Az utolsó bejegyzés...

Először is, tessék tovább görgetni és elolvasni a legeslegutolsó fejezetet és aztán visszatérni ide. Ott nem akartam a legvégére még írni, de egy-két dolgot még szeretnék elmondani.

Én magam sem hiszem el, hogy milyen régen kezdtem el ezt a történetet írni. Azt pedig elmondani sem tudom, hogy hányszor gondoltam azt, hogy soha az életben nem jutok a végére. Olyan lassan haladtam, miközben annyi ötletem volt és az agyam mindig jóval előrébb járt. Szerintem még jó darabig nem fogom elhinni, hogy kész, tényleg sikerült befejeznem és megvalósítanom az ötleteimet. :)

Ez a történet egyébként teljesen másnak indult, de örülök, hogy ez lett belőle. Az eredeti kigondolásom egy sablonos sztori lett volna, kicsit még hasonló is az előzőhöz.

Köszönöm azoknak, akik itt voltak és hónapokat vártak egy-egy fejezetre és még inkább köszönöm azoknak, akik le is írták a véleményüket. Mindig öröm volt látni, ha új megjegyzés várt a legutóbbi fejezet alatt. :)

És végezetül be kell vallanom magamnak is, hogy valószínűleg ez az utolsó történetem. Rengeteg ötletem van, de az írás nem olyan embernek való hobbi, aki reggel fél hétkor kel és este kilencre ér haza.

El sem hiszem, hogy ez a történet mennyi mindenen keresztül elkísért engem az utóbbi négy évben, de nagyon büszke vagyok rá, hogy csak azért is befejeztem. Én úgy érzem, megérte. Remélem ti is így gondoljátok. :)

Abellana

Epilógus

Sziasztok!

Végre elérkeztünk ide is... :) Most nem akarok mást írni igazából, mindjárt írok egy külön bejegyzést a gondolataimmal, utána olvassátok el azt is, de egyelőre íme a történet befejezése. Köszönöm azoknak, akik még itt vannak, hogy elolvassák.
Abellana

(Edward)

Pontban délután 4 órakor léptem ki az irodámból.

- Ilyet sem látok gyakran – szólalt meg egy hang mellőlem, miközben elindultam kifelé az épületből. Megtorpantam és rápillantottam Siobhan-ra. Igaza volt, nem szokásom korán lelépni. – Csak nem különleges terveid vannak a hétvégére?

- Semmi különös – vontam vállat. – Pihenek, dolgozgatok egy kicsit otthonról, harmadjára is megkérem az ex-feleségem kezét… szóval a szokásos.

Siobhan felnevetett. Ő volt az asszisztensem, amióta csak megalapítottam a vállalatot négy évvel ezelőtt. Egy ötvenes éveiben járó nő volt, arcán folyton mosollyal. – Ezúttal biztosan igent mond – nyugtatott.

- Meglátjuk – kacsintottam. – Jó hétvégét!

- Neked is. És sok szerencsét!

Tényleg nagy szükségem volt a szerencsére. Mikor először kértem meg Bella kezét, a családom nyaralójában voltunk egy néhány napos vakáción, csak mi ketten. Ez nagyjából egy évvel azután történt, hogy Bostonba költöztünk. Minden csodálatosan alakult és jó életet alakítottunk ki magunknak, még a média sem zaklatott minket többé. Tökéletesnek tűnt a pillanat arra, hogy megkérjem Bellát, legyen másodszor is a feleségem. Ehelyett kiakadt, mert nem akart még újra megházasodni, és alaposan összevesztünk.

A második alkalom egy kora őszi estén volt a Central Parkban, több mint egy évvel azután, hogy Bella lediplomázott és ügyvéd lett. Hazalátogattunk a családunkhoz és a barátainkhoz, én pedig újra összeszedtem a bátorságom, és egy romantikus vacsora utáni séta közben megint megkértem, hogy jöjjön hozzám. Habár a válasz megint egy „nem” volt, Bella biztosított róla, hogy szeret és szeretne újra a feleségem lenni – csak még nem most.

