11. fejezet

Íme, itt is volna. Hajnali háromkor végre sikerült befejeznem ezt a részt. Köszönöm azoknak, akik írtak az előzőhöz, ide is kíváncsian várom a véleményeteket.
Abellana

(Edward)

Egy hétfői estén, másfél héttel a születésnapom után Jasper és Emmett átjöttek hozzám, míg Alice ragaszkodott hozzá, hogy ő és Bella kirittyentsék magukat és elmenjenek szórakozni. Enyhén fogalmazva sem tartottam túl jó ötletnek. Pláne miután megpillantottam Bellát. Elképzelni is szörnyű volt, hogy idegen pasik fogják legeltetni a szemeiket a feszes, fekete ruhába bújtatott domborulatokon, néhányan talán meg is próbálják majd fogdosni.

Mikor diszkréten félrehívtam Alice-t és a tőlem telhető legudvariasabb módon megérdeklődtem, hogy elment-e az esze, csak annyit felelt, hogy Bellának kijár a szórakozás. Ebben egyet is értettünk. Csak nem egy rakás iszákos, kanos férfi közt. De én nem akartam olyan férj lenni, és tulajdonképpen nem is voltunk igazi házasok, így hát nem sok beleszólásom volt a dologba.

Ezek után csak panaszkodni akartam valaki olyannak, aki ismeri a Bellához kötődő „múltamat”. Azonban Emmett előtt nem beszélhettem szabadon Jasperrel, hiszen ő is – mint az egész családom – azt hiszik, hogy akkor láttam meg először Bellát, mikor belépett az étterembe és megállapodtunk a házasságkötésünkről. Ez viszont nem jelentette azt, hogy ő sem vett észre semmit.

- Szóval… hogy alakulnak a dolgok Bellával? – villantott rám kaján vigyort Emmett.

- Barátok vagyunk – vontam vállat, miközben próbáltam közömbösnek tűnni.

- Extrákkal? – kacsintott rám.

- Nem! – vágtam rá rögtön. – Szimplán csak barátok.

- Óh, na ne már – ellenkezett Emmett. – A vak is látja, hogy valami van köztetek. És gondolj csak bele. Olyan régóta akartuk már, hogy legyen valakid. A szüleid imádják Bellát, odáig lennének, ha ti ketten összejönnétek.

- Mind felfújjátok ezt a dolgot. Csak barátok vagyunk, ennyi – makacskodtam.

Azonban elgondolkodtatott, amit Emmett mondott. Vajon a kívülállóknak tényleg úgy tűnt, hogy lehet köztünk valami? Abban biztos voltam, hogy én többet akarok. De arról fogalmam sem volt, hogy Bella mit szeretne. Néha úgy tűnt, hogy ő is érzi a köztünk lévő vonzást. Lehetetlennek tűnt nem érezni. Viszont az is lehet, hogy ő tényleg csak barátként tekintett rám. Mi történik velem? Mielőtt Bella Swan belépett az életembe, sosem gondolkodtam ennyit egy lány irántam való érzéseiről. Mielőtt őt megláttam, senki sem érdekelt ennyire. Gondolatban undorodva felhorkantam. Szedd össze magad Edward!

***

Másnap reggel együtt indultunk munkába, mint mindig. Most azonban egy hangunk sem hallatszott az út során, Bella csak nézett ki az ablakon, tekintetét az elsuhanó épületekre szegezve, én pedig kihasználtam, hogy észrevétlenül bámulhatom. Azon gondolkodtam, hogy vajon hányan figyeltek fel rá tegnap este. Valószínűleg sokan. Vajon odament valaki hozzá, hogy meghívja egy italra aztán elkérje a számát? Biztosan. Persze tudtam, hogy el kell utasítania a férfiakat a szerződés miatt. De nem tudtam kiverni a fejemből, hogy milyen lenne ha én lennék ott Bella mellett. Igazi férjként, aki elbüszkélkedhet a gyönyörű feleségével.

Kétségbeesetten meg akartam törni a csendet, így hát azt kérdeztem: - Milyen volt az estéd?

Úgy tűnt, mintha szavaimmal félbeszakítottam volna a gondolatait, mert egy pillanatig úgy nézett rám, mintha eddig ott sem lettem volna. – Óh… öhm, jó volt. Mármint a klubok nem igazán az én világom, de jól éreztem magam Alice-szel. És a tiéd hogy telt?

- Csak a szokásos – vontam vállat. Bella halvány mosollyal bólintott, majd újra elfordult tőlem. Zavartan összeráncoltam a homlokom. Úgy tűnik, tényleg nagyon elmerült a gondolataiban.

Néhány órával később már az irodámban ültem, amikor megcsörrent a telefonom. Alice volt az.

- Mi az? – szóltam bele a telefonba gorombán.

- Csak azt ne mondd, hogy még mindig morcos vagy, amiért elvittem Bellát szórakozni. Tipikus férfi…

- Éppen dolgozom, Alice. Miért hívtál?

- Nos, arra gondoltam, hogy idén is lemehetnénk a folyópartra ünnepelni, mint tavaly. Négyesben! Hát nem vicces? Akkor is ott voltunk mind a négyen és nem is sejtettük, hogy egy évvel később már házasok lesztek – csacsogott Alice. Egy pillanatra elkerekedtek a szemeim. Bele sem gondoltam, hogy pontosan pénteken lesz egy éve, hogy először megpillantottam Bellát. Már ennyi ideje, hogy rabul ejtett, anélkül, hogy egyáltalán tudna róla.

- Öhm… majd megkérdezem Bellát – feleltem. – Apropó, mi történt tegnap este? Bella nagyon csendben van ma.

- Semmi különös – válaszolt. – Csak beszélgettünk.

- Beszélgettetek? Miről? Én is szóba kerültem? – Úgy záporoztam a kérdéseket Alice-re, mintha kihallgatáson lennénk.

- Hát persze, mindenféléről elcsevegtünk. Naná, hogy a férjeink is szóba kerültek.

Vártam, hogy Alice többet mondjon, de nem tette. – És? – csattantam fel.

- Ez bizalmas információ, Edward. Különben sem mondok neked semmit, amíg ilyen mogorva vagy – mondta, mire én türelmetlenül a szemeimet forgattam.

- Na és megkörnyékezték a férfiak? Ugye észrevették a gyűrűt az ujján? – tettem fel újabb kérdéseket.

- Mit számít az? Gondolod érdekel Bellát bárki is, amikor ő teljesen… hopsz, erről nem beszélhetek.

- Alice – morogtam, miközben egyik ujjammal a halántékomat masszíroztam. Ez a telefonbeszélgetés nagyon is frusztráló volt. Mégis miről nem beszélhet?

- Most mennem kell, Edward. Számítunk rátok pénteken. – És mielőtt bármit is szólhattam volna, Alice letette a telefont. Mélyet sóhajtottam, majd a tekintetem rátévedt az órámra. Ideje értekezletre mennem.

Kiléptem az ajtón, még mindig azon tűnődve, hogy mit akart mondani Alice, de két lépést sem tettem, mikor beleütköztem valakibe. Hirtelen egy csokoládébarna szempár nézett fel rám. Bella gyorsan elkapta a tekintetét, és lehajolt, hogy összeszedjen pár iratot, amit az ütközésünkkor elejtett. Én is azonnal lehajoltam, hogy segítsek neki. Mikor felálltunk és a kezébe adtam az iratokat, kezem valahogy az alkarjához tévedt, én pedig nem tudtam ellenállni, végigsimítottam rajtuk, egészen a csuklójáig.

- Csak óvatosan, Mrs. Cullen – dünnyögtem egy félmosoly kíséretében, mire Bella újból rám nézett. Habár… egy pillanatra olyan volt, mintha az ajkaimat bámulná. – Minden rendben?

- Persze, csak… öhm… ügyetlen vagyok ma – felelte erőtlenül. Tekintetem nem engedte az övét, sőt, a kezeim továbbra is Bella csuklóján voltak. Az agyam egy hátsó része jelezte, hogy el kellene engednem, mert dolgom van, de egyszerűen nem voltam rá képes. Ekkor azonban valaki a torkát köszörülte mellettünk.

- Minden rendben? – kérdezte az apám, majd alaposan szemügyre vett minket. Gyorsan elengedtem Bellát.

- Hogyne – feleltem. – Csak segítettem Bellának felszedni, amit elejtett.

- Értem – mondta, majd gyanakodva felhúzta a szemöldökét. – Készen állsz az értekezletre, Edward?

- Persze – vágtam rá, majd Bellához fordultam, és kissé lehalkítottam a hangom. – Később találkozunk.

Ő csak bólintott, majd miután én és az apám elindultunk, még egyszer hátrafordultam. Bella még mindig engem nézett. Egyikünk sem kapta volna el a tekintetét, ha az apám meg nem szólal újra, mikor már távolabb voltunk. – Mi folyik itt, Edward? – kérdezte.

- Mire gondolsz? – néztem rá értetlenséget színlelve. Apám hunyorított egyet, majd felsóhajtott.

- Egyszer én is ugyanebben a helyzetben voltam, fiam. Vagy legalábbis hasonlóban. Ha akarsz valamit, cselekedned kell.

