42. fejezet

Sziasztok!
Sikerült még egy fejezetet bepréselni ebbe az évbe, és most tényleg nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok. ;) Addig is boldog új évet!
Abellana

(Bella)

- Ez a világoskék borzasztóan áll nekem – sopánkodott Jessica, miközben végignézett magán a tükörben. – Neked szerencséd van. Illik a bőröd tónusához.

- Köszi. Azt hiszem – nyögtem ki.

Jess és én még otthon voltunk, de már a talárjainkban feszítettünk. Bizony, ez a nap is elérkezett. A diplomaosztónkra készülődtünk. Alig akartam elhinni. Négy évvel ezelőtt majd kiugrottam a bőrömből, mikor felvettek a Columbiára. Csak egy magányos lány voltam, aki a szüleivel élt és nem is mert arról álmodni, hogy egyhamar kitör abból az életből.

De az elmúlt két évben minden megváltozott. Ez a gondolat pedig főként akkor hasított belém, mikor ma reggel ránéztem a naptárra. 2016. május 16-a volt. Napra pontosan két éve ismertem meg Edwardot. Azon a napon fordult fel az egész életem.

Most viszont itt álltam, készen arra, hogy lezárjam életem ezen szakaszát. Aztán irány Boston. Néhány hete ugyanis megkaptam a várva várt borítékot a Harvardról. Nem mertem egyedül kibontani, de várni sem tudtam. Hiszen ettől függött az egész jövőm. Gyerekkorom óta erre készültem. Még mindig emlékszem arra az érzésre, ami megtelepedett a gyomromban azokban a percekben, a remény és a rettegés egy különös keverékére. Végül úgy nyitottam fel a borítékot, mintha csak egy sebtapaszt tépnék le. Nem volt értelme húzni a dolgokat.

Az egész levélből csak annyit láttam először: „Kedves Ms. Swan, gratulálunk…” Utána sikítani kezdtem és percekig abba sem hagytam. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg sikerült. Megyek a Harvardra.

Gondolataimból az ajtócsengő hangja rántott ki. Felálltam ajtót nyitni és egy kézbesítővel találtam szemben magam, akinek a fél arcát eltakarta egy gyönyörű virágcsokor. Átvettem tőle a küldeményt, majd odabent vázába tettem az elegánsan összeállított csokrot és megtaláltam rajta a kis lapocskát, amelyen egy üzenet volt. Gratulálunk és büszkék vagyunk rád – Esme és Carlisle Cullen.

Összeszorult a szívem, amiért gondoltak rám ezen a napon. Néhány hete átfutott az agyamon, hogy őket is meghívjam a diplomaosztóra, de mivel nagyon kevés embert hívhattunk, végül csak Charlie és Sue lesznek ott, hogy támogassanak.

Mikor Jessica úgy ítélte, hogy végre megfelelően néz ki, elindultunk. Az egyetemen találkoztunk a barátainkkal, akik hasonlóképpen fel voltak pörögve, ami nem is csoda, hiszen egy új és ismeretlen korszak következik mindannyiunk életében.

A ceremónia olyan gyorsan zajlott le, hogy az egész alig tűnt pár percnek. Persze a végén főleg csak az maradt meg bennem, ahogyan átsétáltam a színpadon, miután kimondták a nevemet, majd büszkén átvettem a diplomám, miközben Charlie és Sue az összegyűlt vendégsereg közepéből füttyögtek. Nem sokkal azután mindannyian a levegőbe dobtuk a kalapunkat.

- Bells! – kiáltotta Charlie, mikor végre rám találtak a nagy tömegben. – Olyan büszke vagyok rád!

- Köszönöm, apu – feleltem kicsit meghatódva, miközben magához húzott egy ölelésre, majd ugyanígy tett Sue is.

- Mehetünk ebédelni? – kérdezte Charlie.

- Persze – bólintottam. – Csak még egy percet kérek.

- A kocsinál várunk.

Újból bólintottam, Charlie és Sue pedig elindultak a bérelt kocsijuk felé. Én viszont még ott álltam a verőfényes napsütésben néhány pillanatig, figyeltem a szüleikkel ölelkező végzős diákokat és a sok boldog arcot. Én is elmosolyodtam. Rájöttem, hogy ebben a pillanatban én mennyire boldog vagyok. Elértem azt, amit reméltem. Mégis úgy éreztem, valami hiányzik.

