2. fejezet

Sziasztok!
Köszönöm a véleményeket, örülök, hogy tetszett az első fejezet, remélem ezzel is így lesz. :)
Abellana

(Bella)

- Hidd el drágám, ez lesz a legjobb döntés amit hozhatsz – szorította meg a vállam mosolyogva az anyám. Charlie és én köztem ült a taxiban és percek óta nem hallottam mást, csak hogy mennyire csodálatos lesz az egész. Charlie ma még egy szót sem szólt. Talán meglepődött amiért úgy döntöttem, hogy eljövök az ebédre.

Én pedig… én úgy éreztem, hogy menten elhányom magam. Az éjszaka és a délelőtt során legalább ezerszer gondoltam meg magam a döntésemmel kapcsolatban. Egyfelől segíteni akartam a családomnak, másfelől viszont nem tudtam elviselni, hogy egy idegennel éljek.

És mi van, ha közben találkozom valakivel, akibe beleszeretek? Azt mondom majd, hogy bocs de nem lehet, szerződésem van? Vagy amikor a másfél év eltelte után esetleg randevúzgatni fogok… hányadik randin illik bedobni az információt, hogy egyszer álfeleség voltam? Ez szinte már… nem is tudom, prostitúció vagy valami. Na jó, az azért nem. De mindenképpen hatalmas őrültség. De mi van, ha csak én fújom fel ennyire a dolgot? Mi van, ha nem is lesz annyira vészes és utána normálisan megy tovább az életem?

- Jól vagy, Isabella? – kérdezte Renée aggódva. – Olyan sápadt vagy. És kapkodva szeded a levegőt.

Rávetettem a legpimaszabb „na mégis mit gondolsz?” pillantásomat, majd megszólaltam. – A lehető legjobban érzem magam, anyám.

- Ne szemtelenkedj! Cullenék előtt pedig főleg ne. Felnőtt, érett nőt várnak, aki képes megfelelni az elvárásaiknak – mondta.

Visszafordultam az ablak felé és a szemeimet forgattam. – Láttam, ahogy a szemedet forgatod, kisasszony. A Columbián nem tanítják, hogy az üveg tükröződik?

Felkacagott, idegesítő kis hanggal, nyilván megelégedve a saját kis viccével. Ellenálltam a késztetésnek, hogy újra a szemeimet forgassam. Renée fecsegése és Charlie szófukarsága mellett túlságosan is hosszúnak tűnt, míg végre odaértünk a megbeszélt helyre.

- Ő lesz az! Rosalie minket vár – hallottam meg az anyám hangját, mikor beléptünk a Waldorf Astoria előcsarnokába. Felkaptam a fejem és körülnéztem. Néhány pillanat múlva már nekem is feltűnt, hogy kiről beszél. Nem volt nehéz észrevenni. Rosalie ugyanis egy valamiben biztos osztozott a bátyjával: a lélegzetelállító külsejében. Hosszú szőke haja egyenes tincsekben hullott a vállára, az öltözéke pedig elegáns és nagyon profinak tűnő volt. Egy pillanat múlva ő is észrevett minket, és udvarias – de kimért – mosollyal felénk indult.

- Áh, Renée! Magával beszéltem telefonon – rázott kezet az anyámmal. – Örülök, hogy személyesen is megismerkedünk.

- Én is örülök – vetette be legtársaságibb mosolyát imádott anyám. – Ő itt a férjem, Charles Swan, és természetesen a lányom, Isabella.

- Mr. Swan, örvendek a találkozásnak – nyújtotta kecsesen Charlie felé a kezét Rosalie. Láttam az apámon, hogy kényelmetlenül érzi magát, de azért illő módon mosolygott a szőkeségre előttünk. – Ha jól tudom, maga dolgozott a Stramford-i nyaralónk felújításán.

- Úgy van – felelte Charlie némileg elvörösödve. Szóval apám dolgozott már Cullenéknek? Ezt valahogy elfelejtette megemlíteni.

- Az apám nagyon meg van elégedve a munkájával. – Charlie kényelmetlenül krákogni kezdett.

- És persze Isabella! Édesanyád sokat mesélt rólad – mosolygott rám Rosalie, de én mégis úgy éreztem, mintha hűvösség áradna belőle.

- Csak Bella – motyogtam.

- Rendben, Bella – bólintott. – A családom odabent vár, menjünk is.

Most még intenzívebben éreztem a hányingert, mint a taxiban, de próbáltam megemberelni magam. Csak egy kicsit tégy úgy, mintha normális ember lennél, Bella. Na igen, a szociális képességeim nem valami kiemelkedőek.

Rosalie odavezetett minket egy asztalhoz, ahol már ült három ember. Az érkezésünkre mind felálltak. Az egyikükről természetesen már tudtam, hogy kicsoda. Élőben még inkább ellenállhatatlan, mint a képeken. Mellette egy nő volt, aki talán a negyvenes évei végén járhatott. A haja karamell színű volt és tökéletes, lágy hullámokban keretezte az arcát. Egyszerű krémszínű selyemblúzt viselt, fekete szoknyával, és olyan mosolyt, ami végtelen melegséget árasztott. Őmellette egy vele egykorú férfi volt, világos haja Edwardéval ellentétben tökéletesen elrendezett volt. Ajkai szélén apró mosolyt véltem felfedezni.

