31. fejezet

Sziasztok!
Lám, az új év előtt mégis befért egy új fejezet, ahol végre kiterítem az összes kártyát. Köszönöm azoknak, akik írtak. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. :)
Abellana

(Edward)

Rosszindulatú összesúgások és elítélő pillantások követtek ma, akárhová mentem. Viszont legalább ha a munkahelyemen elkaptam egy-egy ilyen tekintetet, az illetőnek azonnal eszébe jutott, hogy ki is vagyok valójában és mi is a családi nevem. A név, amit elárultam.

Mikor Rosalie közölte, hogy valaki meg fogja írni a történetünket az interneten, nem az volt az első reakcióm, hogy a családom vagy az üzlet miatt aggódjak. A legelső gondolatom Bella volt. Az én elbűvölő, ragyogó eszű Bellám, akire annyira fényes karrier vár, aki még alig hagyott nyomot világban. Nem lehet ez az ő belépője. Nem gondolhatnak rá úgy az emberek, mint egy olyan nőre, aki érdekből házasodott. És azonnal eluralkodott rajtam a pánik, mikor rájöttem, hogy ezt nem akadályozhatom meg.

Aztán egész délután ezen gondolkodtam. Megakadályozni nem tudom, de mi van ha minimalizálhatom a károkat? Így hát összegyűjtöttem minden bátorságomat és felhívtam befolyásos újságíró barátaink egyikét. Elmondtam mindent, elejétől a végéig. Úgy, ahogyan én akartam, nem pedig úgy, ahogyan Jacob Black adhatta elő a netes haverjának. Azt a verziót, amiben Bellának nem volt választása, mert az anyja ráerőltette és mert a családja úszott az adósságban. És mindez igaz is volt. Viszont miközben előadtam a történetet, tudtam, hogy nagyon is úgy hangzik az egész, mintha a családomat csak az érdekelte volna, hogy megvédjék a hírnevünket bármi áron. És nem tettem az ellen, hogy másmilyennek állítsam be a helyzetet. Utáltam ezt tenni velük, de megvolt rá a lehetőségem, hogy legalább az egyik oldalt megmentsem. És én a feleségemet választottam. A Cullen család pedig nagy múltú és sikeres az üzleti életben. Mi hamar túl leszünk ezen.

Gondolataimat félbeszakítva elkezdett csörögni a mobilom. Elszorult a torkom, mikor Rosalie nevét láttam a kijelzőn. Amint elkezdett az után kutatni, hogy ki adhatta a sztorit a New York Post-nak, tudtam, hogy csak idő kérdése míg rájön, hogy én voltam az. És nagyon nem vártam azt a pillanatot.

- Helló, Rosalie – vettem fel a telefont, reménykedve benne, hogy más miatt hív. Nem mintha ekkora szerencsém lenne.

- Hogy tehetted ezt velünk? A családoddal. A feleségeddel.

Felsóhajtottam. – Szóval tudod – mondtam.

- Nem csak én – felelte. – Bella is tudja. Az előbb hívtam fel, amint megtudtam. Egy perc és ott vagyok nála.

Meghűlt a vér az ereimben. Azzal egyáltalán nem számoltam, hogy Rose esetleg Bellának szól előbb. – Várj, Rosalie! Mi az, hogy tudja? Pontosan mit mondtál neki?

- Azt, hogy te köptél a sajtónak. És hogy miattad egy teljes napig titkolóztunk előttük. Nem akarja elhinni, de amint elmúlik nála ez a sokkos állapot, rá fog eszmélni, hogy tényleg te voltál az.

- Rose, kérlek értsd meg. Egyszerűen nem volt más választásom – védekeztem.

- Mindig van más választás, Edward! – kiabálta a nővérem mérgesen. – A közelgő busz alá dobni az egész családodat pedig a legrosszabb választás!

- Máris indulok haza és megmagyarázok mindent, rendben?

- Nem érdekel a magyarázatod, Edward. Én levettem rólad a kezem. Ezentúl azon leszek, hogy helyreállítsam azt, amit a szüleinkkel és Bellával tettél. Szegény Esme szégyellheti, hogy te is annak a családnak a tagja vagy, amit ő annyira összetartónak hisz.

Ezzel elhallgatott a vonal, de Rosalie szavai így is késként hasítottak belém. Emlékeztetnem kellett magam, hogy csak így védhettem meg valamennyire Bellát.

Azonnal hazafelé indultam, miközben úgy éreztem, a legrosszabb rémálmom válik valóra és én éppen afelé sietek. Szánalmasan reménykedtem benne, hogy valami feltartja majd Rosalie-t és én magyarázhatom el először Bellának, hogy miért tettem amit tettem.

De természetesen ez csak hiú remény volt, és mikor beléptem, azt kívántam bár ne tettem volna. Mintha kézzel tapintható lett volna a húgom gyűlölete és undorodása, Bella bizonytalansága és félelme.

- Edward! Végre itthon vagy! Miről beszél Rosalie? Mondd meg neki, hogy valaki csúnyán átverte!

És ekkor jöttem rá, hogy Bella nem azért volt bizonytalan, mert hitt abban amit Rosalie mondott neki. Azért volt bizonytalan, mert fogalma sem volt róla, hogy Rosalie hogyan hihet el ilyesmit. Olyan végtelen bizalommal nézett a szemeimbe, amiből rögtön tudtam, hogy meg sem fordult a fejében, hogy tényleg én tehettem mindezt. Ettől pedig úgy éreztem, azonnal meghasad a szívem.

Kezeim közé vettem az arcát és gyöngéd csókot nyomtam az ajkaira. – Mindennél jobban szeretlek a világon, ezt ugye tudod? – kérdeztem.

- Persze, hogy tudom – felelte megkönnyebbülten. – Soha nem tennél ilyet, nincs is értelme.

Rosalie felhorkant, én pedig kemény pillantást vetettem rá, mielőtt visszafordítottam a tekintetem Bellára. – Annyira sajnálom, Bella.

- Nem a te hibád, Edward. Te csak…

- Bella, nem érted – szakítottam félbe. – Rosalie-t nem verték át. Nem kapott hamis információkat. Tényleg én jutattam el a sztorit a New York Post-nak.

- De hát… miről beszélsz?

Bella hitetlenül nézett rám, miközben kopogtak az ajtón. Rosalie-ra néztem.

- Mindannyiunknak magyarázattal tartozol – mondta.

- Mit csináltál, Rose? – kérdeztem.

Válasz helyett elment ajtót nyitni, de Bella felelt helyette. Úgy tűnt, mintha tényleg sokkos állapotban lenne. – Idehívta a családodat – magyarázta monoton hangon.

Alig egy pillanattal később nem csak a szüleim, de velük együtt Jasper és Alice léptek be a szobába.

- Oké, szóval mi folyik itt? – érdeklődött Jasper. – Rose csak annyit mondott, hogy azonnal muszáj idejönnünk.

- Emmett-et és Bella szüleit leszámítva itt vagyunk mind, akik tudtunk az egyezségről – jelentette be Rosalie. – Gyerünk, Edward. Meg akartad magyarázni. Itt a lehetőséged.

- Edward, mégis miről van szó? Mit kell megmagyarázni? – kérdezte az anyám.

Felsóhajtottam és lehunytam a szemem. Féltem rájuk nézni. Látni a csalódottságukat. Majd lassan, megfontoltan belekezdtem a történetbe.

- Az egész azzal kezdődött, hogy a cikk megjelenése előtti délutánon Rose kapott egy fülest, miszerint leleplező írás jelenik majd meg rólunk egy idióta internetes pletykalapon. Biztosak voltunk benne, hogy Jacob Black jött rá valahogyan a sztorira és adta egy újságíró kezébe. Én pedig tudtam, hogy ha ez kiderül, az borzalmas hatással lesz Bella jövőjére. Meg akartam őt védeni, ezért hát aznap este felhívtam egy ismerősömet a Post-nál. Elmondtam neki én a történetet. Úgy, ahogyan én akartam. És higgyétek el, annyira sajnálom, hogy ezt tettem veletek. De tudjátok, hogy mi túl fogjuk élni és azt is tudjátok, hogy így most sokkal jobbak Bella esélyei.

- Sokkal jobbak az esélyei? – kiáltott fel Rosalie. – A netes sztorit eltemethettük volna valahogyan, de ezt már soha nem mossuk le! Mikor Bella beadja majd a jelentkezését a Harvardra, ez lesz az első dolog ami eszükbe jut róla!

- Fiam… - csóválta a fejét az apám. – Ha elmondtad volna, megbeszélhettük volna az egészet. Kitalálhattunk volna egy jobb tervet, vagy ha nincs jobb, akár ebbe is belemehettünk volna. De mindez… hogy az egészet a hátunk mögött csináltad…

Nem bírtam a hangjában megbúvó csalódottságot, de a következő hangé még rosszabb volt.

- Az eszedbe sem jutott, hogy én esetleg nem akarom, hogy te dönts a jövőmről? – kérdezte Bella. – Hogy netalán nekem is lehet beleszólásom a dologba? Hogy nekem is jogom lett volna tudni róla?

- Hát persze, hogy eszembe jutott, én csak…

- Te csak úgy gondoltad, hogy nem szükséges tudnom róla, mert te majd szépen elrendezed a dolgokat – mondta.

- Bella, hidd el, minden egyes másodpercben csakis az járt a fejemben, hogy neked mi lenne a legjobb – mondtam neki szinte könyörgő pillantással.

- És mégsem kérdeztél meg róla. Helyette inkább hazudtál!

- De csak azért, hogy megvédjelek!

Ebben a pillanatban gúnyos kacaj tört elő Rosalie-ból. – Az elején is csak azért hazudtál neki, hogy megvédd?

- Te meg miről beszélsz? – Őszintén fogalmam sem volt róla, hogy mire gondolhat.

- Nem ez volt az első alkalom, hogy hazudtál Bellának, Edward. Az egész kapcsolatotok egy hazugság. Itt az idő, mondd el nekik.

Hideg vízként zuhant rám a felismerés. Nem tudom honnan, de Rosalie tudja. Tudja, hogy már azelőtt ismertem Bellát, hogy ő bemutatta nekem. – Honnan? – kérdeztem tőle összeszorított fogakkal.

- Hányszor mondtam neked, hogy én mindig mindenről tudok ami ezt a családod illeti. Mikor titokban tartottátok előttünk, hogy jártok, én az első pillanattól kezdve tudtam. És tudom a legnagyobb titkodat is.

Bella most már nem sokkban volt, a helyét átvette a düh, így követelt választ tőlem. – Miről beszél, Edward?

Könnyek homályosították el a pillantásom, miközben újra a szemébe néztem. – Nem aznap ismertelek meg, amikor Rosalie bemutatott nekem és a családomnak. Majdnem egy évvel azelőtt, a folyóparton láttalak meg először. Július negyedikén. Pár órával azután, hogy találkoztam az apáddal.

- Ezt… nem értem.

- Akkor keltetted fel a figyelmem, mikor belém ütköztél és leöntöttél az italoddal. De nem mertél rám nézni, ezért nem ismertél fel később. Aztán… többet akartam tudni rólad. Megtudtam, hogy hol tanulsz és hova jársz kikapcsolódni. Néha csak figyeltem, ahogy a parkban olvasol.

A szemem sarkából láttam a szüleim megdöbbenését. És láttam azt is, ahogyan Bellának rémleni kezdenek a dolgok. Mikor könnyek gurultak le az arcán, úgy éreztem, nem kapok levegőt.

- Ezért lettem én a feleséged? – kérdezte, a hangja alig volt több a suttogásnál. – Valaki kellett, te pedig úgy döntöttél, egye fene, megszerzed a lányt akit a legnyugodtabb pillanataiban figyelsz?

- Nem, egyáltalán nem így volt, esküszöm! – tiltakoztam. – Az, hogy te lettél a feleségem, csakis a véletlen műve. És egy jel arra, hogy nekünk együtt kell lennünk.

- Háááát… azt azért nem mondanám – szólt közbe Rosalie.

Indulatosan fordultam felé. – Megtennéd, hogy most az egyszer kihagyod belőle a rosszindulatú megjegyzéseid? – morogtam.

- Én csak annyit akartam mondani, hogy nem a véletlen műve volt – magyarázta Rosalie. – Mint mondtam, én mindig mindenről tudok. Riley azonnal elmondta nekem, mikor egy bizonyos Bella Swan iránt kezdtél érdeklődni. Tudtam, hogy valamiért figyelted őt. Nem volt nehéz rájönni, hogy tetszik neked. Mikor Jacob pletykái elterjedtek, úgy döntöttem az lesz a legjobb védekezés, ha őt támadom, és az emberek megfeledkeznek a rólad írt hazugságokról. Aztán eszembe jutott valami jobb. Hát nem az lenne a tökéletes megsemmisítése a rosszindulatú beszédeknek, ha megházasodnál? És nekem volt is egy jelölt a fejemben. Máskülönben soha nem ajánlottam volna ekkora őrültséget, de tudtam, hogy ha Bella lesz a feleséged, nem fogod annyira bánni ezt az egyezséget.

- Ezt… nem hiszem el – leheltem szinte hangtalanul. Nem lehet, hogy Rosalie szervezte meg a házasságunkat.

