42. fejezet

Sziasztok!
Sikerült még egy fejezetet bepréselni ebbe az évbe, és most tényleg nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok. ;) Addig is boldog új évet!
Abellana

(Bella)

- Ez a világoskék borzasztóan áll nekem – sopánkodott Jessica, miközben végignézett magán a tükörben. – Neked szerencséd van. Illik a bőröd tónusához.

- Köszi. Azt hiszem – nyögtem ki.

Jess és én még otthon voltunk, de már a talárjainkban feszítettünk. Bizony, ez a nap is elérkezett. A diplomaosztónkra készülődtünk. Alig akartam elhinni. Négy évvel ezelőtt majd kiugrottam a bőrömből, mikor felvettek a Columbiára. Csak egy magányos lány voltam, aki a szüleivel élt és nem is mert arról álmodni, hogy egyhamar kitör abból az életből.

De az elmúlt két évben minden megváltozott. Ez a gondolat pedig főként akkor hasított belém, mikor ma reggel ránéztem a naptárra. 2016. május 16-a volt. Napra pontosan két éve ismertem meg Edwardot. Azon a napon fordult fel az egész életem.

Most viszont itt álltam, készen arra, hogy lezárjam életem ezen szakaszát. Aztán irány Boston. Néhány hete ugyanis megkaptam a várva várt borítékot a Harvardról. Nem mertem egyedül kibontani, de várni sem tudtam. Hiszen ettől függött az egész jövőm. Gyerekkorom óta erre készültem. Még mindig emlékszem arra az érzésre, ami megtelepedett a gyomromban azokban a percekben, a remény és a rettegés egy különös keverékére. Végül úgy nyitottam fel a borítékot, mintha csak egy sebtapaszt tépnék le. Nem volt értelme húzni a dolgokat.

Az egész levélből csak annyit láttam először: „Kedves Ms. Swan, gratulálunk…” Utána sikítani kezdtem és percekig abba sem hagytam. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg sikerült. Megyek a Harvardra.

Gondolataimból az ajtócsengő hangja rántott ki. Felálltam ajtót nyitni és egy kézbesítővel találtam szemben magam, akinek a fél arcát eltakarta egy gyönyörű virágcsokor. Átvettem tőle a küldeményt, majd odabent vázába tettem az elegánsan összeállított csokrot és megtaláltam rajta a kis lapocskát, amelyen egy üzenet volt. Gratulálunk és büszkék vagyunk rád – Esme és Carlisle Cullen.

Összeszorult a szívem, amiért gondoltak rám ezen a napon. Néhány hete átfutott az agyamon, hogy őket is meghívjam a diplomaosztóra, de mivel nagyon kevés embert hívhattunk, végül csak Charlie és Sue lesznek ott, hogy támogassanak.

Mikor Jessica úgy ítélte, hogy végre megfelelően néz ki, elindultunk. Az egyetemen találkoztunk a barátainkkal, akik hasonlóképpen fel voltak pörögve, ami nem is csoda, hiszen egy új és ismeretlen korszak következik mindannyiunk életében.

A ceremónia olyan gyorsan zajlott le, hogy az egész alig tűnt pár percnek. Persze a végén főleg csak az maradt meg bennem, ahogyan átsétáltam a színpadon, miután kimondták a nevemet, majd büszkén átvettem a diplomám, miközben Charlie és Sue az összegyűlt vendégsereg közepéből füttyögtek. Nem sokkal azután mindannyian a levegőbe dobtuk a kalapunkat.

- Bells! – kiáltotta Charlie, mikor végre rám találtak a nagy tömegben. – Olyan büszke vagyok rád!

- Köszönöm, apu – feleltem kicsit meghatódva, miközben magához húzott egy ölelésre, majd ugyanígy tett Sue is.

- Mehetünk ebédelni? – kérdezte Charlie.

- Persze – bólintottam. – Csak még egy percet kérek.

- A kocsinál várunk.

Újból bólintottam, Charlie és Sue pedig elindultak a bérelt kocsijuk felé. Én viszont még ott álltam a verőfényes napsütésben néhány pillanatig, figyeltem a szüleikkel ölelkező végzős diákokat és a sok boldog arcot. Én is elmosolyodtam. Rájöttem, hogy ebben a pillanatban én mennyire boldog vagyok. Elértem azt, amit reméltem. Mégis úgy éreztem, valami hiányzik.

***

Este a megszokott bandával ünnepeltünk, ezúttal Mike lakásán. Természetesen folyt az alkohol bőségesen, mi pedig jól éreztük magunkat és felhőtlenül nevettünk. Talán most először éreztem igazán úgy, hogy én is csak egy normális fiatal vagyok. Az életem szinte kiteljesedett.

Mikor kezdtem kicsit becsiccsentve érezni magam, kimentem a konyhába, hogy igyak egy kis vizet, mikor mellém szegődött Tyler is. Vele nem lógtam annyit, mint mondjuk Mike-kal vagy Eric-kel – ő inkább a fiúk haverja volt – de azért néha találkoztam vele az egyetemen vagy házibulikon.

- Szóval… hallom meglett a Harvard. Gratulálok – mosolygott rám.

- Köszi – feleltem elpirulva. – Még mindig alig hiszem el.

- Én is Bostonban leszek. Persze csak a Bostoni Egyetemen, az messze nem olyan menő.

- Ez nem igaz – vitatkoztam. – Nyolc Nobel-díjas is tanult ott.

Tyler erre felnevetett. – Te mindent tudsz?

- Csak sokat olvastam az egyetemekről – vontam vállat.

- Hát, ki tudja… talán néha összefutunk majd – folytatta. – Sőt, igazából arra gondoltam, hogy ha volna kedved, valamikor elmehetnénk vacsorázni vagy valami.

Csak nem…? Na nem, az nem lehet! – Te most randira hívsz? – hitetlenkedtem.

- Hát… igen. Miért vagy úgy meglepődve ezen? Hiszen gyönyörű vagy és intelligens és vicces.

Ahogy ezt kimondta, egy nagyon nem nőies röfögésszerű nevetés hagyta el az ajkaimat. Még mindig rólam beszélünk? Bella Swanról? Gyönyörű és vicces?

- Ez nagyon hízelgő – vallottam be. – De tudod, hogy mi van velem. Úgy értem, képzeld csak el. Mit szólna bármelyik szülő, ha a huszonkét éves gyerekük bemutatná az új barátnőjét, aki egy elvált nő.

- Nem te vagy a világ legfiatalabb elváltja, Bella. Ettől nem leszel sérült áru, vagy ilyesmi. Ugyanaz a figyelemre méltó lány vagy, aki eddig is voltál.

Jól estek a szavai, ezt nem tagadhatom. Nem sok férfitől hallottam ilyet.

- Ezek után nagyon szívesen mondanám, hogy randizok veled – mondtam. – De az igazság az, hogy nem állok rá készen. Nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e mással randizni.

- Úgy érted olyannal, aki nem az ex-férjed?

- Tudom, hogy hülyén hangzik – mosolyodtam el. – Hiszen már egy éve elhagytam. És mégis, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy megosszam valaki mással az életem. Ezért is szeretek egyedül lenni.

- És nem gondolod, hogy ez jelent valamit? – kérdezte Tyler.

- Mire gondolsz? – ráncoltam a homlokom.

- Hát, nekem nagyon úgy tűnik, hogy valahol legbelül te még mindig szereted őt – felelte Tyler, majd magamra hagyott.

Rám pedig elemi erővel zuhant a felismerés. Hiszen mindvégig annyira nyilvánvaló volt, csak sosem gondoltam bele. Én mindig is szerettem Edwardot, és mindig is szeretni fogom. Ha valamiben, hát ebben száz százalékig biztos voltam.

***

A következő két hét munkával és barátokkal telt, mígnem június elején megérkeztem Seattle-be, Charlie és Sue esküvőjére. Amiben tudtam, segítettem nekik az utolsó napokban. Bizarr volt belegondolni, hogy az apám újra megházasodik. Lesz egy mostohaanyám. Sőt, mostohatestvéreim. És hiába lakom az ország másik végében, mégis kicsit olyan érzés volt, mintha én is új családot kapnék.

Végül elérkezett a szombat reggel. A házban nagy volt a sietség és a rohangálás. Az esküvő helyszíne egy direkt ilyen eseményekre létrehozott kis birtok volt, egy aranyos épülettel és egy gyönyörű kerttel. Mikor megérkeztünk, Sue-t azonnal elragadták, hogy tudjon készülődni. Én már az ő házukban elkészültem – a hajam barna hullámokban omlott a vállaimra, térdig érő sötétkék ruhámat pedig egy pár fekete magas sarkúval egészítettem ki – így hát nyugodtan segíthettem Sue-nak, néhány barátnőjével és Leah-val együtt.

- Azt hiszem megyek és megnézem aput is – mondtam, mikor Sue kicsit megnyugodott, hogy minden a tervek szerint halad.

- Rendben – bólintott. – Kötözd össze a cipőfűzőit, hogy ne tudjon megszökni.

Felnevettem. – Számíthatsz rám – kacsintottam.

Átmentem abba a szobába, ahol Charlie készülődött és bekopogtam. Apám ideges mosollyal fogadott, Seth viszont egy annál vidámabbal. – Magatokra is hagylak titeket – mondta, majd miután kiment, leültem Charlie mellé. Hirtelen felnevetett.

- Mi az? – kérdeztem értetlenül.

- Semmi, csak… - legyintett.

- Mondd már – böktem meg a vállammal.

- Emlékszem, mikor két éve ugyanígy léptünk be anyáddal egy szobába, és egyszer csak ott álltál te, az egyetlen gyerekem, egy hosszú fehér ruhában és éppen készültél megházasodni.

- Hát igen – sóhajtottam. – Azóta minden megváltozott.

- Az egyszer biztos. Soha nem hittem volna, hogy még egyszer valakinek a férje leszek. Néha belegondolok, hogy itt állok az ötvenes éveimben és úgy készülök az esküvőmre, mint bármelyik fiatal férfi. Hát bolond vagyok én?

- Te is fiatal vagy – biztattam mosolyogva, de Charlie csak a szemét forgatta.

- Utána viszont eszembe jut minden – folytatta. – Hogy mennyi mindenen mentem át, hogy megteremtsem ezt az új életet magamnak. És tudod mit? Büszke vagyok magunkra. Rád és rám. Nem adtuk fel. Megküzdöttünk azért, amit akartunk. Csak abban reménykedem, hogy te is büszke vagy.

Miközben beszélt, Charlie – tőle annyira szokatlanul – megszorította a kezem. Én pedig bólintottam. – Nagyon is büszke vagyok – feleltem.

Ott ültünk mi, egy apa aki hamarosan másodjára is házas lesz, mellette pedig az ő elvált lánya, és egymásra mosolyogtunk. Mindketten nagyon boldogok voltunk a magunk módján. És igazából csak ez számít.

