Helyzetjelentés

Sziasztok!

Gondoltam írok egy helyzetjelentést, ugyanis hétfőtől új munkahelyem lesz és sajna napi 11-12 órákat fogok dolgozni, de azért próbálom majd megoldani, hogy ez ne lassítson le nagyon, csak még bele kell szoknom majd az új rutinba.

Egyébként lassan kezd kialakulni előttem a kép, hogy mi lesz még a történet végéig, hiszen ahogy már több fejezet óta érezni lehet, ez most a vihar előtti csend. :) Igen, ez egy gonosz mosoly akart lenni. A lényeg, hogy elérkezünk az utolsó felvonáshoz hamarosan, de még nem tudom, hogy ez hány fejezetben lesz megírva.

Utoljára pedig: köszönöm szépen a véleményeket, mindig örülök nekik. :)

Abellana

27. fejezet

Sziasztok!
Itt is lennénk akkor, remélem mindenkinek sikerül idetalálni. :D És ahogy ígértem, itt az új fejezet is. Hiába van július, ez most egy karácsonyi rész, pont így jött ki a lépés. Hosszú lett és igazából miután úgy döntöttem, hogy meglépem ezt a meghívós dolgot és kiadtam magamból mindent, már könnyebben ment az egész. Remélem tetszeni fog, örülnék a véleményeteknek. :)
Abellana

(Bella)

Kissé bizonytalanul mozogva próbáltam megtalálni mindent, amire szükségem lehet a konyhában. Charlie-t hiába kérdeztem volna, ő maga sem tudja, hogy mit hova pakolt. Az ő Seattle-i lakásában voltam éppen és azon munkálkodtam, hogy meglepjem őt egy finom vacsorával.

Edward és én eljöttünk hozzá majdnem egy hétre látogatóba most, hogy már berendezkedett. Ez volt az utolsó esténk, és mivel eddig minden este más és más kiváló étterembe vitt minket, úgy döntöttem, hogy ideje egy kis házi kosztnak.

- Bells, erre igazán nincs szükség – győzködött, mikor belépett a konyhába, de azért izgatott arccal nézte, hogy mit készítek.

- Dehogynem, hiszen olyan régóta nem főzhettem már rád – emlékeztettem. – És ezzel hálálom meg, hogy vendégül láttál minket. Edward és én is nagyon jól éreztük magunkat az elmúlt egy hétben.

- Ugyan, semmiség. Jó volt eltölteni veletek egy kis időt – mosolygott. Az elmúlt napokban többet láttam mosolyogni, mint eddig valaha. És ennek bizony nem a lánya ittléte volt a fő oka.

Edward éppen ekkor csatlakozott hozzánk a konyhában, miután az előbb valami meccset néztek Charlie-val.

- Na és mondd csak, Charlie, ma esetleg nem csatlakozik hozzánk Sue? – kérdezte, és mikor felnéztem az éppen felszeletelt zöldségekről, láttam, ahogyan próbál visszafogni egy mosolyt.

Az apám viszont a kérdés hallatán szabályosan elpirult. – Nem, nem… a mai este az utolsó, amit itt töltötök. Úgyhogy ez csakis a tiétek.

Erre már Edward és én is elmosolyodtunk, miközben összenéztünk. Mikor apám ideköltözött, mondhatni a társvezetője lett a néhai barátja cégének, és nagyon jó kapcsolatot alakított ki a Clearwater családdal. Ő és Seth nagyon jól tudtak együtt dolgozni. És megismerte az ő nővérét, Leah-t is. A legjobban viszont az édesanyjukat kedvelte meg, Sue-t. Ennek pedig mi is a tanúi lettünk a látogatásunk alatt. Sue szinte mindig csatlakozott hozzánk a vacsoránál, egyszer-egyszer pedig a gyerekei is, ezért hát volt alkalmunk őket is megismerni. Mindannyiukat nagyon megkedveltük, a Charlie és Sue közötti szégyenlős pillantások pedig már szinte szórakoztatóak voltak. Nem kérdeztem apámat, hogy van-e köztük valami. Egyértelmű volt, hogy ha még most nincs is, hát valami határozottan alakul.

Vicces, hogy néha hogyan működik az élet. Az elmúlt fél évben nem csak én, de az apám is új életet kezdett. Lerítt róla, hogy imádja az új várost és az új munkahelyet. És ráadásul az anyám sem volt olyan nehéz természetű a válás alatt, elég gördülékenyen mentek a dolgok, és úgy nézett ki, hogy jövő hónapban – januárban – hivatalosan is kimondják majd a válást.