- Bemutatom a szüleimet, Esme és Carlisle Cullen-t – szólalt fel Rosalie. – Azt hiszem, Mr. Swan-t már ismeritek.

- Hát persze. Örülök, hogy újra találkozunk, Charlie – üdvözölte Carlisle az apámat barátságosan, majd Esme is mosolyogva kezet fogott vele.

- Bemutatom a feleségemet Renée-t, és a lányomat, Bellát – intett felénk Charlie. Renée úgy nézett ezekre az emberekre mintha valami istenek lennének, miközben kezet rázott velük.

Én magam alig bírtam a szemükbe nézni, pedig tényleg nem tűntek olyan vészesnek. Carlisle udvariasan mosolygott rám miközben bemutatkoztunk, Esme pedig a világ legkedvesebb mosolyát vetette rám, mikor hideg kezem megérintette az ő meleg bőrét. Eközben a szüleim Edwardnak mutatkoztak be. Hatalmas gombócot éreztem a torkomban, mikor rájöttem, hogy én következem.

- Bella, ő itt a bátyám, Edward Cullen – mondta Rosalie. Ótejóégtejóégtejóég.

- Ms. Swan – biccentett Edward, majd mindössze fél pillanatig a kezébe fogta az enyémet, és utána rám se nézett többet. Vissza kellett fogjam az arcizmaimat, mielőtt leesett volna az állam. Hát ez meg mi a franc akart lenni? Komolyan Ms. Swannak hívott? Úgy tolta el a kezemet, mintha fertőző beteg lennék. Próbáltam nem megsértődni, de néhány másodpercig éreztem, hogy áruló könnyek csípik a szememet.

Csak ezen járt az eszem miközben rendeltünk és túlestünk a bájcsevegésen. Lélekben felkészültem rá, hogy igent mondok, de azzal nem számoltam, hogy Edward Cullen egy kolosszális segg. Nehezére esett volna Bellának hívni? Vagy úgy tenni, mintha nem lennék leprás? Hülye Edward Cullen.

- Bella, úgy hallottam a Columbián tanulsz – rántott ki a gondolataimból Esme hangja. – A szüleid bizonyára nagyon büszkék rád.

Mielőtt egyáltalán kinyithattam volna a számat, Renée megszólalt. – Ó, igen. Nagyon büszkék vagyunk.

Pff. Hát persze. Carlisle megköszörülte a torkát. – Nos… tisztában vagyunk vele, hogy ez némileg bizarr helyzet.

- Ez csak üzlet, nem kell neki nagy feneket keríteni – mondta nyomatékosan Rosalie, és közben az apjára nézett. A következő pillanatban a tekintete rám vándorolt. – Másfél évre szólna az egész és előtte alá kell írnod egy szerződést és egy titoktartási nyilatkozatot. Természetesen fenn kell tartanunk a látszatot, így hát be kell költöznöd Edwardhoz, időnként pedig meg kell vele jelenned bizonyos eseményeken. Azt tehát mondanom sem kell, hogy ezen idő alatt nem lehet kapcsolatod más férfiakkal.

Elvörösödtem Rosalie szavaitól, de ő folytatta. – Azt hiszem mindannyian egyetértünk, hogy rajtad áll a döntés.

Áh, szóval így akarja tudatni, hogy megfelelek a szerepre. Először a szüleimre néztem. Renée úgy nézett rám, mintha kincset talált volna, Charlie pedig mintha azt üzente volna a szemeivel, hogy még meggondolhatom magam. Aztán átszállt a tekintetem Carlisle-ra és Esmére. Mindketten biztató mosollyal néztek rám. És végül… Edward.

Kihívóan nézett rám, mintha azt várná, hogy nem teszem meg. Mintha azt sugallta volna: úgy sem mered. Menj csak vissza a mamihoz.

- Rendben van – feleltem végül. – Megteszem.

Rosalie összecsapta a két tenyerét, mintha az évszázad üzletét kötötte volna meg. – Remek! Akkor holnaphoz egy hétre megtartjuk az eljegyzési partit, ahol Edward hivatalosan bemutathat az üzlettársainknak és a család barátainak. És egyúttal ott be is jelenthetitek, hogy június 7-én megtartjátok az esküvőt.

- Ilyen… ilyen hamar? – kérdeztem idegesen. Fuss Bella, amíg nem késő.

- Miért is várnánk, nem igaz? – mosolygott Rosalie.

Szóval megtörténik. Három hét múlva feleségül megyek Edward Cullenhez.

