Az utolsó bejegyzés...

Először is, tessék tovább görgetni és elolvasni a legeslegutolsó fejezetet és aztán visszatérni ide. Ott nem akartam a legvégére még írni, de egy-két dolgot még szeretnék elmondani.

Én magam sem hiszem el, hogy milyen régen kezdtem el ezt a történetet írni. Azt pedig elmondani sem tudom, hogy hányszor gondoltam azt, hogy soha az életben nem jutok a végére. Olyan lassan haladtam, miközben annyi ötletem volt és az agyam mindig jóval előrébb járt. Szerintem még jó darabig nem fogom elhinni, hogy kész, tényleg sikerült befejeznem és megvalósítanom az ötleteimet. :)

Ez a történet egyébként teljesen másnak indult, de örülök, hogy ez lett belőle. Az eredeti kigondolásom egy sablonos sztori lett volna, kicsit még hasonló is az előzőhöz.

Köszönöm azoknak, akik itt voltak és hónapokat vártak egy-egy fejezetre és még inkább köszönöm azoknak, akik le is írták a véleményüket. Mindig öröm volt látni, ha új megjegyzés várt a legutóbbi fejezet alatt. :)

És végezetül be kell vallanom magamnak is, hogy valószínűleg ez az utolsó történetem. Rengeteg ötletem van, de az írás nem olyan embernek való hobbi, aki reggel fél hétkor kel és este kilencre ér haza.

El sem hiszem, hogy ez a történet mennyi mindenen keresztül elkísért engem az utóbbi négy évben, de nagyon büszke vagyok rá, hogy csak azért is befejeztem. Én úgy érzem, megérte. Remélem ti is így gondoljátok. :)

Abellana

Epilógus

Sziasztok!

Végre elérkeztünk ide is... :) Most nem akarok mást írni igazából, mindjárt írok egy külön bejegyzést a gondolataimmal, utána olvassátok el azt is, de egyelőre íme a történet befejezése. Köszönöm azoknak, akik még itt vannak, hogy elolvassák.
Abellana

(Edward)

Pontban délután 4 órakor léptem ki az irodámból.

- Ilyet sem látok gyakran – szólalt meg egy hang mellőlem, miközben elindultam kifelé az épületből. Megtorpantam és rápillantottam Siobhan-ra. Igaza volt, nem szokásom korán lelépni. – Csak nem különleges terveid vannak a hétvégére?

- Semmi különös – vontam vállat. – Pihenek, dolgozgatok egy kicsit otthonról, harmadjára is megkérem az ex-feleségem kezét… szóval a szokásos.

Siobhan felnevetett. Ő volt az asszisztensem, amióta csak megalapítottam a vállalatot négy évvel ezelőtt. Egy ötvenes éveiben járó nő volt, arcán folyton mosollyal. – Ezúttal biztosan igent mond – nyugtatott.

- Meglátjuk – kacsintottam. – Jó hétvégét!

- Neked is. És sok szerencsét!

Tényleg nagy szükségem volt a szerencsére. Mikor először kértem meg Bella kezét, a családom nyaralójában voltunk egy néhány napos vakáción, csak mi ketten. Ez nagyjából egy évvel azután történt, hogy Bostonba költöztünk. Minden csodálatosan alakult és jó életet alakítottunk ki magunknak, még a média sem zaklatott minket többé. Tökéletesnek tűnt a pillanat arra, hogy megkérjem Bellát, legyen másodszor is a feleségem. Ehelyett kiakadt, mert nem akart még újra megházasodni, és alaposan összevesztünk.

A második alkalom egy kora őszi estén volt a Central Parkban, több mint egy évvel azután, hogy Bella lediplomázott és ügyvéd lett. Hazalátogattunk a családunkhoz és a barátainkhoz, én pedig újra összeszedtem a bátorságom, és egy romantikus vacsora utáni séta közben megint megkértem, hogy jöjjön hozzám. Habár a válasz megint egy „nem” volt, Bella biztosított róla, hogy szeret és szeretne újra a feleségem lenni – csak még nem most.

Én viszont elhatároztam, hogy nem adom fel. Sőt, az is biztató volt, hogy mikor tavaly Hawaii-on nyaraltunk, megint szóba jött köztünk a dolog, és Bella célozgatott rá, hogy most már valószínűleg nem mondana nemet.

Mikor beléptem az otthonunkba, az első dolog amit megláttam, Bella lerúgott magassarkúja volt. Mosoly kúszott az arcomra, mikor rájöttem, hogy már itthon van. Mikor Bostonba költöztünk, először egy jól felszerelt, modern lakásban éltünk a belváros közepén. Akkor még azt terveztük, hogy csak három évig maradunk, amíg Bella le nem diplomázik, utána pedig visszamegyünk New Yorkba. A dolgok viszont úgy alakultak, hogy mindketten beleszerettünk Bostonba. Gyönyörű város volt, és itt szabadnak éreztük magunkat. Nem ismert minket annyi ember, nem tudták a múltunk minden részletét, és ha mégis, nem nagyon izgatta őket.

Na és persze bármennyire is szerettem a családomat, jó volt egy kis levegőhöz jutni a szorításuk nélkül. Mindketten önállóbbnak és érettebbnek éreztük magunkat. Így hát mielőtt Bella befejezte volna a tanulmányait, eldöntöttük, hogy végleg itt maradunk. Két éve pedig megtaláltuk a tökéletes házat is.

Mikor beljebb léptem a nappaliba, amit elárasztott a délutáni napsütés, egy másik dolgon akadt meg a szemem. Amikor beköltöztünk, ragaszkodtam hozzá, hogy az első dolog amit feltegyünk a falra, az a térkép legyen, amit Bellától kaptam az első közös karácsonyunkra. Akkor még csak New York helyét foglalta el egy aprócska rajzszög, majd ehhez csatlakozott Boston, aztán Seattle, ahol mindig meglátogattuk Charlie-t és Sue-t. Most, hét és fél évvel azután, hogy megkaptam ezt az ajándékot, már több mint egy tucatnyi kis rajzszög jelölte azokat a helyeket, ahova együtt ellátogattunk.

Gondolataim visszatértek a jelenbe, mikor kiléptem a hátsó kertbe és megláttam Bellát a kerti asztal mellett üldögélni, ahol éppen elmerülve tanulmányozott valamilyen papírokat. Már egy éve az államügyészségen dolgozott, és úgy tűnt, eléggé élvezi. Elvégre ez volt az álma, a jó oldalon küzdeni.

Halkan lépdeltem felé és mikor mögé értem, finoman végigsimítottam vállától a nyakáig a mutatóujjammal. Bella megrezdült, de mikor felnézett, arcán hatalmas mosoly terült szét. – Nem számítottam rád ilyen korán – mondta.

- Ha akarod, visszamehetek dolgozni – feleltem lebiggyesztett ajkakkal, miközben leültem vele szemben.

- Eh – vont vállat Bella. – Ha már itt vagy…

Nem bírtam tovább vigyorgás nélkül. Felé hajoltam, és mintha csak ugyanarra gondoltunk volna, ajkaink tökéletes szinkronban találtak egymásra. Ha valami nem változott, hát az a csókja volt, ami még ma is olyan hatással volt rám, mint a legelső alkalommal.

- Igazából csak azért ugrottam haza, hogy lepakoljak. Hazahoztam egy kis munkát – vallottam be, miután szétváltunk. – Van még egy kis elintéznivalóm a városban.

Bella felvonta az egyik szemöldökét. – Nagyon titokzatos – jegyezte meg.

- Idővel mindent megtudsz – kacsintottam rá. – Muszáj rohannom, de nemsokára jövök.

- Hát jó – sóhajtotta Bella, de mikor felálltam és az ajtó felé indultam, utánam szólt. Felugrott a székéből és odaszökkent hozzám, karjait a nyakam köré fonva. Újabb csókkal ajándékozott meg, ezúttal egy kicsit vágyakozóbbal. Ujjai tarkómnál a hajamba mélyedtek, az én kezeim pedig felkúsztak az arca két oldalára. Mikor egy perc múlva elváltunk, széles mosollyal nézett rám vissza. – Szeretlek – mondta édesen.

Éreztem, ahogyan bárgyú vigyor kúszik a képemre. Visszavonhatatlanul és elmondhatatlanul fülig szerelmes voltam ebbe a nőbe. – Én is bírlak, Swan – feleltem végül.

A „kis elintéznivalóm” valójában a gyűrű megvásárlása volt. Az első két alkalommal mikor megkértem Bella kezét, ugyanazt a gyűrűt használtam, amit annak idején Rosalie választott ki az álházasságunkhoz. Eszembe jutott, hogy választhatnék egy új gyűrűt, de arra gondoltam, abban a gyűrűben benne van a múltunk. Most viszont meggondoltam magam. Igazából rájöttem, hogy nem hozott ránk sok szerencsét. Először elváltunk, aztán kétszer nemet mondott. Na és persze Bella olyasvalamit érdemelt, amit én választok neki.

Az új gyűrű ötlete akkor jött, mikor néhány hete egy értekezletre menet elhaladtam egy antik gyűrűket árusító üzlet előtt, és az egyik különösen megragadta a figyelmem. Gyönyörű, Bellához illő darab volt, nem pedig egyike az olyan eljegyzési gyűrűknek, amiknek csak az a lényege, hogy legyen rajta egy öklömnyi gyémánt. Tudtam, hogy az úgysem tetszene Bellának. Persze azért ez a gyűrű is egy elég impozáns gyémánttal büszkélkedhetett.

Megálltam a kirakat előtt és elmosolyodtam arra gondolva, hogy ha minden jól alakul, holnap ilyenkor már Bella ujján látom viszont a gyűrűt.

***

Másnap sötétségre ébredtem és az eső kopogására az ablakon. Mivel azt terveztem, hogy elviszem Bellát a Tower Hill botanikus kertbe és a szabad ég alatt kérem meg a kezét, ez nem indult valami jól.

- Morcosnak tűnsz – jegyezte meg Bella, mikor lebotorkáltam a konyhába a reggeli kávémért.

- Csak nem szeretem az esőt – dünnyögtem.

- Én nem bánom – vont vállat. – Ilyenkor minden olyan békés.

Felsóhajtottam. Nem akartam úgy gondolni a lánykérésre, mint egy olyan dologra, amin jobb lenne már túlesni. Az előző két alkalommal nagy hűhót rendeztem az eljegyzés körül, és mégsem jött be. Reméltem – és legbelül biztos voltam benne – hogy Bellát csak az érdekli, hogy szeretem és tényleg vele akarom leélni a hátralévő életemet.

Végül igaza is lett abban, hogy tényleg minden elég békésnek tűnt. Miközben odakint megállás nélkül esett, mi letelepedtünk a kanapéra – én az egyik végén ültem, Bella pedig végigfeküdt rajta, lábát az ölemben nyugtatva. Mindketten olvastunk, habár én inkább csak úgy tettem. Megállás nélkül azon járt a fejem, hogy mikor bököm végre ki a kérdést. Mikor pedig végre rávettem volna magam, Bella telefonja csipogni kezdett.

- Óh, ez az időzítő! Ki kell vennem a sütiket – mondta, miközben feltápászkodott fekvő helyzetéből és kiment a konyhába. Néztem őt, míg kiment, a kissé összekuszálódott a haját, a Harvardos pulcsiját amit mindig felvett amikor fázott és mindig olyan imádnivaló volt benne. Igen, határozottan imádtam őt és alig hittem el, hogy ő az enyém. És azt szerettem volna, ha ez minél előbb hivatalos lenne.

