12. fejezet

Először is elnézést, tudom, hogy ez megint későn jött. Eredetileg több mindent akartam beleírni ebbe a részbe, de sajnos nagyon döcögősen ment az egész, úgyhogy most ennyire futotta tőlem. Ráadásul időm sem volt átolvasni, szóval elnézést az esetleges hibákért. Köszönöm azoknak, akik véleményezték az előző részt!
Abellana

(Bella)

Megcsókolt. Az ajkai megérintették az enyémeket. Az agyam nem bírta felfogni, hogy ez tényleg megtörtént. Hetekig kerülgettük a forró kását, tudtuk, hogy van valami köztünk, de nem beszéltünk róla és nem tettünk semmit. Erre most, csak úgy a semmiből…

És ráadásul tökéletes volt. Nem érződött úgy, hogy nem kéne ezt csinálnunk, és nem gondolkodtuk túl a dolgot. Csak megtettük, mert ezt akartuk. Mindketten, ugyanabban a pillanatban. Ez a hét minden szempontból új fejezetet jelentett számunkra.

Hétfőn Alice úgy gondolta, hogy el kéne mennünk szórakozni egy kicsit, én pedig beleegyeztem. Azt mondta jót tesz majd, ha kicsit kimozdulok a megszokott keretekből, és igazat kellett neki adnom. Szerettem együtt lenni Edwarddal, jól éreztem magam vele, de a köztünk lévő dolog miatt úgy éreztem, mintha egy bomba lenne a közelemben, ami bármikor felrobbanhat.

Mikor azonban megérkeztünk egy klubba, ami egyáltalán nem tűnt szórakoztatónak egy magamfajta embernek, Alice csak annyit mondott, engedjem el magam. Úgyhogy próbáltam azt tenni amit mondott, ami lényegesen könnyebbnek bizonyult egy-két ital után. Éppen az egyik asztalnál ültünk, mikor észrevettem, hogy két férfi a mi irányukba nézelődik. Mikor már percek után sem néztek félre, megszólaltam: - Ezek meg mit bámulnak?

Alice felkacagott. – Téged – felelte.

- Miért, van valami az arcomon? – kérdeztem ijedten, és odanyúltam, hogy letöröljem.

- Bella – sóhajtotta Alice. – Elszomorító, hogy milyen kevésre tartod magad. Azok a pasik azért bámulnak, mert észvesztően nézel ki.

Most rajtam volt a sor, hogy felnevessek. – Na persze! – mondtam.

- Igenis azért! – ellenkezett Alice, majd megköszörülte a torkát. – És ugye tudod, hogy nem csak ők gondolják így? A férjed is egyetértene velük.

- Hagyd ezt – forgattam a szemeimet. – Miért kell erről spekulálnunk?

- Ez nem spekuláció, Bella. Mindenki láthatja, hogy odavan érted. És szerintem elég egyértelmű, hogy kétirányú a dolog. Igazam van? – Nem feleltem, de áruló testem megint cserbenhagyott, mikor elvörösödtem. – Tényleg igazam van!

- Én csak… - felsóhajtottam. – Nem tudom. Vannak köztünk ezek a kis pillanatok, amikor úgy érzem, hogy… többet szeretnék.

- Akkor meg mire vársz? – tárta szét a karjait Alice értetlenül. Tiltakozni akartam, és azt mondani neki, hogy ő könnyen beszél, nem ő van ebben a képtelen kényszerházasság szituációban. De végül csak felsóhajtottam.

- Nem tudom – mondtam halkan. Alice megpaskolta a kezemet.

- Tudod mire van most szükséged? Még több alkoholra – kacsintott. – Hozok magunknak inni.

Alig néhány másodperccel azután, hogy Alice ellépett az asztaltól, hirtelen egy hangot hallottam mellőlem. – Ne haragudj a zavarásért. Meghívhatlak egy italra?

Meglepetten néztem fel és akkor megláttam, hogy az egyik férfi volt az, aki az előbb minket nézett. Tagadhatatlanul jóképű volt, és éppen szívdöglesztő mosolyt vetett rám. De akaratlanul is valaki máshoz kezdtem őt hasonlítani… és az a valaki sokkal erősebb hatást váltott ki belőlem.

- Öhm, kösz… de a barátnőm már intézi az italokat – feleltem halvány mosollyal, remélve, hogy egyértelmű volt a visszautasítás. Láthatóan nem.

