8. fejezet

Sziasztok!
Először is elnézést, tudom, hogy ez most sokáig tartott. De nehéz volt megírni ezt a részt, és inkább hagytam rá több időt, nem akartam összecsapni. Nagyjából elégedett vagyok vele, és a jó hír, hogy extra hosszú ez a fejezet (az eddigi leghosszabb), és fordulópont is a történetben. Innentől izgalmasabbak lesznek a dolgok. ;) Remélem tetszeni fog és nagyon-nagyon örülnék a véleményeknek!
Abellana

(Bella)

A vacsora utáni éjszakán nem sokat aludtam, leginkább csak forgolódtam. Nem tudtam elhinni, hogy holnap feleség leszek. Én, Bella Swan! Egy férjes asszony! Belegondolni is képtelenség. Jövendőbeli férjem pedig még több gondolkodnivalót akasztott a nyakamba.

Mióta megemlítettem neki a nem annyira barátságos viselkedését két hete, Edward tényleg megváltozott. Kifejezetten kedvesen bánt velem. Kezdtem elhinni, hogy tényleg kedvel engem. Főleg a mai este után. Libabőrös lettem, ha belegondoltam, hogy ajkai az arcomhoz értek, egyetlen ujja pedig finoman végigsimított a kezemen. Kétségtelenül nem tagadhatom tovább magam előtt, hogy nagyon is vonzódom Edwardhoz. A kérdés csak az, hogy ő hogyan érez…

Lassan álomba szenderültem hajnalban, miután órákig zakatolt az agyam. Mindössze pár órával később arra ébredtem, hogy valaki kopog a szobám ajtaján. Álmosan kimásztam az ágyból, hogy ajtót nyissak. Nem más masírozott be, mint Rosalie és Alice, valamint egy számomra ismeretlen férfi.

- Áh, remek! Fent vagy – mondta Rosalie, miközben Alice izgatott vigyorral ugrált fel-alá mögötte, majd a férfi felé intett. – Bella, ő itt Alfonso. Ő fog a hajaddal foglalkozni, Alice pedig ragaszkodott hozzá, hogy ő csinálhassa meg a sminkedet.

Szóval elkezdődött. Alice és Alfonso elkezdtek tűrhetővé varázsolni engem. Alfonso egyébként kedves volt, folyton viccelődött, ezen kívül pedig… meleg volt.

- Fogalmad sincs, mennyire irigyellek – mondta. – Ha az én vőlegényem lenne, egész nap az ágyban tartanám. El sem tudom képzelni, mit művelhettek ti zárt ajtók mögött.

Alice elnevette magát. – Ó igen, Bella és Edward nagyon… szenvedélyesek együtt – kacsintott rám, én pedig majdnem elsüllyedtem a föld alá. Alfonso nem tudhatta, hogy Edward és én legfeljebb csak a fantáziámban kerülünk egy ágyba. De még csak abban sem, mert akárhányszor illetlen gondolatok fúrták magukat a fejembe Edwardról, mindig ellöktem őket. Főként az elmúlt éjszaka során, miután megcsókolta az arcomat. Libabőrös lettem a gondolattól, hogy hamarosan az ajkaim érzik majd azt a csókot. Emberek százai előtt…

Teltek az órák, én pedig egyre idegesebb lettem. Rosalie egyfolytában ki-be járkált, hogy ellenőrizze, minden az időbeosztás szerint halad-e. Mikor végre elkészültem, Alice a tükörhöz vezetett. Elképedten bámultam a tükörképemet… már ha ez tényleg az én tükörképem volt, ugyanis nehéz volt elhinni. Bámulatos munkát végeztek velem, az biztos.

Sötétbarna hajam hátul szoros, de nagyon elegáns kontyban volt feltűzve, arról pedig egy egyszerűbb fátyol omlott a hátamra, ami a mély V-kivágásnak köszönhetően fedetlen volt. A sminkem is egyszerű volt, de gyönyörű. Az apró gyémánt fülbevalókon kívül csak egyetlen kiegészítő volt rajtam: Esme nyaklánca.

- Csodásan nézel ki, Bella – tette kezét a vállamra Alice.

- Köszönöm – feleltem hálás pillantással.

- Igaza van – értett egyet Alfonso. – A férjednek eláll majd a lélegzete, mikor meglát.

Ez a pár szó hirtelen visszarántott a valóságba. Úgy kellett volna férjhez mennem, ahogyan azt mindenki elképzeli. Boldogan és szerelmesen, egy olyan férfihez akit már kiismertem és megszerettem. Hát, most már túl késő visszatáncolni…

- Ó, Bella – hallottam magam mögött egy elcsukló hangot. Megfordultam és szemben találtam magam Esmével.

- Öhm… mi magatokra hagyunk titeket – mondta Alice, majd még egy pillanatra közelebb hajolt hozzám és a fülembe súgott valamit. – Tudod, szerintem tényleg eláll majd Edward lélegzete…

Nem tudtam hogyan reagáljak erre, de pár pillanat múlva megszépítőim már ki is léptek a szobából. Esme közelebb lépett, majd leültünk egymással szemben. – Varázslatosan festesz, drágám – mondta, miközben megfogta egyik kezemet.

Csakis arra tudtam gondolni, hogy Esme sokkal többet ad, mint amennyit megérdemelnék. Ahogy itt ült velem szemben, olyan szeretetteljesnek és meghatódottnak tűnt. Pedig mindketten tudtuk, hogy ez az egész csak színjáték. Az odakint várakozó vendégeknek fogalmuk sem volt róla, hogy az esküvő amit látni fognak, csak egy hülye pletyka eltussolása, nem pedig két olyan ember egyesülése, akik igazán szeretik egymást. Mégis, mikor Esmére néztem, próbáltam nem kimutatni a bennem lévő negatív érzéseket.

- Köszönöm – mosolyogtam rá.

- Tudom, hogy nem ez életed legboldogabb napja – kezdte. – De én tényleg úgy gondolom, hogy te és Edward jól kijöhettek majd egymással.