***

Hétfő délelőtt be kellett mennem Rosalie irodájába, hogy aláírjuk a szükséges papírokat. A hétvége során rengeteget gondolkoztam a döntésemen. Másra sem voltam képes. Úgy tűnt, Charlie rossz döntésnek tartja. Nem mondta ki, de igazából egy szót sem szólt és én láttam rajta, hogy mit gondol. Renée bezzeg teljesen máshogy gondolta. Mióta beleegyeztem, hogy hozzámegyek Edwardhoz, kirobbanó formában volt. Szombaton egész nap nem volt otthon, majd mikor este hazaérkezett, legalább húsz szatyor volt nála. Cipők, ruhák, és minden egyéb kiegészítő. Már azt tervezgette, hogy mit fogok viselni az eljegyzési partin.

Vasárnap este beléptem az apám dolgozószobájába, ahová bezárkózott szinte az egész hétvégére. Leültem vele szemben, de csak akkor nézett rám, mikor végre megszólaltam.

- Tudom, hogy szerinted rossz döntés – sóhajtottam.

- Nem értem, hogy miért dobnád el így a lehetőségeid, Bella – mondta. – A következő másfél évben hozzájuk fogsz tartozni. Utána pedig… nem törölheted majd csak ki úgy az egészet az életedből. Úgy fognak majd ismerni, mint Edward Cullen ex-felesége.

- Érted csinálom – mondtam halkan.

- Mondtam, hogy megoldom egyedül is – makacskodott az apám.

- Hát tudod mit? Nem úgy tűnt, hogy ez olyasvalami amiből könnyen ki tudnál mászni. És azt is figyelembe vettem, hogy most legalább másfél évig nem anya fogja irányítani az életemet. Mondj akármit, nekem ez nagy előrelépés. Minden rendben lesz.

- Csak nem akarom, hogy megbándd a döntéseidet, Bells.

Úgy döntöttem, ideje témát váltani. – Nem is említetted, hogy dolgoztál Cullenéknek.

- Már majdnem egy éve volt – vont vállat az apám. – Felújították a nyaralójukat. Leginkább csak Carlisle-lal találkoztam, néhányszor Esmével. Mindketten nagyon rendes emberek. Edwarddal csak pár percre futottam össze.

- Látod? Te is azt mondod, hogy rendes emberek. Szóval ne aggódj a döntésem miatt. – Azt már nem említettem, hogy Edward eddig nem volt valami szívmelengető. Vagyis Mr. Cullen – gondoltam epésen.

Így kerültem hát hétfő délelőtt Cullenék irodaépületébe. Egy titkárnő megkínált kávéval és teával, de én nem kértem semmit. Vajon tudja, hogy miért vagyok itt?

- Bella! – lépett be Rosalie. – Köszönöm, hogy eljöttél.

- Természetesen – bólintottam.

- Nos, akkor essünk is túl rajta – mondta. Követtem őt az irodájába. Az azonban nem volt üres, mikor beléptünk.

- Igazán megvárhattál volna odakint, Edward – korholta Rosalie.

- Neked is szokásod csak úgy besétálni az irodámba – felelte Edward, mire a húga a szemeit forgatta. Azután felém fordult.

- Foglalj helyet, Bella.

- Köszönöm. Mr. Cullen – biccentettem röviden Edward felé, aki eddig nem volt hajlandó észrevenni. A Rosalie székével szemben lévő két fotel egyikében ült. Én helyet foglaltam a másikban.

- Ms. Swan – köszöntött ő is biccentve. Gyorsan elkapta rólam a tekintetét, de egy pillanatra mintha úgy láttam volna, hogy valami mulattatja. Ilyen lesz a következő másfél év? Hozzám se szól majd?

- Szóval… jól meggondoltad, Bella? – kérdezte Rosalie. Némán bólintottam, miközben magamon éreztem Edward tekintetét. – Hát akkor vágjunk is bele.

Rosalie részletesen kifejtette minden kötelezettségemet a házasság idejére, de én alig tudtam figyelni. Miért bámul engem? Óh jesszusom, biztosan máris utálja a gondolatot, hogy velem kell majd élnie a következő tizennyolc hónapban. De végülis mit érdekel engem? Nem kell, hogy kedveljen. Én sem fogom kedvelni őt.

Robotként írtam alá a papírokat, majd figyeltem, ahogy Edward is odakanyarítja az aláírását. Innen már nincs visszaút.

Miután végeztünk, olyan gyorsan akartam kikerülni Edward fürkésző pillantása alól, amennyire csak lehetséges. Rosalie azonban újból hozzám fordult. – Taxival mész haza, Bella?

- Öhm… nem. A metró tökéletesen megfelel – feleltem azon tűnődve, hogy hová is akar kilyukadni.

- Szó sem lehet róla. Majd Edward és a sofőrje hazavisznek. Úgyis most van ebédszünete. Jól mondom, Edward?

Ő csak felsóhajtott, majd végül újra rám emelte a tekintetét. – Nos, Ms. Swan? Hazavihetem?

