35. fejezet

(Edward)

- Ezt nem gondolhatod komolyan – leheltem fuldokolva. Ez nem történhet meg. Velünk nem.

Bella arcán friss könnycseppek hullottak le. – Már a múlt héten eldöntöttem. Csak arra vártam, hogy lenyugodjon minden és elmondhassam neked.

- Nem is vagy hajlandó megpróbálni helyrehozni a házasságunkat? Esélyt sem adsz nekünk? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Én minden egyes nap csak próbálkoztam, Edward! – felelte. – Próbáltam ugyanolyan lenni veled, mint azelőtt. De egyszerűen nem ment.

- Dehogy próbálkoztál! Én voltam az, aki próbálkozott – emeltem meg a hangom.

Bella felállt és közben kezével letörölte a könnyeit, de csak újak hulltak helyettük. – Talán számodra nem így tűnt. De én minden egyes reggel úgy keltem fel, hogy ez lesz az a nap. Amikor visszaáll közöttünk a rend. Amikor végre úgy tudlak majd kezelni, mint azelőtt. De képtelen voltam rá. Sajnálom. Tényleg annyira sajnálom.

Elindult a hálószoba felé, mintha nem bírná folytatni ezt a beszélgetést, én pedig ledöbbentem követtem. Még nagyobb lett a döbbenetem, mikor elővett egy bőröndöt és elkezdte belepakolni a ruháit. – Bella, nézz rám! – szóltam ellenállást nem tűrő hangon. Néhány pillanatra összeszorította a szemeit, de aztán rám emelte a tekintetét. Odaléptem hozzá és a szemébe néztem.

- Nem fogunk elválni – jelentettem ki határozottan. – Megoldjuk valahogy.

- Én már meghoztam a döntést… - suttogta sírva. Pár pillanatig mélyen a szemébe néztem és nem találtam a tekintetében kétségeket. Ez jobban megijesztett, mint eddig bármi. Kikaptam az éppen kezében lévő cipőt és a falhoz vágtam.

- Mégis mi a francot tettem, amiért nem bírsz megmaradni mellettem? – kiabáltam. – Még mindig ennyire gyűlölsz a cikk miatt?

- Egyáltalán nem gyűlöllek, soha nem tudnálak gyűlölni.

- Akkor meg minek pakolod össze a ruháidat? Mi ez az egész szarság?

- Őszintén mondom, hogy már nem haragszom rád, Edward – felelte nyugodtan. – De miután lejött az a cikk, törés keletkezett a kapcsolatunkban. És én egyszerűen… nem vagyok boldog. Úgy érzem fuldoklom. El akarok innen menni, egy koszos kis lakásban akarok élni és valami idegesítő részidős munkát akarok. Végre valahára egyedül szeretnék elérni valamit.

Széttártam a karjaimat. – Semmi akadálya! Kisebb lakásban akarsz élni? Hát akkor egy kicseszett patkánylyukba költözünk! Szar melót akarsz? Felőlem nyugodtan! Nem értem minek kell ehhez elhagynod!

- Mert nem vagyok melletted boldog, fogd fel! – Most először ő is kiabált. – Hálás vagyok, amiért te és a családod megadtátok nekem ezt a fajta életet, de én már nem akarom. Adni akarok egy esélyt az önálló életnek.

- Ez nem te vagy – feleltem keserűen. – Te nem ilyen vagy!

Bella humortalanul felnevetett. – Mind változunk és fejlődünk, Edward. Mégis mit akarsz? Hogy újra az a lány legyek, akit az egész világ bánt és csak te létezel a számára? Hogy újra te lehess a hős, megmentő férj?

- Ez kurvára övön aluli volt – mondtam halkan.

- Sajnálom, de így igaz. Talán nem én vagyok az egyetlen, akinek meg kell találnia önmagát.

Leroskadtam az ágyra és felkészültem, hogy bevessem az utolsó ászomat. Nem akartam megtenni, de ő döntött így. – Ugye tudod, hogy szó szerint nincs jogod elválni tőlem?