Elővettem a nadrágzsebemből a kis dobozt és becsúsztattam Bella könyvének lapjai közé. Pár perc múlva vissza is tért, nekem pedig úgy kezdett el dobogni a szívem, mint talán még soha. Leült mellém és puha csókot nyomott az arcomra, mielőtt újra a könyvéért nyúlt és – legalábbis nekem úgy tűnt – végtelenül lassan felnyitotta azt és meglátta a dobozt.

- Edward, ez… - Láthatóan kérdezni akart valamit, de aztán hirtelen mintha kitalálta volna, hogy mi van a dobozban, döbbenten nézett rám.

Odanyúltam az arcához és a füle mögé simítottam egy kósza hajtincset. – Nyisd ki, Swan – biztattam halkan.

Bella mélyen a szemembe nézett, és mielőtt visszafordította volna tekintetét a dobozkára, elmosolyodott. Mikor később visszaemlékeztem a lánykérésre, tudtam, hogy ez volt az a pillanat, amikor biztosan éreztem, hogy igent fog mondani.

Mikor felnyitotta a dobozt, hallottam ahogyan elakad a lélegzete. – Edward, ez… annyira gyönyörű – lehelte könnyes szemekkel.

Fülig érő mosoly töltötte be az arcomat, miközben magamhoz húztam a kezét. – Isabella Marie Swan, megtisztelnél azzal…

- Igen! – kiáltott fel.

- Még nem is…

- Igen, igen, igen! Nem akarok tovább várni! Újra a feleséged akarok lenni!

Felnevettem és mikor a következő pillanatban ajkaink találkoztak, olyan felhőtlenül boldog voltam, mint még soha ezelőtt.

- Azért a gyűrűt ugye felhúzhatom az ujjadra? – kérdeztem nevetve, miután elváltak ajkaink.

- Hát persze – nevetett Bella is, én pedig kivettem az ékszert a dobozából és ráhúztam a gyűrűsujjára. Olyan volt, mintha egyenesen oda teremtették volna. Úgy tűnt, Bella is alig tud betelni a látvánnyal, de mikor elszakította a tekintetét a gyűrűről és egymás szemébe néztünk, mindketten elnevettük magunkat a boldogságtól.

Biztosan tudtam, hogy soha többé nem fogom őt elveszíteni.

***

Az eljegyzésünket követő napokban mindketten felhőkön jártunk. Egy héttel később átautóztunk New Yorkba, ugyanis Alice partit adott annak tiszteletére, hogy hamarosan megjelenik Jasper második regénye. Bizony, hiába éltették a kritikusok a legjobb barátom első könyvét, hét évbe telt neki megírni a másodikat. Na nem mintha unatkozott volna közben, nagyon is élvezte a rá irányuló figyelmet és az emberek várakozását.

Ő és Alice pár éve már Brooklynban éltek, egy gyönyörű házban, kilátással a folyóra. Megragadtam Bella kezét miközben a ház felé sétáltunk, és összekulcsoltam ujjainkat.

- Jó, hogy mindenki itt lesz – jegyezte meg. – Így legalább nem kell mindenkinek egyenként bejelenteni.

- Most még ezt mondod, de képzeld el milyen lesz egyszerre megküzdeni Esme és Alice reakciójával – emlékeztettem.

Bella felnevetett. – Tudod mit? Most az egyszer nem bánom. Soha nem voltam még ilyen boldog, a családunk és a barátaink pedig szeretnek minket és örülnek a boldogságunknak és ez így van jól.

- Olyan bölcs lettél, Swan.

- A korral jár – sóhajtotta.

Mikor Alice ajtót nyitott, azonnal a nyakunkba vetette magát. – De jó titeket látni! Természetesen utolsónak érkeztetek, mint mindig – jelentette be.

-Hé! – tiltakoztam. – Mi jöttünk a legmesszebbről.

Alice csak legyintett, miközben beljebb terelt minket. A bulira most csak a legközelebbi barátaikat hívták meg, ezért nem volt nehéz kiszúrni az érkeztünket. Esme és Carlisle puha öleléssel fogadtak minket, és Rose is mosolyogva húzott mindkettőnket magához.

- Hol van Brady és Claire? – kérdezte Bella őt és Emmett-et.

- Emmett szüleinél töltik a hétvégét – felelte Rosalie. – Nem voltam benne biztos, hogy Alice ezúttal gyerekbarát bulit szervez-e.

- Na igen, az a torta Jasper szülinapján… még pornóban sem gyakran látni olyat – nevetett Emmett.

- Jól tudjátok, hogy az nem az én hibám volt – szólt közbe Alice. – Összecserélték a címünket a szállításnál!

- Mesélj csak erről a pornó dologról, ha már itt tartunk – nézett Rosalie összehúzott szemekkel a férjére.

Nem figyeltünk oda ezután, hogyan cukkolja Rose Emmett-et, ugyanis megláttunk egy újabb ismerős arcot. Angela és Ben jóban lettek Jasperékkel azután, hogy mi elköltöztünk, így nem volt meglepő, hogy ma itt voltak. Angela mérete viszont annál inkább.

Bellának kikerekedett a szeme egy kicsit, én pedig halkan füttyentettem, mikor megláttam őt. – Még többet szuszakoltatok be oda, mióta nem találkoztunk? – kérdeztem, Angela hasára mutatva.

Bella egyetemi barátnője puffogva fújta ki a levegőt. – Nem, még mindig csak kettő van odabent. De most már igazán kijöhetnének – mondta fáradtan, de boldognak tűnt. Emlékeztem még rá, mennyire bepánikolva hívta fel Bellát mikor közölték vele, hogy ikreket vár. Egyértelmű volt viszont, hogy Bennel szuper szülők lesznek.

Mivel a parti mégiscsak Jasper tiszteletére lett megrendezve, Bella és én még az autóban megbeszéltük, hogy a legvégén mondjuk el mindenkinek a nagy hírt. Egy ideig minden rend szerint is ment, kimentünk a gyönyörű a teraszra és mindenki vidáman beszélgetett és nevetgélt, mikor egyszer csak Alice felkiáltott.

- Isabella Swan, megmondanád mi az ott a kezeden???

Alice magas hangjára mindenki kivétel nélkül felfigyelt, tekintetük pedig a kezére vándorolt. Pontosabban a gyűrűsujjára.

- Csak nem gratulálhatunk? – érdeklődött Jasper vigyorogva.

- Azt ne mondd, hogy végre igent mondott – visszhangzott Emmett nevetése.

- Jól van, ezzel még várni akartunk, de ha már mind ilyen diszkrétek vagytok… igen, végre megtörtem Bellát – jelentettem be. – Hivatalosan is eljegyeztük egymást.

Ölelések és gratulációk követték a hírt, Jasper és Alice pedig szerencsére egyáltalán nem bánták, hogy a bulijukon derült ki a dolog. Mikor végre kicsit kikerültünk a középpontból, magamhoz vontam Bellát és egy csókot nyomtam a homkolára.

- Nos, Swan… készen állsz életünk nagy kalandjára?

Bella elmosolyodott. – El sem hinnéd mennyire.

***

- Alig várom már, hogy odaérjünk – mondta izgatottan Bella, miközben leültem mellé és felé nyújtottam az egyik üveg vizet, amit az előbb vettem a reptéri büfében.

- Azt vettem észre – mosolyogtam rá. – Láttam ám, mennyire meg akartad jelölni a térképünkön a nappaliban, mielőtt még egyáltalán elindultunk volna.

- Igen, de aztán eszembe jutott, hogy az balszerencsés lehetne – vont vállat Bella. – Láttam magam előtt, ahogy valaki odafent azt gondolja: „na tessék, ez a Bella Swan előre iszik a medve bőrére, majd jól lezuhan a gépe és sosem ér oda.”

Hangosan felnevettem. – Na igen, az összes utasért te lettél volna a felelős – feleltem komolyságot színlelve.

Három hónappal azután jártunk, hogy bejelentettük az eljegyzésünket Alice-éknél. Mindeközben Bella és én sokat gondolkodtunk azon, hogy milyen esküvőt is szeretnénk. Vagyis főleg Bella. Én egy szemétdomb közepén tini nindzsa teknőcnek öltözve is elvenném, ha ő ezt akarná. Szerencsére viszont nem ezt akarta, de mivel az első esküvőnk teljesen kikerült az irányításunk alól, nehéz volt most kitalálni, hogy milyen is lenne a tökéletes.

Egy ideig viszont most nem terveztünk ezen gondolkozni, csakis a nyári vakációnkra akartunk koncentrálni. Bella és én is felszabadítottuk magunkat két hétre, hogy elutazhassunk egy Firenze közelében lévő nyugodt és csendes kis panzióba.

Mindketten nagyon vártuk már, hogy két teljes hétig csakis egymással foglalkozhassunk a világ egyik legszebb helyén, így hát nem csoda, hogy szinte rögtön belevetettük magunkat a történelmi városka felfedezésébe.

Az első esténken Bella és én kézen fogva sétálgattunk a szűk utcákon, mindenféléről csevegve.

- Tudod, mire emlékeztet ez? – kérdezte egyszer csak. – Mikor meglátogattuk Emmett-et és Rose-t Párizsban.

- Tényleg, akkor is mindig éjszaka jártuk a várost – mosolyodtam el az emlékektől.

- Azért örülök, hogy tavaly visszaköltöztek New Yorkba – jegyezte meg.

- Bella Swan! – fordultam felé tettetett meghökkenéssel. – Csak nem azt mondod, hogy hiányoltad Rosalie-t, míg Párizsban igazgatták a céget?

Bella felnevetett. – Jaj, menj már! Mindannyian hiányoztak, és tudom, hogy neked is. És tudod, hogy Rosalie-val már elég régóta más a viszonyunk, mint az elején. Végül is neki köszönhetjük, hogy egymásra találtunk. Ezért mindig is hálás leszek neki.

- Szerintem meg egymásnak köszönhetjük – búgtam a fülébe, mire arcát betöltötte egy mosoly. Mintha csak ugyanarra gondoltunk volna, a következő pillanatban ajkaink félúton találkoztak, hogy egy édes csókban egyesüljenek.

Nagyjából így teltek az első napjaink Toszkánában, ha pedig a nagy hőségben kifárasztott minket a városnézés, akkor a medence mellett múlattuk az időt. Egyik éjjel, pár nappal a megérkezésünk után, Bella és én egymásba gabalyodva, meztelenül feküdtünk az ágyon, miközben fölöttünk a mennyezeti ventilátor lustán forgott körbe és körbe.

Mindketten megizzadtunk szeretkezés közben, és most, ahogyan a ventilátor szellője elérte Bellát, finoman megborzongott. Ráhúztam a takarót, miközben ő elfojtott egy ásítást.

- Legszívesebben örökre itt maradnék – mormolta.

Halkan felnevettem. – Életem, egy hónapig sem bírnád itt.

Bella és én is nagyvárosban nőttünk fel. Szükségünk volt a zsongásra. Bella még valamit mormogott tiltakozásképpen álmosan, én pedig homlokon csókoltam és ujjaimmal a haját csavargattam, míg légzése egyre egyenletesebb lett.

Az én szememre még nem jött álom, és mosolyogva gondoltam vissza az elmúlt hónapokra. Azt hiszem mindketten boldogabbak voltunk, mint valaha. És szerencsére Bella ugyanolyan lelkesnek bizonyult az esküvőnket illetően, mint én. Hány ilyen éjszakát töltöttünk odahaza azzal, hogy elképzeltük milyen esküvőt is szeretnénk…

És ekkor jutott eszembe valami. Gyengéden megráztam a karjaimban fekvő testet. – Bella, ébren vagy?

- Hmm? – nézett fel rám álmos szemekkel.

- Rájöttem, hogy hol tartsuk az esküvőt – mondtam izgatottan.