Én viszont elhatároztam, hogy nem adom fel. Sőt, az is biztató volt, hogy mikor tavaly Hawaii-on nyaraltunk, megint szóba jött köztünk a dolog, és Bella célozgatott rá, hogy most már valószínűleg nem mondana nemet.

Mikor beléptem az otthonunkba, az első dolog amit megláttam, Bella lerúgott magassarkúja volt. Mosoly kúszott az arcomra, mikor rájöttem, hogy már itthon van. Mikor Bostonba költöztünk, először egy jól felszerelt, modern lakásban éltünk a belváros közepén. Akkor még azt terveztük, hogy csak három évig maradunk, amíg Bella le nem diplomázik, utána pedig visszamegyünk New Yorkba. A dolgok viszont úgy alakultak, hogy mindketten beleszerettünk Bostonba. Gyönyörű város volt, és itt szabadnak éreztük magunkat. Nem ismert minket annyi ember, nem tudták a múltunk minden részletét, és ha mégis, nem nagyon izgatta őket.

Na és persze bármennyire is szerettem a családomat, jó volt egy kis levegőhöz jutni a szorításuk nélkül. Mindketten önállóbbnak és érettebbnek éreztük magunkat. Így hát mielőtt Bella befejezte volna a tanulmányait, eldöntöttük, hogy végleg itt maradunk. Két éve pedig megtaláltuk a tökéletes házat is.

Mikor beljebb léptem a nappaliba, amit elárasztott a délutáni napsütés, egy másik dolgon akadt meg a szemem. Amikor beköltöztünk, ragaszkodtam hozzá, hogy az első dolog amit feltegyünk a falra, az a térkép legyen, amit Bellától kaptam az első közös karácsonyunkra. Akkor még csak New York helyét foglalta el egy aprócska rajzszög, majd ehhez csatlakozott Boston, aztán Seattle, ahol mindig meglátogattuk Charlie-t és Sue-t. Most, hét és fél évvel azután, hogy megkaptam ezt az ajándékot, már több mint egy tucatnyi kis rajzszög jelölte azokat a helyeket, ahova együtt ellátogattunk.

Gondolataim visszatértek a jelenbe, mikor kiléptem a hátsó kertbe és megláttam Bellát a kerti asztal mellett üldögélni, ahol éppen elmerülve tanulmányozott valamilyen papírokat. Már egy éve az államügyészségen dolgozott, és úgy tűnt, eléggé élvezi. Elvégre ez volt az álma, a jó oldalon küzdeni.

Halkan lépdeltem felé és mikor mögé értem, finoman végigsimítottam vállától a nyakáig a mutatóujjammal. Bella megrezdült, de mikor felnézett, arcán hatalmas mosoly terült szét. – Nem számítottam rád ilyen korán – mondta.

- Ha akarod, visszamehetek dolgozni – feleltem lebiggyesztett ajkakkal, miközben leültem vele szemben.

- Eh – vont vállat Bella. – Ha már itt vagy…

Nem bírtam tovább vigyorgás nélkül. Felé hajoltam, és mintha csak ugyanarra gondoltunk volna, ajkaink tökéletes szinkronban találtak egymásra. Ha valami nem változott, hát az a csókja volt, ami még ma is olyan hatással volt rám, mint a legelső alkalommal.

- Igazából csak azért ugrottam haza, hogy lepakoljak. Hazahoztam egy kis munkát – vallottam be, miután szétváltunk. – Van még egy kis elintéznivalóm a városban.

Bella felvonta az egyik szemöldökét. – Nagyon titokzatos – jegyezte meg.

- Idővel mindent megtudsz – kacsintottam rá. – Muszáj rohannom, de nemsokára jövök.

- Hát jó – sóhajtotta Bella, de mikor felálltam és az ajtó felé indultam, utánam szólt. Felugrott a székéből és odaszökkent hozzám, karjait a nyakam köré fonva. Újabb csókkal ajándékozott meg, ezúttal egy kicsit vágyakozóbbal. Ujjai tarkómnál a hajamba mélyedtek, az én kezeim pedig felkúsztak az arca két oldalára. Mikor egy perc múlva elváltunk, széles mosollyal nézett rám vissza. – Szeretlek – mondta édesen.