***

Habár Sue-nak nem voltak hivatalosan koszorúslányai, Leah és én is az esküvői menet részei voltunk. Így hát mikor felhangzott a nászinduló, Leah indult el elsőként, én pedig néhány pillanat múlva követtem. Kicsit ideges voltam az esküvőnek ezen része miatt. Lehet, hogy megváltoztam, de még mindig nem szerettem a figyelem középpontjában lenni, és úgy gondoltam, kényelmetlen lesz majd ennyi ember pillantásának a kereszttüzében elsétálni.

Azonban valami szinte rögtön elterelte a figyelmemet a többi vendégről, méghozzá nem más, mint egy bizonyos tekintet. Nem tudom, hogy annyi ember közül miért éppen őt vettem észre azonnal. Csak arra eszméltem, hogy egyszer csak egy zöld szempárba nézek, abba a zöld szempárba, amit mindennél jobban ismertem ezen a világon.

Ő is idegesnek tűnt, de mintha halvány mosoly játszott volna az ajkai körül. Arról fogalmam sincs, hogy én hogyan nézhettem ki, de remélem nem úgy, mint egy komplett hülye, aki azt sem tudja hol van. Ahogy ez eszembe jutott, próbáltam is előre nézni és az esküvőre koncentrálni. Nem akartam tönkre tenni az apám nagy napját azzal, hogy lélekben ott sem vagyok.

Mikor Sue odaért Charlie mellé és elkezdődött a ceremónia, megkockáztattam felé még egy pillantást. Kavarogtak bennem az érzések, hiszen már tizenegy hónapja nem láttam őt. Most pedig itt ült tőlem nem messze, és annyira jó volt őt újra látni. Hirtelen a semmiből annyira elöntött a boldogság érzése, hogy majdnem elbőgtem magam. Mintha hosszú idő után újra hazataláltam volna.

Meglepő módon az idő hátralévő részében képes voltam odafigyelni a történésekre. Nagy mosoly kúszott az arcomra, mikor az anyakönyvvezető kimondta, hogy Charlie és Sue ezentúl férj és feleség. Az első hitvesi csók után mindenki tapsolni kezdett, mi pedig mind megölelgettük egymást. Mikor Charlie karjai körém fonódtak, szorosan öleltem vissza.

- Minden rendben? – kérdezte.

- Nagyon is – feleltem hatalmas mosollyal.

***

Amint véget ért maga a szertartás, kitört a szervezett káosz. Először körbevették a párt a gratulálni vágyók, aztán pedig elkészültek a hivatalos esküvői fotók rólunk, mindeközben pedig egyszer sem láttam őt.

Hamarosan elkezdődött az ünneplés, én pedig a főasztalnál ültem a család többi tagjával, mikor Leah egyszer csak odahajolt hozzám és a fülembe súgott: - Le sem veszi rólad a szemét.

Azonnal elkezdtem őt keresni a tekintetemmel, és láttam, hogy Leah-nak igaza van. Engem nézett. Én pedig azt hiszem a mai napon először, végre rámosolyogtam. Mert őszintén örültem, hogy itt van. Persze eközben a szívem végig kiugrani készült a helyéről, mintha most találkoznék vele először.

Gondolataimból a táncparkettre lépő Charlie és Sue látványa rángatott ki, akik megkezdték az első táncukat házaspárként. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam-e apámat táncolni, de meglepő módon nem volt olyan kétballábas, mint amilyenre számítottam. Hamarosan többen is csatlakoztak hozzájuk és Leah is elkezdte nyaggatni Seth-et, hogy táncoljon vele.

Éppen őket figyeltem, teljesen elveszve a gondolataimban, mikor egyszer csak megszólalt mellettem egy hang.

- Helló, Swan.

Én pedig még azelőtt elmosolyodtam, hogy felnéztem volna, mert tudtam, hogy ettől a pillanattól kezdve Edward Cullen újra az életem része lett.

Boldog karácsonyt!

Hát már megint itt tartunk... :) Remélem mindenkinek jól telnek az ünnepek, és ha addig nem hallotok felőlem, akkor boldog új évet!

Még annyit hozzá teszek, hogy nem csak az év ér véget hamarosan, hanem a történet is, mivel a következővel együtt már csak 4-5 fejezet van hátra. De ha eljön az idő, úgyis szólni fogok. :D

Még egyszer kellemes ünnepeket!

Abellana

41. fejezet

Sziasztok!
Már itt is van a következő fejezet. Köszönöm azoknak, akik írtak és most is nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre.
Abellana

(Edward)

Azt hiszem életem legutóbbi fél évét úgy lehetne jellemezni, hogy míg a világon mindenkivel izgalmas és elképesztő dolgok történtek, én egy helyben álldogáltam. Ha az emberek megkérdezik, hogy mi újság velem mostanában, még csak azzal sem fáraszthatom őket, hogy most váltam el. Manapság gyorsan lejár a válás szavatossága. Mindenki elválik, kit érdekel még egy? Majdnem egy éve történt, még mindig keseregsz miatta?

Úgy éreztem minden változik körülöttem. Bár talán könnyű ezt érezni tavasszal. Április végén jártunk ugyanis. Kicsivel több, mint egy éve jött ki az a cikk, ami megváltoztatta az életem. Amivel elárultam nagyjából mindenkit, akit szeretek és sikeresen véget vetettem vele a házasságomnak is. És én még mindig ugyanúgy éreztem magam. A barátaim mind remek dolgokat érnek el a munkájukban, vagy éppen családot alapítanak és gyarapítanak. Az apám most készült leányvállalatot indítani Európában. Egyedül én voltam az, aki mozdulatlanul figyelte a történéseket, legtöbbször totálisan elveszve.

Persze nem mondom, hogy nem történt bennem semmi változás valahol legbelül. Sokat gondoltam arra, amit Bella mondott. Arról, hogy már nem voltunk jók egymásnak. Sokat gondoltam a kapcsolatunk végére. És igaza volt. Annak a Bellának és Edwardnak semmi köze nem volt azokhoz az emberekhez, akik egymásba szerettek egy kényszerházasság során. Rájöttem, hogy nem hiányzik az a Bella és tudtam, hogy neki végképp nem hiányzik az az Edward. Nem azt a formánkat hiányoltam mindvégig az elmúlt hónapokban.

Viszont vissza sem tudtunk menni azokhoz az énünkhöz, akik az elején voltunk. Tényleg olyan verembe kerültünk, amiből képtelenség volt együtt kimászni. És mostanában csapott pofon az igazság: Bellának igaza volt. Külön kellett folytatnunk az útjainkat.

Na persze ez nem azt jelenti, hogy ne hiányozna. Még mindig szerettem őt, jobban mint bármi mást a világon. De elfogadtam, hogy annak a fejezetnek le kellett zárulnia. És azt hiszem – végre valahára – minden nap egy kicsivel könnyebb lett felkelni és elkezdeni a napot.

Egyik délelőtt, mikor egy rövid kávészünetről tartottam vissza az irodámba, valaki várt rám az ajtó előtt. Éppen háttal állt nekem, miközben Victoria mondott neki valamit, míg észre nem vett engem. – Áh, Mr. Cullen! Látogatója jött.

Erre megfordult az alacsony női alak és ragyogó mosolyt vetett rám. – Már ha egyáltalán megismersz még – tette hozzá.

- Tanya! – kiáltottam, miközben őszinte mosoly kúszott az én arcomra is. – Hát te meg mit keresel itt? Nem mintha panaszkodnék, örülök, hogy látlak!

- Nos… a vőlegényemet kísértem el New York-ba – felelte, és közben felmutatta a kezén szikrázó gyűrűt. Na mit mondtam? Mindenkivel történik valami izgalmas.

- Azta – nyögtem ki. – Gyere be és meséld el, hogyan is történt ez. Victoria, most ne zavarjon senki.

- Rendben van, Mr. Cullen, de emlékeztetnem kell, hogy ma az édesapjával kell üzleti ebédre mennie.

- A világért sem felejteném el – feleltem neki, visszafogva magam, hogy ne forgassam a szemem. Nem lett volna valami főnökös magatartás. Bevezettem Tanyát az irodámba és ő le is huppant az én székemmel szemben. – Szóval? Ki ez a titokzatos vőlegény?

- Hát… a neve David és igazából több, mint egy éve ismerkedtünk meg. Múlt hónapban kérte meg a kezem, én meg rögtön igent mondtam. Jó ember és nagyon boldoggá tesz.

- Ez nagyszerű, Tanya. Nagyon örülök neked – mondtam őszintén.

- Ja, és mielőtt elfelejtem! Hoztam neked egy kis ajándékot – jelentette be, és felém nyújtotta az ajándékzacskót, ami eddig a kezében volt. – Mégsem jelenhettem meg itt csak úgy üres kézzel.

- Ugyan, semmit nem kellett volna hoznod – nyugtattam meg, de közben benyúltam a zacskóba és kihúztam belőle Tanya ajándékát. Egy üveg whiskey-t.

- Úgy képzelem, a nagymenő New York-i üzletemberek az irodájukban találkozgatnak a fontos ügyfelekkel és olyankor mindig whiskey-vel kínálják őket – magyarázta vigyorogva.

Felnevettem. – Túl sok filmet láttál, Tanya. De köszönöm, nagyon figyelmes tőled.

- Hát ha a fontos ügyfeleidnek nem is, de remélem neked azért jó lesz – mondta, még mindig mosolyogva.

- Igazából… az a helyzet, hogy már nem iszom alkoholt. Körülbelül karácsony óta – jelentettem be, Tanya nagy meghökkenésére. – Túlságosan is… öhm, szóval kezdtem függni tőle.

Kissé elpirulva közöltem ezt, ugyanis eléggé szégyelltem magam emiatt. Tanya néhány pillanatig csendben fürkészte az arcomat, majd mikor megszólalt, a hangja halk volt és gyengéd. – A válás miatt? – kérdezte.

Szomorúan bólintottam. – A válás miatt – sóhajtottam.

- Mit ne mondjak, eléggé meglepett mikor arról olvastam, hogy a gyerekkori barátom házassága csak egy… álca volt. Főként azért, mert én láttam, hogyan néztetek egymásra. Mikor elolvastam azt az újságcikket, csak arra tudtam gondolni, hogy ez nem lehet igaz. Egyértelműen szerelmesek voltatok. Egyszerűen nem akartam elhinni.

Ekkor elmeséltem Tanyának az egész sztorit. Onnantól, hogy kényszerházasságra léptem Bellával, keresztül azon, hogy szerelmesek voltunk és a jövőt tervezgettük, egészen odáig, hogy tönkretettem mindent és a kapcsolatunk menthetetlenné fajult. Tanya döbbenten, de türelmesen és megértően hallgatta végig a történetet. Nekem pedig jól esett elmondani olyasvalakinek, aki semmit sem tudott a helyzetünkről, de akiben mégis megbízom.

