11. fejezet

Íme, itt is volna. Hajnali háromkor végre sikerült befejeznem ezt a részt. Köszönöm azoknak, akik írtak az előzőhöz, ide is kíváncsian várom a véleményeteket.
Abellana

(Edward)

Egy hétfői estén, másfél héttel a születésnapom után Jasper és Emmett átjöttek hozzám, míg Alice ragaszkodott hozzá, hogy ő és Bella kirittyentsék magukat és elmenjenek szórakozni. Enyhén fogalmazva sem tartottam túl jó ötletnek. Pláne miután megpillantottam Bellát. Elképzelni is szörnyű volt, hogy idegen pasik fogják legeltetni a szemeiket a feszes, fekete ruhába bújtatott domborulatokon, néhányan talán meg is próbálják majd fogdosni.

Mikor diszkréten félrehívtam Alice-t és a tőlem telhető legudvariasabb módon megérdeklődtem, hogy elment-e az esze, csak annyit felelt, hogy Bellának kijár a szórakozás. Ebben egyet is értettünk. Csak nem egy rakás iszákos, kanos férfi közt. De én nem akartam olyan férj lenni, és tulajdonképpen nem is voltunk igazi házasok, így hát nem sok beleszólásom volt a dologba.

Ezek után csak panaszkodni akartam valaki olyannak, aki ismeri a Bellához kötődő „múltamat”. Azonban Emmett előtt nem beszélhettem szabadon Jasperrel, hiszen ő is – mint az egész családom – azt hiszik, hogy akkor láttam meg először Bellát, mikor belépett az étterembe és megállapodtunk a házasságkötésünkről. Ez viszont nem jelentette azt, hogy ő sem vett észre semmit.

- Szóval… hogy alakulnak a dolgok Bellával? – villantott rám kaján vigyort Emmett.

- Barátok vagyunk – vontam vállat, miközben próbáltam közömbösnek tűnni.

- Extrákkal? – kacsintott rám.

- Nem! – vágtam rá rögtön. – Szimplán csak barátok.

- Óh, na ne már – ellenkezett Emmett. – A vak is látja, hogy valami van köztetek. És gondolj csak bele. Olyan régóta akartuk már, hogy legyen valakid. A szüleid imádják Bellát, odáig lennének, ha ti ketten összejönnétek.

- Mind felfújjátok ezt a dolgot. Csak barátok vagyunk, ennyi – makacskodtam.

Azonban elgondolkodtatott, amit Emmett mondott. Vajon a kívülállóknak tényleg úgy tűnt, hogy lehet köztünk valami? Abban biztos voltam, hogy én többet akarok. De arról fogalmam sem volt, hogy Bella mit szeretne. Néha úgy tűnt, hogy ő is érzi a köztünk lévő vonzást. Lehetetlennek tűnt nem érezni. Viszont az is lehet, hogy ő tényleg csak barátként tekintett rám. Mi történik velem? Mielőtt Bella Swan belépett az életembe, sosem gondolkodtam ennyit egy lány irántam való érzéseiről. Mielőtt őt megláttam, senki sem érdekelt ennyire. Gondolatban undorodva felhorkantam. Szedd össze magad Edward!

***

Másnap reggel együtt indultunk munkába, mint mindig. Most azonban egy hangunk sem hallatszott az út során, Bella csak nézett ki az ablakon, tekintetét az elsuhanó épületekre szegezve, én pedig kihasználtam, hogy észrevétlenül bámulhatom. Azon gondolkodtam, hogy vajon hányan figyeltek fel rá tegnap este. Valószínűleg sokan. Vajon odament valaki hozzá, hogy meghívja egy italra aztán elkérje a számát? Biztosan. Persze tudtam, hogy el kell utasítania a férfiakat a szerződés miatt. De nem tudtam kiverni a fejemből, hogy milyen lenne ha én lennék ott Bella mellett. Igazi férjként, aki elbüszkélkedhet a gyönyörű feleségével.

Kétségbeesetten meg akartam törni a csendet, így hát azt kérdeztem: - Milyen volt az estéd?

Úgy tűnt, mintha szavaimmal félbeszakítottam volna a gondolatait, mert egy pillanatig úgy nézett rám, mintha eddig ott sem lettem volna. – Óh… öhm, jó volt. Mármint a klubok nem igazán az én világom, de jól éreztem magam Alice-szel. És a tiéd hogy telt?