Éreztem, ahogyan bárgyú vigyor kúszik a képemre. Visszavonhatatlanul és elmondhatatlanul fülig szerelmes voltam ebbe a nőbe. – Én is bírlak, Swan – feleltem végül.

A „kis elintéznivalóm” valójában a gyűrű megvásárlása volt. Az első két alkalommal mikor megkértem Bella kezét, ugyanazt a gyűrűt használtam, amit annak idején Rosalie választott ki az álházasságunkhoz. Eszembe jutott, hogy választhatnék egy új gyűrűt, de arra gondoltam, abban a gyűrűben benne van a múltunk. Most viszont meggondoltam magam. Igazából rájöttem, hogy nem hozott ránk sok szerencsét. Először elváltunk, aztán kétszer nemet mondott. Na és persze Bella olyasvalamit érdemelt, amit én választok neki.

Az új gyűrű ötlete akkor jött, mikor néhány hete egy értekezletre menet elhaladtam egy antik gyűrűket árusító üzlet előtt, és az egyik különösen megragadta a figyelmem. Gyönyörű, Bellához illő darab volt, nem pedig egyike az olyan eljegyzési gyűrűknek, amiknek csak az a lényege, hogy legyen rajta egy öklömnyi gyémánt. Tudtam, hogy az úgysem tetszene Bellának. Persze azért ez a gyűrű is egy elég impozáns gyémánttal büszkélkedhetett.

Megálltam a kirakat előtt és elmosolyodtam arra gondolva, hogy ha minden jól alakul, holnap ilyenkor már Bella ujján látom viszont a gyűrűt.

***

Másnap sötétségre ébredtem és az eső kopogására az ablakon. Mivel azt terveztem, hogy elviszem Bellát a Tower Hill botanikus kertbe és a szabad ég alatt kérem meg a kezét, ez nem indult valami jól.

- Morcosnak tűnsz – jegyezte meg Bella, mikor lebotorkáltam a konyhába a reggeli kávémért.

- Csak nem szeretem az esőt – dünnyögtem.

- Én nem bánom – vont vállat. – Ilyenkor minden olyan békés.

Felsóhajtottam. Nem akartam úgy gondolni a lánykérésre, mint egy olyan dologra, amin jobb lenne már túlesni. Az előző két alkalommal nagy hűhót rendeztem az eljegyzés körül, és mégsem jött be. Reméltem – és legbelül biztos voltam benne – hogy Bellát csak az érdekli, hogy szeretem és tényleg vele akarom leélni a hátralévő életemet.

Végül igaza is lett abban, hogy tényleg minden elég békésnek tűnt. Miközben odakint megállás nélkül esett, mi letelepedtünk a kanapéra – én az egyik végén ültem, Bella pedig végigfeküdt rajta, lábát az ölemben nyugtatva. Mindketten olvastunk, habár én inkább csak úgy tettem. Megállás nélkül azon járt a fejem, hogy mikor bököm végre ki a kérdést. Mikor pedig végre rávettem volna magam, Bella telefonja csipogni kezdett.

- Óh, ez az időzítő! Ki kell vennem a sütiket – mondta, miközben feltápászkodott fekvő helyzetéből és kiment a konyhába. Néztem őt, míg kiment, a kissé összekuszálódott a haját, a Harvardos pulcsiját amit mindig felvett amikor fázott és mindig olyan imádnivaló volt benne. Igen, határozottan imádtam őt és alig hittem el, hogy ő az enyém. És azt szerettem volna, ha ez minél előbb hivatalos lenne.

Elővettem a nadrágzsebemből a kis dobozt és becsúsztattam Bella könyvének lapjai közé. Pár perc múlva vissza is tért, nekem pedig úgy kezdett el dobogni a szívem, mint talán még soha. Leült mellém és puha csókot nyomott az arcomra, mielőtt újra a könyvéért nyúlt és – legalábbis nekem úgy tűnt – végtelenül lassan felnyitotta azt és meglátta a dobozt.