Edward is pontosan ugyanezt mondta tegnap este. Viszont nem tudtam elképzelni kettőnket, amint… barátkozunk. Féltem attól, hogy mit hoz a jövő Edwarddal. Lehet, hogy végig borzasztóan fogom magam érezni. Megint csak megtartottam magamnak a sötét gondolatokat, és udvariasan bólintottam. Esme folytatta.

- Csak annyit akartam mondani, hogy… ő kedvel téged, Bella. És gondodat viseli majd, mint egy rendes férj. Most már családtag vagy.

- Köszönök mindent, amit a családodtól kaptam, Esme – mondtam őszintén. – Mindannyian annyira kedvesek és megértőek voltatok.

- Ez csak természetes – legyintett Esme. – Az esküvőt illetően pedig ne légy ideges. Mire ráeszmélsz, már túl is vagy az egészen. Mostantól könnyebb lesz az egész, drágám.

Esme megpaskolta a kezemet, majd mindketten felálltunk, ő pedig szorosan magához ölelt. Alig három hete ismertem őt, de máris a szívemhez nőtt.

- Hahó – szólt egy hang az ajtóból. Charlie volt az, Renée-vel az oldalán.

- Magatokra hagylak benneteket – szólt Esme mosolyogva. – Sok szerencsét, Bella.

Lehet, hogy csak képzelődtem, de mintha kifelé menet Esme furcsán nézett volna az anyámra. Ő persze ebből semmit sem vett észre.

- Csinos vagy, Bells – mosolyodott el Charlie a bajusza alatt. Ettől majdnem elnevettem magam. Ha kócos hajjal, gyűrött pizsamában vonulnék az oltár elé, Charlie akkor is csak annyit mondana, hogy „csinos vagy, Bells”.

- Kösz, apu – feleltem.

- Nem kellett volna egy nagyobb ruha? – kérdezte Renée, engem méregetve. – Nagyobb szoknyával és több csipkével.

- Nem kell mindenkinek még jobban az orra alá dörgölni, hogy mennyi pénzük van Cullenéknek – forgattam a szemeimet. Anyám láthatóan vérig sértődött.

- Nos… hoztunk valamit – köszörülte meg a torkát Charlie. Maga előtt tartott egy kis fekete dobozkát. – Nyilván nem mérhető a többi dologhoz, de mi is hozzá akartunk járulni.

- Ne légy ilyen lekicsinylő, Charles – dohogott az anyám. – Igenis sokat ér. Ha Cullenék azt hiszik, hogy ők jobbak nálunk, hát tévednek.

Tipikus Renée… mindig azzal van elfoglalva, hogy ki hol áll a társadalmi ranglétrán. Charlie mérgesen rápillantott az anyámra, majd újra felém fordult és felnyitotta a dobozt. – Swan nagymamádé volt – mondta.

A doboz belsejében egy gyönyörű hajtű lapult. Renée-nek most az egyszer igaza volt, piszokul drágának tűnt, és elég réginek is. Mindazonáltal nem volt ódivatú. Mesésen nézett ki.

- Fordulj meg – utasított Renée, én pedig eleget tettem neki. Óvatosan behelyezte a hajtűt a fátyol fölé, vigyázva Alfonso munkájára.

Hirtelen Rosalie kukkantott be a szobába. – Elkészültél, Bella? – Idegesen bólintottam. – Rendben, itt az idő.

Ő és Renée elsiettek, Charlie pedig mosolyogva felém nyújtotta a karját. Mikor belékaroltam, megkérdezte: - Biztos vagy benne, Bells? Nem várom el, hogy te oldd meg a gondjainkat. Nekem a te boldogságod a legfontosabb.

- Ne aggódj a döntésem miatt, apu. Minden rendben lesz – feleltem. Reméltem, hogy elég magabiztosnak tűnök.

Odalent a bálteremnél már a Rosalie által felfogadott esküvőszervező tevékenykedett. Megmutatta, hogy Charlie és én honnan kezdjük a bevonulást. Úgy éreztem, ennél idegesebb már nem is lehetnék, mikor megszólalt a nászinduló. Mikor az esküvőszervező megadta a jelet, hogy induljunk, Charlie tett egy lépést. Az én lábaim viszont a földbe gyökereztek. Tett még egy lépést, és mivel szorosan belékaroltam, önkéntelenül is húzott magával. Aztán kinyílt a terem ajtaja, és hirtelen minden szempár felém fordult.

Szemeimmel gyorsan végigpásztáztam a vendégsereget, de természetesen nem sok ismerős arcot véltem felfedezni. Próbáltam kizárni őket a fejemből, és csakis előre néztem. Ekkor láttam meg Edwardot. Rendkívül jóképűen festett az esküvői szmokingjában, habár ez nem volt újdonság. De a pillantása…

Az utóbbi időkben Edward néha olyan intenzíven bámult rám, mintha a pillantásával kitalálhatná minden titkomat. Most is ilyen volt a tekintete, mégis valahogy más. Hirtelen csalódottan ébredtem rá, hogy olyan a pillantása, mint egy szerelmes férfinak. Hiszen ezt kell most megjátszania. Nem miattam reagált így. Mikor odaléptem mellé, rám mosolygott, én pedig viszonoztam. Elvégre nekem is játszanom kell a szerepem.

Az anyakönyvvezető arról kezdett el beszélni, hogy ma megünnepeljük az egyesülésünket és az igaz szerelmet, én pedig nagyon erősen próbáltam nem forgatni a szemeimet. Ezzel szemben Edward mintha kissé lehangoltnak tűnt volna. Persze nem hibáztathatom, mostantól 18 hónapig egy házasság rabja lesz.

Ezután elismételtük az eskünket. Mindketten mosolyogtunk és egymás szemébe néztünk közben, hiszen egy boldogtalan párnál már csak az lett volna nyilvánvalóbb, ha pisztolyt tartanak a fejünkhöz. Mindeközben mégis végig arra gondoltam, micsoda hazugság az egész. Megígérni egymásnak, hogy kitartunk a másik mellett. Furdalt a bűntudat és egy pillanatra eszembe jutott, vajon Esme is így érzett az esküvője napján? Eközben viszont valami azt súgta, ha most nem Edward állna velem szemben, sokkal rosszabbul érezném magam.