- Pont most? – motyogta.

- Igen! – vágtam rá. – Mármint… nézz csak körbe! A tökéletes helyszín itt van előttünk.

Bella felkönyökölt és kinézett az erkély kitárt ajtaján, mintha csak most venné észre, hogy hol is vagyunk valójában. – Házasodjunk össze itt?

- Igen, ez lehetne egyben a nászutunk is!

- Na és mi lesz az emberekkel, akiket meg akartunk hívni? – kérdezte.

- Úgyis arról beszéltünk, hogy most kis esküvőt szeretnénk. Holnap első dolgunk lesz szólni a családtagoknak, addig pedig megszervezünk mindent. Pár nap alatt összehozzuk – magyaráztam. – Mit mondasz, Swan? Benne vagy?

Bella néhány pillanatig elgondolkodott, aztán ragyogó mosolyt vetett rám. – Hát legyen, Cullen! Itt az ideje, hogy újra a férjem legyél.

***

A dolgok meglehetősen gördülékenyen alakultak, habár az elkövetkezendő pár nap elég sűrű volt. Kétség kívül a legnehezebb rész a családtagok elszállásolása volt. Mindkettőnknek nagyon tetszett ez a kis panzió, amit körbevettek Toszkána gyönyörű, véget nem érő zöld dombjai. Nem kis pénzbe került rávenni az itt tartózkodó néhány vendéget, hogy átköltözzenek egy másik helyre. Na meg persze a tulajdonos engedélyét is ki kellett kérnünk, hogy itt esküdhessünk meg.

Az esküvő előtti napon megérkeztek a vendégeink is. Köztük voltak az én szüleim, Charlie és Sue, Rose és Emmett – akik otthon hagyták a gyerekeket, hogy kettesben tölthessenek pár napot – , na meg persze Alice és Jasper. Angela és Ben nem tudtak eljönni, mivel Angela már nem repülhet, Seth és Leah pedig nem tudták otthagyni a munkájukat.

Végül elérkezett a nap. Reggel Bella és én még egy utolsó csókot váltottunk, mint jegyesek, majd Alice és az anyám elrángatták őt készülődni. Hirtelen eszembe ötlött egy emlék évekkel ezelőttről.

A hotelszobámban ültem, arcomat a tenyerembe temetve, mikor belépett Carlisle. – Hogy érzed magad? – érdeklődött.

- Még soha nem voltam ilyen ideges – sóhajtottam. – Akkora barom vagyok. Nem mintha igazi házasok lennénk majd.

Apám leült mellém és megveregette a vállam. – Azért idegeneknek sem kell lennetek – felelte. – Csak légy hozzá jó, Edward.

- Hát éppen ez az – feleltem. – Boldoggá akarom tenni.

Carlisle elmosolyodott. – Te jó ember vagy, fiam. És ezt Bella is látni fogja. Tudom, hogy nagyon boldog lesz melletted.

Alig fél órával később ott álltam a Plaza Hotel egyik báltermében és olyan egyedül éreztem magam, mintha ott sem lett volna az a több száz ember. Idegesen vártam a pillanatot, mikor kinyílik az ajtó és besétál rajta ő. Végül óráknak tűnő percek után végre megpillantottam. Még soha nem láttam senkit ennyire ragyogni. Tudtam, hogy ezt a pillanatot sosem fogom elfelejteni, amíg csak élek. Odalépett mellém, én pedig csak mosolyogni tudtam. Ha ez lehetséges, abban a másodpercben még jobban beleszerettem.

Azzal a nappal ellentétben ma egyáltalán nem éreztem idegességet. Tudtam, hogy az fog történni, ami mindig is meg volt írva számunkra. Így hát mikor megláttam őt, térdig érő levendula színű ruhájában, vállaira omló hajjal, azonnal mosoly kúszott az arcomra, ahogyan neki is. A mosoly pedig ott maradt végig, míg a családunk előtt örök hűséget esküdtünk és gyűrűt húztunk egymás ujjára. Tudtuk, hogy életünk minden egyes pillanata idáig vezetett bennünket. A lány, akibe első pillantásra beleszerettem, immár másodjára is a feleségem lett.

***

Az esküvőt egy bensőséges vacsorával ünnepeltük meg, szintén a panzió méretes kertjében. Az első, aki beszédet mondott, természetesen a legjobb barátom volt. Jasper felállt és minden szem rá szegeződött.

- Hadd meséljek el nektek egy kis történetet – kezdte. – Kilenc évvel ezelőtt az én drága feleségem kijelentette, hogy össze kell hoznunk Edwardot valakivel. Alice meghívta egy barátnőjét a folyóparti július 4-i ünnepségre. Egy ideig úgy tűnt, Edward nem annyira bánja a dolgot, egész jól elvoltak a lánnyal. Aztán Edward elmegy egy italért és bumm! Mire visszajön, már oda sem figyel a lányra, mintha ott sem lenne. Később megtudtuk, hogy míg Edward távol volt, egy lány leöntötte az italával. Egy lány, akire csak egyetlen pillantást vetett és máris fenekestül felfordult az élete, mert azonnal beleszeretett. Hogy azután mi minden történt velük, azt már mind tudjuk, de akármilyen rögös utat is jártak be ők ketten, az én legjobb barátom és ez a lány ma itt ülnek ennél az asztalnál, mint férj és feleség. És náluk boldogabb párost nem ismerek. Úgyhogy emelem a poharam Bellára! Köszönöm, hogy megváltoztattad magányos barátom életét, mikor leöntötted az italoddal.

Az asztalunknál mindenki felnevetett az utolsó szavakra, Bella pedig könnyes mosollyal felém fordult. – Szeretlek – suttogta, csakis az én fülemnek szánva ezt a vallomást.

- Én is szeretlek – feleltem. – A legelső pillanattól.

Bella arcán legördültek a könnycseppek, miközben felém hajolt és ajkaink puha csókban forrtak össze.

Nem sokkal később már a karjaimban vittem be a feleségemet abba a villába, amit a nyaralás hátralévő részére béreltem ki. Azt akartam, hogy a nászéjszakánkon teljesen egyedül legyünk. Egészen a hálószobáig vittem, ahol óvatosan letettem őt, de karjaival továbbra is átkarolta a nyakamat.

- Köszönöm, hogy átemelt a küszöbön, Mr. Cullen – búgta érzéki mosollyal, nekem pedig jóleső borzongás futott végig a gerincemen.

- Számomra volt öröm, Mrs. Cullen.

Lehuppantam a puha ágyra, Bella pedig befészkelte magát az ölembe. – El sem hiszem, hogy újra házasok vagyunk – sóhajtotta boldogan. – Kicsit hülyén érzem magam, hogy az első két alkalommal nemet mondtam.

Kezemet az arcához emeltem és kisimítottam egy tincset az útból, aztán könnyű csókot leheltem a füle alá. – Nem, ennek így kellett lennie – mormoltam a nyakába. – Most álltunk készen, ez volt a megfelelő pillanat.

Bella ujjait a hajamba túrta, miközben csókjaim tovább haladtak a nyakáról a kulcscsontjára és a dekoltázsára. Olyan finoman mertem csak érinteni, mintha porcelánból lenne.

- Tudod… van valami, amit azt hiszem még sosem mondtam el neked – vallotta be Bella.

- És mi lenne az? – kérdeztem kíváncsian, egy pillanatra sem szakítva meg csókjaim útvonalát.

- Azt hiszem a magam módján én is már a legelső pillanattól beléd szerettem. Amikor az anyám elmondta, hogy kihez kéne hozzámennem, rád kerestem és megláttam a képed. Abban a pillanatban pedig rögtön tudtam, hogy igent fogok mondani. Sőt, szerintem legbelül mindig is reméltem, hogy tényleg egymásba szeretünk.

Eltávolodtam Bellától annyira, hogy a szemébe nézhessek, amiből most sugárzott a szerelem. – És így is lett – suttogtam.

- És így is lett – bólintott Bella.

Ajkaink ekkor újból egymásra tapadtak és több szó már nem esett köztünk ezen a fülledt, csodálatos nyári éjszakán Toszkánában. Ekkor még nem tudtam, hogy milyen boldog évek várnak ránk Bostonban. Még nem tudtam, hogy milyen csoda lesz majd néhány év múlva a karomban tartani a lányunkat. Hogy mennyi emlék és könnycsepp és bosszúság és nevetés vár majd ránk. Hogy sok-sok év múlva, mikor már mindhárom gyermekünk külön életet él tőlünk, visszatérünk ide, csak ő és én, és ugyanolyan szerelmesek leszünk egymásba mint ezen az éjszakán, a második házasságunk legelső éjszakáján.

Nem, mindezt most még nem tudom. Mert az élet most kezdődik el igazán, itt, ebben a pillanatban.

VÉGE

Helyzetjelentés

Sziasztok!

Itt van még egy bejelentés - utoljára! :D Ma ránéztem, hogy hányan voltatok a blogon, és elszégyelltem magam, amiért még mindig nincs itt az utolsó fejezet. Csak le akartam írni, hogy lassacskán, de azért dolgozom rajta, mikor éppen van egy kis időm. Na és persze emlékeztetni akarlak titeket, hogy még mindig nem késő véleményt írni, az mindig segít. ;) Mindenesetre köszönöm a türelmet, igyekszem hamar befejezni az utolsó fejezetet.

Abellana

44. fejezet

Sziasztok!

Hát ide is eljutottunk végre, az utolsó előtti fejezethez. :) Köszönöm azoknak akik írtak az előzőhöz. Nagyon remélem, hogy így az utolsó fejezet előtt számíthatok a véleményetekre most is.
Abellana

(Bella)

Immáron két hete randiztam Edward Cullennel. Két csodálatos, kissé bizarr hete. Szokatlan helyzet az, amikor el kell magyaráznod az embereknek, hogy az ex-férjeddel jársz. Még azon az estén, mikor visszatértünk New Yorkba az apám esküvőjéről, megígértettem Edwarddal, hogy hagyni fogjuk, hogy a dolgok maguktól kialakuljanak. Felfedezzük magunknak, hogy milyen úgy együtt lenni, mikor nem házasokként élünk.

Azt az első éjszakát Edward velem töltötte a szobámban, de nem történt semmi. Csak folytattuk a beszélgetést és álmodoztunk egy kicsit a jövőről. Az elmúlt két hétben pedig néhányszor elég közel kerültünk hozzá, hogy lefeküdjünk egymással, de valahogy sosem történt meg. Azt hiszem mindkettőnket emlékeztetett ez arra a korai időszakra a kapcsolatunkban, mikor még csak felfedeztük egymást.

Ezzel együtt is, bátran kijelenthetem, hogy még soha életemben nem voltam ilyen boldog. Fiatal voltam és szerelmes, és most már nem álltak köztünk titkok és hazugságok. A barátaink és Edward családja is odavoltak az örömtől, mikor megtudták, hogy újból együtt vagyunk. Éppen ezért is tűnt a mai nap extra ünnepélyes alkalomnak. Ugyanis ma este mind összegyűlünk Edwardnál, hogy megünnepeljük a születésnapját.

Ha őszinte akartam lenni magammal, kicsit ideges voltam. Persze nyilván hülyeség az egész, hiszen már mind régóta ismernek és szeretnek is. Viszont most először leszünk mindnyájan együtt a válás óta, és igazából attól féltem, hogy kérdezgetni fognak a jövőről. Arról a jövőről, amiről még én is alig tudok valamit. Kevesebb, mint két hónap múlva Bostonba költözöm, de Edward és én annyira el voltunk foglalva a boldogságunkkal, hogy még nem beszéltünk arról, mi fog történni ezután. Sőt, a házasságunk alatt sem beszéltünk arról, hogy mi lesz ha bekerülök a Harvardra. Én mindig is úgy képzeltem, hogy Edward velem lesz, de hogy neki mennyire határozottak erről az elképzelései, azt nem tudhattam.

