. Fojtogató hullámokban tört rám a hányinger, miközben
megkövülten meredtem az újságra és a szememből kicsorduló forró könnycseppek
mintha égették volna a bőrömet.
- Bella, mi az? Mi a baj? – hallottam meg Angela aggódó hangját, de mintha egy
alagút végéből szólt volna.
- Nyugi Bella, mi tudjuk, hogy ez biztosan nem lehet igaz – szólalt meg Mike.
Úgy dobtam el az újságot és álltam fel az asztaltól, mintha alva járnék. –
Mennem kell – motyogtam hangtalanul, majd szinte kimenekültem a kávézóból.
Azonnal taxit fogtam, és előhalásztam a mobilomat a táskámból, de nem tudtam
bekapcsolni. Az ingerültségtől legszívesebben kidobtam volna az ablakon.
Fogalmam sem volt, hogy Edward olvasta-e már a cikket, de nem tudtam
elképzelni, hogy ne így legyen. És ha valóban így volt, kizártnak tartottam, hogy
bement ma a munkahelyére, úgyhogy egyenesen haza mentem.
Arra viszont nem számítottam, hogy a lakásba lépve nem csak Edward fogad, de az
egész Cullen família. Amint hallották, hogy megjöttem, aggódva néztek rám mind.
Edward viszont azonnal felállt és a karjaiba zárt, miközben újból előtört
belőlem a zokogás. Szorosan tartott az ölelésében percekig, míg végre
lenyugodtam egy kicsit.
- Honnan tudtak meg mindent? – Ez volt az első kérdésem.
Rosalie felsóhajtott. – Éppen erről vitázunk – felelte.
- Nem értem, hogy lehetett volna bárki más, mint Jacob Black – mondta Edward. –
Egyértelmű.
- Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy a Post szóba állt volna Black-kel –
ellenkezett Rosalie kemény pillantással.
- Ki más lehetett volna, Rose? – vetette közbe Esme gyengéd hangon. – Csak
olyan emberek tudtak erről, akikben száz százalékig megbíztunk. Család, barátok
és az ügyvédeink. És mind tudjuk, hogy ők sosem fordulnának ellenünk.
- Most mit fogunk csinálni? – suttogtam ijedten.
- Örülök, hogy megkérdezted – kezdte Rose. – Még ma kiadunk egy nyilatkozatot.
Nem tagadunk és nem erősítünk meg semmit, mindössze annyit mondunk, hogy Edward
és Bella szeretetteljes házasságban élnek. Az lesz a legbölcsebb, ha pár napig
nem mutatkozunk.
- Dolgoznunk attól még kell – vetette ellen Carlisle. – Nem lazsálhatunk csak
azért, mert a média ellenünk fordult.
- Hiába dolgozunk, ha közben lerombolnak mindent, amit eddig elértünk –
replikázta Rosalie.
- Apának igaza van – mondta Edward. – Ha az emberek látják, hogy minden megy
tovább normálisan, talán elülnek majd a pletykák.
- Én vagyok az egyetlen, aki átérzi, hogy mennyire komoly ez a dolog? – emelte
fel a hangját Rosalie.
- Egyetértek Rosalie-val. – A hangom még mindig halk volt, de így is mindenki
felfigyelt rám. – Nem fogok kimenni és úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
További szó nélkül bevonultam a hálószobába és próbáltam úgy tenni, mintha az
egész külvilág nem is létezne. Pár perc után halk kopogást követve kinyílt az
ajtó. Meglepetésemre nem Edward lépett be rajta, hanem Esme. Leült mellém az
ágyra és egy végtelenül anyai pillantással nézett rám, amitől majdnem elbőgtem
magam.
- Mi történt, édesem?
Mély sóhaj bukott ki belőlem. Úgy éreztem, nincs hozzá elég energiám, hogy
elmeséljem Esmének a mai történéseket. Így hát nem is tettem. – Ezután már
semmi sem lesz ugyanolyan – mondtam helyette.
Most Esmén volt a sor, hogy felsóhajtson. – Nem, szívem, tényleg nem lesz. De
majd ezen is túllendülünk. A legrosszabb ami történhet velünk az, hogy
elveszítjük egymást. Ez viszont nem fog bekövetkezni. Mind össze fogunk tartani
és minden rendben lesz.
- Hogy lehetsz benne ennyire biztos? – kérdeztem.