- Mégis miről beszélsz? – nézett rám összezavarodva. Ettől majdnem egy kis győztes mosoly kúszott az arcomra. Ez nem jutott az eszébe.

- A szerződés, Bella – magyaráztam. – Egy éve írtuk alá, de másfél évre szólt. Novemberig hozzám vagy kötve.

- Nem mondhatod komolyan – ingatta a fejét hitetlenkedve. – Nem engednéd, hogy elváljak tőled?

- A szerződés nem engedi – feleltem.

Bella egy szót sem szólt, pedig láttam a friss könnyeket végiggördülni az arcán. Kifelé bámult a hatalmas ablakon, de mintha nem is igazán látott volna semmit. Odalent a Central Parkban valószínűleg gyerekek és szerelmes párocskák élvezték a napsütést és a meleget, miközben idefent az én életem darabjaira hullott szét. Anélkül, hogy rám nézett volna, újra megszólalt.

- Azt ígérted, mindent megteszel azért, hogy boldog legyek. Edward, én nem vagyok boldog.

Olyan halkan mondta ki a szavakat, hogy alig értettem. És mégis, most először jutott el a tudatomig teljesen, amit mondott. Bella nem boldog. Az ember, akit a legjobban szeretek ezen a világon boldogtalan. Legszívesebben én is elbőgtem volna magam.

Percekig nem szóltunk semmit, csak ültem ott megbénulva, miközben Bella befejezte a csomagolást. – Hová mész? – kérdeztem végül.

- Egy kis időre Angelához – felelte nagy meglepetésemre őszintén. – Aztán majd meglátjuk.

Elkezdte kifelé húzni a bőröndöt, az agyam pedig nem tudta felfogni, hogy tényleg itt a vége. Éppen elhagy engem. Felpattantam az ágyról és utána szaladtam.

- Bella! – Már éppen nyitni akarta a bejárati ajtót, mikor utána szóltam. – Én még mindig szeretlek.

- Én is szeretlek, Edward. Nagyon is. De ez most nem elég.

És ezzel Isabella Swan, ahogyan annak idején villámcsapásszerűen belépett az életembe, most ugyanilyen hirtelen ki is lépett belőle.

***

Magam sem tudom miért, de Rosalie volt az első ember, akit felhívtam. Mikor feljött a lakásomba és kimondtam a szavakat – „Bella el akar válni” – nagy megkönnyebbülésemre nem mint üzletasszony, hanem mint a nővérem reagált.

- Edward, ez… borzasztó. Annyira sajnálom.

Szokatlanul sok együttérzés volt a hangjában. Talán a terhesség tette ezt vele. Még azért sem szólt meg, amiért délelőtt whisky-t vedelek.

- Kösz, de nem fogom neki hagyni – feleltem.

- Ezt meg hogy érted?

- A szerződés szerint van még fél éve velem – magyaráztam. – Azalatt pedig rendbe hozok mindent. Újra boldoggá teszem majd.

- Edward, ne hülyéskedj már. Ilyet nem tehetsz.

- Hát akkor csak figyelj, mert meg fogom tenni – mondtam.

- Nem akarom derékba törni ezt a fantasztikusan szar tervet, de azt a szerződést már csak a szentlélek tartja egyben. Világosan benne van, hogy aki nyilvánosságra hozza a házasságotok keletkezésének körülményeit, az megszegi a szerződést. Miattad már rég érvénytelen az egész.

Ez megállított. – Hogy micsoda?

- Nem tarthatod vissza Bellát jogilag a válástól. Sőt, az egész csak az ő malmára hajtaná a vizet. És őszintén szólva, Edward… ha megpróbálod őt visszatartani, én mellé állok. Senki sem maradhat egy kapcsolatban az akarata ellenére.

- Nem érdekel! Akkor ráállítom a dologra New York legjobb ügyvédeit! Nem engedhetem, hogy elhagyjon!