Egyelőre viszont félretoltam az idegességemet. Messze még az este és ezt a gyönyörű napos délelőttöt azzal töltöttem, hogy a repülőtéren várakoztam Charlie-ra. Mikor meglátott, hatalmas mosoly ült ki az arcára és azonnal a karjaiba zárt. – Bells! De jó téged ilyen hamar újra látni!

- Téged is, apa! – feleltem, visszaölelve őt. – Milyen volt a nászút?

- Túlságosan rövid – sóhajtotta. – De túl sok most a munka.

- Na igen, már akartam is a szemedre vetni, hogy nem is az egyetlen lányod miatt jössz New Yorkba, hanem egy üzleti tárgyalás miatt – élcelődtem.

- De ha már itt vagyok, összekötöm a kellemest a hasznossal és meglátogatom az egyetlen lányomat is, ahogy te fogalmaztál – válaszolta. Ekkor már a kocsi felé tartottunk, és hamarosan be is szálltunk a Volvóba. – Szép kis kocsi. Az udvarlódé, ha jól emlékszem.

A szemeimet forgattam. – Mióta várod, hogy Edwardot az udvarlómnak hívhasd?

- Már napok óta – vigyorodott el. – Elvégre nem tudhatom, hogy mik a szándékai az én nagy becsben tartott lányommal.

- Egyelőre nem tervezünk semmi komolyat – jelentettem ki kurtán.

- Tényleg? És mi lesz nyár végén?

- Gondolom Edward velem jön Bostonba – vontam vállat.

- Gondolod? Nem beszéltetek róla?

Felsóhajtottam. – Mi ez a kérdezősködés? Akármi is lesz, megoldjuk. Miattam ne aggódj. Mindketten tanultunk a hibáinkból és ezúttal mindent megteszünk, hogy működjön közöttünk a dolog.

Charlie megelégedett ennyivel, és az út hátralévő részében csak hétköznapi dolgokról csevegtünk. Mikor kitettem a szállodánál, mindketten kiszálltunk az autóból és ő felém fordult. – Köszönöm, hogy kijöttél elém, Bells. Taxival is jöhettem volna, de igazából jobb, hogy így történt, mert valamit át kéne neked adnom.

- Félnem kéne?

- Ugyan, dehogy – nevetett Charlie, és kihúzott egy hivatalosnak tűnő barna borítékot a zakója belső zsebéből, majd átnyújtotta.

- Mi ez? – kérdeztem kíváncsian.

- Nyisd csak ki – noszogatott.

Így is tettem, de nem lettem sokkal bölcsebb, mikor megláttam a boríték tartalmát. Valamiféle banki papírok voltak, de nem igazán értettem az egészet. – Mi ez? – kérdeztem újra.

- Nos… mielőtt elváltatok, Edward nyitott a nevedre egy új számlát és rám bízta, hogy ha valaha is szükséged lenne valamire, akkor hozzá juthass a rajta lévő pénzhez – magyarázta Charlie.

Újból ránéztem a papírokra és mikor megláttam a számlán lévő összeget, az állam szinte a földön koppant. – Edward megőrült! – habogtam hitetlenkedve.

- Azt akarta, hogy gondtalanul mehess a Harvardra – mondta.

- Ebből akár 120 évig is járhatnék a Harvardra – nevettem fel kissé hisztérikusan.

- Egy centet sem költöttem belőle – jelentette be Charlie. – Azt akartam, hogy mikor tudomást szerzel a pénzről, arra költsd, amire te akarod. Na meg persze az apád vagyok. Az a dolgom, hogy támogassalak.

Kissé elérzékenyülve öleltem magamhoz Charlie-t, hiszen tényleg annyit segített nekem abban az egy évben, amit Edwardtól külön töltöttem.

Mikor újból a papírra tekintettem, elöntöttek az érzelmek. Összetörtem Edward szívét, ő pedig még akkor is csak arra gondolt, hogy nekem mindenem meglegyen. Az én szívemet most viszont betöltötte a hála és az iránta érzett szerelem.

***

Pár órával később beléptem az egykori otthonom ajtaján, ahol Alice már nagyban szervezkedett. Mikor Edward megpillantott, azonnal hatalmas mosoly kúszott az arcára és felém indult. Én még nagyobb lendülettel tettem ugyanezt, és kissé megtántorodott a becsapódásom erejétől, miközben köré fontam magam.

- Jesszusom, Swan – nyögte. – Kész buldózer vagy. Minek köszönhetem ezt a kitörő üdvözlést?

- Ennyi igazán jár a szülinapos fiúnak – búgtam.

- Tényleg? Csak ennyi? – kérdezte ugyanolyan csábos hangon, mire én majd elolvadtam.

- Hát… talán még egy csók is belefér – vontam meg a vállam.

Edward újra elmosolyodott, majd ajkait az enyémekhez érintette és lassan becézgette őket. Viszont nem maradt sokáig ilyen gyengéd a csókunk, hamarosan nyelve bekúszott a számba és heves táncot járt az enyémmel. Eközben én olyan szorosan öleltem magamhoz, mintha össze akarnék vele olvadni. A kezei elkezdtek rajtam kalandozni, majd végül a fenekemen megállapodva húzott ő is még közelebb magához, amitől én félreérthetetlenül megéreztem vágyát.

- Öhm… kimenjünk? – szólalt meg egyszer csak Jasper hangja a ködön keresztül, ezzel félbeszakítva eddigi tevékenységünket.

- Már készültem volna leönteni titeket egy vödör jeges vízzel – tette hozzá Alice, de láttam rajta, hogy alig tudja visszafogni a mosolyát.

- Te csak koncentrálj a dekorációra, Alice – vágtam vissza, de én sem tudtam leplezni az arcomat beterítő vigyort.

Nagyjából egy óra múlva már tele volt a lakás a barátainkkal és Edward családjával. Mikor Esme és Carlisle megérkeztek, egykori anyósom azonnal a karjaiba vont és szorosan magához ölelt. – Bella, édesem… úgy örülök, hogy újra így együtt vagyunk.

- Anya, ne kezdd – morogta mellőlem Edward.

- Miért mondod mindig, hogy ne kezdjem? – nézett felháborodva a fiára Esme.

- Mert mindig úgy nézel ki, mint aki mindjárt elbőgi magát.

Esme csak legyintett és visszafordult felém. – Olyan kár, hogy Charlie nem tudott eljönni – jegyezte meg.

- Ő is sajnálja, de holnap korán kel és fel kell készülnie a találkozójára – magyaráztam.

- De te itt vagy – mondta mosolyogva, majd kényelmetlenül hosszú ideig bámult engem és Edwardot.

- Anya, mit művelsz? – érdeklődött Edward.

- Semmit, csak… olyan szép pár vagytok – szipogta Esme.

Carlisle ekkor lépett közbe. – Mi lenne ha beljebb mennénk és köszönnénk a többieknek is, hm? – kérdezte Esmétől.

Edward hálás pillantást vetett az apjára, majd mikor mindketten elvegyültek a többi vendég között, idegesen kifújta a levegőt. – Nem igaz, hogy mindig ezt csinálja…

- Csak nem félsz, hogy mit gondol az új barátnőd a családodról? – incselkedtem vele.

Edward csak elmosolyodott és karját a vállam köré fonta, hogy magához húzzon és édes csókot nyomjon ajkaimra. – Ugyan… tudom, hogy ez meg sem kottyan neki – mormolta olyan közel hozzám, hogy közben ajkai súrolták az enyémeket, én pedig le sem tudtam törölni az arcomat beterítő fülig érő mosolyt.

Nagy megkönnyebbülésemre úgy tűnt, hogy a dolgok visszaálltak a régi kerékvágásba, már ami a közeli barátainkat illeti. Nem néztek ránk furcsa szemmel, sőt teljesen természetesnek tűnt nekik, hogy újra együtt vagyunk.

Viszont egész este fúrta az oldalamat valami, és amint lehetőségem volt rá, félrehívtam Edwardot a hálószobába, ahol nyugodtan tudtunk beszélni és a buli zajai csak halkan szűrődtek át a csukott ajtón. Belenyúltam a táskámba és átnyújtottam neki a borítékot, amit Charlie-tól kaptam.

- Nem tetszik ez nekem, a válási papírokat is így kaptam meg – jegyezte meg Edward, mire én könnyedén vállba bokszoltam.

- Hé! Ezzel ne viccelődj!

- Pedig most, hogy itt vagy velem, már könnyebben megy – mondta féloldalas mosollyal, majd kinyitotta a borítékot és kihúzta belőle a papírokat. Néhány pillanatig láthatóan nem értette, de aztán leesett neki. – Bella, esküszöm ezt nem szándékosan nem mondtam el neked. Amióta újra együtt vagyunk, eszembe sem jutott ez a számla…

- Tudom, Edward – szakítottam félbe gyengéden. – Nem azért adom oda, hogy számon kérjelek. Charlie ma adta oda ezeket a papírokat, de én nem fogadhatom el ezt a pénzt.

- Ugyan miért nem?

- Mert semmivel nem érdemeltem ki – feleltem rögtön. – És ez rengeteg pénz, Edward.

- Bella, ez a számla nem csak azt biztosítja, hogy ne fulladj meg a diákhitelekben, de egy biztonsági háló is, ha bármi történne – magyarázta. – Sajnálom, de nem adhatod vissza. Pláne nem a születésnapomon.

- Edward, kérlek légy észnél! Nem fogadhatok el ennyi pénzt csak úgy – mondtam szinte könyörögve.

- Hadd kérdezzek valamit – sóhajtotta. – Van rá bármiféle halvány esély, hogy valaha újra a feleségem leszel?

A kérdés teljesen váratlanul ért, és hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. – Hát… hát persze. Mármint gondolom. Igen – habogtam.

- És mivel onnantól közös a vagyonunk, az lenne az első dolgom, hogy kifizetem a diákhiteled – érvelt. – Na meg persze nyilván nem fogunk külön élni Bostonban, tehát mindenképpen el kell fogadnod, hogy költeni fogok rád és a közös életünkre.

Ekkor már nem is a mondanivalójára figyeltem, csak egy dolog ragadott meg. – Bostonban? – kérdeztem vissza hatalmas mosollyal.

Erre Edward arcára is mosoly ült ki. – Édes, mit hittél? Hogy nem megyek veled?

- Nem tudom – vontam vállat. – Azt hittem nem igazán gondoltál még bele. Mármint Boston nincs messze, és csak három évről van szó és neked itt a munkád meg az egész életed.

- Az én életem ott van, ahol te is – felelte halkan, nekem pedig rögtön elolvadt a szívem.

Közelebb léptem hozzá és karjaimat a nyaka köré fontam. – Úgy érzem elrabollak a családodtól vagy valami – vallottam be. – És mi lesz a munkahelyeddel?

- Bostonban is találok munkát, Bella – mondta, miközben derekamat átkarolta. – A családom megérti. És amúgy is már régóta valami másra vágyom. Többre.

- Tehát akkor… együtt megyünk Bostonba – ízlelgettem hangosan kimondva a tényt, és közben alig bírtam visszafogni a vigyorom.

- Együtt – erősítette meg Edward, én pedig lábujjhegyre emelkedtem, hogy megcsókolhassam. Ezzel pedig minden más kiment a fejemből.