- Az élet mindig elrendezi magának a dolgokat, ennyit már megtanultam – vont
vállat. – Mikor hozzá akartak adni egy barátomhoz, az élet elintézte, hogy
egymásba szeressünk. Miután majdnem elveszítettem a lányomat, olyan társat
kapott maga mellé, aki az életét is odaadná érte. És mikor a fiam magányát
kellett látnom nap mint nap, az élet téged küldött. Úgyhogy minden ki fog
alakulni szépen magától most is.
- Bárcsak tudnám, hogy tényleg így lesz.
Esme megpaskolta a kezem és együttérző pillantást vetett rám. – Ami az
elkövetkezendő időszakban jön, biztosan nagyon nehéz lesz – kezdte. – De
gondolj végig arra, hogy mennyi mindennel megküzdöttél már és most mégis itt
vagy, egy ragyogó fiatal nő. Ezen is túl leszel majd.
Egy utolsó biztató mosoly kíséretében Esme magamra hagyott, nekem pedig eszembe
jutott a mobilom. Gyorsan töltőre raktam, így végre bekapcsolt. Rengeteg nem
fogadott hívásom volt reggelről, Edwardtól, Rosalie-tól, és még Alice-től is. A
legutóbbiak pedig Angelától és Jessicától. Fogalmam sem volt róla, hogy mit
gondolhatnak most. Végig hazudtam nekik, amíg barátok voltunk.
Úgy döntöttem, hogy visszahívom Alice-t.
- Bella, hál’ Istennek! – kezdte rögtön. – Úgy aggódtam. Edward reggel hívott
és szólt a cikkről. Az előbb küldött egy sms-t, hogy rendben hazaértél. Mi
történt?
- Kezdik megtudni az egyetemen – feleltem. – Többen is megbámultak ma. A
barátaim pedig az újságból tudták meg, hogy miért mentem férjhez valójában.
Most először összegeztem magamban a helyzetet, és így hangosan kimondva is
borzasztóan hangzott. És ez még csak az én oldalam volt. Abba még bele sem
mertem gondolni, hogy milyen hatással lesz ez Edwardra.
Még Alice telefonhívása sem volt képes megnyugtatni egy kicsit. Nem akartam
szembenézni a valósággal, sőt, még a szobából sem tettem ki a lábam ezután. A
fejemre húztam a takarót és reménykedtem benne, hogy ez csak egy rémálom, ami
hamarosan véget ér.
Nem sokkal később újra kinyílt a hálószoba ajtaja, ezúttal Edward lépett be
rajta. Nem szólt egy szót sem, csupán hangtalanul befeküdt mögém az ágyba és
magához húzott. Megfordultam a karjaiban és ránéztem.
- Mind elmentek? – kérdeztem szinte suttogva.
Edward bólintott, és közben gyöngéden kisimított egy tincset az arcomból.
Megnyugtatott a tudat, hogy újra csak mi ketten voltunk. Arcomat belefúrtam a
válla és a nyaka közti résbe és próbáltam kizárni minden mást a világon.
***
Egész éjjel ki-be sodródtam az álomból. Arra számítottam, hogy az ébredés után
kell majd egy-két pillanat, hogy eszembe jussanak a tegnapi események. Őszintén
szólva az a néhány másodpercnyi felejtés nagyon jól jött volna. De amint
kipattantak a szemeim kora reggel, tudtam. Mintha tegnapról mindent belevéstek
volna az agyamba.
Beszűrődtek a szobába a zuhany hangjai, én pedig csak feküdtem tovább és
hallgattam. Pár perccel később Edward arcára szomorú mosoly ült ki, mikor
visszatért és látta, hogy felébredtem.
- Hogy érzed magad? Jobban vagy? – érdeklődött. Hirtelen úgy éreztem, mintha ez
az egész csak az én problémám lenne. Mintha csak beteg lennék, mindenki más
viszont jól lenne.
- Nem igazán – motyogtam. – Te meg hová készülsz?
Edward felsóhajtott, majd végül pár pillanatnyi hallgatás után megszólalt. –
Carlisle és én is úgy döntöttünk, az lesz a legjobb, ha ma bemegyünk dolgozni.
Tudom, hogy Rose ellenzi, de mi így érezzük helyesnek. Szerintem így tényleg
hamarabb túlesünk az egészen.
- Magamra hagysz? Pont ma? – kérdeztem vékony hangon.