- Edward, ez… - Láthatóan kérdezni akart valamit, de aztán hirtelen mintha kitalálta volna, hogy mi van a dobozban, döbbenten nézett rám.

Odanyúltam az arcához és a füle mögé simítottam egy kósza hajtincset. – Nyisd ki, Swan – biztattam halkan.

Bella mélyen a szemembe nézett, és mielőtt visszafordította volna tekintetét a dobozkára, elmosolyodott. Mikor később visszaemlékeztem a lánykérésre, tudtam, hogy ez volt az a pillanat, amikor biztosan éreztem, hogy igent fog mondani.

Mikor felnyitotta a dobozt, hallottam ahogyan elakad a lélegzete. – Edward, ez… annyira gyönyörű – lehelte könnyes szemekkel.

Fülig érő mosoly töltötte be az arcomat, miközben magamhoz húztam a kezét. – Isabella Marie Swan, megtisztelnél azzal…

- Igen! – kiáltott fel.

- Még nem is…

- Igen, igen, igen! Nem akarok tovább várni! Újra a feleséged akarok lenni!

Felnevettem és mikor a következő pillanatban ajkaink találkoztak, olyan felhőtlenül boldog voltam, mint még soha ezelőtt.

- Azért a gyűrűt ugye felhúzhatom az ujjadra? – kérdeztem nevetve, miután elváltak ajkaink.

- Hát persze – nevetett Bella is, én pedig kivettem az ékszert a dobozából és ráhúztam a gyűrűsujjára. Olyan volt, mintha egyenesen oda teremtették volna. Úgy tűnt, Bella is alig tud betelni a látvánnyal, de mikor elszakította a tekintetét a gyűrűről és egymás szemébe néztünk, mindketten elnevettük magunkat a boldogságtól.

Biztosan tudtam, hogy soha többé nem fogom őt elveszíteni.

***

Az eljegyzésünket követő napokban mindketten felhőkön jártunk. Egy héttel később átautóztunk New Yorkba, ugyanis Alice partit adott annak tiszteletére, hogy hamarosan megjelenik Jasper második regénye. Bizony, hiába éltették a kritikusok a legjobb barátom első könyvét, hét évbe telt neki megírni a másodikat. Na nem mintha unatkozott volna közben, nagyon is élvezte a rá irányuló figyelmet és az emberek várakozását.

Ő és Alice pár éve már Brooklynban éltek, egy gyönyörű házban, kilátással a folyóra. Megragadtam Bella kezét miközben a ház felé sétáltunk, és összekulcsoltam ujjainkat.

- Jó, hogy mindenki itt lesz – jegyezte meg. – Így legalább nem kell mindenkinek egyenként bejelenteni.

- Most még ezt mondod, de képzeld el milyen lesz egyszerre megküzdeni Esme és Alice reakciójával – emlékeztettem.

Bella felnevetett. – Tudod mit? Most az egyszer nem bánom. Soha nem voltam még ilyen boldog, a családunk és a barátaink pedig szeretnek minket és örülnek a boldogságunknak és ez így van jól.

- Olyan bölcs lettél, Swan.

- A korral jár – sóhajtotta.

Mikor Alice ajtót nyitott, azonnal a nyakunkba vetette magát. – De jó titeket látni! Természetesen utolsónak érkeztetek, mint mindig – jelentette be.

-Hé! – tiltakoztam. – Mi jöttünk a legmesszebbről.

Alice csak legyintett, miközben beljebb terelt minket. A bulira most csak a legközelebbi barátaikat hívták meg, ezért nem volt nehéz kiszúrni az érkeztünket. Esme és Carlisle puha öleléssel fogadtak minket, és Rose is mosolyogva húzott mindkettőnket magához.

- Hol van Brady és Claire? – kérdezte Bella őt és Emmett-et.

- Emmett szüleinél töltik a hétvégét – felelte Rosalie. – Nem voltam benne biztos, hogy Alice ezúttal gyerekbarát bulit szervez-e.

- Na igen, az a torta Jasper szülinapján… még pornóban sem gyakran látni olyat – nevetett Emmett.