***

A buli nagyon jól sikerült, de annak a fényében, hogy mennyire egyedül akartam maradni Edwarddal, végtelenül hosszúnak tűnt. Jasper és Alice maradtak a legtovább, utóbbi pedig elégedetten sóhajtott. – Most mondjátok, hogy nem vagyok zseniális – nézett körbe rajtunk.

- Az vagy, Alice – bólintottam. – Nem is értem, miért nem partiszervezéssel foglalkozol.

- Áh, ez csak hobbi – legyintett.

- Szép kis hobbi – morogta Edward.

- Hagyjátok! – szólt ránk Jasper. – Az én feleségem egy multitalentum. 

- Ez így is van és leborulunk a lába előtt – felelte Edward. – És biztos vagyok benne, hogy most mindennél jobban szeretne hazamenni és kipihenni a jól végzett munka fáradalmait.

- Hallod ezt, Ali? Pucoljunk innen, a gyerekek rosszalkodni akarnak – kacsintott Jasper.

Alice felnevetett, de igazat adhatott Jaspernek, ugyanis ők ketten gyorsan elbúcsúztak tőlünk és tíz perc múlva Edwarddal kettesben maradtunk. – Ne is hallgass Jasperre – mondta. – Mindig muszáj kinyögni valami hülyeséget.

- Elég kár lenne nem hallgatni rá, ugyanis… őszintén szólva egész este csak a rosszalkodásra tudok gondolni – feleltem csábító hangon, miközben lassan Edward felé lépkedtem.

-Ó, igazán? – emelte meg egyik szemöldökét. Határozottan bólintottam, mire Edward újból megszólalt. – Rajtam ne múljon…

Derekamnál fogva szorosan magához húzott és olyan szenvedéllyel kezdett el csókolni, hogy alig kaptam levegőt. Most, hogy a közös jövőnk ilyen biztosnak tűnt, mintha a legutolsó vékonyka fal is leomlott volna köztünk. Nem volt több akadály és áthidalhatatlan probléma. Az életünk elkezdődött és csakis arra várt, hogy rendesen megéljünk minden élményt.

Edward kezei lejjebb csúsztak, hogy aztán belemarkolhasson a fenekembe és néhány pillanat múlva felemelhessen. Karjaimat a nyaka köré, lábaimat pedig a dereka köré fontam, miközben a hálószoba felé lépkedett velem, közben egy pillanatra sem szakítva meg forró csókunkat. Mikor sikerült betántorognunk a szobába, óvatosan letett az ágyra, én pedig kényelmesen elhelyezkedtem, míg ő türelmetlenül húzta le magáról az inget.

Szinte tátott szájjal csodáltam a félmeztelen Edwardot. Egy cseppet sem változott a külön töltött idő alatt, sőt ha ez lehetséges, még vonzóbb lett. Mikor észrevette, hogy lenyűgözve figyelem őt, elmosolyodott, de nem nagyképűen. Inkább szeretetteljesen. Megragadta a felsőm alját és olyan lassan kezdte felfelé gyűrni rajtam, hogy a szívem egyre hevesebben vert a vágyakozástól. Mikor végre lekerült rólam a ruhadarab, ugyanilyen tempóval szabadított meg a nadrágomtól is, miközben végigcsókolt minden centit, amit éppen lemeztelenített, majd ajkai visszafelé követték ugyanazt az utat. Mikor arcunk végre egy vonalba került, hosszasan ízlelgettük egymás ajkait egy gyengéd csókban.

Egy idő után már nem bírtam magammal, úgy éreztem elolvadok Edward simogató kezei és becézgető ajkai alatt. Kezeim beférkőztek kettőnk közé és én is lerángattam róla a nadrágot. Úgy tűnt ezt már ő sem bírja, ugyanis hirtelen egyik keze becsusszant az alsóneműmbe, ahol ujjai rátaláltak legérzékenyebb pontomra. Vadul nyögtem bele a csókunkba a váratlan érzéstől és még többre vágyakozva mozgattam a csípőmet ujjai tempójára. Azonban ahelyett, hogy Edward megadta volna amire vágyom, felemelkedett rólam és lehúzta lábaimról a bugyit. Néhány pillanatig csak megbabonázva figyelte immáron teljesen meztelen testem, miközben szórakozottan cirógatta a combjaim.

Kezembe véve az irányítást, feltérdeltem vele szemben és megszabadítottam az alsónadrágtól, így most már mindketten meztelenek voltunk. Edward, aki eddig szintén térdelt, most leült, hogy az ölébe mászhassak. Karjaival körbeölelte a derekam és a szemembe nézett, miközben én szép lassan leereszkedtem rá.

Edward ajkairól rekedt nyögés szállt fel, én viszont csak lehunytam a szemem és felsóhajtottam. Elképesztő volt egy év különlét után újra magamban érezni őt. Újra egyesülni. Néhány pillanatig mozdulatlanul élveztem jelenlegi pozíciónkat, majd kinyitottam a szemem, hogy tekintetünk újra egymásba fonódhasson, és végtelenül lassan kezdtem el mozogni rajta.

Nem voltunk különösen hangosak, nem voltunk hevesek. Csak két szeretni vágyó, éppen egyesülő test voltunk. Arcomat Edward nyakába temettem és lusta, nedves csókokkal követtem a válla vonalát. Tenyerét a tarkómra csúsztatta és a fülembe suttogott. – Nézz rám.

Pillantásom újból megtalálta az övét, keze pedig gyengéden túrt bele a hajamba. – Te vagy a leggyönyörűbb látvány az egész világon – lehelte.

Biztos voltam benne, hogy a szívem félrevert egy ütemet. Megszólalni sem bírtam, egyszerűen csak rávetettem magam Edward ajkaira és reméltem, hogy kiérzi belőle mindazt, amit a sok érzéstől fuldokolva nem tudtam kimondani.

Alighogy gyorsítottam végre a tempón, Edward hátradöntött az ágyon és kihúzódott belőlem. Mielőtt azonban panaszkodhattam volna, érzéki csókra csábította ajkaimat, majd lejjebb haladt a melleimre, a hasamra, és mire feleszméltem, nyelvével a legkívánkozóbb pontomnál körözgetett. Hangos nyögés tört elő belőlem, miközben kezeim a haját markolták. Edward gyengéden és fáradhatatlanul kényeztetett nyelvével és engem már csak egy hajszál választott el a csúcsponttól, amikor újra fölém kerekedett és egy határozott lökéssel megint egyesített minket.

Kétségbeesetten markoltam a karjaiba és biztattam gyorsabb tempóra. Minden korai türelmünk köddé vált, nem maradt más, csak a vágy, hogy örömet okozhassunk egymásnak. Alig telt bele egy perc és megéreztem azt a bizonyos leírhatatlan érzést, amit már olyan régóta nem. Belső izmaim megfeszültek Edward körül, mire a fölöttem mozgó test utoljára megremegett és rám omlott. Újra magamon érezni a súlyát és a szuszogását a nyakamban olyan elégedettséggel töltött el, amit talán még soha nem éreztem.

Hangos nevetés hagyta el az ajkaimat mielőtt megállíthattam volna, mire Edward álmosan nézett a szemeimbe. – Mi olyan vicces, Swan?

- Semmi – feleltem vigyorogva. – Csak még soha életemben nem voltam ilyen nevetségesen boldog.

***

Kevesebb, mint két hónap múlva ott álltunk Edward lakásának épülete előtt. Esme Alice-hez hasonlóan meg sem próbálta elrejteni leguruló könnyeit, sőt még Rosalie is elérzékenyült. És hát mit tagadjam, nekem sem volt könnyű. Miután Emmett bordaropogtató ölelésben részesített, Rose mosolyogva vont magához, én pedig megpusziltam a piciket, akiknek még fogalmuk sem volt arról, hogy mi történik.

- Ugye minden nap beszélünk? – kérdezte Alice, miután őt és Jasper-t is magamhoz öleltem.

- Még rám is fogsz unni, ne aggódj – feleltem mosolyogva.

- Büszkék vagyunk rád – mormolta Carlisle a hajamba, mikor őrá került a sor.

- Köszönöm – suttogtam meghatódva.

Végül Esmére került a sor. Gyengéden két keze közé vette az arcomat. – Köszönöm, Bella – mondta. – Mindent, amit a családomért tettél.

- Ugyan, Esme, nekem kell megköszönnöm. Te vagy a legjobb ember, akivel valaha találkoztam. És én köszönöm, hogy a családod tagja lehettem.

- Még mindig az vagy – felelte könnyes mosollyal. – Mindig is az leszel.

Ettől persze rögtön elbőgtem magam, ezért alig láttam, hogy mit akaszt Esme a nyakamba, de mikor lenéztem, azonnal felismertem. Az a nyaklánc volt az, amit az esküvői ruhapróbámon adott nekem, és amit Edwardnál hagytam, mikor azon a bizonyos napon kiléptem a lakása ajtaján.

- Ne is tiltakozz – mondta határozottan, mikor szólásra nyitottam a számat. – Hozzád tartozik.

- Köszönöm, Esme – hálálkodtam elfúló hangon, majd őt is megöleltem. Ezután Edwardhoz fordult.

- Mindenetek megvan? Vezess óvatosan és hívjatok fel, mikor odaértek!

Edward gyengéden mosolygott az anyjára. – Ne aggódj semmi miatt – nyugtatta. – Nem a világ végére költözünk, anya. Indulhatunk?

Ezt az utolsó szót már hozzám intézte, én pedig még egyszer utoljára körbenéztem. Nem csak a szeretteinken, de a többi emberen is. Ki tudja, hova igyekeztek ezen a szombat délelőttön ebben a csodálatos, elképesztő, varázslatos városban amit eddig az otthonomnak hívtam. Ahol az utóbbi két hónapban átéltem eddigi életem legcsodálatosabb nyarát.

De készen álltam. Még soha semmiben nem voltam ennyire biztos. Felnéztem Edwardra és mosolyogva bólintottam.

- Indulhatunk.

43. fejezet

Mit csinál az ember, ha másnap reggel 6-kor kell kelnie? Hát persze, hogy éjjel fél 1-ig fejezetet ír, hogy befejezze! :D Ezért is most nem olvastam át olyan alaposan, úgyhogy elnézést az esetleges hibákért. Úgy tervezem ezután még két fejezet lesz, és mivel ilyen közel vagyunk a végéhez, újra nyilvánossá tettem a blogot. Köszönöm azoknak akik írtak!
Abellana

(Edward)

Carlisle kikerekedett szemekkel nézett rám vissza az asztal túloldaláról. Olyan komikusan meglepett arcot vágott, hogy ha más helyzetben lettünk volna, nem bírom ki nevetés nélkül.

- Hogy… hogy érted azt, hogy nem? – kérdezte hitetlenkedve.

- Köszönöm az ajánlatot és hálás vagyok érte, de nem fogadom el a munkát – feleltem.

- Mégis mi történt? Annyira biztosnak tűntél az elmúlt napokban. Az anyád is biztos volt benne, hogy elfogadod majd az új pozíciót. Ha esetleg megijedtél az utolsó pillanatban…

- Nem erről van szó – szakítottam félbe.

- Hát akkor miről? Szeretném megérteni – kérlelt az apám. Nem feleltem, helyette átnyújtottam neki a meghívót, amit ma reggel kaptam. Carlisle belenézett, de még mindig nem értette. – Mi köze ennek bármihez is?

- Ma reggel elhatároztam, hogy elfogadom az állást Párizsban, de még mielőtt kiléphettem volna az épületből, megláttam ezt a meghívót – magyaráztam.

- És?

- És vissza fogom őt szerezni – mondtam.

Az apám mély levegőt vett és lehunyta a szemét egy pillanatra. – Jól van, tegyük fel, hogy sikerül Bellát újra meghódítanod. Pár napja volt a diplomaosztója, Edward. És bekerült a Harvardra. A nyár végén elmegy Bostonba. Akkor mit fogsz csinálni?