***

Este a megszokott bandával ünnepeltünk, ezúttal Mike lakásán. Természetesen folyt az alkohol bőségesen, mi pedig jól éreztük magunkat és felhőtlenül nevettünk. Talán most először éreztem igazán úgy, hogy én is csak egy normális fiatal vagyok. Az életem szinte kiteljesedett.

Mikor kezdtem kicsit becsiccsentve érezni magam, kimentem a konyhába, hogy igyak egy kis vizet, mikor mellém szegődött Tyler is. Vele nem lógtam annyit, mint mondjuk Mike-kal vagy Eric-kel – ő inkább a fiúk haverja volt – de azért néha találkoztam vele az egyetemen vagy házibulikon.

- Szóval… hallom meglett a Harvard. Gratulálok – mosolygott rám.

- Köszi – feleltem elpirulva. – Még mindig alig hiszem el.

- Én is Bostonban leszek. Persze csak a Bostoni Egyetemen, az messze nem olyan menő.

- Ez nem igaz – vitatkoztam. – Nyolc Nobel-díjas is tanult ott.

Tyler erre felnevetett. – Te mindent tudsz?

- Csak sokat olvastam az egyetemekről – vontam vállat.

- Hát, ki tudja… talán néha összefutunk majd – folytatta. – Sőt, igazából arra gondoltam, hogy ha volna kedved, valamikor elmehetnénk vacsorázni vagy valami.

Csak nem…? Na nem, az nem lehet! – Te most randira hívsz? – hitetlenkedtem.

- Hát… igen. Miért vagy úgy meglepődve ezen? Hiszen gyönyörű vagy és intelligens és vicces.

Ahogy ezt kimondta, egy nagyon nem nőies röfögésszerű nevetés hagyta el az ajkaimat. Még mindig rólam beszélünk? Bella Swanról? Gyönyörű és vicces?

- Ez nagyon hízelgő – vallottam be. – De tudod, hogy mi van velem. Úgy értem, képzeld csak el. Mit szólna bármelyik szülő, ha a huszonkét éves gyerekük bemutatná az új barátnőjét, aki egy elvált nő.

- Nem te vagy a világ legfiatalabb elváltja, Bella. Ettől nem leszel sérült áru, vagy ilyesmi. Ugyanaz a figyelemre méltó lány vagy, aki eddig is voltál.

Jól estek a szavai, ezt nem tagadhatom. Nem sok férfitől hallottam ilyet.

- Ezek után nagyon szívesen mondanám, hogy randizok veled – mondtam. – De az igazság az, hogy nem állok rá készen. Nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e mással randizni.

- Úgy érted olyannal, aki nem az ex-férjed?

- Tudom, hogy hülyén hangzik – mosolyodtam el. – Hiszen már egy éve elhagytam. És mégis, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy megosszam valaki mással az életem. Ezért is szeretek egyedül lenni.

- És nem gondolod, hogy ez jelent valamit? – kérdezte Tyler.

- Mire gondolsz? – ráncoltam a homlokom.

- Hát, nekem nagyon úgy tűnik, hogy valahol legbelül te még mindig szereted őt – felelte Tyler, majd magamra hagyott.

Rám pedig elemi erővel zuhant a felismerés. Hiszen mindvégig annyira nyilvánvaló volt, csak sosem gondoltam bele. Én mindig is szerettem Edwardot, és mindig is szeretni fogom. Ha valamiben, hát ebben száz százalékig biztos voltam.

***

A következő két hét munkával és barátokkal telt, mígnem június elején megérkeztem Seattle-be, Charlie és Sue esküvőjére. Amiben tudtam, segítettem nekik az utolsó napokban. Bizarr volt belegondolni, hogy az apám újra megházasodik. Lesz egy mostohaanyám. Sőt, mostohatestvéreim. És hiába lakom az ország másik végében, mégis kicsit olyan érzés volt, mintha én is új családot kapnék.

