10. fejezet

Végre itt is a következő fejezet, ezúttal sikerült két héten belül tartani. :D Köszönöm a véleményeket az előző részhez - a hozzászólások nagyon ösztönzően hatnak ám. A következő fejezetben elérkezünk július 4-hez, ami ugyebár Edward és Bella első találkozásának az évfordulója... vajon mi fog történni? ;)
Abellana

(Bella)

Amint Edward keze elhagyta a derekamat, ajkai pedig nem értek többé hozzá a fülemhez, amibe az előbb belesuttogott, máris kicsivel nyugtalanabb lettem. A sok idegen között megnyugtatott a tudat, hogy mellettem van, és még inkább megnyugtatott az érintése. Ez nemrég még kiborított volna, és megpróbáltam volna elfojtani minden Edwarddal kapcsolatos „illetlen” gondolatot. De most… inkább csak élveztem, hogy milyen jól kijövünk egymással.

- Elveszettnek tűnik – szólt mellőlem egy hang. Kissé megugrottam ijedtemben, mert nem számítottam rá, hogy bárki is hozzám fog szólni, míg elmerülök a gondolataimban. Ránéztem a férfira, aki magabiztosan mosolygott. Nálam pár évvel idősebb lehetett, nagyjából Edward-korú. Elegáns fekete öltönyt és inget viselt, amitől még hangsúlyosabb lett sötétebb bőre és barna szeme, fekete haja pedig rövidre volt nyírva. Olyan rövidre, amibe az ember nem tudja beletúrni az ujjait. Nem úgy, mint Edwardéba… na jó, fókuszálj, Bella.

- Még új vagyok – vallottam be nevetve. A férfi is udvariasan nevetni kezdett.

- Nem könnyű megszokni – mosolygott rám, majd felém nyújtotta a kezét. – A nevem Jacob Black.

- Isabella Swan – fogtam vele kezet. – De hívjon csak Bellának.

- Meg kell, hogy mondjam, maga kitűnik a tömegből, Bella – mondta, én pedig nevetve elpirultam. Csak nem flörtölni próbál velem? Mielőtt azonban bármit is szólhattam volna, éreztem, hogy egy kar fonódik a derekamra és valaki szorosan magához húz. Edward visszatért.

- Helló, Jacob – biccentett oda neki Edward, szinte már udvariatlanul. Vajon ismerik egymást?

Jacob Black arcáról lassan leolvadt a mosoly, ahogyan a tekintete Edwardra vándorolt. – Cullen – biccentett ő is.

- Látom megismerkedtél a feleségemmel – vetett rá Edward egy műmosolyt.

- Igen, cseverésztünk egy kicsit – felelte Jacob ugyanazzal a mosollyal. – Még nem is gratuláltam. Régóta tart a románc?

Nem tudtam mi folyik itt, de azt észrevettem, hogy valami nincs rendben kettejük között. És habár Jacob elsőre elég szimpatikusnak tűnt, az én férjem Edward volt, és én bíztam benne. Úgyhogy két karomat a dereka köré fontam és még jobban hozzásimultam.

- Már egy ideje – válaszoltam Jacobnak, aki ettől mintha dühössé vált volna.

- Ha most megbocsátasz Jacob, táncolok egyet a feleségemmel – mondta neki Edward, majd magával húzott engem a táncparkettre, miközben Jacob a fogait összeszorítva bámult utánunk.

- Mi volt ez az egész? – kérdeztem, miközben elkezdtünk ringatózni a lassú dallamra. Persze eközben nem kerülte el a figyelmemet, hogy még mindig teljesen egymáshoz simultunk, és az sem volt rám teljesen hatástalan, hogy az előbb kétszer is a feleségének hívott.

Edward nem válaszolt a kérdésemre, helyette ő tett fel egy újabbat. – Miről beszélgettél vele?

- Semmiről – feleltem. – Csak elgondolkoztam, ő meg hirtelen megszólított, hogy idegesnek tűnök vagy mi, aztán bemutatkoztunk és rögtön utána mellettem termettél. Ismered őt, Edward?

