24. fejezet

Sziasztok! :)
Két hónap után végre itt az újabb fejezet. Eléggé sűrű mostanában minden, de azért próbálok minden nap írni. Köszönöm azoknak, akik még mindig olvasnak, és pláne azoknak, akik írni is szoktak. :)
Abellana

(Bella)

Elképesztően furcsa volt újra beleszokni az egyetemi életbe. Mikor májusban befejeztem a vizsgáimat, azt hittem unalmas nyárnak nézek elébe. Ehhez képest azóta a feje tetejére állt az egész addigi világom. Most olyan volt az egész, mint visszatérni egy teljesen másik életbe.

Már rögtön az első nap a nyakunkba varrtak egy csomó tanulnivalót, ez már meg sem lepett. Mikor aznap este az ágyban könyveket meg a jegyzeteimet bogarásztam, Edward úgy figyelt engem, mintha én lennék a világ legérdekesebb dolga.

- Mi van? – kérdeztem oldalra sandítva, ahol ő a könyökére támaszkodva szemlélt engem.

- Nézzenek oda – sóhajtott fel. – Évek óta nem láttam senkit így magolni. Hirtelen elkezdtek hiányozni a saját egyetemi éveim.

- Hát pedig sokat fogsz látni magolni – feleltem. – Ezzel együtt még hátra van két évem. Utána pedig, ha minden terv szerint alakul, három év a Harvard jogon.

Edward szélesen elmosolyodott, és először nem értettem miért. Aztán rájöttem. A mondatom azt sugallta, hogy ezalatt az idő alatt együtt leszünk. Most először említett bármelyikünk is ilyen hosszú távú tervet, eddig még nem beszéltünk arról, hogy mi lesz a mi kis szerződésünk lejárta után, több mint egy év múlva.

- Tudtad, hogy Obama is a Columbián kezdte, aztán a Harvardon jogot tanult? – kérdezte.

- Arra célzol, hogy indulnom kéne elnöknek? – nevettem.

- Naná! Rendbe tennéd az országot, igazgatnád a világ ügyeit, én meg megjelennék veled minden eseményen és csak annyi lenne a dolgom, hogy irtó szexi férjed legyek. Na és persze nevelném a gyerekeinket a Fehér Házban.

Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Tudtam, hogy most csak viccelődünk, de mégis, attól hogy gyerekeket emlegetett, a szívem mintha gyorsabban kezdett volna verni. Próbáltam visszafojtani előtörő mosolyomat, hogy ne tűnjek túl lelkesnek a hipotetikus jövőnkkel kapcsolatban.

- Hát… sok sikert hozzá, Edward – mondtam, mire ő felnevetett.

Másnap már nem volt annyira szokatlan az órára be-óráról ki menetrend, szépen lassan kezdtem megszokni, hogy a dolgok visszatértek a régi kerékvágásba. Mikor délután kisétáltam az épületből az egyik órám után, egyszer csak egy hang szólt utánam.

- Hé, Bella!

Megfordultam és Angela Weber mosolygós arcával találtam szembe magam. Voltak vele közös óráim, és nagyon kedveltem őt, habár nem beszéltünk sokat, leginkább csak egy-két szót váltottunk néha. Volt még néhány ember, akivel ilyen kapcsolatom volt az egyetemen, mert habár ők kedvesek voltak velem, én mindig bezárkóztam. Nem tehettem róla, az akkori életem egyszerűen ilyenné tett.

- Szia, Angela – mosolyogtam rá.

- Hallom eseménydús nyarad volt – mondta. – Mármint, hogy férjhez mentél. Hűha. Azt sem tudtam, hogy jegyben jársz valakivel.

A mosolyom kissé megfeszült és erőltetett lett, még mindig nem szoktam hozzá, hogy az emberek hallhattak a házasságról. – Igen, hát… szerettük volna titokban tartani egy darabig. Edward éppen akkoriban lépett feljebb a vállalatnál és egyikünk se szerette volna, ha a munkájában elért sikerek helyett a magánéletére koncentrálnak.

Úgy éreztem magam, mintha egy betanult szöveget mondanék. Valószínűleg azért, mert így is volt. Annak idején Rosalie mindkettőnkbe alaposan bevéste az álsztorit arról, hogyan találkoztunk és miért nem jelentettük be előbb az eljegyzésünket.

