28. fejezet

Na, hát csak meglett! :D
Először is köszönök minden véleményt és köszönöm azt, hogy gratuláltatok az új munkához. Jól esett, mert eléggé izgultam miatta. :) Sajnos nem vagyok teljesen elégedett ezzel a fejezettel és kicsit rövid is lett, de ez már tényleg az utolsó fejezet mielőtt beindulnak a dolgok, és ilyen átvezető részt mindig nehezebb megírni. Azért remélem, hogy tetszeni fog.
Abellana

Jacob türelmetlenül itta már a második kávéját, miközben egy zsúfolt kávézóban várt. A helyiség tele volt emberekkel még hétfő délelőtt is, akik behordták talpukon a havat és a túl sokáig nyitva tartott ajtó miatt majdnem olyan hideget hoztak magukkal, mint amilyen odakint volt. Jacob undorodva bámult ki a zuhogó hóra. Alig várta, hogy végre véget érjen a tél, de még csak február eleje volt, és az utóbbi években még márciusban sem volt meglepő a hóvihar.

Végre belépett a férfi, akire idáig várt. Negyed órával a megbeszélt időpont után.

- Bocsánat a késésért – szabadkozott nem túl meggyőzően, miközben leült Jacobbal szemben. – Nagy a zűrzavar. A hó miatt.

Jacob legszívesebben a szemét forgatta volna. A hó miatt? Na ne mondd, zsenikém. De nem tette. Információkat akart ettől a férfitől, bár nem várt sokat. De minden kis részletet biztosra akart tudni. Ha véghez viszi mindezt, most nem hibázhat. Nem lehet egyetlen rés, egyetlen homályos részlet sem a történetben.

- Szóval… mit akar tudni? – kérdezte Sam feszengve.

Jacob még múlt szeptemberben nézte ki magának Sam Uley-t. Jacob két fickót vett fel tavaly nyáron, hogy kövessék és dokumentálják Edward Cullen és a felesége minden lépését. Azon a szeptemberi estén Sam és a barátnője is ott volt, mikor egy nagyon vidám csapat – köztük a Cullen házaspár – kilépett egy bárból és hazafelé indultak. Jacobnak feltűnt, hogy Sam nem igazán tűnt a csapat tagjának, csak velük volt, de nem igazán köztük. Jacob úgy gondolta, hogy tökéletesen meg fog felelni az ő céljainak. Hiszen olyan ember kellett, aki ismeri őket egy barátságos környezetben, de mégsem közeli barátjuk. Így hát megkereste Sam-et és azt mondta neki, hogy egy internetes pletykalapnak dolgozik.

Sam nem igazán akart az a bizonyos „névtelen forrás” lenni, de szüksége volt a pénzre, és ez a Jacob nevű férfi felajánlott neki egy kisebb összeget. Különben is, nem értette, hogy árthatna Bellának és Edwardnak az, ha elmondja róluk azt a keveset, amit eddig látott belőlük. Amúgy is teljesen hétköznapi párnak tűntek, még úgy is, hogy Edward Cullen és a családja elképesztően gazdagok.

- Csak meséljen róluk, hogy milyennek ismerte meg őket – mondta Jacob. – Hogyan viselkednek egymással, meg ilyen féle dolgok.

- Oké, szóval… Bellát azelőtt csak látásból ismertem, még a nevét sem tudtam. Akkor mutattak be minket egymásnak, mikor egy nap elkísértem a barátnőmet egy bárba. Inkább az ő barátai voltak ott és mint kiderült, ők Bella barátai is. Akkor találkoztam Edward Cullennel is.

- És mit csináltak aznap este? – érdeklődött Jacob.

- Semmi különöset – vont vállat Sam. – Ittunk és beszélgettünk.

- És Bella és a férje? Milyennek tűntek?

- Mindketten nagyon rendesnek tűntek. Nem voltak fellengzősek vagy ilyesmi, csak azért, mert gazdagok. Egymással is olyanok voltak, mint bármelyik másik pár. Tudja. Apró, egymásnak szánt mosolyok, néha egy-két csók.

- És nem volt olyan, mintha… csak mások kedvéért csinálnák? – kérdezte Jacob.

Sam-et meglepte a kérdés és furcsán nézett a vele szemben ülő férfire. – Dehogy. Ahogy mondtam, teljesen normálisnak tűntek.

Jacob felsóhajtott. – Rendben. És azóta?

- Egyszer-kétszer volt még olyan, hogy egy társaságba keveredtünk az ilyen ivós estéken – válaszolta Sam. – Meg persze néha szoktam őket látni, de ennyi.

- És semmi furcsaság nem tűnt fel?

- Nem – mondta Sam, most már kényelmetlenül. Mégis mit akar ez a pasas tudni? – Soha nem láttam őket még csak egy rossz szót sem szólni a másikhoz.

Jacob eddig is sejtette, de most már teljesen biztos volt benne. Edward Cullen és Isabella Swan szerelmesek és úgy élik az életüket, mint bármely másik házaspár. Könnyebb lenne a dolga, ha nem így lenne. Abban viszont még mindig nem kételkedett, hogy nem szerelemből házasodtak. Még ha közvetetten is, de ő maga felelős azért, hogy ezek ketten tényleg összejöttek. Ettől a gondolattól legszívesebben szétverte volna ezt a hülye, tömegnyomoros kávézót.

Akárhogy is, ezt a részt letudta. De ez még csak a könnyebbik része volt a dolognak, a neheze most jön. Minden részletet meg kell tudnia arról, hogyan jutottak el idáig Cullenék, és arról is, hogy kik tudnak az igazi helyzetükről. És már tudta is, hogy kihez fog fordulni.

***

(Edward)

Késő délután volt, mikor hazaértem, de odakint a fagyos februárnak köszönhetően már teljesen sötét volt. Arra számítottam, hogy Bellát tanulás közben találom meg, de nem volt sem a nappaliban, sem a dolgozószobában. Mikor azonban beléptem a hálószobába, meghallottam a fürdőszobából kiszűrődő zuhany hangját.

Mosoly kúszott az arcomra és azonnal elkezdtem vetkőzni. Beléptem a párával teli fürdőbe és halkan elhúztam a zuhany ajtaját. Bella ijedten ugrott egyet, de elmosolyodott, mikor meglátott.

- Csak nem felmelegedni próbál, Mrs. Cullen? Azt hiszem ebben segíthetek – vigyorogtam kajánul.

- Nem kéne a zuhany alatt ijesztgetned embereket, Edward – felelte. – Balesetveszélyes.

- Csak a feleségemet ijesztgetem a zuhany alatt – ellenkeztem. – És szerintem őt ki tudom engesztelni…

- Óh, igazán? – kérdezte incselkedve, miközben teljes testével felém fordult.

- De még mennyire – mondtam, és közben szorosan magamhoz húztam. Karjait a nyakam köré fonta és láttam, ahogy tekintete a számra téved, de nem adtam meg neki, amit akart. Még.

Mindkét kezem lefelé vándorolt a derekáról a formás fenekéig, ajkaim pedig finom csókokat leheltek a nyaka bőrére. Hallottam, ahogyan halkan felsóhajt, ujjai pedig a hajamba mélyedtek a tarkómnál. Eltávolodtam tőle, éppen csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. Ugyanazt a vágyakozást láttam tükröződni csokoládébarna szemeiben, amit én is éreztem. Lehajoltam ajkaihoz és lassan – kínzóan lassan – megcsókoltam. Éreztem, hogy Bella többet akart, de élveztem a frusztráltságát, úgyhogy továbbra is óvatosan kóstolgattam ajkait. Aztán hirtelen elváltam tőle és átnyúltam a válla fölött a tusfürdőért.

Bella bosszúsan tekintettel nézett rám, de én csak gonoszul elmosolyodtam és elkezdtem őt beszappanozni. Először a vállain, majd a karjain, azután tenyerembe vettem puha melleit és lassan simogattam a hamvas halmokat.

- Azt hiszem már elég tiszták, Edward – lehelte Bella vágytól rekedt hangon.

- Sosem lehetünk túl alaposak – mondtam, megvillantva egy kaján mosolyt. – Fordulj meg!

Úgy tett, ahogy mondtam, én pedig megmostam a hátát, majd a mindennapi stressztől feszült vállizmait is megmasszíroztam. Bella szinte elolvadt a kezeim között. Visszafordult és egy édes mosolyt vetett rám.

- Most én jövök – jelentette be.

- Állok rendelkezésedre – mormogtam a fülébe vágyakozó hangon. Bella még mindig mosolyogva a szemeit forgatta, én pedig felnevettem.

Néhány pillanattal később finom kezei bejárták a mellkasomat, én pedig próbáltam ellenállni a késztetésnek, hogy azonnal ráugorjak. Úgy terveztem, hogy a mai estét alaposan kihasználom vele.

Mikor befejeztük egymás mosdatását, kiléptünk a zuhanyfülkéből és megtörölköztünk – néha megállva egy-egy csók kedvéért. Bella magára kapott egy selyem köntöst én pedig maradtam a derekam köré csavart törölközőben, miközben beléptünk a hálószobába. Bella rögtön felém fordult és két ujját beleakasztotta a rajtam lévő törölköző elejébe és felnézett rám a szempilláin keresztül.

- Mintha valami kiengesztelést emlegettél volna… - búgta hozzám simulva.

- Hmm, nekem is rémlik ilyesmi – mondtam, önkéntelenül is megnyalva az ajkaimat, miközben lehajoltam hozzá.

Azonban mielőtt ajkaink összeérhettek volna, hirtelen minden elsötétedett. Mindketten meglepődve néztünk körbe. – Azt hiszem áramszünet van – jelentettem be. Kinéztem az ablakon és mindenhol égett a villany, úgyhogy valószínűleg itt a házban volt a probléma.

- Utálom a sötétséget – hallottam Bella morgását a hátam mögül.

Vigyorogva felé fordultam. – Csak nem félsz, Swan?

