2016. május 18., szerda

26. fejezet

Sziasztok!
Nagyon, de nagyon nyögvenyelősen ment ennek a résznek a megírása, sajnos lehet, hogy ez meg is látszik rajta. De azon biztosan, hogy majdnem három hónapig tartott befejezni. Örülök, hogy van akit még érdekel és köszönöm, hogy írtok, de felesleges kérdezni, hogy mikor lesz új rész. Egyrészt azért, mert ahogy azt mindig leírom, elsősorban magamért írom a történetet. Másrészt meg azért, mert én sem tudom egészen addig, míg ténylegesen be nem fejeztem. De azért próbálok sietni, még ha nem is tűnik úgy. :) Egyelőre ennyi, még egyszer köszönöm azoknak, akik leírják a véleményüket, az mindig csak bátorít a következő fejezet mielőbbi befejezésre.
Abellana


(Edward)

November végén jártunk, pontosabban a hálaadás előtti napon. Egész héten bent voltam a késői órákig, hogy a hosszú hétvégén már ne kelljen a munkával foglalkoznom. Ma is kivételesen későn végeztem, így hát arra számítottam, hogy Bella már aludni fog, mikor hazatérek. Ő azonban ott ült az ágyon a laptop előtt, körülötte pedig könyvek és papírlapok.

Mikor meglátta, hogy belépek, ragyogó mosolyt vetett rám. – Milyen volt a napod? – érdeklődött.

- Hosszú – sóhajtottam, miközben félredobtam néhány könyvet és lehuppantam az ágyra. Kényelmesen elfeküdtem és közben figyeltem, ahogyan a tanulásra koncentrál. Mostanában sokszor láttam őt ebben a helyzetben. – Túlságosan kifárasztod magad.

- Bagoly mondja – mosolygott le rám, majd visszafordult a laptophoz. – Egy perc és végzek.

Némán szemléltem arca finom vonásait a félhomályban. Annyira… felnőttnek tűnt így, önállónak. Magabiztosabb volt, mint az a Bella, akit hat hónapja megismertem. Persze ez nem is csoda, hiszen ott voltak a tanulmányai, tudta mit akar, és most már új barátokat is szerzett. Néha félelemmel töltött el a gondolat, hogy olyan, mintha szépen lassan kicsusszanna a kezeim közül. Mintha az én Bellám már nem csak az én Bellám lenne.

Erre még az is rátett egy lapáttal, amire a veszekedésünk alatt jöttem rá múlt hónapban Benék nyaralójában. Mikor Bella arról kezdett beszélni, hogy bárcsak másképp találkoztunk volna, láttam a szemében a szomorúságot. Engem pedig elöntött egy borzalmas érzés. Ha azon a nyári estén mikor először megláttam őt, odamentem volna, akkor úgy találkoztunk volna ahogyan ő akarta – normális körülmények között.

Ehelyett titokban derítettem ki róla mindent, aztán majdnem egy év múlva a véletlen folytán a feleségem lett. És most mindenkinek hazudnunk kellett a kapcsolatunk alapjáról. Dühös voltam magamra és az egészet Bellán töltöttem ki.

Na és ezek után hogyan is vallhatnám be neki az egészet? Hogy már azelőtt szerettem, hogy egyáltalán megismertem. Hogy többször is odamehettem volna hozzá, de nem tettem. Hogy meglett volna az esélyünk a normálisra. Megutálna érte, és én nem hibáztatnám. Most már egyre tisztábbá vált előttem, hogy nem beszélhetek neki minderről.

Bella rángatott ki a gondolataimból, mikor elpakolt az ágyról és hozzám bújt. – Minden rendben? Nagyon elgondolkodtál – jegyezte meg.

- Csak fáradt vagyok – préseltem ki magamból egy gyenge mosolyt.

Vigasztaló mosoly ült ki az arcára, majd egy apró csókot lehelt a nyakamra, én pedig addig a pár pillanatig még szorosabban öleltem magamhoz és mélyen magamba szívtam az illatát.