Végül elérkezett a szombat reggel. A házban nagy volt a sietség és a rohangálás. Az esküvő helyszíne egy direkt ilyen eseményekre létrehozott kis birtok volt, egy aranyos épülettel és egy gyönyörű kerttel. Mikor megérkeztünk, Sue-t azonnal elragadták, hogy tudjon készülődni. Én már az ő házukban elkészültem – a hajam barna hullámokban omlott a vállaimra, térdig érő sötétkék ruhámat pedig egy pár fekete magas sarkúval egészítettem ki – így hát nyugodtan segíthettem Sue-nak, néhány barátnőjével és Leah-val együtt.

- Azt hiszem megyek és megnézem aput is – mondtam, mikor Sue kicsit megnyugodott, hogy minden a tervek szerint halad.

- Rendben – bólintott. – Kötözd össze a cipőfűzőit, hogy ne tudjon megszökni.

Felnevettem. – Számíthatsz rám – kacsintottam.

Átmentem abba a szobába, ahol Charlie készülődött és bekopogtam. Apám ideges mosollyal fogadott, Seth viszont egy annál vidámabbal. – Magatokra is hagylak titeket – mondta, majd miután kiment, leültem Charlie mellé. Hirtelen felnevetett.

- Mi az? – kérdeztem értetlenül.

- Semmi, csak… - legyintett.

- Mondd már – böktem meg a vállammal.

- Emlékszem, mikor két éve ugyanígy léptünk be anyáddal egy szobába, és egyszer csak ott álltál te, az egyetlen gyerekem, egy hosszú fehér ruhában és éppen készültél megházasodni.

- Hát igen – sóhajtottam. – Azóta minden megváltozott.

- Az egyszer biztos. Soha nem hittem volna, hogy még egyszer valakinek a férje leszek. Néha belegondolok, hogy itt állok az ötvenes éveimben és úgy készülök az esküvőmre, mint bármelyik fiatal férfi. Hát bolond vagyok én?

- Te is fiatal vagy – biztattam mosolyogva, de Charlie csak a szemét forgatta.

- Utána viszont eszembe jut minden – folytatta. – Hogy mennyi mindenen mentem át, hogy megteremtsem ezt az új életet magamnak. És tudod mit? Büszke vagyok magunkra. Rád és rám. Nem adtuk fel. Megküzdöttünk azért, amit akartunk. Csak abban reménykedem, hogy te is büszke vagy.

Miközben beszélt, Charlie – tőle annyira szokatlanul – megszorította a kezem. Én pedig bólintottam. – Nagyon is büszke vagyok – feleltem.

Ott ültünk mi, egy apa aki hamarosan másodjára is házas lesz, mellette pedig az ő elvált lánya, és egymásra mosolyogtunk. Mindketten nagyon boldogok voltunk a magunk módján. És igazából csak ez számít.

***

Habár Sue-nak nem voltak hivatalosan koszorúslányai, Leah és én is az esküvői menet részei voltunk. Így hát mikor felhangzott a nászinduló, Leah indult el elsőként, én pedig néhány pillanat múlva követtem. Kicsit ideges voltam az esküvőnek ezen része miatt. Lehet, hogy megváltoztam, de még mindig nem szerettem a figyelem középpontjában lenni, és úgy gondoltam, kényelmetlen lesz majd ennyi ember pillantásának a kereszttüzében elsétálni.

Azonban valami szinte rögtön elterelte a figyelmemet a többi vendégről, méghozzá nem más, mint egy bizonyos tekintet. Nem tudom, hogy annyi ember közül miért éppen őt vettem észre azonnal. Csak arra eszméltem, hogy egyszer csak egy zöld szempárba nézek, abba a zöld szempárba, amit mindennél jobban ismertem ezen a világon.

Ő is idegesnek tűnt, de mintha halvány mosoly játszott volna az ajkai körül. Arról fogalmam sincs, hogy én hogyan nézhettem ki, de remélem nem úgy, mint egy komplett hülye, aki azt sem tudja hol van. Ahogy ez eszembe jutott, próbáltam is előre nézni és az esküvőre koncentrálni. Nem akartam tönkre tenni az apám nagy napját azzal, hogy lélekben ott sem vagyok.

Mikor Sue odaért Charlie mellé és elkezdődött a ceremónia, megkockáztattam felé még egy pillantást. Kavarogtak bennem az érzések, hiszen már tizenegy hónapja nem láttam őt. Most pedig itt ült tőlem nem messze, és annyira jó volt őt újra látni. Hirtelen a semmiből annyira elöntött a boldogság érzése, hogy majdnem elbőgtem magam. Mintha hosszú idő után újra hazataláltam volna.