- Csak a szokásos – vontam vállat. Bella halvány mosollyal bólintott, majd újra elfordult tőlem. Zavartan összeráncoltam a homlokom. Úgy tűnik, tényleg nagyon elmerült a gondolataiban.

Néhány órával később már az irodámban ültem, amikor megcsörrent a telefonom. Alice volt az.

- Mi az? – szóltam bele a telefonba gorombán.

- Csak azt ne mondd, hogy még mindig morcos vagy, amiért elvittem Bellát szórakozni. Tipikus férfi…

- Éppen dolgozom, Alice. Miért hívtál?

- Nos, arra gondoltam, hogy idén is lemehetnénk a folyópartra ünnepelni, mint tavaly. Négyesben! Hát nem vicces? Akkor is ott voltunk mind a négyen és nem is sejtettük, hogy egy évvel később már házasok lesztek – csacsogott Alice. Egy pillanatra elkerekedtek a szemeim. Bele sem gondoltam, hogy pontosan pénteken lesz egy éve, hogy először megpillantottam Bellát. Már ennyi ideje, hogy rabul ejtett, anélkül, hogy egyáltalán tudna róla.

- Öhm… majd megkérdezem Bellát – feleltem. – Apropó, mi történt tegnap este? Bella nagyon csendben van ma.

- Semmi különös – válaszolt. – Csak beszélgettünk.

- Beszélgettetek? Miről? Én is szóba kerültem? – Úgy záporoztam a kérdéseket Alice-re, mintha kihallgatáson lennénk.

- Hát persze, mindenféléről elcsevegtünk. Naná, hogy a férjeink is szóba kerültek.

Vártam, hogy Alice többet mondjon, de nem tette. – És? – csattantam fel.

- Ez bizalmas információ, Edward. Különben sem mondok neked semmit, amíg ilyen mogorva vagy – mondta, mire én türelmetlenül a szemeimet forgattam.

- Na és megkörnyékezték a férfiak? Ugye észrevették a gyűrűt az ujján? – tettem fel újabb kérdéseket.

- Mit számít az? Gondolod érdekel Bellát bárki is, amikor ő teljesen… hopsz, erről nem beszélhetek.

- Alice – morogtam, miközben egyik ujjammal a halántékomat masszíroztam. Ez a telefonbeszélgetés nagyon is frusztráló volt. Mégis miről nem beszélhet?

- Most mennem kell, Edward. Számítunk rátok pénteken. – És mielőtt bármit is szólhattam volna, Alice letette a telefont. Mélyet sóhajtottam, majd a tekintetem rátévedt az órámra. Ideje értekezletre mennem.

Kiléptem az ajtón, még mindig azon tűnődve, hogy mit akart mondani Alice, de két lépést sem tettem, mikor beleütköztem valakibe. Hirtelen egy csokoládébarna szempár nézett fel rám. Bella gyorsan elkapta a tekintetét, és lehajolt, hogy összeszedjen pár iratot, amit az ütközésünkkor elejtett. Én is azonnal lehajoltam, hogy segítsek neki. Mikor felálltunk és a kezébe adtam az iratokat, kezem valahogy az alkarjához tévedt, én pedig nem tudtam ellenállni, végigsimítottam rajtuk, egészen a csuklójáig.

- Csak óvatosan, Mrs. Cullen – dünnyögtem egy félmosoly kíséretében, mire Bella újból rám nézett. Habár… egy pillanatra olyan volt, mintha az ajkaimat bámulná. – Minden rendben?

- Persze, csak… öhm… ügyetlen vagyok ma – felelte erőtlenül. Tekintetem nem engedte az övét, sőt, a kezeim továbbra is Bella csuklóján voltak. Az agyam egy hátsó része jelezte, hogy el kellene engednem, mert dolgom van, de egyszerűen nem voltam rá képes. Ekkor azonban valaki a torkát köszörülte mellettünk.

- Minden rendben? – kérdezte az apám, majd alaposan szemügyre vett minket. Gyorsan elengedtem Bellát.

- Hogyne – feleltem. – Csak segítettem Bellának felszedni, amit elejtett.

- Értem – mondta, majd gyanakodva felhúzta a szemöldökét. – Készen állsz az értekezletre, Edward?

- Persze – vágtam rá, majd Bellához fordultam, és kissé lehalkítottam a hangom. – Később találkozunk.