***

Másnap délelőtt átmentünk a szüleimhez, hogy velük töltsük az ünnepet. Ilyenkor Esme mindig kitett magáért, kifogástalan hálaadási vacsorát készített és őszi dekorációval díszítette a lakást. A családunk mindig együtt ünnepelt, eleinte csak a szüleim, Rose és én. Aztán pár éve Emmett is csatlakozott, mikor ő és Rosalie elkezdtek járni. Idén pedig többen leszünk, mint eddig valaha. Jasper és Alice általában Texasba mennek Jasper szüleihez, de mivel ők az idén Európában nyaralnak, most ők is csatlakoznak hozzánk.

És végre, most először, én sem leszek egyedül. Nem fogom azt érezni, hogy én vagyok az egyetlen a családomban, aki képtelen megtalálni a szerelmet.

Szerencsére reggelre teljesen kialudtam az előző esti furcsa és baljós hangulatomat, úgyhogy izgatottan vártam, hogy végre lazíthassak egy kicsit és eltölthessek egy kis időt azokkal, akiket szeretek.

Esme – mint mindig – kicsattanó örömmel fogadott bennünket. Amióta bevallottuk neki a kapcsolatunkat, majd’ szétvetette a boldogság ahányszor csak együtt látott engem és Bellát.

Amint a többiek is megérkeztek, kétfelé széledt a család, és mint kiderült, a nagyobb társaság nagyobb káosszal járt. Míg a lányok a konyhában segítettek Esmének és cseverésztek, addig mi leültünk meccset nézni. Már meg sem lepődtem, mikor Emmett – mint minden évben – vadul kiabálta végig a játékot, de most, hogy Jasper is csatlakozott hozzánk, aki a másik csapatnak szurkolt, kettejük között verbális háború bontakozott ki. Mikor pedig Emmett csapata nyert és ő örömtáncot lejtett Jasper orra előtt, olyan bosszúsnak láttam általában nyugodt természetű legjobb barátomat, mint még soha.

- Igazán felnőhetnél végre, Em – forgatta a szemeit Jasper. – Elvégre nemsokára apa leszel, meg minden.

- Micsoda? – tette a kezét a füléhez Emmett. – Bocs, de innen a győztesek közül nagyon rosszul hallak.

Jasper csupán újabb szemforgatással kommentálta a dolgot, mire Emmett dörgő nevetése betöltötte az egész lakást, miközben átvonult az ebédlőbe.

Mind segítettünk a terítésnél, Esme pedig hamarosan feltálalta a hálaadási vacsorát. Szerencsére Emmett, amint étel került a közelébe, megfeledkezett mindenről, így hát Jasper morgós kedve is hamar elpárolgott. Ahogy egyre több bor fogyott, annál hangosabbak lettek a családi sztorik és a nevetések.

Tökéletes nap volt és az csak még tökéletesebbé tette, hogy igazán boldognak láthattam Bellát. Megbékélt azzal, hogy hamarosan kimondják a szülei válását, és gyakran beszélt Charlie-val, aki szinte új emberré lett Seattle-ben. Mintha mindig is oda tartozott volna. Mostanra pedig az én családom olyan volt, mintha Bella mindig is a tagja lett volna. Még Rose-zal is egyre közelebb kerültek egymáshoz. Na persze ehhez az is hozzá tartozott, hogy az én húgocskám szíve egyre inkább meglágyult, miközben közelebb került az anyasághoz. A lány aki nekik adja a babáját, Bree, december végén készült szülni.

Végre úgy tűnt, hogy mindenki akit szeretek boldog, és jó irányba halad. Mintha mindenki megtalálta volna a helyét. Ezért is volt olyan nyugtalanító az a különös érzés bennem, valahol legbelül. De mikor az ember titkokat rejteget a számára legfontosabb személy elől, megtanul együtt élni ezzel az érzéssel.

***

Hálaadás után elkezdődött az egyetlen dolog, amit ki nem állhattam a karácsonyi időszakban: a jótékonysági gálák véget nem érő sora. Minden évben azt kívántam, bárcsak felajánlhatnák egy összeget névtelenül, hogy aztán otthon maradhassak ahelyett, hogy hamisan kell bájolognom New York üzleti életének legjobbjaival.

