32. fejezet

Sziasztok!
Megjöttem végre az új fejezettel. Minden véleményt nagyon jó olvasni, úgyhogy köszönöm azoknak, akik mindig írnak. :) Most pedig olvassatok és örüljetek, de azért még ne nagyon... ;)
Abellana

(Bella)

Még soha életemben nem voltam annyira dühös, mint amikor kiviharzottam a lakásból. Edward lakásából. A közös otthonunkból. Olyan volt, mint egy rémálom. A férfi, akivel az elmúlt majdnem egy évben megosztottam az életem, végig hazudott. Egyáltalán nem az volt a kapcsolatunk, aminek hittem. Edward sem az volt, akinek hittem. Az elmúlt napok semmiségnek tűntek ehhez képest. Az elmúlt fél órában dőlt csak össze igazán az egész világom.

Görcsösen szorongatta a mellkasomat a sírás, miközben arra gondoltam, hogy Edward már akkor tudott rólam mindent, mikor én még nem is ismertem őt. Titokban megfigyelt, aztán hagyta, hogy hiszékenyen hozzámenjek feleségül. És ha ez még nem volna elég, miatta tudott most mindenki az elrendezett házasságunkról. Miatta lettem közröhej tárgya.

Mikor kiléptem az épületből, azonnal taxiba ugrottam. Nem akartam, hogy bárki is felismerjen ebben a pillanatban. Mikor a sofőr megkérdezte, hogy hova megyek, elgondolkodtam. Van még bárkim is egyáltalán? Bárki, aki nem hagyott el vagy nem szúrt hátba? Bemondtam az egyetlen címet, ami eszembe jutott. Olyasvalakinek a címét, akinek én hazudtam végig.

***

Egy órával később Angelával és Bennel szemben ültem a nappalijukban. Elmondtam nekik minden kis részletet. A teljes igazságot. Ők pedig türelmesen végighallgattak, aztán hagyták, hogy kisírjam magamból a mai nap összes fájdalmát és döbbenetét.

Végül Angela magához húzott, Ben pedig egy forró bögrét nyomott a kezembe. – Bella, teljesen érthető, hogy miért nem mondtad el nekünk – mondta Angela. – Semmiképpen nem mondhattad volna el, hiszen te magad mondtad, hogy aláírtál egy titoktartási szerződést.

- De még így is… rettenetesen rossz volt hazudni a barátaimnak – feleltem. – Úgy éreztem, mintha emiatt nem is lenne igazi a barátságunk.

- Pedig nagyon is az – tiltakozott Angela. – Azt talán nem tudtam, hogy miért mentél hozzá Edwardhoz, de azt igen, hogy hogyan iszod a kávédat, vagy milyen vagy becsiccsentve, vagy hogyan viselkedsz egy vizsga előtt. Mikor megnézünk egy filmet együtt, előre tudom, hogy melyik poénon fogsz felnevetni. Mert a barátom vagy és ismerlek. És ugyanezeket a dolgokat te is tudod rólam. Úgyhogy nehogy még egyszer olyat mondj, hogy nem igazi a barátságunk.

Újabb könnycsepp szökött ki a szememből, de közben elmosolyodtam és visszaöleltem Angelát. – Túl jók vagytok hozzám – suttogtam.

- Hülyeség – legyintett Angela.

- Van egy ötletem – mondta Ben. – Gondolom amúgy sem szívesen mennél haza most Edwardhoz, úgyhogy maradj itt. Én holnap reggel elutazom munkaügyben, és Angie-re ráfér a társaság.

- Nem akarok gondot okozni – szabadkoztam.

- Ne kéresd már magad – forgatta a szemeit barátnőm. – Nem szeretek egyedül lenni, de ez a tökfej mindig elmegy távoli tájakat fotózni, engem meg itt hagy egyedül. Hadd legyen most az egyszer társaságom.

- Rendben – bólintottam. – Annyira köszönöm. Mindkettőtöknek.

- Szóra sem érdemes – mosolyodott el Angela.

Miután elmentem megmosni az arcom a sok sírás után, elővettem a mobilom a zsebemből. Nem törődtem a legutóbbi nem fogadott hívásokkal. Még a hívó nevére is fájt ránézni. Ehelyett lejjebb görgettem és úgy döntöttem, ideje visszahívni Charlie-t. Tudtam, hogy nem lenne szabad hagynom, hogy aggódjon miattam, de egészen eddig nem bírtam megtenni. Nagy levegőt vettem és felkészültem rá, hogy beszámoljak az elmúlt napokról az apámnak.

***

A telefonbeszélgetést még több sírás követte, de megnyugtatott a beszélgetés apámmal. Másnap reggel Ben elutazott, én pedig magamra maradtam Angelával. Szinte az egész napot végigbeszélgettük. Jól esett olyan valakivel lenni, aki megért és nem ítél el. Hogy kicsit elterelődjön a figyelmem, délután Ang berakott egy filmet. Egy óra se telt bele, és kopogás szakította félbe a vígjátékot, amit néztünk. Angela aggódó pillantást vetett rám, mielőtt fölállt, hogy kinyissa az ajtót, majd egy perc múlva Alice-t vezette be a nappaliba.