Charlie tehát boldog volt, és ennek én sem örülhettem volna jobban. Hirtelen megszabadultam egy rakás bűntudattól, aminek eddig nem is voltam a tudatában. Én boldog voltam és szerelmes, miközben ő nehéz időket élt át. De most, hogy ilyen vidámnak és élettelinek láthattam, hatalmas kő gördült le a mellkasomról.

Tálaltam a vacsorát, és mindhárman leültünk Charlie asztalához. – A karácsonyt Clearwateréknél töltöd majd? – kérdeztem őt.

- Hát… igen – motyogta. – Seth és Sue meghívtak magukhoz. Gondoltam, ti úgy is Cullenéknél töltitek az ünnepet.

Mosolyogva helyeseltem, és közben próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy meg sem kért, hogy töltsem vele a karácsonyt. Kissé rosszul esett a dolog, és emlékeztetnem kellett magam, hogy ne legyek ennyire önző. Végre boldog, és ezt nem vehetem el tőle.

Miután ezen igyekeztem gyorsan túljutni, egészen jól elbeszélgettünk a vacsora alatt. Örömmel vettem észre, hogy az apám mennyire megkedvelte Edwardot, és ők ketten most már egészen jól kijöttek. Olyannyira, hogy Charlie nagy kedvteléssel mesélt neki arról, amikor ötévesen meztelenül futkároztam körbe a lakásunkban és közben mindenféle hülyeséget csináltam. Elvörösödtem és próbáltam terelni a témát, de tudtam, hogy Edward ezt nagyon is élvezi. Azóta várt erre, mióta a nyaralásunk alatt az unokatestvére elmesélte az összes ciki sztorit a gyerekkorukból.

Elég későig társalogtunk mindenféléről és nevetgéltünk a régi emlékeken. Én pedig arra gondoltam, hogy valószínűleg sosem beszélgettem még az apámmal ennyire fesztelenül. Mindig ott lappangott közöttünk Renée befolyása. Most viszont mindketten boldogok voltunk.

Mikor végre beláttuk, hogy ideje lefeküdni, és megbeszéltük, hogy holnap reggel mikor indulunk, Edward és én a vendégszobába mentünk.

- Azt hiszem az apám nagyon kedvel téged – mondtam neki, miközben lehuppantam az ágyra. – Bár nem vagyok benne biztos, hogy ez jó dolog.

- Miért nem? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel.

- Mert összefogtok ellenem – feleltem, egy kicsit játszva a sértődöttet.

- Ugyan, Swan – kezdte Edward a legcsábítóbb hangján, és közben bemászott mellém. – Ha bármikor úgy érzed, hogy levetnéd a ruháidat és meztelenül rohangálnál körbe-körbe, én nem ellenzem. Sőt, nagyon is támogatom az ötletet.

- Nem vagy vicces – ellenkeztem a szemeimet forgatva, de közben próbáltam elfojtani egy mosolyt.

- Dehogynem! Valld be, hogy az vagyok – mondta, majd felhúzta a pólómat és belefújt a hasamba.

Felnevettem a csikis érzéstől és próbáltam őt leharcolni magamról. – Hány éves vagyok szerinted? Hat?

- Nagyon remélem, hogy nem, mert akkor amit most készülök veled csinálni, az szigorúan illegális – felelte, majd az előbbi gyerekes csiklandozás helyét forró csókok vették át.

***

Három nappal karácsony előtt Alice elkísért vásárolni. Ő már vagy egy hónapja megvett minden ajándékot, de sosem kellett győzködni, ha vásárlásról volt szó. Igazság szerint én is nagyjából elrendeztem mindent, már csak egy dolog volt hátra: Edward ajándéka. Eddig sosem volt komoly barátom, ez volt az első karácsony, hogy egy olyan férfinak kellett ajándékot választanom, aki nem az apám. Ezzel járt az is, hogy most először szembesültem egy vitathatatlan ténnyel: egy férfinak ajándékot venni egyenesen lehetetlen.

- Te hogyan szoktad eldönteni, hogy mit adj Jaspernek? – kérdeztem kétségbeesetten Alice-t, mikor körülbelül már a huszadik üzletet jártuk körbe.

- Jasper miatt sosem kell aggódni – legyintett. – A szülinapja vagy karácsony előtt legalább egy hónappal mindig elejt egy utalást, ha elmegyünk egy kirakat mellett. De egy írónak amúgy is könnyű vásárolni.

Vissza kellett fognom magam, hogy ne morogjak hangosan. Kösz a segítséget, Alice. – Már hetek óta ezen gondolkozom, de minden olyan hülyeségnek tűnik – mondtam neki. – Ráadásul biztos, hogy nem tudom felülmúlni azt, amit ő vett a szülinapomra. Valami ilyesmi kéne. Valami, ami személyes.

- Óh, megvan! – kiáltott fel Alice. – Vehetnél neki mondjuk egy szép órát, és gravíroztathatnál bele valami személyeset.