- Nos, gratulálok – felelt Angela őszintén. – Képzelheted, hogy meglepődtem, mikor egy vasárnap reggelen apám velem szemben olvasta a Times-t és egyszer csak a te képed nézett szembe velem!

Vele együtt nevettem, habár szerettem volna már lezárni ezt a témát. Angela újra megszólalt.

- Figyelj, egyébként csak azért állítottalak meg, mert néhányan beülünk egy bárba annak örömére, hogy már a második nap ki vagyunk készülve. Nincs kedved jönni?

- Óh, én… - Hirtelen nem is tudtam, mit mondjak. Hívtak már néhányszor, de akkor mindig visszautasítottam.

- Hidd el, jó lesz – bizonygatta Angela. – Iszogatunk egy kicsit, beszélgetünk, nevetgélünk. Hívd el Edwardot is, ha ráér! Biztos mindannyian szívesen megismernénk, és én is hívom Ben-t, szóval…

- Hát… jó, rendben – mosolyodtam el. – Miért is ne?

- Remek! – kiáltott fel Angela. – Mikor végzel?

Az órámra néztem. – Úgy másfél óra múlva – feleltem.

- Tényleg? Én is! Akkor találkozunk itt utána?

- Persze – bólintottam.

- Szuper – mondta őszinte örömmel. – Örülök, hogy velünk tartasz!

Elköszöntem Angelától, és miközben átmentem egy másik épületbe, vidámsággal töltött el a gondolat, hogy ennyire kedves volt velem. A pár ember közül, akiket az egyetemről ismertem, kétség kívül őt kedveltem a legjobban. Már máskor is próbált barátkozni velem, annak ellenére, hogy fogalmam sincs mit láthatott bennem, ami miatt a barátom akart lenni. 

Közel másfél óra múlva végre vége volt a napomnak, és miközben a találkahelyünk felé mentem, felhívtam Edwardot. Mikor felvette a telefont, vidámnak tűnt a hangja.

- Úgy hallom ma jól megy a munka – jegyeztem meg mosolyogva.

- Nem különösebben, csak nemsokára végzek és annak is örülök, hogy hívtál – felelte.

- Igen, hát… igazából összefutottam egy lánnyal, akit ismerek és elhívott magukkal egy bárba – mondtam. – Arra gondoltam, hogy nincs-e kedved jönni? Ő is hozza a barátját. És nincs kedvem egyedül lenni velük.

Az utolsó mondatom kissé gyerekesnek hangzott, és ezt Edward is észrevehette, ugyanis felnevetett. – Biztos vagyok benne, hogy nem harapnak, Bella. Kivéve, ha valami emberevő szektába keveredtél.

- Ha így van, akkor lehet, hogy csatlakozom hozzájuk – feleltem.

- Jó ötlet. Az iskolán kívüli elfoglaltságok fontosak – kapcsolódott be a viccelődésbe teljesen komoly hangon.

- Szóval nem zavarna, ha kannibálként térnék hozzád haza minden este?

- Dehogy. Én mindenben támogatlak, Swan.

Felnevettem Edward szavain, és éreztem azt a furcsa szorítást a szívemben, amit mindig, ha valami imádnivalót mondott vagy csinált. – Tudod, Edward… néha egészen kedvellek – sóhajtottam.

- Na ne érzelmeskedjünk. Viselkedjen profi módjára, Mrs. Cullen.

- Bocsánat – próbáltam visszafogni a fülig érő mosolyomat. – Igaza van, Mr. Cullen. Szóval…?

- Küldd majd el a címet. Odamegyek, ha végeztem itt. Elvégre nem hagyhatom, hogy mindenféle furcsa népek közé keveredj.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm – hadartam.

- Tartozol nekem eggyel, Swan. És kíméletlenül be fogom hajtani – felelte.

- Alig várom – suttogtam sejtelmesen a telefonba. Szinte már hallottam Edward kaján vigyorát a vonal túlsó végéről, de mielőtt még elkéshettem volna a flörtölés miatt, gyorsan elköszöntem tőle.

Angela megint csak arcrepesztő mosollyal fogadott, majd elsétáltunk a közeli bárba, ahol néha együtt szoktak lógni. Közben a nyarunkról beszélgettünk, habár én többnyire csak hagytam, hogy ő meséljen. Angela tele volt vicces történetekkel a hatalmas családjáról.