- Fogd be, Cullen – replikázott, mire én felnevettem.

- Van egy ötletem – mondtam. – Gyújtsunk be a kandallóba a nappaliban és keressünk néhány gyertyát is. A szörnyektől pedig majd én megvédelek.

- Igazi úriember vagy, Edward – felelte Bella, mosollyal a hangjában.

Kimentünk a nappaliba és pár perc alatt világosságot csináltunk. Letelepedtünk a kandalló elé és közben eszembe jutott egy gyerekkori emlék.

- Kiskorunkban sokszor elment az áram a nyaralóban, ha nagy vihar volt. Rosalie-val takaróbunkert építettünk és zseblámpa mellett rémtörténeteket meséltünk – emlékeztem vissza.

Bella felnevetett. – Valahogy nem tudom elképzelni, hogy Rose megijedjen egy rémtörténettől – mondta.

- Ő tényleg soha nem ijedt meg – helyeseltem. – De engem mindig kiakasztott valamivel.

Bella nevetve az arcomra tette a kezét. – Ne aggódj, Edward. Majd én is harcba szállok érted a szörnyekkel.

- Igazán bátor vagy, Swan – feleltem incselkedő mosollyal, majd kezemet a tarkójára téve magamhoz húztam őt egy csókra.

Belle lelkesen viszonozta a csókot, én pedig lassan hanyatt döntöttem őt, hogy fölé kerüljek. Kezeim utat találtak a csomóhoz, amely összetartotta a köntösét, és lassan kioldották azt. Hiába zuhanyoztam vele alig negyed órája, olyan mohón futattam végig kezeim meztelen testén, mintha most először érinteném őt. Nem tudtam elhinni, hogy ez a csodálatos lény, akiről annyit álmodoztam, az én feleségem volt.

Nehezen ugyan, de elszakítottam magam forró csókunktól, hogy ajkaim elvándorolhassanak lefelé. Először puha, lassú csókokkal borítottam be a nyakát, szándékosan nem haladva lejjebb egy jó ideig. Mikor aztán Bella megemelte a csípőjét és elkezdett hozzám dörgölőzni, eddigi türelmem mintha kiröppent volna az ablakon.

Még lejjebb haladva ajkaim közé vettem az egyik aprócska rózsaszín bimbót, míg a másik mellét mohón vettem a kezembe.

- Edward – sóhajtotta Bella a nevem remegve. Úgy döntöttem, nem váratom tovább.

Néhány ártatlan puszit nyomva a hasára végül lejjebb kúsztam. Bella felkönyökölt és várakozó tekintettel nézett rám. Végig a szemébe néztem, miközben végre megcsókoltam legérzékenyebb pontját. És ezúttal nem csak úgy óvatosan. Mélyen és forrón.

Bella hangos nyögéssel huppant vissza fekvő helyzetbe, miközben ujjai a hajamba kúsztak. Ahogy egyre erőteljesebben csókoltam, ő ringatni kezdte a csípőjét. Imádtam, hogy ezt tudom belőle kihozni. Teljes arcomat nedves nőiességébe temettem és közben ajkaim közé szívtam a lüktető kis pontocskát a húsos ajkak találkozásánál. Alig telt el pár perc, mikor megremegett alattam a teste, miközben elérte a tetőpontot és zihálva kapkodta a levegőt.

Visszakúsztam Bellához és egy apró csókot nyomtam a nyaka oldalára, miközben ő úgy nézett ki, mint aki próbálja visszafogni a szíve kalapálását. – El ne ájuljon itt nekem, Mrs. Cullen – mormogtam pimasz - és eléggé öntelt - mosollyal.

Bella hangosan felnevetett, én pedig megbabonázva bámultam, míg a barna szempár újra nem találkozott az enyémmel. Akkor viszont elhalt a nevetése, keze pedig kettőnk közé nyúlt és lehúzta a még mindig rajtam lévő törölközőt, hogy aztán habozás nélkül magába vezessen.

Mélyről jövő morgással temettem az arcom a nyakába, miközben ő összekulcsolta a lábait körülöttem. Lassan, de határozott lökésekkel kezdtem el benne mozogni, Bella pedig libabőrös lett, mikor minden utamba kerülő meztelen bőrfelületet végigcsókoltam.

Imádtam benne lenni, imádtam ahogy a teste mozgott az enyém alatt, és imádtam, hogy én vagyok az első és egyetlen férfi, aki ebben a szerencsében részesült. Kezeim megtalálták az övéit és a fejünk mellett összekulcsoltam ujjainkat.

Szenvedélyesen csókoltuk egymást, miközben testünk tökéletes harmóniában mozgott együtt. Éreztem, ahogyan kezd feltörni belőlem az ismerős érzés, de visszafogtam magam, mert meg akartam hosszítani a pillanatot. Ugyanakkor viszont tudtam, hogy Bella is közel jár. Egyik kezét az arcomra tette és a szemembe nézett.

- Szeretlek – suttogta érzelemtől elfúló hangon. – Annyira szeretlek, Edward.

Nem bírtam tovább. Miközben a nő, akiért már olyan régóta vágyakoztam, kifejezte a szerelmét irántam, magával ragadott a gyönyörteljes érzés, Bella pedig szorosan kapaszkodott belém, miközben követett engem.

Egy percig még mindig összeölelkezve, zihálva próbáltunk lenyugodni, majd óvatosan kihúzódtam belőle. Egy darabig csak csendesen simogattuk egymást a ropogó tűz mellett, mintha akár egyetlen szó is elronthatná az egészet.

Mikor láttam Bellán, hogy kezd elálmosodni, végigsimítottam az arcán, ő pedig elmosolyodott. – Jó kis kiengesztelés volt – mondta.

Halkan felnevettem és homlokon csókoltam. – Szerintem is – értettem egyet.

Miközben felkönyököltem és újból végigsimítottam a testén, cirógató kezem a hasára tévedt. Elképzeltem, hogy milyen lenne Bella egy nagy, kerek pocakkal. – Mit gondolsz a gyerekekről? – buggyant ki belőlem a kérdés.

Bella ajkait elhagyta egy futó kacaj, hirtelen jött kérdésemet hallva. – A gyerekekről?

- A… babákról – vontam vállat.

Bella az ajkába harapott. – Ezelőtt nem sokat gondolkodtam rajta – vallotta be. – Nem éppen követendő szülői példa volt előttem. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem képzeltem el milyen lenne, ha esetleg… valamikor a jövőben… már nem csak ketten lennénk.

Elmosolyodtam, mikor meghallottam, hogy már ő is eljátszadozott a gondolattal. Apró csókot nyomtam az ajkaira. – Szerintem csodálatos anyuka lennél – mondtam.

Bella elpirulva mosolygott. – Szóval ha jól értem, te… szeretnél gyerekeket – kezdte.

- Ezelőtt én sem sokat gondoltam rá – feleltem. – De veled, nem is kérdéses.

Még szélesebb lett a mosolya. – Na és mennyire gondoltál?

- Egy vagy kettő… esetleg három. Nem tudom, ahogy alakul.

- Azt hiszem eggyel vagy kettővel elbírnánk – mondta. – De mindenképpen csak azután, hogy befejeztem a tanulmányaimat és elkezdtem a munkát. Az még legalább öt-hat év.

- Bella Swan… fogalmad sincs, hogy mennyi ideig lennék képes várni rád.

Bella megkomolyodott pillantással nézett a szemembe és csókért hajolt felém, mikor hirtelen visszajött az áram és elárasztotta a nappalit a fény. Mintha a bensőséges hangulat egyszeriben átalakult volna valami mássá.

- Fújjuk el a gyertyákat, mielőtt még felgyullad a lakás – mosolyodott el.

Mindketten felálltunk és miután elfújtuk a gyertyákat, úgy döntöttünk, hogy ideje aludni menni. Tökéletesen alakult az esténk, mégis mielőtt elaludtam volna, zavaró gondolat férkőzött a fejembe. Ha nem vagyok őszinte Bellával a múlttal kapcsolatban, hogyan tervezhetnék vele nyugodt jövőt?

Helyzetjelentés 2

Azért csak nem szívesen hagyom a blogot túl sokáig bejegyzés nélkül, így hát gondoltam újból írok. Kicsit nehezen haladok ezzel a fejezettel (bezzeg ha beindulnak majd a csavarok a sztoriban :) na meg baromi sokat dolgozom, de azért írogatom.

Köszönöm, hogy türelmesek vagytok. :)

Abellana

Helyzetjelentés

Sziasztok!

Gondoltam írok egy helyzetjelentést, ugyanis hétfőtől új munkahelyem lesz és sajna napi 11-12 órákat fogok dolgozni, de azért próbálom majd megoldani, hogy ez ne lassítson le nagyon, csak még bele kell szoknom majd az új rutinba.

Egyébként lassan kezd kialakulni előttem a kép, hogy mi lesz még a történet végéig, hiszen ahogy már több fejezet óta érezni lehet, ez most a vihar előtti csend. :) Igen, ez egy gonosz mosoly akart lenni. A lényeg, hogy elérkezünk az utolsó felvonáshoz hamarosan, de még nem tudom, hogy ez hány fejezetben lesz megírva.

Utoljára pedig: köszönöm szépen a véleményeket, mindig örülök nekik. :)

Abellana

27. fejezet

Sziasztok!
Itt is lennénk akkor, remélem mindenkinek sikerül idetalálni. :D És ahogy ígértem, itt az új fejezet is. Hiába van július, ez most egy karácsonyi rész, pont így jött ki a lépés. Hosszú lett és igazából miután úgy döntöttem, hogy meglépem ezt a meghívós dolgot és kiadtam magamból mindent, már könnyebben ment az egész. Remélem tetszeni fog, örülnék a véleményeteknek. :)
Abellana

(Bella)

Kissé bizonytalanul mozogva próbáltam megtalálni mindent, amire szükségem lehet a konyhában. Charlie-t hiába kérdeztem volna, ő maga sem tudja, hogy mit hova pakolt. Az ő Seattle-i lakásában voltam éppen és azon munkálkodtam, hogy meglepjem őt egy finom vacsorával.