Meglepő módon az idő hátralévő részében képes voltam odafigyelni a történésekre. Nagy mosoly kúszott az arcomra, mikor az anyakönyvvezető kimondta, hogy Charlie és Sue ezentúl férj és feleség. Az első hitvesi csók után mindenki tapsolni kezdett, mi pedig mind megölelgettük egymást. Mikor Charlie karjai körém fonódtak, szorosan öleltem vissza.

- Minden rendben? – kérdezte.

- Nagyon is – feleltem hatalmas mosollyal.

***

Amint véget ért maga a szertartás, kitört a szervezett káosz. Először körbevették a párt a gratulálni vágyók, aztán pedig elkészültek a hivatalos esküvői fotók rólunk, mindeközben pedig egyszer sem láttam őt.

Hamarosan elkezdődött az ünneplés, én pedig a főasztalnál ültem a család többi tagjával, mikor Leah egyszer csak odahajolt hozzám és a fülembe súgott: - Le sem veszi rólad a szemét.

Azonnal elkezdtem őt keresni a tekintetemmel, és láttam, hogy Leah-nak igaza van. Engem nézett. Én pedig azt hiszem a mai napon először, végre rámosolyogtam. Mert őszintén örültem, hogy itt van. Persze eközben a szívem végig kiugrani készült a helyéről, mintha most találkoznék vele először.

Gondolataimból a táncparkettre lépő Charlie és Sue látványa rángatott ki, akik megkezdték az első táncukat házaspárként. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam-e apámat táncolni, de meglepő módon nem volt olyan kétballábas, mint amilyenre számítottam. Hamarosan többen is csatlakoztak hozzájuk és Leah is elkezdte nyaggatni Seth-et, hogy táncoljon vele.

Éppen őket figyeltem, teljesen elveszve a gondolataimban, mikor egyszer csak megszólalt mellettem egy hang.

- Helló, Swan.

Én pedig még azelőtt elmosolyodtam, hogy felnéztem volna, mert tudtam, hogy ettől a pillanattól kezdve Edward Cullen újra az életem része lett.

Boldog karácsonyt!

Hát már megint itt tartunk... :) Remélem mindenkinek jól telnek az ünnepek, és ha addig nem hallotok felőlem, akkor boldog új évet!

Még annyit hozzá teszek, hogy nem csak az év ér véget hamarosan, hanem a történet is, mivel a következővel együtt már csak 4-5 fejezet van hátra. De ha eljön az idő, úgyis szólni fogok. :D

Még egyszer kellemes ünnepeket!

Abellana

41. fejezet

Sziasztok!
Már itt is van a következő fejezet. Köszönöm azoknak, akik írtak és most is nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre.
Abellana

(Edward)

Azt hiszem életem legutóbbi fél évét úgy lehetne jellemezni, hogy míg a világon mindenkivel izgalmas és elképesztő dolgok történtek, én egy helyben álldogáltam. Ha az emberek megkérdezik, hogy mi újság velem mostanában, még csak azzal sem fáraszthatom őket, hogy most váltam el. Manapság gyorsan lejár a válás szavatossága. Mindenki elválik, kit érdekel még egy? Majdnem egy éve történt, még mindig keseregsz miatta?

Úgy éreztem minden változik körülöttem. Bár talán könnyű ezt érezni tavasszal. Április végén jártunk ugyanis. Kicsivel több, mint egy éve jött ki az a cikk, ami megváltoztatta az életem. Amivel elárultam nagyjából mindenkit, akit szeretek és sikeresen véget vetettem vele a házasságomnak is. És én még mindig ugyanúgy éreztem magam. A barátaim mind remek dolgokat érnek el a munkájukban, vagy éppen családot alapítanak és gyarapítanak. Az apám most készült leányvállalatot indítani Európában. Egyedül én voltam az, aki mozdulatlanul figyelte a történéseket, legtöbbször totálisan elveszve.