Mikor elérkezett az idő, hogy mindkettőnknek mennie kellett, szorosan megöleltük egymást. – Aztán most már ne teljen el ennyi idő megint, mire újra látjuk egymást – mondta.

- Nem fog – ígértem neki. – Köszönöm, hogy meglátogattál.

Tanya bólintott és elindult kifelé, de az ajtó elé érve visszafordult és rám nézett, mint aki mondani akar valamit, de nem biztos benne, hogy tényleg ki kéne-e mondania. Végül azonban döntött. – Tudod… én csak egyszer találkoztam vele, de rögtön tudtam, hogy illik hozzád. Nagy kár érte.

***

Tanya felkavaró utolsó szavai után nekem is el kellett indulnom, hogy találkozzam az apámmal az előre megbeszélt étteremben. Csak annyit mondott, hogy üzleti ügyben kell megbeszélnünk valamit, de őszintén szólva fogalmam sem volt róla, hogy miről van szó.

- Méterek választják el az irodáinkat egymástól, de te egy étteremben szeretnél velem tárgyalni? – kérdeztem, miközben leültem vele szemben.

- Tudod fiam, nem sok ember engedheti meg magának, hogy én várjak őrá aztán ráadásul még kritizálja is a választott helyet – jegyezte meg. Persze igaza volt. Carlisle nem csak az apám, de egyben a főnököm is.

- Vedd úgy, hogy egy szót sem szóltam – védekeztem.

Rendeltünk magunknak és míg ki nem hozták az ételeket, meséltem neki Tanya látogatásáról, ő meg mesélt nekem anya legújabb lakberendezési projektjéről. Mikor azonban elkezdtünk enni, rátért a tárgyra.

- Elég nagy részed volt az európai terjeszkedés előkészítésében – kezdte. – Mit gondolsz, hogy mennek a dolgok?

- Jól – bólogattam. – Szerintem nagyon is jó döntés volt.

- Örülök, hogy így látod. De mint tudod, most jön a neheze. És szükségem van rá, hogy valaki olyan vezesse az ottani irodát, akiben megbízok és aki érti a dolgát – magyarázta. – Edward, azt szeretném ha te irányítanád a céget Párizsban.

Mikor leesett, hogy mit is mondott, kis híján kiköptem a kaját. – Hogy… én?? Igazgassam a céget Párizsban? Költözzek Párizsba?

- Nos, igen. Nyilván az elengedhetetlen része a dolognak.

- De hát… meddig?

- Beletelik minimum néhány évbe, mire minden rendesen elrendeződik – vont vállat.

- Na de… a fiad vagyok! Azt akarod, hogy elköltözzek egy másik földrészre? Mit szólna hozzá anya?

- Megkérdeztem az anyádat, hogy mit gondol a dologról. És nyilván egyik szülőnek sem az az álma, hogy a gyerekétől egy óceán válassza el, de ez a logikus lépés, fiam. Te nagy dolgokra vagy hivatott. Nagyobb kihívásokra van szükséged. Mindketten úgy gondoljuk, hogy talán éppen ez az, ami most neked kell.

Köpni-nyelni nem tudtam. Cikáztak a gondolatok a fejemben, de legfőképpen az érvek, hogy miért nem mehetek Párizsba. Hiszen itt van az egész életem! Carlisle mintha meghallotta volna az aggályaimat, mert a következő pillanatban feltette a legfontosabb kérdést.

- Mi tart vissza?

- Hogy mi tart vissza? – ismételtem meg a kérdését, a legjobb „ezt most komolyan gondoltad?” arckifejezésemmel. – Itt éltem egész életemben. Itt vagytok ti, a családom. A barátaim! Jasper és Alice!

- És Bella – tette hozzá az apám.

- Én… én még csak nem is gondoltam Bellára – hazudtam. Naná, hogy csakis Bellára gondoltam, amióta kimondta az ajánlatát. A legelső gondolatom az volt, hogy nem fogok több mint ötezer kilométernyire költözni Bellától, még akkor is, ha már nem köt minket egymáshoz semmi.

Apám felsóhajtott. – Büszke vagyok rád, amiért olyan jól viselted az elmúlt hónapokat. Úgy tűnt, végre nem csak robotként csinálod végig a napokat. De tisztában vagyok vele, hogy nem léptél még túl a dolgon. Nem fogom meghozni helyetted ezt a döntést, de szerintem nagyon jót tenne neked az új állás és az új hely. És persze tudom, hogy ijesztő gondolat itt hagyni az egész eddigi életedet, de mindenki átesik ezen, aki messze költözik az otthonától.

Borzasztóan idegesítő volt, hogy az érvei teljesen észszerűek voltak. Az agyam teljesen leblokkolt. El sem tudtam képzelni, hogy milyen lenne egy másik országban, idegenek között élni.

- Még van néhány heted dönteni – folytatta Carlisle. – És azt is elfogadom, ha nemet mondasz. Csak arra kérlek, hogy gondold át alaposan.

A következő pár napban mást sem tettem. Egyszerűen nem bírtam nem erre gondolni. Tudtam, hogy ez egy elképesztő lehetőség. Ráadásul mindez teljesen kiszakítana az egyhangú hétköznapokból és új kihívást biztosítana. Szerettem a mostani munkámat is, de nem végeztem szenvedéllyel. Nagyon csábító volt az ajánlat, hogy valami újat és izgalmasat csinálhatnék.

Talán a társasági része sem lenne olyan borzasztó a dolognak. Megismerkedhetnék egy csomó érdekes emberrel. És valószínűleg viszonylag gyakran haza tudnék repülni.

Mégis, nem tudtam arra gondolni, hogy elhagyjam Amerikát. Ha pedig őszinte akartam lenni magammal, pontosan tudtam, hogy a fő visszatartó ok nem más, mint Bella. Ha úgy döntök, hogy Franciaországban folytatom az életem, azzal hivatalosan is lezárom az eddigi szakaszt és továbblépek. Erre pedig még nem álltam készen.

Már majdnem egy hete csak ezen őrlődtem, mikor egyik este Alice-nél és Jaspernél vacsoráztam – Alice főzött nekünk – és beszámoltam nekik az ajánlatról. Mindketten leesett állal hallgattak végig, láthatóan annyira le voltak döbbenve, mint én aznap.

- És mit fogsz mondani? – faggatózott rögtön Alice.

- Fogalmam sincs – sóhajtottam fáradtan. – Mármint… hiszen nem mehetek Párizsba! De közben… miért ne mehetnék?

- Az egyiket biztosan jobban akarod, mint a másikat – mondta Jasper.

- Így van – értett vele egyet Alice. – Érezned kell, hogy hová húz jobban a szíved. Persze nyilván rossz lenne, ha nem látnánk téged majdnem minden nap, na de Párizs! Egy munka még nagyobb felelősséggel! Ez azért nem hangzik rosszul.

- És ha pár év múlva meggondolod magad, hazajöhetsz – tette hozzá Jasper. – De ha elszalasztod ezt a lehetőséget, elképzelhető az is, hogy egész életedben bánni fogod. Na és mi szól a maradás mellett? Csak az, hogy az a kényelmesebb megoldás. Az meg unalmas.

- Nem tudom – nyögtem, végighúzva két kezem az arcomon. – Nem ilyen egyszerű az egész.

Jasper és Alice összenéztek. Nem voltak hülyék, nyilván tudták, hogy mi teszi még nehezebbé ezt a döntést. Ali felsóhajtott és a szemembe nézett. – Lehet, hogy itt az idő, hogy végleg elengedd őt, Edward. Nem állíthatod meg az életed csak azért, mert még mindig ennyire ragaszkodsz hozzá. Túl kell lépned rajta.

Keserűen eszméltem rá, hogy ez a színtiszta és brutális igazság. De mi van, ha ő volt az egyetlen értelmes dolog az életemben? Bella előtt minden annyira… semmilyen volt. Azt sem tudom, ki voltam őelőtte.

***

- Azt hittem már elfelejtetted, hogy szegény öreg édesanyád is létezik – szidott meg Esme, miközben új függönyöket rakott fel az otthoni irodájában, én meg adogattam neki hozzá a csipeszeket. Átrendezte a szobát és éppen több függönyt is kipróbált. – Mit gondolsz, ez jobb, mint az előző?

- Nem tudom, anya – vallottam be. – Szerintem az is ugyanilyen volt.

Anyám felhorkantott. – Ti férfiak használhatatlanok vagytok. Szóval, miért is nem látogattál meg korábban?

- Lefoglalt a döntéshozatal – feleltem. – Tudom, hogy már előbb jönnöm kellett volna. Sajnálom.

Esme leszállt a létráról amin eddig állt, és összevont szemöldökkel rám nézett. – Szerintem te már meg is hoztad a döntést. Csak próbálod magad lebeszélni róla.

Felsóhajtottam. Naná, hogy megint igaza van. – Kérdezhetek valamit, anya?

- Hát persze, édesem – vágta rá azonnal.

- Milyen voltam pár évvel ezelőtt? Mármint te milyennek láttál?

Esme aggódó pillantást vetett rám. – Mire gondolsz pontosan?

Elmagyaráztam neki a gondolataimat a Bella előtti életemről, hogy milyen üresnek tűnt így visszanézve. Mintha az nem is én lettem volna.

- Jaj, drágám – tette egyik tenyerét Esme az arcomra. – Természetes, hogy az első igazán nagy szerelem megváltoztat és most már az azelőtti dolgok lényegtelennek tűnnek. De azt hiszem te attól félsz, hogy éppen ezért a Bella után történt dolgok is azok lesznek. Pedig ez nem így van. Egy tudásra szomjazó, becsületes fiú voltál, remek barát és szerető báty. Most pedig egy keményen dolgozó férfi vagy, sikeres üzletember és törődő nagybácsi. Még mindig ugyanaz az ember vagy, csak most már átéltél egyet s mást.

Hirtelen muszáj volt magamhoz húznom és átölelnem őt. Esme képes volt több hónapnyi aggódást és felgyülemlett kételyt eloszlatni mindössze pár mondattal.

- Igazad volt – mondtam halkan, miután elengedtem őt. – Azt hiszem egy ideje már tényleg megvan a döntésem. Csakis előre mozoghatok tovább, nincs más irány.

Anyám elmosolyodott. – Én pedig tudom, hogy nem volt könnyű ezt választani. De nagyon büszke vagyok rád.

Pár napig még érlelgettem magamban ezt az elhatározást, próbáltam hozzászoktatni magam. Teljes magabiztossággal akartam kijelenteni az apámnak, hogy tényleg ezt szeretném. Az az igazság, hogy az utóbbi két hét többet segített a továbblépésben, mint bármi más az ezt megelőző egy évben. Minden kétséget kizáróan szerettem Bellát. Nem hiszem, hogy valaha is képes leszek még egyszer ennyire szeretni valaki mást. De ha örökké csak vágyódom utána, az nem élet. Itt az ideje, hogy végre magamért tegyek valamit.