- Bizonyos szinten tényleg közrejátszott a véletlen, mert utána megtudtam, hogy Riley édesanyja jóban van Renée Swan-nal. Rábíztam, hogy mindenképpen jusson el Renée-hez az üzenet. A többi pedig már történelem.

- Te intézted el, hogy Bella legyen a feleségem? – néztem rá döbbenten. Egész kapcsolatunk alatt amíg nem mondtam el az igazságot Bellának, az nyugtatott meg legbelül, hogy a sors így is egymásnak szánt minket. Erre most kiderül, hogy a húgom manipulálta az egész helyzetet így? A véletlennek semmi köze nem volt a szerelmünkhöz. Minden hazugság volt.

Mielőtt Rosalie egy szót is szólhatott volna, Bella indulatosan felállt és könnyes, haragos szemekkel nézett végig rajtunk.

- Gratulálok, mind megkaptátok amit akartatok – kezdte, csak úgy köpve a szavakat. – A Cullenek mindig megkapják, nem igaz? Nem számít, hogy kit használtok élő bábként. Kit érdekel, hogy én mit szeretnék? Legalább most már tudom, hogy az elejétől fogva nem volt választásom.

- Bella, édesem… - kezdte az anyám.

- Most az egyszer nem érdekel, hogy mivel mentegeted a gyerekeidet, Esme – szakította félbe Bella. – Rájuk sem bírok nézni.

- Bella, kérlek – suttogtam. Nem veszíthetem el.

- Bármit is akarsz mondani, biztosra veheted, hogy nem érdekel – mondta határozottan, majd az ajtó felé fordult, de utána még egyszer visszanézett, ezúttal Alice-re. – Te tudtad? Tudtad, hogy Edward már ismert engem?

Alice kérlelő szemekkel nézett fel rá. – Én annyiszor kértem, hogy mondja el neked, de…

Bella felemelte a kezét, jelezve, hogy nem akar többet hallani. – Elegem van – mondta. – Mindannyiótokból.

Lebénulva bámultam, ahogyan felkapja a kabátját és a táskáját, majd kisétál az ajtón. Néhány pillanatnyi döbbenet után az apám felállt és rám és Rosalie-ra nézett, olyan mérhetetlen csalódottsággal, ami csak újabb rúgás volt belém. – Egyáltalán nem csodálom, hogy Bellának elege lett – mondta halkan. – Mi nem ilyen embereket neveltünk belőletek.

Carlisle is távozott, Esme pedig követte, csöndesen, mintha a csalódottság megnémította volna. Rögtön utána Alice is felállt. Úgy tűnt, mintha egyszerre lenne mérges rám és sajnálna, de közben ő is szégyellte magát. Jasper volt az egyetlen, aki nem dörgölte az orrom alá, helyette biztatóan megszorította a vállam egy pillanatra, majd követte a feleségét.

Ott maradtunk én és Rosalie, egymással szemben állva. – Te is végig hazudtál – mondtam erőtlenül. Nem tudtam már haragudni sem rá.

Rose lassan vállat vont. – Úgy tűnik én sem vagyok jobb nálad – felelte halkan, majd ő is elhagyta a lakásomat.

Ott maradtam egyedül, a nappali közepén álldogálva, reménykedve benne, hogy minden ami az imént történt, csak egy rossz álom. Fogalmam sincs mennyi ideig álltam ott, mire végre ráeszméltem, hogy ez a valóság.

Kellemes ünnepeket!

Végre itt a pihenés ideje is, úgyhogy frissen és kipihenten folytatom majd a következő fejezet írását. :) Addig is nagyon boldog karácsonyt és ha addig nem jelentkezem, akkor boldog új évet!

Abellana

30. fejezet

Jaj, gyermekek. Olyan régóta kitaláltam a történet nagy bonyodalmát, hogy most alig hiszem el, hogy végre itt tartok. :D Köszi azoknak, akik írtak az előző fejezethez, minden szavatokat örömmel olvasom. Ennek a fejezetnek a végén valószínűleg utálni fogtok. Sajnos a december nekem végig munkával fog telni, de próbálok majd időt szánni az írásra is. Ehhez pedig nagyon-nagyon várom a véleményeket. :)
Abellana

Rosalie Cullennek azelőtt minden napja ugyanúgy kezdődött. Mindig korán kelt fel, jóval korábban mint a férje, és néha még az irodába is előtte ment be. Ébredés után kávét csinált és leült az étkezőbe vagy a nappaliba elolvasni a reggeli újságokat és átnézni az e-mailjeit. Viszont mióta anya lett, nem az volt a legfontosabb, hogy minél hamarabb értesüljön mindenről.

Ezen a reggelen amint felkelt, a baba szobájába ment, mint minden reggelen karácsony óta. Rámosolygott az ébredező kisfiára és a karjaiba vette, Brady pedig szintén mosollyal jutalmazta az anyukáját, mikor az gügyögött neki.

Rosalie arra gondolt, hogy mennyi könny és fájdalom előzte meg ezt a kis csodát, akit most a karjaiban tarthatott. Mióta ő megszületett, Rosalie gyakran dolgozott otthonról, de most fájó szívvel kell hozzá dadust hívnia. Ugyanis tudta, hogy bárhogyan is alakul a mai nap, ezen múlik a családja jövője.

Aggódott a szüleiért, akik egyáltalán nem ezt érdemelték. Aggódott a férjéért, akit mindenki a Cullen család teljes jogú tagjának tartott és éppen ezért pont olyan bűnösnek tartják majd, mind a többieket. Aggódott a bátyjáért, akinek most még inkább megtépázzák majd a hírnevét. Még azért is aggódott, hogy milyen lesz ezután a sógornője reputációja a Columbián és a Harvardon, ahova majd menni készül.

Ezeken gondolkozott, miközben Brady-t etette, majd felöltözött és kiment a konyhába kávét főzni. Mire leült a nappaliban, Emmett is felébredt már és a fiukkal játszott a földön. Rosalie mosolyogva figyelte őket egy percig, majd felkapta a New York Post-ot és kényelmesen hátradőlve olvasni kezdett. Tudta, hogy miután délután megjelenik majd a cikk, valószínűleg elszabadul majd a pokol. A reggelt viszont csak azért is kiélvezi.

Aztán meglátta. A New York Post egy teljes oldalon tálalta az egész sztorit. És sokkal rosszabb volt, mint azt Rosalie valaha is elképzelte. Edward tévedett, mikor azt hitte, hogy Black éppen ugyanannyira besározza majd Bellát, mint a Cullen családot.

Nem így volt. Az egész cikk a mocskos részleteket boncolgatta és minden egyes szava a földbe döngölte Cullenéket. Benne volt az, hogyan kutatott Rosalie feleség után a bátyja számára, hogyan ment bele a tervbe az egész család azért, hogy óvják a hírnevüket, hogy hogyan vásárolták meg Bella hallgatását és hűségét a család iránt.

- Ilyen nincs! – suttogta Rosalie elképedve.

- Rosie, mi baj van? – nézett fel Emmett a feleségére.

Rosalie odanyújtotta a lapot Emmettnek, de közben a másik kezében tartott telefonnal máris Edwardot hívta. Meg sem várta, hogy beleszóljon. Most nem volt idő ilyenekre. – Láttad a ma reggeli Post-ot? – kiabálta a telefonba. Emmett eközben elképedve olvasta a cikket, olyan komolynak látszott, mint még soha.

- Láttam, Rose – hallotta meg Edward gondterhelt sóhaját.

- Mégis hogy a fenébe történhetett ez meg? Ennek csak délután kellett volna megtörténnie, valami hülye netes pletykaoldalon amit kábé tíz ember olvas, nem a kicseszett Post-ban! Egy órán belül több millió ember tudni fog erről!

- Nem gondolod, hogy talán Jacob Black nem tudott várni és valahogy eljuttatta a sztorit a Post-hoz?

- Kizárt – felelte határozottan Rosalie. – Ők soha az életben nem állnának szóba egy olyan senkivel, mint Jacob Black! Valahonnan megneszelhették és előbb robbantották a bombát. De honnan a fenéből?

A vonal túlsó végén pár pillanatig csönd volt, mire Edward végül megszólalt. – Nem tudom, Rose – mondta halkan.

- Bella látta már?

- Nem – válaszolta Edward. – Ma korán bement az egyetemre. Próbáltam hívni, de biztos lemerült.

Rosalie kínjában toporzékolni tudott volna. – Ez elfogadhatatlan, Edward. Érd el Bellát bármi áron és mondd meg neki, hogy ma ne mutatkozzon nyilvánosan. Én beszélek anyáékkal.

Meg sem várva bátyja válaszát, Rosalie letette a telefont és kifújta a levegőt, amiről eddig nem is tudta, hogy benn tartotta. Egyetlen pillanatig hagyta, hogy eluralkodjon felette a pánik, és közben Emmett-re nézett.

- Hát kezdődik – suttogta.

***

(Bella)

Mikor reggel felébredtem, Edward szorosan tartott a karjaiban. Amint mocorogni kezdtem, meghallottam álmos hangját. – Hová mész?

- Lezuhanyzom, aztán bemegyek az egyetemre – válaszoltam.

- Még korán van – tiltakozott Edward.

- Nem baj – vontam vállat. – Szeretek korán bemenni, mikor még mindenhol kevesebb ember van. És legalább lesz egy kis időm tanulni.

- Inkább bújj vissza – kérte. – Ne menj ma be az óráidra. Töltsük az egész napot ágyban.

Felnevettem. - El sem hiszem, hogy Mr. Munkamániást hallom. Jó lenne egész nap fetrengeni, de nem lehet. Be kell mennem. Ahogyan neked is.

Hallottam, ahogyan Edward felsóhajt, miközben kiszálltam az ágyból. – Hé – szólt utánam. – Szeretlek.

- Én is szeretlek – feleltem mosolyogva, majd visszahajoltam hozzá egy csókra.

Alig egy órával később már az egyetem könyvtárának lépcsőjén ültem és a tavaszi napsütést élveztem, mialatt átfutottam a jegyzeteimet. Tényleg szerettem itt lenni, amikor ennyire kevesen vannak, viszont ahogy haladt előre a reggel, egyre több diák lepte el a lépcsőt és a könyvtár előtti teret.

Hirtelen furcsa érzésem támadt, pont mielőtt készültem elmenni az órámra. Aztán rájöttem, hogy miért. Tőlem nem messze hárman a fejüket összedugva sugdolóztak és nevetgéltek, ami önmagában nem számított volna, de közben folyton lopva felém tekintgettek.

Nem értettem az egészet. Rajtam volt minden nélkülözhetetlen ruhadarab. Meg is fésülködtem. És mivel ma még nem ettem, úgy sejtettem, hogy nem volt homlokig kajás az arcom. Talán csak tudják, hogy egy nagymenő üzletember felesége vagyok? De erről elég sok ember tudott az egyetemen, és eddig nem néztek rám furcsán emiatt.

Zavarba hoztak a bámulásukkal, úgyhogy sietve mentem az órámra. Azonban itt sem nyugodhattam meg. Az óra közepén egy srác, aki pár sorral előttem ült, hátratekintett rám és végigmért. Kezdtem komolyan úgy érezni magam, mint aki nadrág nélkül jött el otthonról. Egyre nyugtalanabb lettem.

Mikor az óra után elmentem a szokásos kis kávézónkba, megpillantottam Angelát és Jessicát a bejáratott asztalunknál, és azonnal odamasíroztam hozzájuk. – Van valami furcsa rajtam? – kérdeztem.

- Neked is jó reggelt – nevetett Angela.

- Most komolyan, ma már többen is megbámultak. Mi olyan szokatlan rajtam?

Mindketten alaposan végignéztek rajtam. – Semmi – felelte Jessica. – A hajvéged kicsit töredezett.

A szemeimet forgattam Jess válaszára, miközben leültem melléjük. – Lehet, hogy nem is téged néztek – vélte Angela. – Néha én is tisztára paranoiás vagyok.

- Lehet – mondtam kételkedve. – Nem tudom. Kicsit felzaklatott a dolog.

A lányok újból megnyugtattak, hogy nincs rajtam semmi rendkívüli, majd sikerült elterelniük a figyelmemet más témákkal. Egészen addig, míg Mike és Eric is csatlakoztak hozzánk. Mike ledobott egy újságot az asztalra.

- Hé Bella, mi ez a hülyeség a Postban rólad meg Edwardról? – kérdezte.

- Micsoda? Rólunk írnak az újságban?

- Az nem kifejezés – mondta Eric. – Már több embert is hallottunk erről beszélni ma reggel az egyetemen. De nem igaz, ugye?

- Miről beszéltek? – kérdezősködött Angela, ugyanabban a pillanatban, hogy én felkaptam az újságot. Elkezdtem benne a nevem után kutatva lapozni, arra számítva, hogy valami apró cikk lesz rólunk. Talán az egyik jótékonysági estről, vagy valami.

Ehelyett egy egész oldalas cikket találtam, és nem csak egy rendezvényről. Jó párszor éltem már át hirtelen jött rossz dolgokat az életemben. Például mikor anyám bejelentette, hogy férjhez ad. Vagy amikor itt hagyott egy szó nélkül. De olyat mint most, még soha életemben nem éreztem. Nem csak szimplán meghűlt az ereimben a vér. Fojtogató hullámokban tört rám a hányinger, miközben megkövülten meredtem az újságra és a szememből kicsorduló forró könnycseppek mintha égették volna a bőrömet.