Kimondtuk az igent és gyűrűt cseréltünk, majd az anyakönyvvezető házastársaknak nyilvánított bennünket. – Megcsókolhatod a menyasszonyt – mondta.

Pillangók röpködtek a gyomromban ezektől a szavaktól, hát még amikor Edward közelebb lépett. Mintha órákig tartott volna, míg ajka az enyémnek közelébe ért. A szívem már a torkomban dobogott, mintha minden lassított felvételként történt volna körülöttem. És ekkor Edward finoman hozzáérintette ajkait az enyémekhez. Először alsó ajkamra nyomott egy lágy csókot, majd a felsőre, aztán ajkaink szinkronban találtak egymásra. Egyetlen pillanatra elfeledkeztem az őrültségről, ami velem történik.

A csók rövid volt, édes, és varázslatos. Miután elváltunk egymástól és egymás szemébe néztünk – egészen közelről – a vendégek tapsát csak tompa háttérzajként érzékeltem. Edward és én döbbenten bámultunk egymásra. Ebben az egy másodpercben nem gondoltam arra a rengeteg idegenre aki minket néz, nem gondoltam a bizonytalan jövőre, és nem gondoltam a döntésem lehetséges következményeire. Ebben az egy másodpercben csakis Edward létezett.

- Hölgyeim és uraim, bemutatom Mr. és Mrs. Cullen-t! – harsogta az anyakönyvvezető hangja.

***

Miután a vendégek gratuláltak, Edward és én, a családtagok, valamint a tanúk – Alice és Jasper – átmentünk a Central Parkba elkészíteni az esküvői képeket. Megkönnyebbültem, hogy ha csak egy kis időre is, de megszabadultam attól a sok idegentől.

Azon tűnődtem, vajon hány lánynak lehet ilyen az álomesküvője. Kimondani az igent a Plaza-ban és aztán fotózás a Central Parkban… erre itt vagyok én, és csak azt várom, hogy mikor lesz vége.

A csók után alig mertem Edward szemébe nézni. Abban a pillanatban ugyanis, mikor ajkaink összeértek, rájöttem, hogy sokkal jobban vonzódom Edward Cullenhez, mint azt eredetileg hittem. Minden alkalommal, amikor közelebb húzott magához, vagy megérintett a fotók kedvéért,teljesen libabőrös lettem. Szinte már szégyelltem magam a reakcióm miatt. Még jó, hogy a ruhámnak hosszú ujja volt, így nem vett észre semmit.

Mikor visszamentünk a szállodába, Alice mindentudó mosollyal méregetett, és mintha Rosalie is észrevett volna valamit. Esme viszont csak szimplán sugárzott a boldogságtól.

***

Hamarosan elérkezett az idő, hogy megejtsük első közös táncunkat házaspárként. Edward biztatóan rám mosolygott, mikor észrevette mennyire ideges vagyok, majd tenyere a derekamra simult és közelebb húzott magához.

Egy ideig csendben táncoltunk, de persze közben figyeltünk arra, hogy a mosoly egy pillanatig se olvadjon le az arcunkról. Muszáj elhitetnünk mindenkivel, hogy boldogak vagyunk és szerelmesek.

- Még nem volt alkalmam megemlíteni, de igazán gyönyörű vagy ma, Bella – duruzsolta halkan a fülembe. Kicsit meglepődtem a bóktól, de közben hevesebben kezdett verni a szívem. Még szerencse, hogy a fejem olyan közel volt a mellkasához, hogy nem láthatta amint kipirul az arcom.

- Köszönöm, Edward. Te sem panaszkodhatsz – tettem hozzá nevetgélve.

- Ó, valóban? – nézett rám összevont szemöldökkel. – Gondolod, hogy nekik is tetszem?

Fejével diszkréten az egyik közelünkben lévő asztal felé bökött, ahol – mint azt korábban megtudtam – Carlisle néhány üzlettársa ült. Egy csapatnyi nagyon öreg pasas, lényegében.

- Ó, határozottan – bólintottam nagy komolysággal. – Esküszöm, hogy az előbb láttam, ahogyan az egyikük nyáladzik.

- Biztosan éppen téged nézett közben – mondta.

- Fúj – nevettem fel. Edward is velem nevetett, aztán hirtelen rájöttem, hogy mi is történik. Edward és én viccelődünk. És nevetgélünk. Néhány pillanatig egyáltalán nem is kellett tettetnünk, hogy jól érezzük magunkat. Erre láthatóan Edward is rájött, és egyszeriben komollyá változott a pillantása. Az arca mintha kicsivel közelebb lett volna az enyémhez, mint egy perccel ezelőtt. Ha nem tudnám jobban, azt hinném, hogy újból meg akar…

- Lekérhetem a hölgyet? – szakította félbe a gondolataimat Carlisle, Edwardhoz intézett szavaival. Ő mintha fél pillanatig habozott volna, de aztán átengedett az apjának.

Mintha évek teltek volna el, miközben letudtam az illendő táncköröket. A lábam sajgott és valamiért nyugtalanabb is voltam, mint azelőtt. Meglepő módon viszont, mikor végre újra Edward mellett voltam, már nem éreztem úgy, hogy mindjárt rám tör egy pánikroham.

Az asztalnál ültünk, mikor odajött hozzánk egy férfi, körülbelül annyi idős, mint a szüleink. Talán egy kicsivel idősebb. – Edward! Szívből gratulálok, drága fiam! – veregette meg a vállát.

- Köszönöm, Aro – felelte Edward udvariasan. – Hadd mutassam be neked Bellát.

Edward egyik karjával átölelte a vállamat, én pedig – mielőtt ráébredhettem volna, hogy mit is teszek – megfogtam a vállamon pihenő kezét. Bemutatott a férfinak, aki elmondása szerint a család egyik nagyon régi jó barátja.

- Azért egy kicsit bánt, hogy nem mutattad be előbb a szíved választottját, Edward – dorgálta Aro finoman.