- Azért ésszerű keretek között gondoltam – feleltem. – Nem Edward pénzét akarom költeni az ő ajándékára.

Így hát folytattuk a küldetést – üzletből ki, üzletbe be. Lassan már összemosódott előttem a sok villogó karácsonyi fény, a szinte már csicsásan feldíszített fák, és egy idő után már bármit belevágtam volna a hangszórókba, csak hogy ne kelljen többet a Last Christmas-t hallanom. Aztán nagyjából egy óra múlva megláttam valamit, ami felkeltette a figyelmemet.

Nagyon szép volt, ráadásul az ára sem volt túlságosan húzós. A legfontosabb viszont az volt, amit ez az ajándék jelenthetne. Megmutattam Alice-nek, akinek szintén nagyon tetszett, és elmondtam neki az ötletemet, kicsit félve, hogy talán hülyeségnek fogja gondolni.

- Ez tökéletes, Bella – mosolyodott el. – Szerintem már maga a jelentése nélkül is egy tök jó ajándék, de így… ez annyira ti vagytok. Edwardnak nagyon fog tetszeni.

Fülig érő mosoly kúszott az arcomra Alice véleményének hallatán, és hezitálás nélkül megvettem az Edwardnak szánt ajándékot.

***

Már az ébredés pillanatában tudtam, hogy ez lesz életem legjobb karácsonya. Tökéletesebb csak akkor lehetett volna, ha elkezd esni a hó, de sajnos erre nem számíthattam, mivel meglepően enyhe volt az idő.

Edward még aludt, ezért hát úgy döntöttem, hogy meglepem egy kis karácsonyi reggelivel. Ágyba azonban már nem vihettem, ugyanis Edward éppen akkor lépett be a konyhába, mikor elkészült az utolsó adag mézeskalácsos palacsinta.

- Hmm, valaminek nagyon jó illata van – mondta, miközben egyik kezét a csípőmre tette és gyors csókot nyomott ajkaimra. Annyira természetesnek, annyira mindennapinak tűnt ez a mozdulat, nekem mégis még csodásabbá varázsolta a karácsony reggelt.

- Friss és meleg mézeskalácsos palacsinta – jelentettem be, miközben a kezébe nyomtam a reggeli kávéját, benne egy cukorbottal. Edward felnevetett.

- Karácsonykor egyszerűen imádnivaló vagy.

- Azt akarod mondani, hogy máskor nem vagyok imádnivaló? – kérdeztem viccelődve.

- Most megfogtál, Swan. Tényleg, máskor kész szörnyeteg vagy – bólogatott.

- A szívembe taposol, Edward – mímeltem bosszúságot. – És látod, mégis kapsz a reggelimből.

Elmosolyodott és még egyszer közel húzott magához, hogy egy – immáron kávé és cukorbot ízű – csókkal ajándékozzon meg. – Köszönöm – mormolta. – Hé, még nem is mondtam!

- Micsodát?

- Boldog karácsonyt!

Eddig is nevetségesen fékezhetetlen mosolyom most aztán szinte tényleg a fülemig ért, miközben Edward vidáman csillogó szemeibe néztem.

- Boldog karácsonyt! – feleltem.

***

Reggeli után letelepedtünk a szőnyegre a karácsonyfa mellé, amit tegnap díszítettünk fel. Míg én egy ízléses arany-ezüst kombinációra törekedtem, addig Edward leginkább a „dobáljunk fel rá mindent” módszert alkalmazta, amiből egy igen érdekes fa kerekedett. De én nem bántam. Erre a rondácska fára mindig úgy fogok gondolni ezentúl, mint a kettőnk első közös karácsonyára.

Tegnap este a becsomagolt ajándékokat is beraktuk alá, bár meg kell mondanom, ez egy kicsit megijesztett. Ugyanis az általam kiválasztott ajándék egyedül árválkodott amellett a jó néhány doboz mellett, amit Edward szánt nekem. Mikor kérdő pillantást vetettem rá, csak legyintett és azt felelte, hogy kisebb ajándékok.

- Először te nyiss – mondta izgatottan.

- Rendben – bólintottam.

Az egyik kisebbért nyúltam, amit a mérete alapján könyvnek ítéltem. Mikor azonban kibontottam a csomagolást, nem könyvet találtam ott. Vagy legalábbis nem szó szerint. Egy Kindle volt az, a régi, márkátlan elektronikus olvasóm helyett, amit eddig használtam, és mostanában az agyamra ment. Fogalmam sem volt róla, hogy Edward egyáltalán odafigyelt, mikor erről panaszkodtam. Hálás mosollyal köszöntem meg neki az ajándékot, mire ő egy apró csók után a következő csomag kibontására sürgetett.