Mikor beléptünk a kicsi, félhomályba borult helyiségbe, rögtön kitűnt, hogy kiket keresünk. Egy-két ember volt a bárpultnál – morcos, fáradtnak tűnő férfiak – és néhányan a félkör alakú boxokban vagy éppen az asztaloknál beszélgettek és iszogattak, de egy hangos, fiatal csoport nevetése töltötte be az egész helyet.

- Na végre! – kiáltott fel az egyikük, mikor meglátott belépni minket. Mike Newton volt az, egy aranyos srác, aki néhányszor már megnevettetett, együtt jártam vele angol irodalomra. Rajta kívül felismertem még néhányukat, például Eric Yorkie-t vagy Jessica Stanley-t, de rajtuk kívül voltak még négyen.

- Látom ti már belecsaptatok – jegyezte meg Angela. – Mit isztok?

- Eric és Tyler már a rövideknél tartanak, én még csak a sörnél. Üljetek le, hozok nektek inni – felelte Mike.

- Köszi, a sör jó lesz nekem is – mondta Angela.

- Helyes. Bella?

- Öhm, nekem is jó lesz. Köszönöm – mosolyogtam rá.

Mike elment a bárpulthoz, nekem pedig közben bemutatkoztak a többiek. Egyikük egy szőke lány volt, akit néha láttam már Jessicával, a neve Lauren volt. Mellette az előbb említett Tyler ült. A maradék kettő pedig egy pár volt, Sam és Emily.

Mike visszatért az asztalhoz, én pedig rögtön belekortyoltam a sörbe, tudván, hogy attól majd felengedek egy kicsit és szociálisabb leszek. Nem mintha ezzel nagy probléma lett volna, mert a többiek mind kedvesek voltak. Úgy vontak minket bele a beszélgetésbe, mintha nem is csak most érkeztünk volna, és szerencsére hamar megtaláltam velük a közös hangot. Időközben Ben is megérkezett és csókkal köszöntötte Angelát. Vele már találkoztam egyszer, ha jól emlékeztem fotósként dolgozik.

Edwardnak eközben elküldtem a címet és már alig vártam, hogy megérkezzen, de egy idő után – na meg jó néhány kortyolás után – szinte már el is feledkeztem róla, miközben a többiekkel nevetgéltünk. Így hát amikor belépett, vidáman ugrottam a nyakába.

- Úgy látom jó kedved van – nevetett fel. Odavezettem az asztalhoz és bemutattam őt mindenkinek. Büszkén vettem észre, ahogyan Jessica és Lauren szemei majd kiesnek a helyükről Edward láttán. Hazaugorhatott átöltözni, mert az öltönyét lecserélte pólóra és farmerre, és egyszerűen kimondhatatlanul szexi volt. Legszívesebben szétkürtöltem volna, hogy nézzétek csak ezt a tökéletes egyedet! Ő az enyém!

- Végre egy újabb józan elme – sóhajtott fel Ben.

- Akkor azt hiszem be kéne pótolnunk a lemaradást – felelte Edward. – Én állom a következő kört, rendben?

Mindenki hangos beleegyezéssel reagált, és hamarosan Edward újabb italokkal csatlakozott hozzánk. Nem lepődtem meg azon, hogy velem ellentétben ő mennyire otthonosan mozog még az idegenek között is. Pár perc múlva már úgy beszélgetett és viccelődött a többiekkel, mintha már évek óta ismernék egymást.

Mikor nem sokkal később Angela és én kimentünk a mosdóba, észrevettem a tükörben, hogy sejtelmesen mosolyog.

- Mi az? – kérdeztem.

- Semmi, csak… ti ketten annyira jók vagytok együtt – mondta. – Sokkal szabadabb vagy körülötte. Örülök, hogy itt vagy velünk.

Próbáltam nem mutatni, hogy mennyire elérzékenyültem a szavaitól. – Köszi, Angela – feleltem félénk mosollyal.

Visszamentünk az asztalhoz, Edward pedig mosolyogva húzott az ölébe és fonta körém a karjait.