NEM. – Igazán hálás lennék – mondtam udvariasan. Elköszöntem Rosalie-tól, majd Edward és én beszálltunk a liftbe. Csak mi ketten…

- Ideje lenne összemelegednünk, nem gondolja, Ms. Swan? – kérdezte, miután a lift elindult lefelé.

- Mit javasol, Mr. Cullen? – néztem rá kihívóan. Hirtelen bátorságra kaptam.

- Mi lenne ha először elmondaná, hogy miért csinálja ezt? Mi késztet arra egy fiatal lányt, tele lehetőségekkel, hogy igent mondjon egy ilyen ajánlatra? – fürkészte az arcomat.

- Azt hittem tudja – feleltem.

- Nem kérdeztem a húgomat, hogy mit ajánlott fel a szerencsés kiválasztottnak – vont vállat. Nem válaszoltam, ugyanis megérkeztünk a földszintre.

Mikor kiléptünk az épületből, Edward odavezetett az egyik autóhoz és kinyitotta az ajtót. Egy pillanatig a szemébe néztem, miközben beültem a kocsiba. Valamiért kíváncsinak tűnt. Miután ő is beszállt a másik oldalon, a sofőrre nézett.

- A cím…

- 138 Reade Street – szakítottam félbe, feltételezve, hogy úgysem tudja a címemet. Amint elindultunk, újból felém fordult.

- Nos?

- Rengeteg pénzt – válaszoltam meg további kérdését. Gondoltam nincs értelme titkolózni. – Azt ajánlott fel a családja.

Először csalódottnak tűnt, de hamar rendezte a vonásait. – Nem tűnik olyan típusnak, akit ez ennyire érdekel.

- Nem tudja, milyen típus vagyok – néztem rá keserűen. Erre egy apró kacagást hallatott.

- Hát jó – mondta szinte nevetve. Mégis mit talál rajtam mindig olyan szórakoztatónak?

Egy ideig csendben utaztunk, én pedig belemerültem a gondolataimba. Őszinte voltam hozzá, mert azt hittem nem fog érdekelni a véleménye. De most mégis zavart, hogy valami pénzéhes nőszemélynek hihet. Persze technikailag tényleg a pénzért vállaltam el. De ha Charlie nem lenne bajban, a világ összes pénzéért sem mennék hozzá egy idegenhez. Soha. És nem hittem, hogy ettől önzetlen lennék vagy ilyesmi. Egyszerűen csak ő az apám, szeretem, ezért segítek neki.

Mikor megérkeztünk, Edward kinyitotta nekem az ajtót és a kezét nyújtotta felém. Fél pillanatig haboztam, majd tenyerem az övébe simult. Ez volt az első alkalom, hogy hozzáértem. Mármint igazából hozzáértem, nem úgy mint a tegnapi rideg kézfogásnál. Furcsa érzés kerített hatalmába még azután is, hogy elengedtem. A bőröm szinte viszketett, hogy újból megérinthesse őt.

- Köszönöm, hogy elhozott – mondtam. – Sőt, igazából azt is megköszönném, ha felhagynánk ezzel a nevetséges magázással.

Edward elmosolyodott. – Ahogy óhajtod, Bella.

- Köszönöm, Edward. – Most először én is elmosolyodtam.

1. fejezet

Hát, elérkezett is... :D Köszi, hogy írtatok a kis részlethez. Ne felejtsétek, hogy ez a történet csak annyiban más, hogy most Edward és Bella (meg a többi szereplő) neveit használtam fel, így sokkal könnyebb a dolog. :) Ez most csak a bemelegítő, de remélem tetszeni fog!
Abellana

(Bella)

Pontban délután 4 órakor léptem ki a szabadba. Ez a nap több szempontból is tökéletesnek bizonyult. Nem csak azért, mert éreztem a szikrázó májusi napsütés melegét a bőrömön. Ma végre letudtam az utolsó vizsgámat is, szabad vagyok a nyárra.

Mindezek ellenére tudtam, hogy hiányozni fog az egyetemi élet a következő három hónapban. Nem is nagyon volt másfajta életem. Persze azért voltak emberek az egyetemen, akikkel jól kijöttem. Angela, Jessica, Eric vagy épp Mike mindig kedvesek voltak velem. Én viszont nem igazán tudtam nyitni feléjük. Pedig kedveltem őket, igazán. Azt hiszem talán csak defektes vagyok. Sosem voltak igazi barátaim.

Egyke gyerekként nőttem fel itt Manhattanben, és azon szerencsések közé tartozom, akik semmiben nem szenvedtek hiányt. Az apám építész volt, és huszonöt évesen vette el az anyámat, aki akkor fejezte be a középiskolát, és mint oly sokan mások, New Yorkba jött szerencsét próbálni. Mivel az apám jómódú életet kínált, az anyám többé egy napot sem dolgozott. Mindössze pár hónapnyi felszolgálás egy Los Angeles-i büfében az ő életműve.