- Csak barátok vagyunk – motyogtam makacskodva, akár egy kisgyerek.

Az apám felnevetett, majd elindult a tárgyaló felé. – Ezt mintha már hallottam volna – kiáltott hátra a válla fölött, én pedig durcáskodva követtem.

***

Elegem lett a családom tanácsaiból. Más vágyam se volt, csak az, hogy cselekedjek. De ők nem tudhatták, hogy mi tart vissza. Bella sokkal régebb óta a gondolataim középpontja, mint ahogyan azt ők hiszik. És van valami… valami, ami miatt nem tudtam megközelíteni Bellát, nem csak most, de az elmúlt egy évben sem. Viszont még én magam sem tudtam rájönni, hogy mi volt az. Olyan volt, mintha Bella öntudatlanul magához láncolt volna, de mindig gondos távolságban tartott. De most elhatároztam magam. Rá kell jönnöm, hogy mi jár a fejében.

Szerda délelőtt nem sokat láttam Bellát, ami megszokott dolog volt, viszont nem sokkal dél után mindig megjelent az irodámnál, hogy együtt ebédeljünk. Most viszont itt ültem és értetlenül bámultam az órát. Rég elmúlt dél.

Felálltam és kisétáltam az irodámból. Odamentem a gyakornokok fülkéihez, de Bellát nem találtam a szokásos helyén. Hirtelen viszont tűsarkak kopogtak el mellettem. A hang gazdája felé fordultam, és egy fiatal szőke nő volt az. Nem ismertem, de néha láttam az arcát, tudtam, hogy Bella mellett dolgozik ő is gyakornokként.

- Elnézést! – állítottam meg. – Bella Swan-t keresem.

Felnézett rám és a szemei kikerekedtek. – Mr. Cullen! – hüledezett.

- Öhm… igen. Jó napot. Bocsánat, a feleségemet keresem.

- Óh, hát persze. Bella a fénymásoló szobában van – mutatott a háta mögé.

- Köszönöm – mondtam hálásan egy mosoly kíséretében, majd miután elindultam a vele ellenkező irányba, még hallottam, ahogyan egy „ó te jó ég” elhagyja a száját. Fura.

Továbbmentem a fénymásoló szoba felé, és ahogyan a nő mondta, Bella tényleg idebent volt. Éppen háttal állt nekem. Lassan lépkedtem felé a szürke szőnyegen, miközben szerencsére a fénymásoló zaja elnyomta lépteim hangját. Csak akkor álltam meg, mikor már csak egy hajszálnyira voltam Bellától. Ha kicsit is megmozdulok, a mellkasom hozzásimult volna a hátához, arcomat pedig a hajába fúrhattam volna, hogy mélyen magamba szívjam az illatát. Végül felemeltem az egyik kezem és finoman a csípőjére helyeztem.

Bella ijedten ugrott egyet, majd nehézkesen szembefordult velem azon a kevés helyen, amit hagytam neki. – Megijesztettél – pihegte.

- Vártam, hogy együtt ebédeljünk. Mint mindig – feleltem.

- Óh. Én csak… elfoglalt voltam – mondta, de közben rám sem nézett.

- Valóban? – kérdeztem kétkedve, és közben visszahelyeztem a kezem a csípőjére, a másikkal pedig felemeltem az állát, hogy a szemébe nézhessek. – Mintha kerülnél engem tegnap óta. Pontosabban az azelőtti este óta. Történt valami Alice-szel?

- Nem, csak beszélgettünk – felelte halkan.

Egyszerűen nem bírtam magammal, közelebb léptem Bellához, míg össze nem simult az egész testünk, orrommal pedig végigsimítottam az állán, aztán fel az arcán, majd a fülébe súgtam: - Rólam is beszélgettetek?

- M-mit művelsz, Edward? – kérdezte Bella gyengén.

- Csak feltettem egy ártalmatlan kérdést – suttogtam újra, majd folytattam amit azelőtt, de ezúttal a nyakán és a vállán simítottam végig, miközben másik kezem is a csípőjére tettem.

- Te is szóba kerültél – felelte szinte hangtalanul.

- És…? – kérdeztem újabb részletek után puhatolózva, de igazából már nem is érdekelt. Csak arra tudtam összpontosítani, hogy a Bella iránti vágyakozás elveszi az eszem.

Mivel alacsonyabb volt nálam, újból magam felé kellett emelnem az arcát egyik kezemmel, míg az orrunk össze nem ért.

- Edward – szakadt fel a nevem az ajkai közül, mint egy halk nyögés. Fogalma sem volt, mit tett velem, hogy ilyen módon hallottam a nevemet tőle.

El sem mertem hinni. Itt a pillanat. Olyan közel volt hozzám, annyira összesimultunk, éreznie kellett, hogy mit tesz velem. Lehetetlen lett volna nem észrevenni. Ajkai mindössze néhány milliméterre voltak az enyéimtől, én pedig alig vártam, hogy végre megízlelhessem őket. Már elképzeltem, ahogyan nyelveink és a lélegzetünk összekeveredik, a kezem pedig a puha húsba markol, hogy még közelebb húzzam őt magamhoz. Elképzeltem, ahogyan körmei végigszántják a hátam és a nevem tör fel belőle, mikor csókjaim áttérnek a nyakára.

Viszont egyik sem valósult meg.

- Ó, bocsánat! – hallatszott egy hang mögöttem. Bella és én úgy rebbentünk szét, akár a madarak. Csak még kínosabb lett a helyzet, mikor felismertem az érkezőt, és ő is engem. – Áh, Edward!

Alistair volt az, apám egyik jó barátja és munkatársa. Az egyik azok közül, akik nem tudtak eljönni az esküvőre. – Öhm… bocsáss meg, Alistair, mi csak…

- Nekem nem kell magyarázni – legyintett nevetve. – Én is voltam friss házas. Sajnálom, hogy megzavartalak benneteket, csak éppen a titkárnőm beteg, úgyhogy most nekem kell ezt a csomó mindent lefénymásolnom…

- Adja csak – mosolygott rá udvariasan Bella.

- Köszönöm, Bella, kedves tőled – felelte Alistair, miközben hatalmas mosoly terült el az arcán.

- Ti már ismeritek egymást? – kérdeztem.

- Igen, találkoztam a feleségeddel a minap. Azonnal nagy rajongója lettem, igazán bájos lány. Sajnálom, hogy nem tudtam ott lenni az esküvőn. De ha már itt az alkalom, szívből gratulálok.

- Nos, öhm… köszönjük. Azt hiszem nekem ideje visszamennem dolgozni – mondtam, majd Bella felé fordultam, aki azonban makacsul kerülte a tekintetem. – Este találkozunk.

Félig felém fordult, majd kurtán bólintott. Alistair rám kacsintott egyet, majd visszamentem az irodámba. El sem tudtam hinni, hogy mi történt az előbb. Bella és én majdnem csókolóztunk. És ő is akarta. Ebben biztos voltam. Alig vártam, hogy megérkezzen az este és megbeszélhessük, hogy mi történt. Vagyis majdnem történt.

Azonban nem volt ilyen szerencsém. Későn végeztem, és mikor megérkeztem haza, Bella már elment aludni. Így hát várnom kellett reggelig, de megint csalódásban volt részem. Bella azelőtt elment, hogy én felébredtem volna. Ez már nevetséges! Nem kerülgethet a végtelenségig!

Egész nap ideges voltam és nagyon-nagyon frusztrált. Elhatároztam, hogy ma nem hagyom őt elmenekülni a kis beszélgetésünk elől. Reggel szóltam Riley-nak, a sofőrünknek, hogy azonnal hívjon fel, mielőtt hazaviszi Bellát. Így hát meg sem lepődtem, mikor délután az ő hívását jelezte a telefonom. Most megvagy, drága nejem.

- Jó napot, Mr. Cullen. Az előbb jött le Mrs. Cullen. Megmondtam, hogy a maga utasítására meg kell várnom önt, mire ő azt mondta, akkor hazamegy másképp. Próbáltam megállítani, de… nem tudtam, hogy utánamenjek-e, uram.

- A fenébe – morogtam. – Semmi gond, Riley. Azonnal ott leszek.

Kiviharzottam az irodámból és azonnal a lift felé vettem az irányt. Többen furcsán néztek rám, de nem érdekelt. A lift viszont ma valamiért különösen csigalassúnak tűnt, és mikor már kezdtem azt fontolgatni, hogy lerohanok a lépcsőn, megérkeztem a földszintre. Kirohantam az épületből és körülnéztem, majd csodák csodájára megláttam Bellát távolodó alakját. Utána futottam és megragadtam a könyökénél fogva.

- Hát ennyire el akarsz kerülni? – kiáltottam fel. – Többé nem is fogsz hozzám szólni?

- A francba – motyogta Bella. – Gondoltam nem az épület előtt fogok taxit, nehogy rám uszítsd a hülye sofőrödet. Nem hittem volna, hogy te magad állítasz meg.

- Márpedig itt vagyok – tártam szét a karjaimat. – Te pedig gyerekesen viselkedsz.