- Jól érzed magad? – kérdezte szeretetteljes kifejezéssel az arcán. Némán bólogattam, Edward pedig apró csókot nyomott a nyakamra.

Annyira belelendültünk a dologba, hogy egészen késő este volt, mire elkezdett szétszéledni a csapat. Tényleg nagyon jól éreztem magam, annak ellenére, hogy legtöbbször feszélyeznek az idegenek. Egészen kicsi korom óta mindig is úgy gondoltam, hogy akármit is mondok vagy teszek, az hülyeség lesz. Aztán felnőve rájöttem, hogy mi – vagy inkább ki – tehet erről, de addigra már túlságosan belém ivódott ez a mentalitás. Most viszont, Edwarddal az oldalamon, nem éreztem ilyesmit. Végre egyszer elengedtem magam, hagytam magam szórakozni.

Úgy döntöttünk, hogy sétálunk egy darabig és kiszellőztetjük a fejünket, mielőtt fogunk egy taxit. Edward körém fonta egyik karját, én pedig az oldalához bújtam és átkaroltam a derekát.

- Tetszettek a barátaid – jegyezte meg Edward. Inkább csak az ismerőseim voltak, de nem javítottam ki őt.

- Persze, hogy tetszettek, öregember. Nem sok időt töltesz a fiatalok közt.

Edward arcán megjelent egy őszintén felháborodott kifejezés, miközben felém fordult. – Te most szemtelenkedsz? – kérdezte.

- Csak egy kicsit – mosolyogtam. Edward szája legörbült és olyan meggyőzően szomorú képet vágott, hogy muszáj volt még erősebben magamhoz szorítanom és puha csókot nyomnom az arcára.

Ettől megenyhült és ajkaival rátalált az enyémekre, nekem pedig az összes gondolat kiszállt a fejemből édes csókjától megrészegülve. Meg egy kicsit az alkoholtól is.

- Hmm… siessünk haza – mormolta, s közben ajkai az enyémeket súrolták. Mosoly kúszott az arcomra, ahogy kitaláltam gondolatait, és máris hevesen bólogattam.

***

Levettem a szemem a tükörképemről és idegesen Alice-re pillantottam. Ő fülig érő mosollyal és egy feltartott hüvelykujjal válaszolt. – Csini vagy – biztosított engem bólogatva.

Nem szoktam gyakran kiöltözni, de ma Edward elvisz vacsorázni, és Alice átjött, hogy segítsen elkészülni. Leginkább a hajammal foglalkozott, na meg a sminkembe is besegített. A ruhám kiválasztásában is asszisztált, és végül egy rövid, fekete-fehér mintás ruhát választottunk, ami egyszerre volt elegáns és fiatalos, és egy pár csipkékkel díszített fekete magassarkút vettem fel hozzá.

Másfél hét telt el a baráti kocsmázás óta, és ma szeptember 13-a volt. A huszonegyedik születésnapom. Azóta egyre többet beszélgettem Angelával és a többiekkel, és már-már tényleg kezdtünk amolyan barátszerűségek lenni. Tudtam, hogyha korábban nem féltem volna annyira az emberi kapcsolatoktól és attól, hogy mit fognak rólam gondolni, akkor már rég a barátaim lehetnének, és nem lettem volna olyan magányos az elmúlt években. Habár ki tudja hogyan alakult volna akkor az életem. Talán soha nem ismertem volna meg és nem mentem volna hozzá Edwardhoz. Már annak a gondolata is elborzaszt, hogy ő nincs benne az életemben.

Mintha csak a gondolataim vonzották volna ide, Edward lépett be a szobába, Jasperrel a nyomában. – Vége van? Szabad a bejárás? – érdeklődött.

- Igen, végeztünk – mosolyodott el Alice.

Edward hozzám lépett és a derekam köré fonta egyik karját, hogy magához húzhasson. – Gyönyörű vagy – suttogta, majd finoman megcsókolt. Én azonnal megfeledkeztem a társaságunkról és a nyaka köré fonva karjaimat, viszonoztam a csókot.

- Óóó, de édesek – nyüszögte Alice, ami kissé megölte a hangulatot.

Edward az égnek emelte szemeit Alice kijelentésére, majd rám nézett. – Indulhatunk?

- Persze – bólintottam.