Már május közepe volt, mikor elérkezett a nap. Tudtam, hogy ideje hivatalosan is bejelenteni a döntésemet. Olyan vidáman keltem fel aznap reggel, mint már régóta nem.

Mielőtt kiléptem a házból, hogy munkába induljak, az előcsarnokban megállított az épület portása. – Mr. Cullen! Itt van a postája!

Felém nyújtott néhány borítékot, én pedig hálásan biccentettem és átvettem őket, hogy a kocsiban át tudjam nézni. Azonban még mielőtt kiléphettem volna, valami megragadta a figyelmemet. Legfelül egy levél volt, rajta egy Seattle-i címmel. Kíváncsian bontottam fel a borítékot és néztem bele a tartalmába. Ami pedig benne volt, arra egyáltalán nem számítottam.

Egy meghívó Sue Clearwater és Charlie Swan esküvőjére.

40. fejezet

Sziasztok!
Először is köszönöm annak a három embernek, aki írt, de még mindig nagyon várom a véleményeket, hiszen ennél jóval többen vagyunk itt és hát nyilván elszomorító az érdektelenség. Addig is itt lenne a következő fejezet, ami most elég rövid, de nemsokára elérkezünk az izgisebb részekhez. ;)
Abellana

(Bella)

Akármennyire is szerettem a független felnőtt nő szerepét játszani, rájöttem, hogy karácsonykor nem valami jó szingli csajnak lenni. Ezen az sem segített, mikor két nappal karácsony előtt, több mint hat órányi repülés után a tömött Seattle-i repülőtéren kellett átverekednem magam boldog családok és ölelkező párocskák között, hogy megkeressem az apámat. Hol is volt már a tavalyi karácsony és annak minden tökéletessége…

- Bells! – kiáltotta izgatottan egy ismerős bajusz, ami úgy tűnt az apámhoz tartozik, de olyan szokatlanul széles volt a vigyora, hogy nehéz volt megmondani. Na tessék! Még Charlie is egyike azoknak a makulátlanul boldog embereknek, akiket annyira gyűlölök most.

- Szervusz, apa – motyogtam, morcosan húzva magam után a bőröndömet.

- Azt add csak ide – vette át Charlie. – Jól utaztál?

- Pompásabb nem is lehetett volna – feleltem szarkasztikusan.

- Akkor jó – bólintott apám, észre sem véve bosszús hangulatomat. – Sue már nagyon várt téged.

Charlie és Sue nem olyan régen kiköltöztek Seattle egyik kertvárosi részébe, hogy ott tengessék tökéletesen idilli mindennapjaikat. Mikor megérkeztünk a házukhoz, magam is láthattam, hogy Charlie igazat mondott. Sue tényleg izgatottan fogadott. És én is örültem, hogy láthatom.

- Szóval… - kezdte Charlie, mikor leültünk vacsorázni. – Milyen az élet New Yorkban?

- Hát… már nagyon megszoktam az új lakást, Jess-szel elég jó kis helyet csináltunk belőle. És a könyvtárban is szeretek dolgozni. A suli kemény, de legalább lefoglal – vontam meg a vállam.

- Még mindig a Harvard az irány? – érdeklődött Sue.

- Legalábbis ez az A-terv – feleltem. – Ha valami csoda folytán felvesznek, akkor sem tudom, hogy anyagilag megoldható-e.

- Emiatt igazán nem kell aggódnod, Bells – nézett rám Charlie. – Már mondtam neked, hogy megoldjuk. Gyerekkorod óta erre készülsz, úgyhogy most csak koncentrálj arra, hogy a legtöbbet hozd ki magadból.

- Próbálkozom – bólintottam. – Rosalie rengeteget segített, hogy a lehető legjobb legyen a jelentkezési lapom.

- Rosalie Cullen? – kérdezte a szemöldökét összevonva Charlie. – Azt hittem, nem kedveled.

- Csak sosem szerettük egymást kifejezetten – vontam vállat újra. – De még régebben felajánlotta, hogy segít, aztán a tanév elején rájöttem, hogy ez egyedül nem fog menni. Úgyhogy felhívtam és tényleg nagyon rendes volt.

- Nem tudtam, hogy tartod a kapcsolatot Cullenékkel – jegyezte meg.

- Mert nem is igazán. Vagy legalábbis nem annyira, mint azelőtt. Esme és Carlisle néha érdeklődnek felőlem. És Rosalie-t sem láttam már vagy egy hónapja. Egyszer-kétszer küldött képeket az újszülött kislányáról azóta, de ennyi.

- Hát… örülök, hogy még mindig kedvesek veled – felelte Charlie. – Talán előbb-utóbb Edwarddal is újra felveszed a kapcsolatot.

Éreztem, ahogyan megnyúlik az arcom Edward említésére. Sue éles pillantást vetett az apámra, mintha azt mondaná „na tessék, most megcsináltad, kellett neked Tudjukkit emlegetni”. Néhány pillanatra csönd borult az étkezőre, míg végre meg bírtam szólalni. – Azt hittem, haragszol rá.

- Nem volt szép amit tett, ez tény – dörmögte Charlie a bajsza alatt. Láthatóan megbánta már, hogy felhozta Edwardot. – Csak mikor megemlítetted, hogy még mindig jóban vagy a családjával, gondoltam esetleg errefelé tarthat a dolog…

- Pedig nem tart arrafelé a dolog, hogy újra összejöjjünk, nekem elhiheted. És szeretek egyedül lenni, apa. Persze kicsit nehéz most az ünnepek alatt, de úgy egyébként nagyon is jól vagyok.

- Értem én – adta meg magát Charlie, majd újra mosoly ült az arcára. – Felejtsük el, hogy bármit is mondtam.

Mégis miután befejeztük a vacsorát és a hosszú repülőútra hivatkozva elvonultam a vendégszobába lefeküdni, még hallottam kettejük szavait a folyosóról.

- Nem kellene Edwardot emlegetned – feddte meg Sue az apámat. – Lehet, hogy Bella most már rendben van és boldog, de azért még biztosan fáj neki. Pláne karácsonykor.

- Tudom, egyszeri botlás volt – védekezett Charlie. – És büszke vagyok Bellára meg mindenre, amit elért. Csak félek, hogy nem talál Edwardnál megfelelőbb társat magának. Tudom, hogy mit tett vele az a fiú, de akkor is. Mindig láttam rajta, hogy mennyire szereti a lányomat.

Ennél többet nem is akartam hallani. Hirtelen tényleg elviselhetetlenül kimerültnek éreztem magam és a világ leggyorsabb zuhanya után bebújtam az ágyba. Aznap éjjel a tavalyi karácsonyról álmodtam és arról, hogy idén megismétlődik. Hogy Edward újra a karjaiban tart és édes csókot váltunk a feldíszített fa árnyékában. De végül csak könnyekkel az arcomon ébredtem.

***

A másnap délelőttöt Leah-val töltöttem. Elvégeztünk még egy kis utolsó karácsonyi bevásárlást, aztán beültünk egy étterembe megebédelni. Kezdett nekem tényleg olyan lenni, mint egy nővér, aki eltereli a figyelmemet a gondokról és akivel jól érezhetem magam. Mikor visszaértünk a szüleink házába, ott már nagyban folyt a készülődés másnapra. A konyhából ínycsiklandozó sütemény illata szálldogált kifelé, miközben Charlie éppen felállította a fát, amit utána négyen díszítettünk fel.

Gyerekkoromban sosem volt ilyen az ünnep. Renée soha életében nem sütött sütit, és azt sem engedte, hogy hozzányúljak a fához, amit mindig a legújabb hülye trend alapján díszített fel ő maga. A tavalyi volt az első alkalom, hogy közel kerültem egy igazi, családi karácsonyi élményhez. Viszont ez most itt az én családom volt. Az apám, aki végre boldog. A nő, akinek ezt köszönheti. Na meg persze Leah, és még Seth is, aki csak holnap érkezik. Végignéztem rajtuk, és hirtelen már nem sajgott annyira a szívem Edward miatt.

Másnap elérkezett karácsony napja, amit immár Seth-tel kiegészülve öten ünnepeltünk. Két nappal ezelőtt még nem hittem volna, hogy jól fogom magam érezni. Azt hittem, hogy magányos leszek és magamba fordulok. Ehelyett rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. Vannak emberek, akik törődnek velem.

Este asztalhoz ültünk, hogy elfogyasszuk a vacsorát, amivel Sue fáradozott egész nap. Egy ideig jókedvű beszélgetéssel telt a vacsora, sokat nevettünk és jól éreztük magunkat. Aztán amikor egy kicsit elcsendesedtünk, Charlie egyszer csak megköszörülte a torkát, olyasfélén, mint mikor az ember tudatni akarja, hogy fontos bejelentenivalója van.

- Örülök, hogy mindannyiunknak sikerült összegyűlni ezen az ünnepen, ugyanis van valami, amit már régóta meg szerettem volna tenni – kezdte. Ekkor kihúzott egy kis dobozkát a zsebéből, de egészen addig fel sem ismertem, hogy mi az, míg nem folytatta. – Tudjátok, hogy bár különböző okokból, de sem Sue, sem én nem voltunk szerencsések a szerelemben. Régóta ismertük egymást és mindig is barátok voltunk, de egészen egy évvel ezelőttig fogalmam sem volt róla, hogy valójában ő az, akivel le akarom élni az életem. Úgyhogy most itt, a gyerekeink előtt szeretném feltenni a kérdést. Sue, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül?

Mind tátott szájjal bámultuk a kibontakozó jelenetet, Leah még a kezeit is az arca elé kapta. Sue azonban nyugodt mosollyal nézett az apám szemébe, mintha tudta volna, hogy egész eddigi élete a mostani pillanathoz vezette el. Néhány pillanatig körbenézett rajtunk, mintha az áldásunkat kérné. És habár én túlságosan le voltam döbbenve, legbelül tudtam, hogy ennek így kell történnie. Seth biztató mosollyal bólintott az anyjának, Leah pedig hozzám hasonlóan kíváncsian figyelte a történéseket.

- Hát persze, hogy hozzád megyek – felelte végül Sue. Leah elkezdett tapsikolni – amivel hirtelen Alice-t jutatta eszembe –, és még az én szám is mosolyra húzódott, miközben Sue ujjára került a gyűrű.

Tavaly karácsonykor egy várva várt kisbaba születésének voltam tanúja, idén egy eljegyzésnek. Elképesztően örültem az apám boldogságának, hiszen nagyon is megérdemelte, de mindeközben nagyon is tudatában voltam, hogy egy aprócska részem irigykedik.

***

Éjszaka leginkább csak forgolódtam, így hát egy idő után feladtam az egészet és halkan leosontam a konyhába, hogy igyak valamit. Nagy meglepetésemre azonban már ott találtam a konyhapultnál üldögélő Sue-t. A leendő mostohaanyámat. Kezeit egy gőzölgő bögre köré fonta és ugyanaz a békés mosoly ült az arcán, mint az este.