- Én viselkedem gyerekesen? – kelt ki magából Bella. – Ennek csak egy… egy érdekházasságnak kellett volna lennie! Te voltál az, aki elszúrtad ezt az egészet! Azzal, amit tegnap tettél. Mégis hogy a fenébe kéne viselkednem?

- Mondjuk akár meg is beszélhetnénk – mondtam. – Felnőttek módjára.

- Nincs ezen semmit se megbeszélni – jelentette ki. – Ez soha többé nem történhet meg. Felejtsük el az egészet.

- Mi van, ha én nem akarom elfelejteni? – kérdeztem. Bella a szemeit forgatta. – Ne is tagadd, hogy van köztünk valami! Ráadásul már elég régóta. Ideje, hogy tudomást vegyünk róla.

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – makacskodott Bella.

- Pontosan tudod, hogy miről beszélek! – rivalltam rá. Bella hirtelen a cipőjét kezdte bámulni, és nem felelt semmit. Felsóhajtottam. – Figyelj, nem akarom, hogy tovább kerülgess. Ez elég szar helyzet. Csak… tegyünk úgy mint azelőtt, rendben?

Bella csak szó nélkül, csücsörítve bólintott. Én pedig megkönnyebbültem, még akkor is, ha tudtam, hogy haragszik rám. Eddig tökéletesen megvoltunk barátokként, és én átléptem egy határt tegnap. Ebben igaza volt. – Na akkor hazamegyünk, vagy álldogálunk még itt egy órát? – csattant a hangja, majd elindult visszafelé, én pedig elmosolyodva követtem. Tüzes Bella visszatért.

***

Elérkezett a péntek. Július 4-e. A legtöbb embernek – vagyis legtöbb amerikainak – ez a nap a hazája ünnepléséről szólt. De nem nekem. Nekem ugyanis most már örökké úgy marad meg, mint a nap, amikor Bella Swan az életem része lett. Még akkor is, ha ő akkor még nem tudott róla.

Nagyjából visszatértünk ahhoz a barátságos viselkedéshez, mint azelőtt, habár most némi kínos feszengés is vegyült a dologba. Viszont beleegyezett abba, hogy együtt töltsük az estét, és ennek örültem.

Csendben ültünk a taxiban, útban odafelé, mikor eszembe jutott valami. – Tudod, mire emlékszem? Tavaly pont ezen a napon találkoztam az apáddal. És azt mondta, ez hagyomány nálatok. Hogy együtt töltitek a július 4-ét.

Azt már nem említettem, hogy később aznap láttam is őt. Bella meglepettnek tűnt.

- Ilyenekre emlékszel? – nevetett fel. – Így volt. Még kiskoromban vitt el először. Az anyám nem akart jönni. Aztán minden évben együtt töltöttük ezt a napot a folyóparton. Ezek voltak a legjobb emlékeim minden nyáron. Az az egy tökéletes nap, amikor az apám felvidított és az anyámat egy pillanatig sem kellett elviselnem. De most már felnőttem. A tavalyi volt a legutolsó. Minden hagyománynak vége szakad – mondta szomorúan.

Gratulálok, te idióta. Most aztán jól feldobtad a hangulatát. Egyik kezemmel az övé felé nyúltam és finoman megszorítottam. Mivel a testi érintkezés most érzékeny téma volt köztünk, arra számítottam, hogy elhúzza a kezét. De ehelyett elmosolyodott és visszaszorított.

Nem sokkal később megérkeztünk a folyópartra, ahol Alice és Jasper már vártak minket. Mikor Bella és Alice kicsit elvonultak, kibukott belőlem a dolog.

- Majdnem megcsókoltam – sóhajtottam. – Egyre nehezebb úgy tenni, mintha nem lenne köztünk semmi.

- Akkor ne tégy úgy – tanácsolta Jasper.

- Ez nem ilyen egyszerű – feleltem. – Ő nem akarja. Kezdem azt hinni, hogy egészen idáig csak képzelődtem. Talán ő tényleg csakis barátként tekint rám.

- Azért azt nem hinném – mondta Jasper. – Legalábbis Alice szerint.

Erre felkaptam a fejem. – Bella mondott neki valamit?

- Azt hiszem – bólintott. – De Alice nem mond nekem semmit. Viszont azokból a véletlen foszlányokból ítélve, amiket kikotyogott, szerintem nagyon is kétoldalú a dolog. Bella sem közömbös irántad. Ez szinte biztos.

Ezt eddig is sejtettem, de ez a megerősítés most váratlan eufóriával csapott le rám az utóbbi napok kétkedése után.

Nem sokkal azelőtt, hogy a tűzijáték elkezdődött volna, Bella és én sétáltunk egyet. Jókedvűnek tűnt Alice és Jasper mellett, de tudtam, hogy még mindig maga alatt van. – Sajnálom, hogy elszomorítottalak – mondtam.

- Ugyan, dehogy – legyintett. – Azt hiszem ideje szembenéznem a tényekkel. Az apám azt az életet választotta, aminek Renée is része. Én pedig felnőttem. Új szakasz kezdődött az életemben. És igazad volt.

- Miben? – kérdeztem kíváncsian.

- Gyerekesen viselkedtem, amiért kerültelek – mondta.

- Bella, nem… - Meg akartam győzni az ellenkezőjéről, de két ujját a számra helyezte és elhallgattatott.

- Igenis az voltam. Sajnálom. Ami tény, az tény – vont vállat. – Majdnem megcsókoltál. És én nem tettem ellene semmit.

- Az én hibám volt. Nem kellett volna azt tennem.

- Tényleg így gondolod? – vonta fel az egyik szemöldökét Bella. Néhány pillanatig egymás szemébe néztünk, majd megráztam a fejem. Ő elmosolyodott.

Sétáltunk tovább, mikor egyszer csak elkezdődött a tűzijáték és mindketten megálltunk. Mindenki az égre tekintve gyönyörködött a látványban, de én tudtam, hogy mi ketten egyáltalán nem figyeltünk rá. Kicsivel Bella mögött álltam, csupán egy-két centi volt az én mellkasom és az ő háta közt, ő pedig felém fordította a fejét és rám nézett. Visszanéztem a szemébe és éreztem, hogy ebben a pillanatban valami megváltozott kettőnk között. Bella lassan velem szembe fordult, és akkor tudtam. Ez a tökéletes pillanat. Most kell megtörténnie. Nem előbb, nem később.

Könnyedén lehajoltam hozzá, áthidalva a köztünk lévő egy-két fejnyi különbséget. Ajkaim lassan megérintették az övéit, puhán és gyengéden. Abban a pillanatban elvesztem. Soha egy csók sem volt még rám ilyen hatással. Csakis Bella váltotta ezt ki belőlem, ezt a véget nem érő szomjazást őiránta. Nyelvemmel végigsimítottam alsó ajkán, ő pedig engedte, hogy mélyebben megízleljem. Arcát két kezem közé fogtam, majd éreztem, ahogyan a tenyerei felsiklanak a hátamon. Kellemesen beleborzongtam.

Mikor kifogytunk a levegőből, egy pillanatra elváltunk, de még nyomtam egy utolsó édes csókot ajkaira, ezzel megpecsételve az első igazi csókunkat. Sokat gondoltam az esküvői csókra is, de az nyomába sem érhetett ennek.

Homlokomat az övének döntöttem és mindketten kapkodtuk a levegőt. Csak néhány pillanat után néztem újra a szemébe, kicsit aggódva, hogy mit találok bennük. Azonban Bella nem mutatta a megbánás jeleit. Csillogó szemekkel nézett fel rám, majd pontosan ugyanabban a másodpercben a kitörő boldogságtól mindketten elnevettük magunkat, miközben a tűzijáték utolsó hangjait elnyelte az éjszaka.

10. fejezet

Végre itt is a következő fejezet, ezúttal sikerült két héten belül tartani. :D Köszönöm a véleményeket az előző részhez - a hozzászólások nagyon ösztönzően hatnak ám. A következő fejezetben elérkezünk július 4-hez, ami ugyebár Edward és Bella első találkozásának az évfordulója... vajon mi fog történni? ;)
Abellana

(Bella)

Amint Edward keze elhagyta a derekamat, ajkai pedig nem értek többé hozzá a fülemhez, amibe az előbb belesuttogott, máris kicsivel nyugtalanabb lettem. A sok idegen között megnyugtatott a tudat, hogy mellettem van, és még inkább megnyugtatott az érintése. Ez nemrég még kiborított volna, és megpróbáltam volna elfojtani minden Edwarddal kapcsolatos „illetlen” gondolatot. De most… inkább csak élveztem, hogy milyen jól kijövünk egymással.

- Elveszettnek tűnik – szólt mellőlem egy hang. Kissé megugrottam ijedtemben, mert nem számítottam rá, hogy bárki is hozzám fog szólni, míg elmerülök a gondolataimban. Ránéztem a férfira, aki magabiztosan mosolygott. Nálam pár évvel idősebb lehetett, nagyjából Edward-korú. Elegáns fekete öltönyt és inget viselt, amitől még hangsúlyosabb lett sötétebb bőre és barna szeme, fekete haja pedig rövidre volt nyírva. Olyan rövidre, amibe az ember nem tudja beletúrni az ujjait. Nem úgy, mint Edwardéba… na jó, fókuszálj, Bella.