- Ne feledd, Bella. Mától legálisan ihatsz, úgyhogy adj neki – emlékeztetett Jasper.

- Más sem jár az eszemben, Jasper – feleltem szarkasztikusan. Nem szoktam inni, vagy legalábbis nagyon ritkán. És akkor is legtöbbször csak egy pohár bort vacsora mellé.

- A lényeg, hogy érezzétek jól magatokat – mondta Alice. – És még egyszer boldog szülinapot, Bella!

Hálásan öleltem meg és köszöntem meg neki mindent, majd Edward és én kiléptünk a lakásból és néhány másodperccel később máris lefelé tartottunk a lifttel.

- Alice és Jasper maradnak? – kérdeztem meglepődve. Nem mintha bántam volna, csak reméltem, hogy vacsora után a hálószobában folytatjuk az ünneplést… kettesben.

- Öhm… aha – felelte Edward szűkszavúan, ami furcsa volt egy kicsit, de nem faggattam tovább.

Viszonylag hamar odaértünk az általa választott étterembe, és mielőtt kiszálltunk, Edward kivett valamit a kocsiból, amiről eddig nem vettem észre, hogy ott van. Egy becsomagolt ajándék volt az, se nem nagy, se nem túl kicsi. Kíváncsian néztem rá, de ő csak sejtelmesen elmosolyodott és kézen fogva léptünk be az étterembe.

Edward gondoskodott róla, hogy egy privátabb asztalt kapjunk, ahol nem igazán van a közelünkben senki. Egész este elhalmozott apró figyelmességekkel, én pedig boldogabb voltam, mint valaha. Végül, miután épp befejeztük a desszertet – ami a világ legmennyeibb csokis láva sütije volt – némán lerakta elém a dobozkát.

Mosolyogva néztem a szemébe, miközben lehúztam a dobozról a szalagot és elkezdtem róla óvatosan leszedni a csomagolást. Megemeltem a tetejét, és izgatottan lestem be a doboz tartalmába. Amint az agyam felfogta, hogy mit látok, könnyek gyűltek a szemembe és meg sem bírtam mukkanni.

- Tudom, hogy ez nem valami praktikus ajándék – kezdett el magyarázkodni Edward. – Csak úgy gondoltam, hogy… nem is tudom. Hogy biztosan jól esne. És hogy én mindent meg akarok neked adni, ami eddig hiányzott az életedből.

Több könny is legurult az arcomon, de közben éreztem, ahogy a mosolyom utat tör magának. A dobozban nem más lapult, mint egy mini babaház. Dísztárgynak szánták, nem pedig játéknak, de elképesztő részletességgel volt megmunkálva, benne pedig aprócska bútorok lapultak. Gyönyörű volt.

Egyszer még nyáron az egyik közös ebédünk alkalmával meséltem el Edwardnak, hogy mikor kicsi voltam – talán hat vagy hét éves – és az anyám elvitt az iskolába, minden reggel elmentünk egy ajándékbolt mellett, ahol a kirakatban pontosan ugyanez a mini babaház állt. Gyönyörű volt, az a fajta dolog, amit az ember nem venne meg a gyerekének, mert az egyszerűen csak eltörné vagy nem vigyázna rá. Én viszont hónapokon keresztül minden egyes reggel megcsodáltam és könyörögtem Renée-nek, hogy hadd kapjam meg. Ő persze sosem vette meg. Később persze túlléptem a dolgon, de hétéves énem a világ végének érezte, hogy nem lehet az övé a szépséges babaház. Most pedig itt lapult előttem a dobozban.

- Edward, ez… nem is tudom, hogyan köszönhetném meg – nyögtem ki.

- Szóval tetszik? – kérdezte megkönnyebbülve.

Eszembe jutott, hogy mennyi figyelmesség és szeretet van ebben az ajándékban. Hogy egyáltalán Edward emlékezett erre és megkereste nekem. Ettől aztán friss könnyek csordultak ki a szememből.

- Ez csodálatos – suttogtam. – Mégis hogyan…?

- Hát… – nevetett fel Edward. – Elmondtam Rose-nak és Alice-nek mindent, amire emlékeztem, próbáltam pontosan körülírni, annak ellenére, hogy én sem láttam, csak a te leírásodra hagyatkozhattam. Mindketten gőzerővel ráálltak a dologra és segítettek nekem keresgélni. Sokáig nem találtuk, mivel voltam olyan hülye, hogy nem az anyámhoz fordultam már a legelején. Tudhattam volna, hogy ő bármit felkutat. Egy nap alatt megtalálta.