A következő két ajándék is nagyon hasznosnak bizonyult. Az egyik egy USB akkumulátor volt, mert mindig lemerült mindenem, mikor éppen az egyetemen voltam. A másik egy zajszűrő fejhallgató, mert sokszor mondogattam, hogy bárcsak ne kéne a városi zajokat hallgatnom, mikor nyilvános helyen tanulok.

Mindegyik ajándék azt bizonyította, hogy Edward mennyire odafigyel rám, és mindent megad nekem, még akkor is, ha ilyen apróságokról van szó. És hátra volt még kettő.

Az egyik, kocka alakú doboz egy bögrét rejtett, rajta a felirattal: Bízz bennem, (majdnem) ügyvéd vagyok. Felnevettem, és megígértem Edwardnak, hogy ezentúl minden reggel ebből fogok kávét inni. Végül pedig elérkeztünk az utolsó ajándékhoz. Mikor letéptem a csomagolópapírt, egy vörös bársony Cartier dobozt találtam.

Nagyot nyelve nyitottam ki a dobozkát és egy mesés gyémánt karkötővel találtam szemben magam. Elképesztően gyönyörű volt, de éppen ettől féltem. Túl nagy ajándék volt. Bele sem mertem gondolni, hogy mennyibe kerülhetett. Emellett az én ajándékom egyenesen nevetségesnek tűnt.

- Edward, ez… - hebegtem. Hirtelen kiszáradt a torkom.

- Tudom, tudom. De hallgass meg. A hasznos ajándékok mellett akartam neked adni valami, nem is tudom… jelentősebbet. Ott van az eljegyzési gyűrű az ujjadon, amit még csak nem is én választhattam ki és nem is én adtam oda. Ott lóg a nyakadban a nyaklánc, amit a nagyanyám ajándékozott az anyámnak, ő pedig neked. Egy férjnek illik ékszert venni a feleségének. Szóval… - vállat vont és szinte félve nézett rám.

Éreztem, ahogyan könnyek gyűlnek a szemembe, viszont az arcomra mosoly kúszik. Edwardhoz hajolva a nyaka köré fontam karjaim és magamba szívtam az illatát, miközben ő közelebb húzott magához.

- Gyönyörű és nagyon tetszik. Köszönöm – suttogtam. – Nem csak a karkötőt, de a többit is. Mind annyira figyelmes. Ehhez képest amit én vettem neked labdába se rúghat.

Edward elhúzódott, éppen csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. – Bármit is adsz nekem, imádni fogom, Bella. Őszintén. De mielőtt kibontanám… próbáld fel a karkötőt.

Eltávolodtam Edwardtól, ő pedig legdrágább ajándékomért nyúlt és felcsatolta azt a csuklómra. – Tökéletes – jelentette ki egyszerűen.

- Tényleg az – feleltem halkan szipogva. – Köszönöm, Edward.

- Nincs mit, Bella. Most viszont én következem – emlékezetett gyermeki izgalommal.

Odanyújtottam neki a csomagot, ami most már korántsem tűnt olyan tökéletesnek, mint az üzletben. – Tőlem csak egy valamit kapsz – mondtam szégyenlősen. – Nem valami hatalmas dolog.

Edward egy amolyan „butaságokat beszélsz” mosolyt küldött felém, majd feltépte a csomagolást. Méretben nagyobb volt, mint az ő ajándékai, de értékben nem versenyezhetett velük. Lekerült róla a csomagolópapír, és hirtelen ott hevert Edward kezében az ajándékom.

Egy keretbe foglalt világtérkép volt, nem az a szokásos mindenféle színű mint az atlaszokban, hanem egy nagyon szép, antiknak kinéző darab, de rajta a modern világképpel. Az egyetlen módosítás amit ejtettem rajta egy kicsi, színes rajzszög volt, New York városába szúrva.

- Arra gondoltam, hogy minden alkalommal amikor elutazunk valahová, megjelöljük a térképen – kezdtem. – Itt kezdtük New Yorkban, és a legelején mindketten azt hittük, hogy csak másfél évig fog tartani az egész. És tudom, hogy azt hiszed, engem érdekel a szerződés, de már nem. Nem érdekel, hogyan ismertelek meg, mert most a férjem vagy és szeretlek. Azt akarom, hogy velem légy, ha bekerülök a Harvardra. Veled akarom bejárni Párizst, veled akarok olasz borokat iszogatni, vagy akár elmenni veled a semmi kellős közepére és csak bámulni egymást, míg meg nem unjuk. Amit, csak akarsz. Én veled akarom tölteni a hátralévő életemet.

Edward szótlanul szemlélte az ajándékot, én pedig idegesen vártam a reakcióját. Reméltem, hogy nem túlságosan csalódott.