- Még új vagyok – vallottam be nevetve. A férfi is udvariasan nevetni kezdett.

- Nem könnyű megszokni – mosolygott rám, majd felém nyújtotta a kezét. – A nevem Jacob Black.

- Isabella Swan – fogtam vele kezet. – De hívjon csak Bellának.

- Meg kell, hogy mondjam, maga kitűnik a tömegből, Bella – mondta, én pedig nevetve elpirultam. Csak nem flörtölni próbál velem? Mielőtt azonban bármit is szólhattam volna, éreztem, hogy egy kar fonódik a derekamra és valaki szorosan magához húz. Edward visszatért.

- Helló, Jacob – biccentett oda neki Edward, szinte már udvariatlanul. Vajon ismerik egymást?

Jacob Black arcáról lassan leolvadt a mosoly, ahogyan a tekintete Edwardra vándorolt. – Cullen – biccentett ő is.

- Látom megismerkedtél a feleségemmel – vetett rá Edward egy műmosolyt.

- Igen, cseverésztünk egy kicsit – felelte Jacob ugyanazzal a mosollyal. – Még nem is gratuláltam. Régóta tart a románc?

Nem tudtam mi folyik itt, de azt észrevettem, hogy valami nincs rendben kettejük között. És habár Jacob elsőre elég szimpatikusnak tűnt, az én férjem Edward volt, és én bíztam benne. Úgyhogy két karomat a dereka köré fontam és még jobban hozzásimultam.

- Már egy ideje – válaszoltam Jacobnak, aki ettől mintha dühössé vált volna.

- Ha most megbocsátasz Jacob, táncolok egyet a feleségemmel – mondta neki Edward, majd magával húzott engem a táncparkettre, miközben Jacob a fogait összeszorítva bámult utánunk.

- Mi volt ez az egész? – kérdeztem, miközben elkezdtünk ringatózni a lassú dallamra. Persze eközben nem kerülte el a figyelmemet, hogy még mindig teljesen egymáshoz simultunk, és az sem volt rám teljesen hatástalan, hogy az előbb kétszer is a feleségének hívott.

Edward nem válaszolt a kérdésemre, helyette ő tett fel egy újabbat. – Miről beszélgettél vele?

- Semmiről – feleltem. – Csak elgondolkoztam, ő meg hirtelen megszólított, hogy idegesnek tűnök vagy mi, aztán bemutatkoztunk és rögtön utána mellettem termettél. Ismered őt, Edward?

Láttam, ahogyan Edward állkapcsa dühösen megfeszül. – Ő az oka – mondta halkan. – Ő az oka annak, hogy hozzám kellett kötnöd magadat. Ő adta a hamis információkat a sajtónak.

- Hogy micsoda? – kérdeztem emelt hangon, miközben éreztem, hogy elkerekednek a szemeim.

- Egy behízelgő seggfej – morogta. – Jacob Black csak egy aljas szemétláda, aki megirigyelte a családom sikerét és elhatározta, hogy tönkretesz. Rose szerint elég amatőr húzás volt, de mint látod, így is súlyos lépéseket kellett tennünk.

Visszanéztem Jacobra, aki még mindig megszállottan bámult minket, és hirtelen elöntött az undor amiatt, amit Edwarddal művelt. Ráadásul a cselekedetei rám is hatással voltak, hiszen emiatt vagyok most házas, de ez jelen pillanatban nem izgatott annyira.

Edward remegett a dühtől a kezeim alatt, én pedig felcsúsztattam őket, és két tenyerem közé fogtam az arcát. – Sajnálom – suttogta lehunyt szemekkel. – De már a jelenléte is… és hogy csak így megkörnyékezett téged…

- Akkor menjünk innét – mormoltam gyengéden.

- Nem lehet – rázta a meg a fejét. – Itt az egész családom és a vacsora még el sem kezdődött, és…

- Edward! Nem érdekel. Nem hagyom, hogy így felhúzzon téged. Kit érdekel most, hogy még a vacsoránál is jópofizzunk? Már megtettük a magunkét. Most tégy valamit önmagadért, és hagyjuk itt az egészet.

Mélyen a szemembe nézett, majd egy perc múlva megszólalt. – Menjünk – bólintott.

Elmosolyodtam, hiszen ez azt jelenti, hogy bízik bennem. Megragadtam Edward kezét és kifelé húztam. Fél pillanatra még elkaptam Rosalie felháborodott tekintetét, de ez most a legkevésbé sem izgatott.

- Na és most? – tette fel a kérdést Edward. Na igen. Megléptünk egy partiról, nem mehetünk csak úgy haza. Aztán hirtelen felötlött bennem valami.

- Van olyan hely itt New York-ban ahová mindig is el akartál menni, de valamilyen okból még sosem tetted? – kérdeztem. Edward elgondolkodott, majd megrázta a fejét. Elmosolyodtam. – Hát nekem van!

***

- Ez komoly? Nem hiszem el, hogy még sosem látogattad meg az Empire State Building-et! Miféle New York-i vagy te? – hitetlenkedett Edward.

Az épület tetején csodáltuk az éjszakai kilátást, miközben a többi látogató furcsa pillantásokat vetett ránk a túlöltözöttségünk miatt. Edward „kapcsolatai” révén azonnal feljutottunk. Néha egész jó Cullennek lenni.

- Tudom, furcsa. Egyszerűen csak mindig úgy voltam vele, hogy lesz még időm megtapasztalni ezt is – vontam vállat. – És te? Sokszor jártál itt?

- Carlisle sokszor felhozott ide gyerekkoromban – mesélte. – Mindig csak ketten jöttünk, és közben rengeteget mesélt a városról.

Edward elmosolyodott az emlékektől. – Szerencsés vagy – jegyeztem meg. Nem akartam ezt hangosan kimondani, csak úgy kibukott belőlem. Edward rám nézett és a mosoly helyét szomorkás arckifejezés vette át.

- Nekem mindent elmondhatsz – súgta gyengéden. – Elmondhatod, hogy mi bánt.

Az emberek kavarogtak körülöttünk, miközben szemügyre vették a kivilágított várost, de egyiküket sem vettem észre. Mintha ott sem lettek volna. Csak bámultam Edward szemeibe.

- Csak belefáradtam, hogy soha semmi sem elég jó neki, amit csinálok. Belefáradtam, hogy csak egy dolog érdekli – magyaráztam. Edward tudta, hogy kire gondolok. – Ez nagy lépés volt nekem. Hogy hozzád mentem. És még csak nem is érte tettem, hanem az apámért. Ő mindig is tudta, hogy mit kell tennie a családjáért. De most az egyszer… láttam rajta, hogy olyan helyzetbe került, amiből nem tud kimászni. Erre az anyám… volt képe még többet követelni tőlem, egy nappal azután, hogy kényszerből megházasodtam.

Azt hittem, sőt attól féltem, hogy Edward meg fogja kérdezni, mit mondott az anyám. De nem tette. Szerencsére. Szégyenkeztem volna neki bevallani, hogy az anyám szinte megparancsolta, hogy csábítsam el. Hogy ne csak másfél évig tartson a házasságunk. Azért, hogy ő még tovább jómódúnak érezhesse magát.

- Nem tartozol neki semmivel, Bella – mondta Edward határozottan, miközben végigsimított az arcomon. – Ha akarod, többé nem is kell vele tartanod a kapcsolatot. Mi mind kiállnánk melletted.

Hála töltötte el a szívemet ezektől a szavaktól, mégis megráztam a fejem. – Azt nem tehetem – feleltem. – Az apám valamiért még kitart mellette. És amíg ez így van, nem hagyom őt cserben.

Edward együttérzőn bólintott, majd egy ideig csendben figyeltük a kilátást. Viszont eszembe jutott valami.

- Tudod, azért meglepődtem, hogy Rosalie nem indított bosszúhadjáratot Jacob Black ellen – mondtam. Edward felnevetett.

- Látom eléggé kiismerted már – állapította meg. – Ő akart. Nagyon is. De az apám megtiltotta neki. Azt mondta, mi fölötte állunk az olyan piti dolgoknak, mint amit Jacob tett. Rose nagyon védelmező tud lenni, ha a családjáról van szó. Van egy gyengédebb oldala is.

Hittem Edwardnak, és habár Rosalie mindig udvarias és tiszteletteljes volt velem, mindig is úgy éreztem, hogy nem kedvel. Ha valaki, hát ő biztosan nem tekint engem családtagnak. Ráadásul ma este begyűjtöttem nála még egy rossz pontot.

Miközben ekörül jártak a gondolataim, észrevettem, hogy valaki figyel. Egy tőlünk pár méterre álldogáló pasas kacéran mosolygott, majd kacsintott egyet. Elpirultam a rám irányuló figyelemtől – mint mindig – és ekkor Edward is észrevette őt. Karjait a derekamra fonta és olyan közel húzott magához, hogy szinte már ölelkeztünk. Éreztem a leheletét a nyakamban, majd ajkait a fülemnél, mikor belesuttogott: - Úgy tűnik, ma mindenkit magadba bolondítasz. Habár ez egyáltalán nem lep meg. – Kikerekedett szemekkel néztem fel Edwardra, azon tűnődve, hogy ezzel tényleg azt akarja-e mondani, amit én gondolok. Ő azonban csak rám mosolygott, majd azt mondta: - Ideje hazamenni.