- Nem láttalak én már valahol? – kérdezte. – Olyan ismerősnek tűnik az arcod.

- Nem hinném – mondtam.

- Hm – vonta össze a szemöldökét a férfi, majd felém nyújtotta a kezét. – Még be sem mutatkoztam. A nevem Oliver.

- Bella – fogtam vele kezet röviden.

- Gyönyörű név egy gyönyörű lánynak – vetette be mosolyát újra. – Figyelj, tényleg szeretnélek meghívni egy italra.

- Tényleg kedves tőled, de férjnél vagyok, oké? – mondtam határozottan, miközben a szemébe néztem. Kissé mintha csalódottnak tűnt volna, amitől rögtön enyhe bűntudatom lett, hogy esetleg túl kemény volt a hangom.

- Óh. Értem. Nos… szerencsés férfi a férjed, az egyszer biztos – mosolygott rám, én pedig udvariasan viszonoztam. Alice ekkor tért vissza.

- Valami baj van, Bella? – kérdezte kettőnk között járatva a tekintetét.

- Minden rendben, én már épp menni készültem – felelte a férfi. – További jó szórakozást, hölgyek.

Miután elment, Alice somolyogva rám nézett. – Látod már, hogy miről beszéltem?

***

Másnap csakis arra tudtam gondolni, hogy most már magamon kívül másnak is bevallottam, hogy érzek valamit Edward iránt. Ettől túlságosan valóságos lett a dolog. Magam előtt le tudtam tagadni, de most, hogy Alice is tudja, már nehezebb volt a dolog. Mibe kevertem magam…?

Próbáltam lefoglalni a gondolataimat munkahelyi dolgokkal. Nem túl sikeresen, persze. Délután elő kellett készítenem az egyik termet egy értekezletre, amelyen tudtam, hogy Edward is ott lesz. Tudtam, hogy minél tovább van a közelemben, annál jobban összekuszálódnak a gondolataim, így hát gyorsan végeztem a dolgommal és igyekeztem kiiszkolni, azonban nem volt szerencsém. Sőt, egyenesen beleütköztem Edwardba. És már megint azt csinálta. Úgy nézett a szemeimbe, mintha semmi más nem létezne a világon. Aztán végigsimított a karjaimon és megvillantotta azt a féloldalas mosolyt.

- Csak óvatosan, Mrs. Cullen – dünnyögte olyan hangon, hogy attól majdnem felnyögtem. Ráadásul azt hiszem túl későn vettem észre, hogy az ajkait bámulom. Ha magamon érezhetném őket…

Ki tudja meddig álltunk volna ott egymás szemébe meredve, ha nem szakít meg minket Carlisle. Miután Edward elindult az értekezletre, megráztam a fejem és próbáltam összeszedni magam, de nem álltam meg, hogy ne vessek rá még egy pillantást. Mintha ezt megérezte volna, ő is rám nézett, majd mikor Carlisle újból hozzászólt, kénytelen volt elkapni a tekintetét, én pedig visszamentem dolgozni, de ezek után nem tudtam nem rá gondolni…

Szerda reggel elhatározásra jutottam. Végülis nem folytatódhat ez így az elkövetkezendő másfél évben. Arra szerződtem le, hogy a házasságunkkal megvédjem Edward hírnevét, nem pedig arra, hogy a szó minden értelmében a felesége legyek. Össze kell szednem magam és profiként kell viselkednem. Akármi is történik most velem, ideje felébredni. Én nem illek bele Edward Cullen világába. Ahogy az anyám mondta, mindig elszúrok valamit és lejáratom magam. Ebben kivételesen igaza volt.

Úgy gondoltam nem árt, ha ezentúl is fenntartom a barátságos viszonyt Edwarddal, viszont még nem álltam teljesen készen a játékos összepillantásokra és a közös viccelődésre. Az csak megnehezítené, hogy kitisztuljon a fejem. Éppen ezért szerda délután nem mentem el hozzá, hogy együtt ebédeljünk. Elvégeztem az irodában mindent, amit csak lehetett, hogy lefoglaljam az agyam.