- Bella, mi az? Mi a baj? – hallottam meg Angela aggódó hangját, de mintha egy alagút végéből szólt volna.

- Nyugi Bella, mi tudjuk, hogy ez biztosan nem lehet igaz – szólalt meg Mike.

Úgy dobtam el az újságot és álltam fel az asztaltól, mintha alva járnék. – Mennem kell – motyogtam hangtalanul, majd szinte kimenekültem a kávézóból.

Azonnal taxit fogtam, és előhalásztam a mobilomat a táskámból, de nem tudtam bekapcsolni. Az ingerültségtől legszívesebben kidobtam volna az ablakon. Fogalmam sem volt, hogy Edward olvasta-e már a cikket, de nem tudtam elképzelni, hogy ne így legyen. És ha valóban így volt, kizártnak tartottam, hogy bement ma a munkahelyére, úgyhogy egyenesen haza mentem.

Arra viszont nem számítottam, hogy a lakásba lépve nem csak Edward fogad, de az egész Cullen família. Amint hallották, hogy megjöttem, aggódva néztek rám mind. Edward viszont azonnal felállt és a karjaiba zárt, miközben újból előtört belőlem a zokogás. Szorosan tartott az ölelésében percekig, míg végre lenyugodtam egy kicsit.

- Honnan tudtak meg mindent? – Ez volt az első kérdésem.

Rosalie felsóhajtott. – Éppen erről vitázunk – felelte.

- Nem értem, hogy lehetett volna bárki más, mint Jacob Black – mondta Edward. – Egyértelmű.

- Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy a Post szóba állt volna Black-kel – ellenkezett Rosalie kemény pillantással.

- Ki más lehetett volna, Rose? – vetette közbe Esme gyengéd hangon. – Csak olyan emberek tudtak erről, akikben száz százalékig megbíztunk. Család, barátok és az ügyvédeink. És mind tudjuk, hogy ők sosem fordulnának ellenünk.

- Most mit fogunk csinálni? – suttogtam ijedten.

- Örülök, hogy megkérdezted – kezdte Rose. – Még ma kiadunk egy nyilatkozatot. Nem tagadunk és nem erősítünk meg semmit, mindössze annyit mondunk, hogy Edward és Bella szeretetteljes házasságban élnek. Az lesz a legbölcsebb, ha pár napig nem mutatkozunk.

- Dolgoznunk attól még kell – vetette ellen Carlisle. – Nem lazsálhatunk csak azért, mert a média ellenünk fordult.

- Hiába dolgozunk, ha közben lerombolnak mindent, amit eddig elértünk – replikázta Rosalie.

- Apának igaza van – mondta Edward. – Ha az emberek látják, hogy minden megy tovább normálisan, talán elülnek majd a pletykák.

- Én vagyok az egyetlen, aki átérzi, hogy mennyire komoly ez a dolog? – emelte fel a hangját Rosalie.

- Egyetértek Rosalie-val. – A hangom még mindig halk volt, de így is mindenki felfigyelt rám. – Nem fogok kimenni és úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

További szó nélkül bevonultam a hálószobába és próbáltam úgy tenni, mintha az egész külvilág nem is létezne. Pár perc után halk kopogást követve kinyílt az ajtó. Meglepetésemre nem Edward lépett be rajta, hanem Esme. Leült mellém az ágyra és egy végtelenül anyai pillantással nézett rám, amitől majdnem elbőgtem magam.

- Mi történt, édesem?

Mély sóhaj bukott ki belőlem. Úgy éreztem, nincs hozzá elég energiám, hogy elmeséljem Esmének a mai történéseket. Így hát nem is tettem. – Ezután már semmi sem lesz ugyanolyan – mondtam helyette.

Most Esmén volt a sor, hogy felsóhajtson. – Nem, szívem, tényleg nem lesz. De majd ezen is túllendülünk. A legrosszabb ami történhet velünk az, hogy elveszítjük egymást. Ez viszont nem fog bekövetkezni. Mind össze fogunk tartani és minden rendben lesz.

- Hogy lehetsz benne ennyire biztos? – kérdeztem.

- Az élet mindig elrendezi magának a dolgokat, ennyit már megtanultam – vont vállat. – Mikor hozzá akartak adni egy barátomhoz, az élet elintézte, hogy egymásba szeressünk. Miután majdnem elveszítettem a lányomat, olyan társat kapott maga mellé, aki az életét is odaadná érte. És mikor a fiam magányát kellett látnom nap mint nap, az élet téged küldött. Úgyhogy minden ki fog alakulni szépen magától most is.

- Bárcsak tudnám, hogy tényleg így lesz.

Esme megpaskolta a kezem és együttérző pillantást vetett rám. – Ami az elkövetkezendő időszakban jön, biztosan nagyon nehéz lesz – kezdte. – De gondolj végig arra, hogy mennyi mindennel megküzdöttél már és most mégis itt vagy, egy ragyogó fiatal nő. Ezen is túl leszel majd.

Egy utolsó biztató mosoly kíséretében Esme magamra hagyott, nekem pedig eszembe jutott a mobilom. Gyorsan töltőre raktam, így végre bekapcsolt. Rengeteg nem fogadott hívásom volt reggelről, Edwardtól, Rosalie-tól, és még Alice-től is. A legutóbbiak pedig Angelától és Jessicától. Fogalmam sem volt róla, hogy mit gondolhatnak most. Végig hazudtam nekik, amíg barátok voltunk.

Úgy döntöttem, hogy visszahívom Alice-t.

- Bella, hál’ Istennek! – kezdte rögtön. – Úgy aggódtam. Edward reggel hívott és szólt a cikkről. Az előbb küldött egy sms-t, hogy rendben hazaértél. Mi történt?

- Kezdik megtudni az egyetemen – feleltem. – Többen is megbámultak ma. A barátaim pedig az újságból tudták meg, hogy miért mentem férjhez valójában.

Most először összegeztem magamban a helyzetet, és így hangosan kimondva is borzasztóan hangzott. És ez még csak az én oldalam volt. Abba még bele sem mertem gondolni, hogy milyen hatással lesz ez Edwardra.

Még Alice telefonhívása sem volt képes megnyugtatni egy kicsit. Nem akartam szembenézni a valósággal, sőt, még a szobából sem tettem ki a lábam ezután. A fejemre húztam a takarót és reménykedtem benne, hogy ez csak egy rémálom, ami hamarosan véget ér.

Nem sokkal később újra kinyílt a hálószoba ajtaja, ezúttal Edward lépett be rajta. Nem szólt egy szót sem, csupán hangtalanul befeküdt mögém az ágyba és magához húzott. Megfordultam a karjaiban és ránéztem.

- Mind elmentek? – kérdeztem szinte suttogva.

Edward bólintott, és közben gyöngéden kisimított egy tincset az arcomból. Megnyugtatott a tudat, hogy újra csak mi ketten voltunk. Arcomat belefúrtam a válla és a nyaka közti résbe és próbáltam kizárni minden mást a világon.

***

Egész éjjel ki-be sodródtam az álomból. Arra számítottam, hogy az ébredés után kell majd egy-két pillanat, hogy eszembe jussanak a tegnapi események. Őszintén szólva az a néhány másodpercnyi felejtés nagyon jól jött volna. De amint kipattantak a szemeim kora reggel, tudtam. Mintha tegnapról mindent belevéstek volna az agyamba.

Beszűrődtek a szobába a zuhany hangjai, én pedig csak feküdtem tovább és hallgattam. Pár perccel később Edward arcára szomorú mosoly ült ki, mikor visszatért és látta, hogy felébredtem.

- Hogy érzed magad? Jobban vagy? – érdeklődött. Hirtelen úgy éreztem, mintha ez az egész csak az én problémám lenne. Mintha csak beteg lennék, mindenki más viszont jól lenne.

- Nem igazán – motyogtam. – Te meg hová készülsz?

Edward felsóhajtott, majd végül pár pillanatnyi hallgatás után megszólalt. – Carlisle és én is úgy döntöttünk, az lesz a legjobb, ha ma bemegyünk dolgozni. Tudom, hogy Rose ellenzi, de mi így érezzük helyesnek. Szerintem így tényleg hamarabb túlesünk az egészen.

- Magamra hagysz? Pont ma? – kérdeztem vékony hangon.

Edward arckifejezése azonnal meglágyult, és közben három hosszú lépéssel az ágy mellett termett és letérdelt, hogy a szemünk egy vonalba kerüljön. – Úgy sajnálom, Bella. De ezt meg kell tennem, a családunk érdekében.

- A te családod érdekében – helyesbítettem keserűen.

- Aminek te is a tagja vagy – erősködött. – Ha szeretnéd, felhívhatom Alice-t. Ő biztosan átjönne, ha nem akarsz egyedül lenni.

- Hagyjuk – sóhajtottam. – Menj csak dolgozni.

- Sietni fogok, megígérem – simított végig a karomon. – Nem hagylak magadra sokáig.

Így hát miután Edward elment, csak én maradtam és a gondolataim. A mobilomat kikapcsolva tartottam az éjjel, attól félvén, hogy Angela vagy Jessica esetleg megint keresni fog. Most viszont újból a kezembe vettem és azt latolgattam, hogy megnézzem-e, mekkora a kár a cikk után. Elég lett volna beütni a nevemet a Google-ba. Vagy félórányi hezitálás után végül pontosan ezt tettem.

Nagyjából egy éve, mikor Jacob hamis pletykákat szivárogtatott ki a sajtónak Edward nőügyeiről, az nem igazán rengette meg az embereket. Az üzleti világban viszont eléggé terjed az ilyesminek a híre, ezért kellett Edwardnak elvennie valakit feleségül. Engem.

Nos, mint az kiderült számomra, ha egy nevesnek tekinthető New York-i üzletember fia elvesz egy nőt azért, hogy védje a hírnevét, és mindez kiderül, az nem csak az üzleti életben terjed el. A Post, a New York Times, de még a Daily Mail is írt az ügyről. A Twitteren is beszéltek róla. A féltve őrzött titkunk hirtelen jó kis botrány lett, amin elcsámcsoghat a világ.

Negyed óra múlva elegem lett az egészből, és megfogadtam, hogy soha többé nem keresek rá a nevemre az interneten. Étvágyam nem volt, úgyhogy szinte ki sem keltem az ágyból egész délelőtt. Leginkább csak a plafont bámultam és próbáltam figyelmen kívül hagyni zajos gondolataimat.

Mikor kora délután csörgött a telefonom, félve néztem a kijelzőre, de csak Rosalie volt az, így hát felvettem. Ennél rosszabb már úgysem lehet. – Halló?

- Bella! El kell mondanom valamit – kezdte Rosalie lihegős hangon, mintha éppen sietne valahova.

- Mi az, Rosalie? – kérdeztem ijedten. Na jó, előfordulhat, hogy mégis lehet ennél rosszabb?

- Éppen hozzád tartok, de ez nem várhat. Fel kellett, hogy hívjalak. Van valami, amit Edward és nem mondtuk el se neked, se a szüleinknek – magyarázta.

Borzongás futott végig a gerincemen, mégis megkérdeztem: - Mi az?

- Tegnapelőtt kaptam egy fülest, miszerint egy pletykákkal foglalkozó weblapon meg fog jelenni a sztori a házasságotokról. És én rögtön szóltam Edwardnak. Úgy volt, hogy tegnap délután fog megjelenni a cikk egy ócska kis netes oldalon, amit alig olvasnak. Ha szerencsénk lett volna, alig veszik észre.

- Várj, szóval… te és Edward tudtátok, hogy ez fog történni?

- Éppen ez az. Lesokkolt, amikor a vártnál órákkal korábban megláttam a sztorit az ország egyik legolvasottabb napilapjában. Azóta próbáltam kideríteni, hogy ki jutatta el ezt az egészet a Post-hoz. Minden kapcsolatot bevetettem, minden szálat megmozgattam. Abban biztos voltam, hogy eredetileg Jacob Black ment az online pletykalaphoz, de legbelül tudtam, hogy a Post-hoz nem lehet köze.

- Szóval nem Jacob volt az?

- Nos, azóta biztosan megtudtam attól a szánalmas, magát újságírónak nevező pasastól aki felhívott tegnapelőtt, hogy Jacob adta neki a sztorit. De nem, a Post-nak nem Black adta.

- De hát… komolyan nem tudom, hogy ki lehetett az, Rosalie. Ki más tenne ilyet velünk?

- Bella… - sóhajtott Rosalie, és most először hallottam a hangjában őszinte sajnálatot. – Edward volt az. Edward szivárogtatta ki a sztorit a sajtónak.

29. fejezet

Sziasztok!
Nem tudom, mi az oka annak, hogy szinte senki sem olvasta a legutóbbi fejezetet. Tudom, hogy mindenkinek van élete, hiszen én is épp ezért nagyon sokszor nem érek rá írni. Na de az, hogy a meghívottak negyede se olvasta, nagyon lelombozott. Komolyan nem tudom, hogy velem van-e a gond, ez a fejezet is hamarabb meglett volna, de ezt az érdektelenséget látva nem is akaródzott leírnom egy szót sem. Most itt van mégis. Nem nagyon tudok mit hozzáfűzni.
Abellana

Gyönyörű március végi napra virradt New York azon a napon, amikor Jacob Black terve megvalósulni látszott. Szinte már vigyorral a képén ébredt, arra gondolva, hogy már csak egy kis idő kérdése és Edward Cullen élete megszűnik annyira tökéletesnek lenni. Elképzelte az emberek döbbenetét, de főként a Cullen családét. Mit meg nem adott volna, ha ott lehetne, mikor mind megtudják.