***

Teltek a napok, én pedig egyre többet gondoltam Edwardra, mikor épp nem volt a közelemben. Volt köztünk valami kimondatlan dolog, egy állandóan pattogó szikra. Ezt viszont nem jelezte más, csak azok a pillanatok, mikor váratlanul összenéztünk és utána mindketten elmosolyodtunk, vagy a viccelődések a közös ebédek során.

Egy héttel a jótékonysági bál után kaptam egy hívást. Esme volt az. – Bella, édesem! – szólt bele a telefonba, miközben hangjában mosoly bujkált. – Csak azért hívlak, hogy megtudjam Edward szólt-e a holnap estéről. Mindig minden kimegy a fejéből.

- A holnap estéről? – kérdeztem összezavarodva. Edward a leghatározottabban nem említett nekem semmit.

- Igen! Edward szülinapja lesz! Minden évben családi körben ünnepeljük, emlékeztettem őt a napokban, hogy szóljon neked. Csak azt ne mondd, hogy nem tette. Ugye nincs még programod, drágám? El tudsz jönni?

- Óh… hát persze – motyogtam megrökönyödve. Holnap lesz Edward szülinapja? És miért nem szólt nekem? Tényleg elfelejtette volna? Talán csak nem akarja, hogy ott legyek…

- Remek! – lelkendezett Esme. – Akkor holnap este találkozunk.

Ekkor azonban eszembe jutott, hogy nem kéne-e megajándékoznom Edwardot. Habár talán furcsán venné ki magát. Én mégis akartam adni neki valamit. Aztán felrémlett előttem az arany középút.

- Várj, Esme! Kérhetnék egy szívességet?

***

Mikor aznap este hallottam, hogy megérkezett Edward, kimentem hozzá a nappaliba. Elmosolyodott, mikor meglátott. – Ma délután felhívott Esme. A holnap este miatt – közöltem vele.

- Óh. Öhm, igen. Elfelejtettem szólni, sajnálom.

- Ha szeretnél egyedül menni, nekem az teljesen rendben van – mondtam. Nem szemrehányásnak szántam, csak tudatni akartam vele, hogy egyáltalán nem haragszom, ha csak a családdal akarja tölteni a születésnapját. – Én abszolút megértem, még új vagyok, és nem bánom, ha…

Edward két hosszú lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot és egyik ujját ajkaimra helyezte, majd miután elhallgattam, megfogta a vállaimat. – Eszem ágában sincs nélküled ünnepelni a szülinapomat – mondta halkan. – Csak mióta az anyám emlékeztetett, azon tépelődtem, hogyan mondjam meg neked, mert nem akartam, hogy kötelességnek érezd.

- Ugyan, dehogy. Szívesen veled megyek, ha így akarod – vontam meg a vállam félszegen.

- Akkor megbeszéltük – bólintott Edward mosolyogva.

Mikor elérkezett a másnap reggel, Edward furcsállotta, hogy nem megyek dolgozni. Egyszerűen csak vállat vontam és azt mondtam, hogy amúgy is péntek van, Carlisle-nak nincs ma szüksége rám. Ez igaz is volt, tegnap este megbeszéltem vele. Gyorsan boldog születésnapot kívántam neki, majd nekiláttam az én kis meglepetésemhez.

***

Aznap este, mikor megérkeztünk Edward szüleinek lakására, Esme széles mosollyal nyitott ajtót. – Megérkezett az ünnepelt! – jelentette be tapsikolva, mire Edward a szemeit forgatta, én pedig elnevettem magam. – Gyertek csak be, édeseim.

Mikor beléptünk, Esme rám kacsintott, amitől rögtön elpirultam. Még akkor is, ha nem igazán értettem, hogy miért kacsintott. De úgy sejtettem, köze van hozzám és Edwardhoz. Ó, te jó ég. Ugye nem hiszi, hogy beleszerettem Edwardba, csak mert meg akarom lepni? Csak ezt ne…

Nem volt időm, tovább gondolkodni ezen, ugyanis beterelt minket az étkezőbe, ahol már ott várt mindenki. Megölelgettem Carlisle-t, Emmett-et, Jaspert és Alice-t – akik, mint megtudtam, családtagnak számítottak – majd miután Rosalie megölelte a bátyját – még mosolygott is közben! – hűvösen biccentett felém. Nem kellett volna ezen megbántódnom, de mégis sikerült.

A vacsora ennek ellenére remek hangulatban telt. Esme remekül főzött, és ahogyan egyre csak fogyott a bor, egyre élénkebb gyerekkori történetek röpködtek az asztal körül. Esme és Carlisle emlékei édesek és viccesek voltak, Jasper történetei egyenesen vadak, és még Rosalie is elmesélte, hogy Edward egyszer behúzott egy fiúnak, mert az megbántotta a húgát.

Egyre hangosabban nevettünk, majd mikor Edward még a legutóbbi történettől pirult – ezt a szokást biztosan tőlem vette át – Rosalie felállt és bejelentette, hogy kimegy a mosdóba. Nahát, a jégkirálynő biztos túl sok örömöt mutatott ma este, el kell mennie, hogy visszaállíthassa érzéketlen maszkját…

Tovább beszélgettünk – közben Emmett is eltűnt az asztaltól – és tovább ittunk. Egy idő után éreztem, hogy túl sok volt a bor. Kissé szédültem, és tompa volt az egész testem. Mivel Rosalie már jó ideje eltűnt, gondoltam biztosan végzett. Igazam is volt, nem volt ott a mosdóban. Alaposan megmostam az arcom hideg vízzel, hogy kicsit kitisztítsam a fejem. Pár perc után már sokkal jobban éreztem magam, már csak egy kis kellemes zsongás maradt.

Mikor azonban elindultam vissza az asztalhoz, megláttam Rosalie-t a nappali kanapéján, és Emmett-et, aki egyik karjával magához ölelte a feleségét. Nem értettem mi történik, ám ekkor Rosalie felnézett, mivel bizonyára meghallotta a lépteimet, én pedig döbbentem fedeztem fel, hogy sír. Úgy éreztem, hogy nagyon nincs itt a helyem és bocsánatot akartam kérni, de Rosalie dühös pillantása megállított. Teljesen elképedve sétáltam vissza a többiekhez, ahol még mindig folyt a nevetgélés. Csak Edward vette észre rajtam a változást.

- Minden rendben? – kérdezte gyengéden, míg a többiek egymással voltak elfoglalva. Bólintottam. Ő azonban átlátott rajtam. – Ha akarod, hazamehetünk. Én már amúgy is mennék – mondta. Újabb bólintás volt a válaszom.

Edward a szüleihez fordult.

- Ha nem bánjátok, mi most megyünk. Mindketten elég fáradtak vagyunk – mondta. – Anya, ugye csomagolsz a tortából?

- Ó, idén nem csináltam tortát – mosolyodott el Esme.

- Nem készítettél az egyetlen kisfiadnak szülinapi tortát? – kérdezte Edward lefelé görbülő ajkakkal, amitől muszáj volt elmosolyodnom. Esme nevetni kezdett.

- Nem bizony, nagy fiú vagy már – felelte, majd a bortól kótyagosan felállt és megölelte Edwardot. – Boldog szülinapot, édesem – mosolygott rá, majd felém fordult és megsimogatta az arcom.

Szépen lassan elbúcsúztunk mindenkitől – kivétel volt ez alól Rosalie és Emmett – majd Edward és én már pont kilépni készültünk a lakásból, mikor meghallottam Rosalie hangját. – Bella, beszélhetnék veled egy kicsit négyszemközt?

Nagyot nyeltem, majd idegesen felé fordultam. – Természetesen – válaszoltam, majd jeleztem Edwardnak, hogy csak pár perc lesz az egész, és követtem Rosalie-t, aki az apja dolgozószobájába vezetett. Miután becsukta mögöttünk az ajtót, az egyik fotel felé intett az asztal egyik oldalán.

- Foglalj helyet – mondta üzleties hangján, majd mikor leültem, ő is leült velem szemben. Egy pillanatig méregetett, mintha azon gondolkodna, hogy beszéljen-e, de végül megszólalt. – Nem örülök, hogy láttad. De mivel Edward felesége vagy, még ha csak egy szerződés miatt is, úgy gondolom megbízhatok benned.

- Hát persze – bólintottam. Rosalie felállt és a hatalmas ablakokhoz sétált. Ahogyan ott állt, kezével a nyakában lévő gyöngysort szorongatva, és a holdat figyelte, úgy nézett ki, mint egy tökéletes festmény.

- Bizonyára emlékszel, hogy az esküvő előtti héten nem igazán voltam jelen – kezdte.