Eközben én próbáltam elvenni a kezem Edwardéról, mert kezdtem kínosnak érezni. Ne butáskodj, Bella. Hiszen ez is csak a szerep része. De vajon tényleg ezért fogtam meg a kezét? Megdöbbentem viszont, mikor Edward szabályosan nem volt hajlandó elengedni. Ujjait az enyéim köré fonta és ott tartotta kezeinket a vállamon.

- Ne haragudj, Aro. Tudod, hogy megy ez. Titokban akartuk tartani ameddig csak lehetséges – adta elő Edward a jól betanult hazugságot.

- Fátylat rá – legyintett Aro. – Remek lány a feleséged, sok boldogságot kívánok nektek!

Mosolyogva megköszöntük a jókívánságát, Edward pedig csak jó pár pillanattal azután engedte el a kezem, hogy Aro már elment. De a parti hátralévő részében egy szót sem beszéltünk arról, hogy mi a fene volt ez.

Szerencsére Carlisle üzlettársai nem sokáig maradtak, hamarosan pedig Cullenék távolabbi rokonai – akiket ma mind megismertem – is elszállingóztak. Azután a szüleim is távoztak. Charlie-nak mindig is nehezére esett kifejezni az érzelmeit, így hát most is észrevettem, hogy valami viaskodik benne. Eddig ő volt az én horgonyom. Az a személy, akiről tudtam, hogy szeret engem és hisz bennem. Aki megvigasztalt, mikor az anyám lerombolt bennem minden pozitív érzést. És most elhagyom az otthonom. Az utóbbi három hét pedig rohamosan haladt el mellettünk. Nem volt elég időnk elbúcsúzni. De Charlie magában tartotta. Ahogyan mindig. És egy öleléssel köszönt el.

Hamarosan így hát azon kaptuk magunkat, hogy már csak mi maradtunk – az átverők. Akik tudták a titkot. Akiknek a mai nap nem az ünneplésről szólt, hanem az üzletünk megkötéséről.

Rosalie lerogyott az egyik székre és hangosan kifújta a levegőt. – Alig hiszem el – mondta. – Végre túl vagyunk rajta.

Emmett odaállt a felesége mögé és megsimogatta a vállait. Eltűnődve néztem ezt a furcsán bensőséges, és édes pillanatot köztük, mikor Esme megszólalt. – Bámulatos, hogy mindössze három hét alatt hoztad ezt össze, Rose.

- Hát… mindent a családért, nem igaz? – nevetett fel Rosalie keserűen.

- Tényleg a család érdekében történt – felelte Esme. – Nélküled nem sikerült volna. És természetesen Bella nélkül.

Elpirultam a hirtelen jött figyelemtől, miközben a mellettem ülő Alice együttérzőn megfogta a kezem. Ekkor zuhant rám az egész. Feleség vagyok. Edward Cullen felesége vagyok. Lehetetlennek tűnt belegondolni.

- Nos, hosszú nap volt ez mindannyiunk számára – állt fel Carlisle az asztaltól. – Mi több, hosszú hetek. Ideje kipihenni magunkat.

Carlisle-nak igaza volt, így hát lassan mindenki visszavonult. Ma éjszakára Rosalie egy lakosztályt foglalt le nekünk, hiszen hogy nézne ki, ha a friss házasok külön szobákban töltenék a nászéjszakát? Szerencsére viszont, a lakosztályban volt két külön szoba és fürdőszoba. Bár egy pillanatra belegondoltam, hogy milyen lenne, ha csak egy szobája lenne. Egy ággyal. Ne már Bella, muszáj ilyeneken gondolkoznod?

Mentálisan felpofoztam magam, majd miután Edward és én jó éjszakát kívántunk egymásnak, vettem egy forró zuhanyt. Isteni érzés volt kibontani a hajamat, levetkőzni a gyönyörű, de kissé kényelmetlen ruhát, és lemosni a sminkemet. Végre az a Bella voltam újra, akit jól ismertem. Aki egyedül érzi jól magát.

Átöltöztem egy hosszú pizsamanadrágba és egy régi pántos felsőbe, megviselt lábaimat pedig kedvenc pár bolyhos zoknimba bújtattam. Nevetnem kellett, mikor végignéztem magamon. A legtöbb menyasszony valószínűleg nem ezt viseli házasságuk első estéjén.

Hiába volt hosszú a nap és hiába aludtam alig pár órát múlt éjszaka, tudtam, hogy most egyszerűen nem tudnék elaludni. Kisétáltam a szobámból, a lakosztály nappalijába, és kiléptem az onnan nyíló teraszra. Mivel június eleje volt, még nem melegedett fel az idő teljesen, pláne nem éjszaka, ezért kicsit megborzongtam, mikor megéreztem a lágy szellőt.

- Azt hittem már alszol – hallottam meg hirtelen egy hangot, amitől kicsit megugrottam. Edward ült a terasz egyik padján. – Bocsánat, nem akartalak megijeszteni.

- Nem, semmi gond. Én is azt hittem, hogy te már alszol – feleltem. Edward észrevette, hogy fázom, és egy invitáló mozdulattal kinyitotta a válla köré tekert takarót. Vissza kellett fojtanom egy mosolyt, ugyanis annyira édes volt így… mint egy kisfiú.

Apró habozás után mellé ültem, és körém tekerte a takarót. Szerencsémre – vagy mégsem? – a takaró hatalmas volt, így elfértünk alatta úgy is, hogy alig érintkeztünk. Azért így is elég közel voltunk egymáshoz, és hirtelen eszembe jutott az a csók. Vagyis nem is hirtelen, hiszen amióta csak megtörtént, az emléke ott motoszkált az agyam egy eldugott sarkában. Vajon Edward is gondolt rá azóta?

Felhúztam magam alá a lábaimat, mire Edward elmosolyodott és azt megjegyezte: - Aranyos zokni.

- Csak nem gúnyolódsz? – kérdeztem, mire ő felnevetett. – Ha jól emlékszem, kettőnk közül én táncikáltam ijesztő vénemberekkel magassarkúban.