Összeszedett mindent és már éppen indulni készült, mikor megcsörrent az otthoni telefonja. Nem vette fel, de várt, hogy az illető üzenetet hagyjon. Nem is telt bele egy percbe, és a sípszó után meghallotta egy nő hangját.

- Mr. Black… csak azért hívtam, hogy ne legyen köztünk félreértés. Amiről tegnap beszélgettünk… egy részét bizalmasan mondtam el magának.

Jacob hallotta a nő mély sóhaját.

- Csak… össze-vissza beszéltem, tudja? Remélem nem vette komolyan.

Miközben a nő elköszönt, Jacob elmosolyodott. Most már túl késő. Mindent tud, amire szüksége van, és még annál is többet. Egy pillanatig elgondolkozott azon, miért hívta fel a nő. Vajon megbánta az árulását? Jacob felhorkantott. Nem. Biztos volt benne, hogy a saját önző érdekei miatt hívta őt vissza. Sebaj. Kapja csak ő is azt, amit megérdemel.

***

(Edward)

Mikor reggel beléptem az irodába, meglepetésemre ott találtam Emmett-et, az aprócska Brady-vel a karjaiban, miközben a fiatal gyakornok lányok körülvették őket és mindenféle értelmetlenségeket gügyögtek a babának.

Odaléptem hozzájuk. – Jó reggelt, hölgyek. És Emmett.

A lányok úgy rebbentek szét a főnök fia láttán, mintha rájuk ordítottam volna, hogy tűnés vissza dolgozni. Pedig ez egyáltalán nem állt szándékomban.

- Tudod mi a legjobb a gyereknevelésben? – fordult felém sógorom.

- Hát, lássuk csak… - kezdtem. – Az, amikor a kisbabád rád mosolyog? Vagy mikor az egész kezével megfogja az egyik ujjadat? Vagy mikor végre átaludja az egész éjszakát?

- A csajok! – felelte vigyorogva. – Csak úgy vonzza a csajokat.

- Hogy micsoda? – csendült fel hirtelen Emmett háta mögül a húgom hangja. Emmett szemei tágra nyíltak és rémülten fordult meg.

- Úgy értettem, hogy… a csajok, vagyis nők, akarom mondani asszonyok, remek példaképet állítanak Brady elé. Hogy tisztelje őket, meg minden – magyarázkodott.

- Azt akarod mondani, hogy szerinted én ezt nem tanítanám meg neki? – kérdezte Rosalie összehúzott szemöldökkel, karba tett kezekkel.

Emmett segítségért esedező pillantással fordult vissza felém, de én csak megráztam a fejem. – Ebből már nem jössz ki jól – mondtam, és elindultam az irodám felé, miközben magam mögül még hallottam a húgom hangját. Rosalie persze jól tudta, hogy Emmett csak hülyéskedett, de egy ilyen alkalmat nem hagyhatott ki arra, hogy kicsit megfélemlítse a férjét. Mindenesetre a reggel vidáman indult.

***

- Jövő hétre megírom.

Ez volt az utolsó dolog, amit Jacob hallani akart. – Jövő hétre? – akadékoskodott. – Nem! Legkésőbb holnapig meg kell lennie.

A Jacobbal szemben ülő újságíró gúnyos pillantást vetett rá. – Mert mégis mit csinálsz, ha nem lesz meg? Elmész egy nagyobb újsághoz? Körbe fognak röhögni. Az előző próbálkozásoddal szerencséd volt, átvették a nagyok is. De mindketten tudjuk, hogy azért fordultál hozzám, mert csak egy ilyen ostoba online publikáció hajlandó kiadni ezt a sztorit.

- Fogalmad sincs, hogy mit adok a kezedbe! – ellenkezett Jacob. – Ez a sztori szóról-szóra igaz, száz százalékig utánajártam mindennek. Most nem csak egy hülye pletykát kapsz tőlem. Ha te írod meg elsőnek, az hatalmas ugródeszkát jelenthet.

Az újságíró a szemeit forgatta. – És szerinted komolyan el fogják hinni, hogy New York egyik legtiszteletreméltóbb családja egy ekkora botrányba keveredett?

Jacob elmosolyodott. – Ez benne a legszebb. Az első pletyka elültette az emberekben a kételyt. Ha megtudják, hogy Edward Cullen feleséget vásárolt magának, tönkre fog menni az egész család.

***

Néhány órával később Bellával szemben ültem, abban az étteremben, ahova mindig jártunk, amikor nyáron itt dolgozott. Éppen arról mesélt, hogy milyen volt eddig a napja az egyetemen, mikor egyszer csak felnézett és észrevette, hogy bámulom.

- Mi az? – kérdezte.

- Semmi – mosolyodtam el, mint egy tökfej.

- Edward! Miért bámulsz? Azt ne mondd, hogy van valami az arcomon.

- Nem – nevettem. – Csak egyszerűen imádnivaló vagy.

Bella erre elpirult és próbált elfojtani egy mosolyt. – Belegondoltál már, hogy bő két hónap múlva lesz, hogy egy éve vagyunk házasok? – kérdezte hirtelen.

Hihetetlennek tűnt az egész. A Bella előtti életem most már csak egy homályos emléknek tűnt, mintha az csak valami próba lett volna az igazi élet előtt. Elmosolyodtam és átnyúltam az asztalon, hogy megfogjam a kezét. – Egészen belejöttünk, nem igaz?

- De, nagyon is – felelte ragyogó arccal. Ekkor eszembe jutott valami, ami eddig halványan ott motoszkált az agyam hátuljában, de eddig még nem gondolkoztam el róla igazán.

- Talán tarthatnák egy kisebb ceremóniát hamarosan. Ha szeretnéd. Csak a családdal és barátokkal, akik mindent tudnak rólunk – javasoltam.

- Úgy érted, esküdjünk meg újra?

- Hát, nem muszáj igazi esküvőnek lennie meg minden, nem kell anyakönyvvezetőt hívnunk. Csak egy kis parti lenne. Magunknak. Ha már az előzőt mindenki másnak rendeztük.

- Ennél azért többet várnék tőled, Cullen – incselkedett.

- Hogy mi?

- Ha újra feleségül akarsz venni, meg kell kérned – vont vállat.

- Azt akarod, hogy kérjem meg a kezed?

- Természetesen! De nem most. Akkor, amikor nem számítok rá – magyarázta.

Elmosolyodtam a játékosságán, és közelebb hajoltam hozzá, míg arcunkat mindössze pár centi választotta el egymástól. – Hát jól van, Swan. Úgy megkérem majd a kezed, ahogy soha senki nem kért még kezet ezen a földön.

- Ajánlom is – bólintott komolyan. Én pedig nem bírtam tovább. Muszáj volt megcsókolnom.

Fél óra múlva olyan boldogan tértem vissza az ebédszünetemről, mint még soha. Egészen addig, amíg Rosalie meg nem látott kiszállni a liftből és idegesen felém nem indult.

- Edward! – sziszegte a fogai közül. – Te meg hol a fenében voltál?

- Bellával ebédeltem – válaszoltam értetlenül. – Miért, mi van?

Rosalie nem felelt, csak behúzott magával az irodámba és kulcsra zárta az ajtót. – Hihetetlenül nagy szarban vagyunk – fordult felém.

- Te meg miről beszélsz?

- Az előbb hívott fel egy bizonyos James Witherdale. Valami koszos kis online szennylapnak dolgozik. Közölte, hogy holnap délután felkerül a netre az egész sztori rólunk.

- Milyen sztori? – kérdeztem, miközben szörnyű érzésem támadt valahol legbelül.

- Minden, Edward! – mondta Rosalie feldúltan. – Hogy nem is ismerted Bellát, mielőtt eljegyeztétek egymást. Hogy szerződés köti őt hozzánk. Hogy kifizettük a tanulmányait és az apja adósságát.

Mintha valaki jeges vizet zúdított volna rám. A torkom hirtelen kiszáradt, a lábaim pedig a földbe gyökereztek.

- De hát… az nem lehetséges! – ellenkeztem. – Honnan tudhatott meg mindent?

- Nem ez a jó kérdés – mondta Rosalie. – Nem árulta el, hogy ki volt az informátora, de bármiben fogadni mernék, hogy Black volt az. A kérdés pedig az, hogy ő honnan tudja.

Forróság száguldozott az ereimben, miközben elöntött a düh Jacobra gondolva. – Valószínűleg nincs is rá bizonyítéka! – kiabáltam idegesen. – Azt sejthette, hogy Bella és én miért házasodtunk össze, aztán biztos valahonnan megtudta, hogy Charlie-nak adósságai voltak és…

- Edward! – szakított félbe Rose. – Nem csak a hasára csapott és kitalálta az egészet! Minden részletet tud rólunk.

Egy pillanatra lehunytam a szemem és próbáltam leküzdeni a rám törő pánikot. Olyan volt az egész, mint egy rémálom.

- És mégis… mégis miért szólt előre ez a pasas, hogy kiadják a sztorit? – tudakoltam.

- Nyilván azért, mert nagyot kaszálhat majd vele, ha náluk szólalunk meg először, miután kirobban a botrány.

- Lehet, hogy észre sem veszik majd az emberek – vetettem fel reménykedve. – Ha tényleg csak egy hülye online újságnak dolgozik.

Rosalie gondterhelten felsóhajtott. – Mikor Jacob előhozakodott azokkal a hülye pletykákkal tavaly, akkor is ez a pasi írta meg őket. És az üzleti körökben így is elterjedt. Ez viszont… ez nem csak egy buta pletyka. Most az igazságot készül megírni, Edward. Mikor még csak annyit terjesztett el rólad hamisan, hogy mindenféle nőkkel van viszonyod, az nem igazán érdekelte az átlagembereket. De az, hogy egy amerikai üzletember a 21. században gyakorlatilag feleséget vesz magának, hogy ne menjen kárba a családja hírneve… még a tengerentúlon is ezen fognak csámcsogni.

Úgy zuhantam a székembe, mint akire megalázó vereséget mértek. – Mit tehetünk? – kérdeztem kétségbe esve.

Rosalie zseniális. Ő mindig kitalál valamit, mindig a lehető legelőnyösebben rendezi el a dolgokat. Ezért volt annyira ijesztő, hogy mikor ránéztem, most először tanácstalanságot láttam az arcán.

- Na jó, először is… - kezdte. – Szólnunk kell Bellának és apáéknak. Én pedig el kezdek gondolkodni, hogy milyen közleményt adjunk ki holnap.

- Nem lehet – motyogtam halkan.

- Mi van? – emelte fel a hangját a húgom.

- Még ne mondjuk el senkinek – kértem. – Nem akarom most ezzel terhelni Bellát. Ha kijön a cikk, a legrosszabbat fogják róla hinni.

- Éppen ezért kell figyelmeztetnünk – vitatkozott Rosalie. – Ahogyan anyáékat is. Illene szólnunk nekik, hogy holnaptól az életük munkája veszélyben forog. Nem ez a legalkalmasabb idő arra, hogy egymás érzéseit kíméljük, Edward!

- Csak egy kis időt adj, oké?

- Te meg vagy húzatva? – kiabált rám. – Ez nem játék, és nincs időnk! Ne titkolózz Bella előtt, Edward!

Az utolsó mondatot szinte kérlelve mondta, és ahogyan rám nézett közben, úgy éreztem, mintha nem csak erről beszélne. Bár valószínűleg ezt csak bebeszéltem magamnak, mert éppen elég titkolnivalóm volt, ha Belláról van szó.

- Csak… még ne szóljunk nekik, rendben?

Rose fél percig csendbe burkolózott. Tudtam, hogy a gyakorlatias énje csatázott a szeretetével és hűségével a családja iránt. – Hát jó – tárta szét a karjait tehetetlenül. – De legkésőbb holnap reggel muszáj lesz elmondanunk nekik. Ez nem csak a te ügyed, Edward. Mindannyiunké.

- Tudom – bólintottam.

Amint magamra maradtam, alig tudtam elhinni, hogy alig negyed órája még teljesen boldog voltam. Most pedig úrrá lett rajtam a horror. És egyáltalán nem magam miatt. És habár a családom miatt aggódtam, tudtam, hogy túl lesznek ezen. De rosszul lettem a gondolattól, hogy mit fog ez művelni Bellával. Biztos voltam benne, hogy Jacob Black úgy állította be az egészet, mintha önző érdekek miatt jött volna hozzám feleségül. Mit fognak most gondolni a barátai? Hogy fogják így komolyan venni, ha jelentkezik majd a jogi egyetemre?

Ezt semmiképpen nem engedhetem meg. Valamit muszáj lesz tennem.

***

Képtelen voltam ezután dolgozni. A nap végén Rose benézett az irodámba, de mikor látta rajtam, hogy nem gondoltam meg magam, csalódott sóhaj hagyta el az ajkait és elindult hazafelé. Nekem viszont mintha csak lebénultak volna a lábaim, nem tudtam elmozdulni a helyemről. Nem akartam hazamenni és Bella szemébe nézni tudván, hogy holnap az egész életünk felborul majd.