Persze nem mondom, hogy nem történt bennem semmi változás valahol legbelül. Sokat gondoltam arra, amit Bella mondott. Arról, hogy már nem voltunk jók egymásnak. Sokat gondoltam a kapcsolatunk végére. És igaza volt. Annak a Bellának és Edwardnak semmi köze nem volt azokhoz az emberekhez, akik egymásba szerettek egy kényszerházasság során. Rájöttem, hogy nem hiányzik az a Bella és tudtam, hogy neki végképp nem hiányzik az az Edward. Nem azt a formánkat hiányoltam mindvégig az elmúlt hónapokban.

Viszont vissza sem tudtunk menni azokhoz az énünkhöz, akik az elején voltunk. Tényleg olyan verembe kerültünk, amiből képtelenség volt együtt kimászni. És mostanában csapott pofon az igazság: Bellának igaza volt. Külön kellett folytatnunk az útjainkat.

Na persze ez nem azt jelenti, hogy ne hiányozna. Még mindig szerettem őt, jobban mint bármi mást a világon. De elfogadtam, hogy annak a fejezetnek le kellett zárulnia. És azt hiszem – végre valahára – minden nap egy kicsivel könnyebb lett felkelni és elkezdeni a napot.

Egyik délelőtt, mikor egy rövid kávészünetről tartottam vissza az irodámba, valaki várt rám az ajtó előtt. Éppen háttal állt nekem, miközben Victoria mondott neki valamit, míg észre nem vett engem. – Áh, Mr. Cullen! Látogatója jött.

Erre megfordult az alacsony női alak és ragyogó mosolyt vetett rám. – Már ha egyáltalán megismersz még – tette hozzá.

- Tanya! – kiáltottam, miközben őszinte mosoly kúszott az én arcomra is. – Hát te meg mit keresel itt? Nem mintha panaszkodnék, örülök, hogy látlak!

- Nos… a vőlegényemet kísértem el New York-ba – felelte, és közben felmutatta a kezén szikrázó gyűrűt. Na mit mondtam? Mindenkivel történik valami izgalmas.

- Azta – nyögtem ki. – Gyere be és meséld el, hogyan is történt ez. Victoria, most ne zavarjon senki.

- Rendben van, Mr. Cullen, de emlékeztetnem kell, hogy ma az édesapjával kell üzleti ebédre mennie.

- A világért sem felejteném el – feleltem neki, visszafogva magam, hogy ne forgassam a szemem. Nem lett volna valami főnökös magatartás. Bevezettem Tanyát az irodámba és ő le is huppant az én székemmel szemben. – Szóval? Ki ez a titokzatos vőlegény?

- Hát… a neve David és igazából több, mint egy éve ismerkedtünk meg. Múlt hónapban kérte meg a kezem, én meg rögtön igent mondtam. Jó ember és nagyon boldoggá tesz.

- Ez nagyszerű, Tanya. Nagyon örülök neked – mondtam őszintén.

- Ja, és mielőtt elfelejtem! Hoztam neked egy kis ajándékot – jelentette be, és felém nyújtotta az ajándékzacskót, ami eddig a kezében volt. – Mégsem jelenhettem meg itt csak úgy üres kézzel.

- Ugyan, semmit nem kellett volna hoznod – nyugtattam meg, de közben benyúltam a zacskóba és kihúztam belőle Tanya ajándékát. Egy üveg whiskey-t.

- Úgy képzelem, a nagymenő New York-i üzletemberek az irodájukban találkozgatnak a fontos ügyfelekkel és olyankor mindig whiskey-vel kínálják őket – magyarázta vigyorogva.

Felnevettem. – Túl sok filmet láttál, Tanya. De köszönöm, nagyon figyelmes tőled.

- Hát ha a fontos ügyfeleidnek nem is, de remélem neked azért jó lesz – mondta, még mindig mosolyogva.

- Igazából… az a helyzet, hogy már nem iszom alkoholt. Körülbelül karácsony óta – jelentettem be, Tanya nagy meghökkenésére. – Túlságosan is… öhm, szóval kezdtem függni tőle.

Kissé elpirulva közöltem ezt, ugyanis eléggé szégyelltem magam emiatt. Tanya néhány pillanatig csendben fürkészte az arcomat, majd mikor megszólalt, a hangja halk volt és gyengéd. – A válás miatt? – kérdezte.

Szomorúan bólintottam. – A válás miatt – sóhajtottam.