- A menyasszony a konyhában tölti az éjszakát? – kérdeztem viccelődve.

Sue felnevetett. – Ilyenkor a legcsendesebb a ház. Kellett egy kis egyedüllét, hogy az agyam felfogja ezt a sok boldogságot. Már ha ennek van értelme.

- Én értelek – bólintottam. – Hát… nem akartalak megzavarni.

- Nem zavarsz, drágám. Ülj csak le, főztem egy kis gyógyteát. Kérsz te is?

Újból bólintottam, mire Sue kiöntött nekem is a gőzölgő italból és elém tette a bögrét. – Milyen jó is, mikor a kicsattanó boldogság miatt nem tud elaludni az ember – emlékeztem vissza mosolyogva.

Sue egy hosszú pillanatig fürkészte az arcomat és abban a pillanatban mindentudónak tűnt. – Valószínűleg most el sem tudod képzelni, hogy mikor fogsz újra így érezni te is – jegyezte meg. – De lesz még sok boldog éjszakád az életben, hidd el nekem.

- Remélem – feleltem halkan.

- Tudod… mikor évekkel ezelőtt meghalt az én Harry-m, azt hittem, hogy nekem is ennyi jutott és kész. Úgy voltam vele, hogy ezentúl a családomnak fogok élni. Azelőtt évtizedekig voltam feleség és anya és mikor kiszakadt egy rész a szívemből, elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha is leszek még boldog. És az a vicces, hogy ezekben az évtizedekben végig ismertem az apádat. Barátok voltunk, akik évente egyszer-kétszer látták egymást. Aztán valami mássá változott ő nekem és hirtelen azt vettem észre, hogy újra tudok lélegezni és szívből jövően nevetni.

Sue átnyúlt a pulton és megszorította a kezem.

- Sosem tudhatod, hogy milyen formában talál rád a boldogság újra – folytatta. – De újra rád fog találni, ebben nem kételkedem.

***

Két nappal később már nem morcosan, de összekuszálódott gondolatokkal repültem vissza New Yorkba. Mielőtt Charlie kivitt a repülőtérre, Sue egy meleg öleléssel ajándékozott meg és mikor az apám idegesen tudakolta meg, hogy jól tette-e, amit tett, megnyugtattam. Ő és Sue tökéletesen illettek egymáshoz.

Nem túlzás azt mondani, hogy az év hátralévő részében jóformán csak az ágyamban punnyadtam. Igazából nem is bántam. Odakint borús és hideg volt és én úgy éreztem, már nincs energiám semmihez ebben a pár napban. Egyszer merészkedtem csak ki, mikor Alice-szel találkoztam.

Persze az év legutolsó napján már nem ez volt a helyzet. A kis csapatunk – Jessica, Angela és Ben, Mike, Eric, na meg persze én – alaposan bebugyolálta magát és délután kimentünk a Times Square-re.

Az első pár óra nehezen telt. Nagyjából sikerült elszórakoztatnunk egymást, de hideg volt és a fiúk panaszkodtak, hogy éhesek, hiába kajáltak be mielőtt idejöttünk. Aztán miután besötétedett és elkezdődött a műsor, minden jobb lett. Azt hittem, úgy fogom magam érezni mint egy szűkösködő hering a dobozban, de igazából eléggé emelkedett volt a hangulat. Nagyjából egymillió ember volt körülöttünk és én mégis úgy éreztem, mindegyikükkel osztozom az élményben.

Mielőtt elkezdődött a visszaszámlálás, azon morfondíroztam, hogy tavaly ilyenkor kíváncsian vártam, hol lesz a mostani Bella Swan. És habár nem hittem volna, hogy elvált nőként a barátaimmal fogok fagyoskodni a tömegben, semmit sem csináltam volna vissza. Nem bántam meg a döntéseimet.

- Tíz… kilenc… nyolc…

Az emberek körülöttünk elkezdtek visszaszámolni, mi pedig egymásra vigyorogtunk miközben beszálltunk. Miután elhangzott az „egy” is és mindenki boldog új évet kívánt egymásnak, mindenfelé csókot váltó párokat láttam, de ebben a pillanatban nem irigykedtem. Örültem nekik. Ugyanis most mindennél erősebben éreztem az új lehetőségeket a levegőben.

Bármi is lesz jövő ilyenkor, biztos vagyok benne, azt a sors akarja így. Azt hiszem végül mégiscsak boldog voltam. Tudtam, hogy ez a Bella nem fog egyetlen lehetőséget sem elszalasztani az új évben.

39. fejezet

Sziasztok! :)
Hát először is, tényleg köszönöm, hogy írtatok az előző fejezethez. Remélem, akinek van ideje elolvasni egy-egy fejezetet, annak most is van egy plusz perce arra, hogy írjon véleményt, mert tényleg sokat jelentenek ám. ;) Novembertől nekem irány vissza dolgozni, úgyhogy nem hiszem, hogy ezentúl is ennyire elkényeztetlek titeket a friss gyakoriságával, de azért próbálkozom majd. :D
Abellana

(Edward)

Alice-szel álldogáltam a helyiség egyik sarkában, miközben mindketten Jasper-t figyeltük. Sorban mentek oda hozzá az emberek, hogy gratuláljanak vagy hogy dedikáltassák a könyvüket. A mai napon jelent meg ugyanis Jasper regénye és ezt ünnepelte meg a kiadója. Az előzetes kritikák nagyon jók voltak, úgyhogy nem csoda, hogy mindenki akart vele váltani egy-két szót.

- Szóval ilyen az írófeleségek élete – sóhajtott Alice. – Hogy bírják ki?

- Fel a fejjel, Ali. Biztos nem lesz mindig ilyen – biztattam.

- Tudom, tudom – legyintett. – És félre ne érts, annyira örülök a sikerének. Nincs még egy olyan ember, aki ennyire megérdemelné. Csak mostanában ő folyton dolgozott, én meg folyton tanulok. Alig látjuk egymást. Frusztráló az egész.

Alice néhány pillanatra elhallgatott, majd a fejéhez kapta a kezét.

- Basszus, annyira hülye vagyok! Nem akarok épp neked panaszkodni.

- Köszi, Alice – motyogtam savanyúan.

- Tudod, hogy értem…

- Nyugodtan panaszkodhatsz nekem – feleltem. – Sőt, imádom amikor az emberek körülöttem panaszkodnak. Elnyomja a saját nyomoromat.

- Akkor annyit panaszkodom majd, hogy időd sem lesz mással foglalkozni – szorította meg a karomat.

- Remek barát vagy – mondtam, mire mindketten elnevettük magunkat.

Nem sokkal később Jasper végre el tudott szabadulni egy kicsit és odajött hozzánk. – Na, mit gondoltok? – kérdezte, miközben magához szorította a feleségét.

- Zseniális volt, bébi – lelkendezett Alice. – Hemingway labdába sem rúghat melletted.

- Hát szegény még a születésem előtt meghalt, úgyhogy esélye sem volt – felelte Jasper, majd elmosolyodott és egy csókot nyomott Alice arcára.

- Nem is tudom, Jazz – vontam vállat. – Beleírhattál volna egy-két autós üldözést vagy ilyesmi, néhol elég uncsi volt.

- Tudom, hogy csak viccelsz, de azért utállak – nézett rám a legjobb barátom.

- Nem is – ellenkeztem. – Imádsz engem. Minden nap minden pillanatában csakis én járok a fejedben.

- Hát ilyen átlátszó vagyok? – kérdezte.

- Na jó, most már hagyjátok abba, mert kezdek megijedni – szólt ránk Alice.

- Nagyszerű volt, Jazz. Természetesen – mondtam ezúttal komolyan. – Csak nem akarom, hogy elbízd magad.

- Rögtön gondoltam – vigyorgott Jasper.

Én már nem maradtam sokáig ezután, tudtam, hogy Alice most már nélkülem is meglesz. Másnapra ők ketten egy lazább partit terveztek a saját lakásukban, hogy a barátaikkal is megünnepelhessék Jasper sikerét.

Mikor kiléptem az épületből, le akartam inteni egy taxit, de meggondoltam magam. A szokásosnál kicsivel melegebb volt az október esti levegő és úgy döntöttem, jól esne kiszellőztetni a fejem, így hát inkább sétáltam. Persze azt sem bántam, ha elodázhatom a pillanatot, amikor belépek az üres lakásba. Minden napnak ez volt a legrosszabb pontja, és még mindig nem szoktam hozzá.

Pár hete elgondolkodtam azon, hogy esetleg eladom ezt a lakást és keresek egy másikat. Hiszen itt minden Bellára emlékeztetett. Őelőtte ez csak egy jól berendezett, de elég lelketlen hely volt. És utána is az. Komolyan eljátszadoztam a gondolattal, de végül úgy döntöttem, hazamenni minden este egy olyan lakásba, ahol semmi sem emlékeztet Bellára, még rosszabb lenne. Ezzel talán csak a saját dolgomat nehezítem, de még nem voltam képes teljesen elengedni őt.

Végül persze csak elérkezett a pillanat, amikor hazaértem. Péntek este volt, és ilyenkor a szokásos hétköznap esti egy üveg sörnél többet is megengedtem magamnak. Így mégiscsak elviselhetőbb lett a magány. Bár nem mindig. Némely napokon az alkohol sötét gondolatokat és önsajnálatot hozott magával, mintsem megnyugvást. De ma este szerencsére az utóbbit.

***

Másnap miután sikerült felébrednem és elűznöm a fejfájásomat, a délután azzal telt, hogy otthon dolgoztam, este pedig természetesen Alice és Jasper partijára mentem. Mikor azonban odaértem, Alice szokatlan szerelésben nyitott ajtót. Rózsaszín dzseki volt rajta, pöttyös sállal meg valami retró szemüveg. Úgy nézett ki, mintha a 60-as évekből lépett volna elő.

- Ez meg… micsoda? – kérdeztem köszönés helyett.

- A jelmezem – válaszolta, mintha ezt még a hülyének is tudnia kellene. – És te mi a frász vagy?

- Alice, te meg mi a francról beszélsz?

Ekkor beléptem a lakásba és észrevettem, hogy voltak minimum ötvenen és mindenki idióta hacukában parádézott.

- Ugye nem felejtetted el? – kérdezte Alice fenyegető hangon, miközben mutatóujját a képembe tolta. – Direkt mondtam neked még vagy egy hete, hogy jelmezben gyere!

- De hát csak Jasper könyvét ünnepeljük! – ellenkeztem.

- Ja – bólintott Alice. – Egy elő-halloweeni bulival. Többször is szóltam neked.

- Hát akkor az agyam biztosan megkímélt ettől az információtól – vágtam rá. – Tudod, hogy utálom a beöltözősdit.

Alice frusztráltan morgott egyet. – Néha olyan begyöpösödött tudsz lenni! Áh, érdekel is engem! Keresd meg Jaspert, én házigazdáskodom.

Így is tettem és egy perc sem telt bele mire megláttam Jaspert.