Mikor megszólaltam, a hangom reszelős volt a sírástól. – Köszönöm, Edward. El sem tudom mondani, hogy mennyit jelent ez nekem. A tény, hogy egyszer csak úgy mellékesen elmondtam egy buta gyerekkori történetet, te pedig emlékeztél és valóra váltottad. Soha, senki nem csinált még csak hasonlót sem értem.

Edward megfogta a kezem, majd ajkaihoz emelve puha csókot nyomott rá. Rám mosolygott és a pillantásában megláttam tükröződni azokat az érzelmeket, amelyek most bennem is keringtek. A szeretetet és melegséget őiránta. Sosem volt túl sok ember az életemben, akit szerethettem. Most viszont egyetlen ember miatt úgy éreztem, hogy a szívem mindjárt túlcsordul.

***

- Ha tudtam volna, hogy így fogsz reagálni, előbb odaadtam volna az ajándékodat – vigyorgott Edward, miután végre sikerült lefejtenie magáról a liftben, miközben felfelé tartottunk.

- Óóh, bocsásson meg, Mr. Cullen. Ezentúl majd tartom a távolságot – tettettem felháborodást, s közben szavaimnak nyomatékot adva elléptem tőle.

- Meg ne próbáld… - morogta a nyakamba, miközben újra magához húzott. Ekkor nyílt ki a lift, és Edward hatalmas mosollyal az arcán máris kifelé húzott.

Valamiért nagyon lelkesnek tűnt, miközben kinyitotta a lakás ajtaját, és mikor felkapcsolta a lámpát, rá is jöttem, hogy miért. Az egész olyan hirtelen történt, hogy először fel sem fogtam mi történik. Olyan volt, mintha egy filmbe csöppentem volna. Aztán amikor mindenki azt kiáltotta, hogy „Meglepetés!”, végre magamhoz tértem.

Boldogan elmosolyodtam a vidám arcok láttán. Köztük volt Charlie, az összes Cullen, Alice és Jasper, még Kate és Garrett is, akikkel gyakran elmentünk vacsorázni azóta, hogy összefutottunk a nyaraláson. Sőt, még a barátszerűségeim is itt voltak az egyetemről.

- Sejthettem volna, hogy készültök valamire – mormogtam, miközben Alice hozzám lépett és megölelt. Csilingelő nevetéssel válaszolt, majd apám lépett a helyére.

- Boldog szülinapot, Bells – mosolygott Charlie a bajsza alatt.

- Köszönöm, apu – suttogtam. Kiengedtem őt az ölelésemből, ő pedig végigmérte a mellettem álló Edwardot.

- Mr. Swan – nyújtott kezet udvariasan Edward.

- Edward – biccentett apám, miközben kezet ráztak. – Nem áll jól neked ez a rúzs, fiam.

Akaratlanul is elnevettem magam mikor Edward rájött, hogy a liftben váltott csókjaink alatt egy kicsit összerúzsoztam. Charlie után Esme és Carlisle ölelgettek meg minket vidáman, majd a többiek is boldog szülinapot kívántak.

Nem szerettem a figyelem középpontjában lenni, de Alice – aki úgy tűnt, a buli főszervezője volt – gondoskodott róla, hogy sose kelljen mindenkivel egyszerre smúzolnom. Hamarosan már egészen jó kis házibuli kerekedett a dologból.

- Boldog szülinapot, Bella! – visította Jessica, mikor ő és Angela rám találtak és megölelgettek.

- Boldog nagykorúságot – mosolygott rám Angela is. – Köszi, hogy meghívtál minket.

- Hát, azt hiszem ez inkább Alice és Edward érdeme – feleltem. – De ha tudtam volna a dologról, akkor meghívtalak volna titeket, úgyhogy… szívesen!

Mindketten felnevettek és vidáman beszélgettünk tovább. Körbenéztem és láttam, ahogyan újdonsült barátaim és a családom egymással csevegnek, és ebben a pillanatban tudtam, hogy pontosan ott vagyok, ahol lennem kell.