Egy nappal a karácsonyfa kivilágítása után Bella és én kimentünk Alice-szel és Jasperrel, valamint Rose-zal és Emmett-tel a Rockefeller Centerhez korcsolyázni, amikor is Rosalie emlékeztetett, hogy a következő nap esedékes egy ilyen rendezvény.

- Ezt minden évben eljátszod – mondta a húgom, mikor elkezdtem panaszkodni. – Mártírként viselkedsz és sopánkodsz, aztán a végén mégis jól érzed magad.

- Én egyetlen ilyen alkalomra sem emlékszem – tiltakoztam.

- Hát persze, hogy nem – forgatta a szemeit Rose.

- Na jó, ha befejeztétek, lenne egy bejelentenivalóm – szólt közbe Jasper. – Szóval…

- Egy kiadó megvette Jasper kéziratát és ki fogják adni az első regényét! – sipította Alice lelkesen tapsikolva, majd Jasperhez fordult. – Bocs édes, csak úgy kijött belőlem. Annyira izgatott vagyok!

Mindannyian szinte örömujjongásban törtünk ki és gratuláltunk Jaspernek, hiszen ez hatalmas dolog volt.

- Szóval nekünk hamarosan babánk lesz, Jaspernek könyve fog megjelenni… - kezdte sorolni Emmett, majd sokatmondó pillantást vetett rám és Bellára.

- Mi pedig bevallottuk végre mindenkinek, hogy együtt vagyunk – emlékeztette Bella.

- Az nem igazán lepett meg senkit – legyintett Emmett.

- Majd tőlük is hallunk jó híreket, mikor Bellát felveszik a Harvardra – mondta Rosalie, és esküszöm, hogy még egy mosolyfélét is kifacsart magából.

Bella szinte ledermedt a húgom hirtelen jött barátságos szavaitól, és ezzel nem volt egyedül. Mindannyian szerettük Rose-t, de tisztában voltunk vele, hogy nem a túláradó kedvességéről volt híres. Arról nem is beszélve, hogy mire kiderül, hogy Bellát felveszik-e, a szerződésünk már lejárt lesz. Az egy dolog, hogy Bella és én óvatosan elkezdtünk egymás között célozgatni, hogy a kapcsolatunk tovább fog tartani annál a másfél évnél amit a szerződésben kikötöttünk. Viszont az, hogy az örökké üzletre koncentráló Rosalie is hosszútávúnak ítélte meg a kapcsolatunkat, még kedvesebbé tette a gesztust.

Végül – miután alábbhagyott a társas sokkélmény – Bella viszonozta Rosalie mosolyát, Alice pedig úgy nézett ki, mint aki legszívesebben föl-le ugrálna, de a korcsolyák miatt nem tudott. Ezzel hirtelen megtört a jég közöttünk – szerencsére nem szó szerint - , és mindannyian egy kicsivel vidámabban folytattuk az estét.

***

Miután szétszéledt a társaságunk, Bella és én úgy döntöttünk, hogy beülünk egy közeli kávézóba. A hely teljes karácsonyi lázban égett, mindenhol fényfüzérek lógtak és az egész helyiséget belengte a fahéj és a mézeskalácsos kávé illata. Az ablak mellett foglaltunk helyet, remek kilátással a hatalmas karácsonyfára és az odakint nyüzsgő emberekre.

Jó volt végre egy kicsit kettesben lenni vele. Mostanában úgy tűnt, hogy mindig vannak körülöttünk: vagy a családom, vagy Bella barátai az egyetemről. Azt hiszem egyre önzőbb és önzőbb lettem, ha az ő társaságáról volt szó. Nem akartam megosztani senkivel. Persze tisztában voltam vele, hogy ez mennyire gyerekes, de őszintén szólva nem érdekelt.

- Hol jár az eszed? – kérdezte mosolyogva Bella.