Láttam, ahogyan Edward állkapcsa dühösen megfeszül. – Ő az oka – mondta halkan. – Ő az oka annak, hogy hozzám kellett kötnöd magadat. Ő adta a hamis információkat a sajtónak.

- Hogy micsoda? – kérdeztem emelt hangon, miközben éreztem, hogy elkerekednek a szemeim.

- Egy behízelgő seggfej – morogta. – Jacob Black csak egy aljas szemétláda, aki megirigyelte a családom sikerét és elhatározta, hogy tönkretesz. Rose szerint elég amatőr húzás volt, de mint látod, így is súlyos lépéseket kellett tennünk.

Visszanéztem Jacobra, aki még mindig megszállottan bámult minket, és hirtelen elöntött az undor amiatt, amit Edwarddal művelt. Ráadásul a cselekedetei rám is hatással voltak, hiszen emiatt vagyok most házas, de ez jelen pillanatban nem izgatott annyira.

Edward remegett a dühtől a kezeim alatt, én pedig felcsúsztattam őket, és két tenyerem közé fogtam az arcát. – Sajnálom – suttogta lehunyt szemekkel. – De már a jelenléte is… és hogy csak így megkörnyékezett téged…

- Akkor menjünk innét – mormoltam gyengéden.

- Nem lehet – rázta a meg a fejét. – Itt az egész családom és a vacsora még el sem kezdődött, és…

- Edward! Nem érdekel. Nem hagyom, hogy így felhúzzon téged. Kit érdekel most, hogy még a vacsoránál is jópofizzunk? Már megtettük a magunkét. Most tégy valamit önmagadért, és hagyjuk itt az egészet.

Mélyen a szemembe nézett, majd egy perc múlva megszólalt. – Menjünk – bólintott.

Elmosolyodtam, hiszen ez azt jelenti, hogy bízik bennem. Megragadtam Edward kezét és kifelé húztam. Fél pillanatra még elkaptam Rosalie felháborodott tekintetét, de ez most a legkevésbé sem izgatott.

- Na és most? – tette fel a kérdést Edward. Na igen. Megléptünk egy partiról, nem mehetünk csak úgy haza. Aztán hirtelen felötlött bennem valami.

- Van olyan hely itt New York-ban ahová mindig is el akartál menni, de valamilyen okból még sosem tetted? – kérdeztem. Edward elgondolkodott, majd megrázta a fejét. Elmosolyodtam. – Hát nekem van!

***

- Ez komoly? Nem hiszem el, hogy még sosem látogattad meg az Empire State Building-et! Miféle New York-i vagy te? – hitetlenkedett Edward.

Az épület tetején csodáltuk az éjszakai kilátást, miközben a többi látogató furcsa pillantásokat vetett ránk a túlöltözöttségünk miatt. Edward „kapcsolatai” révén azonnal feljutottunk. Néha egész jó Cullennek lenni.

- Tudom, furcsa. Egyszerűen csak mindig úgy voltam vele, hogy lesz még időm megtapasztalni ezt is – vontam vállat. – És te? Sokszor jártál itt?

- Carlisle sokszor felhozott ide gyerekkoromban – mesélte. – Mindig csak ketten jöttünk, és közben rengeteget mesélt a városról.

Edward elmosolyodott az emlékektől. – Szerencsés vagy – jegyeztem meg. Nem akartam ezt hangosan kimondani, csak úgy kibukott belőlem. Edward rám nézett és a mosoly helyét szomorkás arckifejezés vette át.

- Nekem mindent elmondhatsz – súgta gyengéden. – Elmondhatod, hogy mi bánt.

Az emberek kavarogtak körülöttünk, miközben szemügyre vették a kivilágított várost, de egyiküket sem vettem észre. Mintha ott sem lettek volna. Csak bámultam Edward szemeibe.