Éppen a fénymásoló szobában voltam, mikor egyszer csak azt éreztem, hogy egy kéz megérinti a csípőm. Megijedtem, és nem csak azért, mert azt hittem egyedül vagyok. Nem számítottam rá, hogy eljön megkeresni. Azt pedig végképp nem hittem, hogy szembesít a ténnyel, hogy kerülöm őt. Viszont minden gondolat kiszállt a fejemből, amint testünk összesimult, arca pedig olyan közel volt az enyémhez.

- M-mit művelsz, Edward? – habogtam elgyengülve a karjai között. Tényleg tudni akartam, hogy miért csinálja ezt. Mit akar ezzel? Még soha nem voltunk ennyire közel egymáshoz.

Edward viszont csak folytatta, amit elkezdett. Arcával végigsimított a nyakamon és a vállamon, miközben immáron mindkét keze közelebb húzta magához a csípőmet. Ezután egyik keze felemelte az államat, és csakis az járt az eszemben, hogy meg fog csókolni. És míg egy részem belátta, hogy ez nem túl jó ötlet, egy jóval nagyobb részem nagyon is akarta a csókot. Nem tudtam hibáztatni, hiszen a közelsége elbódított. Éreztem, hogy ő is ugyanúgy kíván engem, miközben döbbenten jöttem rá, hogy ajkaim a nevét nyögik…

És ekkor szakítottak minket félbe. Amint Edward tisztes távolságba került tőlem, felszállt a köd az agyamról, viszont ez nem jelentette azt, hogy a testem is egyetértett az eszemmel. A testem ugyanis veszettül kívánta őt még mindig. Mikor azt mondta, hogy este találkozunk, tudtam, hogy nem leszek képes a szemébe nézni. Nem, ha be akarom tartani a mai elhatározásomat.

Így hát kihasználtam, hogy Edward aznap túlórázott, és azelőtt elmentem aludni, hogy ő hazaérhetett volna, reggel pedig korán eljöttem. Mivel csütörtök volt, az utolsó nap a július 4-i szabadnap előtt, a gyakornokokra nem volt már szükség az irodában, aminek örültem, hiszen így megint előnyöm lett Edwarddal szemben, és addig is kigondolhatom, hogy mi lesz ezután. A végtelenségig azért mégsem kerülhetem őt…

Mindez azonban mit sem számított, úgy tűnt ugyanis, hogy Edward előre tudta, hogy ez fog történni, és utánam jött. Mikor gyerekesnek nevezte a viselkedésemet, akaratlanul is feldühödtem. Persze, a probléma elől menekülni nem volt épp a legjobb választás, na de éppen miatta kerültem ilyen hülye helyzetbe! De aztán megint kimondta az igazságot: régóta van köztünk valami, még akkor is, ha nem beszélünk róla. Edward azonban láthatóan rájött, hogy ezt még nem vagyok kész beismerni, és felajánlotta, hogy legyen úgy minden, mint azelőtt. Bólintottam, pedig tudtam, hogy nem leszek rá képes…

***

Pénteken beleegyeztem, hogy együtt töltsük az estét Alice-szel és Jasperrel, habár korántsem volt hozzá hangulatom. Reggel első dolgom volt felhívni az apámat, hiszen július 4-e volt. A mi napunk. Nem is tudom, miért hívtam. Azt hiszem csak azt akartam, hogy tudja, nem felejtettem el őt. Azt vártam, hogy majd elnevetgélünk és visszaemlékezünk az eddigi július 4-i ünnepléseinkre. De nem ez történt. „Férjes asszony vagy. Új életed van, Bells.” Pontosan ezt mondta. És ekkor jöttem rá igazán, hogy mennyire boldogtalan is Charlie. Csak azt nem tudtam, hogy akkor miért nem hagyja el Renée-t. És ez engem is elszomorított.

Viszont az meglepett, hogy miközben a taxiban ültünk, Edward elmesélte, hogy egy éve pont ezen a napon találkozott az apámmal, mikor ő Cullenék nyaralóján dolgozott. Jól emlékeztem arra a napra. Délután Renée éppen velem veszekedett amiatt, hogy Charlie és én még mindig minden nyáron lemegyünk a folyópartra ezen a napon. Azt mondta, nem is érti, miért járok emberek közé, hiszen folyton csak megszégyenítem magam. Abban a pillanatban dühös könnyek szöktek a szemembe, de persze később igaza lett. Aznap este leöntöttem valami férfit a ragadós löttyömmel és annyira szégyelltem magam, hogy nem is mertem a szemébe nézni.