Edward és én eljöttünk hozzá majdnem egy hétre látogatóba most, hogy már berendezkedett. Ez volt az utolsó esténk, és mivel eddig minden este más és más kiváló étterembe vitt minket, úgy döntöttem, hogy ideje egy kis házi kosztnak.

- Bells, erre igazán nincs szükség – győzködött, mikor belépett a konyhába, de azért izgatott arccal nézte, hogy mit készítek.

- Dehogynem, hiszen olyan régóta nem főzhettem már rád – emlékeztettem. – És ezzel hálálom meg, hogy vendégül láttál minket. Edward és én is nagyon jól éreztük magunkat az elmúlt egy hétben.

- Ugyan, semmiség. Jó volt eltölteni veletek egy kis időt – mosolygott. Az elmúlt napokban többet láttam mosolyogni, mint eddig valaha. És ennek bizony nem a lánya ittléte volt a fő oka.

Edward éppen ekkor csatlakozott hozzánk a konyhában, miután az előbb valami meccset néztek Charlie-val.

- Na és mondd csak, Charlie, ma esetleg nem csatlakozik hozzánk Sue? – kérdezte, és mikor felnéztem az éppen felszeletelt zöldségekről, láttam, ahogyan próbál visszafogni egy mosolyt.

Az apám viszont a kérdés hallatán szabályosan elpirult. – Nem, nem… a mai este az utolsó, amit itt töltötök. Úgyhogy ez csakis a tiétek.

Erre már Edward és én is elmosolyodtunk, miközben összenéztünk. Mikor apám ideköltözött, mondhatni a társvezetője lett a néhai barátja cégének, és nagyon jó kapcsolatot alakított ki a Clearwater családdal. Ő és Seth nagyon jól tudtak együtt dolgozni. És megismerte az ő nővérét, Leah-t is. A legjobban viszont az édesanyjukat kedvelte meg, Sue-t. Ennek pedig mi is a tanúi lettünk a látogatásunk alatt. Sue szinte mindig csatlakozott hozzánk a vacsoránál, egyszer-egyszer pedig a gyerekei is, ezért hát volt alkalmunk őket is megismerni. Mindannyiukat nagyon megkedveltük, a Charlie és Sue közötti szégyenlős pillantások pedig már szinte szórakoztatóak voltak. Nem kérdeztem apámat, hogy van-e köztük valami. Egyértelmű volt, hogy ha még most nincs is, hát valami határozottan alakul.

Vicces, hogy néha hogyan működik az élet. Az elmúlt fél évben nem csak én, de az apám is új életet kezdett. Lerítt róla, hogy imádja az új várost és az új munkahelyet. És ráadásul az anyám sem volt olyan nehéz természetű a válás alatt, elég gördülékenyen mentek a dolgok, és úgy nézett ki, hogy jövő hónapban – januárban – hivatalosan is kimondják majd a válást.

Charlie tehát boldog volt, és ennek én sem örülhettem volna jobban. Hirtelen megszabadultam egy rakás bűntudattól, aminek eddig nem is voltam a tudatában. Én boldog voltam és szerelmes, miközben ő nehéz időket élt át. De most, hogy ilyen vidámnak és élettelinek láthattam, hatalmas kő gördült le a mellkasomról.

Tálaltam a vacsorát, és mindhárman leültünk Charlie asztalához. – A karácsonyt Clearwateréknél töltöd majd? – kérdeztem őt.

- Hát… igen – motyogta. – Seth és Sue meghívtak magukhoz. Gondoltam, ti úgy is Cullenéknél töltitek az ünnepet.

Mosolyogva helyeseltem, és közben próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy meg sem kért, hogy töltsem vele a karácsonyt. Kissé rosszul esett a dolog, és emlékeztetnem kellett magam, hogy ne legyek ennyire önző. Végre boldog, és ezt nem vehetem el tőle.

Miután ezen igyekeztem gyorsan túljutni, egészen jól elbeszélgettünk a vacsora alatt. Örömmel vettem észre, hogy az apám mennyire megkedvelte Edwardot, és ők ketten most már egészen jól kijöttek. Olyannyira, hogy Charlie nagy kedvteléssel mesélt neki arról, amikor ötévesen meztelenül futkároztam körbe a lakásunkban és közben mindenféle hülyeséget csináltam. Elvörösödtem és próbáltam terelni a témát, de tudtam, hogy Edward ezt nagyon is élvezi. Azóta várt erre, mióta a nyaralásunk alatt az unokatestvére elmesélte az összes ciki sztorit a gyerekkorukból.

Elég későig társalogtunk mindenféléről és nevetgéltünk a régi emlékeken. Én pedig arra gondoltam, hogy valószínűleg sosem beszélgettem még az apámmal ennyire fesztelenül. Mindig ott lappangott közöttünk Renée befolyása. Most viszont mindketten boldogok voltunk.

Mikor végre beláttuk, hogy ideje lefeküdni, és megbeszéltük, hogy holnap reggel mikor indulunk, Edward és én a vendégszobába mentünk.

- Azt hiszem az apám nagyon kedvel téged – mondtam neki, miközben lehuppantam az ágyra. – Bár nem vagyok benne biztos, hogy ez jó dolog.

- Miért nem? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel.

- Mert összefogtok ellenem – feleltem, egy kicsit játszva a sértődöttet.

- Ugyan, Swan – kezdte Edward a legcsábítóbb hangján, és közben bemászott mellém. – Ha bármikor úgy érzed, hogy levetnéd a ruháidat és meztelenül rohangálnál körbe-körbe, én nem ellenzem. Sőt, nagyon is támogatom az ötletet.

- Nem vagy vicces – ellenkeztem a szemeimet forgatva, de közben próbáltam elfojtani egy mosolyt.

- Dehogynem! Valld be, hogy az vagyok – mondta, majd felhúzta a pólómat és belefújt a hasamba.

Felnevettem a csikis érzéstől és próbáltam őt leharcolni magamról. – Hány éves vagyok szerinted? Hat?

- Nagyon remélem, hogy nem, mert akkor amit most készülök veled csinálni, az szigorúan illegális – felelte, majd az előbbi gyerekes csiklandozás helyét forró csókok vették át.

***

Három nappal karácsony előtt Alice elkísért vásárolni. Ő már vagy egy hónapja megvett minden ajándékot, de sosem kellett győzködni, ha vásárlásról volt szó. Igazság szerint én is nagyjából elrendeztem mindent, már csak egy dolog volt hátra: Edward ajándéka. Eddig sosem volt komoly barátom, ez volt az első karácsony, hogy egy olyan férfinak kellett ajándékot választanom, aki nem az apám. Ezzel járt az is, hogy most először szembesültem egy vitathatatlan ténnyel: egy férfinak ajándékot venni egyenesen lehetetlen.

- Te hogyan szoktad eldönteni, hogy mit adj Jaspernek? – kérdeztem kétségbeesetten Alice-t, mikor körülbelül már a huszadik üzletet jártuk körbe.

- Jasper miatt sosem kell aggódni – legyintett. – A szülinapja vagy karácsony előtt legalább egy hónappal mindig elejt egy utalást, ha elmegyünk egy kirakat mellett. De egy írónak amúgy is könnyű vásárolni.

Vissza kellett fognom magam, hogy ne morogjak hangosan. Kösz a segítséget, Alice. – Már hetek óta ezen gondolkozom, de minden olyan hülyeségnek tűnik – mondtam neki. – Ráadásul biztos, hogy nem tudom felülmúlni azt, amit ő vett a szülinapomra. Valami ilyesmi kéne. Valami, ami személyes.

- Óh, megvan! – kiáltott fel Alice. – Vehetnél neki mondjuk egy szép órát, és gravíroztathatnál bele valami személyeset.

- Azért ésszerű keretek között gondoltam – feleltem. – Nem Edward pénzét akarom költeni az ő ajándékára.

Így hát folytattuk a küldetést – üzletből ki, üzletbe be. Lassan már összemosódott előttem a sok villogó karácsonyi fény, a szinte már csicsásan feldíszített fák, és egy idő után már bármit belevágtam volna a hangszórókba, csak hogy ne kelljen többet a Last Christmas-t hallanom. Aztán nagyjából egy óra múlva megláttam valamit, ami felkeltette a figyelmemet.

Nagyon szép volt, ráadásul az ára sem volt túlságosan húzós. A legfontosabb viszont az volt, amit ez az ajándék jelenthetne. Megmutattam Alice-nek, akinek szintén nagyon tetszett, és elmondtam neki az ötletemet, kicsit félve, hogy talán hülyeségnek fogja gondolni.

- Ez tökéletes, Bella – mosolyodott el. – Szerintem már maga a jelentése nélkül is egy tök jó ajándék, de így… ez annyira ti vagytok. Edwardnak nagyon fog tetszeni.

Fülig érő mosoly kúszott az arcomra Alice véleményének hallatán, és hezitálás nélkül megvettem az Edwardnak szánt ajándékot.

***

Már az ébredés pillanatában tudtam, hogy ez lesz életem legjobb karácsonya. Tökéletesebb csak akkor lehetett volna, ha elkezd esni a hó, de sajnos erre nem számíthattam, mivel meglepően enyhe volt az idő.

Edward még aludt, ezért hát úgy döntöttem, hogy meglepem egy kis karácsonyi reggelivel. Ágyba azonban már nem vihettem, ugyanis Edward éppen akkor lépett be a konyhába, mikor elkészült az utolsó adag mézeskalácsos palacsinta.

- Hmm, valaminek nagyon jó illata van – mondta, miközben egyik kezét a csípőmre tette és gyors csókot nyomott ajkaimra. Annyira természetesnek, annyira mindennapinak tűnt ez a mozdulat, nekem mégis még csodásabbá varázsolta a karácsony reggelt.