- Mit ne mondjak, eléggé meglepett mikor arról olvastam, hogy a gyerekkori barátom házassága csak egy… álca volt. Főként azért, mert én láttam, hogyan néztetek egymásra. Mikor elolvastam azt az újságcikket, csak arra tudtam gondolni, hogy ez nem lehet igaz. Egyértelműen szerelmesek voltatok. Egyszerűen nem akartam elhinni.

Ekkor elmeséltem Tanyának az egész sztorit. Onnantól, hogy kényszerházasságra léptem Bellával, keresztül azon, hogy szerelmesek voltunk és a jövőt tervezgettük, egészen odáig, hogy tönkretettem mindent és a kapcsolatunk menthetetlenné fajult. Tanya döbbenten, de türelmesen és megértően hallgatta végig a történetet. Nekem pedig jól esett elmondani olyasvalakinek, aki semmit sem tudott a helyzetünkről, de akiben mégis megbízom.

Mikor elérkezett az idő, hogy mindkettőnknek mennie kellett, szorosan megöleltük egymást. – Aztán most már ne teljen el ennyi idő megint, mire újra látjuk egymást – mondta.

- Nem fog – ígértem neki. – Köszönöm, hogy meglátogattál.

Tanya bólintott és elindult kifelé, de az ajtó elé érve visszafordult és rám nézett, mint aki mondani akar valamit, de nem biztos benne, hogy tényleg ki kéne-e mondania. Végül azonban döntött. – Tudod… én csak egyszer találkoztam vele, de rögtön tudtam, hogy illik hozzád. Nagy kár érte.

***

Tanya felkavaró utolsó szavai után nekem is el kellett indulnom, hogy találkozzam az apámmal az előre megbeszélt étteremben. Csak annyit mondott, hogy üzleti ügyben kell megbeszélnünk valamit, de őszintén szólva fogalmam sem volt róla, hogy miről van szó.

- Méterek választják el az irodáinkat egymástól, de te egy étteremben szeretnél velem tárgyalni? – kérdeztem, miközben leültem vele szemben.

- Tudod fiam, nem sok ember engedheti meg magának, hogy én várjak őrá aztán ráadásul még kritizálja is a választott helyet – jegyezte meg. Persze igaza volt. Carlisle nem csak az apám, de egyben a főnököm is.

- Vedd úgy, hogy egy szót sem szóltam – védekeztem.

Rendeltünk magunknak és míg ki nem hozták az ételeket, meséltem neki Tanya látogatásáról, ő meg mesélt nekem anya legújabb lakberendezési projektjéről. Mikor azonban elkezdtünk enni, rátért a tárgyra.

- Elég nagy részed volt az európai terjeszkedés előkészítésében – kezdte. – Mit gondolsz, hogy mennek a dolgok?

- Jól – bólogattam. – Szerintem nagyon is jó döntés volt.

- Örülök, hogy így látod. De mint tudod, most jön a neheze. És szükségem van rá, hogy valaki olyan vezesse az ottani irodát, akiben megbízok és aki érti a dolgát – magyarázta. – Edward, azt szeretném ha te irányítanád a céget Párizsban.

Mikor leesett, hogy mit is mondott, kis híján kiköptem a kaját. – Hogy… én?? Igazgassam a céget Párizsban? Költözzek Párizsba?

- Nos, igen. Nyilván az elengedhetetlen része a dolognak.

- De hát… meddig?

- Beletelik minimum néhány évbe, mire minden rendesen elrendeződik – vont vállat.

- Na de… a fiad vagyok! Azt akarod, hogy elköltözzek egy másik földrészre? Mit szólna hozzá anya?

- Megkérdeztem az anyádat, hogy mit gondol a dologról. És nyilván egyik szülőnek sem az az álma, hogy a gyerekétől egy óceán válassza el, de ez a logikus lépés, fiam. Te nagy dolgokra vagy hivatott. Nagyobb kihívásokra van szükséged. Mindketten úgy gondoljuk, hogy talán éppen ez az, ami most neked kell.

Köpni-nyelni nem tudtam. Cikáztak a gondolatok a fejemben, de legfőképpen az érvek, hogy miért nem mehetek Párizsba. Hiszen itt van az egész életem! Carlisle mintha meghallotta volna az aggályaimat, mert a következő pillanatban feltette a legfontosabb kérdést.

- Mi tart vissza?