Amint megláttam őt, tudtam, hogy már nem haragszom rá. Persze dühített, hogy ő végig mindent tudott, de nem az ő dolga volt elmondani.

- Szia, Bella – vetett rám halvány mosolyt.

- Én, öhm… most magatokra hagylak titeket egy kicsit – mondta Angela, mielőtt kettesben hagyott minket a nappaliban.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdeztem.

Alice vállat vont. – Csak egy tipp volt – felelte. – Reménykedtem benne, hogy nem egy hotelbe mentél. Akkor sosem találtalak volna meg.

Csak bólintottam, aztán egy percig csöndbe burkolóztunk. Majd Alice újra megszólalt.

- Úgy sajnálom, Bella – kezdte halkan. – Úgy érzem szörnyű barátod voltam. Titkoltam előtted, amit tudtam.

Felsóhajtottam. – Tegnap nem kellett volna úgy bánnom veled – vallottam be. – Csak… Edward és Rosalie annyira feldühítettek. Tudom, hogy nem mondhattad el Alice. Edwardnak kellett volna elmondania.

- Ő is csak azért titkolózott előtted, mert félt attól, hogy hogyan reagálnál.

- Ne védd őt, Alice!

- Eszem ágában sincs – rázta meg a fejét. – Rosszul csinált szinte mindent, nem tagadom. De szeret téged. Nagyon is. És most rettentően szenved.

- És én talán kéjutazáson veszek részt éppen? – kérdeztem vissza. – Edward hátba szúrt engem! Minden amit eddig hittem róla, tegnap összeomlott. És tudod mi benne a legrosszabb? Hogy még ennek ellenére is… a legkisebb mértékben sem szeretem őt kevésbé.

Alice nagyot sóhajtva leült velem szemben és megfogta a kezem. – Hát persze, hogy nem. Ő maga ettől még nem változik semmit. Ugyanaz az ember, aki eddig.

- Nem – tiltakoztam. – Az az ember soha nem tette volna ezt velem. A kapcsolatom azzal az emberrel nem egy hazugságra épült.

- El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet most a te helyzetben lenni, Bella – kezdte Alice. – De vagy örökké dühös leszel emiatt, vagy megtalálod a módját, hogy megbocsáss. Csak ez a két lehetőség van, és neked kell eldöntened, hogy melyikkel jársz jobban.

Alice együttérző arcára néztem és elgondolkodtam, hogy vajon képes vagyok-e bármelyikre is. Nem tudom elképzelni, hogy évekig haragudjak Edwardra. De a megbocsátás még nehezebb feladatnak tűnt.

***

Napokig nem mentem vissza az egyetemre. A média elkezdett találgatni, hogy vajon mit hoz a jövő a házasságomnak. Egyesek biztosak voltak benne, hogy nem is vagyunk szerelmesek és most biztosan abbahagyjuk a színjátékot és különválunk. Mások azt tippelték, hogy csak azért is végigcsináljuk. Sok helyen úgy írtak rólunk, mint egy párról, akik a tettetés közben valóban egymásba szerettek. Tündérmesének adták elő az egészet. Úgy sejtettem, ez Rosalie műve. Gondolhattam volna, hogy előbb-utóbb ezt is a Cullen család javára fordítja valahogy. Ennek a sztorinak viszont legalább volt valóságalapja. Hiszen tényleg egymásba szerettünk.

Habár Alice szólt Cullenéknek, hogy szeretnék egyedül lenni és ne keressenek, így is naponta többször bukkant fel Edward neve a mobilom kijelzőjén. Egyszer sem vettem fel, pedig néha nagy volt a kísértés. Bennem volt ez a kettőség, hiszen haragudtam rá, de közben ő lett volna az egyetlen ember, aki meg tudott volna nyugtatni.

Mikor egyik nap Angela elrángatott bevásárolni, még aznap este távolról lekapott, pixeles fotókként láttam magam viszont. Így hát nem meglepő módon rettegtem attól, hogy mit fog hozni a visszatérésem az egyetemre. Végül egy héttel a botrány kirobbanása után pontosan ott voltam, ahol az egész elkezdődött számomra. A kávézóban ültem a közelebbi barátaimmal és nekik is elmondtam mindazt, amit Angelának. Újból rá kellett jönnöm, hogy ők igazi barátok. Megértőek és védelmezőek voltak velem, ennél többet pedig nem is kívánhattam volna.

Pár nappal később azon törtem a fejem, hogyan is legyen tovább. Nem akartam Angelát zavarni, pláne hogy Ben is hamarosan visszatér. A cuccaim közül szerencsére majdnem minden nálam volt, mivel azt Alice a beszélgetésünk utáni napon elhozta Jasper segítségével. Felajánlotta, hogy menjek hozzájuk, de attól tartottam, hogy oda bármikor beállíthat Edward.