- Jól tudjátok, hogy az nem az én hibám volt – szólt közbe Alice. – Összecserélték a címünket a szállításnál!

- Mesélj csak erről a pornó dologról, ha már itt tartunk – nézett Rosalie összehúzott szemekkel a férjére.

Nem figyeltünk oda ezután, hogyan cukkolja Rose Emmett-et, ugyanis megláttunk egy újabb ismerős arcot. Angela és Ben jóban lettek Jasperékkel azután, hogy mi elköltöztünk, így nem volt meglepő, hogy ma itt voltak. Angela mérete viszont annál inkább.

Bellának kikerekedett a szeme egy kicsit, én pedig halkan füttyentettem, mikor megláttam őt. – Még többet szuszakoltatok be oda, mióta nem találkoztunk? – kérdeztem, Angela hasára mutatva.

Bella egyetemi barátnője puffogva fújta ki a levegőt. – Nem, még mindig csak kettő van odabent. De most már igazán kijöhetnének – mondta fáradtan, de boldognak tűnt. Emlékeztem még rá, mennyire bepánikolva hívta fel Bellát mikor közölték vele, hogy ikreket vár. Egyértelmű volt viszont, hogy Bennel szuper szülők lesznek.

Mivel a parti mégiscsak Jasper tiszteletére lett megrendezve, Bella és én még az autóban megbeszéltük, hogy a legvégén mondjuk el mindenkinek a nagy hírt. Egy ideig minden rend szerint is ment, kimentünk a gyönyörű a teraszra és mindenki vidáman beszélgetett és nevetgélt, mikor egyszer csak Alice felkiáltott.

- Isabella Swan, megmondanád mi az ott a kezeden???

Alice magas hangjára mindenki kivétel nélkül felfigyelt, tekintetük pedig a kezére vándorolt. Pontosabban a gyűrűsujjára.

- Csak nem gratulálhatunk? – érdeklődött Jasper vigyorogva.

- Azt ne mondd, hogy végre igent mondott – visszhangzott Emmett nevetése.

- Jól van, ezzel még várni akartunk, de ha már mind ilyen diszkrétek vagytok… igen, végre megtörtem Bellát – jelentettem be. – Hivatalosan is eljegyeztük egymást.

Ölelések és gratulációk követték a hírt, Jasper és Alice pedig szerencsére egyáltalán nem bánták, hogy a bulijukon derült ki a dolog. Mikor végre kicsit kikerültünk a középpontból, magamhoz vontam Bellát és egy csókot nyomtam a homkolára.

- Nos, Swan… készen állsz életünk nagy kalandjára?

Bella elmosolyodott. – El sem hinnéd mennyire.

***

- Alig várom már, hogy odaérjünk – mondta izgatottan Bella, miközben leültem mellé és felé nyújtottam az egyik üveg vizet, amit az előbb vettem a reptéri büfében.

- Azt vettem észre – mosolyogtam rá. – Láttam ám, mennyire meg akartad jelölni a térképünkön a nappaliban, mielőtt még egyáltalán elindultunk volna.

- Igen, de aztán eszembe jutott, hogy az balszerencsés lehetne – vont vállat Bella. – Láttam magam előtt, ahogy valaki odafent azt gondolja: „na tessék, ez a Bella Swan előre iszik a medve bőrére, majd jól lezuhan a gépe és sosem ér oda.”

Hangosan felnevettem. – Na igen, az összes utasért te lettél volna a felelős – feleltem komolyságot színlelve.

Három hónappal azután jártunk, hogy bejelentettük az eljegyzésünket Alice-éknél. Mindeközben Bella és én sokat gondolkodtunk azon, hogy milyen esküvőt is szeretnénk. Vagyis főleg Bella. Én egy szemétdomb közepén tini nindzsa teknőcnek öltözve is elvenném, ha ő ezt akarná. Szerencsére viszont nem ezt akarta, de mivel az első esküvőnk teljesen kikerült az irányításunk alól, nehéz volt most kitalálni, hogy milyen is lenne a tökéletes.