- Sehol – válaszoltam egy apró vállrendítéssel, miközben kezét az enyémbe zártam. – Csak azon gondolkodtam, hogy mostanában nem sok időnk jutott egymásra.

Bella felsóhajtott. – Te dolgozol, én tanulok. Nem lesz mindig ilyen nehéz. Csak azért érezzük annak, mert a nyarunk csodás volt.

- Tényleg az volt – mosolyodtam el.

- De én már alig várom, hogy milyen lesz az első együtt töltött karácsony. És hogy milyen lesz együtt köszönteni az új évet. Nekem még sosem volt ilyenben részem – mondta kicsit szomorúan.

Magamhoz emeltem a kezét és apró csókot nyomtam rá. – Akkor megígérem, hogy ez lesz életed legjobb karácsonya.

Legnagyobb örömömre, a szomorúság legkisebb jele is azon nyomban eltűnt az arcáról.

- Előbb viszont tudjuk le a holnapi gálát – emlékeztetett.

- Ha szeretnéd, kihagyhatod – javasoltam vállat vonva, annak ellenére, hogy nagyon is szerettem volna mellettem tudni, hiszen sokkal jobban éreztem volna magam, ha velem van.

Bella egy apró nevető hangot hallatott, de nem volt benne túl sok vidámság. – Szerződés kötelez rá, hogy megjelenjek veled ezeken az eseményeken, Edward.

- Nem érdekel a szerződés – mondtam. – Túl vagyunk már ezen, Bella.

Mélyen felsóhajtott és megszorította a kezem. – Tudom, hogy túl vagyunk rajta. De attól nekem még kötelezettségem van feléd és a családod felé. És különben is… nem hagynálak magadra, hogy egyedül cseveréssz a sok unalmas, öltönyös alakkal – mosolyodott el.

Nem tudtam visszamosolyogni. Minden ilyen helyzetben eszembe jutott, hogyha akkoriban, mikor először megpillantottam Bellát, a helyes utat választom, sok mindentől megkímélhettem volna magunkat.

- Hé – szólt Bella lágyan. – Egy év múlva lejár a szerződés, és akkor már azért megyek majd veled minden hülye rendezvényre, mert így akarom és mert veled akarok lenni. Sajnálom, hogy egyáltalán felhoztam a dolgot. Ha nem lenne semmiféle megállapodás a családjaink között, én akkor is követnélek téged bárhová.

Ez működött. Mosolyt csalt az arcomra. És nem csak az, amit mondott, de ahogyan beszélt. A házasságunk első hónapjaiban még nekem kellett nyugtatgatnom Bellát. Azóta viszont egy önálló, magabiztos nő lett belőle. Minden arról szóló félelmem ellenére, hogy egyszer csak kinő majd engem és elveszítem, hihetetlenül büszke voltam rá.

- Hát rendben. Szavadon foglak, Swan – vetettem rá legvonzóbb mosolyom. – Ezek után pedig remélem, hogy mostantól nagyon sokáig nem fogunk még a hülye helyzetünk miatt vitatkozni.

- Ezt megígérhetem – bólintott.

Bárcsak tényleg ennyire egyszerű volna.

***

Másnap este, ahogyan azt megbeszéltük, az egész család megjelent a jótékonysági eseményen. A hatalmas terem vakítóan fehér volt, tele csillogó dekorral és ezüstös karácsonyfákkal. A legszebb dolog a helyiségben viszont mégis az én feleségem volt. Ráadásul kék estélyi ruhája a combjáig fel volt vágva, és nem én voltam az egyetlen férfi, akinek sokszor kalandozott oda a tekintete. Persze féltékeny voltam, amiért éhes pillantásokkal méregetik Bellát, de közben büszkén mutattam be mindenkinek, mint a feleségemet.

Nem akartam beismerni, de Rosalie-nak tényleg igaza volt. Nem is annyira borzasztóak az ilyen rendezvények, habár most Bella jelenléte mindent feljavított. Láthatóan elvarázsolta még a legszigorúbb üzletembereket is, és nem csak a szépségével. Intelligens volt és magával ragadó, és miközben elnéztem őt, arra gondoltam, hogy kiváló ügyvéd lesz belőle. Tudtam, hogy az emberi jogokért akar harcolni, és már most csüngtek az emberek minden szaván.