- Te megőrültél – motyogta. Aztán hirtelen ő is kiabálni kezdett. – Ha nem akar veled lenni, akkor nem akar veled lenni! Értsd meg!

Nem emlékszem pontosan, mikor kértem meg Rosalie-t, hogy távozzon. Addigra túl sokat ittam. Csak az számított, hogy ő is ellenem van.

***

Alkoholtól kábult ködben töltöttem el a nap további részét, leginkább a hálószoba padlóján üldögélve. A telefonom annyiszor csöngött, hogy inkább kikapcsoltam. Odakint éppen lement a nap, mikor egyszer csak kéretlen látogatóm érkezett. Mikor Jasper belépett a szobába, undorodva húzta fel az orrát.

- Ezt komolyan fél nap alatt csináltad? – nézett körbe, miközben átlépett a törött üvegeken. Az alkohol már beitta magát a szőnyegbe, biztosan annak a szagát érezte. Nekem már hozzászokott az orrom.

- Neked is szia – morogtam. – Ma véget ért az életem, ha nem tudnád.

Jasper felsóhajtott. – Tudom. Bella ma felhívott minket. Próbáltalak hívni, még Alice is próbált. Látom hiába.

Az egyik sarokra mutatott, ahol ott hevertek a mobilom maradványai. Pedig úgy emlékeztem, hogy simán csak kikapcsoltam. Az már nem rémlett, hogy utána a falhoz is vágtam.

- Ne csináld ezt, Edward. Bella nem ezt akarja.

- Úgy tűnik Bella már nem a feleségem – nevettem fel keserűen. – Szóval tök mindegy, hogy mit akar.

Jasper újból mélyet sóhajtott, majd leült mellém a padlóra. – El sem tudom képzelni, hogyan érezhetsz most – kezdte. – De ezt nem csinálhatod. Össze kell szedned magad. Ki kell találnod, hogyan folytasd az életed Bella nélkül.

Megráztam a fejem. – Ilyen nem történhet meg, Jasper. Valamit ki fogok találni. Bella nem válhat el tőlem.

- Edward… ő már elhatározta, hogy mit akar. És sajnos te nem vagy része az ő közeli jövőképének. Elmondta nekünk, hogy hogyan érez, és basszus… én megértem. A szülei házából rögtön idekerült hozzád, munkát kapott az apádtól, te elláttad őt anyagilag, kifizetted a tanulmányait. Még jó, hogy el akar érni valamit egyedül.

- Milyen hasznos, hogy erre épp az én hibám után jött rá – jegyeztem meg.

- Valószínűleg mindig is benne voltak ezek az érzések – felelte Jasper. – De túlságosan is tökéletesnek látott téged ahhoz, hogy bármit is lépjen. És most előjöttek belőle ezek a dolgok, miközben szegénykém próbált neked megbocsátani. Nem csodálom, hogy boldogtalan lett.

- El tudott hagyni – suttogtam magam elé, még mindig hitetlenül. – Ez nem azt jelenti, hogy ő sosem szeretett engem annyira, mint én őt?

- Bella még mindig nagyon szeret téged, és mindig is szeretett. Ez még a vaknak is nyilvánvaló volt. Egyszerűen csak… ő meglátta, hogy mire van most szükségetek igazából. Gondolj bele! Te talán tényleg boldog voltál az utóbbi időben? Alig vártad, hogy hazaérj hozzá? Hülye mosoly terült szét az arcodon, amikor megpillantottad? Minden vele töltött perc gondtalan és önfeledt volt?

Lehunytam a szemem. Nem. Hát persze, hogy nem. Legtöbbször csak egymás agyára mentünk mostanában. – Nem, de… én még akkor is szeretem – feleltem kétségbeesetten.

Jasper a vállamra tette a kezét és a szemembe nézett. – Akkor el kell őt engedned.