Egy ideig viszont most nem terveztünk ezen gondolkozni, csakis a nyári vakációnkra akartunk koncentrálni. Bella és én is felszabadítottuk magunkat két hétre, hogy elutazhassunk egy Firenze közelében lévő nyugodt és csendes kis panzióba.

Mindketten nagyon vártuk már, hogy két teljes hétig csakis egymással foglalkozhassunk a világ egyik legszebb helyén, így hát nem csoda, hogy szinte rögtön belevetettük magunkat a történelmi városka felfedezésébe.

Az első esténken Bella és én kézen fogva sétálgattunk a szűk utcákon, mindenféléről csevegve.

- Tudod, mire emlékeztet ez? – kérdezte egyszer csak. – Mikor meglátogattuk Emmett-et és Rose-t Párizsban.

- Tényleg, akkor is mindig éjszaka jártuk a várost – mosolyodtam el az emlékektől.

- Azért örülök, hogy tavaly visszaköltöztek New Yorkba – jegyezte meg.

- Bella Swan! – fordultam felé tettetett meghökkenéssel. – Csak nem azt mondod, hogy hiányoltad Rosalie-t, míg Párizsban igazgatták a céget?

Bella felnevetett. – Jaj, menj már! Mindannyian hiányoztak, és tudom, hogy neked is. És tudod, hogy Rosalie-val már elég régóta más a viszonyunk, mint az elején. Végül is neki köszönhetjük, hogy egymásra találtunk. Ezért mindig is hálás leszek neki.

- Szerintem meg egymásnak köszönhetjük – búgtam a fülébe, mire arcát betöltötte egy mosoly. Mintha csak ugyanarra gondoltunk volna, a következő pillanatban ajkaink félúton találkoztak, hogy egy édes csókban egyesüljenek.

Nagyjából így teltek az első napjaink Toszkánában, ha pedig a nagy hőségben kifárasztott minket a városnézés, akkor a medence mellett múlattuk az időt. Egyik éjjel, pár nappal a megérkezésünk után, Bella és én egymásba gabalyodva, meztelenül feküdtünk az ágyon, miközben fölöttünk a mennyezeti ventilátor lustán forgott körbe és körbe.

Mindketten megizzadtunk szeretkezés közben, és most, ahogyan a ventilátor szellője elérte Bellát, finoman megborzongott. Ráhúztam a takarót, miközben ő elfojtott egy ásítást.

- Legszívesebben örökre itt maradnék – mormolta.

Halkan felnevettem. – Életem, egy hónapig sem bírnád itt.

Bella és én is nagyvárosban nőttünk fel. Szükségünk volt a zsongásra. Bella még valamit mormogott tiltakozásképpen álmosan, én pedig homlokon csókoltam és ujjaimmal a haját csavargattam, míg légzése egyre egyenletesebb lett.

Az én szememre még nem jött álom, és mosolyogva gondoltam vissza az elmúlt hónapokra. Azt hiszem mindketten boldogabbak voltunk, mint valaha. És szerencsére Bella ugyanolyan lelkesnek bizonyult az esküvőnket illetően, mint én. Hány ilyen éjszakát töltöttünk odahaza azzal, hogy elképzeltük milyen esküvőt is szeretnénk…

És ekkor jutott eszembe valami. Gyengéden megráztam a karjaimban fekvő testet. – Bella, ébren vagy?

- Hmm? – nézett fel rám álmos szemekkel.

- Rájöttem, hogy hol tartsuk az esküvőt – mondtam izgatottan.

- Pont most? – motyogta.

- Igen! – vágtam rá. – Mármint… nézz csak körbe! A tökéletes helyszín itt van előttünk.

Bella felkönyökölt és kinézett az erkély kitárt ajtaján, mintha csak most venné észre, hogy hol is vagyunk valójában. – Házasodjunk össze itt?

- Igen, ez lehetne egyben a nászutunk is!

- Na és mi lesz az emberekkel, akiket meg akartunk hívni? – kérdezte.

- Úgyis arról beszéltünk, hogy most kis esküvőt szeretnénk. Holnap első dolgunk lesz szólni a családtagoknak, addig pedig megszervezünk mindent. Pár nap alatt összehozzuk – magyaráztam. – Mit mondasz, Swan? Benne vagy?