Ő csak bólintott, majd miután én és az apám elindultunk, még egyszer hátrafordultam. Bella még mindig engem nézett. Egyikünk sem kapta volna el a tekintetét, ha az apám meg nem szólal újra, mikor már távolabb voltunk. – Mi folyik itt, Edward? – kérdezte.

- Mire gondolsz? – néztem rá értetlenséget színlelve. Apám hunyorított egyet, majd felsóhajtott.

- Egyszer én is ugyanebben a helyzetben voltam, fiam. Vagy legalábbis hasonlóban. Ha akarsz valamit, cselekedned kell.

- Csak barátok vagyunk – motyogtam makacskodva, akár egy kisgyerek.

Az apám felnevetett, majd elindult a tárgyaló felé. – Ezt mintha már hallottam volna – kiáltott hátra a válla fölött, én pedig durcáskodva követtem.

***

Elegem lett a családom tanácsaiból. Más vágyam se volt, csak az, hogy cselekedjek. De ők nem tudhatták, hogy mi tart vissza. Bella sokkal régebb óta a gondolataim középpontja, mint ahogyan azt ők hiszik. És van valami… valami, ami miatt nem tudtam megközelíteni Bellát, nem csak most, de az elmúlt egy évben sem. Viszont még én magam sem tudtam rájönni, hogy mi volt az. Olyan volt, mintha Bella öntudatlanul magához láncolt volna, de mindig gondos távolságban tartott. De most elhatároztam magam. Rá kell jönnöm, hogy mi jár a fejében.

Szerda délelőtt nem sokat láttam Bellát, ami megszokott dolog volt, viszont nem sokkal dél után mindig megjelent az irodámnál, hogy együtt ebédeljünk. Most viszont itt ültem és értetlenül bámultam az órát. Rég elmúlt dél.

Felálltam és kisétáltam az irodámból. Odamentem a gyakornokok fülkéihez, de Bellát nem találtam a szokásos helyén. Hirtelen viszont tűsarkak kopogtak el mellettem. A hang gazdája felé fordultam, és egy fiatal szőke nő volt az. Nem ismertem, de néha láttam az arcát, tudtam, hogy Bella mellett dolgozik ő is gyakornokként.

- Elnézést! – állítottam meg. – Bella Swan-t keresem.

Felnézett rám és a szemei kikerekedtek. – Mr. Cullen! – hüledezett.

- Öhm… igen. Jó napot. Bocsánat, a feleségemet keresem.

- Óh, hát persze. Bella a fénymásoló szobában van – mutatott a háta mögé.

- Köszönöm – mondtam hálásan egy mosoly kíséretében, majd miután elindultam a vele ellenkező irányba, még hallottam, ahogyan egy „ó te jó ég” elhagyja a száját. Fura.

Továbbmentem a fénymásoló szoba felé, és ahogyan a nő mondta, Bella tényleg idebent volt. Éppen háttal állt nekem. Lassan lépkedtem felé a szürke szőnyegen, miközben szerencsére a fénymásoló zaja elnyomta lépteim hangját. Csak akkor álltam meg, mikor már csak egy hajszálnyira voltam Bellától. Ha kicsit is megmozdulok, a mellkasom hozzásimult volna a hátához, arcomat pedig a hajába fúrhattam volna, hogy mélyen magamba szívjam az illatát. Végül felemeltem az egyik kezem és finoman a csípőjére helyeztem.

Bella ijedten ugrott egyet, majd nehézkesen szembefordult velem azon a kevés helyen, amit hagytam neki. – Megijesztettél – pihegte.

- Vártam, hogy együtt ebédeljünk. Mint mindig – feleltem.

- Óh. Én csak… elfoglalt voltam – mondta, de közben rám sem nézett.

- Valóban? – kérdeztem kétkedve, és közben visszahelyeztem a kezem a csípőjére, a másikkal pedig felemeltem az állát, hogy a szemébe nézhessek. – Mintha kerülnél engem tegnap óta. Pontosabban az azelőtti este óta. Történt valami Alice-szel?

- Nem, csak beszélgettünk – felelte halkan.

Egyszerűen nem bírtam magammal, közelebb léptem Bellához, míg össze nem simult az egész testünk, orrommal pedig végigsimítottam az állán, aztán fel az arcán, majd a fülébe súgtam: - Rólam is beszélgettetek?

- M-mit művelsz, Edward? – kérdezte Bella gyengén.