- Igazad van, bocsáss meg – felelte Edward még mindig nevetve. – Minden tiszteletem a tiéd. Tényleg ijesztőek voltak.

- Egyáltalán honnan ismeri a családod őket?

- Legtöbbjük a nagyapám barátja és üzleti partnere volt. Aztán miután ő meghalt, tovább segítették az apámat – magyarázta. – Viszont azt nem csodálom, hogy mind táncolni akartak veled. Szegények nem gyakran látnak ilyen szép és fiatal nőket.

Elpirultam, a gyomrom pedig remegni kezdett ezektől a szavaktól. Nem tagadhattam, hogy boldoggá tettek a bókjai.

- Gyakran pirulsz el – mondta Edward halkan, tűnődő hangon, miközben az arcomat tanulmányozta.

- Nem tehetek róla – dünnyögtem, még jobban elpirulva, amiért hangosan megemlítette. Ettől persze újból felnevetett. Megköszörültem a torkom és próbáltam témát váltani. – Szóval… szerinted meggyőztük őket?

- Mindenképpen – bólintott. – Ha mással nem is, hát azzal a csókkal biztosan.

Bukfencezett egyet a gyomrom. Tehát tényleg gondolt a csókra! Ráadásul teljesen meglepett, hogy ilyen nyíltan felhozta a dolgot. Ettől felbátorodtam, ami meglátszott a következő szavaimon. – Hát, remélem kiélvezted, Edward. Valószínűleg ez volt számodra az egyetlen akció a következő másfél évben.

Olyan hangosan nevetett, ahogyan még sosem hallottam. – Én megleszek, Bella – felelte. – A kérdés az, hogy vajon te kibírod-e az önmegtartóztatást.

A hangja kihívó volt. – Azzal nem lesz gond – motyogtam még inkább elvörösödve, mint eddig. Edward értetlenül nézett rám. Inkább nem akartam neki elmagyarázni, hogy annak nem gond az önmegtartóztatás, akinek még sosem volt része olyan dolgokban. Vagy legalábbis nem teljesen.

Az arcom színéből és a hallgatagságomból viszont azt hiszem kitalálta. – Óh – mondta, én pedig láttam, ahogyan lassan megérti. Ezzel együtt viszont, mintha hirtelen vidámabb lett volna…

- Ha megint nevetni kezdesz, én esküszöm… - kezdtem.

- Nem, nem – szakított félbe. – Eszem ágában sem volt. Csak azt hittem… szóval azt hittem, hogy tudod… úgy értem a korodbéli fiúk biztosan nagyon szívesen… csinálnának… veled… dolgokat.

- A korombéli fiúk? Csak öt évvel vagy idősebb nálam, nagyapó – gúnyolódtam. Edward a szemeit forgatta.

- Tudod, hogy értettem. Tapasztalatból tudom, hogy mennyire kanosak az egyetemista fiúk – mondta.

- Én csak… nem szoktam barátkozni. Vagy… másképp ismerkedni. Egyszerűen csak nem volt rá lehetőségem eddig.

Edward belemerült a gondolataiba. Megölt a kíváncsiság, és már a nyelvem hegyén volt a kérdés, hogy kitudakoljam, merrefelé járnak azok a gondolatok. De úgy döntöttem, inkább mégsem kérdezem meg.

- Azt hiszem lefekszem – mondtam, majd lefejtettem magamról a takarót.

- Ugye nem amiatt, amiről az előbb… - próbálta kérdezni Edward, de én közbeszóltam.

- Nem – biztosítottam róla. – Csak hosszú volt a nap és eseménydús. Aludj jól, Edward.

- Te is, Bella – mosolyodott el halványan.

Bementem a szobámba és amint becsukódott mögöttem az ajtó, rájöttem, hogy mennyi minden történt ma. Először is maga a tény, hogy Edward a férjem lett. És persze ott volt a csók, és a viccelődés, na meg amikor nem akarta elengedni a kezem! Most pedig a beszélgetés. Még sosem beszélgettünk így. És még azt is megtudta, hogy szűz vagyok. Te jó ég.

Mindeközben viszont elgondolkodtam azon is, hogy vajon Edward Cullen szívesen változtatna-e ezen.

7. fejezet

Sziasztok! :)
Eredetileg most az esküvőt akartam megírni, de úgy döntöttem, hogy még nem volt meg hozzá a kellő felvezetés. Addig is viszont íme egy Edward szemszög, a következőben pedig már tényleg megtörténik a házasság. ;)
Abellana

(Edward)

Mikor megláttam Alice üzenetét a fotósokról, azonnal rettentő dühös lettem. Nem csak azokra a mocskokra, akik próbálnak minél provokálóbb kérdéseket ordítani, miközben az arcodba tolják a hülye kamerájukat, de egyúttal magamra is. Gondolnom kellett volna erre. De én csak nagyon ritkán érdekeltem őket. Viszont miután az apám vetélytársa hamis dolgokat terjesztett rólam, napokig követtek és próbáltak kicsikarni belőlem valamit. Aztán mikor Rose kiszivárogtatta a sajtónak, hogy van egy menyasszonyom, egy idő után abbahagyták. Most viszont, hogy végre megtudták ki az, tudnom kellett volna, hogy őt is meg fogják találni.

Ezen kívül attól is féltem, hogy ez elijeszti Bellát tőlem. Ez gonosz dolog, de örültem neki, hogy már aláírta a szerződést és nem hátrálhat meg.

Mikor kiléptem a lakás ajtaján, láttam, ahogyan nyílik a lift ajtaja és rögtön odasiettem. Megragadtam Bella vállait és ellenálltam a késztetésnek, hogy magamhoz húzzam és a hajába temessem az arcomat. Mást sem csináltam az utóbbi időben, csak ellenálltam a késztetésnek minden áldott pillanatban.

- Annyira sajnálom, Bella. Jól vagy? – kérdeztem.

- Jól… jól vagyok – felelte. Tényleg így is tűnt. Ha meg is rázta az eset, nem látszott rajta, és ettől megkönnyebbültem.