- Emlékszem – feleltem. Főleg arra emlékeztem, mikor Edwardhoz költöztem és mindenki segített, kivéve Rosalie-t. Azt hittem csupán csak azért, mert nem bír engem, habár Edward próbálta az esküvő előkészületeire fogni a dolgot.

- Az történt velem akkor, ami ma is – szólt. – Először is meg kell értened, hogy egészen kislány korom óta csakis arra vágytam, hogy anya lehessek. Aztán négy évvel ezelőtt találkoztam az igazival, mikor az apám felvette a cégéhez. Csak húsz éves voltam, de tudtam, hogy soha többé nem fogok senkit sem úgy szeretni, mint Emmett-et. Aztán két évvel ezelőtt összeházasodtunk. De még jóval azelőtt, az eljegyzésünk alatt eldöntöttük, hogy gyereket akarunk. Én naiv módon teljesen belelkesedtem, és habár hónapokig nem történt semmi, mindenki csak biztatott, akkor is, mikor már kezdtem nagyon letörni. De folytatódott a balszerencsém. Ével teltek el azóta, és hiába mondogatom magamnak egyfolytában, hogy add már fel, minden hónapban amikor szembesülök vele, hogy megint nem sikerült… valami összetörik bennem.

Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szememben. Kétségbeesetten mondani akartam valami vigasztalót, vagy talán megölelni Rosalie-t, bármit az égvilágon, ami jobbá teheti. De tudtam, hogy nincs ilyen dolog. – Annyira sajnálom – suttogtam.

Percekig nem szólt egy szót sem, csak összeszedte magát, majd felém fordult. – Ezt a férjemen kívül csakis a szüleim és a bátyám tudják. És most már te is. Elvégre, azt hiszem be kell vallanom magamnak, hogy a család tagja lettél. De tudd azt is, hogy nekem ők mindennél fontosabbak. Úgyhogy ne okozz csalódást egyiküknek sem, Bella. És még valami. Nagyon vigyázz Jacob Black-kel.

Visszamentem Edwardhoz, aki mosolyogva várt rám, és nem sokkal később beléptünk a liftbe. Gondolatoktól kusza fejemet a vállának döntöttem és felsóhajtottam. – Szegény Rosalie.

Edward valószínűleg rájött, hogy miről beszéltünk. – Igen – sóhajtott ő is, majd apró puszit nyomott a fejem búbjára.

Taxival mentünk haza, és ahogyan újra eszembe jutott, hogy készültem ma valamivel, hirtelen felélénkültem, ezt pedig Edward is észrevette. Kézen fogva vezettem be a lakásba – az otthonunkba – azon belül pedig az étkezőbe.

- Van számodra egy kis meglepetésem – jelentettem ki mosolyogva, és leültettem az egyik székre. Berohantam a konyhába és kivettem a hűtőből a művemet. Azt kell hogy mondjam, hiába volt valamennyi konyhatudásom, ezzel a tortával nagyon megszenvedtem. Nem csak valami egyszerűt akartam, szerettem volna, ha az egész tökéletes lesz. És büszkén ki is jelenthetem, hogy ez sikerült. Esme pedig örömmel egyezett bele a szívességbe, hogy idén nem készít tortát.

Csak két gyertyát kellett meggyújtanom – egy kék színű kettest, valamint egy zöld hatost – majd kiléptem az étkezőbe. Edwardnak kikerekedtek a szemei, mikor letettem az asztalra.

- Boldog születésnapot, Edward – mosolyodtam el.

- Te… sütöttél nekem egy szülinapi tortát?

- Tudom, hogy valószínűleg nagyobb meglepetésre számítottál. Csak én is hozzá akartam járulni valamivel a szülinapodhoz – vontam vállat.

- Nekem nagyon is tetszik ez a meglepetés – mondta. – El sem hiszem, hogy ennyit fáradoztál értem, Bella. Köszönöm.

Öröm töltött el ezektől a szavaktól. – Igazán nincs mit. De most kívánnod kell valamit, aztán pedig fújd el a gyertyákat!

Néhány pillanat után valóban elfújta a gyertyákat, azután pedig felvágtuk a tortát és egészen éjfél utánig beszélgettünk. Mielőtt aznap éjjel beléptem volna a szobámba, Edward magához húzott és szorosan megölelt. Valahogy többnek érződött, mint egy baráti ölelés. – Csodássá tetted ezt a napot – súgta a fülembe.

Nevetségesen hatalmas mosollyal indultam el aludni.

9. fejezet

És ez is meglenne, végre elkészültem! :D Először is nagy köszönet azoknak, akik véleményt írnak. Szeretnék még több hozzászólást olvasni, na de sebaj. Nem írtam sokat az esküvőről Edward szemszögéből, de azt hiszem az elkövetkezendő fejezetek kárpótolni fognak. Köszönöm, hogy türelmesek vagytok, a következővel megpróbálok jobban sietni.
Abellana

(Edward)

Vasárnap délelőtt visszamentünk a lakásomba, ami mostantól kettőnk közös otthona lesz. Be kell hogy valljam, ez a gondolat furcsa melegséggel töltött el. Ahogyan az is, hogy mostantól minden nap láthatom Bellát.

Tegnap két szempontból is megváltozott a kapcsolatunk. Először is, hivatalosan is házasok lettünk. Érvénybe lépett a szerződés. Ezentúl úgy mutathatom be Bella Swan-t, mint a feleségemet. Mikor kinyíltak az ajtók és megláttam őt felém vonulni… egyszerűen elámultam. Káprázatos volt. Miközben kimondtuk az eskünket, mégis azt kívántam, bárcsak másképp történt volna ez. Bárcsak úgy találkoztam volna Bellával, mint bármelyik normális ember. Bárcsak azért lenne a feleségem, mert ő is így szeretné. Most már viszont nincs mit tenni. Ebbe a helyzetbe kényszerültünk.

Másodszor, Bella és én mintha elindultunk volna a barátokká válás útján. Nem tudtam, hogy milyen hangulatban fogom őt találni az esküvő napján, de arra biztosan nem számítottam, hogy mi ketten elkezdünk majd viccelődni. Ráadásul a nap végére több dolgot is megtudtam róla…

Például azt, hogy nem szokott fiúkkal ismerkedni és nem került intim kapcsolatba még eggyel sem. Magam sem tudom, hogy miért, de valahol legbelül ennek nagyon örültem. Hiszen amellett, hogy Bella természeténél fogva azóta vonz magához, mióta először megpillantottam, nyilván fizikailag sem voltam közömbös vele szemben. Ez az esküvőn is meglátszott.

Amint ajkaim hozzáértek az övéihez, tudtam, hogy soha többé nem leszek képes azt tettetni, hogy Bella nem érdekel. Abban a pillanatban amikor a csók véget ért, elkezdtem őt még jobban szomjazni. Nem csak a csókját, de az érintését és a közelségét is. És habár csupán annyit kértem Bellától, hogy próbáljunk meg barátok lenni, most már egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy meg tudok elégedni ennyivel…

Az esküvő másnapján Bella átment a szüleihez, hogy elhozza a maradék holmiját.

- Ne segítsek? – kérdeztem mielőtt elindult.

- Csak egy-két dolog maradt ott, egyedül is elbírok vele – legyintett. – De azért köszönöm.

- Hát akkor vidd a kocsimat – mondtam, miközben elvettem a kocsikulcsot a szokásos helyéről és Bella felé dobtam, aki reflexből elkapta. Azonban meg sem mozdult, csak megkövülten bámult rám. – Bella, már házasok vagyunk. Tudod, ami az enyém, az a tiéd.

- Nem is tudom, Edward…

- Nehogy elkezdj ellenkezni – fojtottam belé a szót. – A normális házasok ezt tennék.

Bella halványan elmosolyodott, majd bólintott. – Köszönöm, Edward – mondta, pár pillanattal később pedig kilépett az ajtón.

Észre sem vettem, hogy már jó ideje bámulom a helyet, ahol az előbb még Bella állt, de feleszméltem, mikor megszólalt a telefonom. A kijelző az apám nevét mutatta.

- Áh, Edward! – szólt, mikor felvettem a telefont. – Nem voltam benne biztos, hogy már hazaértetek. Remélem nem zavarok.

Ezt meg hogy érti? Az apám sokszor szokott vasárnap délelőtt hívni, de még sosem feltételezte, hogy zavarna. – Öhm… természetesen nem – feleltem.

- Remek! Bella is ott van?

- Nem, a szüleinél van. Elhozza a cuccait, ami még ott maradt.

- Ha visszajön, kérlek kérdezd meg, hogy be tudna-e jönni holnap az irodámba – mondta az apám. Ettől összezavarodtam. Miért akar ő Bellával beszélni? Mármint… ha van valami, azt mindig Rosalie intézi. Nem akartam túl kíváncsiskodó lenni, de mivel most Belláról volt szó, megengedtem magamnak a következő kérdést.

- Miről akarsz vele beszélni?

- Majd holnap megtudjátok. Ha akarod, te is ott lehetsz. Csak szólj neki, rendben?

- Rendben – motyogtam kelletlenül. Nem szeretem, ha engem is a sötétben tartanak.