- Friss és meleg mézeskalácsos palacsinta – jelentettem be, miközben a kezébe nyomtam a reggeli kávéját, benne egy cukorbottal. Edward felnevetett.

- Karácsonykor egyszerűen imádnivaló vagy.

- Azt akarod mondani, hogy máskor nem vagyok imádnivaló? – kérdeztem viccelődve.

- Most megfogtál, Swan. Tényleg, máskor kész szörnyeteg vagy – bólogatott.

- A szívembe taposol, Edward – mímeltem bosszúságot. – És látod, mégis kapsz a reggelimből.

Elmosolyodott és még egyszer közel húzott magához, hogy egy – immáron kávé és cukorbot ízű – csókkal ajándékozzon meg. – Köszönöm – mormolta. – Hé, még nem is mondtam!

- Micsodát?

- Boldog karácsonyt!

Eddig is nevetségesen fékezhetetlen mosolyom most aztán szinte tényleg a fülemig ért, miközben Edward vidáman csillogó szemeibe néztem.

- Boldog karácsonyt! – feleltem.

***

Reggeli után letelepedtünk a szőnyegre a karácsonyfa mellé, amit tegnap díszítettünk fel. Míg én egy ízléses arany-ezüst kombinációra törekedtem, addig Edward leginkább a „dobáljunk fel rá mindent” módszert alkalmazta, amiből egy igen érdekes fa kerekedett. De én nem bántam. Erre a rondácska fára mindig úgy fogok gondolni ezentúl, mint a kettőnk első közös karácsonyára.

Tegnap este a becsomagolt ajándékokat is beraktuk alá, bár meg kell mondanom, ez egy kicsit megijesztett. Ugyanis az általam kiválasztott ajándék egyedül árválkodott amellett a jó néhány doboz mellett, amit Edward szánt nekem. Mikor kérdő pillantást vetettem rá, csak legyintett és azt felelte, hogy kisebb ajándékok.

- Először te nyiss – mondta izgatottan.

- Rendben – bólintottam.

Az egyik kisebbért nyúltam, amit a mérete alapján könyvnek ítéltem. Mikor azonban kibontottam a csomagolást, nem könyvet találtam ott. Vagy legalábbis nem szó szerint. Egy Kindle volt az, a régi, márkátlan elektronikus olvasóm helyett, amit eddig használtam, és mostanában az agyamra ment. Fogalmam sem volt róla, hogy Edward egyáltalán odafigyelt, mikor erről panaszkodtam. Hálás mosollyal köszöntem meg neki az ajándékot, mire ő egy apró csók után a következő csomag kibontására sürgetett.

A következő két ajándék is nagyon hasznosnak bizonyult. Az egyik egy USB akkumulátor volt, mert mindig lemerült mindenem, mikor éppen az egyetemen voltam. A másik egy zajszűrő fejhallgató, mert sokszor mondogattam, hogy bárcsak ne kéne a városi zajokat hallgatnom, mikor nyilvános helyen tanulok.

Mindegyik ajándék azt bizonyította, hogy Edward mennyire odafigyel rám, és mindent megad nekem, még akkor is, ha ilyen apróságokról van szó. És hátra volt még kettő.

Az egyik, kocka alakú doboz egy bögrét rejtett, rajta a felirattal: Bízz bennem, (majdnem) ügyvéd vagyok. Felnevettem, és megígértem Edwardnak, hogy ezentúl minden reggel ebből fogok kávét inni. Végül pedig elérkeztünk az utolsó ajándékhoz. Mikor letéptem a csomagolópapírt, egy vörös bársony Cartier dobozt találtam.

Nagyot nyelve nyitottam ki a dobozkát és egy mesés gyémánt karkötővel találtam szemben magam. Elképesztően gyönyörű volt, de éppen ettől féltem. Túl nagy ajándék volt. Bele sem mertem gondolni, hogy mennyibe kerülhetett. Emellett az én ajándékom egyenesen nevetségesnek tűnt.

- Edward, ez… - hebegtem. Hirtelen kiszáradt a torkom.

- Tudom, tudom. De hallgass meg. A hasznos ajándékok mellett akartam neked adni valami, nem is tudom… jelentősebbet. Ott van az eljegyzési gyűrű az ujjadon, amit még csak nem is én választhattam ki és nem is én adtam oda. Ott lóg a nyakadban a nyaklánc, amit a nagyanyám ajándékozott az anyámnak, ő pedig neked. Egy férjnek illik ékszert venni a feleségének. Szóval… - vállat vont és szinte félve nézett rám.

Éreztem, ahogyan könnyek gyűlnek a szemembe, viszont az arcomra mosoly kúszik. Edwardhoz hajolva a nyaka köré fontam karjaim és magamba szívtam az illatát, miközben ő közelebb húzott magához.

- Gyönyörű és nagyon tetszik. Köszönöm – suttogtam. – Nem csak a karkötőt, de a többit is. Mind annyira figyelmes. Ehhez képest amit én vettem neked labdába se rúghat.

Edward elhúzódott, éppen csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. – Bármit is adsz nekem, imádni fogom, Bella. Őszintén. De mielőtt kibontanám… próbáld fel a karkötőt.

Eltávolodtam Edwardtól, ő pedig legdrágább ajándékomért nyúlt és felcsatolta azt a csuklómra. – Tökéletes – jelentette ki egyszerűen.

- Tényleg az – feleltem halkan szipogva. – Köszönöm, Edward.

- Nincs mit, Bella. Most viszont én következem – emlékezetett gyermeki izgalommal.

Odanyújtottam neki a csomagot, ami most már korántsem tűnt olyan tökéletesnek, mint az üzletben. – Tőlem csak egy valamit kapsz – mondtam szégyenlősen. – Nem valami hatalmas dolog.

Edward egy amolyan „butaságokat beszélsz” mosolyt küldött felém, majd feltépte a csomagolást. Méretben nagyobb volt, mint az ő ajándékai, de értékben nem versenyezhetett velük. Lekerült róla a csomagolópapír, és hirtelen ott hevert Edward kezében az ajándékom.

Egy keretbe foglalt világtérkép volt, nem az a szokásos mindenféle színű mint az atlaszokban, hanem egy nagyon szép, antiknak kinéző darab, de rajta a modern világképpel. Az egyetlen módosítás amit ejtettem rajta egy kicsi, színes rajzszög volt, New York városába szúrva.

- Arra gondoltam, hogy minden alkalommal amikor elutazunk valahová, megjelöljük a térképen – kezdtem. – Itt kezdtük New Yorkban, és a legelején mindketten azt hittük, hogy csak másfél évig fog tartani az egész. És tudom, hogy azt hiszed, engem érdekel a szerződés, de már nem. Nem érdekel, hogyan ismertelek meg, mert most a férjem vagy és szeretlek. Azt akarom, hogy velem légy, ha bekerülök a Harvardra. Veled akarom bejárni Párizst, veled akarok olasz borokat iszogatni, vagy akár elmenni veled a semmi kellős közepére és csak bámulni egymást, míg meg nem unjuk. Amit, csak akarsz. Én veled akarom tölteni a hátralévő életemet.

Edward szótlanul szemlélte az ajándékot, én pedig idegesen vártam a reakcióját. Reméltem, hogy nem túlságosan csalódott.

- Nem tetszik? – kérdeztem bánatosan. – Ha akarod, választhatunk együtt valami mást és…

- Bella – szakított félbe. – Még hogy a tőled kapott ajándék labdába se rúghat…

Ekkor végre felnézett és láttam az arcán, hogy meghatotta az ajándék. – Megsemmisítő vereséget mértél rám ajándékozás terén, Swan – mondta halkan, őszinte mosollyal.

- Szóval tetszik? – kérdeztem várakozó mosollyal, miközben éreztem, ahogy a megkönnyebbüléstől kiszökik egy könnycsepp a szememből.

Edward óvatosan letette a térképet és közelebb kúszott hozzám a szőnyegen, hogy a karjaiba zárhasson. – A legjobb ajándék, amit valaha kaptam – suttogta a fülembe. – El sem hiszed, hogy mennyire szeretlek ebben a pillanatban.

- Csak ebben a pillanatban? – próbáltam viccelődni.

Edward eltávolodott tőlem, hogy aztán rám vethesse mosolyát, majd aprócska csókot nyomott az orrom hegyére. – Minden egyes pillanatban – felelte.

- Én is szeretlek – mondtam halkan. A következő pillanatban pedig elvesztem mézeskalácsos-cukorbotos csókunk varázsában.

***

Miután eleget csodáltuk az ajándékainkat – Edward máris kirakta a hálószobánk falára a térképet – átsétáltunk a Cullen család többi tagjához, Esme és Carlisle otthonába. A város sokkal nyugodtabb volt, mint általában, Edward és én pedig szűnni nem akaró mosolygással fogtuk egymás kezét, miközben átvágtunk a Central Parkon.

Mint szinte mindig, most is mi érkeztünk utolsónak. Miközben Carlisle és Esme megölelgetett minket és boldog karácsonyt kívántunk egymásnak, Rosalie és Emmett léptek ki a nappaliból, hogy ők is köszöntsenek minket. Rosalie még egyszerű farmerban és kasmír pulóverben is fantasztikusan nézett ki – valószínűleg ez volt a leghétköznapibb öltözet, amiben eddig láttam őt.

- Jóságos ég – nyögtem fel, mikor megláttam mellette Emmett-et.

- Mintha… rád hányt volna a télapó – szörnyülködött Edward.

Emmett ugyanis egy piros, rénszarvasos-karácsonyfás pulóvert viselt, amin ráadásul villogó égősor is díszelgett. – Tudom! – kiáltotta hatalmas vigyorral. – Hát nem tök jó?

- Nem – rázta a fejét Rose.

- Csak irigykedtek mind – mormogta Emmett halkan.