- Nem vettél jelmezt? – tárta szét a karját. – Alice látott már? Ki fog nyírni!

- Már megtörtént – feleltem. Végignéztem a legjobb barátomon, aki egy fekete köpenyt és vámpírfogakat viselt. – Nagyon ötletes.

- Óh, köszi – mosolyodott el Jasper, mintha tényleg megdicsértem volna.

- Próbáltam szarkasztikus lenni – magyaráztam. – Tök hülyén nézel ki.

- Hogy te milyen egy angyal vagy – legyintett Jasper.

Az ugratásom ellenére töltött nekem egy italt, én pedig közben végigpásztáztam az embereket. – Szóval – köszörültem meg a torkom. – Vártok még vendégeket?

- Nem tudom, biztos van olyan, aki nincs még itt – vonta meg a vállát Jasper. Ekkor mintha eszébe jutott volna valami, összevonta a szemöldökét és az arcomat kémlelte. – Ő nem tudott eljönni, ha erre gondolsz.

- Csak kérdeztem – vontam vállat én is, mintha nem lenne nagy dolog. Pedig egész nap az járt a fejemben, hogy mi van, ha ő is itt lesz. Féltem egy kicsit a lehetséges találkozástól, de közben izgatott is voltam. Úgy tűnik a semmiért.

A buli egész jó volt, annak ellenére, hogy mindenki azt kérdezgette, miért nem vagyok beöltözve. Mikor kicsit elegem lett az emberekből és el akartam vonulni néhány percre, benyitottam az egyetlen olyan helyiségbe, ahol tudtam, hogy nem lesz senki. A hálószobába. Leültem Alice asztalához és kifújtam a levegőt. Ekkor jöttem rá, hogy legbelül végig reménykedtem benne, hogy esetleg ma láthatom. Néha annyira hiányzott, hogy az már fájt. Kétségbeesetten ébredtem rá megint, hogy milyen elveszett vagyok mostanság.

Néhány perc múlva úgy döntöttem, ideje újra szocializálódni, de akkor megpillantottam valamit. Az asztal fölött a falon volt egy kis rész, ahova Alice polaroidokat ragasztgatott. Láttam már néhányszor ezeket a képeket. Ő és Jasper, család, barátok… némelyiken én is rajta voltam. De volt ott egy új kép is, amit eddig sosem láttam. Alice és Bella a kamerába mosolyogtak, a háttérben pedig csak a ragyogó kék ég és néhány pálmafa látszódott. Megbűvölve bámultam a képet, talán még a szám is tátva maradt közben. Mikor azonban hirtelen kinyílt az ajtó, majdnem felugrottam ijedtemben.

- Edward? Hát veled meg mi történt? – érdeklődött Alice.

- Csak, öhm… kicsit ki akartam szabadulni az emberek közül – magyaráztam.

- Oké – vont vállat, majd az asztal egyik fiókjában kezdett keresgélni valamit. – Valaki elvágta az ujját és emlékszem, hogy volt még itt egy doboz ragtapasz.

Ekkor vette észre, hogy az én figyelmemet mi kötötte le és követte a tekintetem. – Mikori ez a kép? – kérdeztem.

- Óh. Augusztusban készült. Bella és én elmentünk Los Angelesbe egy hétvégére.

- Értem – feleltem halkan. Alice a vállamra fektette a kezét és biztatóan megszorította. – Nem tudom mit csináljak. Próbálok túllépni, de… láthatóan neki sokkal jobban megy.

- Ha hiszed, ha nem, neki is nagyon fáj – bizonygatta Alice. – És ez különben sem valami verseny, hogy ki tud előbb túllépni a másikon. Csak koncentrálj magadra, Edward. Mert ha azt hiszed, hogy az élet csak Bellával élet, akkor tényleg csinálnod kell valamit. Meg kell találnod önmagad. Akárcsak neki saját magát. Kezdd mondjuk azzal, hogy ne szenvedj itt egyedül. Gyere ki és vegyülj el az emberek között.

- Jól van – sóhajtottam. – De ha még egyszer megkérdezi valaki, hogy miért nem vagyok jelmezben…

- Akkor megmondom nekik, hogy azért, mert egy fásult öreg úr vagy – szólt közbe Alice.

***

Pár nappal később meglátogattam a húgomat, aki már a terhessége végén járt, éppen ezért amikor Emmett dolgozott, valaki mindig volt nála hogy segítsen Brady-vel, és habár ez a valaki többnyire az anyám volt, ma én voltam a soros.

Mikor Rosalie ajtót nyitott, majdnem leesett az állam. És ezt ő is észrevette.

- Ha most megjegyzést teszel a méretemre, én esküszöm, hogy képen töröllek – mondta rögtön, miközben beléptem az otthonába.

- Eszembe se jutott – hazudtam. – Különben is, ragyogsz. Jól áll neked a kismamaság.

Rose lehuppant egy kényelmes fotelbe és megsimogatta a pocakját. – Értékelem, hogy mind hajlandóak vagytok füllenteni – nevetett.

- Már nagyon közel jársz, igaz? – kérdeztem, miközben leültem vele szemben a kanapéra.

- Bizony. Még pár hét és lesz egy unokahúgod is – mosolygott rám.

- Alig várom – feleltem őszintén. – Apropó, hol van Brady?

- Még szunyókál. Örülök, hogy itt vagy, Edward. Mármint azért is, mert segítesz, de igazából beszélni is akartam veled.

- Miről? – kérdeztem óvatosan. Ha Rosalie beszélni akar az emberrel, az sokszor nem jól sül el.

- Nem láttad azóta Jacob Black-et, ugye?

Nem kellett részleteznie, hogy mikor is volt az „azóta”. Mikor Jacob kiszivárogatta a történetünket, hogy tönkretegye az életem. Persze azután én magam tettem tönkre. – Persze, hogy nem – feleltem Rose-nak.

- Emmett összefutott vele egy konferencián nemrég – magyarázta. – Olyanokat mondott neki, hogy direkt bujkálsz előle, meg hogy ő nyert. Tudod, a szokásos elmebajai.

Összeszorítottam a fogam. – Meg tudnám ölni – sziszegtem.

- Hát éppen ez az! Mármint nem azt javaslom, hogy öljük meg – tette hozzá Rose gyorsan. – De mint tudod, mikor először beszélt rólad a sajtónak… eredetileg tönkre akartam őt tenni. Csak aztán jött apa azzal a szöveggel, hogy mi nem olyanok vagyunk, blablabla. – Bólintottam, jelezve hogy emlékszem. – Nos, sokat gondolkodtam azóta. És arra jutottam, hogy mi már felnőttek vagyunk. A magunk urai. Jacob Black pedig átlépett egy határt.

- Mire célzol? – vontam össze a szemöldököm.

- Nos, kedves bátyám… mit szólnál ha elintéznénk Jacob Black-et? Csak bólints és én máris ráállítom a legjobb embereket. Az összes lehetséges szennyet előkotorják az életéből.

Tátott szájjal néztem Rose-ra. Tulajdonképpen a maga furcsa módján ez egy elég kedves ajánlat volt tőle. És hát mi tagadás, én is belefáradtam abba, hogy örökké én legyek a jófiú, míg ő folyton csak ellenem áskálódik. Igen is megérdemelte, hogy visszavágjunk neki.

- Benne vagyok – bólintottam. – Csináljuk ki a szemétládát!

Rosalie elmosolyodott, és pont abban a pillanatban mintegy végszó gyanánt a mellette lévő bébiőr hangszórójából felhangzott Brady sírása. – Úgy tűnik, valaki ébredezik – jelentette be. – Mindjárt jövök.

Miközben Rose a babához ment, elégtétellel gondoltam arra, hogy végre a kezünkbe vesszük az ügyet. Szerettem a családomat. Szerettem, hogy becsületes és dolgos emberek. De nem mindig értettem velük egyet. Én hittem abban, hogy Blacknek bűnhődnie kell.

Pár perc múlva Rosalie visszatért, ezúttal az unokaöcsémmel a karjában. Felnevettem, mikor megláttam, és egyben ekkor esett le, hogy ma október 31-e van. Brady ugyanis egy aprócska Popeye jelmezben volt.

- Hát ez nagyon édes. Na gyere ide, te kis vasgyúró – gügyögtem neki hülyén, miközben átvettem Rosalie-tól. – Ezt tuti, hogy Emmett-től kapta.

- Nem tőle – rázta a fejét Rose. – Habár utána már nagyon sajnálta, hogy nem neki jutott eszébe.

- Azt sem tudom elképzelni, hogy te ilyet vennél neki – mondtam.

- Nem is tőlem kapta, de én is rögtön beleszerettem ebbe a jelmezbe, amikor megláttam. Nincs cukibb, mint egy baba Halloween kosztümben – jelentette ki Rose, majd kis habozás után újból megszólalt. – Igazából… ezt Bellától kapta.

Erre felkaptam a fejem. – Szeptember elején felhívott – magyarázta. – Néha fel szokott jönni. Segít Brady-vel. Én meg segítek neki egy-két dologgal, ami jól mutat majd a jelentkezési lapján.

- Én… nem is tudtam. Mármint hogy találkozgattok – habogtam döbbenten.

- Nem nagyon tudtam, hogy szóljak-e neked – vont vállat. – Nem akartam egyszer csak kinyögni, hogy „hé Edward, amúgy képzeld, néha Bellával lógok.” De végül is Brady nagynénje volt, mikor ő megszületett, úgyhogy…

- Nem kell magyarázkodnod, Rose – mosolyogtam rá. – Megértem.

Tényleg megértettem, de ugyanakkor féltékeny is voltam. Mindenkire, aki tartja vele a kapcsolatot és tudja, hogy mi történik vele nap mint nap. Furcsa volt belegondolni, hogy míg én semmit sem tudok róla többé, a családom és a barátaim életének attól ő még ugyanúgy a része maradt. Még Rosalie életének is. Ez volt az igazán megdöbbentő.

***

Teltek múltak a napok, nagyjából ugyanúgy mint eddig, azzal a különbséggel, hogy tényleg próbáltam egy kicsit kizárni Bellát a fejemből és magamra koncentráltam. A húgom Jacob Black-hadművelete egész jó figyelemelterelésnek bizonyult, de mikor már vagy egy hete nem történt semmi, kezdtem elcsüggedni. Rosalie persze azt mondta, ez csak annyit jelent, hogy Black titkai mélyebben rejtőznek. Jelentsen ez bármit is.

Eközben közeledett a hálaadás és a karácsonyi szezon, na meg Rosalie szülésének az időpontja is, ezért hát feladtam, hogy még ebben az évben látni fogom Jacob bukását. Egészen addig, míg november közepén egy napon Rose felhívott azzal, hogy másnap reggel első dolgom legyen átbogarászni a New York Times-t. Attól féltem, hogy megint rólam írnak valamit, de ő megnyugtatott, hogy ennél valami örömtelibbet fogok találni.