- Nem tetszik? – kérdeztem bánatosan. – Ha akarod, választhatunk együtt valami mást és…

- Bella – szakított félbe. – Még hogy a tőled kapott ajándék labdába se rúghat…

Ekkor végre felnézett és láttam az arcán, hogy meghatotta az ajándék. – Megsemmisítő vereséget mértél rám ajándékozás terén, Swan – mondta halkan, őszinte mosollyal.

- Szóval tetszik? – kérdeztem várakozó mosollyal, miközben éreztem, ahogy a megkönnyebbüléstől kiszökik egy könnycsepp a szememből.

Edward óvatosan letette a térképet és közelebb kúszott hozzám a szőnyegen, hogy a karjaiba zárhasson. – A legjobb ajándék, amit valaha kaptam – suttogta a fülembe. – El sem hiszed, hogy mennyire szeretlek ebben a pillanatban.

- Csak ebben a pillanatban? – próbáltam viccelődni.

Edward eltávolodott tőlem, hogy aztán rám vethesse mosolyát, majd aprócska csókot nyomott az orrom hegyére. – Minden egyes pillanatban – felelte.

- Én is szeretlek – mondtam halkan. A következő pillanatban pedig elvesztem mézeskalácsos-cukorbotos csókunk varázsában.

***

Miután eleget csodáltuk az ajándékainkat – Edward máris kirakta a hálószobánk falára a térképet – átsétáltunk a Cullen család többi tagjához, Esme és Carlisle otthonába. A város sokkal nyugodtabb volt, mint általában, Edward és én pedig szűnni nem akaró mosolygással fogtuk egymás kezét, miközben átvágtunk a Central Parkon.

Mint szinte mindig, most is mi érkeztünk utolsónak. Miközben Carlisle és Esme megölelgetett minket és boldog karácsonyt kívántunk egymásnak, Rosalie és Emmett léptek ki a nappaliból, hogy ők is köszöntsenek minket. Rosalie még egyszerű farmerban és kasmír pulóverben is fantasztikusan nézett ki – valószínűleg ez volt a leghétköznapibb öltözet, amiben eddig láttam őt.

- Jóságos ég – nyögtem fel, mikor megláttam mellette Emmett-et.

- Mintha… rád hányt volna a télapó – szörnyülködött Edward.

Emmett ugyanis egy piros, rénszarvasos-karácsonyfás pulóvert viselt, amin ráadásul villogó égősor is díszelgett. – Tudom! – kiáltotta hatalmas vigyorral. – Hát nem tök jó?

- Nem – rázta a fejét Rose.

- Csak irigykedtek mind – mormogta Emmett halkan.

Ezután vettem észre a mellettük álldogáló apró alakot – vagy legalábbis Emmett mellett aprónak tűnt. Egy fiatal lány volt az, egyszerű fekete pulóverben, hosszú barna hajjal. Az egyetlen feltűnő dolog rajta a gömbölyded pocakja volt.

- Ő itt Bree – mutatta be Rosalie. – Bree, ők a bátyám és a felesége, Edward és Bella. Bree most már nem repülhet, úgyhogy nem tudott hazamenni a családjához, szóval meghívtuk, hogy ünnepeljen velünk.

Bree szégyenlősen intett, én pedig rámosolyogtam. Kedves, halk szavú lánynak tűnt. Ekkor jutott eszembe, amit Rosalie mesélt arról, hogyan esett a fiatal lány teherbe. Megtámadták és erőszakoskodtak vele. Éppen úgy, ahogy annak idején Rose-zal történt. Hirtelen legszívesebben magamhoz húztam volna a lányt, hogy megölelhessem.

Esme szakította félbe a gondolataimat. – Gyertek be, rakjátok azokat a fa alá – mutatott rá a két dobozra, amit Edwarddal hoztunk. Azt kívántam, bárcsak tudtuk volna, hogy Bree is itt lesz és hozhattunk volna neki valamit. De miközben Esme a vállát karolva átvezette őt a nappaliba, Rosalie és Emmett pedig követték őket, Carlisle odahajolt hozzánk.

- Gondoltuk, mi is meglepjük Bree-t valamivel, mégiscsak a leendő unokánkkal várandós – magyarázta. – Odaadhatnánk neki együtt.

Nagy kő esett le a szívemről, tudván, hogy nem megy ma haza üres kézzel. Persze biztos voltam benne, hogy Rose és Emmett is meglepik majd valamivel.

Cullenék nappalijában egy gyönyörű és igencsak méretes karácsonyfa állt. Úgy sejtettem, hogy Esme soha nem hagyta volna, hogy az ő fájuk úgy nézzen ki, mint amit Edward és én díszítettünk fel a mi lakásunkban.