Ezután vettem észre a mellettük álldogáló apró alakot – vagy legalábbis Emmett mellett aprónak tűnt. Egy fiatal lány volt az, egyszerű fekete pulóverben, hosszú barna hajjal. Az egyetlen feltűnő dolog rajta a gömbölyded pocakja volt.

- Ő itt Bree – mutatta be Rosalie. – Bree, ők a bátyám és a felesége, Edward és Bella. Bree most már nem repülhet, úgyhogy nem tudott hazamenni a családjához, szóval meghívtuk, hogy ünnepeljen velünk.

Bree szégyenlősen intett, én pedig rámosolyogtam. Kedves, halk szavú lánynak tűnt. Ekkor jutott eszembe, amit Rosalie mesélt arról, hogyan esett a fiatal lány teherbe. Megtámadták és erőszakoskodtak vele. Éppen úgy, ahogy annak idején Rose-zal történt. Hirtelen legszívesebben magamhoz húztam volna a lányt, hogy megölelhessem.

Esme szakította félbe a gondolataimat. – Gyertek be, rakjátok azokat a fa alá – mutatott rá a két dobozra, amit Edwarddal hoztunk. Azt kívántam, bárcsak tudtuk volna, hogy Bree is itt lesz és hozhattunk volna neki valamit. De miközben Esme a vállát karolva átvezette őt a nappaliba, Rosalie és Emmett pedig követték őket, Carlisle odahajolt hozzánk.

- Gondoltuk, mi is meglepjük Bree-t valamivel, mégiscsak a leendő unokánkkal várandós – magyarázta. – Odaadhatnánk neki együtt.

Nagy kő esett le a szívemről, tudván, hogy nem megy ma haza üres kézzel. Persze biztos voltam benne, hogy Rose és Emmett is meglepik majd valamivel.

Cullenék nappalijában egy gyönyörű és igencsak méretes karácsonyfa állt. Úgy sejtettem, hogy Esme soha nem hagyta volna, hogy az ő fájuk úgy nézzen ki, mint amit Edward és én díszítettünk fel a mi lakásunkban.

Esme természetesen megint kitett magáért, nem csak a dekoráció terén, de a konyhából kiszabaduló illatok alapján a karácsonyi lakoma is ínycsiklandozónak ígérkezett. Egy idő után egyre inkább belelendültünk a karácsonyi hangulatba, még Bree is lassan feloldódott, és hamarosan már ő is nevetett azokon a történeteken, amelyeket Carlisle mesélt a régi karácsonyokról. Nagyon úgy tűnt, hogy Rose és Edward már akkoriban is folyton marták egymást.

Ezen kívül pedig most, hogy Edward és én nem titkoltuk a kapcsolatunkat, és Rose sem volt már olyan hűvös felém, tényleg úgy éreztem, mintha egy igazi család tagja lennék. Életemben először. Így hát tökéletesen telt a nap, sok viccelődéssel és nevetéssel.

Késő délután Esme felszolgálta a pompás – és bőséges – vacsorát, de még alig kezdtünk el enni, mikor hirtelen fájdalmas nyögés hallatszott az asztalnál. Mind Bree-re kaptuk a tekintetünket, aki mélyeket próbált lélegezni, miközben a hasát fogta. Rose azonnal felpattant és aggódva nézett a fiatal lányra.

- Mi a baj? – kérdezte.

- Azt hiszem itt az idő – pihegte, mielőtt újabb fájdalmas hang hagyta el a száját. – Még két hétig nem kéne megszületnie! Én még nem… még nem állok készen, Rosalie.

Bree teljesen megrettent, és még Emmett arcáról is eltűnt a szokásos jó kedv, helyét az aggódás vette át. Rosalie megfogta Bree kezét és a szemébe nézett.

- Édesem, figyelj rám – kezdte. – Minden rendben lesz, megígérem. Nagyon jól fogod csinálni. Most szépen beviszünk a kórházba, rendben?

- A táskám – nyöszörögte a lány. – Amit összepakoltam, ha sürgősen a kórházba kéne menni. Nálatok hagytam.

- Majd mi elhozzuk – mondta rögtön Edward. – Ti menjetek csak a kórházba nyugodtan.

Rose és Bree bólintottak, aztán egyetlen pillanatig senki nem szólt semmit és senki nem mozdult. Ebben az egy másodpercben azt hiszem mindenki felfogta, hogy mi is történik. Aztán a pillanat elmúlt és hirtelen minden felgyorsult. Emmett és Rose kocsiba szálltak Bree-vel, hogy bevigyék a kórházba. Utánuk Esme és Carlisle nem fecsérelték arra az időt, hogy felhozzák a kocsijukat a mélygarázsból, taxival követték őket. Edward és én pedig szintén taxit fogtunk, amivel először megálltunk Rosalie és Emmett lakásánál, majd végül mi is a kórház felé vettük az irányt.

Mikor odaértünk, Carlisle és Esme a váróban ültek, és beavattak minket abba, hogy eddig mi történt. – Úgy tűnik nemsokára meglesz a baba – mondta Esme. – Rose és Emmett bent vannak vele a szülőszobában.

Mi is leültünk és vártunk. Még soha nem voltam ilyen helyzetben, és mikor Esme azt mondta, hogy „nemsokára”, valahogy úgy képzeltem, hogy mindjárt kijön Rosalie és elmondja, hogy megérkezett a baba. De nem így történt. Egy ideig csak csendben üldögéltünk, feszülten várakozva, néha egy-egy szót váltva. Aztán lassan átvette a feszültség helyét az unalom.

Már két órája ültünk ott, mikor egyszer csak megjelent Emmett, hatalmas mosollyal az arcán, kipirulva, könnyekkel a szemében. – Fiú lett! – kiáltotta. – Van egy fiam. Egy fiunk!

Mindannyian felugrottunk és hirtelen mind egymást öleltük és gratuláltunk Emmett-nek. – Rose még bent van velük – folytatta.

- És… Bree hogy érzi magát? – kérdezte Esme, kicsit talán félve. A szülés után a vér szerinti anyának még mindig joga volt meggondolni magát, és szerintem mind tartottunk tőle egy kicsit, hogy Bree megváltoztathatja a döntését.

- Hát… jól, azt hiszem – felelte Emmett. – Mármint a körülményekhez képest. Úgy tűnik jól viseli. Úgy döntött, hogy miután minden megvan és végre pihenhet, el akar köszönni a babától. Aztán átviszik egy másik terembe és… azt hiszem, ennyi. De Rose nem akarja magára hagyni. És mindketten megmondtuk neki, hogy ha akarja, mindig küldünk majd neki képeket a babáról. De egyelőre úgy tűnik, hogy szeretne kimaradni az életéből. Egyébként értesítettük a családját is, azt mondták holnap érkeznek. Szóval nem lesz egyedül.

Nehéz volt belegondolni, hogy min megy most keresztül ez a fiatal lány, de annak örültünk, hogy annyi szomorúság után Rosalie és Emmett végre szülők lehettek.

Este aztán, miután Bree elköszönt a kisbabától és átvitték egy másik terembe, bemehettünk megnézni a Cullen – vagyis inkább McCarty – család legújabb tagját. Az aprócska fiú békésen feküdt Rosalie karjaiban, aki olyan boldognak tűnt, amilyennek még sosem láttam, és letörölhetetlen mosolya még szélesebb lett, mikor beléptünk a szobába.

Carlisle és Esme azonnal körbevették az unokájukat és egyszerűen nem tudtak vele betelni. Meg tudtam őket érteni, imádnivaló volt.

- Találtatok már neki nevet? – érdeklődött Edward.

- Ifjabb Emmett! – vágta rá Emmett.

- Nem lesz ifjabb Emmett – rázta a fejét Rosalie.

- Akkor Hulk! – javasolt újabb nevet izgatottan Emmett.

- Nos, szerencsére még van időtök gondolkodni rajta – mondta Carlisle.

Valamikor később, éjfélhez közeledve a többiek meglátogatták Bree-t a szobájában, én és Edward pedig az üveg előtt álltunk, ahonnan nézni lehet az újszülötteket.

- Hű. Belegondoltál már, hogy van egy unokaöcséd? – kérdeztem.

- Akárcsak neked – felelte Edward mosolyogva.

Felnevettem. – Igen, azt hiszem igazad van.

Edward magához húzott és apró csókot nyomott a halántékomra. Eszembe jutott a mai reggel, a karkötővel és a térképpel, ami most egészen messzi emléknek tűnt, de így is éreztem, ahogyan mosoly kúszik az arcomra. Nem hittem, hogy a karácsony utolsó perceit a kórházban álldogálva fogjuk tölteni, fáradt nővérkék és gyér ünnepi dekoráció között. És mégis, valahogy az egész nap tökéletes volt.

***

Majdnem egy héttel később Alice és én az ő lakásukban, pontosabban a fürdőszobájukban készülődtünk, míg Edward és Jasper a nappaliban vártak minket. Mindössze pár óra volt hátra az évből, mi pedig Jasperék egyik barátjának bulijába készültünk indulni. Alice és én is izgatottak és vidámak voltunk. Az év utolsó napján mindig ott vibrált a levegőben valami, szinte kézzel foghatónak tűntek az új lehetőségek és az, hogy elfelejtsd az elmúlt év hibáit és rossz pillanatait. Nekem jutott hibából és rossz pillanatból is, és akárcsak minden ember, én is alig vártam, hogy új lappal kezdhessem meg a következő évet.

Persze olyan pillanatok is voltak – nem is kevés – amit a világon semmiért nem felejtenék el. És reméltem, hogy az új év is tartogat majd ilyen emlékeket.

Mikor megérkeztünk, már javában folyt a buli. A lakás tömve volt emberekkel, szólt a zene és láthatólag fogyott az alkohol is. Mivel sem Edward, sem én nem voltunk nagy táncosok – habár Alice elrángatott egy szám erejéig és az izgatottságom miatt hagytam neki – inkább csak iszogattunk és bemutatott pár embernek, akit ismert. Miután még egyet táncoltam Alice-szel és egy barátnőjével akivel most találkoztam először, visszamentem Edwardhoz, ő pedig felém fordította a telefonját.