- Csak belefáradtam, hogy soha semmi sem elég jó neki, amit csinálok. Belefáradtam, hogy csak egy dolog érdekli – magyaráztam. Edward tudta, hogy kire gondolok. – Ez nagy lépés volt nekem. Hogy hozzád mentem. És még csak nem is érte tettem, hanem az apámért. Ő mindig is tudta, hogy mit kell tennie a családjáért. De most az egyszer… láttam rajta, hogy olyan helyzetbe került, amiből nem tud kimászni. Erre az anyám… volt képe még többet követelni tőlem, egy nappal azután, hogy kényszerből megházasodtam.

Azt hittem, sőt attól féltem, hogy Edward meg fogja kérdezni, mit mondott az anyám. De nem tette. Szerencsére. Szégyenkeztem volna neki bevallani, hogy az anyám szinte megparancsolta, hogy csábítsam el. Hogy ne csak másfél évig tartson a házasságunk. Azért, hogy ő még tovább jómódúnak érezhesse magát.

- Nem tartozol neki semmivel, Bella – mondta Edward határozottan, miközben végigsimított az arcomon. – Ha akarod, többé nem is kell vele tartanod a kapcsolatot. Mi mind kiállnánk melletted.

Hála töltötte el a szívemet ezektől a szavaktól, mégis megráztam a fejem. – Azt nem tehetem – feleltem. – Az apám valamiért még kitart mellette. És amíg ez így van, nem hagyom őt cserben.

Edward együttérzőn bólintott, majd egy ideig csendben figyeltük a kilátást. Viszont eszembe jutott valami.

- Tudod, azért meglepődtem, hogy Rosalie nem indított bosszúhadjáratot Jacob Black ellen – mondtam. Edward felnevetett.

- Látom eléggé kiismerted már – állapította meg. – Ő akart. Nagyon is. De az apám megtiltotta neki. Azt mondta, mi fölötte állunk az olyan piti dolgoknak, mint amit Jacob tett. Rose nagyon védelmező tud lenni, ha a családjáról van szó. Van egy gyengédebb oldala is.

Hittem Edwardnak, és habár Rosalie mindig udvarias és tiszteletteljes volt velem, mindig is úgy éreztem, hogy nem kedvel. Ha valaki, hát ő biztosan nem tekint engem családtagnak. Ráadásul ma este begyűjtöttem nála még egy rossz pontot.

Miközben ekörül jártak a gondolataim, észrevettem, hogy valaki figyel. Egy tőlünk pár méterre álldogáló pasas kacéran mosolygott, majd kacsintott egyet. Elpirultam a rám irányuló figyelemtől – mint mindig – és ekkor Edward is észrevette őt. Karjait a derekamra fonta és olyan közel húzott magához, hogy szinte már ölelkeztünk. Éreztem a leheletét a nyakamban, majd ajkait a fülemnél, mikor belesuttogott: - Úgy tűnik, ma mindenkit magadba bolondítasz. Habár ez egyáltalán nem lep meg. – Kikerekedett szemekkel néztem fel Edwardra, azon tűnődve, hogy ezzel tényleg azt akarja-e mondani, amit én gondolok. Ő azonban csak rám mosolygott, majd azt mondta: - Ideje hazamenni.

***

Teltek a napok, én pedig egyre többet gondoltam Edwardra, mikor épp nem volt a közelemben. Volt köztünk valami kimondatlan dolog, egy állandóan pattogó szikra. Ezt viszont nem jelezte más, csak azok a pillanatok, mikor váratlanul összenéztünk és utána mindketten elmosolyodtunk, vagy a viccelődések a közös ebédek során.

Egy héttel a jótékonysági bál után kaptam egy hívást. Esme volt az. – Bella, édesem! – szólt bele a telefonba, miközben hangjában mosoly bujkált. – Csak azért hívlak, hogy megtudjam Edward szólt-e a holnap estéről. Mindig minden kimegy a fejéből.

- A holnap estéről? – kérdeztem összezavarodva. Edward a leghatározottabban nem említett nekem semmit.

- Igen! Edward szülinapja lesz! Minden évben családi körben ünnepeljük, emlékeztettem őt a napokban, hogy szóljon neked. Csak azt ne mondd, hogy nem tette. Ugye nincs még programod, drágám? El tudsz jönni?