Nem tudtam, hogy Bella bekerült a Harvardra, de egyáltalán nem lepett meg. Ő mindig is zseniális volt.

- Vele megyek, természetesen – vontam vállat.

Carlisle felsóhajtott és széttárta a karját. – Miért éppen most? Miből gondolod, hogy egyáltalán újra látni szeretne? Miért vagy benne olyan biztos, hogy visszaszerzed?

- Mert most először végre teszek érte – feleltem.

***

- Helló, Swan.

Láttam, hogy elmosolyodik és a szívem mintha hirtelen hevesebben vert volna. Már majdnem egy éve nem láttam őt és most itt állva mellette, fogalmam sincs, hogyan bírtam eddig. Aztán felnézett rám, azokkal a csokoládébarna szemekkel, és én ott helyben el tudtam volna olvadni.

- Azt hittem már sosem szólítasz meg – szólalt meg. Hatalmas, hülye vigyor kúszott az arcomra.

- Csak akartam adni egy kis időt, hogy újra hozzászokj a sármomhoz – feleltem. – Tudom, hogy nem lehet könnyű.

- Hát persze – bólintott komolyan. – Nagyon nagylelkű tőled.

Egyszerre nevettünk fel. Újra Bellával viccelődni olyan volt, mintha az elmúlt egy év meg sem történt volna. Mintha hazatértem volna. Felé nyújtottam a kezem. – Mit szólnál egy tánchoz?

- Tudod, milyen borzasztó vagyok.

- Ezzel én mindig is vitatkoztam – feleltem gyengéden. Bella halványan elmosolyodott és kezét az enyémbe helyezte.

Szótlanul lépkedtünk a táncparkett felé, az ujjaim pedig bizseregtek közben az ő ujjainak érintésétől. Mikor megálltunk, szorosan magamhoz húztam és belélegeztem az illatát. Minden másodperccel újabb és újabb emlékek törtek elő a fejemben kettőnkről. Nehéznek tűnt elhinni, hogy itt van most és szóba áll velem. Féltem, hogy mindjárt felébredek és az egész meg sem történt.

Tőlünk néhány méterre láttam, ahogyan Charlie és Sue megpillantanak minket és elmosolyodnak. Úgy sejtettem, ez az egész az ő kísérletük volt arra, hogy újra összehozzanak minket. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy Bella mit gondolhat erről. De amíg nem taszít el magától, én mindent meg fogok tenni, hogy újra vele lehessek.

- Meglepettnek tűnsz – állapította meg.

- Nem hittem volna, hogy így fogsz reagálni, ha egyszer újra találkozunk – vallottam be.

- Mit vártál? Kiabálást és könnyeket?

- Valami olyasmit – bólintottam. – Ki tudja, talán még egy pofon is belefért volna.

- Szóval most már a pofozkodásra buksz? Miféle társaságba keveredtél, míg nem láttuk egymást? – nevetett Bella, aztán pár pillanat múlva megkomolyodott az arca. – Mi lenne ha azt mondanám, hogy hiányoztál?

A szívem mintha félrevert volna egy ütemet ezekre a szavakra. Úgy éreztem magam, mint egy iskolás lányka. – Valahogy úgy képzeltem, hogy boldogan éled az életed és alig jutok eszedbe – feleltem.

- Éltem a saját életem, de nagyon is sokat gondoltam rád, Edward. Minden nap szinte minden percében. És te… te gondoltál rám?

Keserűen felnevettem. – Még hogy gondoltam-e rád! Bella, te kísértesz engem. Nem tudok szabadulni a hatásod alól. És nem is akarok.

Bella arcára ragyogó mosoly ült ki, és táncunk közben még szorosabban bújt hozzám, én pedig kihasználva az alkalmat, szorosabban öleltem őt magamhoz. Egy ideig csak csendben ringatóztunk a zenére, élvezve a másik közelségét. Arra emlékeztetett az egész, mint amikor az esküvőnk előtti estén először táncoltunk együtt. Az első szeretkezésünk előtt is táncoltunk a tengerparton. Úgy tűnik Bella és én minden fontos estén a táncnál kötünk ki.

- Hallom, mész a Harvard jogra – szólaltam meg kis idő után. – Gratulálok.

Bella arcán felragyogott a boldogság. Nyilvánvaló volt, hogy mennyire örül annak, hogy sikerült véghez vinnie azt, amit mindig is tervezgetett.

- Én pedig az új unokahúgodhoz gratulálok – felelte. – Rosalie küldött néhány képet. Gyönyörű kislány. Esme és Carlisle biztosan odavannak a boldogságtól.

- Hát igen – bólintottam mosolyogva. – Ő tényleg egy kis csoda. Megmutatta nekünk, hogy a dolgok néha nem olyan reménytelenek, mint amilyennek tűnnek.

- Azt hiszem ezzel nagyon is egyet tudok érteni.

***

A következő néhány óra olyan volt, mintha nem tudtunk volna betelni egymással. Ha nem táncoltunk, akkor leültünk és viccelődtünk vagy éppen nosztalgiáztunk a régi szép emlékekről, mintha nem is árnyékolná be őket semmi. Gratuláltam Charlie-nak is és megköszöntem a meghívást, ő pedig nagy meglepetésemre őszintén hálásnak tűnt, amiért eljöttem.

Mikor kezdett elcsendesedni a parti, Bella a szemembe nézett, úgy, mintha csak én léteznék a világon és semmi más. – Nem akarok még elválni tőled – vallotta be halkan.

- Én sem – feleltem.

- Menjünk el valahova – javasolta, majd egy pillanat után elvörösödött. – Mármint nem úgy. Csak… beszélgetni.

Elnevettem magam. – Rossz az, aki rosszra gondol, Swan – kacsintottam.

Végül egy aranyos kis panzióban kötöttünk ki, pár utcányira az esküvőtől. A mosolygós néni, aki a panziót vezeti, megkérdezte, hogy onnan jöttünk-e. Aztán megjegyezte, hogy milyen aranyos pár vagyunk. Én azonnal zavarba jöttem, nem akarván Bellát kényelmetlen helyzetbe hozni. Már elkezdtem volna magyarázni, hogy valójában nem vagyunk együtt, mikor Bella ujjait összekulcsolta az én ujjaimmal és visszamosolygott a nénire. – Köszönjük.

Odafent a szobában Bella lerúgta magáról a magas sarkú cipőit és törökülésben lehuppant az ágyra. A kézfogósdi után úgy gondoltam, nem bánja, ha én is mellé telepedek.

- Tudnék mit kezdeni egy itallal – sóhajtotta, miközben az éjjeliszekrénybe épített minibár felé nyúlt. – Te is kérsz?

- Nem, köszönöm. Nem iszom.

Bella összevonta a szemöldökét és néhány pillanatig az arcomat fürkészte. – Van ennek valami komolyabb oka?

Halványan elmosolyodtam és megvontam a vállam. – Csak jobb félni, mint megijedni.

Úgy tűnt, Bella ezen elgondolkodik, de végül visszadőlt az ágyra. – Akkor nem iszunk – jelentette be megnyugtató mosollyal. – Kérdezhetek valamit?

- Akármit – mondtam rögtön.

- Milyen volt miután elmentem?

Nem számítottam erre a kérdésre és át kellett gondolnom, hogyan is fogalmazzam meg, mit éreztem azokban a borzasztó napokban. – Egyszerűen csak… üres voltam. Nem törődtem semmivel. Olyan volt, mintha egy hatalmas kő lenne a mellkasomon és nem tudnék levegőt venni. Hosszú időbe telt, mire végre újból úgy éreztem, tudok lélegezni.

Bella arcára kiült a fájdalom, én viszont újra megfogtam a kezét és bátorítóan megszorítottam, jelezve, hogy mindez már a múlt és ő nem tehet semmiről. – Neked milyen volt? – kérdeztem.

Bella is átgondolta a válaszát. – Darabokra tört a szívem – felelte végül. – Fájdalmat okozni neked életem legszörnyűbb élménye volt. De közben próbáltam elterelni a figyelmem, csak csörtettem előre. Munkát kerestem, aztán lakást, aztán visszamentem az egyetemre. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy… boldog vagyok. És hogy boldogulok egyedül.

Némán nyugtáztam Bella szavait. A mai este minden pillanata arra mutatott, hogy ma új esélyt kaptam az élettől. De Bella nyilvánvalóan jól megvolt egyedül és nincs szüksége rám.

- De ugye… - kezdte megint, - most már érted, hogy miért tettem?

Bólintottam. – Beletelt némi időbe, de végre megértettem. Szükségünk volt erre. Borzasztóan viselkedtünk egymással az utolsó hetekben.

Bella egyetértően bólintott. Néhány pillanatig közénk telepedett a csend. Meg kellett emésztenünk egymás vallomásait. Viszont nem akartam, hogy búslakodással teljen el az éjszaka.

- Nos, Swan… – sóhajtottam fel. – Most pedig itt az ideje, hogy töviről hegyire elmesélj mindent, ami az elmúlt egy évben történt.

Így is lett. Bella és én reggelig meséltünk egymásnak arról, hogy milyen volt az élet a másik nélkül. Elmondta, hogyan zárta le a kapcsolatát Renée-vel. Én meg elmondtam, hogy vettem végső elégtételt Jacob Black-en. Néha szomorkodtunk egy kicsit, de legtöbbször sokat nevettünk. Egyszerűen csak ültünk ott egész éjjel és élveztük egymás társaságát, mert tudtuk, hogy reggel vissza kell térnünk a valóságba.

***

Sznob dolog vagy sem, nem emlékszem, mikor repültem utoljára turista osztályon. Nem győztem álmélkodni azon, hogy milyen zsúfolt, miközben átverekedtem magam az ülésemig. Addig az ülésig, amiért elcseréltem az első osztályú jegyemet egy mázlis fickóval.

Bella persze azonnal felnevetett, mikor meglátott. – Miért nem vagyok meglepve? – kérdezte.

- Úgy gondoltam, kell nekünk még egy kis plusz idő – kacsintottam rá. – De ha ragaszkodsz hozzá, visszahívhatom a fickót, aki itt ült volna. Bár elég izzadósnak tűnt, nem hiszem, hogy ezt akarod.

- Helyezd magad kényelembe, Edward. Hat órán keresztül figyelni, ahogy felfedezed a turista osztály apró örömeit egy élmény lesz.

Mosolyogva a szemeimet forgattam. Ismert engem.

- Nem említettél helycserés terveket, mikor ma reggel elköszöntünk – jegyezte meg.

- Hirtelen ötlet volt – vontam vállat. – Üljek nyugton órákig úgy, hogy tudom, milyen közel vagy hozzám?

Bella az ajkába harapott és egy pillanatig az arcomat fürkészte. – Nem, azt hiszem nekem sem sikerült volna – vallotta be, amitől nekem rögtön elégedett mosoly kúszott az arcomra.

Így pedig a „visszatérés a valóságba” kicsit hátrébb került a napirenden, ugyanis a következő hat órát megint csak viccelődéssel és ártatlan flörtölgetéssel töltöttük ki. Közben pedig az agyam egy hátsó része végig azon gondolkozott, hogy mit kéne tennem, mikor leszállunk New Yorkban. Nem akartam elengedni Bellát. Nem csak ma. Soha többé.

Azonban mikor este landoltunk a Kennedy reptéren, Bella felém fordult még mielőtt kinyöghettem volna valami indokot, hogy miért ne váljunk még el. – Azt hiszem… van még valami, amiről beszélnünk kellene – kezdte.