A nap hátralévő részében, amíg Bella vissza nem jött, dolgoztam egy kicsit az otthoni irodámban. Mikor hallottam, hogy megérkezett, kiléptem a szobából. Éppen ledobta a kezében lévő dobozt és visszarakta a kocsikulcsot a tálkába, ahonnan kivettem.

- Hadd segítsek – szóltam, és máris felemeltem a dobozt. Ekkor láttam meg Bella bánatos arcát. – Mi baj van?

Csak megrázta a fejét, de láttam, hogy próbálja visszatartani a könnyeit. Azonnal letettem a dobozt és magamhoz öleltem Bellát. A nyakamba temette az arcát és sírni kezdett.

- Mi történt? – próbáltam megtudakolni újra, miközben a haját simogattam. Kétségbeesetten segíteni akartam neki, de elképzelni sem tudtam, hogy mi történhetett azóta, hogy kilépett a lakásból. Ekkor azonban Bella, mintha hirtelen ráébredt volna, hogy mi is történik, ellépett tőlem.

- Sajnálom, de most… szeretnék egyedül maradni – mondta, majd beviharzott a szobájába. Mi a fene? Fel sem fogtam mi történik, csak álltam ott egyedül, mint egy kuka.

Meg akartam vigasztalni Bellát, de tiszteletben tartottam a kérését… legalábbis tíz percig. Azután kopogtattam az ajtaján és halkan benyitottam. Megláttam, ahogyan az ágyon ül és annyira aprónak tűnt így. Magához ölelte lábait, álla pedig az egyik térdén pihent. Az arca még mindig könnyes volt. Felpillantott rám, mikor leültem mellé.

- Nem akartam így kiborulni, sajnálom – mormolta halkan.

- Ugyan Bella, nincs miért bocsánatot kérned – feleltem. Néhány pillanatnyi habozás után megfogtam az egyik kezét. Kissé meglepettnek tűnt, de nem rántotta vissza a kezét, ezt pedig jó jelnek vettem. – Nekem nyugodtan beszélhetsz róla. Bármi is történt.

Pár másodpercig mintha azt latolgatta volna, hogy elmondja-e, és végül megszólalt. – Én csak… hát, szóval… mostanában egyre rosszabb a kapcsolatom az anyámmal. Teljesen mindegy, hogy mit milyen jól csinálok, ő mindig többet és jobbat akar. Nem is olyan régen még azt hittem, hogy szeret és az én érdekeimet nézi. De most már nem vagyok ebben olyan biztos.

- Mondott ma neked valamit – állapítottam meg. Nem lepett meg, amit Bella mondott. Az anyja eddig is olyannak tűnt számomra, akit csak önmaga érdekel és az, hogy az emberek mit gondolnak róla. Még az anyám is ribancnak nevezte, már pedig biztos vagyok benne, hogy ő ezt a szót még a gondolataiban sem szívesen használja.

Bella csak bólintott, aztán – mintha a gondolataimban olvasna – megszólalt: - De ne kérdezd, hogy mit. Szégyellném neked elmondani.

És habár tudni akartam mi borította ki így Bellát, mégis ennyiben hagytam a dolgot. Helyette inkább témát váltottam.

- Az apám hívott, míg nem voltál itt. Azt kérte, ha tudsz, gyere be holnap az irodájába.

Bella összevonta a szemöldökét. – Csak azt ne mondd, hogy valamit máris elszúrtam – mondta. Elszomorított, hogy az volt az első gondolata, hogy ő rontott el valamit.

- Dehogy, Bella – szorítottam meg a kezét. – Nem tudom miről akar veled beszélni, de biztosan nem rossz dolog. Ne aggódj, én is ott leszek veled.

Bella halvány mosollyal bólintott, aztán hirtelen mindketten rájöttünk, hogy a keze még mindig az enyémben van, és elengedtük egymást.

- Hát, akkor én most magadra hagylak – mondtam. – Úgy is be kell még rendezkedned.

- Rendben – felelte halkan. – És köszönöm, hogy…

Bella láthatóan nem tudta befejezni a mondatot, de nem is kellett. Azt hiszem tudtam, mire érti. – Nincs mit – mosolyogtam rá, majd kiléptem a szobából.

***

Hétfő reggel Bella és én együtt mentünk be az irodába. Mielőtt beléptünk az apámhoz, vetettem rá egy bátorító mosolyt.

- Áh, jó reggelt! – állt fel az apám az asztalától, mikor meglátott minket. – Gyertek, üljetek le.

Bella és én leültünk az apámmal szemben, az asztal másik oldalán.

- Láttátok a mai újságokat? – kérdezte.

Megráztam a fejem. – Már megint valami rossz hír?

- Éppen ellenkezőleg – felelte Carlisle. – Úgy írnak az esküvőről, mint egy álommenyegzőről. Rosalie szerint pontosan úgy sült el a dolog, ahogyan terveztük.

- Gondolom magán kívül van az örömtől – mormogta Bella, majd hirtelen elkerekedtek a szemei, mintha rájött volna, hogy hangosan kimondta a gondolatait.

Az apám elnevette magát és én sem bírtam elfojtani a mosolyomat. Bella már rájött, hogy Rosalie az A-típusú személyiségek csúcspéldánya. Reméltem, hogy lesz alkalma megismerni a húgom másik oldalát is.

- Erről akartál velünk beszélni? – fordultam vissza az apámhoz.

- Nem egészen – felelte. – Bella, úgy hallottam, hogy szeretnél elkezdeni dolgozni.

- Nos, igen – fészkelődött Bella. – Szeretnék megállni a saját lábamon.

- Szeretnélek megkérni, hogy dolgozz itt – jelentette be az apám. Láttam Bellán, hogy meglepődött, és ezzel nem volt egyedül.

- Óh. Nem is tudom, Carlisle, én…

- Nézd, Bella – mosolygott rá jóindulatúan. – Tudom, hogy még csak azon dolgozol, hogy megszerezd az első diplomádat mielőtt továbbmész a jogra. De addig is dolgozhatnál itt gyakornokként, szerezhetnél egy kis pénzt. Különösen mivel ez egy családi üzlet. Aminek most már te is a tagja vagy.

Kíváncsian Bellára néztem. Tudtam, hogy nem szereti ezt hallani, pedig én és az anyám is már számtalanszor mondtuk neki. Tudtam, hogy ő nem érzi magát a család tagjának. Legalábbis egyelőre. De remélem, ezen változtathatok majd.

Találkozott a tekintetünk, én pedig biztatóan bólogattam. – Nagyon örülnék, ha elfogadnád az ajánlatot, Bella – tette hozzá az az apám.

Bella még egy pillanatig habozott, aztán… - Mikor kezdhetek? – kérdezte lelkesen.

- Akár most rögtön – nevetett Carlisle. – Edward biztosan a segítségedre lesz. Igazam van, fiam?

Nem mintha bántam volna, hogy még több időt tölthetek együtt Bellával, de legszívesebben a szemeimet forgattam volna. Csak nem Alice-től vett összeboronálási leckéket az apám?

- Természetesen – feleltem. Miután elköszöntünk tőle, az irodája előtt összefutottunk Rose-zal.

- Óh. Éppen veletek akartam beszélni – mondta.

- Úgy tűnik, ma mindenki csak azt akarja – morogtam, mire Rosalie furán nézett rám. – Mondd, mi a helyzet?

- Csütörtök este lesz egy jótékonysági bál. Az egész család meg van hívva. A tökéletes lehetőség arra, hogy ti ketten először jelenjetek meg nyilvánosan – magyarázta.

Kissé félve pillantottam Bellára. Tudtam, hogy az idegenekkel való jópofizás nem a kedvenc időtöltése és nem hittem, hogy ilyen hamar meg kell majd jelennünk együtt. Ő azonban nem mutatta ki a nemtetszését. – Rendben! – vágta rá.

Rosalie kissé meglepődöttnek tűnt, de nem hagyta, hogy ez fél másodpercnél tovább kiüljön az arcára. – Csodás! A ruhákkal ilyenkor a személyi stylistunk foglalkozik, majd elküldöm a számát és egyeztethetsz vele. Vidd Alice-t is, ki fog ugrani a bőréből.

A húgom hangneme végig olyan volt, mint mikor egy üzletet bonyolít le az ember. Bella azonban nem törődött vele, csak kurtán bólintott. Rose elmondta még, amit tudnunk kell, majd magunkra hagyott.

- Na gyere, megmutatom neked a helyet – mosolyogtam Bellára, és elindultunk, hogy körbevezethessem.

***

Kb. egy órával később Bella és én megvettük az ebédünket az étkezőben, de ahelyett, hogy leültünk volna, inkább felmentünk az irodámba. Mielőtt azonban beléphettünk volna, észrevettem, ahogyan Victoria álla leesik Bella láttán.

- Óh, Victoria! Bocsáss meg, még nem találkoztál a… feleségemmel, Bellával. Bella, ő itt Victoria, a titkárnőm – mutattam be őket. Reméltem, hogy egyikük sem vette észre, hogy kissé megbotlott a beszédem a „feleség” szó előtt.

- Örülök, hogy végre megismerhetem, Mrs. Cullen! – fogott vele kezet Victoria.