- Óh… hát persze – motyogtam megrökönyödve. Holnap lesz Edward szülinapja? És miért nem szólt nekem? Tényleg elfelejtette volna? Talán csak nem akarja, hogy ott legyek…

- Remek! – lelkendezett Esme. – Akkor holnap este találkozunk.

Ekkor azonban eszembe jutott, hogy nem kéne-e megajándékoznom Edwardot. Habár talán furcsán venné ki magát. Én mégis akartam adni neki valamit. Aztán felrémlett előttem az arany középút.

- Várj, Esme! Kérhetnék egy szívességet?

***

Mikor aznap este hallottam, hogy megérkezett Edward, kimentem hozzá a nappaliba. Elmosolyodott, mikor meglátott. – Ma délután felhívott Esme. A holnap este miatt – közöltem vele.

- Óh. Öhm, igen. Elfelejtettem szólni, sajnálom.

- Ha szeretnél egyedül menni, nekem az teljesen rendben van – mondtam. Nem szemrehányásnak szántam, csak tudatni akartam vele, hogy egyáltalán nem haragszom, ha csak a családdal akarja tölteni a születésnapját. – Én abszolút megértem, még új vagyok, és nem bánom, ha…

Edward két hosszú lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot és egyik ujját ajkaimra helyezte, majd miután elhallgattam, megfogta a vállaimat. – Eszem ágában sincs nélküled ünnepelni a szülinapomat – mondta halkan. – Csak mióta az anyám emlékeztetett, azon tépelődtem, hogyan mondjam meg neked, mert nem akartam, hogy kötelességnek érezd.

- Ugyan, dehogy. Szívesen veled megyek, ha így akarod – vontam meg a vállam félszegen.

- Akkor megbeszéltük – bólintott Edward mosolyogva.

Mikor elérkezett a másnap reggel, Edward furcsállotta, hogy nem megyek dolgozni. Egyszerűen csak vállat vontam és azt mondtam, hogy amúgy is péntek van, Carlisle-nak nincs ma szüksége rám. Ez igaz is volt, tegnap este megbeszéltem vele. Gyorsan boldog születésnapot kívántam neki, majd nekiláttam az én kis meglepetésemhez.

***

Aznap este, mikor megérkeztünk Edward szüleinek lakására, Esme széles mosollyal nyitott ajtót. – Megérkezett az ünnepelt! – jelentette be tapsikolva, mire Edward a szemeit forgatta, én pedig elnevettem magam. – Gyertek csak be, édeseim.

Mikor beléptünk, Esme rám kacsintott, amitől rögtön elpirultam. Még akkor is, ha nem igazán értettem, hogy miért kacsintott. De úgy sejtettem, köze van hozzám és Edwardhoz. Ó, te jó ég. Ugye nem hiszi, hogy beleszerettem Edwardba, csak mert meg akarom lepni? Csak ezt ne…

Nem volt időm, tovább gondolkodni ezen, ugyanis beterelt minket az étkezőbe, ahol már ott várt mindenki. Megölelgettem Carlisle-t, Emmett-et, Jaspert és Alice-t – akik, mint megtudtam, családtagnak számítottak – majd miután Rosalie megölelte a bátyját – még mosolygott is közben! – hűvösen biccentett felém. Nem kellett volna ezen megbántódnom, de mégis sikerült.

A vacsora ennek ellenére remek hangulatban telt. Esme remekül főzött, és ahogyan egyre csak fogyott a bor, egyre élénkebb gyerekkori történetek röpködtek az asztal körül. Esme és Carlisle emlékei édesek és viccesek voltak, Jasper történetei egyenesen vadak, és még Rosalie is elmesélte, hogy Edward egyszer behúzott egy fiúnak, mert az megbántotta a húgát.