- Hogy mi tart vissza? – ismételtem meg a kérdését, a legjobb „ezt most komolyan gondoltad?” arckifejezésemmel. – Itt éltem egész életemben. Itt vagytok ti, a családom. A barátaim! Jasper és Alice!

- És Bella – tette hozzá az apám.

- Én… én még csak nem is gondoltam Bellára – hazudtam. Naná, hogy csakis Bellára gondoltam, amióta kimondta az ajánlatát. A legelső gondolatom az volt, hogy nem fogok több mint ötezer kilométernyire költözni Bellától, még akkor is, ha már nem köt minket egymáshoz semmi.

Apám felsóhajtott. – Büszke vagyok rád, amiért olyan jól viselted az elmúlt hónapokat. Úgy tűnt, végre nem csak robotként csinálod végig a napokat. De tisztában vagyok vele, hogy nem léptél még túl a dolgon. Nem fogom meghozni helyetted ezt a döntést, de szerintem nagyon jót tenne neked az új állás és az új hely. És persze tudom, hogy ijesztő gondolat itt hagyni az egész eddigi életedet, de mindenki átesik ezen, aki messze költözik az otthonától.

Borzasztóan idegesítő volt, hogy az érvei teljesen észszerűek voltak. Az agyam teljesen leblokkolt. El sem tudtam képzelni, hogy milyen lenne egy másik országban, idegenek között élni.

- Még van néhány heted dönteni – folytatta Carlisle. – És azt is elfogadom, ha nemet mondasz. Csak arra kérlek, hogy gondold át alaposan.

A következő pár napban mást sem tettem. Egyszerűen nem bírtam nem erre gondolni. Tudtam, hogy ez egy elképesztő lehetőség. Ráadásul mindez teljesen kiszakítana az egyhangú hétköznapokból és új kihívást biztosítana. Szerettem a mostani munkámat is, de nem végeztem szenvedéllyel. Nagyon csábító volt az ajánlat, hogy valami újat és izgalmasat csinálhatnék.

Talán a társasági része sem lenne olyan borzasztó a dolognak. Megismerkedhetnék egy csomó érdekes emberrel. És valószínűleg viszonylag gyakran haza tudnék repülni.

Mégis, nem tudtam arra gondolni, hogy elhagyjam Amerikát. Ha pedig őszinte akartam lenni magammal, pontosan tudtam, hogy a fő visszatartó ok nem más, mint Bella. Ha úgy döntök, hogy Franciaországban folytatom az életem, azzal hivatalosan is lezárom az eddigi szakaszt és továbblépek. Erre pedig még nem álltam készen.

Már majdnem egy hete csak ezen őrlődtem, mikor egyik este Alice-nél és Jaspernél vacsoráztam – Alice főzött nekünk – és beszámoltam nekik az ajánlatról. Mindketten leesett állal hallgattak végig, láthatóan annyira le voltak döbbenve, mint én aznap.

- És mit fogsz mondani? – faggatózott rögtön Alice.

- Fogalmam sincs – sóhajtottam fáradtan. – Mármint… hiszen nem mehetek Párizsba! De közben… miért ne mehetnék?

- Az egyiket biztosan jobban akarod, mint a másikat – mondta Jasper.

- Így van – értett vele egyet Alice. – Érezned kell, hogy hová húz jobban a szíved. Persze nyilván rossz lenne, ha nem látnánk téged majdnem minden nap, na de Párizs! Egy munka még nagyobb felelősséggel! Ez azért nem hangzik rosszul.

- És ha pár év múlva meggondolod magad, hazajöhetsz – tette hozzá Jasper. – De ha elszalasztod ezt a lehetőséget, elképzelhető az is, hogy egész életedben bánni fogod. Na és mi szól a maradás mellett? Csak az, hogy az a kényelmesebb megoldás. Az meg unalmas.

- Nem tudom – nyögtem, végighúzva két kezem az arcomon. – Nem ilyen egyszerű az egész.

Jasper és Alice összenéztek. Nem voltak hülyék, nyilván tudták, hogy mi teszi még nehezebbé ezt a döntést. Ali felsóhajtott és a szemembe nézett. – Lehet, hogy itt az idő, hogy végleg elengedd őt, Edward. Nem állíthatod meg az életed csak azért, mert még mindig ennyire ragaszkodsz hozzá. Túl kell lépned rajta.