- Odáig vannak érte – mosolygott anyám, miközben lehuppant mellém, Bella üres székére.

- Könnyen magába bolondítja az embert – feleltem halvány mosollyal.

Esme majd szétpukkadt a büszkeségtől, miközben fülig ért a szája. – Annyira boldog vagyok. Régebben sokat aggódtam érted. Olyan magányos voltál – simogatta meg a vállam.

- Nem mindenki találhatja meg elsőre a szerelmet, anyu – emlékeztettem.

- Hát persze. De körülötted mégis mindenkivel így volt. És abban az évben, mielőtt megismertük Bellát, hát… nem voltál túl jó állapotban. Magadba fordultál. Éreztem, hogy nem voltál boldog akkoriban.

Felsóhajtottam. Inkább nem mondtam el neki, hogy abban az évben azért éreztem magam olyan magányosan, mert már szerelmes voltam. Bellába. Vagyis leginkább abba, amilyennek elképzeltem őt messziről. Az igazi Bella viszont milliószor tökéletesebb volt a képzeletemnél. Csak akkor ezt még nem tudtam.

- A lényeg, hogy most boldog vagyok – feleltem végül. – Nagyon is.

Esme arcán újra megjelent a mosoly. – Helyes – mondta a kezemet megpaskolva, majd hátranézett. – Jesszusom, a kilencvenéves Mrs. Allen már megint táncolni akar apáddal. Megyek és kimentem.

Felnevettem, miközben anyám arrafelé sietett, ahol apámmal éppen egy idős nő próbált szemérmetlenül flörtölni. Én is felálltam, hogy csatlakozzam Bellához, de ő már nem állt ott ahol az előbb a férfiakkal és feleségeikkel beszélgetett. Elindultam, hogy megkeressem, de szerencsére nem kellett sokáig kutatnom utána. Viszont az akkor fogadó látvány nem tetszett.

Nem lehet igaz, hogy már megint megtörtént. Az első közös nyilvános megjelenésünkkor is éppen az anyámmal beszélgettem, miközben Jacob Black Bella körül legyeskedett. Eddig nem vettem észre, hogy ő is itt van, de a terem hatalmas volt, tele emberekkel, így ez nem volt meglepő. Black éppen mondott valamit Bellának, mikor észrevette, hogy felé tartok és gúnyos mosoly ült ki az arcára. Bellára pillantva pedig azt is megállapíthattam, hogy ő már korántsem volt az a nyugodt, összeszedett önmaga, amilyennek pár perccel ezelőtt láttam. Akármit is mondott neki Black, felzaklatta.

- Mit csinálsz itt, Jacob? – kérdeztem odalépve hozzá, és közben magamhoz húztam Bellát. – Ahogy látom, ide bármilyen kóbor kutyát beengednek.

Öntelt mosolya csak egy pillanatra feszült meg, de aztán inkább szó nélkül hagyta a sértést. – Csak belefutottam a bájos nejedbe és beszélgetésbe elegyedtünk.

- Csak úgy belefutottál, mi? – kérdeztem. Szinte éreztem, ahogyan elsötétül a tekintetem, miközben egy lépést tettem felé.

- Edward, hagyd – markolta meg a karomat Bella. – Ő csak egy kicsinyes, szánalmas ember. Nem éri meg.

Ettől már megkeményedett Jacob arca, és helyette az enyémre kúszott gunyoros mosoly. – Igazad van – feleltem Bellának, de még mindig Blackkel szemezve. – Viszlát, Jacob. Élvezd az estét, amíg lehet.

Faképnél hagytuk Jacob Blacket, és mikor elég messzire kerültünk tőle, odafordultam Bellához. – Mi történt?