- Csak feltettem egy ártalmatlan kérdést – suttogtam újra, majd folytattam amit azelőtt, de ezúttal a nyakán és a vállán simítottam végig, miközben másik kezem is a csípőjére tettem.

- Te is szóba kerültél – felelte szinte hangtalanul.

- És…? – kérdeztem újabb részletek után puhatolózva, de igazából már nem is érdekelt. Csak arra tudtam összpontosítani, hogy a Bella iránti vágyakozás elveszi az eszem.

Mivel alacsonyabb volt nálam, újból magam felé kellett emelnem az arcát egyik kezemmel, míg az orrunk össze nem ért.

- Edward – szakadt fel a nevem az ajkai közül, mint egy halk nyögés. Fogalma sem volt, mit tett velem, hogy ilyen módon hallottam a nevemet tőle.

El sem mertem hinni. Itt a pillanat. Olyan közel volt hozzám, annyira összesimultunk, éreznie kellett, hogy mit tesz velem. Lehetetlen lett volna nem észrevenni. Ajkai mindössze néhány milliméterre voltak az enyéimtől, én pedig alig vártam, hogy végre megízlelhessem őket. Már elképzeltem, ahogyan nyelveink és a lélegzetünk összekeveredik, a kezem pedig a puha húsba markol, hogy még közelebb húzzam őt magamhoz. Elképzeltem, ahogyan körmei végigszántják a hátam és a nevem tör fel belőle, mikor csókjaim áttérnek a nyakára.

Viszont egyik sem valósult meg.

- Ó, bocsánat! – hallatszott egy hang mögöttem. Bella és én úgy rebbentünk szét, akár a madarak. Csak még kínosabb lett a helyzet, mikor felismertem az érkezőt, és ő is engem. – Áh, Edward!

Alistair volt az, apám egyik jó barátja és munkatársa. Az egyik azok közül, akik nem tudtak eljönni az esküvőre. – Öhm… bocsáss meg, Alistair, mi csak…

- Nekem nem kell magyarázni – legyintett nevetve. – Én is voltam friss házas. Sajnálom, hogy megzavartalak benneteket, csak éppen a titkárnőm beteg, úgyhogy most nekem kell ezt a csomó mindent lefénymásolnom…

- Adja csak – mosolygott rá udvariasan Bella.

- Köszönöm, Bella, kedves tőled – felelte Alistair, miközben hatalmas mosoly terült el az arcán.

- Ti már ismeritek egymást? – kérdeztem.

- Igen, találkoztam a feleségeddel a minap. Azonnal nagy rajongója lettem, igazán bájos lány. Sajnálom, hogy nem tudtam ott lenni az esküvőn. De ha már itt az alkalom, szívből gratulálok.

- Nos, öhm… köszönjük. Azt hiszem nekem ideje visszamennem dolgozni – mondtam, majd Bella felé fordultam, aki azonban makacsul kerülte a tekintetem. – Este találkozunk.

Félig felém fordult, majd kurtán bólintott. Alistair rám kacsintott egyet, majd visszamentem az irodámba. El sem tudtam hinni, hogy mi történt az előbb. Bella és én majdnem csókolóztunk. És ő is akarta. Ebben biztos voltam. Alig vártam, hogy megérkezzen az este és megbeszélhessük, hogy mi történt. Vagyis majdnem történt.

Azonban nem volt ilyen szerencsém. Későn végeztem, és mikor megérkeztem haza, Bella már elment aludni. Így hát várnom kellett reggelig, de megint csalódásban volt részem. Bella azelőtt elment, hogy én felébredtem volna. Ez már nevetséges! Nem kerülgethet a végtelenségig!

Egész nap ideges voltam és nagyon-nagyon frusztrált. Elhatároztam, hogy ma nem hagyom őt elmenekülni a kis beszélgetésünk elől. Reggel szóltam Riley-nak, a sofőrünknek, hogy azonnal hívjon fel, mielőtt hazaviszi Bellát. Így hát meg sem lepődtem, mikor délután az ő hívását jelezte a telefonom. Most megvagy, drága nejem.

- Jó napot, Mr. Cullen. Az előbb jött le Mrs. Cullen. Megmondtam, hogy a maga utasítására meg kell várnom önt, mire ő azt mondta, akkor hazamegy másképp. Próbáltam megállítani, de… nem tudtam, hogy utánamenjek-e, uram.

- A fenébe – morogtam. – Semmi gond, Riley. Azonnal ott leszek.