- És mi lenne az? – nyeltem nagyot. Persze tisztában voltam vele, hogy már csak egy téma van hátra: a jövő.

- Nem lenne gond, ha feljönnél hozzám egy kicsit? Ott nyugodtan meg tudnánk beszélni mindent – magyarázta.

Így esett meg, hogy egy óra múlva Bella és én kiszálltunk egy taxiból a lakása előtt. Kívülről átlagos New York-i társasháznak tűnt, ráadásul az én lakásomtól nem olyan messze helyezkedett el. Furcsa volt belegondolni, hogy mindez idő alatt Bella hozzám olyan közel élte az életét, mégsem tudtam róla szinte semmit.

Amint kinyitotta a lakás ajtaját, időm sem volt ledöbbenni, hogy mennyire kicsi a hely, mert valahonnan belülről máris megszólalt egy hang. – Bella, te vagy az? Persze, hogy te vagy, másnak nincs kulcsa. Milyen volt az esküvő? Jó, hogy jössz, mert… Edward???

Hirtelen Jessica állt velünk szemben, aki eddig a konyhának tűnő helyiségből kiabált, ám mikor kilépett onnan, döbbenten nézett rajtam végig. – Helló, Jessica – biccentettem.

Jessica azonban még mindig tátott szájjal bámult. – Később elmesélek mindent az esküvőről, Jess – ígérte Bella. – Most viszont Edwarddal van egy-két megbeszélnivalónk. A szobámban leszünk, ha nem bánod.

Jessica ekkor magához tért. – Bella, ugye… ugye minden rendben?

- Persze – bólintott Bella mosolyogva. – A legnagyobb rendben.

Beléptünk a hálószobájába, ami még kisebb volt, mint amire számítottam. Az ablak az utcára nézett és mivel a lakás a földszinten volt, járókelők feje úszott el az ablak előtt pár percenként. – Ide egy betörő is simán bemászhat – jegyeztem meg.

- Dehogy mászhat – legyintett Bella. – Ezért van rajta a rács.

Az ablakhoz lépett és elhúzta a sötétítőt, hogy ne lehessen belátni. Körbenéztem az aprócska szobában. Bella észrevehette rajtam, hogy mit gondolok, mert a következő pillanatban újból megszólalt.

- Ne kezdd, Edward. Tudom, hogy kicsi. Tudom, hogy az ablakon bárki bemászhatna a rács nélkül. És igen, szelektív kukák vannak közvetlenül az ablakom alatt az utcán, de nem érdekel. Szeretek itt lakni.

Védekezőn felemeltem a kezem. – Hé, egy szót sem szóltam. Tudom, hogy megdolgoztál ezért a helyért és büszke vagyok rád.

Bella erre halványan elmosolyodott, majd lehuppant az ágyára és megpaskolta a helyet maga mellett. – Nem harapok – mondta kacérkodva.

Felnevettem és leültem mellé. – Mielőtt bármit is mondasz, bocsánatot kell kérnem tőled.

- Miért? – kérdezte őszinte meglepettséggel.

- Mindenért – vontam meg a vállam. – Azt sem tudom, hol kezdjem. Rögtön úgy indultam neki az ismeretségünknek, hogy hazudtam neked. És úgy vetettem véget a kapcsolatunknak, hogy hátba döftelek. Minden éjjel az ágyban fekve átgondolom, mi mindent kellett volna másképp csinálnom. Egyszerűen mindent elcsesztem. El sem tudod képzelni, hogy mennyire sajnálom.

- Jaj, Edward – sóhajtotta Bella. Egyik kezét felemelte és lassan végigsimított vele az arcomon. – Már bocsánatot kértél emiatt. Nekem pedig az elmúlt egy évben volt időm megemészteni és őszintén megbocsátani mindezt. Azt hiszem értem, hogy miért tetted. És tudom, hogy a szeretet vezényelt. Nem akarom, hogy csak úgy elfelejtsük, mert ez a múltunk része, de azt akarom, hogy te is bocsáss meg magadnak.

- Rendben – bólintottam. – Dolgozni fogok rajta.

- És ha már itt tartunk… nekem is bocsáss meg – folytatta.

- Ezt meg hogy érted? – kérdeztem döbbenten. – Te aztán tényleg nem tettél semmi rosszat, Bella.

Bella arcán legördült egy könnycsepp. – Úgy érzem, jobban kellett volna viselkednem veled az utolsó napokban. Jobbat érdemeltél volna. Tudtam, hogy össze fogom törni a szíved, és azt az utolsó pár napot boldoggá kellett volna tennem számodra.

- Hé, még csak eszedbe se jusson magadat hibáztatni emiatt – mormoltam gyengéden, miközben most én simítottam végig az ő arcán, letörölve onnan a könnycseppet. – Azok az utolsó napok… sőt, hetek… az az időszak olyan volt, amilyen. Egyikünk sem büszke az akkori énjére. Azt hiszem legbelül én is éreztem, hogy ez lesz a vége. Olyan elképesztő fiatal nő lett belőled, mióta megismertelek. Zseniális vagy, Bella. És én mégsem akartam, hogy önálló légy. Önző voltam és csakis magamnak akartalak.

- Én pedig annyira… frusztrált voltam – vallotta be. – Úgy éreztem, az életem nem hozzám tartozik. A te lakásodban éltem, az apád adott nekem munkát. Minden ami voltam, tőled jött. Még önbizalmam is csak azért lett, mert te szerettél. De aztán a külön töltött idő alatt elértem mindezt egyedül. Rájöttem, hogy mire vagyok képes. És képes lennék nélküled élni. De nem akarok, Edward. Tőled lesz teljes az életem.

Mikor eljutottak az agyamig a szavai, alig akartam elhinni. – Ko… komolyan mondod? – kérdeztem félrecsukló hanggal.

Bella bólintott. – Ha még mindig elfogadsz.

- Még hogy elfogadlak-e! – méltatlankodtam nevetve, és azonnal magamhoz húztam, hogy egy év után végre újra megízlelhessem az ajkait. A csókunk egyszerre volt mohó és gyengéd, én pedig úgy éreztem, végre hazaértem.

Mikor hosszú idő után elváltunk, a szemébe néztem. – Azt hiszem abban megegyezhetünk, hogy ezúttal teljesen őszinték leszünk. Úgyhogy rögtön azzal kell kezdenem, hogy elmondok valamit.

Bella ennek hallatán kicsit mintha megijedt volna. – Mi az?

- Az apám leányvállalatot indított Európában és megkért rá, hogy vezessem én a céget Párizsban – magyaráztam. Bella levegőért kapott meglepetésében. – El akartam fogadni az állást. Viszont aznap, amikor szólni akartam Carlisle-nak, megkaptam a meghívót az esküvőre. Biztos idiótának fogsz gondolni, de ezt valamiféle jelnek vettem. Vagy legalábbis megláttam benne a lehetőséget, hogy visszakapjalak. Nemet mondtam az állásra.

- Edward…

- És kérlek ne mondd, hogy nem kellett volna ezt tennem – vágtam a szavába. – Tisztán tudom, hogy mit akarok, és az nem Párizs. Csakis téged akarlak.

- Edward… az a meghívó nem csak a sors műve volt.

- Hát persze, tudom. Gondolom Charlie és Sue tervelték ki, de hogy pont aznap reggel érkezett…

- Edward, én kértem meg Charlie-t, hogy hívjon meg az esküvőre – szakított félbe. – A diplomaosztóm utáni napon. Rájöttem, hogy veled akarom élni az életem. Arra gondoltam, hogy mennyi mindenről hittük azt, hogy a sorsnak köszönhetjük meg a véletlennek, miközben mondjuk éppen Rosalie műve volt. Ezért a kezembe vettem az irányítást, mert tudtam, hogy el fogsz jönni. Azt persze nem tudtam, hogy éppen aznap fog megérkezni, mikor eldöntötted, hogy másik földrészre költözöl. Úgyhogy azt hiszem egy kicsit mégis csak benne volt a sors keze.

- Végig benne volt – feleltem, még mindig kicsit döbbenten Bella vallomásától. – Azon a július 4-én, mikor először megláttalak… pár órával azelőtt ismertem meg az apádat. Tőle hallottam rólad először. És ha Jacob Black nem terjeszt rólam olyan hülye pletykákat, Rosalie-nak nem lett volna oka összehozni minket. Nem tudom, minek köszönhetem, hogy az életem része vagy, Bella. De többé nem engedlek el.

Bella könnyes szemekkel elmosolyodott. – Reméltem, hogy ezt mondod.

A következő pillanatban újból összeforrtak ajkaink, én pedig tudtam, hogy ez egy újabb fejezet nagyon is édes kezdete.

42. fejezet

Sziasztok!
Sikerült még egy fejezetet bepréselni ebbe az évbe, és most tényleg nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok. ;) Addig is boldog új évet!
Abellana

(Bella)

- Ez a világoskék borzasztóan áll nekem – sopánkodott Jessica, miközben végignézett magán a tükörben. – Neked szerencséd van. Illik a bőröd tónusához.

- Köszi. Azt hiszem – nyögtem ki.

Jess és én még otthon voltunk, de már a talárjainkban feszítettünk. Bizony, ez a nap is elérkezett. A diplomaosztónkra készülődtünk. Alig akartam elhinni. Négy évvel ezelőtt majd kiugrottam a bőrömből, mikor felvettek a Columbiára. Csak egy magányos lány voltam, aki a szüleivel élt és nem is mert arról álmodni, hogy egyhamar kitör abból az életből.

De az elmúlt két évben minden megváltozott. Ez a gondolat pedig főként akkor hasított belém, mikor ma reggel ránéztem a naptárra. 2016. május 16-a volt. Napra pontosan két éve ismertem meg Edwardot. Azon a napon fordult fel az egész életem.

Most viszont itt álltam, készen arra, hogy lezárjam életem ezen szakaszát. Aztán irány Boston. Néhány hete ugyanis megkaptam a várva várt borítékot a Harvardról. Nem mertem egyedül kibontani, de várni sem tudtam. Hiszen ettől függött az egész jövőm. Gyerekkorom óta erre készültem. Még mindig emlékszem arra az érzésre, ami megtelepedett a gyomromban azokban a percekben, a remény és a rettegés egy különös keverékére. Végül úgy nyitottam fel a borítékot, mintha csak egy sebtapaszt tépnék le. Nem volt értelme húzni a dolgokat.

Az egész levélből csak annyit láttam először: „Kedves Ms. Swan, gratulálunk…” Utána sikítani kezdtem és percekig abba sem hagytam. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg sikerült. Megyek a Harvardra.

Gondolataimból az ajtócsengő hangja rántott ki. Felálltam ajtót nyitni és egy kézbesítővel találtam szemben magam, akinek a fél arcát eltakarta egy gyönyörű virágcsokor. Átvettem tőle a küldeményt, majd odabent vázába tettem az elegánsan összeállított csokrot és megtaláltam rajta a kis lapocskát, amelyen egy üzenet volt. Gratulálunk és büszkék vagyunk rád – Esme és Carlisle Cullen.

Összeszorult a szívem, amiért gondoltak rám ezen a napon. Néhány hete átfutott az agyamon, hogy őket is meghívjam a diplomaosztóra, de mivel nagyon kevés embert hívhattunk, végül csak Charlie és Sue lesznek ott, hogy támogassanak.

Mikor Jessica úgy ítélte, hogy végre megfelelően néz ki, elindultunk. Az egyetemen találkoztunk a barátainkkal, akik hasonlóképpen fel voltak pörögve, ami nem is csoda, hiszen egy új és ismeretlen korszak következik mindannyiunk életében.