- Kimentem a mosdóba, és mire kijöttem, már ott volt. Várt rám. Elkezdett fenyegetőzni, hogy tisztában van vele, hogy azért házasodtunk össze, hogy elkerüljük a botrányt. Meg hogy minden egyes részletet ki fog deríteni és addig nem nyugszik, míg mindenki meg nem tudja – mesélte zaklatottan.

Kezeimet a vállára tettem és a szemébe néztem. – Semmit sem tud bebizonyítani – mondtam határozottan. – Éppen ezért volt olyan zseniális Rosalie húzása a házassággal, senki nem tud belekötni és Jacobnak sem hinné el senki, hogy csak ezért házasodtunk össze. Most pedig együtt élünk, szeretjük egymást, ennyi. Nincs mit bizonyítani.

Úgy tűnt, megnyugtatják a szavaim. – Igazad van – bólintott. – Csak azt kívánom, bárcsak végre békén hagyna minket.

Magamhoz öleltem és egy csókot nyomtam a homlokára. – Ne törődj vele – mormoltam. – Megígérem, hogy Jacob Black ezentúl nem fog zaklatni.

Néhány perc múlva visszatértünk az asztalunkhoz. Úgy döntöttünk, inkább nem említjük meg az iménti incidenst sem a szüleimnek, sem pedig Rose-nak. Nem akartunk még nagyobb feneket keríteni az egésznek, inkább igyekeztünk elfelejteni. És ez valamennyire sikerült is. Az est végére Bella szinte már ugyanolyan vidám volt, mint azelőtt.

Én viszont nem felejtettem. Már éppen indulni készültünk, amikor a távozók sorában megláttam Jacobot. Észrevétlenül surrantam el hosszúsan búcsúzkodó családom mellől és az épület bejárata előtti lépcsőn értem őt utol.

- Hé, Black! – kiáltottam utána, mire ő visszafordult.

- Ennyire hiányoztam, Cullen? Nem bánja a feleséged, hogy engem követsz a kocsimhoz ahelyett, hogy vele lennél?

Elfordult és éppen leért a lépcső aljára, én viszont erősen megragadtam a karját és a képébe másztam. – Bármire is készülsz, hagyd ki belőle Bellát – sziszegtem.

- Ó, de aranyos. Csak nem beleszerettünk a fizetett feleségbe? – kérdezte cinikusan.

Szárazon felnevettem és álltam a pillantását. – Ki hinné el neked az őrült teóriádat, Jacob? Ha eddig nem tűnt volna fel, a családom sziklaszilárd. És ebbe a feleségem is beletartozik. Te sosem leszel idevaló, Jacob. Tettetheted azt, hogy te is egy nagy és hatalmas üzletember vagy, de kevés vagy az igazi játékhoz. És jól figyelj rám. Ezentúl nem mész a feleségem közelébe. Nem szólsz hozzá, nem követed, nem kutakodsz utána. Megpróbálhatsz engem elintézni, de ha bármilyen módon ártasz neki, megemlegeted a napot, amikor megszülettél. És az én fenyegetéseim nem üresek.

Visszafordultam és elégedetten hagytam ott Jacobot, de mikor a lépcső tetejére értem, utánam kiáltott.

- Az enyéim sem üresek, Cullen! És a húgod sem lesz képes örökké kihúzni a családodat a bajból az ötleteivel. A kételyt már akkor elültettem rólad az emberek fejében, mikor először mentem a sajtóhoz. Tévedésben vagy, ha azt hiszed, hogy te vagy az előnyösebb pozícióban.

- Azt majd meglátjuk – morogtam. Otthagytam őt és újból csatlakoztam a családomhoz.

- Hát itt vagy! – mosolygott szélesen az anyám. – Merre jártál?

- Csak a szokásos tiszteletkörök – feleltem mosolyogva, majd Bellához fordultam. – Mehetünk?

- Persze – bólintott. Elköszöntünk a többiektől és odakint kocsiba szálltunk.

Nem akartam, hogy Jacob Black akár a legkisebb mértékben is befolyásolja az életem. Próbáltam elfeledkezni róla, de az éjszaka hátralévő részében így is csak nyugtalanító szavai jártak a fejemben.