Egyre hangosabban nevettünk, majd mikor Edward még a legutóbbi történettől pirult – ezt a szokást biztosan tőlem vette át – Rosalie felállt és bejelentette, hogy kimegy a mosdóba. Nahát, a jégkirálynő biztos túl sok örömöt mutatott ma este, el kell mennie, hogy visszaállíthassa érzéketlen maszkját…

Tovább beszélgettünk – közben Emmett is eltűnt az asztaltól – és tovább ittunk. Egy idő után éreztem, hogy túl sok volt a bor. Kissé szédültem, és tompa volt az egész testem. Mivel Rosalie már jó ideje eltűnt, gondoltam biztosan végzett. Igazam is volt, nem volt ott a mosdóban. Alaposan megmostam az arcom hideg vízzel, hogy kicsit kitisztítsam a fejem. Pár perc után már sokkal jobban éreztem magam, már csak egy kis kellemes zsongás maradt.

Mikor azonban elindultam vissza az asztalhoz, megláttam Rosalie-t a nappali kanapéján, és Emmett-et, aki egyik karjával magához ölelte a feleségét. Nem értettem mi történik, ám ekkor Rosalie felnézett, mivel bizonyára meghallotta a lépteimet, én pedig döbbentem fedeztem fel, hogy sír. Úgy éreztem, hogy nagyon nincs itt a helyem és bocsánatot akartam kérni, de Rosalie dühös pillantása megállított. Teljesen elképedve sétáltam vissza a többiekhez, ahol még mindig folyt a nevetgélés. Csak Edward vette észre rajtam a változást.

- Minden rendben? – kérdezte gyengéden, míg a többiek egymással voltak elfoglalva. Bólintottam. Ő azonban átlátott rajtam. – Ha akarod, hazamehetünk. Én már amúgy is mennék – mondta. Újabb bólintás volt a válaszom.

Edward a szüleihez fordult.

- Ha nem bánjátok, mi most megyünk. Mindketten elég fáradtak vagyunk – mondta. – Anya, ugye csomagolsz a tortából?

- Ó, idén nem csináltam tortát – mosolyodott el Esme.

- Nem készítettél az egyetlen kisfiadnak szülinapi tortát? – kérdezte Edward lefelé görbülő ajkakkal, amitől muszáj volt elmosolyodnom. Esme nevetni kezdett.

- Nem bizony, nagy fiú vagy már – felelte, majd a bortól kótyagosan felállt és megölelte Edwardot. – Boldog szülinapot, édesem – mosolygott rá, majd felém fordult és megsimogatta az arcom.

Szépen lassan elbúcsúztunk mindenkitől – kivétel volt ez alól Rosalie és Emmett – majd Edward és én már pont kilépni készültünk a lakásból, mikor meghallottam Rosalie hangját. – Bella, beszélhetnék veled egy kicsit négyszemközt?

Nagyot nyeltem, majd idegesen felé fordultam. – Természetesen – válaszoltam, majd jeleztem Edwardnak, hogy csak pár perc lesz az egész, és követtem Rosalie-t, aki az apja dolgozószobájába vezetett. Miután becsukta mögöttünk az ajtót, az egyik fotel felé intett az asztal egyik oldalán.

- Foglalj helyet – mondta üzleties hangján, majd mikor leültem, ő is leült velem szemben. Egy pillanatig méregetett, mintha azon gondolkodna, hogy beszéljen-e, de végül megszólalt. – Nem örülök, hogy láttad. De mivel Edward felesége vagy, még ha csak egy szerződés miatt is, úgy gondolom megbízhatok benned.

- Hát persze – bólintottam. Rosalie felállt és a hatalmas ablakokhoz sétált. Ahogyan ott állt, kezével a nyakában lévő gyöngysort szorongatva, és a holdat figyelte, úgy nézett ki, mint egy tökéletes festmény.

- Bizonyára emlékszel, hogy az esküvő előtti héten nem igazán voltam jelen – kezdte.

- Emlékszem – feleltem. Főleg arra emlékeztem, mikor Edwardhoz költöztem és mindenki segített, kivéve Rosalie-t. Azt hittem csupán csak azért, mert nem bír engem, habár Edward próbálta az esküvő előkészületeire fogni a dolgot.