***

Egész éjjel ki-be sodródtam a félálomból. Az ágyon ott hevert mellettem Bella eljegyzési gyűrűje és a nyaklánc, amit az anyámtól kapott az esküvőnk előtt. Itt hagyta őket, mikor elment. Mikor ezt délután észrevettem, elkezdtem a szobában kutakodni. Azt reméltem, hogy esetleg a karkötőt, amit karácsonykor adtam neki, magával vitte. De nem. Ott feküdt az egyik fiókban, ugyanabban a vörös bársonydobozkában, amiben odaadtam neki.

Most ezeket a hülye ékszereket bámultam és az agyam nem hagyott nyugodni. Csakis Bellán járt az eszem. Mikor mégis sikerült egy kicsit elszundítanom, azt láttam, ahogyan kilép az ajtón és itt hagy engem.

A reggel első napsugaraival megérkezett a következő látogatóm is. Úgy éreztem magam, mint Ebenezer Scrooge a Karácsonyi énekben, akit három szellem látogat meg.

Éppen az üvegszilánkokat szedegettem fel a szőnyegről, mikor belépett. Felnéztem rá, de még ahhoz is fáradt voltam, hogy köszönjek. – Anya nem jött? – kérdeztem reszelős hangon.

- Meggyőztem, hogy az lenne a legjobb, ha most én beszélnék veled – felelte Carlisle.

- Honnan tudtátok meg? Beszéltetek vele?

Megrázta a fejét. – Rosalie mondta el tegnap, miután eljött tőled. Azt mondta, mindenképpen várjam meg a mai napot, mielőtt eljövök hozzád. Hogy lenyugodhass. Beszéltem Jasperrel is.

- Konferenciahívást tartottatok az életemről, vagy mi?

Apám nem felelt, csak felém nyújtott egy telefont. – Elmondta, hogy a régi… nos, tönkrement. Gondoltam erre szükséged lesz.

- Kösz.

Apám felsóhajtott és ő is elkezdte felszedegetni a szilánkokat. – Ugye nem gondoltad komolyan, amit a húgodnak mondtál? Nem akarod az akarata ellenére magad mellett tartani Bellát?

Összeszorítottam a szemem. – Nem akarok többet erről beszélni. Bármit mondok, úgyis csak én leszek a gonosz mindenki szemében, úgyhogy mindegy.

- Fiam, egyikünk szemében sem vagy gonosz. És habár nem beszéltem Bellával, biztosra veszem, hogy ő sem gondolja így. De itt az idő, hogy lemondj róla.

Egy darabig nem feleltem, helyette úgy tettem, mintha még mindig a takarítással lennék elfoglalva. Végül a szemébe néztem. – Fogalmam sincs, hogyan tegyem – feleltem halkan. – Te talán le tudnál mondani anyáról?

- Hinni akarok benne, hogy ha ő ezt akarná, akkor lemondanék róla – mondta. – Nem akarok úgy tenni, mintha pontosan tudnám, milyen helyzetben vagy most. De talán könnyebb lesz őt elengedni, mint gondolod. Végtére is, te mindig Bellát és az ő érdekeit helyezted előtérbe. Most is csak annyi a dolgod, hogy azt tedd, ami számára a legjobb.

Nem sokat beszéltünk ezután, de folyton ezek a szavak jártak a fejemben. Carlisle segített rendbe tenni a lakást egy kicsit, de már az is sokat segített, hogy mellettem maradt. Meghívott ebédelni is, de nem tudtam volna kimenni az emberek közé. És habár tegnap reggel óta egy falatot sem ettem, valahogy nem voltam éhes.

Mielőtt az apám kilépett az ajtón, azt javasolta, hogy gondolkodjam el a dolgokról, amikről beszéltünk. Mintha tudtam volna bármi másra is gondolni…

***

Habár az egész családom azt mondogatta, nyugodtan intézzem el a dolgaimat, ameddig csak akarom, két nap múlva mégis visszamentem dolgozni. Abban reménykedtem, hogy ez valamennyire eltereli majd a gondolataimat. Teljesen naiv voltam.

Így történt, hogy azon a délutánon az irodámban ülve felkészítettem magam két fontos telefonhívásra, ami véglegessé teszi a döntésem. Mikor felhívtam az első személyt, hallottam a hangján a meglepettséget. – Edward?