Mikor már végképp nem halogathattam tovább a dolgot, elindultam lefelé, ahol Riley várt a kocsival. Azt reméltem, hogy Bella talán már alszik, de ő ébren és vidáman fogadott.

- Helló, férjem! – csicseregte, mikor beléptem az ajtón. – Későn jöttél.

- Mindig akad még valami munka az utolsó pillanatban – legyintettem, mielőtt ő a karjaimba bújt. Boldog mosolyának a látványától összeszorult a szívem. Mindaz, amit ma délután tervezgettünk az étteremben, már csak távoli emléknek tűnt.

- Minden oké? – érdeklődött Bella, miközben végigsimított az arcomon.

Mondhattam volna, hogy fáradt vagyok és aztán elmehettem volna aludni. De ez volt az utolsó gondtalan estém Bellával, és nem fogom elrontani a boldogságát.

- Hát persze – villantottam rá egy remélhetőleg meggyőző mosolyt. – Minden rendben.

És ez csak egyike volt a hazugságaimnak.

28. fejezet

Na, hát csak meglett! :D
Először is köszönök minden véleményt és köszönöm azt, hogy gratuláltatok az új munkához. Jól esett, mert eléggé izgultam miatta. :) Sajnos nem vagyok teljesen elégedett ezzel a fejezettel és kicsit rövid is lett, de ez már tényleg az utolsó fejezet mielőtt beindulnak a dolgok, és ilyen átvezető részt mindig nehezebb megírni. Azért remélem, hogy tetszeni fog.
Abellana

Jacob türelmetlenül itta már a második kávéját, miközben egy zsúfolt kávézóban várt. A helyiség tele volt emberekkel még hétfő délelőtt is, akik behordták talpukon a havat és a túl sokáig nyitva tartott ajtó miatt majdnem olyan hideget hoztak magukkal, mint amilyen odakint volt. Jacob undorodva bámult ki a zuhogó hóra. Alig várta, hogy végre véget érjen a tél, de még csak február eleje volt, és az utóbbi években még márciusban sem volt meglepő a hóvihar.

Végre belépett a férfi, akire idáig várt. Negyed órával a megbeszélt időpont után.

- Bocsánat a késésért – szabadkozott nem túl meggyőzően, miközben leült Jacobbal szemben. – Nagy a zűrzavar. A hó miatt.

Jacob legszívesebben a szemét forgatta volna. A hó miatt? Na ne mondd, zsenikém. De nem tette. Információkat akart ettől a férfitől, bár nem várt sokat. De minden kis részletet biztosra akart tudni. Ha véghez viszi mindezt, most nem hibázhat. Nem lehet egyetlen rés, egyetlen homályos részlet sem a történetben.

- Szóval… mit akar tudni? – kérdezte Sam feszengve.

Jacob még múlt szeptemberben nézte ki magának Sam Uley-t. Jacob két fickót vett fel tavaly nyáron, hogy kövessék és dokumentálják Edward Cullen és a felesége minden lépését. Azon a szeptemberi estén Sam és a barátnője is ott volt, mikor egy nagyon vidám csapat – köztük a Cullen házaspár – kilépett egy bárból és hazafelé indultak. Jacobnak feltűnt, hogy Sam nem igazán tűnt a csapat tagjának, csak velük volt, de nem igazán köztük. Jacob úgy gondolta, hogy tökéletesen meg fog felelni az ő céljainak. Hiszen olyan ember kellett, aki ismeri őket egy barátságos környezetben, de mégsem közeli barátjuk. Így hát megkereste Sam-et és azt mondta neki, hogy egy internetes pletykalapnak dolgozik.

Sam nem igazán akart az a bizonyos „névtelen forrás” lenni, de szüksége volt a pénzre, és ez a Jacob nevű férfi felajánlott neki egy kisebb összeget. Különben is, nem értette, hogy árthatna Bellának és Edwardnak az, ha elmondja róluk azt a keveset, amit eddig látott belőlük. Amúgy is teljesen hétköznapi párnak tűntek, még úgy is, hogy Edward Cullen és a családja elképesztően gazdagok.

- Csak meséljen róluk, hogy milyennek ismerte meg őket – mondta Jacob. – Hogyan viselkednek egymással, meg ilyen féle dolgok.

- Oké, szóval… Bellát azelőtt csak látásból ismertem, még a nevét sem tudtam. Akkor mutattak be minket egymásnak, mikor egy nap elkísértem a barátnőmet egy bárba. Inkább az ő barátai voltak ott és mint kiderült, ők Bella barátai is. Akkor találkoztam Edward Cullennel is.

- És mit csináltak aznap este? – érdeklődött Jacob.

- Semmi különöset – vont vállat Sam. – Ittunk és beszélgettünk.

- És Bella és a férje? Milyennek tűntek?

- Mindketten nagyon rendesnek tűntek. Nem voltak fellengzősek vagy ilyesmi, csak azért, mert gazdagok. Egymással is olyanok voltak, mint bármelyik másik pár. Tudja. Apró, egymásnak szánt mosolyok, néha egy-két csók.

- És nem volt olyan, mintha… csak mások kedvéért csinálnák? – kérdezte Jacob.

Sam-et meglepte a kérdés és furcsán nézett a vele szemben ülő férfire. – Dehogy. Ahogy mondtam, teljesen normálisnak tűntek.

Jacob felsóhajtott. – Rendben. És azóta?

- Egyszer-kétszer volt még olyan, hogy egy társaságba keveredtünk az ilyen ivós estéken – válaszolta Sam. – Meg persze néha szoktam őket látni, de ennyi.

- És semmi furcsaság nem tűnt fel?

- Nem – mondta Sam, most már kényelmetlenül. Mégis mit akar ez a pasas tudni? – Soha nem láttam őket még csak egy rossz szót sem szólni a másikhoz.

Jacob eddig is sejtette, de most már teljesen biztos volt benne. Edward Cullen és Isabella Swan szerelmesek és úgy élik az életüket, mint bármely másik házaspár. Könnyebb lenne a dolga, ha nem így lenne. Abban viszont még mindig nem kételkedett, hogy nem szerelemből házasodtak. Még ha közvetetten is, de ő maga felelős azért, hogy ezek ketten tényleg összejöttek. Ettől a gondolattól legszívesebben szétverte volna ezt a hülye, tömegnyomoros kávézót.

Akárhogy is, ezt a részt letudta. De ez még csak a könnyebbik része volt a dolognak, a neheze most jön. Minden részletet meg kell tudnia arról, hogyan jutottak el idáig Cullenék, és arról is, hogy kik tudnak az igazi helyzetükről. És már tudta is, hogy kihez fog fordulni.

***

(Edward)

Késő délután volt, mikor hazaértem, de odakint a fagyos februárnak köszönhetően már teljesen sötét volt. Arra számítottam, hogy Bellát tanulás közben találom meg, de nem volt sem a nappaliban, sem a dolgozószobában. Mikor azonban beléptem a hálószobába, meghallottam a fürdőszobából kiszűrődő zuhany hangját.

Mosoly kúszott az arcomra és azonnal elkezdtem vetkőzni. Beléptem a párával teli fürdőbe és halkan elhúztam a zuhany ajtaját. Bella ijedten ugrott egyet, de elmosolyodott, mikor meglátott.

- Csak nem felmelegedni próbál, Mrs. Cullen? Azt hiszem ebben segíthetek – vigyorogtam kajánul.

- Nem kéne a zuhany alatt ijesztgetned embereket, Edward – felelte. – Balesetveszélyes.

- Csak a feleségemet ijesztgetem a zuhany alatt – ellenkeztem. – És szerintem őt ki tudom engesztelni…

- Óh, igazán? – kérdezte incselkedve, miközben teljes testével felém fordult.

- De még mennyire – mondtam, és közben szorosan magamhoz húztam. Karjait a nyakam köré fonta és láttam, ahogy tekintete a számra téved, de nem adtam meg neki, amit akart. Még.

Mindkét kezem lefelé vándorolt a derekáról a formás fenekéig, ajkaim pedig finom csókokat leheltek a nyaka bőrére. Hallottam, ahogyan halkan felsóhajt, ujjai pedig a hajamba mélyedtek a tarkómnál. Eltávolodtam tőle, éppen csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. Ugyanazt a vágyakozást láttam tükröződni csokoládébarna szemeiben, amit én is éreztem. Lehajoltam ajkaihoz és lassan – kínzóan lassan – megcsókoltam. Éreztem, hogy Bella többet akart, de élveztem a frusztráltságát, úgyhogy továbbra is óvatosan kóstolgattam ajkait. Aztán hirtelen elváltam tőle és átnyúltam a válla fölött a tusfürdőért.

Bella bosszúsan tekintettel nézett rám, de én csak gonoszul elmosolyodtam és elkezdtem őt beszappanozni. Először a vállain, majd a karjain, azután tenyerembe vettem puha melleit és lassan simogattam a hamvas halmokat.

- Azt hiszem már elég tiszták, Edward – lehelte Bella vágytól rekedt hangon.

- Sosem lehetünk túl alaposak – mondtam, megvillantva egy kaján mosolyt. – Fordulj meg!

Úgy tett, ahogy mondtam, én pedig megmostam a hátát, majd a mindennapi stressztől feszült vállizmait is megmasszíroztam. Bella szinte elolvadt a kezeim között. Visszafordult és egy édes mosolyt vetett rám.

- Most én jövök – jelentette be.

- Állok rendelkezésedre – mormogtam a fülébe vágyakozó hangon. Bella még mindig mosolyogva a szemeit forgatta, én pedig felnevettem.

Néhány pillanattal később finom kezei bejárták a mellkasomat, én pedig próbáltam ellenállni a késztetésnek, hogy azonnal ráugorjak. Úgy terveztem, hogy a mai estét alaposan kihasználom vele.

Mikor befejeztük egymás mosdatását, kiléptünk a zuhanyfülkéből és megtörölköztünk – néha megállva egy-egy csók kedvéért. Bella magára kapott egy selyem köntöst én pedig maradtam a derekam köré csavart törölközőben, miközben beléptünk a hálószobába. Bella rögtön felém fordult és két ujját beleakasztotta a rajtam lévő törölköző elejébe és felnézett rám a szempilláin keresztül.

- Mintha valami kiengesztelést emlegettél volna… - búgta hozzám simulva.

- Hmm, nekem is rémlik ilyesmi – mondtam, önkéntelenül is megnyalva az ajkaimat, miközben lehajoltam hozzá.

Azonban mielőtt ajkaink összeérhettek volna, hirtelen minden elsötétedett. Mindketten meglepődve néztünk körbe. – Azt hiszem áramszünet van – jelentettem be. Kinéztem az ablakon és mindenhol égett a villany, úgyhogy valószínűleg itt a házban volt a probléma.

- Utálom a sötétséget – hallottam Bella morgását a hátam mögül.

Vigyorogva felé fordultam. – Csak nem félsz, Swan?

- Fogd be, Cullen – replikázott, mire én felnevettem.

- Van egy ötletem – mondtam. – Gyújtsunk be a kandallóba a nappaliban és keressünk néhány gyertyát is. A szörnyektől pedig majd én megvédelek.

- Igazi úriember vagy, Edward – felelte Bella, mosollyal a hangjában.

Kimentünk a nappaliba és pár perc alatt világosságot csináltunk. Letelepedtünk a kandalló elé és közben eszembe jutott egy gyerekkori emlék.

- Kiskorunkban sokszor elment az áram a nyaralóban, ha nagy vihar volt. Rosalie-val takaróbunkert építettünk és zseblámpa mellett rémtörténeteket meséltünk – emlékeztem vissza.

Bella felnevetett. – Valahogy nem tudom elképzelni, hogy Rose megijedjen egy rémtörténettől – mondta.

- Ő tényleg soha nem ijedt meg – helyeseltem. – De engem mindig kiakasztott valamivel.

Bella nevetve az arcomra tette a kezét. – Ne aggódj, Edward. Majd én is harcba szállok érted a szörnyekkel.

- Igazán bátor vagy, Swan – feleltem incselkedő mosollyal, majd kezemet a tarkójára téve magamhoz húztam őt egy csókra.

Belle lelkesen viszonozta a csókot, én pedig lassan hanyatt döntöttem őt, hogy fölé kerüljek. Kezeim utat találtak a csomóhoz, amely összetartotta a köntösét, és lassan kioldották azt. Hiába zuhanyoztam vele alig negyed órája, olyan mohón futattam végig kezeim meztelen testén, mintha most először érinteném őt. Nem tudtam elhinni, hogy ez a csodálatos lény, akiről annyit álmodoztam, az én feleségem volt.

Nehezen ugyan, de elszakítottam magam forró csókunktól, hogy ajkaim elvándorolhassanak lefelé. Először puha, lassú csókokkal borítottam be a nyakát, szándékosan nem haladva lejjebb egy jó ideig. Mikor aztán Bella megemelte a csípőjét és elkezdett hozzám dörgölőzni, eddigi türelmem mintha kiröppent volna az ablakon.

Még lejjebb haladva ajkaim közé vettem az egyik aprócska rózsaszín bimbót, míg a másik mellét mohón vettem a kezembe.