- Rose küldte az előbb – mondta egy mosollyal.

Én is elmosolyodtam, mikor megláttam a képet. Brady volt az, a fején egy aprócska újévi csákóval, Emmett tartotta őt a karjaiban, az ő fején egy hatalmas újévi csákóval. Így nevezték el a babájukat, akit pár napja vihettek haza. Fáradtak voltak, de nagyon boldogok, és ezen kívül elárasztották a családot és az ismerősöket babafotókkal.

Nagyon jól éreztük magunkat, és még csak nem is kellett hozzá alkohol, ugyanis alig ittunk. Még Alice és Jasper is egészen visszafogták magukat. Halloween estéjén már volt szerencsém hátrafogni Alice haját, miközben kiadta magából a gyomra tartalmát, és megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy ez ma éjjel nem fog bekövetkezni.

A végén még Edwarddal is táncoltam, miközben egyre közeledtünk az éjfélhez és mindenki egyre felszabadultabb lett. Ekkor került elő Jasper és Alice is, akiket kis időre szem elől vesztettünk. – Gyertek fel a tetőre! Mindjárt éjfél – kiáltotta Alice.

Felmentünk, és elképesztő látvány fogadott minket. A tetőről be lehetett látni a Times Square-t és környékét, a villogó fényeket és a sikítozó tömeget odalent. Egyre többen jöttek fel a tetőre, és hamarosan elkezdtek visszaszámolni.

Egy évvel ezelőtt ilyenkor otthon ültem a pizsamámban, a tévében nézve a közvetítést. Az egy évvel ezelőtti Bella Swan még nem is sejtette, hogy mi minden fog vele történni. Hozzámegy majd egy idegenhez. Beleszeret abba az idegenbe. Új barátokat talál. Persze ma éjjel még én sem sejtettem, hogy az egy évvel későbbi Bella Swan hogyan ünnepli majd a szilvesztert.

- Tíz… kilenc… nyolc…

A körülöttünk lévő emberek izgatottan számoltak vissza, miközben Edward hátulról magához ölelte fagyoskodó testem. Hideg ajkai csókokat leheltek az arcomra és a nyakamra.

- Hét… hat… öt…

A kristálygömb lassan ereszkedett lefelé a Times Square-en. Kissé hátrafordítottam a fejem, hogy Edward szemébe nézhessek. Éppen abban a pillanatban, hogy ajkaink összeértek, tűzijáték világította meg az eget, mindenhol kiáltások, dudálások hallatszottak, de számomra minden zaj letompult, csak a csókunkra koncentráltam.

- Boldog új évet, Bella! – mosolygott rám, miután elváltunk.

- Boldog új évet, Edward!

Hamarosan itt az új fejezet

Sziasztok!

Mivel maximum pár napon belül befejezem az új részt, úgy tervezem, hogy ez lesz az első fejezet ami már akkor kerül fel, mikor a blog nem nyilvános. Eddig mindössze egy ember van, aki kért és nem fog kapni és ő is csak a hangnem miatt, mindenki más kapni fog. Mivel miután lezárom a blogot, már nem tudok kiírni semmit, ezért most írom:

Ha valaki nem kap meghívót esetleg, az majd a loveinla@citromail.hu címre írhat, de minden e-mail címet kimásoltam egy Word dokumentumba, hogy még véletlenül se rontsam el, szóval elvileg mindenkinek kapnia kell.

Na de a lényeg: szerintem szombaton zárom le a blogot, hogy esetleg még legyen ideje meghívót kérni annak, aki eddig nem tévedt ide. Szeretnék majd feltenni egy világosabb kinézetet is, mert nem tudom ti hogy vagytok vele, de engem már nagyon idegesít ez a sötét.

Szóval szombaton vagy vasárnap küldöm ki a meghívókat, és addigra már vár titeket az új fejezet. :)

Egyelőre azt mondom, hogy kipróbálom hogy működik majd a meghívós blog, aztán lehet, hogy később visszaváltok majd valamikor nyilvánosra, ki tudja. Mindenesetre jól esett a kommenteket olvasni. :)

Azt hiszem egyelőre ennyi lenne, csak időben le akartam írni, hogy mikorra várhatjátok a változást.

Abellana

Meghívós lesz a blog

Miután az előző fejezethez leírtam, hogy ne kérdezze senki, mikor lesz friss és aztán mégis kaptam egy ilyen kommentet (ezen kívül pedig szinte semmit, de ez már másik téma), baromira berágtam és úgy voltam vele, hogy ha még egy ilyen komment érkezik, meghívós lesz a blog. Érkezett, ugyanattól a felhasználótól.

Tudom, hogy nincs jogom panaszkodni, mert magamnak írom, nagyon ritkán van friss, és már amúgy sem olyan a blogger közösség, mint a legutóbbi történetemnél. De azért a legutóbbi fejezetnél mutatott érdektelenség nagyon elszomorított.

Nem akartam meghívóssá tenni a blogot, mert hátha idetéved valaki aki el akarja olvasni, de ezzel az utolsó kommenttel betelt a pohár, és igen, egy miatt szív az a pár másik. Szóval a lényeg:

Bárki kérhet meghívót (nyilván aki eddig folyamatosan kérdezgette, hogy mikor lesz friss, az nem), viszont szeretném, ha lehetőleg olyanok kérnének, akik esetleg vállalnák, hogy leírják a véleményüket. Nem kötelező, nem szigorú szabály, de én örülnék neki. Én is sokkal lelkesebben futnék neki egy-egy résznek, el sem hiszitek, hogy mennyit számítanak a vélemények.

Aki meghívót kér, ehhez a bejegyzéshez leírhatja az e-mail címét kommentben (aki nem szeretné nyilvánosan, az elküldheti a loveinla@citromail.hu-ra). A következő fejezetig fogok várni szerintem.

Meglátom, hogy mekkora lesz az érdeklődés (ha nagyobb, mint amire számítottam, akkor talán meggondolom magam), meg talán később lenyugszom, de ez most nagyon felhúzott.

Abellana

26. fejezet

Sziasztok!
Nagyon, de nagyon nyögvenyelősen ment ennek a résznek a megírása, sajnos lehet, hogy ez meg is látszik rajta. De azon biztosan, hogy majdnem három hónapig tartott befejezni. Örülök, hogy van akit még érdekel és köszönöm, hogy írtok, de felesleges kérdezni, hogy mikor lesz új rész. Egyrészt azért, mert ahogy azt mindig leírom, elsősorban magamért írom a történetet. Másrészt meg azért, mert én sem tudom egészen addig, míg ténylegesen be nem fejeztem. De azért próbálok sietni, még ha nem is tűnik úgy. :) Egyelőre ennyi, még egyszer köszönöm azoknak, akik leírják a véleményüket, az mindig csak bátorít a következő fejezet mielőbbi befejezésre.
Abellana

(Edward)

November végén jártunk, pontosabban a hálaadás előtti napon. Egész héten bent voltam a késői órákig, hogy a hosszú hétvégén már ne kelljen a munkával foglalkoznom. Ma is kivételesen későn végeztem, így hát arra számítottam, hogy Bella már aludni fog, mikor hazatérek. Ő azonban ott ült az ágyon a laptop előtt, körülötte pedig könyvek és papírlapok.

Mikor meglátta, hogy belépek, ragyogó mosolyt vetett rám. – Milyen volt a napod? – érdeklődött.

- Hosszú – sóhajtottam, miközben félredobtam néhány könyvet és lehuppantam az ágyra. Kényelmesen elfeküdtem és közben figyeltem, ahogyan a tanulásra koncentrál. Mostanában sokszor láttam őt ebben a helyzetben. – Túlságosan kifárasztod magad.

- Bagoly mondja – mosolygott le rám, majd visszafordult a laptophoz. – Egy perc és végzek.

Némán szemléltem arca finom vonásait a félhomályban. Annyira… felnőttnek tűnt így, önállónak. Magabiztosabb volt, mint az a Bella, akit hat hónapja megismertem. Persze ez nem is csoda, hiszen ott voltak a tanulmányai, tudta mit akar, és most már új barátokat is szerzett. Néha félelemmel töltött el a gondolat, hogy olyan, mintha szépen lassan kicsusszanna a kezeim közül. Mintha az én Bellám már nem csak az én Bellám lenne.

Erre még az is rátett egy lapáttal, amire a veszekedésünk alatt jöttem rá múlt hónapban Benék nyaralójában. Mikor Bella arról kezdett beszélni, hogy bárcsak másképp találkoztunk volna, láttam a szemében a szomorúságot. Engem pedig elöntött egy borzalmas érzés. Ha azon a nyári estén mikor először megláttam őt, odamentem volna, akkor úgy találkoztunk volna ahogyan ő akarta – normális körülmények között.

Ehelyett titokban derítettem ki róla mindent, aztán majdnem egy év múlva a véletlen folytán a feleségem lett. És most mindenkinek hazudnunk kellett a kapcsolatunk alapjáról. Dühös voltam magamra és az egészet Bellán töltöttem ki.

Na és ezek után hogyan is vallhatnám be neki az egészet? Hogy már azelőtt szerettem, hogy egyáltalán megismertem. Hogy többször is odamehettem volna hozzá, de nem tettem. Hogy meglett volna az esélyünk a normálisra. Megutálna érte, és én nem hibáztatnám. Most már egyre tisztábbá vált előttem, hogy nem beszélhetek neki minderről.

Bella rángatott ki a gondolataimból, mikor elpakolt az ágyról és hozzám bújt. – Minden rendben? Nagyon elgondolkodtál – jegyezte meg.

- Csak fáradt vagyok – préseltem ki magamból egy gyenge mosolyt.

Vigasztaló mosoly ült ki az arcára, majd egy apró csókot lehelt a nyakamra, én pedig addig a pár pillanatig még szorosabban öleltem magamhoz és mélyen magamba szívtam az illatát.