Hirtelen nagyon is tudatában voltam annak, hogy a lány akire olyan régóta vágyódom, itt van szó szerint a kezeim között. Végre a szemébe nézhetek és megérinthetem. Itt van az újabb esély, hogy ne engedjem el.

- Neked is szia, Edward – törte meg a varázst Alice, mire rájöttem, hogy elég régóta bámulok Bella szemeibe. Te jó ég, most biztos azt hiszi, hogy egy idióta vagyok.

Miután bementünk, nem győztem bocsánatot kérni Bellától, hiszen én hoztam rá a bajt. Igyekeztem megnyugtatni, hogy ilyen valószínűleg nem fog többet történni. Hacsak nincs valami hatalmas dolog, az embereket nem érdekli a mi életünk.

Egy idő után Alice bejelentette, hogy mennie kell, én pedig rögtön átláttam rajta. Ha arra gondoltam, hogy kettesben maradok Bellával, egyszerre vágytam rá és féltem tőle. Meg akartam őt ismerni, azt akartam, hogy megkedveljen. De közben attól is féltem, hogy túlságosan eltolom őt magamtól. Mikor azonban úgy láttam, hogy ő is menni készül, gyorsan rászóltam, hogy maradjon. Nem engedem el őt még egyszer.

- Köszönöm, Alice – mondtam neki, mikor kikísértem.

- Ugyan miért? – kérdezte.

- Hogy vele voltál ma – vontam vállat. – Szerintem Bella kedvel téged. Jó, ha van egy barátja aki tud a helyzetéről.

- Én is kedvelem őt, Edward – felelte. – Hogyan is ne kedvelhetném, mikor ennyire odavagy érte? Ne szúrd el, jó? Tudom, hogy hajlamos vagy túlanalizálni mindent.

- Nem fogom – mosolyogtam rá. Alice megölelt, aztán pár pillanat múlva már kint is volt az ajtón, én pedig visszamentem a nappaliba Bellához.

Leültem a kanapéra, amelyen ő is ült. Nem akartam túlságosan „közeledőnek” tűnni, ezért inkább a legszélére ültem. Egy ideig csak a mai incidensről beszélgettünk. Meg akartam győződni arról, hogy ez tényleg nem riasztotta el túlságosan. Aztán egy pillanatra megcsúszott a nyugodt álcám. Ideges volt amiatt, hogy néhány eseményen meg kell majd jelennie velem. Nem tudtam, hogy ez miattam van-e, vagy amiatt, hogy szerelmes párocskának kell majd tettetnünk magunkat. De azt is észrevettem, hogy Bella ideges lett, ha sok ember vette körbe. Talán ez lehetett az oka. Akárhogy is, meg akartam nyugtatni, így hát gondolkodás nélkül azt mondtam, hogy akárki büszke lenne vele mutatkozni.

Nyilvánvalóan meglepődött a kijelentésemen. Nem is csodálom, hiszen az elmúlt egy hétben amióta ismerjük egymást, kerültem a túlságosan személyes megjegyzéseket. Nem tudtam hogyan is kerülhetnék közelebb hozzá, hiszen annyira szürreálisnak tűnt, hogy most itt van velem, azok után, hogy az elmúlt egy évben csakis erre vágytam.

- Miért vagy most ilyen figyelmes velem? – kérdezte hirtelen. Úgy láttam, mintha megbántottam volna. Visszagondoltam arra, hogyan is viselkedtem vele és elgondolkodtam, hogy vajon hidegebb voltam-e a kelleténél. De aztán Bella elmondta, hogyan érez. Megdöbbentett, hogy azt hiszi, nem kedvelem. Pedig pont ezt próbáltam annyira palástolni!

- Ó, Bella. Fogalmam sem volt róla, hogy így érzel. Sajnálom, én csak… - Elgondolkodtam, hogy mit is mondhatnék. Erőt vett rajtam a vágy, hogy elmondjak neki mindent. Azt, hogy már egy éve nem engedett ki a bűvköréből. Hogy valamilyen oknál fogva mindennél jobban vonz magához. Bevallhatnám neki, hogy sokkal jobban kedvelem őt, mint ahogy azt gondolta.

De végül elvetettem az ötletet. Fogalmam sincs, hogyan reagálna rá Bella. – Bár el tudnám neked magyarázni, de ez… bonyolult – mondtam végül.

- Értettem, Edward – próbált kipréselni magából egy mosolyt.

- Bella… - El akartam neki mondani, hogy nem úgy van, ahogyan gondolja. Kedvelem őt és közelebb akarok hozzá kerülni. De nem hagyta, pár perccel később pedig már csukódott is mögötte az ajtó…

***

A következő másfél hétben nem sokat láttam Bellát. Csütörtökön Rosalie felhívott és elmondta, hogy lefoglalta az esküvő színhelyét és kiválasztották Bella menyasszonyi ruháját. Hirtelen azon kezdtem el tűnődni, hogy vajon milyen lesz őt látni talpig fehérben, miközben az oltár felé vonul. De rögtön összeszorult a gyomrom a gondolattól, hogy ő nem fog mosolyogni és igazából nem ezt akarja.

Elérkezett a szombat, és már csak egyetlen hét maradt hátra az esküvőig. Alice, Jasper és Emmett segítettek áthozni a lakásomba Bella cuccának a nagy részét, én pedig körbevezettem őt. Igazából csak az esküvő után fog itt lakni, de egyetértettünk, hogy jobb ha előbb megismeri a helyet.

Bella nem említette a múltkori beszélgetésünket, úgyhogy inkább én sem hoztam fel a dolgot. – El fogok veszni egy ekkora lakásban – mondta Bella, miközben végigmentünk a szobákon.

- Tényleg nagy egy kicsit – mosolyogtam. – Kicsivel azelőtt, hogy befejeztem az egyetemet és apám megkért, hogy dolgozzak nála, az anyám rögtön elkezdett nekem lakást keresni itt New Yorkban. Én is ledöbbentem, mikor először megláttam. Azt hiszem talán azt remélte, hogy lesz, aki benépesítse.