Bella néhány pillanatig elgondolkodott, aztán ragyogó mosolyt vetett rám. – Hát legyen, Cullen! Itt az ideje, hogy újra a férjem legyél.

***

A dolgok meglehetősen gördülékenyen alakultak, habár az elkövetkezendő pár nap elég sűrű volt. Kétség kívül a legnehezebb rész a családtagok elszállásolása volt. Mindkettőnknek nagyon tetszett ez a kis panzió, amit körbevettek Toszkána gyönyörű, véget nem érő zöld dombjai. Nem kis pénzbe került rávenni az itt tartózkodó néhány vendéget, hogy átköltözzenek egy másik helyre. Na meg persze a tulajdonos engedélyét is ki kellett kérnünk, hogy itt esküdhessünk meg.

Az esküvő előtti napon megérkeztek a vendégeink is. Köztük voltak az én szüleim, Charlie és Sue, Rose és Emmett – akik otthon hagyták a gyerekeket, hogy kettesben tölthessenek pár napot – , na meg persze Alice és Jasper. Angela és Ben nem tudtak eljönni, mivel Angela már nem repülhet, Seth és Leah pedig nem tudták otthagyni a munkájukat.

Végül elérkezett a nap. Reggel Bella és én még egy utolsó csókot váltottunk, mint jegyesek, majd Alice és az anyám elrángatták őt készülődni. Hirtelen eszembe ötlött egy emlék évekkel ezelőttről.

A hotelszobámban ültem, arcomat a tenyerembe temetve, mikor belépett Carlisle. – Hogy érzed magad? – érdeklődött.

- Még soha nem voltam ilyen ideges – sóhajtottam. – Akkora barom vagyok. Nem mintha igazi házasok lennénk majd.

Apám leült mellém és megveregette a vállam. – Azért idegeneknek sem kell lennetek – felelte. – Csak légy hozzá jó, Edward.

- Hát éppen ez az – feleltem. – Boldoggá akarom tenni.

Carlisle elmosolyodott. – Te jó ember vagy, fiam. És ezt Bella is látni fogja. Tudom, hogy nagyon boldog lesz melletted.

Alig fél órával később ott álltam a Plaza Hotel egyik báltermében és olyan egyedül éreztem magam, mintha ott sem lett volna az a több száz ember. Idegesen vártam a pillanatot, mikor kinyílik az ajtó és besétál rajta ő. Végül óráknak tűnő percek után végre megpillantottam. Még soha nem láttam senkit ennyire ragyogni. Tudtam, hogy ezt a pillanatot sosem fogom elfelejteni, amíg csak élek. Odalépett mellém, én pedig csak mosolyogni tudtam. Ha ez lehetséges, abban a másodpercben még jobban beleszerettem.

Azzal a nappal ellentétben ma egyáltalán nem éreztem idegességet. Tudtam, hogy az fog történni, ami mindig is meg volt írva számunkra. Így hát mikor megláttam őt, térdig érő levendula színű ruhájában, vállaira omló hajjal, azonnal mosoly kúszott az arcomra, ahogyan neki is. A mosoly pedig ott maradt végig, míg a családunk előtt örök hűséget esküdtünk és gyűrűt húztunk egymás ujjára. Tudtuk, hogy életünk minden egyes pillanata idáig vezetett bennünket. A lány, akibe első pillantásra beleszerettem, immár másodjára is a feleségem lett.

***

Az esküvőt egy bensőséges vacsorával ünnepeltük meg, szintén a panzió méretes kertjében. Az első, aki beszédet mondott, természetesen a legjobb barátom volt. Jasper felállt és minden szem rá szegeződött.