- Edward – sóhajtotta Bella a nevem remegve. Úgy döntöttem, nem váratom tovább.

Néhány ártatlan puszit nyomva a hasára végül lejjebb kúsztam. Bella felkönyökölt és várakozó tekintettel nézett rám. Végig a szemébe néztem, miközben végre megcsókoltam legérzékenyebb pontját. És ezúttal nem csak úgy óvatosan. Mélyen és forrón.

Bella hangos nyögéssel huppant vissza fekvő helyzetbe, miközben ujjai a hajamba kúsztak. Ahogy egyre erőteljesebben csókoltam, ő ringatni kezdte a csípőjét. Imádtam, hogy ezt tudom belőle kihozni. Teljes arcomat nedves nőiességébe temettem és közben ajkaim közé szívtam a lüktető kis pontocskát a húsos ajkak találkozásánál. Alig telt el pár perc, mikor megremegett alattam a teste, miközben elérte a tetőpontot és zihálva kapkodta a levegőt.

Visszakúsztam Bellához és egy apró csókot nyomtam a nyaka oldalára, miközben ő úgy nézett ki, mint aki próbálja visszafogni a szíve kalapálását. – El ne ájuljon itt nekem, Mrs. Cullen – mormogtam pimasz - és eléggé öntelt - mosollyal.

Bella hangosan felnevetett, én pedig megbabonázva bámultam, míg a barna szempár újra nem találkozott az enyémmel. Akkor viszont elhalt a nevetése, keze pedig kettőnk közé nyúlt és lehúzta a még mindig rajtam lévő törölközőt, hogy aztán habozás nélkül magába vezessen.

Mélyről jövő morgással temettem az arcom a nyakába, miközben ő összekulcsolta a lábait körülöttem. Lassan, de határozott lökésekkel kezdtem el benne mozogni, Bella pedig libabőrös lett, mikor minden utamba kerülő meztelen bőrfelületet végigcsókoltam.

Imádtam benne lenni, imádtam ahogy a teste mozgott az enyém alatt, és imádtam, hogy én vagyok az első és egyetlen férfi, aki ebben a szerencsében részesült. Kezeim megtalálták az övéit és a fejünk mellett összekulcsoltam ujjainkat.

Szenvedélyesen csókoltuk egymást, miközben testünk tökéletes harmóniában mozgott együtt. Éreztem, ahogyan kezd feltörni belőlem az ismerős érzés, de visszafogtam magam, mert meg akartam hosszítani a pillanatot. Ugyanakkor viszont tudtam, hogy Bella is közel jár. Egyik kezét az arcomra tette és a szemembe nézett.

- Szeretlek – suttogta érzelemtől elfúló hangon. – Annyira szeretlek, Edward.

Nem bírtam tovább. Miközben a nő, akiért már olyan régóta vágyakoztam, kifejezte a szerelmét irántam, magával ragadott a gyönyörteljes érzés, Bella pedig szorosan kapaszkodott belém, miközben követett engem.

Egy percig még mindig összeölelkezve, zihálva próbáltunk lenyugodni, majd óvatosan kihúzódtam belőle. Egy darabig csak csendesen simogattuk egymást a ropogó tűz mellett, mintha akár egyetlen szó is elronthatná az egészet.

Mikor láttam Bellán, hogy kezd elálmosodni, végigsimítottam az arcán, ő pedig elmosolyodott. – Jó kis kiengesztelés volt – mondta.

Halkan felnevettem és homlokon csókoltam. – Szerintem is – értettem egyet.

Miközben felkönyököltem és újból végigsimítottam a testén, cirógató kezem a hasára tévedt. Elképzeltem, hogy milyen lenne Bella egy nagy, kerek pocakkal. – Mit gondolsz a gyerekekről? – buggyant ki belőlem a kérdés.

Bella ajkait elhagyta egy futó kacaj, hirtelen jött kérdésemet hallva. – A gyerekekről?

- A… babákról – vontam vállat.

Bella az ajkába harapott. – Ezelőtt nem sokat gondolkodtam rajta – vallotta be. – Nem éppen követendő szülői példa volt előttem. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem képzeltem el milyen lenne, ha esetleg… valamikor a jövőben… már nem csak ketten lennénk.

Elmosolyodtam, mikor meghallottam, hogy már ő is eljátszadozott a gondolattal. Apró csókot nyomtam az ajkaira. – Szerintem csodálatos anyuka lennél – mondtam.

Bella elpirulva mosolygott. – Szóval ha jól értem, te… szeretnél gyerekeket – kezdte.

- Ezelőtt én sem sokat gondoltam rá – feleltem. – De veled, nem is kérdéses.

Még szélesebb lett a mosolya. – Na és mennyire gondoltál?

- Egy vagy kettő… esetleg három. Nem tudom, ahogy alakul.

- Azt hiszem eggyel vagy kettővel elbírnánk – mondta. – De mindenképpen csak azután, hogy befejeztem a tanulmányaimat és elkezdtem a munkát. Az még legalább öt-hat év.

- Bella Swan… fogalmad sincs, hogy mennyi ideig lennék képes várni rád.

Bella megkomolyodott pillantással nézett a szemembe és csókért hajolt felém, mikor hirtelen visszajött az áram és elárasztotta a nappalit a fény. Mintha a bensőséges hangulat egyszeriben átalakult volna valami mássá.

- Fújjuk el a gyertyákat, mielőtt még felgyullad a lakás – mosolyodott el.

Mindketten felálltunk és miután elfújtuk a gyertyákat, úgy döntöttünk, hogy ideje aludni menni. Tökéletesen alakult az esténk, mégis mielőtt elaludtam volna, zavaró gondolat férkőzött a fejembe. Ha nem vagyok őszinte Bellával a múlttal kapcsolatban, hogyan tervezhetnék vele nyugodt jövőt?

Helyzetjelentés 2

Azért csak nem szívesen hagyom a blogot túl sokáig bejegyzés nélkül, így hát gondoltam újból írok. Kicsit nehezen haladok ezzel a fejezettel (bezzeg ha beindulnak majd a csavarok a sztoriban :) na meg baromi sokat dolgozom, de azért írogatom.

Köszönöm, hogy türelmesek vagytok. :)

Abellana

Helyzetjelentés

Sziasztok!

Gondoltam írok egy helyzetjelentést, ugyanis hétfőtől új munkahelyem lesz és sajna napi 11-12 órákat fogok dolgozni, de azért próbálom majd megoldani, hogy ez ne lassítson le nagyon, csak még bele kell szoknom majd az új rutinba.

Egyébként lassan kezd kialakulni előttem a kép, hogy mi lesz még a történet végéig, hiszen ahogy már több fejezet óta érezni lehet, ez most a vihar előtti csend. :) Igen, ez egy gonosz mosoly akart lenni. A lényeg, hogy elérkezünk az utolsó felvonáshoz hamarosan, de még nem tudom, hogy ez hány fejezetben lesz megírva.

Utoljára pedig: köszönöm szépen a véleményeket, mindig örülök nekik. :)

Abellana

27. fejezet

Sziasztok!
Itt is lennénk akkor, remélem mindenkinek sikerül idetalálni. :D És ahogy ígértem, itt az új fejezet is. Hiába van július, ez most egy karácsonyi rész, pont így jött ki a lépés. Hosszú lett és igazából miután úgy döntöttem, hogy meglépem ezt a meghívós dolgot és kiadtam magamból mindent, már könnyebben ment az egész. Remélem tetszeni fog, örülnék a véleményeteknek. :)
Abellana

(Bella)

Kissé bizonytalanul mozogva próbáltam megtalálni mindent, amire szükségem lehet a konyhában. Charlie-t hiába kérdeztem volna, ő maga sem tudja, hogy mit hova pakolt. Az ő Seattle-i lakásában voltam éppen és azon munkálkodtam, hogy meglepjem őt egy finom vacsorával.

Edward és én eljöttünk hozzá majdnem egy hétre látogatóba most, hogy már berendezkedett. Ez volt az utolsó esténk, és mivel eddig minden este más és más kiváló étterembe vitt minket, úgy döntöttem, hogy ideje egy kis házi kosztnak.

- Bells, erre igazán nincs szükség – győzködött, mikor belépett a konyhába, de azért izgatott arccal nézte, hogy mit készítek.

- Dehogynem, hiszen olyan régóta nem főzhettem már rád – emlékeztettem. – És ezzel hálálom meg, hogy vendégül láttál minket. Edward és én is nagyon jól éreztük magunkat az elmúlt egy hétben.

- Ugyan, semmiség. Jó volt eltölteni veletek egy kis időt – mosolygott. Az elmúlt napokban többet láttam mosolyogni, mint eddig valaha. És ennek bizony nem a lánya ittléte volt a fő oka.

Edward éppen ekkor csatlakozott hozzánk a konyhában, miután az előbb valami meccset néztek Charlie-val.

- Na és mondd csak, Charlie, ma esetleg nem csatlakozik hozzánk Sue? – kérdezte, és mikor felnéztem az éppen felszeletelt zöldségekről, láttam, ahogyan próbál visszafogni egy mosolyt.

Az apám viszont a kérdés hallatán szabályosan elpirult. – Nem, nem… a mai este az utolsó, amit itt töltötök. Úgyhogy ez csakis a tiétek.

Erre már Edward és én is elmosolyodtunk, miközben összenéztünk. Mikor apám ideköltözött, mondhatni a társvezetője lett a néhai barátja cégének, és nagyon jó kapcsolatot alakított ki a Clearwater családdal. Ő és Seth nagyon jól tudtak együtt dolgozni. És megismerte az ő nővérét, Leah-t is. A legjobban viszont az édesanyjukat kedvelte meg, Sue-t. Ennek pedig mi is a tanúi lettünk a látogatásunk alatt. Sue szinte mindig csatlakozott hozzánk a vacsoránál, egyszer-egyszer pedig a gyerekei is, ezért hát volt alkalmunk őket is megismerni. Mindannyiukat nagyon megkedveltük, a Charlie és Sue közötti szégyenlős pillantások pedig már szinte szórakoztatóak voltak. Nem kérdeztem apámat, hogy van-e köztük valami. Egyértelmű volt, hogy ha még most nincs is, hát valami határozottan alakul.

Vicces, hogy néha hogyan működik az élet. Az elmúlt fél évben nem csak én, de az apám is új életet kezdett. Lerítt róla, hogy imádja az új várost és az új munkahelyet. És ráadásul az anyám sem volt olyan nehéz természetű a válás alatt, elég gördülékenyen mentek a dolgok, és úgy nézett ki, hogy jövő hónapban – januárban – hivatalosan is kimondják majd a válást.

Charlie tehát boldog volt, és ennek én sem örülhettem volna jobban. Hirtelen megszabadultam egy rakás bűntudattól, aminek eddig nem is voltam a tudatában. Én boldog voltam és szerelmes, miközben ő nehéz időket élt át. De most, hogy ilyen vidámnak és élettelinek láthattam, hatalmas kő gördült le a mellkasomról.

Tálaltam a vacsorát, és mindhárman leültünk Charlie asztalához. – A karácsonyt Clearwateréknél töltöd majd? – kérdeztem őt.

- Hát… igen – motyogta. – Seth és Sue meghívtak magukhoz. Gondoltam, ti úgy is Cullenéknél töltitek az ünnepet.

Mosolyogva helyeseltem, és közben próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy meg sem kért, hogy töltsem vele a karácsonyt. Kissé rosszul esett a dolog, és emlékeztetnem kellett magam, hogy ne legyek ennyire önző. Végre boldog, és ezt nem vehetem el tőle.

Miután ezen igyekeztem gyorsan túljutni, egészen jól elbeszélgettünk a vacsora alatt. Örömmel vettem észre, hogy az apám mennyire megkedvelte Edwardot, és ők ketten most már egészen jól kijöttek. Olyannyira, hogy Charlie nagy kedvteléssel mesélt neki arról, amikor ötévesen meztelenül futkároztam körbe a lakásunkban és közben mindenféle hülyeséget csináltam. Elvörösödtem és próbáltam terelni a témát, de tudtam, hogy Edward ezt nagyon is élvezi. Azóta várt erre, mióta a nyaralásunk alatt az unokatestvére elmesélte az összes ciki sztorit a gyerekkorukból.

Elég későig társalogtunk mindenféléről és nevetgéltünk a régi emlékeken. Én pedig arra gondoltam, hogy valószínűleg sosem beszélgettem még az apámmal ennyire fesztelenül. Mindig ott lappangott közöttünk Renée befolyása. Most viszont mindketten boldogok voltunk.

Mikor végre beláttuk, hogy ideje lefeküdni, és megbeszéltük, hogy holnap reggel mikor indulunk, Edward és én a vendégszobába mentünk.

- Azt hiszem az apám nagyon kedvel téged – mondtam neki, miközben lehuppantam az ágyra. – Bár nem vagyok benne biztos, hogy ez jó dolog.

- Miért nem? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel.

- Mert összefogtok ellenem – feleltem, egy kicsit játszva a sértődöttet.

- Ugyan, Swan – kezdte Edward a legcsábítóbb hangján, és közben bemászott mellém. – Ha bármikor úgy érzed, hogy levetnéd a ruháidat és meztelenül rohangálnál körbe-körbe, én nem ellenzem. Sőt, nagyon is támogatom az ötletet.