Kínos csend telepedett közénk, hiszen egyértelmű volt: a következő másfél évben senki sem fogja benépesíteni ezt a lakást. És az is biztos, hogy jelen pillanatban nem is akartam senki mást Bellán kívül. El sem tudtam képzelni, hogy elkezdjek valaki mással randizni, mikor ennek vége lesz.

- Khm… szóval… Rosalie nincs itt – váltott témát Bella. – Gondolom nem az a barátkozós típus.

Igaza volt, Rose tényleg nem barátkozós típus. Viszont nem ez az oka annak, hogy ma nem volt itt. Amint Emmett megérkezett, egyetlen pillantást vetett rám, és tudtam, hogy Rosalie-t most nem látjuk pár napig. De a húgom valószínűleg nem értékelte volna, ha elmondom Bellának az igazi okot, így hát füllentettem egy kicsit.

- Csak nagyon elfoglalt. Az esküvő miatt, meg minden – feleltem, majd benyitottam abba a szobába, amit utoljára tartogattam. – Ez lesz a te hálószobád.

Tudtam, hogy Bellának tetszeni fog ez a szoba. Az anyám rendezte be az elmúlt két hétben, csakis az ő számára. Nem volt túlcsicsázva, egyszerű volt és olyan… nőies. Illett hozzá.

- Hű… - nézett körbe Bella. – Edward, ez csodálatos.

- Esme érdeme. Gondolta, hogy tetszeni fog neked – mondtam.

- Nos, köszönöm. Nem csak ezt, hanem mindent. – Tudtam, hogy mire gondol. Rosalie annyit elmondott, hogy a Swan család szorult helyzetbe került.

- Ugyan már, Bella. Te mented meg a családom hírnevét, főként az enyémet. Inkább én köszönöm – mondtam egy apró mosollyal. Bella arca mintha egy kicsit vörösebb lett volna, és a szája széle is alig észrevehetően felfelé görbült.

Kimentünk a nappaliba, hogy csatlakozzunk a többiekhez, akik már a kanapén terpeszkedtek. – Felhoztunk mindent, lusta banda – jelentette be Emmett.

- Hé! Csak megmutattam Bellának, hogy hol fog lakni – ellenkeztem.

- Óh, ugye milyen remek? Esmének nagyon jó ízlése van – mondta Alice. – Azt hiszem én is ideköltözöm.

- Megkaphatjátok Alice-t, de figyelmeztetlek: többet eszik, mint gondolnátok és nagyon rendetlen – viccelődött Jasper, mire Alice hozzávágott egy párnát.

Eltöltöttünk még egy órát beszélgetéssel, és habár kicsit lehangolt, hogy Bella ennyire jóban van a barátaimmal, de velem nem, annak örültem, hogy nem ment haza rögtön. Hamarosan úgyis rengeteg időnk lesz kettesben…

***

A következő hét során próbáltam a munkámra koncentrálni, de folyton csak azon a hihetetlen tényen járt az eszem, hogy ezen a szombaton Bella Swan a feleségem lesz. Ráadásul akárhányszor kiléptem az irodámból, mindig belebotlottam egy-egy munkatársamba, akik nem győztek gratulálni a közelgő házassághoz. Ha pedig valaki megemlítette, hogy nem is tudtak róla, hogy ennyire komoly kapcsolatban vagyok, csak azt feleltem, hogy szerettük volna elkerülni a felhajtást. Azért kétség sem férhet hozzá, hogy ezek a gratulációk jobbak voltak, mint az elítélő pillantások amiket kaptam azok után az idióta pletykák után.

Pénteken korábban eljöttem a munkából, mivel a családjaink együtt vacsoráztak az esküvő előtti estén a Plaza Hotelben, és mind ott is maradunk az esküvőig. Mikor beléptem a szálloda egyik éttermébe, láttam, hogy már mindenki ott volt: Bella és a szülei, az én szüleim, valamint Rosalie és Emmett.

Mikor odaértem az asztalhoz, az anyám rögtön magához húzott és szorosan megölelt, az apám pedig vállon veregetett. Rose-zal is váltottunk egy gyors ölelést, és közben aggódva a fülébe súgtam: - Jól vagy?

- Persze, hogy jól vagyok, Edward – felelte magától értetődően, pedig tudtam, hogy pár napja még egyáltalán nem volt jól. Ettől muszáj volt a szememet forgatnom. Rosalie mindig olyan keménynek mutatja magát.

Kezet fogtam Charlie-val, udvariasan biccentettem Renée-nek, és végül Bellára irányítottam a tekintetem. Kicsit lehangoltnak tűnt, de nem tudtam, hogy ez azért volt-e, mert holnap egy idegen férfi felesége lesz, vagy esetleg olyasvalami miatt, ami még az érkezésem előtt történt. Rámosolyogtam, próbálván megmutatni neki, hogy nem érzek iránta ellenségesen, mint ahogyan azt ő hiszi. Meglepetésemre visszamosolygott, amitől nekem máris sokkal jobb kedvem lett.

A vacsora kissé feszült hangulatban telt. Bella és én többnyire meg se mukkantunk. Az idő nagy részében főleg Renée fecsegett valamiről megállás nélkül, miközben Charlie néha halkan közbemorgott, a szüleim pedig udvariasan válaszoltak időnként. Ezen kívül Emmett szükségét érezte annak, hogy néha bekiabáljon egy-két poént, mire válaszul Rose a vállába öklözött, Bella pedig próbálta elfojtani a mosolyát.

Ha őszinte akartam lenni, Renée egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet. Mintha nem is érdekelte volna a saját lánya, aki ott ült mellette, a holnapi nap miatt idegeskedve. Mind megkönnyebbültünk, mikor Charlie félbeszakította azzal, hogy ideje kipihenniük magukat. Rosalie és Emmett is úgy döntöttek, hogy felmennek a szobájukba, Bella pedig kiment a mosdóba.

Mikor csak én meg a szüleim maradtunk, az anyám felém fordult. – Szeretnék tőled kérni valamit, Edward – fogta meg a kezem.

- Persze, bármit – feleltem. Fogalmam sem volt, hogy miről lehet szó.