A ceremónia olyan gyorsan zajlott le, hogy az egész alig tűnt pár percnek. Persze a végén főleg csak az maradt meg bennem, ahogyan átsétáltam a színpadon, miután kimondták a nevemet, majd büszkén átvettem a diplomám, miközben Charlie és Sue az összegyűlt vendégsereg közepéből füttyögtek. Nem sokkal azután mindannyian a levegőbe dobtuk a kalapunkat.

- Bells! – kiáltotta Charlie, mikor végre rám találtak a nagy tömegben. – Olyan büszke vagyok rád!

- Köszönöm, apu – feleltem kicsit meghatódva, miközben magához húzott egy ölelésre, majd ugyanígy tett Sue is.

- Mehetünk ebédelni? – kérdezte Charlie.

- Persze – bólintottam. – Csak még egy percet kérek.

- A kocsinál várunk.

Újból bólintottam, Charlie és Sue pedig elindultak a bérelt kocsijuk felé. Én viszont még ott álltam a verőfényes napsütésben néhány pillanatig, figyeltem a szüleikkel ölelkező végzős diákokat és a sok boldog arcot. Én is elmosolyodtam. Rájöttem, hogy ebben a pillanatban én mennyire boldog vagyok. Elértem azt, amit reméltem. Mégis úgy éreztem, valami hiányzik.

***

Este a megszokott bandával ünnepeltünk, ezúttal Mike lakásán. Természetesen folyt az alkohol bőségesen, mi pedig jól éreztük magunkat és felhőtlenül nevettünk. Talán most először éreztem igazán úgy, hogy én is csak egy normális fiatal vagyok. Az életem szinte kiteljesedett.

Mikor kezdtem kicsit becsiccsentve érezni magam, kimentem a konyhába, hogy igyak egy kis vizet, mikor mellém szegődött Tyler is. Vele nem lógtam annyit, mint mondjuk Mike-kal vagy Eric-kel – ő inkább a fiúk haverja volt – de azért néha találkoztam vele az egyetemen vagy házibulikon.

- Szóval… hallom meglett a Harvard. Gratulálok – mosolygott rám.

- Köszi – feleltem elpirulva. – Még mindig alig hiszem el.

- Én is Bostonban leszek. Persze csak a Bostoni Egyetemen, az messze nem olyan menő.

- Ez nem igaz – vitatkoztam. – Nyolc Nobel-díjas is tanult ott.

Tyler erre felnevetett. – Te mindent tudsz?

- Csak sokat olvastam az egyetemekről – vontam vállat.

- Hát, ki tudja… talán néha összefutunk majd – folytatta. – Sőt, igazából arra gondoltam, hogy ha volna kedved, valamikor elmehetnénk vacsorázni vagy valami.

Csak nem…? Na nem, az nem lehet! – Te most randira hívsz? – hitetlenkedtem.

- Hát… igen. Miért vagy úgy meglepődve ezen? Hiszen gyönyörű vagy és intelligens és vicces.

Ahogy ezt kimondta, egy nagyon nem nőies röfögésszerű nevetés hagyta el az ajkaimat. Még mindig rólam beszélünk? Bella Swanról? Gyönyörű és vicces?

- Ez nagyon hízelgő – vallottam be. – De tudod, hogy mi van velem. Úgy értem, képzeld csak el. Mit szólna bármelyik szülő, ha a huszonkét éves gyerekük bemutatná az új barátnőjét, aki egy elvált nő.

- Nem te vagy a világ legfiatalabb elváltja, Bella. Ettől nem leszel sérült áru, vagy ilyesmi. Ugyanaz a figyelemre méltó lány vagy, aki eddig is voltál.

Jól estek a szavai, ezt nem tagadhatom. Nem sok férfitől hallottam ilyet.

- Ezek után nagyon szívesen mondanám, hogy randizok veled – mondtam. – De az igazság az, hogy nem állok rá készen. Nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e mással randizni.

- Úgy érted olyannal, aki nem az ex-férjed?

- Tudom, hogy hülyén hangzik – mosolyodtam el. – Hiszen már egy éve elhagytam. És mégis, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy megosszam valaki mással az életem. Ezért is szeretek egyedül lenni.

- És nem gondolod, hogy ez jelent valamit? – kérdezte Tyler.

- Mire gondolsz? – ráncoltam a homlokom.

- Hát, nekem nagyon úgy tűnik, hogy valahol legbelül te még mindig szereted őt – felelte Tyler, majd magamra hagyott.

Rám pedig elemi erővel zuhant a felismerés. Hiszen mindvégig annyira nyilvánvaló volt, csak sosem gondoltam bele. Én mindig is szerettem Edwardot, és mindig is szeretni fogom. Ha valamiben, hát ebben száz százalékig biztos voltam.

***

A következő két hét munkával és barátokkal telt, mígnem június elején megérkeztem Seattle-be, Charlie és Sue esküvőjére. Amiben tudtam, segítettem nekik az utolsó napokban. Bizarr volt belegondolni, hogy az apám újra megházasodik. Lesz egy mostohaanyám. Sőt, mostohatestvéreim. És hiába lakom az ország másik végében, mégis kicsit olyan érzés volt, mintha én is új családot kapnék.

Végül elérkezett a szombat reggel. A házban nagy volt a sietség és a rohangálás. Az esküvő helyszíne egy direkt ilyen eseményekre létrehozott kis birtok volt, egy aranyos épülettel és egy gyönyörű kerttel. Mikor megérkeztünk, Sue-t azonnal elragadták, hogy tudjon készülődni. Én már az ő házukban elkészültem – a hajam barna hullámokban omlott a vállaimra, térdig érő sötétkék ruhámat pedig egy pár fekete magas sarkúval egészítettem ki – így hát nyugodtan segíthettem Sue-nak, néhány barátnőjével és Leah-val együtt.

- Azt hiszem megyek és megnézem aput is – mondtam, mikor Sue kicsit megnyugodott, hogy minden a tervek szerint halad.

- Rendben – bólintott. – Kötözd össze a cipőfűzőit, hogy ne tudjon megszökni.

Felnevettem. – Számíthatsz rám – kacsintottam.

Átmentem abba a szobába, ahol Charlie készülődött és bekopogtam. Apám ideges mosollyal fogadott, Seth viszont egy annál vidámabbal. – Magatokra is hagylak titeket – mondta, majd miután kiment, leültem Charlie mellé. Hirtelen felnevetett.

- Mi az? – kérdeztem értetlenül.

- Semmi, csak… - legyintett.

- Mondd már – böktem meg a vállammal.

- Emlékszem, mikor két éve ugyanígy léptünk be anyáddal egy szobába, és egyszer csak ott álltál te, az egyetlen gyerekem, egy hosszú fehér ruhában és éppen készültél megházasodni.

- Hát igen – sóhajtottam. – Azóta minden megváltozott.

- Az egyszer biztos. Soha nem hittem volna, hogy még egyszer valakinek a férje leszek. Néha belegondolok, hogy itt állok az ötvenes éveimben és úgy készülök az esküvőmre, mint bármelyik fiatal férfi. Hát bolond vagyok én?

- Te is fiatal vagy – biztattam mosolyogva, de Charlie csak a szemét forgatta.

- Utána viszont eszembe jut minden – folytatta. – Hogy mennyi mindenen mentem át, hogy megteremtsem ezt az új életet magamnak. És tudod mit? Büszke vagyok magunkra. Rád és rám. Nem adtuk fel. Megküzdöttünk azért, amit akartunk. Csak abban reménykedem, hogy te is büszke vagy.

Miközben beszélt, Charlie – tőle annyira szokatlanul – megszorította a kezem. Én pedig bólintottam. – Nagyon is büszke vagyok – feleltem.

Ott ültünk mi, egy apa aki hamarosan másodjára is házas lesz, mellette pedig az ő elvált lánya, és egymásra mosolyogtunk. Mindketten nagyon boldogok voltunk a magunk módján. És igazából csak ez számít.

***

Habár Sue-nak nem voltak hivatalosan koszorúslányai, Leah és én is az esküvői menet részei voltunk. Így hát mikor felhangzott a nászinduló, Leah indult el elsőként, én pedig néhány pillanat múlva követtem. Kicsit ideges voltam az esküvőnek ezen része miatt. Lehet, hogy megváltoztam, de még mindig nem szerettem a figyelem középpontjában lenni, és úgy gondoltam, kényelmetlen lesz majd ennyi ember pillantásának a kereszttüzében elsétálni.

Azonban valami szinte rögtön elterelte a figyelmemet a többi vendégről, méghozzá nem más, mint egy bizonyos tekintet. Nem tudom, hogy annyi ember közül miért éppen őt vettem észre azonnal. Csak arra eszméltem, hogy egyszer csak egy zöld szempárba nézek, abba a zöld szempárba, amit mindennél jobban ismertem ezen a világon.

Ő is idegesnek tűnt, de mintha halvány mosoly játszott volna az ajkai körül. Arról fogalmam sincs, hogy én hogyan nézhettem ki, de remélem nem úgy, mint egy komplett hülye, aki azt sem tudja hol van. Ahogy ez eszembe jutott, próbáltam is előre nézni és az esküvőre koncentrálni. Nem akartam tönkre tenni az apám nagy napját azzal, hogy lélekben ott sem vagyok.

Mikor Sue odaért Charlie mellé és elkezdődött a ceremónia, megkockáztattam felé még egy pillantást. Kavarogtak bennem az érzések, hiszen már tizenegy hónapja nem láttam őt. Most pedig itt ült tőlem nem messze, és annyira jó volt őt újra látni. Hirtelen a semmiből annyira elöntött a boldogság érzése, hogy majdnem elbőgtem magam. Mintha hosszú idő után újra hazataláltam volna.

Meglepő módon az idő hátralévő részében képes voltam odafigyelni a történésekre. Nagy mosoly kúszott az arcomra, mikor az anyakönyvvezető kimondta, hogy Charlie és Sue ezentúl férj és feleség. Az első hitvesi csók után mindenki tapsolni kezdett, mi pedig mind megölelgettük egymást. Mikor Charlie karjai körém fonódtak, szorosan öleltem vissza.

- Minden rendben? – kérdezte.

- Nagyon is – feleltem hatalmas mosollyal.

***

Amint véget ért maga a szertartás, kitört a szervezett káosz. Először körbevették a párt a gratulálni vágyók, aztán pedig elkészültek a hivatalos esküvői fotók rólunk, mindeközben pedig egyszer sem láttam őt.

Hamarosan elkezdődött az ünneplés, én pedig a főasztalnál ültem a család többi tagjával, mikor Leah egyszer csak odahajolt hozzám és a fülembe súgott: - Le sem veszi rólad a szemét.

Azonnal elkezdtem őt keresni a tekintetemmel, és láttam, hogy Leah-nak igaza van. Engem nézett. Én pedig azt hiszem a mai napon először, végre rámosolyogtam. Mert őszintén örültem, hogy itt van. Persze eközben a szívem végig kiugrani készült a helyéről, mintha most találkoznék vele először.

Gondolataimból a táncparkettre lépő Charlie és Sue látványa rángatott ki, akik megkezdték az első táncukat házaspárként. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam-e apámat táncolni, de meglepő módon nem volt olyan kétballábas, mint amilyenre számítottam. Hamarosan többen is csatlakoztak hozzájuk és Leah is elkezdte nyaggatni Seth-et, hogy táncoljon vele.

Éppen őket figyeltem, teljesen elveszve a gondolataimban, mikor egyszer csak megszólalt mellettem egy hang.

- Helló, Swan.

Én pedig még azelőtt elmosolyodtam, hogy felnéztem volna, mert tudtam, hogy ettől a pillanattól kezdve Edward Cullen újra az életem része lett.