Keserűen eszméltem rá, hogy ez a színtiszta és brutális igazság. De mi van, ha ő volt az egyetlen értelmes dolog az életemben? Bella előtt minden annyira… semmilyen volt. Azt sem tudom, ki voltam őelőtte.

***

- Azt hittem már elfelejtetted, hogy szegény öreg édesanyád is létezik – szidott meg Esme, miközben új függönyöket rakott fel az otthoni irodájában, én meg adogattam neki hozzá a csipeszeket. Átrendezte a szobát és éppen több függönyt is kipróbált. – Mit gondolsz, ez jobb, mint az előző?

- Nem tudom, anya – vallottam be. – Szerintem az is ugyanilyen volt.

Anyám felhorkantott. – Ti férfiak használhatatlanok vagytok. Szóval, miért is nem látogattál meg korábban?

- Lefoglalt a döntéshozatal – feleltem. – Tudom, hogy már előbb jönnöm kellett volna. Sajnálom.

Esme leszállt a létráról amin eddig állt, és összevont szemöldökkel rám nézett. – Szerintem te már meg is hoztad a döntést. Csak próbálod magad lebeszélni róla.

Felsóhajtottam. Naná, hogy megint igaza van. – Kérdezhetek valamit, anya?

- Hát persze, édesem – vágta rá azonnal.

- Milyen voltam pár évvel ezelőtt? Mármint te milyennek láttál?

Esme aggódó pillantást vetett rám. – Mire gondolsz pontosan?

Elmagyaráztam neki a gondolataimat a Bella előtti életemről, hogy milyen üresnek tűnt így visszanézve. Mintha az nem is én lettem volna.

- Jaj, drágám – tette egyik tenyerét Esme az arcomra. – Természetes, hogy az első igazán nagy szerelem megváltoztat és most már az azelőtti dolgok lényegtelennek tűnnek. De azt hiszem te attól félsz, hogy éppen ezért a Bella után történt dolgok is azok lesznek. Pedig ez nem így van. Egy tudásra szomjazó, becsületes fiú voltál, remek barát és szerető báty. Most pedig egy keményen dolgozó férfi vagy, sikeres üzletember és törődő nagybácsi. Még mindig ugyanaz az ember vagy, csak most már átéltél egyet s mást.

Hirtelen muszáj volt magamhoz húznom és átölelnem őt. Esme képes volt több hónapnyi aggódást és felgyülemlett kételyt eloszlatni mindössze pár mondattal.

- Igazad volt – mondtam halkan, miután elengedtem őt. – Azt hiszem egy ideje már tényleg megvan a döntésem. Csakis előre mozoghatok tovább, nincs más irány.

Anyám elmosolyodott. – Én pedig tudom, hogy nem volt könnyű ezt választani. De nagyon büszke vagyok rád.

Pár napig még érlelgettem magamban ezt az elhatározást, próbáltam hozzászoktatni magam. Teljes magabiztossággal akartam kijelenteni az apámnak, hogy tényleg ezt szeretném. Az az igazság, hogy az utóbbi két hét többet segített a továbblépésben, mint bármi más az ezt megelőző egy évben. Minden kétséget kizáróan szerettem Bellát. Nem hiszem, hogy valaha is képes leszek még egyszer ennyire szeretni valaki mást. De ha örökké csak vágyódom utána, az nem élet. Itt az ideje, hogy végre magamért tegyek valamit.

Már május közepe volt, mikor elérkezett a nap. Tudtam, hogy ideje hivatalosan is bejelenteni a döntésemet. Olyan vidáman keltem fel aznap reggel, mint már régóta nem.

Mielőtt kiléptem a házból, hogy munkába induljak, az előcsarnokban megállított az épület portása. – Mr. Cullen! Itt van a postája!

Felém nyújtott néhány borítékot, én pedig hálásan biccentettem és átvettem őket, hogy a kocsiban át tudjam nézni. Azonban még mielőtt kiléphettem volna, valami megragadta a figyelmemet. Legfelül egy levél volt, rajta egy Seattle-i címmel. Kíváncsian bontottam fel a borítékot és néztem bele a tartalmába. Ami pedig benne volt, arra egyáltalán nem számítottam.

Egy meghívó Sue Clearwater és Charlie Swan esküvőjére.