Esme természetesen megint kitett magáért, nem csak a dekoráció terén, de a konyhából kiszabaduló illatok alapján a karácsonyi lakoma is ínycsiklandozónak ígérkezett. Egy idő után egyre inkább belelendültünk a karácsonyi hangulatba, még Bree is lassan feloldódott, és hamarosan már ő is nevetett azokon a történeteken, amelyeket Carlisle mesélt a régi karácsonyokról. Nagyon úgy tűnt, hogy Rose és Edward már akkoriban is folyton marták egymást.

Ezen kívül pedig most, hogy Edward és én nem titkoltuk a kapcsolatunkat, és Rose sem volt már olyan hűvös felém, tényleg úgy éreztem, mintha egy igazi család tagja lennék. Életemben először. Így hát tökéletesen telt a nap, sok viccelődéssel és nevetéssel.

Késő délután Esme felszolgálta a pompás – és bőséges – vacsorát, de még alig kezdtünk el enni, mikor hirtelen fájdalmas nyögés hallatszott az asztalnál. Mind Bree-re kaptuk a tekintetünket, aki mélyeket próbált lélegezni, miközben a hasát fogta. Rose azonnal felpattant és aggódva nézett a fiatal lányra.

- Mi a baj? – kérdezte.

- Azt hiszem itt az idő – pihegte, mielőtt újabb fájdalmas hang hagyta el a száját. – Még két hétig nem kéne megszületnie! Én még nem… még nem állok készen, Rosalie.

Bree teljesen megrettent, és még Emmett arcáról is eltűnt a szokásos jó kedv, helyét az aggódás vette át. Rosalie megfogta Bree kezét és a szemébe nézett.

- Édesem, figyelj rám – kezdte. – Minden rendben lesz, megígérem. Nagyon jól fogod csinálni. Most szépen beviszünk a kórházba, rendben?

- A táskám – nyöszörögte a lány. – Amit összepakoltam, ha sürgősen a kórházba kéne menni. Nálatok hagytam.

- Majd mi elhozzuk – mondta rögtön Edward. – Ti menjetek csak a kórházba nyugodtan.

Rose és Bree bólintottak, aztán egyetlen pillanatig senki nem szólt semmit és senki nem mozdult. Ebben az egy másodpercben azt hiszem mindenki felfogta, hogy mi is történik. Aztán a pillanat elmúlt és hirtelen minden felgyorsult. Emmett és Rose kocsiba szálltak Bree-vel, hogy bevigyék a kórházba. Utánuk Esme és Carlisle nem fecsérelték arra az időt, hogy felhozzák a kocsijukat a mélygarázsból, taxival követték őket. Edward és én pedig szintén taxit fogtunk, amivel először megálltunk Rosalie és Emmett lakásánál, majd végül mi is a kórház felé vettük az irányt.

Mikor odaértünk, Carlisle és Esme a váróban ültek, és beavattak minket abba, hogy eddig mi történt. – Úgy tűnik nemsokára meglesz a baba – mondta Esme. – Rose és Emmett bent vannak vele a szülőszobában.

Mi is leültünk és vártunk. Még soha nem voltam ilyen helyzetben, és mikor Esme azt mondta, hogy „nemsokára”, valahogy úgy képzeltem, hogy mindjárt kijön Rosalie és elmondja, hogy megérkezett a baba. De nem így történt. Egy ideig csak csendben üldögéltünk, feszülten várakozva, néha egy-egy szót váltva. Aztán lassan átvette a feszültség helyét az unalom.

Már két órája ültünk ott, mikor egyszer csak megjelent Emmett, hatalmas mosollyal az arcán, kipirulva, könnyekkel a szemében. – Fiú lett! – kiáltotta. – Van egy fiam. Egy fiunk!

Mindannyian felugrottunk és hirtelen mind egymást öleltük és gratuláltunk Emmett-nek. – Rose még bent van velük – folytatta.

- És… Bree hogy érzi magát? – kérdezte Esme, kicsit talán félve. A szülés után a vér szerinti anyának még mindig joga volt meggondolni magát, és szerintem mind tartottunk tőle egy kicsit, hogy Bree megváltoztathatja a döntését.

- Hát… jól, azt hiszem – felelte Emmett. – Mármint a körülményekhez képest. Úgy tűnik jól viseli. Úgy döntött, hogy miután minden megvan és végre pihenhet, el akar köszönni a babától. Aztán átviszik egy másik terembe és… azt hiszem, ennyi. De Rose nem akarja magára hagyni. És mindketten megmondtuk neki, hogy ha akarja, mindig küldünk majd neki képeket a babáról. De egyelőre úgy tűnik, hogy szeretne kimaradni az életéből. Egyébként értesítettük a családját is, azt mondták holnap érkeznek. Szóval nem lesz egyedül.