Nem álltam túl közel egyikükhöz sem, pedig tudom, hogy szeretnek. Annak ellenére, hogy érdekes módon mutatják ki. Az anyámtól akkor hallottam utoljára dicséretet, mikor kiskoromban aranyos szoknyácskákba öltöztetett. Manapság inkább a kritizálásban volt erős, de tudtam – vagy legalábbis bíztam benne – hogy csakis a legjobbat akarja nekem. Az apám viszont nem volt a szavak embere, azt az anyámra hagyta. De mindig megérezte, ha szomorú voltam, és ilyenkor mindig tartogatott számomra egy mosolyt.

Mikor eldöntöttem, hogy ügyvédnek akarok tanulni a Columbia Egyetemen, az apám biztatott és büszke volt rám. Az anyámat nem igazán nyűgözte le a dolog. Vagy legalábbis nem mutatta ki.

Késő délután volt már, mikor hazaértem. Egy három hálószobás lakásban éltünk Tribeca területén. Szerettem itt lakni. Renée jól vegyítette az otthon melegségét a luxussal, bár azt hiszem Charlie ezt mindig is túl nagystílűnek tartotta.

Nagy meglepetésemre az anyámat a konyhában találtam. Nem szokott gyakran főzni – és nincs is hozzá valami sok tehetsége. Ami még inkább megdöbbentő volt, hogy kicsattanó hangulatban találtam rá.

- Áh! Szervusz drágám! Hogy sikerült a vizsgád? – köszöntött.

- Jól – feleltem kurtán. – Mi ez a kitörő öröm?

Renée mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet, csak dudorászott tovább és kavargatott valamit.

- Anya! – szóltam megint, ezúttal hangosabban.

- Talán kell, hogy oka legyen a boldogságomnak? – kérdezte.

Sokszor láttam már Renée-t izgatottnak és vidámnak. A kritikus természete ellenére, mindig fellelkesült valami új és izgalmas dologtól. Az utóbbi hónapokban azonban egyszer sem vettem rajta ezt észre. Nem gondolkodtam rajta túl sokat, gondoltam talán csak újratölti magát. Talán most csak egyszerűen visszatért a jókedve.

- Gondolom nem – mondtam végül. Ebben a pillanatban hallottam, ahogy Charlie kilép a dolgozószobájából.

- Hát itthon vagy, Bells! Hogy sikerült az utolsó vizsgád? – érdeklődött mosolyogva.

- Azt hiszem egész jól. A lényeg, hogy most már szabad vagyok.

Az anyám ebben a pillanatban felkuncogott. – Nos, ma ünnepelünk! Fél óra múlva kész a vacsora, a kedvencedet készítettem Bella. Menj csak és pihenj le, te pedig nyiss ki egy üveg bort, Charlie.

Kikerekedett szemekkel bámultam az anyámra. Ünnepelünk? A kedvencemet készítette? Mindezt azért mert végeztem a vizsgáimmal? Ez egyáltalán nem rá vall. És sohasem szokott Bellának hívni. Charlie és én váltottunk egy gyanakvó pillantást, majd otthagytam őket és a szobámba mentem.

Ha már ő vette a fáradságot és vacsorát csinált, én egy kicsit rendbe raktam a szobát. Sóhajtva néztem körbe a helyiségben. Tetszett az ágytakaró. Tetszett a fal színe. Tetszettek a festmények, amiket az anyám a falra lógatott. De egyik sem én voltam. Tudtam, hogy az én szobám nem ilyen lenne, ha volna választási lehetőségem. Renée viszont a lakás minden zugát kontroll alatt tartotta. Alig vártam már, hogy saját lakásban éljek. Ahol minden olyan, amilyennek én szeretném. Még a gimnáziumban megfogadtam, hogy huszonegy éves koromra külön fogok költözni. Most, hogy a huszonegyedik születésnapom mindössze négy hónapnyira volt, ez nem tűnt túl valószínűnek.

Renée szerint a munka nálunk alacsonyabb rendű embereknek való. Mindig is utáltam ezt az eszmét. Azt hiszem az anyám az ő kis világában úgy hiszi, hogy mi a felső tízezerbe tartozunk. Én dolgozni akartam az egyetem mellett, hogy megengedhessek magamnak egy kis lakást, de ő az utamba állt. Tudtam, hogy ha ellenszegülnék, megtalálná a módját, hogy visszarántson magához. Valahogyan megakadályozná, hogy az apám kifizesse a tanulmányaimat.

Újból felsóhajtottam, tudván, hogy egyelőre bele kell nyugodnom a helyzetbe. Még tarts ki egy kicsit, Bella.

Kiléptem a szobámból, hogy csatlakozzak a szüleimhez az étkezőben. Egy ideig csendben ettük a lasagnét, a szobában csak az evőeszközök csörgését és a kintről beszűrődő zajokat lehetett hallani. Anyámból azonban így is áradt a vidámság. Egész végig az arcát fürkésztem, azon tűnődve, hogy mitől lehet ilyen hangulatban. Végül, miután már majdnem végeztünk az evéssel, kibújt a szög a zsákból.