- Szervusz, Charlie.

- Nem hittem, hogy hallok felőled – mondta. – Sajnálom a történteket.

Őszintének tűnt a hangja, és nagyon értékeltem, hogy ezt mondja. Tudtam ugyanis, hogy miután Bella elmesélte neki a sztorit a cikkről, Charlie haragudott rám.

- Egy szívességet szeretnék tőled kérni.

- Mi lenne az? – kérdezte óvatosan.

- Nyitottam egy számlát Bella nevére – magyaráztam. – Rajta egy elég nagy összeggel. Elég lesz a Harvardra és arra, hogy Bella kényelmesen megéljen. Viszont sosem fogadna el tőlem pénzt, ezért rád bízom ezt az ügyet. Mondd, hogy tőled van vagy bármi. Nem érdekel. Csak arra kérlek, hogy… gondoskodj róla helyettem is.

- Természetes, hogy gondoskodni fogok róla – felelte.

- Hát persze, tudom. De szükségem van a tudatra, hogy ha bármi történik vagy ha bármilyen okból pénzre lesz szüksége, akkor biztosan lesz neki elég.

- Rendben van, Edward. Teszek róla, hogy megkapja a pénzt.

- Köszönöm, Charlie – feleltem hálásan.

- Nekem kell megköszönnöm – mondta. – Mindent, amit érte tettél. Tudom, hogy mennyire szereted a lányomat. És sajnálom, hogy így alakult.

- Én is – sóhajtottam. – Viszlát, Charlie.

- Viszlát, Edward.

Azon kaptam magam, hogy elönt a megkönnyebbülés. Bella rendben lesz. Már csak még egy dolgot kellett megtennem. A következő ember nem meglepettséggel, hanem hideg profizmussal a hangjában fogadott.

- Halló?

- Jenks, itt Edward Cullen.

- Mr. Cullen, minek köszönhetem a hívását?

Jason Jenks a családom ügyvédje volt hosszú évek óta és sok mindenben segített már nekünk. De olyat, amilyet most készültem kérni tőle, még soha egyikünk sem kért tőle és nem is hittem, hogy valaha valamelyikünk is ilyennel fogja felhívni.

- Egy nagyon személyes ügy miatt hívom – mondtam. Ez biztosan felkeltette a figyelmét, hiszen ő volt az egyik olyan ember, aki végig tudott a kényszerházasságunkról. Ezek után mégis mi lehet személyes? – Nos, néhány napja… a feleségem bejelentette, hogy szeretne elválni.

Egy pillanatnyi csönd a másik vonal végén. – Mr. Cullen… nagyon sajnálom.

Nem volt bennem annyi energia, hogy megköszönjem. Az elmúlt napokban az egész családomtól csak ezt hallottam. Sajnálom, sajnálom, sajnálom…

- Azért hívtam, mert szeretném ha jogilag képviselné Bellát a válás alatt – jelentettem ki határozottan.

- Hogy… hogy mondta?

- Azt akarom, hogy ő legyen a legfontosabb ügyfele. Természetesen bőségesen megfizetem majd ezért. Gondoskodnia kell arról, hogy Bella mindent megkap amit szeretne, és hogy az egész olyan gyorsan és akadálymentesen menjen, ahogy csak lehet.

Megint egy pillanatnyi csend. Megleptem őt. – Ahogy kívánja, Mr. Cullen – felelte végül.

- És Jenks?

- Igen, uram?

- Ne kíméljen engem – mondtam. – És ne engedje, hogy meggondoljam magam és megnehezítsem a különválást. Mindent tegyen úgy, ahogy Bella akarja.

- Rendben van, Mr. Cullen – felelte halkan.

Kinyomtam a telefont és próbáltam nem gondolni rá, hogy most már nincs visszaút. De nem engedhetem, hogy Bella boldogtalan legyen. Meg kell neki adnom az esélyt a boldogságra, még akkor is, ha én már nem lehetek a része.