Nehéz volt belegondolni, hogy min megy most keresztül ez a fiatal lány, de annak örültünk, hogy annyi szomorúság után Rosalie és Emmett végre szülők lehettek.

Este aztán, miután Bree elköszönt a kisbabától és átvitték egy másik terembe, bemehettünk megnézni a Cullen – vagyis inkább McCarty – család legújabb tagját. Az aprócska fiú békésen feküdt Rosalie karjaiban, aki olyan boldognak tűnt, amilyennek még sosem láttam, és letörölhetetlen mosolya még szélesebb lett, mikor beléptünk a szobába.

Carlisle és Esme azonnal körbevették az unokájukat és egyszerűen nem tudtak vele betelni. Meg tudtam őket érteni, imádnivaló volt.

- Találtatok már neki nevet? – érdeklődött Edward.

- Ifjabb Emmett! – vágta rá Emmett.

- Nem lesz ifjabb Emmett – rázta a fejét Rosalie.

- Akkor Hulk! – javasolt újabb nevet izgatottan Emmett.

- Nos, szerencsére még van időtök gondolkodni rajta – mondta Carlisle.

Valamikor később, éjfélhez közeledve a többiek meglátogatták Bree-t a szobájában, én és Edward pedig az üveg előtt álltunk, ahonnan nézni lehet az újszülötteket.

- Hű. Belegondoltál már, hogy van egy unokaöcséd? – kérdeztem.

- Akárcsak neked – felelte Edward mosolyogva.

Felnevettem. – Igen, azt hiszem igazad van.

Edward magához húzott és apró csókot nyomott a halántékomra. Eszembe jutott a mai reggel, a karkötővel és a térképpel, ami most egészen messzi emléknek tűnt, de így is éreztem, ahogyan mosoly kúszik az arcomra. Nem hittem, hogy a karácsony utolsó perceit a kórházban álldogálva fogjuk tölteni, fáradt nővérkék és gyér ünnepi dekoráció között. És mégis, valahogy az egész nap tökéletes volt.

***

Majdnem egy héttel később Alice és én az ő lakásukban, pontosabban a fürdőszobájukban készülődtünk, míg Edward és Jasper a nappaliban vártak minket. Mindössze pár óra volt hátra az évből, mi pedig Jasperék egyik barátjának bulijába készültünk indulni. Alice és én is izgatottak és vidámak voltunk. Az év utolsó napján mindig ott vibrált a levegőben valami, szinte kézzel foghatónak tűntek az új lehetőségek és az, hogy elfelejtsd az elmúlt év hibáit és rossz pillanatait. Nekem jutott hibából és rossz pillanatból is, és akárcsak minden ember, én is alig vártam, hogy új lappal kezdhessem meg a következő évet.

Persze olyan pillanatok is voltak – nem is kevés – amit a világon semmiért nem felejtenék el. És reméltem, hogy az új év is tartogat majd ilyen emlékeket.

Mikor megérkeztünk, már javában folyt a buli. A lakás tömve volt emberekkel, szólt a zene és láthatólag fogyott az alkohol is. Mivel sem Edward, sem én nem voltunk nagy táncosok – habár Alice elrángatott egy szám erejéig és az izgatottságom miatt hagytam neki – inkább csak iszogattunk és bemutatott pár embernek, akit ismert. Miután még egyet táncoltam Alice-szel és egy barátnőjével akivel most találkoztam először, visszamentem Edwardhoz, ő pedig felém fordította a telefonját.

- Rose küldte az előbb – mondta egy mosollyal.

Én is elmosolyodtam, mikor megláttam a képet. Brady volt az, a fején egy aprócska újévi csákóval, Emmett tartotta őt a karjaiban, az ő fején egy hatalmas újévi csákóval. Így nevezték el a babájukat, akit pár napja vihettek haza. Fáradtak voltak, de nagyon boldogok, és ezen kívül elárasztották a családot és az ismerősöket babafotókkal.

Nagyon jól éreztük magunkat, és még csak nem is kellett hozzá alkohol, ugyanis alig ittunk. Még Alice és Jasper is egészen visszafogták magukat. Halloween estéjén már volt szerencsém hátrafogni Alice haját, miközben kiadta magából a gyomra tartalmát, és megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy ez ma éjjel nem fog bekövetkezni.

A végén még Edwarddal is táncoltam, miközben egyre közeledtünk az éjfélhez és mindenki egyre felszabadultabb lett. Ekkor került elő Jasper és Alice is, akiket kis időre szem elől vesztettünk. – Gyertek fel a tetőre! Mindjárt éjfél – kiáltotta Alice.

Felmentünk, és elképesztő látvány fogadott minket. A tetőről be lehetett látni a Times Square-t és környékét, a villogó fényeket és a sikítozó tömeget odalent. Egyre többen jöttek fel a tetőre, és hamarosan elkezdtek visszaszámolni.