***

Másnap délelőtt átmentünk a szüleimhez, hogy velük töltsük az ünnepet. Ilyenkor Esme mindig kitett magáért, kifogástalan hálaadási vacsorát készített és őszi dekorációval díszítette a lakást. A családunk mindig együtt ünnepelt, eleinte csak a szüleim, Rose és én. Aztán pár éve Emmett is csatlakozott, mikor ő és Rosalie elkezdtek járni. Idén pedig többen leszünk, mint eddig valaha. Jasper és Alice általában Texasba mennek Jasper szüleihez, de mivel ők az idén Európában nyaralnak, most ők is csatlakoznak hozzánk.

És végre, most először, én sem leszek egyedül. Nem fogom azt érezni, hogy én vagyok az egyetlen a családomban, aki képtelen megtalálni a szerelmet.

Szerencsére reggelre teljesen kialudtam az előző esti furcsa és baljós hangulatomat, úgyhogy izgatottan vártam, hogy végre lazíthassak egy kicsit és eltölthessek egy kis időt azokkal, akiket szeretek.

Esme – mint mindig – kicsattanó örömmel fogadott bennünket. Amióta bevallottuk neki a kapcsolatunkat, majd’ szétvetette a boldogság ahányszor csak együtt látott engem és Bellát.

Amint a többiek is megérkeztek, kétfelé széledt a család, és mint kiderült, a nagyobb társaság nagyobb káosszal járt. Míg a lányok a konyhában segítettek Esmének és cseverésztek, addig mi leültünk meccset nézni. Már meg sem lepődtem, mikor Emmett – mint minden évben – vadul kiabálta végig a játékot, de most, hogy Jasper is csatlakozott hozzánk, aki a másik csapatnak szurkolt, kettejük között verbális háború bontakozott ki. Mikor pedig Emmett csapata nyert és ő örömtáncot lejtett Jasper orra előtt, olyan bosszúsnak láttam általában nyugodt természetű legjobb barátomat, mint még soha.

- Igazán felnőhetnél végre, Em – forgatta a szemeit Jasper. – Elvégre nemsokára apa leszel, meg minden.

- Micsoda? – tette a kezét a füléhez Emmett. – Bocs, de innen a győztesek közül nagyon rosszul hallak.

Jasper csupán újabb szemforgatással kommentálta a dolgot, mire Emmett dörgő nevetése betöltötte az egész lakást, miközben átvonult az ebédlőbe.

Mind segítettünk a terítésnél, Esme pedig hamarosan feltálalta a hálaadási vacsorát. Szerencsére Emmett, amint étel került a közelébe, megfeledkezett mindenről, így hát Jasper morgós kedve is hamar elpárolgott. Ahogy egyre több bor fogyott, annál hangosabbak lettek a családi sztorik és a nevetések.

Tökéletes nap volt és az csak még tökéletesebbé tette, hogy igazán boldognak láthattam Bellát. Megbékélt azzal, hogy hamarosan kimondják a szülei válását, és gyakran beszélt Charlie-val, aki szinte új emberré lett Seattle-ben. Mintha mindig is oda tartozott volna. Mostanra pedig az én családom olyan volt, mintha Bella mindig is a tagja lett volna. Még Rose-zal is egyre közelebb kerültek egymáshoz. Na persze ehhez az is hozzá tartozott, hogy az én húgocskám szíve egyre inkább meglágyult, miközben közelebb került az anyasághoz. A lány aki nekik adja a babáját, Bree, december végén készült szülni.

Végre úgy tűnt, hogy mindenki akit szeretek boldog, és jó irányba halad. Mintha mindenki megtalálta volna a helyét. Ezért is volt olyan nyugtalanító az a különös érzés bennem, valahol legbelül. De mikor az ember titkokat rejteget a számára legfontosabb személy elől, megtanul együtt élni ezzel az érzéssel.

***

Hálaadás után elkezdődött az egyetlen dolog, amit ki nem állhattam a karácsonyi időszakban: a jótékonysági gálák véget nem érő sora. Minden évben azt kívántam, bárcsak felajánlhatnák egy összeget névtelenül, hogy aztán otthon maradhassak ahelyett, hogy hamisan kell bájolognom New York üzleti életének legjobbjaival.

Egy nappal a karácsonyfa kivilágítása után Bella és én kimentünk Alice-szel és Jasperrel, valamint Rose-zal és Emmett-tel a Rockefeller Centerhez korcsolyázni, amikor is Rosalie emlékeztetett, hogy a következő nap esedékes egy ilyen rendezvény.

- Ezt minden évben eljátszod – mondta a húgom, mikor elkezdtem panaszkodni. – Mártírként viselkedsz és sopánkodsz, aztán a végén mégis jól érzed magad.

- Én egyetlen ilyen alkalomra sem emlékszem – tiltakoztam.

- Hát persze, hogy nem – forgatta a szemeit Rose.

- Na jó, ha befejeztétek, lenne egy bejelentenivalóm – szólt közbe Jasper. – Szóval…

- Egy kiadó megvette Jasper kéziratát és ki fogják adni az első regényét! – sipította Alice lelkesen tapsikolva, majd Jasperhez fordult. – Bocs édes, csak úgy kijött belőlem. Annyira izgatott vagyok!

Mindannyian szinte örömujjongásban törtünk ki és gratuláltunk Jaspernek, hiszen ez hatalmas dolog volt.

- Szóval nekünk hamarosan babánk lesz, Jaspernek könyve fog megjelenni… - kezdte sorolni Emmett, majd sokatmondó pillantást vetett rám és Bellára.

- Mi pedig bevallottuk végre mindenkinek, hogy együtt vagyunk – emlékeztette Bella.

- Az nem igazán lepett meg senkit – legyintett Emmett.

- Majd tőlük is hallunk jó híreket, mikor Bellát felveszik a Harvardra – mondta Rosalie, és esküszöm, hogy még egy mosolyfélét is kifacsart magából.

Bella szinte ledermedt a húgom hirtelen jött barátságos szavaitól, és ezzel nem volt egyedül. Mindannyian szerettük Rose-t, de tisztában voltunk vele, hogy nem a túláradó kedvességéről volt híres. Arról nem is beszélve, hogy mire kiderül, hogy Bellát felveszik-e, a szerződésünk már lejárt lesz. Az egy dolog, hogy Bella és én óvatosan elkezdtünk egymás között célozgatni, hogy a kapcsolatunk tovább fog tartani annál a másfél évnél amit a szerződésben kikötöttünk. Viszont az, hogy az örökké üzletre koncentráló Rosalie is hosszútávúnak ítélte meg a kapcsolatunkat, még kedvesebbé tette a gesztust.

Végül – miután alábbhagyott a társas sokkélmény – Bella viszonozta Rosalie mosolyát, Alice pedig úgy nézett ki, mint aki legszívesebben föl-le ugrálna, de a korcsolyák miatt nem tudott. Ezzel hirtelen megtört a jég közöttünk – szerencsére nem szó szerint - , és mindannyian egy kicsivel vidámabban folytattuk az estét.

***

Miután szétszéledt a társaságunk, Bella és én úgy döntöttünk, hogy beülünk egy közeli kávézóba. A hely teljes karácsonyi lázban égett, mindenhol fényfüzérek lógtak és az egész helyiséget belengte a fahéj és a mézeskalácsos kávé illata. Az ablak mellett foglaltunk helyet, remek kilátással a hatalmas karácsonyfára és az odakint nyüzsgő emberekre.

Jó volt végre egy kicsit kettesben lenni vele. Mostanában úgy tűnt, hogy mindig vannak körülöttünk: vagy a családom, vagy Bella barátai az egyetemről. Azt hiszem egyre önzőbb és önzőbb lettem, ha az ő társaságáról volt szó. Nem akartam megosztani senkivel. Persze tisztában voltam vele, hogy ez mennyire gyerekes, de őszintén szólva nem érdekelt.

- Hol jár az eszed? – kérdezte mosolyogva Bella.

- Sehol – válaszoltam egy apró vállrendítéssel, miközben kezét az enyémbe zártam. – Csak azon gondolkodtam, hogy mostanában nem sok időnk jutott egymásra.

Bella felsóhajtott. – Te dolgozol, én tanulok. Nem lesz mindig ilyen nehéz. Csak azért érezzük annak, mert a nyarunk csodás volt.

- Tényleg az volt – mosolyodtam el.

- De én már alig várom, hogy milyen lesz az első együtt töltött karácsony. És hogy milyen lesz együtt köszönteni az új évet. Nekem még sosem volt ilyenben részem – mondta kicsit szomorúan.

Magamhoz emeltem a kezét és apró csókot nyomtam rá. – Akkor megígérem, hogy ez lesz életed legjobb karácsonya.

Legnagyobb örömömre, a szomorúság legkisebb jele is azon nyomban eltűnt az arcáról.

- Előbb viszont tudjuk le a holnapi gálát – emlékeztetett.

- Ha szeretnéd, kihagyhatod – javasoltam vállat vonva, annak ellenére, hogy nagyon is szerettem volna mellettem tudni, hiszen sokkal jobban éreztem volna magam, ha velem van.

Bella egy apró nevető hangot hallatott, de nem volt benne túl sok vidámság. – Szerződés kötelez rá, hogy megjelenjek veled ezeken az eseményeken, Edward.

- Nem érdekel a szerződés – mondtam. – Túl vagyunk már ezen, Bella.

Mélyen felsóhajtott és megszorította a kezem. – Tudom, hogy túl vagyunk rajta. De attól nekem még kötelezettségem van feléd és a családod felé. És különben is… nem hagynálak magadra, hogy egyedül cseveréssz a sok unalmas, öltönyös alakkal – mosolyodott el.

Nem tudtam visszamosolyogni. Minden ilyen helyzetben eszembe jutott, hogyha akkoriban, mikor először megpillantottam Bellát, a helyes utat választom, sok mindentől megkímélhettem volna magunkat.