- Az történt velem akkor, ami ma is – szólt. – Először is meg kell értened, hogy egészen kislány korom óta csakis arra vágytam, hogy anya lehessek. Aztán négy évvel ezelőtt találkoztam az igazival, mikor az apám felvette a cégéhez. Csak húsz éves voltam, de tudtam, hogy soha többé nem fogok senkit sem úgy szeretni, mint Emmett-et. Aztán két évvel ezelőtt összeházasodtunk. De még jóval azelőtt, az eljegyzésünk alatt eldöntöttük, hogy gyereket akarunk. Én naiv módon teljesen belelkesedtem, és habár hónapokig nem történt semmi, mindenki csak biztatott, akkor is, mikor már kezdtem nagyon letörni. De folytatódott a balszerencsém. Ével teltek el azóta, és hiába mondogatom magamnak egyfolytában, hogy add már fel, minden hónapban amikor szembesülök vele, hogy megint nem sikerült… valami összetörik bennem.

Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szememben. Kétségbeesetten mondani akartam valami vigasztalót, vagy talán megölelni Rosalie-t, bármit az égvilágon, ami jobbá teheti. De tudtam, hogy nincs ilyen dolog. – Annyira sajnálom – suttogtam.

Percekig nem szólt egy szót sem, csak összeszedte magát, majd felém fordult. – Ezt a férjemen kívül csakis a szüleim és a bátyám tudják. És most már te is. Elvégre, azt hiszem be kell vallanom magamnak, hogy a család tagja lettél. De tudd azt is, hogy nekem ők mindennél fontosabbak. Úgyhogy ne okozz csalódást egyiküknek sem, Bella. És még valami. Nagyon vigyázz Jacob Black-kel.

Visszamentem Edwardhoz, aki mosolyogva várt rám, és nem sokkal később beléptünk a liftbe. Gondolatoktól kusza fejemet a vállának döntöttem és felsóhajtottam. – Szegény Rosalie.

Edward valószínűleg rájött, hogy miről beszéltünk. – Igen – sóhajtott ő is, majd apró puszit nyomott a fejem búbjára.

Taxival mentünk haza, és ahogyan újra eszembe jutott, hogy készültem ma valamivel, hirtelen felélénkültem, ezt pedig Edward is észrevette. Kézen fogva vezettem be a lakásba – az otthonunkba – azon belül pedig az étkezőbe.

- Van számodra egy kis meglepetésem – jelentettem ki mosolyogva, és leültettem az egyik székre. Berohantam a konyhába és kivettem a hűtőből a művemet. Azt kell hogy mondjam, hiába volt valamennyi konyhatudásom, ezzel a tortával nagyon megszenvedtem. Nem csak valami egyszerűt akartam, szerettem volna, ha az egész tökéletes lesz. És büszkén ki is jelenthetem, hogy ez sikerült. Esme pedig örömmel egyezett bele a szívességbe, hogy idén nem készít tortát.

Csak két gyertyát kellett meggyújtanom – egy kék színű kettest, valamint egy zöld hatost – majd kiléptem az étkezőbe. Edwardnak kikerekedtek a szemei, mikor letettem az asztalra.

- Boldog születésnapot, Edward – mosolyodtam el.

- Te… sütöttél nekem egy szülinapi tortát?

- Tudom, hogy valószínűleg nagyobb meglepetésre számítottál. Csak én is hozzá akartam járulni valamivel a szülinapodhoz – vontam vállat.

- Nekem nagyon is tetszik ez a meglepetés – mondta. – El sem hiszem, hogy ennyit fáradoztál értem, Bella. Köszönöm.

Öröm töltött el ezektől a szavaktól. – Igazán nincs mit. De most kívánnod kell valamit, aztán pedig fújd el a gyertyákat!

Néhány pillanat után valóban elfújta a gyertyákat, azután pedig felvágtuk a tortát és egészen éjfél utánig beszélgettünk. Mielőtt aznap éjjel beléptem volna a szobámba, Edward magához húzott és szorosan megölelt. Valahogy többnek érződött, mint egy baráti ölelés. – Csodássá tetted ezt a napot – súgta a fülembe.

Nevetségesen hatalmas mosollyal indultam el aludni.