- Nem vagy vicces – ellenkeztem a szemeimet forgatva, de közben próbáltam elfojtani egy mosolyt.

- Dehogynem! Valld be, hogy az vagyok – mondta, majd felhúzta a pólómat és belefújt a hasamba.

Felnevettem a csikis érzéstől és próbáltam őt leharcolni magamról. – Hány éves vagyok szerinted? Hat?

- Nagyon remélem, hogy nem, mert akkor amit most készülök veled csinálni, az szigorúan illegális – felelte, majd az előbbi gyerekes csiklandozás helyét forró csókok vették át.

***

Három nappal karácsony előtt Alice elkísért vásárolni. Ő már vagy egy hónapja megvett minden ajándékot, de sosem kellett győzködni, ha vásárlásról volt szó. Igazság szerint én is nagyjából elrendeztem mindent, már csak egy dolog volt hátra: Edward ajándéka. Eddig sosem volt komoly barátom, ez volt az első karácsony, hogy egy olyan férfinak kellett ajándékot választanom, aki nem az apám. Ezzel járt az is, hogy most először szembesültem egy vitathatatlan ténnyel: egy férfinak ajándékot venni egyenesen lehetetlen.

- Te hogyan szoktad eldönteni, hogy mit adj Jaspernek? – kérdeztem kétségbeesetten Alice-t, mikor körülbelül már a huszadik üzletet jártuk körbe.

- Jasper miatt sosem kell aggódni – legyintett. – A szülinapja vagy karácsony előtt legalább egy hónappal mindig elejt egy utalást, ha elmegyünk egy kirakat mellett. De egy írónak amúgy is könnyű vásárolni.

Vissza kellett fognom magam, hogy ne morogjak hangosan. Kösz a segítséget, Alice. – Már hetek óta ezen gondolkozom, de minden olyan hülyeségnek tűnik – mondtam neki. – Ráadásul biztos, hogy nem tudom felülmúlni azt, amit ő vett a szülinapomra. Valami ilyesmi kéne. Valami, ami személyes.

- Óh, megvan! – kiáltott fel Alice. – Vehetnél neki mondjuk egy szép órát, és gravíroztathatnál bele valami személyeset.

- Azért ésszerű keretek között gondoltam – feleltem. – Nem Edward pénzét akarom költeni az ő ajándékára.

Így hát folytattuk a küldetést – üzletből ki, üzletbe be. Lassan már összemosódott előttem a sok villogó karácsonyi fény, a szinte már csicsásan feldíszített fák, és egy idő után már bármit belevágtam volna a hangszórókba, csak hogy ne kelljen többet a Last Christmas-t hallanom. Aztán nagyjából egy óra múlva megláttam valamit, ami felkeltette a figyelmemet.

Nagyon szép volt, ráadásul az ára sem volt túlságosan húzós. A legfontosabb viszont az volt, amit ez az ajándék jelenthetne. Megmutattam Alice-nek, akinek szintén nagyon tetszett, és elmondtam neki az ötletemet, kicsit félve, hogy talán hülyeségnek fogja gondolni.

- Ez tökéletes, Bella – mosolyodott el. – Szerintem már maga a jelentése nélkül is egy tök jó ajándék, de így… ez annyira ti vagytok. Edwardnak nagyon fog tetszeni.

Fülig érő mosoly kúszott az arcomra Alice véleményének hallatán, és hezitálás nélkül megvettem az Edwardnak szánt ajándékot.

***

Már az ébredés pillanatában tudtam, hogy ez lesz életem legjobb karácsonya. Tökéletesebb csak akkor lehetett volna, ha elkezd esni a hó, de sajnos erre nem számíthattam, mivel meglepően enyhe volt az idő.

Edward még aludt, ezért hát úgy döntöttem, hogy meglepem egy kis karácsonyi reggelivel. Ágyba azonban már nem vihettem, ugyanis Edward éppen akkor lépett be a konyhába, mikor elkészült az utolsó adag mézeskalácsos palacsinta.

- Hmm, valaminek nagyon jó illata van – mondta, miközben egyik kezét a csípőmre tette és gyors csókot nyomott ajkaimra. Annyira természetesnek, annyira mindennapinak tűnt ez a mozdulat, nekem mégis még csodásabbá varázsolta a karácsony reggelt.

- Friss és meleg mézeskalácsos palacsinta – jelentettem be, miközben a kezébe nyomtam a reggeli kávéját, benne egy cukorbottal. Edward felnevetett.

- Karácsonykor egyszerűen imádnivaló vagy.

- Azt akarod mondani, hogy máskor nem vagyok imádnivaló? – kérdeztem viccelődve.

- Most megfogtál, Swan. Tényleg, máskor kész szörnyeteg vagy – bólogatott.

- A szívembe taposol, Edward – mímeltem bosszúságot. – És látod, mégis kapsz a reggelimből.

Elmosolyodott és még egyszer közel húzott magához, hogy egy – immáron kávé és cukorbot ízű – csókkal ajándékozzon meg. – Köszönöm – mormolta. – Hé, még nem is mondtam!

- Micsodát?

- Boldog karácsonyt!

Eddig is nevetségesen fékezhetetlen mosolyom most aztán szinte tényleg a fülemig ért, miközben Edward vidáman csillogó szemeibe néztem.

- Boldog karácsonyt! – feleltem.

***

Reggeli után letelepedtünk a szőnyegre a karácsonyfa mellé, amit tegnap díszítettünk fel. Míg én egy ízléses arany-ezüst kombinációra törekedtem, addig Edward leginkább a „dobáljunk fel rá mindent” módszert alkalmazta, amiből egy igen érdekes fa kerekedett. De én nem bántam. Erre a rondácska fára mindig úgy fogok gondolni ezentúl, mint a kettőnk első közös karácsonyára.

Tegnap este a becsomagolt ajándékokat is beraktuk alá, bár meg kell mondanom, ez egy kicsit megijesztett. Ugyanis az általam kiválasztott ajándék egyedül árválkodott amellett a jó néhány doboz mellett, amit Edward szánt nekem. Mikor kérdő pillantást vetettem rá, csak legyintett és azt felelte, hogy kisebb ajándékok.

- Először te nyiss – mondta izgatottan.

- Rendben – bólintottam.

Az egyik kisebbért nyúltam, amit a mérete alapján könyvnek ítéltem. Mikor azonban kibontottam a csomagolást, nem könyvet találtam ott. Vagy legalábbis nem szó szerint. Egy Kindle volt az, a régi, márkátlan elektronikus olvasóm helyett, amit eddig használtam, és mostanában az agyamra ment. Fogalmam sem volt róla, hogy Edward egyáltalán odafigyelt, mikor erről panaszkodtam. Hálás mosollyal köszöntem meg neki az ajándékot, mire ő egy apró csók után a következő csomag kibontására sürgetett.

A következő két ajándék is nagyon hasznosnak bizonyult. Az egyik egy USB akkumulátor volt, mert mindig lemerült mindenem, mikor éppen az egyetemen voltam. A másik egy zajszűrő fejhallgató, mert sokszor mondogattam, hogy bárcsak ne kéne a városi zajokat hallgatnom, mikor nyilvános helyen tanulok.

Mindegyik ajándék azt bizonyította, hogy Edward mennyire odafigyel rám, és mindent megad nekem, még akkor is, ha ilyen apróságokról van szó. És hátra volt még kettő.

Az egyik, kocka alakú doboz egy bögrét rejtett, rajta a felirattal: Bízz bennem, (majdnem) ügyvéd vagyok. Felnevettem, és megígértem Edwardnak, hogy ezentúl minden reggel ebből fogok kávét inni. Végül pedig elérkeztünk az utolsó ajándékhoz. Mikor letéptem a csomagolópapírt, egy vörös bársony Cartier dobozt találtam.

Nagyot nyelve nyitottam ki a dobozkát és egy mesés gyémánt karkötővel találtam szemben magam. Elképesztően gyönyörű volt, de éppen ettől féltem. Túl nagy ajándék volt. Bele sem mertem gondolni, hogy mennyibe kerülhetett. Emellett az én ajándékom egyenesen nevetségesnek tűnt.

- Edward, ez… - hebegtem. Hirtelen kiszáradt a torkom.

- Tudom, tudom. De hallgass meg. A hasznos ajándékok mellett akartam neked adni valami, nem is tudom… jelentősebbet. Ott van az eljegyzési gyűrű az ujjadon, amit még csak nem is én választhattam ki és nem is én adtam oda. Ott lóg a nyakadban a nyaklánc, amit a nagyanyám ajándékozott az anyámnak, ő pedig neked. Egy férjnek illik ékszert venni a feleségének. Szóval… - vállat vont és szinte félve nézett rám.

Éreztem, ahogyan könnyek gyűlnek a szemembe, viszont az arcomra mosoly kúszik. Edwardhoz hajolva a nyaka köré fontam karjaim és magamba szívtam az illatát, miközben ő közelebb húzott magához.

- Gyönyörű és nagyon tetszik. Köszönöm – suttogtam. – Nem csak a karkötőt, de a többit is. Mind annyira figyelmes. Ehhez képest amit én vettem neked labdába se rúghat.

Edward elhúzódott, éppen csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. – Bármit is adsz nekem, imádni fogom, Bella. Őszintén. De mielőtt kibontanám… próbáld fel a karkötőt.

Eltávolodtam Edwardtól, ő pedig legdrágább ajándékomért nyúlt és felcsatolta azt a csuklómra. – Tökéletes – jelentette ki egyszerűen.

- Tényleg az – feleltem halkan szipogva. – Köszönöm, Edward.

- Nincs mit, Bella. Most viszont én következem – emlékezetett gyermeki izgalommal.

Odanyújtottam neki a csomagot, ami most már korántsem tűnt olyan tökéletesnek, mint az üzletben. – Tőlem csak egy valamit kapsz – mondtam szégyenlősen. – Nem valami hatalmas dolog.

Edward egy amolyan „butaságokat beszélsz” mosolyt küldött felém, majd feltépte a csomagolást. Méretben nagyobb volt, mint az ő ajándékai, de értékben nem versenyezhetett velük. Lekerült róla a csomagolópapír, és hirtelen ott hevert Edward kezében az ajándékom.

Egy keretbe foglalt világtérkép volt, nem az a szokásos mindenféle színű mint az atlaszokban, hanem egy nagyon szép, antiknak kinéző darab, de rajta a modern világképpel. Az egyetlen módosítás amit ejtettem rajta egy kicsi, színes rajzszög volt, New York városába szúrva.

- Arra gondoltam, hogy minden alkalommal amikor elutazunk valahová, megjelöljük a térképen – kezdtem. – Itt kezdtük New Yorkban, és a legelején mindketten azt hittük, hogy csak másfél évig fog tartani az egész. És tudom, hogy azt hiszed, engem érdekel a szerződés, de már nem. Nem érdekel, hogyan ismertelek meg, mert most a férjem vagy és szeretlek. Azt akarom, hogy velem légy, ha bekerülök a Harvardra. Veled akarom bejárni Párizst, veled akarok olasz borokat iszogatni, vagy akár elmenni veled a semmi kellős közepére és csak bámulni egymást, míg meg nem unjuk. Amit, csak akarsz. Én veled akarom tölteni a hátralévő életemet.

Edward szótlanul szemlélte az ajándékot, én pedig idegesen vártam a reakcióját. Reméltem, hogy nem túlságosan csalódott.

- Nem tetszik? – kérdeztem bánatosan. – Ha akarod, választhatunk együtt valami mást és…

- Bella – szakított félbe. – Még hogy a tőled kapott ajándék labdába se rúghat…

Ekkor végre felnézett és láttam az arcán, hogy meghatotta az ajándék. – Megsemmisítő vereséget mértél rám ajándékozás terén, Swan – mondta halkan, őszinte mosollyal.

- Szóval tetszik? – kérdeztem várakozó mosollyal, miközben éreztem, ahogy a megkönnyebbüléstől kiszökik egy könnycsepp a szememből.

Edward óvatosan letette a térképet és közelebb kúszott hozzám a szőnyegen, hogy a karjaiba zárhasson. – A legjobb ajándék, amit valaha kaptam – suttogta a fülembe. – El sem hiszed, hogy mennyire szeretlek ebben a pillanatban.

- Csak ebben a pillanatban? – próbáltam viccelődni.

Edward eltávolodott tőlem, hogy aztán rám vethesse mosolyát, majd aprócska csókot nyomott az orrom hegyére. – Minden egyes pillanatban – felelte.

- Én is szeretlek – mondtam halkan. A következő pillanatban pedig elvesztem mézeskalácsos-cukorbotos csókunk varázsában.

***

Miután eleget csodáltuk az ajándékainkat – Edward máris kirakta a hálószobánk falára a térképet – átsétáltunk a Cullen család többi tagjához, Esme és Carlisle otthonába. A város sokkal nyugodtabb volt, mint általában, Edward és én pedig szűnni nem akaró mosolygással fogtuk egymás kezét, miközben átvágtunk a Central Parkon.

Mint szinte mindig, most is mi érkeztünk utolsónak. Miközben Carlisle és Esme megölelgetett minket és boldog karácsonyt kívántunk egymásnak, Rosalie és Emmett léptek ki a nappaliból, hogy ők is köszöntsenek minket. Rosalie még egyszerű farmerban és kasmír pulóverben is fantasztikusan nézett ki – valószínűleg ez volt a leghétköznapibb öltözet, amiben eddig láttam őt.