- Jó hírem van számotokra – jelentette be Renée. – Nem igazán beszéltünk erről neked eddig Isabella, de az apádnak és nekem voltak némi pénzügyi gondjaink.

Hogy micsoda? Miféle pénzügyi gondok? Mégis mennyire súlyos? És miért nem tudtam erről eddig semmit? Charlie gyanakodva nézett fel Renée-re. Úgy tűnt ő sem tudja, hova akar kilyukadni az anyám.

- De ennek mostantól vége – folytatta.

- Miről beszélsz, Renée? – kérdezte apám. – Nagyon jól tudod, hogy…

- Hallottatok már Carlisle Cullenről? A cége befektetett az internet harmadik legnagyobb…

- Renée, a lényegre térnél, ha megkérlek? – szakította félbe Charlie. Az anyám egy fél pillanatig szúrós tekintettel meredt rá, majd visszatért a mosolya mikor rám nézett.

- Nos, sajnálatos dolog történt. Az egyik vetélytársuk elhatározta, hogy beszennyezi Carlisle fiának a nevét. Nevetséges, ha engem kérdeztek. Edward jóképű, fiatal és intelligens, az édesapja cégének pénzügyi igazgatója, és máris hatalmas a vagyona. Innen már semmi sem húzhatja őt le.

- Kilyukadunk ma még valahova? – tudakoltam unottan. Mi a fene közünk van nekünk ezekhez az emberekhez? Talán ennek örült az anyám annyira? Hogy a gazdagok botrányairól pletykálkodhat?

- Kérlek, hogy ne szakíts félbe Isabella! Szóval ez a férfi kiszivárogtatta a sajtónak, hogy Edwardnak mindenféle kétes ügyei vannak a nőkkel. Férjezett nőkkel, hivatásosokkal, ilyesmi. Carlisle persze állítja, hogy mindez nem igaz, de ez akkor is borzasztó ütés lenne a Cullenek hírnevének. Mivel a lánya, Rosalie foglalkozik a cég PR-ügyeivel, ő talált megoldást a gondjaikra. Bejelentették, hogy Edward már hónapok óta eljegyzésben áll egy nővel, akivel eddig titokban tartották a kapcsolatukat, és tagadták, hogy Edwardnak köze lenne bármilyen másik nőhöz. Így hát Rosalie le akar szerződtetni egy vitathatatlan erkölcsű lányt, hogy hozzámenjen a bátyjához.

Ekkor anyám olyan mosollyal bámult rám, mint egy kisgyerek az új ajándékaira karácsony reggel. – Mi van? – kérdeztem értetlenül.

- Ma beszéltem vele telefonon! Emlékeztek a barátnőmre, Maggie-re, ugye? A fia Cullenék sofőrje, és rajta keresztül megszerezte nekem Rosalie számát! Elmondtam neki, hogy nekem pont van egy tökéletesen megfelelő lányom erre a szerepre.

- Hogy mi van??? – kiáltottam fel.

- Elment az eszed, Renée? Ezt mégis hogyan képzeled? – Az apám dühösebbnek látszott, mint amilyennek eddig bármikor is láttam.

- Ugyan miért? Rengeteg tartozásod van, Charles! És hogyan akarod kifizetni Bella iskoláját ezentúl? Mostanában ránk járt a rúd, és ha én nem teszek valamit, mind mehetünk a híd alá!

- Cseppet sem ilyen rossz a helyzet! – ellenkezett Charlie kicsit szégyenkezve.

- Isabellának makulátlan a múltja – folytatta Renée. – Az Isten szerelmére, egy fiúja sem volt eddig! És tisztes családból származik.

- Te teljesen megőrültél? – keltem ki magamból. Forrt bennem a düh és nem tudtam, hogy mit csináljak vele. – Ez… ez olyan mintha el akarnál adni! Tuti, hogy ez illegális! Különben is, 20 éves vagyok, felnőtt nő! Nem ajánlhatsz fel ilyeneket az én nevemben!

- Ugyan drágám, nyugodj meg – legyintett Renée. – Mindössze másfél évre szólna az egész. Rosalie úgy gondolja, ennyi elhitetné az emberekkel, hogy a házasság igazi volt, ők pedig azt hinnék, hogy túl fiatalok voltatok még és ennek tulajdonítanák majd a válást. Mindeközben Cullenék kihúznának minket a bajból, és Edward fizetné a tanulmányaidat. Óh Isabella, gondolj bele! Micsoda körülmények között élhetnél abból, amit ez a házasság hozna neked!

- A lányunk élete nem eladó, Renée – morogta Charlie. – Egyedül is meg tudom oldani a gondjainkat.

- Nem így vettem észre, Charles – felelte epésen az anyám.

- Te egészen biztosan nem vagy magadnál, ha azt hiszed, hogy hajlandó vagyok hozzámenni valami idegenhez. A gazdagság a te álmod, anya. Nem az enyém – mondtam, majd eltoltam magam az asztaltól. – Valahogy elment az étvágyam.