És igaza is lett. Egy aprócska cikk volt az, amit találtam – mert hát mégis csak Jacob Blackről beszélünk, nem valami hírességről, akármennyire is kielégítő lett volna egész oldalas cikkben látni a megsemmisülését. A cím annyi volt: „A New York-i üzletembert lecsukják adócsalás miatt”. Majdnem kiköptem a kávémat, mikor megláttam, hogy Jacobról van szó, de igazából a sok mocsoksága mellett egy ilyen dolog már nem tudott meglepni. Még aznap visszahívtam Rosalie-t, hogy megkérdezzem, el tudnánk-e juttatni egy kis csomagot Blacknek.

Másnap ott ültem a húgom mellett, aki már majd’ kipukkant és az ágyhoz volt kötve a terhessége utolsó napjaiban.

- Bárcsak láthatnám az arcát, amikor megkapja – mondta vágyakozva.

- Ne is mondd – nevettem. Én is azt kívántam, bár légy lehetnék a falon, mikor Jacob Black kinyitja a kis dobozkát, amiben egy szappan lapul, mellette pedig egy papíron az üzenet: Azt javaslom, odabent ne hajolgass. Üdvözlettel, Edward Cullen.

- Tudod, Edward… - kezdte Rose. – Nem hiszem, hogy tényleg azt csinálják a börtönben, ha valaki lehajol a szappanért.

- Nem ez a lényeg, Rose. Hanem az, hogy enyém az utolsó szó.

- Igaz – bólintott. – Ha nem lennék várandós, most koccinthatnánk pezsgővel. De maximum dobozos almalevet tudok felajánlani.

- Így is elég édes a káröröm – feleltem nevetve, majd a hasára mutattam. – Inkább azt mondd meg, hogy ez meddig tart még. Világrekordra hajtasz?

- Igazából alig várom már, hogy itt legyen a karjaimban – sóhajtott Rose. – Amióta megtudtam, hogy terhes vagyok, minden nap csupa aggodalom. Végig attól féltem, hogy történni fog valami rossz.

- Hé – fogtam meg a kezét. – Minden rendben lesz, és idén karácsonykor már két babával ünneplünk.

Rose visszaszorította a kezem. – Köszönöm, Edward. Nem mondtam neked, de sokat jelentett, hogy itt voltál velem és támogattál. Azok után, ami tavasszal történt, hát… nem tudtam, hogy megbocsátasz-e még valaha.

- Mindketten rosszul kezeltünk néhány dolgot – feleltem. – Na jó, én sokkal inkább, mint te. Valójában én is köszönettel tartozom neked. Ha te nem jársz közben, még mindig csak epekednék Bella után anélkül, hogy valaha is megismertem volna. És habár a dolgok nem értek jó véget, így is volt vele majdnem egy egész csodálatos évem. Ezért pedig valahol te vagy a felelős.

Rosalie rám mosolygott és azt hiszem mindketten kezdtünk rájönni, hogy a testvéri kötelék közöttünk most erősebb, mint valaha. Én pedig arra ébredtem rá, hogy történjen is akármi, nem vagyok egyedül.

38. fejezet

Sziasztok!
Mikor felraktam az előző fejezetet, kitűztem magam elé azt a célt, hogy egy hét alatt megírom a következőt. Két nappal ugyan elcsúsztam, de hát magamhoz képest ez szuper tempó. :D Köszönöm szépen annak az egy-két embernek, aki mindig ír véleményt. Úgy emlékszem viszont, hogy mikor meghívós lett a blog, azt kértem, próbáljunk meg néha írni egy-egy hozzászólást. Nem mindig, csak egyszer-egyszer. Elég sokan kaptatok meghívót és kezdem azt hinni, ezen az egy-két emberen kívül nincs is már itt senki, akkor meg kinek írjak, nem igaz? Jó lenne tudni, hogy mi a többiek véleménye. :)
Abellana

(Bella)

- Hát ez elég… szűkös – állapította meg Mike.

- Úgy érti, barátságos – segítette ki Angela.

- Úgy értem, hogy egy lyuk – ellenkezett Mike.

- Nekem igenis tetszik – makacskodtam.

- Jobb is lehetne, de erre van pénzünk – sóhajtott nagyot Jessica.

Éppen az új otthonunk közepén álltunk a beköltözésünk napján. Mivel én nem akartam Angela terhére lenni még sokáig, és Jessnek is új bérlet után kellett néznie, egyértelmű döntésnek tűnt, hogy együtt keresünk valamit. Pár napja találtuk ezt a lakást és rögtön alá is írtuk a bérleti szerződést. Tudtuk, hogy ennyi pénzért jobbat úgysem találunk.

Kicsi volt, az igaz. Már a belépés pillanatában szemtől szemben találja magát az ember az előszoba falával, és onnan sem sok helyre lehet mozogni. Vagy a szerény kis konyhába, vagy a két apró hálószobába. Meg esetleg a zsebkendőnyi fürdőszobába. De azért nem volt vészes, ráadásul a belváros egy jobbik környékén helyezkedett el. És még így is alig tudtuk rá kiköhögni a pénzt.

Angela, Ben, Mike és Eric segítettek nekünk a költözésben. Mikor végre az összes doboz fent volt a lakásban, Jess és én előszedtük a műanyag poharakat és az olcsó pezsgőt amit ma reggel vettünk. Körbeálltunk a konyhában – ami az egyetlen helyiség volt, ahova háromnál több ember befért – és koccintottunk.

- Büszkék vagyunk rátok, erre a két, önálló fiatal nőre – emelte ránk a poharát Eric.

Nevetve fogadtuk a dicséretet, nem mintha rám igaz lett volna az állítás. Charlie felajánlott nekem valamennyi pénzt, hogy segítse a költözést, én pedig nem utasítottam vissza. Minden nap dolgoztam vagy a barátaimmal voltam, de éjszakánként egyedül a sötétben leginkább csak sajnáltam magam vagy pityeregtem egy kicsit.

Nem igazán kételkedtem abban, hogy jó döntést hoztam-e a válással kapcsolatban. Miközben ott feküdtem a sötétben és hallgattam az utca zaját, ami az Edwarddal közös otthonunkba sosem szűrődött fel, nem hiányzott, hogy újra ott legyek. Csak az, hogy vele legyek. De tudtam, hogy a pillanatok, amelyek most annyira hiányoznak, a kapcsolatunk utolsó pár hetében is hiányoztak. Hiába feküdt akkor mellettem Edward éjjelente, ugyanolyan egyedül éreztem magam akkor, mint most. És mégis, minden elmúló nappal egyre szabadabbnak érzem magam.

***

Nagyjából egy héttel a költözködés után éppen a könyvtárban dolgoztam, mikor ismerős cipőkopogásra lettem figyelmes. Az ember azt gondolná, ez hülyeség. Hogyan lehet egy cipő kopogása a fapadlón ismerős? De én tudtam, hogy senki más nem lépked ilyen könnyed eleganciával és valahogy rögtön felismertem, mielőtt még felnéztem volna.

- Szervusz, Bella – köszöntött kedvesen, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam.

- Szia, Esme. Örülök, hogy látlak. Bár azért eléggé meglepődtem – vallottam be.

- Ugyan miért?

- Hát… azt hittem, utálsz – mondtam, idegesen harapdálva az ajkamat. – Azért, amit a fiaddal tettem. Az egész családoddal.

- Először is, te is a családom része vagy – javított ki. Éreztem, ahogy a szívem hálásan megrándul a szavaira. – Másodszor pedig, egyikünkkel sem tettél semmi rosszat.

Ebben nem voltam olyan biztos, de ezt inkább nem mondtam ki hangosan.

- Valójában ezért látogattalak meg – folytatta Esme. – Én mindig is azt mondtam, hogy a gyermekeim élettársaira is a sajátomként gondolok. Lehet, hogy a te utad elvált Edwardétól, de én még mindig kedves és fontos családtagként gondolok rád, Bella.

Végignéztem ezen a nőn, akit kicsivel több, mint egy éve ismerek csak és néhány szóban annyi szeretetet volt képes átadni nekem, mint a saját anyám soha. Itt állt velem a könyvtár egy sötét sarkában és a családtagjának nevezett. Könnyek csordultak ki a szememből, nem tudtam ellene mit tenni.

Esme közelebb lépett és finoman magához ölelt. – Hát elég gyorsan kiöntöttük a lelkünket, nem igaz? – nevetett halkan, de mikor elengedett, az ő szeme is könnyes volt egy kicsit. – Szerettem volna megtudni, hogy mi újság veled mostanában. Mesélj el mindent!

Így hát ezt is tettem. Meséltem Esmének az új otthonomról, a barátaimról, Charlie-ról… még a fájdalmasabb részeket is elmondtam neki arról, hogy néha mennyire hiányzik Edward. Figyelmesen hallgatott végig, néha elmosolyodva.

- Egészen kivirultál ettől az új élettől – jegyezte meg.

- Azt hiszem néha már boldog is vagyok. Nem annyira, mint mikor még minden rendben volt, de azért… megvagyok – vontam vállat.

- Annyira örülök neked, Bella – szorította meg a kezem. – És remélem ennél csak még boldogabb leszel.

Nagyot nyeltem és próbáltam eldönteni, hogy rákérdezzek-e arra, ami Esme váratlan betoppanása óta járt a fejemben. Muszáj volt tudnom. – És ő… Edward… hogy van?

Esme elgondolkodott egy pillanatra. – Azt hiszem egyre jobban van – felelte végül. – Csak még ő maga sem vette észre. De rendbe fog jönni. Tudom. Látom rajta.

Esme szavainak hatására kifújtam a levegőt, amiről nem is tudtam, hogy eddig bent tartottam. Elöntött a megkönnyebbülés. Edward boldogságát még a sajátoménál is jobban akartam.

Viszont még valamire ráébresztett ez a látogatás. Volt valami, amivel már sokszor eljátszadoztam gondolatban, de sosem vettem komolyan. Most viszont tudtam, hogy meg kell tennem. Méghozzá saját magamért.

***

Pár héttel később, augusztus közepén végre sikerült elrendeznem, hogy megtehessem amit akarok. Senkinek nem mondtam el a terveimet részletesen, csakis Alice-nek. Nem lettem volna képes egyedül végigcsinálni, és vele biztonságban éreztem magam.

- Köszönöm, hogy eljössz velem, Alice – hálálkodtam sokadjára, miközben a repülőtéren üldögéltünk. – Remélem tényleg nem baj.

- Most viccelsz? Három nap Los Angelesben? Pasik nélkül? Inkább térdre borulok előtted – nevetett. – Jasper mostanában amúgy is olyan elfoglalt, hogy észre sem fogja venni, hogy nem vagyok otthon.

- Remélem nem akarsz végigrángatni a Rodeo Drive-on, hogy vásárolgassunk – viccelődtem. Félig-meddig. Biztos voltam benne ugyanis, hogy ez tényleg szerepel Alice tervei között. Nem mintha én bármit is megengedhetnék ott magamnak. Már maga az út is egy újabb pénzügyi kisegítést igényelt Charlie-tól.