Edward arckifejezése azonnal meglágyult, és közben három hosszú lépéssel az ágy
mellett termett és letérdelt, hogy a szemünk egy vonalba kerüljön. – Úgy sajnálom,
Bella. De ezt meg kell tennem, a családunk érdekében.
- A te családod érdekében – helyesbítettem keserűen.
- Aminek te is a tagja vagy – erősködött. – Ha szeretnéd, felhívhatom Alice-t.
Ő biztosan átjönne, ha nem akarsz egyedül lenni.
- Hagyjuk – sóhajtottam. – Menj csak dolgozni.
- Sietni fogok, megígérem – simított végig a karomon. – Nem hagylak magadra
sokáig.
Így hát miután Edward elment, csak én maradtam és a gondolataim. A mobilomat
kikapcsolva tartottam az éjjel, attól félvén, hogy Angela vagy Jessica esetleg
megint keresni fog. Most viszont újból a kezembe vettem és azt latolgattam,
hogy megnézzem-e, mekkora a kár a cikk után. Elég lett volna beütni a nevemet a
Google-ba. Vagy félórányi hezitálás után végül pontosan ezt tettem.
Nagyjából egy éve, mikor Jacob hamis pletykákat szivárogtatott ki a sajtónak
Edward nőügyeiről, az nem igazán rengette meg az embereket. Az üzleti világban
viszont eléggé terjed az ilyesminek a híre, ezért kellett Edwardnak elvennie
valakit feleségül. Engem.
Nos, mint az kiderült számomra, ha egy nevesnek tekinthető New York-i
üzletember fia elvesz egy nőt azért, hogy védje a hírnevét, és mindez kiderül,
az nem csak az üzleti életben terjed el. A Post, a New York Times, de még a
Daily Mail is írt az ügyről. A Twitteren is beszéltek róla. A féltve őrzött
titkunk hirtelen jó kis botrány lett, amin elcsámcsoghat a világ.
Negyed óra múlva elegem lett az egészből, és megfogadtam, hogy soha többé nem
keresek rá a nevemre az interneten. Étvágyam nem volt, úgyhogy szinte ki sem
keltem az ágyból egész délelőtt. Leginkább csak a plafont bámultam és próbáltam
figyelmen kívül hagyni zajos gondolataimat.
Mikor kora délután csörgött a telefonom, félve néztem a kijelzőre, de csak
Rosalie volt az, így hát felvettem. Ennél rosszabb már úgysem lehet. – Halló?
- Bella! El kell mondanom valamit – kezdte Rosalie lihegős hangon, mintha éppen
sietne valahova.
- Mi az, Rosalie? – kérdeztem ijedten. Na jó, előfordulhat, hogy mégis lehet ennél rosszabb?
- Éppen hozzád tartok, de ez nem várhat. Fel kellett, hogy hívjalak. Van
valami, amit Edward és nem mondtuk el se neked, se a szüleinknek – magyarázta.
Borzongás futott végig a gerincemen, mégis megkérdeztem: - Mi az?
- Tegnapelőtt kaptam egy fülest, miszerint egy pletykákkal foglalkozó weblapon
meg fog jelenni a sztori a házasságotokról. És én rögtön szóltam Edwardnak. Úgy
volt, hogy tegnap délután fog megjelenni a cikk egy ócska kis netes oldalon,
amit alig olvasnak. Ha szerencsénk lett volna, alig veszik észre.
- Várj, szóval… te és Edward tudtátok, hogy ez fog történni?
- Éppen ez az. Lesokkolt, amikor a vártnál órákkal korábban megláttam a sztorit
az ország egyik legolvasottabb napilapjában. Azóta próbáltam kideríteni, hogy
ki jutatta el ezt az egészet a Post-hoz. Minden kapcsolatot bevetettem, minden
szálat megmozgattam. Abban biztos voltam, hogy eredetileg Jacob Black ment az
online pletykalaphoz, de legbelül tudtam, hogy a Post-hoz nem lehet köze.
- Szóval nem Jacob volt az?
- Nos, azóta biztosan megtudtam attól a szánalmas, magát újságírónak nevező
pasastól aki felhívott tegnapelőtt, hogy Jacob adta neki a sztorit. De nem, a
Post-nak nem Black adta.
- De hát… komolyan nem tudom, hogy ki lehetett az, Rosalie. Ki más tenne ilyet
velünk?
- Bella… - sóhajtott Rosalie, és most először hallottam a hangjában őszinte
sajnálatot. – Edward volt az. Edward szivárogtatta ki a sztorit a sajtónak.