Amint becsukódott mögöttem a szobám ajtaja, könnyek indultak útnak az arcomon. Hát ennyit érek az anyámnak? Csak egy pénzszerző lehetőség vagyok a számára? Eddig valahol legbelül mindig hittem benne, hogy szeret és csak óvni akar, de ezek után… semmiben sem voltam már biztos. Vagyis talán egy dologban. Soha, de soha nem fogok olyasvalakihez feleségül menni, akibe nem vagyok szerelmes.

Sohasem álmodoztam a mesebeli hercegről, mindössze reméltem, hogy egyszer találok valakit, akivel összhangban leszünk. Még csak megházasodni sem akartam. Csak boldog akartam lenni. Ez az egész kényszerházasság dolog… egyszerűen képtelenség. Nem a sötét középkorban élünk. El sem tudtam képzelni, hogy manapság ilyesmi történjen.

Az ágyon ültem és az ablakon kinézve szemléltem az embereket. Milyen szerencsések. Nekik megvan a saját életük, amit nem az anyjuk irányít.

Gondolataimból a kopogás hangja rántott ki, majd belépett az anyám. Hű, most már kopog is mielőtt belép? Hogy oda ne rohanjak. – Nagy lehetőség ez a családunknak, Isabella – mondta. – Borzasztó helyzetben vagyunk, úgyhogy ne légy ilyen önző. Rosalie meghívott minket ebédre holnap a Waldorf Astoriába, hogy a családjaink találkozhassanak, és hogy eldöntse, megfelelsz-e. Legalább találkozz velük. Ugye, hogy nem kérek sokat?

Egy pillanatig még a szemembe nézett, majd becsukta az ajtót maga után. Legszívesebben átdobtam volna valamit azon az ajtón, remélve, hogy átmegy rajta és fejen találja az anyámat. Hogyan képes ilyen megalázó helyzetbe hozni? Úgy hangzik, ez a Rosalie vagy kicsoda úgy akar engem felmérni mint mások a húst a piacon.

És ha ez még nem lenne elég sokkoló, semmit sem sejtettem a pénzügyi gondokról. Tudtam, hogy az apám sosem terhelne engem ilyesmivel, de meglepő, hogy Renée eddig nem dörgölte az orrom alá. Szegény Charlie… hogy került ilyen helyzetbe vajon? Talán az anyám fényűző életmódja vitt el mindent, amiért ő keményen megdolgozott? Vagy esetleg… az én tanulmányaim? Belegondolni is fájt, hogy apám problémáinak én lehetek az okozója.

Lassan besötétedett idekint. Semmi mást nem akartam, csak venni egy forró zuhanyt és kialudni magam, remélve, hogy reggel már minden jobb lesz. A fürdőszobában vagy fél óráig álltam a kellemes vízsugár alatt, várva, hogy ellazítsa az izmaimat. De nem tudtam megnyugodni. Elvégre az anyám feleségül akar adni valami kétes hírű pasihoz. Ez nem normális helyzet.

Mikor bebújtam a vastag köntösömbe és a szobám felé indultam, észrevettem, hogy Charlie dolgozószobájából még mindig fény árad. Bekopogtam hozzá, majd bedugtam a fejem az ajtón. – Nem zavarlak? – kérdeztem halkan.

- Dehogy, Bells. Gyere csak be – vetett rám szomorú mosolyt Charlie.

- Nem tudtam, hogy ekkora a baj. Talán ha az egyetem nem került volna…

- Bella! – szakított félbe az apám. – Te a legjobbat érdemelted és azt is kaptad. Nehogy magadat hibáztasd ezért. Meg tudom oldani, komolyan mondtam. Fogalmam sincs, hogy mit képzelhetett az anyád. De nem fogom hagyni, hogy ilyesmibe kényszerítsen téged.

Nem tudtam tovább a szemébe nézni, így hát elkaptam a tekintetem és a köntösöm csomóját kezdtem el bámulni. Hirtelen megéreztem, ahogy az apám a vállamra teszi a kezét. – Te se hagyd neki, Bells. Úgy éld az életed, ahogyan neked tetszik.

- Egyszer régen ez volt a terv – suttogtam. A következő szavaim már hangosabbak voltak. – Tényleg olyan sok az adósságod?

- Ne aggódj emiatt – próbált rám mosolyogni Charlie, de láttam a szemén, hogy nagyon is gondterhelt. – Ha valami nagy baj lenne, már előbb megtudtad volna. Rendben leszünk, ígérem. Most inkább aludd ki magad.

- Rendben. – Sóhajtva felálltam, de mikor kinyitottam az ajtót, újból meghallottam az apám hangját.

- Bells… ne aggódj a holnapi ebéd miatt. Csak azért mert ő ezt akarja, neked nem kell elmenned, ha nem akarod. Rendben?