- Figyelj oda Bellára! Főként holnap az esküvőn. Mindig olyan feszültnek tűnik szegénykém, ha sok ismeretlen ember között kell lennie. Nem is hibáztatom. És az sem könnyíti meg a dolgát, hogy az anyja… - itt Esme körbenézett, majd közelebb hajolt hozzám és suttogni kezdett – egy ribanc.

- Na de anya! – tetettem felháborodást. – Nem is tudtam, hogy ismered ezt a szót!

Az apám elmosolyodott, anyám pedig könnyedén vállon csapott. – Komolyan mondom, Edward! Annak a nőnek csak a pénz kell. Ma este még csak egy pillantásra se méltatta Bellát. Ő mostantól családtag, és nekünk az a dolgunk, hogy vigyázzunk egymásra.

- Ne aggódj, anya – paskoltam meg a kezét. – Természetes, hogy vigyázni fogok Bellára.

Az anyám elmosolyodott és egy pillanatig tenyerét az arcomra helyezte. Ekkor visszatért Bella, és megszólalt az apám: - Nekünk is ideje felmennünk. Nagy nap a holnapi.

Esme szorosan magához húzta Bellát, aki mintha kissé meghatódott volna ettől. – Jó éjt, Esme – mondta.

- Neked is, drágám – felelte az anyám, és egy másodpercre végigsimított valamit Bella nyakán. Csak ekkor vettem észre, hogy Cullen nagyi nyaklánca ott lógott elegánsan Bella nyaka körül. Döbbenten jöttem rá, hogy valószínűleg az anyám adta neki valamikor nemrég. Ez valamiért furcsán jó érzés volt.

Az apám is elköszönt Bellától, majd végre kettesben maradtunk. Felálltam és Bella felé nyújtottam az egyik kezem. Értetlenül pillantott rám, én pedig fejemmel a táncparketten lassúzó párok felé böktem. – Gyakorolhatnánk holnapra – mondtam.

Bella egy pillanatig habozott, de végül megfogta a kezemet és hagyta, hogy odavezessem. Megálltunk a táncparkett szélén, én pedig megfogtam a csípőjét és közel húztam magamhoz. Az ő szabad keze a vállamra került. Lassan ringatózni kezdtünk a zenére.

- Szerencsés leszel, ha a holnapi nap után még épségben lesznek a lábaid – mondta Bella. – Elég ügyetlen táncos vagyok.

- Cseppet se aggódj emiatt – mosolyogtam rá. – Majd én vezetlek.

Nem engedtem el a tekintetét, miközben még közelebb húztam magamhoz. Csodás volt érezni a teste melegét, a szíve dobbanásait, és minden lélegzetvételét. Arra emlékeztetett, mikor a fotóhoz kellett pózolnunk az eljegyzési partin. Most viszont kiélveztem ennek a táncnak minden édes pillanatát.

- Jól mutat rajtad a nyaklánc – mondtam őszintén. Tényleg jó volt rajta látni.

- Óh – vörösödött el Bella. – Igen, az anyukád nekem ajándékozta. Próbáltam ellenkezni, hiszen nem vagyok a családotok tagja…

- Bella! – szakítottam félbe. – Most már az vagy. A családunk tagja. Elmesélte az anyám, hogy mikor kapta?

Bella bólintott. – Az esküvője előtt adta neki Carlisle édesanyja. Elmondta, hogy a családjaik találták ki, hogy házasodjanak össze.

- Fura, nem igaz? Rengetegszer hallottam a szüleim történetét. És még ma is mindig megdöbbent, tudván, hogy most mennyire imádják egymást. Sohasem tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő.

Bella némán rám pillantott, én pedig elgondolkodtam rajta, hogy vajon milyen lenne most megcsókolni. Hirtelen még inkább tudatában voltam testeink közelségének. A levegő mintha forróbb lett volna, mint pár perccel ezelőtt. Már megint mit művel velem? Miért van rám Bella Swan mindig ilyen hatással?

Miután hosszú ideig intenzíven fürkésztem az arcát, rájöttem, hogy néhány másodperce már csend van. A dal véget ért, és erre Bella is lassan ráeszmélt, aztán ellépett tőlem. – Azt hiszem ideje nekem is felmennem – szólt.

Bólintottam. – Felkísérlek – jelentettem ki határozottan, remélve, hogy nem utasít el. Nem tette.

Csendben voltunk, miközben a lift felfelé araszolt, de valamiért ez most nem tűnt kínos csendnek. Mintha én és Bella is túlságosan belemerültünk volna a gondolatainkba. Talán neki is az jár a fejében, ami nekem? Lehet, hogy én is hatással vagyok rá? Eléggé frusztráló volt ezeken agyalni. Eddig minden lány az értésemre adta, ha akart tőlem valamit. Bella kemény dió lesz.

Megálltunk a szobája ajtaja előtt egymással szemben. – Nem tudom mit kell mondani a vőlegényemnek az álházasságunk előtti estén – vont vállat. Felnevettem.

- Nem vagy vele egyedül – feleltem. Bella halványan elmosolyodott. – Figyelj, Bella. Tudom, hogy ez egy nem mindennapi helyzet. De szeretném, ha jóban lennénk. Tudom, hogy mindig azt mondod, ez csak üzlet. Mintha csak Rosalie-t hallanám olyankor. De ettől még nem kell, hogy rossz legyen a kapcsolatunk. Lehetünk akár… barátok is.

Bella elvette rólam a tekintetét és helyette a cipőjét kezdte tanulmányozni. Végül csak annyit szólt: - Talán igazad van.

Nem ez volt a világ legbiztatóbb válasza, de én nem terveztem feladni. Közelebb léptem hozzá, és egy könnyű csókot nyomtam az arcára, miközben mutatóujjam végigsimított a kézfején. – Jó éjt, Bella – súgtam a fülébe.

Egy pillanatra döbbenten meredt rám, majd láttam, ahogyan a halvány pír elönti az arcát és egy egészen aprócska mosoly is megjelenik rajta.

- Jó éjt, Edward.