Kiviharzottam az irodámból és azonnal a lift felé vettem az irányt. Többen furcsán néztek rám, de nem érdekelt. A lift viszont ma valamiért különösen csigalassúnak tűnt, és mikor már kezdtem azt fontolgatni, hogy lerohanok a lépcsőn, megérkeztem a földszintre. Kirohantam az épületből és körülnéztem, majd csodák csodájára megláttam Bellát távolodó alakját. Utána futottam és megragadtam a könyökénél fogva.

- Hát ennyire el akarsz kerülni? – kiáltottam fel. – Többé nem is fogsz hozzám szólni?

- A francba – motyogta Bella. – Gondoltam nem az épület előtt fogok taxit, nehogy rám uszítsd a hülye sofőrödet. Nem hittem volna, hogy te magad állítasz meg.

- Márpedig itt vagyok – tártam szét a karjaimat. – Te pedig gyerekesen viselkedsz.

- Én viselkedem gyerekesen? – kelt ki magából Bella. – Ennek csak egy… egy érdekházasságnak kellett volna lennie! Te voltál az, aki elszúrtad ezt az egészet! Azzal, amit tegnap tettél. Mégis hogy a fenébe kéne viselkednem?

- Mondjuk akár meg is beszélhetnénk – mondtam. – Felnőttek módjára.

- Nincs ezen semmit se megbeszélni – jelentette ki. – Ez soha többé nem történhet meg. Felejtsük el az egészet.

- Mi van, ha én nem akarom elfelejteni? – kérdeztem. Bella a szemeit forgatta. – Ne is tagadd, hogy van köztünk valami! Ráadásul már elég régóta. Ideje, hogy tudomást vegyünk róla.

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – makacskodott Bella.

- Pontosan tudod, hogy miről beszélek! – rivalltam rá. Bella hirtelen a cipőjét kezdte bámulni, és nem felelt semmit. Felsóhajtottam. – Figyelj, nem akarom, hogy tovább kerülgess. Ez elég szar helyzet. Csak… tegyünk úgy mint azelőtt, rendben?

Bella csak szó nélkül, csücsörítve bólintott. Én pedig megkönnyebbültem, még akkor is, ha tudtam, hogy haragszik rám. Eddig tökéletesen megvoltunk barátokként, és én átléptem egy határt tegnap. Ebben igaza volt. – Na akkor hazamegyünk, vagy álldogálunk még itt egy órát? – csattant a hangja, majd elindult visszafelé, én pedig elmosolyodva követtem. Tüzes Bella visszatért.

***

Elérkezett a péntek. Július 4-e. A legtöbb embernek – vagyis legtöbb amerikainak – ez a nap a hazája ünnepléséről szólt. De nem nekem. Nekem ugyanis most már örökké úgy marad meg, mint a nap, amikor Bella Swan az életem része lett. Még akkor is, ha ő akkor még nem tudott róla.

Nagyjából visszatértünk ahhoz a barátságos viselkedéshez, mint azelőtt, habár most némi kínos feszengés is vegyült a dologba. Viszont beleegyezett abba, hogy együtt töltsük az estét, és ennek örültem.

Csendben ültünk a taxiban, útban odafelé, mikor eszembe jutott valami. – Tudod, mire emlékszem? Tavaly pont ezen a napon találkoztam az apáddal. És azt mondta, ez hagyomány nálatok. Hogy együtt töltitek a július 4-ét.

Azt már nem említettem, hogy később aznap láttam is őt. Bella meglepettnek tűnt.

- Ilyenekre emlékszel? – nevetett fel. – Így volt. Még kiskoromban vitt el először. Az anyám nem akart jönni. Aztán minden évben együtt töltöttük ezt a napot a folyóparton. Ezek voltak a legjobb emlékeim minden nyáron. Az az egy tökéletes nap, amikor az apám felvidított és az anyámat egy pillanatig sem kellett elviselnem. De most már felnőttem. A tavalyi volt a legutolsó. Minden hagyománynak vége szakad – mondta szomorúan.

Gratulálok, te idióta. Most aztán jól feldobtad a hangulatát. Egyik kezemmel az övé felé nyúltam és finoman megszorítottam. Mivel a testi érintkezés most érzékeny téma volt köztünk, arra számítottam, hogy elhúzza a kezét. De ehelyett elmosolyodott és visszaszorított.