Elkeserített, hogy az volt az utolsó közös ünneplésünk az apámmal, de Edward egyetlen érintéssel képes volt arra, amire még senki sem. Megvigasztalt és reményt adott.

Később Alice és én távolabb sétáltunk a fiúktól, én pedig úgy döntöttem, hogy elmesélem neki az eddig történteket. Alice egyértelműen nem örült annak, hogy úgy döntöttünk, barátok maradunk. Azt mondta, nézzek szembe végre az érzéseimmel. És egy ilyen napon, mikor Edward volt az egyetlen, aki miatt úgy éreztem, hogy érdemes emelt fővel továbbmenni, be kellett látnom, hogy Alice-nek igaza volt. Itt az idő.

A tűzijáték kezdete előtt Edward és én elindultunk sétálni, én pedig elmondtam neki, hogy végre elfogadtam a tényeket. Nem kellett volna őt kerülnöm. És mikor majdnem megcsókolt, nem tettem ellene semmit. És habár ezt nem mondtam ki hangosan, remélem tudta, hogy azért nem, mert én is akartam azt a csókot. Viszont visszatekintve arra a pillanatra, most mégis örültem, hogy nem történt meg. Az első igazi csókunknak nem abban a zavaros pillanatban kellett megtörténnie.

Mikor pedig elkezdődött a tűzijáték, megéreztem. Végre mindketten elismertük a köztünk lévő szikrákat és mindketten tudtuk, hogy érzünk a másik iránt. És mikor Edward ajkai megérintették az enyémeket, nem is lehettem volna biztosabb benne. Gyengéd, de szenvedélyes csók volt, és mikor megéreztem, ahogy nyelve végigsimít az alsó ajkamon, teljesen belevesztem a csókba. Nem létezett más, csakis Edward és az, ahogyan finoman két keze közé fogta az arcomat.

Miután a csók véget ért, egymásra pillantottunk, és abban a pillanatban olyan boldognak éreztem magam, mint már régóta nem. És habár ez egy tökéletes pillanat volt, tudtam, hogy előbb-utóbb meg kell szakadnia.

- Azt hiszem vissza kell mennünk – sóhajtottam, mikor a tűzijáték véget ért. – Alice kérdezősködni fog.

- Igazad van, menjünk – bólintott Edward, de legnagyobb örömömre a mosoly nem tűnt el az arcáról. Visszaindultunk a barátaink felé, de nem sokkal később ők találtak meg minket.

- Hát itt vagytok! Merre kóboroltatok el? – nézett ránk Alice kérdőn. Edward és én váltottunk egy gyors pillantást, amiből egyértelműen kiderült, hogy egyelőre egyikünk sem akarja Alice orrára kötni, hogy mit csináltunk az előbb. Így hát Edward vállat vont.

- Csak sétáltunk – mondta. Alice összehúzta a szemöldökét és ide-oda járatta tekintetét közöttünk, de végül nem szólt semmit.

Az este hátralévő részében nem vágytam másra, csakis arra, hogy Edward és én egy kicsit kettesben maradhassunk, de túl feltűnő lett volna, ha mindketten ilyen hamar haza akartunk volna menni. Mikor néha elkaptam a pillantását, összemosolyogtunk, és láttam a szemében, hogy ő is ugyanarra gondol.

Másfél órával később azonban mindannyian úgy döntöttünk, hogy mára véget vetünk a szórakozásnak. Miután elbúcsúztunk Jaspertől és Alice-től, Edward és én fogtunk egy taxit. Mielőtt viszont beszállhattam volna, Edward megragadta a kezem és magához húzott.

- Mi az? – kérdeztem értetlenül. Ő csak elmosolyodott, majd hirtelen arra eszméltem fel, hogy ajkai megint rajtam voltak, és boldogan nevettem bele a csókba.

- Na most akkor mi lesz? – kérdezte a taxis türelmetlenül.

- Nem tudom, de van egy olyan sejtésem, hogy jó lesz – suttogta Edward, hogy csakis én halljam. Fülig érő mosollyal szálltunk be az autóba.

- Elegem van a párocskákból – morogta a taxis halkan a bajsza alatt, mire mindketten felnevettünk. Felnéztem Edwardra és a pillantásából, azonnal tudtam, hogy most nem számít semmi más, csakis az, hogy végre a karjaiban vagyok.