- Hé – szólt Bella lágyan. – Egy év múlva lejár a szerződés, és akkor már azért megyek majd veled minden hülye rendezvényre, mert így akarom és mert veled akarok lenni. Sajnálom, hogy egyáltalán felhoztam a dolgot. Ha nem lenne semmiféle megállapodás a családjaink között, én akkor is követnélek téged bárhová.

Ez működött. Mosolyt csalt az arcomra. És nem csak az, amit mondott, de ahogyan beszélt. A házasságunk első hónapjaiban még nekem kellett nyugtatgatnom Bellát. Azóta viszont egy önálló, magabiztos nő lett belőle. Minden arról szóló félelmem ellenére, hogy egyszer csak kinő majd engem és elveszítem, hihetetlenül büszke voltam rá.

- Hát rendben. Szavadon foglak, Swan – vetettem rá legvonzóbb mosolyom. – Ezek után pedig remélem, hogy mostantól nagyon sokáig nem fogunk még a hülye helyzetünk miatt vitatkozni.

- Ezt megígérhetem – bólintott.

Bárcsak tényleg ennyire egyszerű volna.

***

Másnap este, ahogyan azt megbeszéltük, az egész család megjelent a jótékonysági eseményen. A hatalmas terem vakítóan fehér volt, tele csillogó dekorral és ezüstös karácsonyfákkal. A legszebb dolog a helyiségben viszont mégis az én feleségem volt. Ráadásul kék estélyi ruhája a combjáig fel volt vágva, és nem én voltam az egyetlen férfi, akinek sokszor kalandozott oda a tekintete. Persze féltékeny voltam, amiért éhes pillantásokkal méregetik Bellát, de közben büszkén mutattam be mindenkinek, mint a feleségemet.

Nem akartam beismerni, de Rosalie-nak tényleg igaza volt. Nem is annyira borzasztóak az ilyen rendezvények, habár most Bella jelenléte mindent feljavított. Láthatóan elvarázsolta még a legszigorúbb üzletembereket is, és nem csak a szépségével. Intelligens volt és magával ragadó, és miközben elnéztem őt, arra gondoltam, hogy kiváló ügyvéd lesz belőle. Tudtam, hogy az emberi jogokért akar harcolni, és már most csüngtek az emberek minden szaván.

- Odáig vannak érte – mosolygott anyám, miközben lehuppant mellém, Bella üres székére.

- Könnyen magába bolondítja az embert – feleltem halvány mosollyal.

Esme majd szétpukkadt a büszkeségtől, miközben fülig ért a szája. – Annyira boldog vagyok. Régebben sokat aggódtam érted. Olyan magányos voltál – simogatta meg a vállam.

- Nem mindenki találhatja meg elsőre a szerelmet, anyu – emlékeztettem.

- Hát persze. De körülötted mégis mindenkivel így volt. És abban az évben, mielőtt megismertük Bellát, hát… nem voltál túl jó állapotban. Magadba fordultál. Éreztem, hogy nem voltál boldog akkoriban.

Felsóhajtottam. Inkább nem mondtam el neki, hogy abban az évben azért éreztem magam olyan magányosan, mert már szerelmes voltam. Bellába. Vagyis leginkább abba, amilyennek elképzeltem őt messziről. Az igazi Bella viszont milliószor tökéletesebb volt a képzeletemnél. Csak akkor ezt még nem tudtam.

- A lényeg, hogy most boldog vagyok – feleltem végül. – Nagyon is.

Esme arcán újra megjelent a mosoly. – Helyes – mondta a kezemet megpaskolva, majd hátranézett. – Jesszusom, a kilencvenéves Mrs. Allen már megint táncolni akar apáddal. Megyek és kimentem.

Felnevettem, miközben anyám arrafelé sietett, ahol apámmal éppen egy idős nő próbált szemérmetlenül flörtölni. Én is felálltam, hogy csatlakozzam Bellához, de ő már nem állt ott ahol az előbb a férfiakkal és feleségeikkel beszélgetett. Elindultam, hogy megkeressem, de szerencsére nem kellett sokáig kutatnom utána. Viszont az akkor fogadó látvány nem tetszett.

Nem lehet igaz, hogy már megint megtörtént. Az első közös nyilvános megjelenésünkkor is éppen az anyámmal beszélgettem, miközben Jacob Black Bella körül legyeskedett. Eddig nem vettem észre, hogy ő is itt van, de a terem hatalmas volt, tele emberekkel, így ez nem volt meglepő. Black éppen mondott valamit Bellának, mikor észrevette, hogy felé tartok és gúnyos mosoly ült ki az arcára. Bellára pillantva pedig azt is megállapíthattam, hogy ő már korántsem volt az a nyugodt, összeszedett önmaga, amilyennek pár perccel ezelőtt láttam. Akármit is mondott neki Black, felzaklatta.

- Mit csinálsz itt, Jacob? – kérdeztem odalépve hozzá, és közben magamhoz húztam Bellát. – Ahogy látom, ide bármilyen kóbor kutyát beengednek.

Öntelt mosolya csak egy pillanatra feszült meg, de aztán inkább szó nélkül hagyta a sértést. – Csak belefutottam a bájos nejedbe és beszélgetésbe elegyedtünk.

- Csak úgy belefutottál, mi? – kérdeztem. Szinte éreztem, ahogyan elsötétül a tekintetem, miközben egy lépést tettem felé.

- Edward, hagyd – markolta meg a karomat Bella. – Ő csak egy kicsinyes, szánalmas ember. Nem éri meg.

Ettől már megkeményedett Jacob arca, és helyette az enyémre kúszott gunyoros mosoly. – Igazad van – feleltem Bellának, de még mindig Blackkel szemezve. – Viszlát, Jacob. Élvezd az estét, amíg lehet.

Faképnél hagytuk Jacob Blacket, és mikor elég messzire kerültünk tőle, odafordultam Bellához. – Mi történt?

- Kimentem a mosdóba, és mire kijöttem, már ott volt. Várt rám. Elkezdett fenyegetőzni, hogy tisztában van vele, hogy azért házasodtunk össze, hogy elkerüljük a botrányt. Meg hogy minden egyes részletet ki fog deríteni és addig nem nyugszik, míg mindenki meg nem tudja – mesélte zaklatottan.

Kezeimet a vállára tettem és a szemébe néztem. – Semmit sem tud bebizonyítani – mondtam határozottan. – Éppen ezért volt olyan zseniális Rosalie húzása a házassággal, senki nem tud belekötni és Jacobnak sem hinné el senki, hogy csak ezért házasodtunk össze. Most pedig együtt élünk, szeretjük egymást, ennyi. Nincs mit bizonyítani.

Úgy tűnt, megnyugtatják a szavaim. – Igazad van – bólintott. – Csak azt kívánom, bárcsak végre békén hagyna minket.

Magamhoz öleltem és egy csókot nyomtam a homlokára. – Ne törődj vele – mormoltam. – Megígérem, hogy Jacob Black ezentúl nem fog zaklatni.

Néhány perc múlva visszatértünk az asztalunkhoz. Úgy döntöttünk, inkább nem említjük meg az iménti incidenst sem a szüleimnek, sem pedig Rose-nak. Nem akartunk még nagyobb feneket keríteni az egésznek, inkább igyekeztünk elfelejteni. És ez valamennyire sikerült is. Az est végére Bella szinte már ugyanolyan vidám volt, mint azelőtt.

Én viszont nem felejtettem. Már éppen indulni készültünk, amikor a távozók sorában megláttam Jacobot. Észrevétlenül surrantam el hosszúsan búcsúzkodó családom mellől és az épület bejárata előtti lépcsőn értem őt utol.

- Hé, Black! – kiáltottam utána, mire ő visszafordult.

- Ennyire hiányoztam, Cullen? Nem bánja a feleséged, hogy engem követsz a kocsimhoz ahelyett, hogy vele lennél?

Elfordult és éppen leért a lépcső aljára, én viszont erősen megragadtam a karját és a képébe másztam. – Bármire is készülsz, hagyd ki belőle Bellát – sziszegtem.

- Ó, de aranyos. Csak nem beleszerettünk a fizetett feleségbe? – kérdezte cinikusan.

Szárazon felnevettem és álltam a pillantását. – Ki hinné el neked az őrült teóriádat, Jacob? Ha eddig nem tűnt volna fel, a családom sziklaszilárd. És ebbe a feleségem is beletartozik. Te sosem leszel idevaló, Jacob. Tettetheted azt, hogy te is egy nagy és hatalmas üzletember vagy, de kevés vagy az igazi játékhoz. És jól figyelj rám. Ezentúl nem mész a feleségem közelébe. Nem szólsz hozzá, nem követed, nem kutakodsz utána. Megpróbálhatsz engem elintézni, de ha bármilyen módon ártasz neki, megemlegeted a napot, amikor megszülettél. És az én fenyegetéseim nem üresek.

Visszafordultam és elégedetten hagytam ott Jacobot, de mikor a lépcső tetejére értem, utánam kiáltott.

- Az enyéim sem üresek, Cullen! És a húgod sem lesz képes örökké kihúzni a családodat a bajból az ötleteivel. A kételyt már akkor elültettem rólad az emberek fejében, mikor először mentem a sajtóhoz. Tévedésben vagy, ha azt hiszed, hogy te vagy az előnyösebb pozícióban.

- Azt majd meglátjuk – morogtam. Otthagytam őt és újból csatlakoztam a családomhoz.

- Hát itt vagy! – mosolygott szélesen az anyám. – Merre jártál?

- Csak a szokásos tiszteletkörök – feleltem mosolyogva, majd Bellához fordultam. – Mehetünk?

- Persze – bólintott. Elköszöntünk a többiektől és odakint kocsiba szálltunk.

Nem akartam, hogy Jacob Black akár a legkisebb mértékben is befolyásolja az életem. Próbáltam elfeledkezni róla, de az éjszaka hátralévő részében így is csak nyugtalanító szavai jártak a fejemben.