Nem sokkal később megérkeztünk a folyópartra, ahol Alice és Jasper már vártak minket. Mikor Bella és Alice kicsit elvonultak, kibukott belőlem a dolog.

- Majdnem megcsókoltam – sóhajtottam. – Egyre nehezebb úgy tenni, mintha nem lenne köztünk semmi.

- Akkor ne tégy úgy – tanácsolta Jasper.

- Ez nem ilyen egyszerű – feleltem. – Ő nem akarja. Kezdem azt hinni, hogy egészen idáig csak képzelődtem. Talán ő tényleg csakis barátként tekint rám.

- Azért azt nem hinném – mondta Jasper. – Legalábbis Alice szerint.

Erre felkaptam a fejem. – Bella mondott neki valamit?

- Azt hiszem – bólintott. – De Alice nem mond nekem semmit. Viszont azokból a véletlen foszlányokból ítélve, amiket kikotyogott, szerintem nagyon is kétoldalú a dolog. Bella sem közömbös irántad. Ez szinte biztos.

Ezt eddig is sejtettem, de ez a megerősítés most váratlan eufóriával csapott le rám az utóbbi napok kétkedése után.

Nem sokkal azelőtt, hogy a tűzijáték elkezdődött volna, Bella és én sétáltunk egyet. Jókedvűnek tűnt Alice és Jasper mellett, de tudtam, hogy még mindig maga alatt van. – Sajnálom, hogy elszomorítottalak – mondtam.

- Ugyan, dehogy – legyintett. – Azt hiszem ideje szembenéznem a tényekkel. Az apám azt az életet választotta, aminek Renée is része. Én pedig felnőttem. Új szakasz kezdődött az életemben. És igazad volt.

- Miben? – kérdeztem kíváncsian.

- Gyerekesen viselkedtem, amiért kerültelek – mondta.

- Bella, nem… - Meg akartam győzni az ellenkezőjéről, de két ujját a számra helyezte és elhallgattatott.

- Igenis az voltam. Sajnálom. Ami tény, az tény – vont vállat. – Majdnem megcsókoltál. És én nem tettem ellene semmit.

- Az én hibám volt. Nem kellett volna azt tennem.

- Tényleg így gondolod? – vonta fel az egyik szemöldökét Bella. Néhány pillanatig egymás szemébe néztünk, majd megráztam a fejem. Ő elmosolyodott.

Sétáltunk tovább, mikor egyszer csak elkezdődött a tűzijáték és mindketten megálltunk. Mindenki az égre tekintve gyönyörködött a látványban, de én tudtam, hogy mi ketten egyáltalán nem figyeltünk rá. Kicsivel Bella mögött álltam, csupán egy-két centi volt az én mellkasom és az ő háta közt, ő pedig felém fordította a fejét és rám nézett. Visszanéztem a szemébe és éreztem, hogy ebben a pillanatban valami megváltozott kettőnk között. Bella lassan velem szembe fordult, és akkor tudtam. Ez a tökéletes pillanat. Most kell megtörténnie. Nem előbb, nem később.

Könnyedén lehajoltam hozzá, áthidalva a köztünk lévő egy-két fejnyi különbséget. Ajkaim lassan megérintették az övéit, puhán és gyengéden. Abban a pillanatban elvesztem. Soha egy csók sem volt még rám ilyen hatással. Csakis Bella váltotta ezt ki belőlem, ezt a véget nem érő szomjazást őiránta. Nyelvemmel végigsimítottam alsó ajkán, ő pedig engedte, hogy mélyebben megízleljem. Arcát két kezem közé fogtam, majd éreztem, ahogyan a tenyerei felsiklanak a hátamon. Kellemesen beleborzongtam.

Mikor kifogytunk a levegőből, egy pillanatra elváltunk, de még nyomtam egy utolsó édes csókot ajkaira, ezzel megpecsételve az első igazi csókunkat. Sokat gondoltam az esküvői csókra is, de az nyomába sem érhetett ennek.

Homlokomat az övének döntöttem és mindketten kapkodtuk a levegőt. Csak néhány pillanat után néztem újra a szemébe, kicsit aggódva, hogy mit találok bennük. Azonban Bella nem mutatta a megbánás jeleit. Csillogó szemekkel nézett fel rám, majd pontosan ugyanabban a másodpercben a kitörő boldogságtól mindketten elnevettük magunkat, miközben a tűzijáték utolsó hangjait elnyelte az éjszaka.