Egy évvel ezelőtt ilyenkor otthon ültem a pizsamámban, a tévében nézve a közvetítést. Az egy évvel ezelőtti Bella Swan még nem is sejtette, hogy mi minden fog vele történni. Hozzámegy majd egy idegenhez. Beleszeret abba az idegenbe. Új barátokat talál. Persze ma éjjel még én sem sejtettem, hogy az egy évvel későbbi Bella Swan hogyan ünnepli majd a szilvesztert.

- Tíz… kilenc… nyolc…

A körülöttünk lévő emberek izgatottan számoltak vissza, miközben Edward hátulról magához ölelte fagyoskodó testem. Hideg ajkai csókokat leheltek az arcomra és a nyakamra.

- Hét… hat… öt…

A kristálygömb lassan ereszkedett lefelé a Times Square-en. Kissé hátrafordítottam a fejem, hogy Edward szemébe nézhessek. Éppen abban a pillanatban, hogy ajkaink összeértek, tűzijáték világította meg az eget, mindenhol kiáltások, dudálások hallatszottak, de számomra minden zaj letompult, csak a csókunkra koncentráltam.

- Boldog új évet, Bella! – mosolygott rám, miután elváltunk.

- Boldog új évet, Edward!

Hamarosan itt az új fejezet

Sziasztok!

Mivel maximum pár napon belül befejezem az új részt, úgy tervezem, hogy ez lesz az első fejezet ami már akkor kerül fel, mikor a blog nem nyilvános. Eddig mindössze egy ember van, aki kért és nem fog kapni és ő is csak a hangnem miatt, mindenki más kapni fog. Mivel miután lezárom a blogot, már nem tudok kiírni semmit, ezért most írom:

Ha valaki nem kap meghívót esetleg, az majd a loveinla@citromail.hu címre írhat, de minden e-mail címet kimásoltam egy Word dokumentumba, hogy még véletlenül se rontsam el, szóval elvileg mindenkinek kapnia kell.

Na de a lényeg: szerintem szombaton zárom le a blogot, hogy esetleg még legyen ideje meghívót kérni annak, aki eddig nem tévedt ide. Szeretnék majd feltenni egy világosabb kinézetet is, mert nem tudom ti hogy vagytok vele, de engem már nagyon idegesít ez a sötét.

Szóval szombaton vagy vasárnap küldöm ki a meghívókat, és addigra már vár titeket az új fejezet. :)

Egyelőre azt mondom, hogy kipróbálom hogy működik majd a meghívós blog, aztán lehet, hogy később visszaváltok majd valamikor nyilvánosra, ki tudja. Mindenesetre jól esett a kommenteket olvasni. :)

Azt hiszem egyelőre ennyi lenne, csak időben le akartam írni, hogy mikorra várhatjátok a változást.

Abellana

Meghívós lesz a blog

Miután az előző fejezethez leírtam, hogy ne kérdezze senki, mikor lesz friss és aztán mégis kaptam egy ilyen kommentet (ezen kívül pedig szinte semmit, de ez már másik téma), baromira berágtam és úgy voltam vele, hogy ha még egy ilyen komment érkezik, meghívós lesz a blog. Érkezett, ugyanattól a felhasználótól.

Tudom, hogy nincs jogom panaszkodni, mert magamnak írom, nagyon ritkán van friss, és már amúgy sem olyan a blogger közösség, mint a legutóbbi történetemnél. De azért a legutóbbi fejezetnél mutatott érdektelenség nagyon elszomorított.

Nem akartam meghívóssá tenni a blogot, mert hátha idetéved valaki aki el akarja olvasni, de ezzel az utolsó kommenttel betelt a pohár, és igen, egy miatt szív az a pár másik. Szóval a lényeg:

Bárki kérhet meghívót (nyilván aki eddig folyamatosan kérdezgette, hogy mikor lesz friss, az nem), viszont szeretném, ha lehetőleg olyanok kérnének, akik esetleg vállalnák, hogy leírják a véleményüket. Nem kötelező, nem szigorú szabály, de én örülnék neki. Én is sokkal lelkesebben futnék neki egy-egy résznek, el sem hiszitek, hogy mennyit számítanak a vélemények.

Aki meghívót kér, ehhez a bejegyzéshez leírhatja az e-mail címét kommentben (aki nem szeretné nyilvánosan, az elküldheti a loveinla@citromail.hu-ra). A következő fejezetig fogok várni szerintem.

Meglátom, hogy mekkora lesz az érdeklődés (ha nagyobb, mint amire számítottam, akkor talán meggondolom magam), meg talán később lenyugszom, de ez most nagyon felhúzott.

Abellana