- Én úgyszintén – mosolygott Bella udvariasan.

- Senki se zavarjon az ebédem közben – szóltam hátra, mielőtt beléptünk.

- Természetesen, uram – hallottam még Victoria válaszát, majd becsukódott az ajtó Bella és én mögöttem.

- Hű, észrevetted, hogy volt egy nő is azon a hatalmas pár cicin? – kérdezte Bella, én pedig felnevettem.

- Hát ön is észrevette, Ms. Swan?

- Magának én csak Mrs. Cullen vagyok, Mr. Cullen!

- Teljes mértékben igaza van, mérhetetlenül sajnálom – néztem rá bánatos szemekkel. Azt hiszem kicsit túljátszottam a szerepem.

Bella felnevetett, majd lehuppant a fekete bőrkanapéra. – Szóval te meg ő még sosem…?

- Micsoda? Dehogy! A titkárnőmmel? A feltételezés is sért, Mrs. Cullen – feleltem.

- Pedig ő nem bánná – tette hozzá vállat vonva, miközben felbontotta a salátáját.

- Ezt meg honnan veszed? – forgattam a szemeimet. Persze, Victoria néha flörtölgetett, de hát megesik az ilyen.

- Láttam rajta – vont vállat újra, mikor leültem mellé. Csak nem…?

- Féltékeny vagy? – kérdeztem hitetlenkedve. Bella majdnem kiköpte a salátáját.

- Természetesen nem! – ellenkezett, de közben láttam, ahogy elpirul. Nem akartam elrontani a jó hangulatot, így hát témát váltottam.

- Szóval… mit szólsz az új munkahelyedhez?

- Jó helynek tűnik – bólogatott. – Nem hittem volna, hogy erről akar beszélni velem az apád.

- Mondtam neked, hogy biztosan nem rossz dolog. És így legalább sokat lóghatsz Victoriával – viccelődtem.

- Ó, fogd be – motyogta, majd megdobott egy salátával, ami elől nevetve próbáltam kitérni.

***

Bella és én pár nap alatt meglepően jól beleszoktunk a rutinba. Reggel együtt indultunk munkába, aztán egy darabig elváltak az útjaink, majd együtt ebédeltünk – elzárva a kíváncsi szemek elől – késő délután pedig együtt mentünk haza. Gondolni is alig mertem rá, de mintha már szinte igazi házastársakként viselkednénk. Vagy legalábbis jó barátokként.

Szerda délután Bella elment Alice-szel ruhát választani a holnapi jótékonysági bálra, én és Jasper pedig lementünk az egyik közeli bárba beszélgetni.

- Úgy tűnik, hogy jól megvagytok – állapította meg.

- Igen. Azt hiszem… összebarátkoztunk – feleltem.

- Barátkoztatok, mi? – vigyorgott Jasper kajánul.

- Nem művelünk semmit, ha erre akarsz kilyukadni – grimaszoltam.

- Na és… el fogod neki mondani, hogy halálosan belé vagy zúgva és valójában már egy éve ismered?

- Nem vagyok halálosan belezúgva – ellenkeztem, de sejtettem, hogy valószínűleg átvettem Bella pirulós szokását. Ezen kívül pedig nem is akartam most erre gondolni. Mindent elrontanék, ha így rázúdítanám az egészet Bellára. Így hát csak annyit feleltem: - Még nem kell tudnia.

- Te tudod – vonta meg a vállát. – De tapasztalatom szerint, minél tovább titkolsz valamit, annyival rosszabb lesz a végén…

***

Csütörtök este a nappaliban vártam Bellát, aki még mindig Alice-szel készülődött a szobájában. Már éppen készültem bekopogtatni, hogy hamarosan indulnunk kell, mikor végre kiléptek a szobából.

- Tá-dá! – kiáltotta Alice, nekem pedig meg kellett keresnem az állam valahol a padlón. Bella elképesztően nézett ki. Talán még gyönyörűbb volt, mint az esküvőn, már ha ez lehetséges. Egy narancsos árnyalatú ruhát viselt ami valami csillogó kövekkel volt kirakva, és hosszú ujjai voltak, a szoknyája pedig leért a földig. Hogy hogyan képesek ebben sétálni a nők, azt sosem fogom megérteni. A haja fel volt tűzve, a sminkje pedig egyszerű volt.

Elegáns volt, mégis nyárias. Az emberek el fognak ámulni az új Mrs. Cullen láttán.

- Öhm… - tátott szájjal próbáltam szavakat keresni, amivel elmondhatnám Bellának, hogy mennyire gyönyörű.

- Ezt vehetjük jó jelnek – somolygott Alice, mire én küldtem felé egy félig bosszús, félig hálás pillantást.

- Mehetünk? – kérdeztem végül. Bella mosolyogva bólintott.

***

Ha eddig valamilyen rendezvényre mentem, pezsgővel próbáltam túlélni a csevegést, és közben alig vártam, hogy hazamehessek és kibújhassak ebből a hülye öltönyből. Most azonban másképp voltak a dolgok.

Akik ott voltak az esküvőn, mosolyogva üdvözöltek minket, akik pedig nem, azok mind gratuláltak. Ami közös volt bennük, az az, hogy Bella – habár láttam rajta, hogy feszengett – elbűvölte mindnyájukat. És ő maga még csak észre sem vette. Eközben Rosalie persze sasszemmel figyelte, hogy elég szerelmesen viselkedünk-e.

Egyik kezem Bella derekán pihent, mikor pedig úgy vettem észre, hogy kezd már elege lenni az egészből, közelebb vontam magamhoz.

- Hozok magunknak még egy kis pezsgőt – súgtam a fülébe, mikor végre kicsit egyedül maradtunk. Kissé mintha megborzongott volna, de aztán elmosolyodott.

- Arra most nagy szükségem van – felelte, én pedig felnevettem és egy pillanatra megszorítottam a kezét, majd elindultam italt szerezni.

Mikor végre ráakadtam az egyik felszolgálóra aki a vendégek közt járkált, leemeltem két pezsgőspoharat majd megfordultam, hogy visszamenjek Bellához, de hirtelen szemben találtam magam az anyámmal.

- Ó, Edward! Nem gondolod, hogy Bella rendkívül csinos ma? Te pedig olyan jóképűen festesz ebben az öltönyben. Annyira jól mutattok együtt!

- Lélegezz, anya!

- Bocsáss meg édesem, de annyira izgatott vagyok. Úgy látom te és Bella remekül kijöttök egymással. Tudod, igazán nem bánnám, ha másfél évnél tovább maradna a családunk tagja.

- Anya, kérlek ne kezdj el álmodozni, rendben? Csak barátok vagyunk. És ha most megbocsátasz, megyek és megkeresem.

Elindultam az emberek között, miközben a tekintetemmel Bellát kerestem. Helyette azonban mást láttam meg: Rosalie elképedt, dühös arcát. Követtem az ő tekintetét, és ekkor pillantottam meg én is. Bár ne tettem volna…

Bella egy férfival beszélgetett és nevetgélt. De nem csak akármilyen férfival. Azzal, aki miatt mindketten belekényszerültünk egy házasságba. Azzal, aki aljas módon hazugságokat terjesztett rólam a sajtóban. Annak a szemétládának még volt képe a feleségemmel beszélgetni. Mert akivel Bella nevetgélt, az nem volt más, mint életem megkeserítője, az a nyomorult Jacob Black.

9. fejezet - részlet

Még mindig nem vagyok kész a fejezettel, de mivel nem szeretek sokáig nem hallatni magamról, íme egy kis részlet. :)
Abellana

A nap hátralévő részében, amíg Bella vissza nem jött, dolgoztam egy kicsit az otthoni irodámban. Mikor hallottam, hogy megérkezett, kiléptem a szobából. Éppen ledobta a kezében lévő dobozt és visszarakta a kocsikulcsot a tálkába, ahonnan kivettem.

- Hadd segítsek – szóltam, és máris felemeltem a dobozt. Ekkor láttam meg Bella bánatos arcát. – Mi baj van?

Csak megrázta a fejét, de láttam, hogy próbálja visszatartani a könnyeit. Azonnal letettem a dobozt és magamhoz öleltem Bellát. A nyakamba temette az arcát és sírni kezdett.

- Mi történt? – próbáltam megtudakolni újra, miközben a haját simogattam. Kétségbeesetten segíteni akartam neki, de elképzelni sem tudtam, hogy mi történhetett azóta, hogy kilépett a lakásból. Ekkor azonban Bella, mintha hirtelen ráébredt volna, hogy mi is történik, ellépett tőlem.

- Sajnálom, de most… szeretnék egyedül maradni – mondta, majd beviharzott a szobájába. Mi a fene? Fel sem fogtam mi történik, csak álltam ott egyedül, mint egy kuka.

Meg akartam vigasztalni Bellát, de tiszteletben tartottam a kérését… legalábbis tíz percig. Azután kopogtattam az ajtaján és halkan benyitottam. Megláttam, ahogyan az ágyon ül és annyira aprónak tűnt így. Magához ölelte lábait, álla pedig az egyik térdén pihent. Az arca még mindig könnyes volt. Felpillantott rám, mikor leültem mellé.