- Jóságos ég – nyögtem fel, mikor megláttam mellette Emmett-et.

- Mintha… rád hányt volna a télapó – szörnyülködött Edward.

Emmett ugyanis egy piros, rénszarvasos-karácsonyfás pulóvert viselt, amin ráadásul villogó égősor is díszelgett. – Tudom! – kiáltotta hatalmas vigyorral. – Hát nem tök jó?

- Nem – rázta a fejét Rose.

- Csak irigykedtek mind – mormogta Emmett halkan.

Ezután vettem észre a mellettük álldogáló apró alakot – vagy legalábbis Emmett mellett aprónak tűnt. Egy fiatal lány volt az, egyszerű fekete pulóverben, hosszú barna hajjal. Az egyetlen feltűnő dolog rajta a gömbölyded pocakja volt.

- Ő itt Bree – mutatta be Rosalie. – Bree, ők a bátyám és a felesége, Edward és Bella. Bree most már nem repülhet, úgyhogy nem tudott hazamenni a családjához, szóval meghívtuk, hogy ünnepeljen velünk.

Bree szégyenlősen intett, én pedig rámosolyogtam. Kedves, halk szavú lánynak tűnt. Ekkor jutott eszembe, amit Rosalie mesélt arról, hogyan esett a fiatal lány teherbe. Megtámadták és erőszakoskodtak vele. Éppen úgy, ahogy annak idején Rose-zal történt. Hirtelen legszívesebben magamhoz húztam volna a lányt, hogy megölelhessem.

Esme szakította félbe a gondolataimat. – Gyertek be, rakjátok azokat a fa alá – mutatott rá a két dobozra, amit Edwarddal hoztunk. Azt kívántam, bárcsak tudtuk volna, hogy Bree is itt lesz és hozhattunk volna neki valamit. De miközben Esme a vállát karolva átvezette őt a nappaliba, Rosalie és Emmett pedig követték őket, Carlisle odahajolt hozzánk.

- Gondoltuk, mi is meglepjük Bree-t valamivel, mégiscsak a leendő unokánkkal várandós – magyarázta. – Odaadhatnánk neki együtt.

Nagy kő esett le a szívemről, tudván, hogy nem megy ma haza üres kézzel. Persze biztos voltam benne, hogy Rose és Emmett is meglepik majd valamivel.

Cullenék nappalijában egy gyönyörű és igencsak méretes karácsonyfa állt. Úgy sejtettem, hogy Esme soha nem hagyta volna, hogy az ő fájuk úgy nézzen ki, mint amit Edward és én díszítettünk fel a mi lakásunkban.

Esme természetesen megint kitett magáért, nem csak a dekoráció terén, de a konyhából kiszabaduló illatok alapján a karácsonyi lakoma is ínycsiklandozónak ígérkezett. Egy idő után egyre inkább belelendültünk a karácsonyi hangulatba, még Bree is lassan feloldódott, és hamarosan már ő is nevetett azokon a történeteken, amelyeket Carlisle mesélt a régi karácsonyokról. Nagyon úgy tűnt, hogy Rose és Edward már akkoriban is folyton marták egymást.

Ezen kívül pedig most, hogy Edward és én nem titkoltuk a kapcsolatunkat, és Rose sem volt már olyan hűvös felém, tényleg úgy éreztem, mintha egy igazi család tagja lennék. Életemben először. Így hát tökéletesen telt a nap, sok viccelődéssel és nevetéssel.

Késő délután Esme felszolgálta a pompás – és bőséges – vacsorát, de még alig kezdtünk el enni, mikor hirtelen fájdalmas nyögés hallatszott az asztalnál. Mind Bree-re kaptuk a tekintetünket, aki mélyeket próbált lélegezni, miközben a hasát fogta. Rose azonnal felpattant és aggódva nézett a fiatal lányra.

- Mi a baj? – kérdezte.

- Azt hiszem itt az idő – pihegte, mielőtt újabb fájdalmas hang hagyta el a száját. – Még két hétig nem kéne megszületnie! Én még nem… még nem állok készen, Rosalie.

Bree teljesen megrettent, és még Emmett arcáról is eltűnt a szokásos jó kedv, helyét az aggódás vette át. Rosalie megfogta Bree kezét és a szemébe nézett.

- Édesem, figyelj rám – kezdte. – Minden rendben lesz, megígérem. Nagyon jól fogod csinálni. Most szépen beviszünk a kórházba, rendben?

- A táskám – nyöszörögte a lány. – Amit összepakoltam, ha sürgősen a kórházba kéne menni. Nálatok hagytam.

- Majd mi elhozzuk – mondta rögtön Edward. – Ti menjetek csak a kórházba nyugodtan.

Rose és Bree bólintottak, aztán egyetlen pillanatig senki nem szólt semmit és senki nem mozdult. Ebben az egy másodpercben azt hiszem mindenki felfogta, hogy mi is történik. Aztán a pillanat elmúlt és hirtelen minden felgyorsult. Emmett és Rose kocsiba szálltak Bree-vel, hogy bevigyék a kórházba. Utánuk Esme és Carlisle nem fecsérelték arra az időt, hogy felhozzák a kocsijukat a mélygarázsból, taxival követték őket. Edward és én pedig szintén taxit fogtunk, amivel először megálltunk Rosalie és Emmett lakásánál, majd végül mi is a kórház felé vettük az irányt.

Mikor odaértünk, Carlisle és Esme a váróban ültek, és beavattak minket abba, hogy eddig mi történt. – Úgy tűnik nemsokára meglesz a baba – mondta Esme. – Rose és Emmett bent vannak vele a szülőszobában.

Mi is leültünk és vártunk. Még soha nem voltam ilyen helyzetben, és mikor Esme azt mondta, hogy „nemsokára”, valahogy úgy képzeltem, hogy mindjárt kijön Rosalie és elmondja, hogy megérkezett a baba. De nem így történt. Egy ideig csak csendben üldögéltünk, feszülten várakozva, néha egy-egy szót váltva. Aztán lassan átvette a feszültség helyét az unalom.

Már két órája ültünk ott, mikor egyszer csak megjelent Emmett, hatalmas mosollyal az arcán, kipirulva, könnyekkel a szemében. – Fiú lett! – kiáltotta. – Van egy fiam. Egy fiunk!

Mindannyian felugrottunk és hirtelen mind egymást öleltük és gratuláltunk Emmett-nek. – Rose még bent van velük – folytatta.

- És… Bree hogy érzi magát? – kérdezte Esme, kicsit talán félve. A szülés után a vér szerinti anyának még mindig joga volt meggondolni magát, és szerintem mind tartottunk tőle egy kicsit, hogy Bree megváltoztathatja a döntését.

- Hát… jól, azt hiszem – felelte Emmett. – Mármint a körülményekhez képest. Úgy tűnik jól viseli. Úgy döntött, hogy miután minden megvan és végre pihenhet, el akar köszönni a babától. Aztán átviszik egy másik terembe és… azt hiszem, ennyi. De Rose nem akarja magára hagyni. És mindketten megmondtuk neki, hogy ha akarja, mindig küldünk majd neki képeket a babáról. De egyelőre úgy tűnik, hogy szeretne kimaradni az életéből. Egyébként értesítettük a családját is, azt mondták holnap érkeznek. Szóval nem lesz egyedül.

Nehéz volt belegondolni, hogy min megy most keresztül ez a fiatal lány, de annak örültünk, hogy annyi szomorúság után Rosalie és Emmett végre szülők lehettek.

Este aztán, miután Bree elköszönt a kisbabától és átvitték egy másik terembe, bemehettünk megnézni a Cullen – vagyis inkább McCarty – család legújabb tagját. Az aprócska fiú békésen feküdt Rosalie karjaiban, aki olyan boldognak tűnt, amilyennek még sosem láttam, és letörölhetetlen mosolya még szélesebb lett, mikor beléptünk a szobába.

Carlisle és Esme azonnal körbevették az unokájukat és egyszerűen nem tudtak vele betelni. Meg tudtam őket érteni, imádnivaló volt.

- Találtatok már neki nevet? – érdeklődött Edward.

- Ifjabb Emmett! – vágta rá Emmett.

- Nem lesz ifjabb Emmett – rázta a fejét Rosalie.

- Akkor Hulk! – javasolt újabb nevet izgatottan Emmett.

- Nos, szerencsére még van időtök gondolkodni rajta – mondta Carlisle.

Valamikor később, éjfélhez közeledve a többiek meglátogatták Bree-t a szobájában, én és Edward pedig az üveg előtt álltunk, ahonnan nézni lehet az újszülötteket.

- Hű. Belegondoltál már, hogy van egy unokaöcséd? – kérdeztem.

- Akárcsak neked – felelte Edward mosolyogva.

Felnevettem. – Igen, azt hiszem igazad van.

Edward magához húzott és apró csókot nyomott a halántékomra. Eszembe jutott a mai reggel, a karkötővel és a térképpel, ami most egészen messzi emléknek tűnt, de így is éreztem, ahogyan mosoly kúszik az arcomra. Nem hittem, hogy a karácsony utolsó perceit a kórházban álldogálva fogjuk tölteni, fáradt nővérkék és gyér ünnepi dekoráció között. És mégis, valahogy az egész nap tökéletes volt.

***

Majdnem egy héttel később Alice és én az ő lakásukban, pontosabban a fürdőszobájukban készülődtünk, míg Edward és Jasper a nappaliban vártak minket. Mindössze pár óra volt hátra az évből, mi pedig Jasperék egyik barátjának bulijába készültünk indulni. Alice és én is izgatottak és vidámak voltunk. Az év utolsó napján mindig ott vibrált a levegőben valami, szinte kézzel foghatónak tűntek az új lehetőségek és az, hogy elfelejtsd az elmúlt év hibáit és rossz pillanatait. Nekem jutott hibából és rossz pillanatból is, és akárcsak minden ember, én is alig vártam, hogy új lappal kezdhessem meg a következő évet.

Persze olyan pillanatok is voltak – nem is kevés – amit a világon semmiért nem felejtenék el. És reméltem, hogy az új év is tartogat majd ilyen emlékeket.

Mikor megérkeztünk, már javában folyt a buli. A lakás tömve volt emberekkel, szólt a zene és láthatólag fogyott az alkohol is. Mivel sem Edward, sem én nem voltunk nagy táncosok – habár Alice elrángatott egy szám erejéig és az izgatottságom miatt hagytam neki – inkább csak iszogattunk és bemutatott pár embernek, akit ismert. Miután még egyet táncoltam Alice-szel és egy barátnőjével akivel most találkoztam először, visszamentem Edwardhoz, ő pedig felém fordította a telefonját.

- Rose küldte az előbb – mondta egy mosollyal.

Én is elmosolyodtam, mikor megláttam a képet. Brady volt az, a fején egy aprócska újévi csákóval, Emmett tartotta őt a karjaiban, az ő fején egy hatalmas újévi csákóval. Így nevezték el a babájukat, akit pár napja vihettek haza. Fáradtak voltak, de nagyon boldogok, és ezen kívül elárasztották a családot és az ismerősöket babafotókkal.

Nagyon jól éreztük magunkat, és még csak nem is kellett hozzá alkohol, ugyanis alig ittunk. Még Alice és Jasper is egészen visszafogták magukat. Halloween estéjén már volt szerencsém hátrafogni Alice haját, miközben kiadta magából a gyomra tartalmát, és megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy ez ma éjjel nem fog bekövetkezni.

A végén még Edwarddal is táncoltam, miközben egyre közeledtünk az éjfélhez és mindenki egyre felszabadultabb lett. Ekkor került elő Jasper és Alice is, akiket kis időre szem elől vesztettünk. – Gyertek fel a tetőre! Mindjárt éjfél – kiáltotta Alice.

Felmentünk, és elképesztő látvány fogadott minket. A tetőről be lehetett látni a Times Square-t és környékét, a villogó fényeket és a sikítozó tömeget odalent. Egyre többen jöttek fel a tetőre, és hamarosan elkezdtek visszaszámolni.

Egy évvel ezelőtt ilyenkor otthon ültem a pizsamámban, a tévében nézve a közvetítést. Az egy évvel ezelőtti Bella Swan még nem is sejtette, hogy mi minden fog vele történni. Hozzámegy majd egy idegenhez. Beleszeret abba az idegenbe. Új barátokat talál. Persze ma éjjel még én sem sejtettem, hogy az egy évvel későbbi Bella Swan hogyan ünnepli majd a szilvesztert.

- Tíz… kilenc… nyolc…

A körülöttünk lévő emberek izgatottan számoltak vissza, miközben Edward hátulról magához ölelte fagyoskodó testem. Hideg ajkai csókokat leheltek az arcomra és a nyakamra.

- Hét… hat… öt…

A kristálygömb lassan ereszkedett lefelé a Times Square-en. Kissé hátrafordítottam a fejem, hogy Edward szemébe nézhessek. Éppen abban a pillanatban, hogy ajkaink összeértek, tűzijáték világította meg az eget, mindenhol kiáltások, dudálások hallatszottak, de számomra minden zaj letompult, csak a csókunkra koncentráltam.

- Boldog új évet, Bella! – mosolygott rám, miután elváltunk.

- Boldog új évet, Edward!