Sikerült kipréselnem magamból egy gyenge mosolyt és bólintottam. Miután visszaértem a szobámba és átöltöztem a pizsamámba, rögtön ágyba bújtam. Arra számítottam, hogy az elmúlt hetek áttanult éjszakái miatt most gyorsan jön majd álom a szememre, de nem így volt. Csak az apám gondterhelt arcát láttam magam előtt, miközben hallottam Renée hangját visszhangozni a fejemben. Ne légy önző.

Az elmúlt húsz év alatt mindent megadott nekem az apám. Nem ezt érdemelte az élettől. Néha mesélt arról, hogy milyen volt az anyám azelőtt. Kalandos és életvidám, és mindig olyan bolondos. Ezért szeretett belé Charlie. Azt hiszem ezek még mindig megvoltak valahol Renée-ben. De valamikor többre kezdett vágyakozni.

Összefoglalva ezt a szürreális helyzetet arra jutottam, hogy az apám nagyon nagy bajban van, és szerintem még ő sem tudja, hogyan találjon megoldást, akármennyire is az ellenkezőjét bizonygatja. Tényleg annyi mindent feláldoznék ezzel? Nem mintha lenne társasági életem, vagy ilyesmi. Ráadásul megszabadulnék az anyámtól. És még az sem biztos, hogy megfelelek majd Cullenéknek. Abból nem lehet baj, ha elmegyek az ebédre.

Ekkor jutott csak eszembe valami. Felültem az ágyban és magamhoz vettem a laptopomat. Nem tudom, hogy mennyi mindent találhatok Edward Cullenről, elvégre mégsem egy szupersztár. De ha tényleg álházasságot kell kötnie a hírneve miatt, csak találok róla valamit…

Így is volt. A Wikipédia nem sokat írt róla. Neves, gazdag családba született, a Yale-en tanult, majd ő lett az apja cégének pénzügyi igazgatója, most huszonöt éves, blablabla. Valószínűleg nemrég frissítették a „magánélete” részt, ugyanis ott állt feketén-fehéren, hogy menyasszonya van, akit még nem mutatott be a publikumnak.

És volt ott még valami. Mikor az anyám azt állította, hogy Edward Cullen jóképű, egyáltalán nem túlzott. Sőt, még finoman fogalmazott. Világos haja volt, ami a szikrázó napsütésben akár bronzosnak is tűnhetett. Jesszusom Bella, komolyan azon gondolkodsz, hogyan nézhet ki a haja a napsütésben? A legtöbb képen borostás volt. Hmm. El kellett ismernem, hogy halálosan szívdöglesztő volt. Ennek sikerült elfeledtetnie velem pár percre, hogy milyen képtelen helyzetben is vagyok, de végül eszembe jutott, hogy ehhez a férfihoz akar hozzáadni az anyám. Dühösen csuktam össze a laptopot és visszafeküdtem az ágyba.

Ugyanott lyukadtam ki, ahol a kis kutatásom előtt is. Mi van, ha ezzel meglesz a saját életem és Charlie-nak is tudok segíteni? Holnap elmegyek az ebédre és megítélem magamnak Cullenéket. De tudtam, hogy igazából már megvan a válaszom.

Egy kis ízelítő

Nos, akkor üdv itt az új blogon! :) Úgy döntöttem, hogy ismertető helyett inkább egy kis részletet rakok fel, amiből kitalálhatjátok, hogy miről is fog szólni a történet. Remélem tetszeni fog majd! :)
Abellana

- Bella! – lépett be Rosalie. – Köszönöm, hogy eljöttél.

- Természetesen – bólintottam.

- Nos, akkor essünk is túl rajta – mondta. Követtem őt az irodájába. Az azonban nem volt üres, mikor beléptünk.

- Igazán megvárhattál volna odakint, Edward – korholta Rosalie.

- Neked is szokásod csak úgy besétálni az irodámba – felelte Edward, mire a húga a szemeit forgatta. Azután felém fordult.

- Foglalj helyet, Bella.

- Köszönöm. Mr. Cullen – biccentettem röviden Edward felé, aki eddig nem volt hajlandó észrevenni. A Rosalie székével szemben lévő két fotel egyikében ült. Én helyet foglaltam a másikban.

- Ms. Swan – köszöntött ő is biccentve. Gyorsan elkapta rólam a tekintetét, de egy pillanatra mintha úgy láttam volna, hogy valami mulattatja. Ilyen lesz a következő másfél év? Hozzám se szól majd?

- Szóval… jól meggondoltad, Bella? – kérdezte Rosalie. Némán bólintottam, miközben magamon éreztem Edward tekintetét. – Hát akkor vágjunk is bele.

Rosalie részletesen kifejtette minden kötelezettségemet a házasság idejére, de én alig tudtam figyelni. Miért bámul engem? Óh jesszusom, biztosan máris utálja a gondolatot, hogy velem kell majd élnie a következő tizennyolc hónapban. De végülis mit érdekel engem? Nem kell, hogy kedveljen. Én sem fogom kedvelni őt.

Robotként írtam alá a papírokat, majd figyeltem, ahogy Edward is odakanyarítja az aláírását. Innen már nincs visszaút.