- Hadd meséljek el nektek egy kis történetet – kezdte. – Kilenc évvel ezelőtt az én drága feleségem kijelentette, hogy össze kell hoznunk Edwardot valakivel. Alice meghívta egy barátnőjét a folyóparti július 4-i ünnepségre. Egy ideig úgy tűnt, Edward nem annyira bánja a dolgot, egész jól elvoltak a lánnyal. Aztán Edward elmegy egy italért és bumm! Mire visszajön, már oda sem figyel a lányra, mintha ott sem lenne. Később megtudtuk, hogy míg Edward távol volt, egy lány leöntötte az italával. Egy lány, akire csak egyetlen pillantást vetett és máris fenekestül felfordult az élete, mert azonnal beleszeretett. Hogy azután mi minden történt velük, azt már mind tudjuk, de akármilyen rögös utat is jártak be ők ketten, az én legjobb barátom és ez a lány ma itt ülnek ennél az asztalnál, mint férj és feleség. És náluk boldogabb párost nem ismerek. Úgyhogy emelem a poharam Bellára! Köszönöm, hogy megváltoztattad magányos barátom életét, mikor leöntötted az italoddal.

Az asztalunknál mindenki felnevetett az utolsó szavakra, Bella pedig könnyes mosollyal felém fordult. – Szeretlek – suttogta, csakis az én fülemnek szánva ezt a vallomást.

- Én is szeretlek – feleltem. – A legelső pillanattól.

Bella arcán legördültek a könnycseppek, miközben felém hajolt és ajkaink puha csókban forrtak össze.

Nem sokkal később már a karjaimban vittem be a feleségemet abba a villába, amit a nyaralás hátralévő részére béreltem ki. Azt akartam, hogy a nászéjszakánkon teljesen egyedül legyünk. Egészen a hálószobáig vittem, ahol óvatosan letettem őt, de karjaival továbbra is átkarolta a nyakamat.

- Köszönöm, hogy átemelt a küszöbön, Mr. Cullen – búgta érzéki mosollyal, nekem pedig jóleső borzongás futott végig a gerincemen.

- Számomra volt öröm, Mrs. Cullen.

Lehuppantam a puha ágyra, Bella pedig befészkelte magát az ölembe. – El sem hiszem, hogy újra házasok vagyunk – sóhajtotta boldogan. – Kicsit hülyén érzem magam, hogy az első két alkalommal nemet mondtam.

Kezemet az arcához emeltem és kisimítottam egy tincset az útból, aztán könnyű csókot leheltem a füle alá. – Nem, ennek így kellett lennie – mormoltam a nyakába. – Most álltunk készen, ez volt a megfelelő pillanat.

Bella ujjait a hajamba túrta, miközben csókjaim tovább haladtak a nyakáról a kulcscsontjára és a dekoltázsára. Olyan finoman mertem csak érinteni, mintha porcelánból lenne.

- Tudod… van valami, amit azt hiszem még sosem mondtam el neked – vallotta be Bella.

- És mi lenne az? – kérdeztem kíváncsian, egy pillanatra sem szakítva meg csókjaim útvonalát.

- Azt hiszem a magam módján én is már a legelső pillanattól beléd szerettem. Amikor az anyám elmondta, hogy kihez kéne hozzámennem, rád kerestem és megláttam a képed. Abban a pillanatban pedig rögtön tudtam, hogy igent fogok mondani. Sőt, szerintem legbelül mindig is reméltem, hogy tényleg egymásba szeretünk.

Eltávolodtam Bellától annyira, hogy a szemébe nézhessek, amiből most sugárzott a szerelem. – És így is lett – suttogtam.

- És így is lett – bólintott Bella.

Ajkaink ekkor újból egymásra tapadtak és több szó már nem esett köztünk ezen a fülledt, csodálatos nyári éjszakán Toszkánában. Ekkor még nem tudtam, hogy milyen boldog évek várnak ránk Bostonban. Még nem tudtam, hogy milyen csoda lesz majd néhány év múlva a karomban tartani a lányunkat. Hogy mennyi emlék és könnycsepp és bosszúság és nevetés vár majd ránk. Hogy sok-sok év múlva, mikor már mindhárom gyermekünk külön életet él tőlünk, visszatérünk ide, csak ő és én, és ugyanolyan szerelmesek leszünk egymásba mint ezen az éjszakán, a második házasságunk legelső éjszakáján.

Nem, mindezt most még nem tudom. Mert az élet most kezdődik el igazán, itt, ebben a pillanatban.

VÉGE