- Azért legalább egyszer muszáj lesz oda elmennünk – felelte. – Még sosem voltam Beverly Hills-ben. Olyan leszek majd, mint Julia Roberts a Micsoda nőben.

- Csak belém ne szeress – figyelmeztettem.

- Semmit sem ígérhetek – kacsintott. Majd mindkettőnkből kitört a nevetés.

A hosszú repülőút, majd az időeltolódás miatt visszanyert órák után végül kora délután érkeztünk meg a Los Angeles-i repülőtérre, onnan pedig taxival mentünk a belvárosi motelbe, ahol szobát foglaltunk. Alice rögtön el akart menni várost nézni, és én sem bántam, ha szórakozunk is egy kicsit ha már itt vagyunk. Egész délután Hollywoodban sétálgattunk, este pedig kicsíptük magunkat csak úgy a móka kedvéért és beültünk egy bárba.

Jól esett egy kis csajos beszélgetés, pláne olyasvalakivel, aki pontosan ismerte minden részletét annak, amin keresztül mentem. És tudtam, hogy Alice-nek sem árt, ha kiengedheti a gőzt egy kicsit.

Békésen csevegtünk és koktélozgattunk a bárpultnál, mikor odasétált hozzánk egy pasas.

- Üdvözletem, szép hölgyek – vigyorgott ránk. A sötét bárban is napszemüveg volt rajta, rikító lila öltönyt viselt sárga nyakkendővel, és legalább két aranyfogat számoltam. Nem csak úgy beszélt, de úgy is nézett ki, mint egy strici. – Meghívhatom önöket egy italra?

Alice már reflexszerűen emelte fel a kezét. – Milyen kár, hogy házas vagyok – mondta úgy, mint aki cseppet sem sajnálja.

- Valóban nagy kár – bólogatott a strici. Ezután hozzám fordult. – És maga, szépségem?

- A feleségem, természetesen – vágta rá Alice, majd átkarolta a vállamat és magához húzott.

- Ó, milyen sajnálatos! Szóval önök olyanok…

- Igen, olyanok – feleltem, miközben megfogtam Alice kezét. – Talán problémája van?

- A világért sem – villogtatta meg aranyozott mosolyát a pasas megint. – További szép estét a hölgyeknek!

Amint elsomfordált, veszettül elkezdtünk röhögni. – Ezt a trükköt megjegyzem a jövőre nézve – jelentettem ki.

Mint kiderült, két egymással üldögélő lány egy Los Angeles-i bárban csak úgy vonzza a férfiakat. Az este folyamán még jó páran odajöttek hozzánk, de egyre jobb lettem a hárításukban. Az egyiknek azt mondtam, hogy a hatalmas kidobó ember a pasim. Egy másiknak azt, hogy ma szabadultam a zárt osztályról. A végén már csak azt tettettem, hogy nem beszélek angolul. Szinte már játékot csináltunk a dologból, és ez legalább nagyon is jó kedvre derített minket.

- Nem gondoltál rá, hogy elfogadd az egyik ilyen pasi ajánlatát? – kérdezte Alice, miután megittuk az utolsó italunkat és indulni készültünk.

- De – bólogattam. – Az aranyfogútól tényleg megmozdult bennem valami.

Alice nevetett. – De most komolyan – folytatta. – Nem lenne könnyebb túljutni a dolgokon, ha elkezdenél más férfiakkal találkozgatni?

- Őszintén szólva a legutolsó dolog ami kell most az életembe, az egy férfi – feleltem. – Most úgy érzem, jobb egyedül lenni.

- Hát jó – bólintott Alice. – De amint készen állsz, elmegyünk bulizni és kerítünk neked egy jó példányt. Én leszek a szárnysegéded.

- Alig várom – forgattam a szemem viccelődve. Egyelőre elképzelni sem tudtam, hogy valaha is lesz hely a szívemben egy olyan férfinak, aki nem Edward.

***

Másnap reggel tudtam, hogy elérkezett az idő. Meg kell tennem, amiért jöttem. Viszont megpróbáltam egy kicsit elodázni. Délelőtt Alice-szel elmentünk a Griffith Obszervatóriumba. Tudtam, hogy amint egyedül hagyom majd, tényleg elszabadul a Rodeo Drive-on és felvásárol mindent, amit a pénztárcája – meg a bőröndje – elbír.

Mikor visszaértünk a motelbe, leültem az ágyamra és a kezembe temettem az arcom. – Talán hülye ötlet volt. Mégsem kellene ezt csinálnom – mondtam ki hangosan.

- Ide figyelj! – Alice leguggolt elém, hogy egy vonalban legyen a szemünk. – Ha van valami amit tudok erről az új és független Belláról, az az, hogy igenis kiáll magáért és nem hagyja, hogy bármi is az útjába kerüljön.

- Tényleg? – kérdeztem vékonyka hangon.

- Naná! Van róla fogalmad, hogy mennyire csodállak ezért? Menj oda és mutasd meg, hogy már nem az a Bella vagy, aki régen. Azért jöttél ide, hogy túllépj a múltnak ezen a szakaszán. Úgyhogy igenis meg kell tenned!

Nagy levegőt vettem, majd kifújtam. – Igazad van – bólogattam. – Ezért jöttem.

- Nagyon helyes – biccentett Alice. – Menni fog.

Előkerestem a telefonomban a címet, amit még New York-ban sikerült kiderítenem, majd fogtam odalent egy taxit és bediktáltam. Az autó egy olyan utcába vitt, ami tele volt olcsó kiadó apartmanokkal. Mikor megtaláltam a felírt lakást, nagy levegőt vettem és bekopogtam.

Meglepetésemre, mikor szemben találtam magam Renée-vel, nem éreztem az égvilágon semmit. Ő az anyám és nem láttam már egy éve. Azt hittem legalább egy kicsit megkönnyebbülök majd vagy valami. De nem. Egyáltalán nem érdekelt, hogy van és mi van vele.

Ezzel ellentétben Renée nagyon is meglepődött. – Isabella… mit keresel itt?

- Bemehetek? – kérdeztem. Renée habozott egy pillanatra, majd szélesebbre tárta az ajtót. Besétáltam a lakásba. Kicsi volt és személytelen. Renée leült a kanapéra, úgyhogy én is helyet foglaltam az egyik fotelben.

- Szóval, miért éppen erre jártál? Nyaralsz?

- Olyasmi – feleltem. Nem akartam neki elmondani, hogy miatta jöttem ide valójában. Renée nem kérdezett semmit, csak rágyújtott egy cigire. Ez egy újonnan kialakult szokás lehet nála. Tudta, hogy elváltam, és mégsem kérdezett tőlem semmit. Nem érdekelte, hogy jól vagyok-e. Elöntött a düh. – Mondd csak, anya. Mennyit fizetett neked Jacob Black, hogy elmondj neki mindent rólam?

Láttam, ahogy az anyám arca elfehéredik. – Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – mondta rögtön.

- Azt hitted, olyan nehéz lesz kitalálni, hogy te voltál az? Ki más alacsonyodna le idáig?

- Vigyázz a szádra, Isabella!

- Már nem a felügyeleted alatt élek – emlékeztettem. – Nem szabhatod meg, hogy ki mit mondjon ahhoz, hogy minden tökéletesnek tűnjön.

- Nem érek rá a badarságaidra! Azt sem tudom, minek jöttél ide!

- Elmondjam, hogy miért jöttem? Mert annyira kibaszottul mérges vagyok! Az egy dolog, hogy tönkretetted életem első húsz évét. Tönkretetted Charlie-t. Eladtál egy férfi feleségének, mintha a középkorban élnénk! És mégis, tudod miért vagyok rád úgy igazán mérges? A te közbenjárásod miatt ment tönkre a házasságom. A közvetett oka vagy annak, ami velem és Edwarddal történt. És ezért… ezért kimondhatatlanul gyűlöllek ebben a pillanatban.

- Én ugyan nem tettem semmit! – tiltakozott. –A te dolgod, hogy elváltatok. Egy hálátlan korcs vagy! Én mindig csak jót akartam neked!

- Te csak magadnak akartál jót, rám soha nem gondoltál! – kiabáltam. – Te vagy a legönzőbb ember, akit ismerek.

- Neked fogalmad sincs, hogy milyen gyereket nevelni! Mit tudsz te arról, hogy milyen anya vagyok én?

- Olyan anya, aki egy bizonytalan és magányos lányt nevelt! Akinek soha egy jó szava nem volt hozzám. Akit csak az érdekelt, hogy mások mit gondolnak róla. Aki elmondta a legnagyobb titkaimat valakinek, aki ártani akart nekem.

- Jól van, elmondtam neki! De utána felhívtam, hogy talán nem kéne megosztania a történetet másokkal.

Felálltam a fotelből és elkezdtem járkálni, miközben humortalanul felnevettem. Mintha ez jobbá tenné a dolgokat. – Mennyit kaptál érte?

- Ötszáz dollárt – felelte.

Kiszorult belőlem a levegő. – Most viccelsz? Ötszáz szaros dollárért adtad el a lányod titkait egy idegennek? Miféle ember vagy te?

- Akár hiszed, akár nem, én sem vagyok könnyű helyzetben.

- Leszarom! – üvöltöttem. – Normális anya nem teszi ezt a saját gyerekével, még egy vagyonért sem!

Renée-ben volt annyi tisztesség, hogy egy kicsit elszégyellje magát. Mély levegőt vettem, aztán reszelősen kifújtam. Próbáltam megint higgadt lenni. Mikor úgy éreztem sikerülni fog, újra megszólaltam.

- Tudod, anya… mindenki azt mondja, hogy az embernek meg kell bocsátania a családtagjainak, akármilyen ocsmányságot is műveltek. Ismerek olyan embert, aki most gondoskodik az apjáról aki gyerekkorában ivott és verte őt. Én ezt sosem értettem. Mindig azt mondják: de hát a vér összeköt minket! De… őszintén szólva, ki a bánatot érdekli? Én abban hiszek, hogy éppen azért lesz még undorítóbb amit egy családtag tesz, mert ő tette. Ki tudja? Talán egy napon leszek annyira boldog és elégedett, hogy megtaláljam azt a fajta békességet a lelkemben, ami segít, hogy megbocsássak neked. De az biztos, hogy soha többé nem akarlak látni.

Belenéztem az arcába, de ő a lábát bámulta, nem volt hajlandó rám nézni. Talán jobb is így.

- Egész életedben csakis a pénz érdekelt, meg hogy mások mit gondolnak rólad. Nézz körbe! Egyedül vagy és egy szemétdombon élsz. Tényleg úgy gondolod, hogy megérte?

Egyetlen további szó nélkül szépen lassan kisétáltam a lakásából, majd ki az épületből, hogy végleg magam mögött hagyjam az anyámat és az összes fájdalmat, amit nekem okozott.