Magamat is meglepve vettem észre, hogy zavart, amikor szépen lassan abbamaradtak a hívásai. Még önmagamnak is nehezen vallottam be, de hiányzott. Így hát kicsivel több, mint kéthétnyi hallgatás után felhívtam őt. Legalább ezer évnek érződött, amíg kicsöngött a telefon és közben többször is majdnem meggondoltam magam és letettem. De aztán…

- Bella – szólt bele hitetlenkedő hangja a telefonba.

- Edward – leheltem halkan. Úgy éreztem, mindjárt darabokra törik a szívem a hangjától.

- Istenem, Bella. Annyiszor elképzeltem, hogy mit fogok mondani, ha még egyszer az a szerencse ér, hogy szóba állsz velem – mondta. – De most egyik sem tűnik megfelelőnek.

Felsóhajtottam. – Igazából azt sem tudom, miért hívtalak – vallottam be.

- Tudom, hogy most utálsz – kezdte. – De hidd el, nem jobban, mint ahogy én utálom magam azért, amit veled tettem.

- Nem utállak – feleltem olyan halkan, hogy azt is csodálom, hogy meghallotta. Egy pillanatig azt is hittem, hogy nem hallotta, mert először csak csönd fogadott a vonal túlsó oldalán.

- Komolyan mondod? – kérdezte reménykedve.

- Persze, hogy nem utállak, Edward – mondtam. – Egyszerűen nem megy. Pedig próbáltam.

Edward halkan, humortalanul felnevetett. – El tudom érni valahogy, hogy adj még egy esélyt?

- Nem tudom – feleltem őszintén.

- Találkozz velem – kérlelt. – Tudok egy helyet, ahol békén fognak hagyni minket.

- Nem is tudom…

- Kérlek! Bármit megteszek, hogy megtartsalak, Bella – mondta.

Összeszorítottam a szemem. Dühös voltam rá, de még mennyire dühös. De a szívem tisztában volt vele, hogy Edward még mindig a világot jelenti nekem. Nem haragudhatok rá örökké, és ahogy Alice is megmondta, csak egy másik út volt: a megbocsátás. Ahhoz pedig, hogy megbocsássak, adnom kell egy esélyt Edwardnak.

- Rendben – mondtam végül. – Találkozzunk.

***

Másnap délelőtt beléptem abba a kávézóba, aminek a nevét Edward elküldte. Hátul volt egy kis körbekerített kert, ahova kiülhettek az emberek, és mivel április volt és kezdett beköszönteni a jó idő, nem csoda, hogy Edward itt várt rám.

Összeugrott a gyomrom, amint megláttam. Nyúzott volt és fáradt, de az én Edwardom. Belesajdult a szívem, ha csak belegondoltam, hogy mennyire szeretem.

- Nem tudtam, hogy tényleg eljössz-e – mondta, miközben felállva üdvözölt.

- Pedig most itt vagyok – vontam vállat. – Leülünk?

Edward bólintott és mindketten helyet foglaltunk, egymással szemben.

- Annyira hiányoztál – mondta halkan.

Apró sóhaj bukott ki belőlem. Bevalljam neki, hogy ő is mennyire hiányzott nekem? Hogy minden dühöm ellenére, még mindig elképzelhetetlennek tartom az életemet nélküle?

- Te is nekem – feleltem végül, mert nem láttam értelmét annak, hogy ne legyek teljesen őszinte.

- Alice mondta, hogy beszélt veled, de nem mondta, hogy hol – kezdte. – Valamelyik barátodnál voltál?

Bólintottam. – Ben elutazott, úgyhogy addig Angelával voltam.

- Ha szeretnéd… elmegyek egy hotelbe vagy valami, te pedig hazajöhetsz – mondta.

- Kösz az ajánlatot, Edward, de még azt sem tudom, hogy mihez kezdjek – feleltem.

Egy percig csak csendben ültünk, míg Edward újra meg nem szólalt, hangja ezúttal elkínzott volt.

- Az elmúlt két hét szinte csak rettegéssel telt – vallotta be halkan. – Attól, hogy elhagysz. Bele sem merek gondolni.

- Ennek a lehetősége is felmerült bennem – mondtam, Edward pedig úgy nézett ki, mintha éppen megpofoztam volna. – Nem tudom, hogy megtudok-e bocsátani. De nem akarlak elengedni sem.

- Elmondhatok egy történetet? – kérdezte hirtelen. – Egy történetet, ami segíthet jobban megérteni a cselekedeteimet.

Kíváncsian bólintottam. Ő pedig elkezdett mesélni.

- Két éve még… úgy érzem, csak egy fiú voltam, ahhoz képest aki ma vagyok. Aki miattad lettem. Jó életem volt, de tudtam, hogy legbelül magányos voltam. Minden fontosabb személy az életemben tartozott valakihez. Én viszont nem. Aztán egy napon Alice elhívott magukkal a folyópartra, a július 4-i ünnepségre. Össze akart hozni egy lánnyal. Én viszont rá sem hederítettem, mert… megláttam egy másik lányt.

Kis híján elállt a lélegzetem. Eszembe jutott valami, amit Alice mondott egyszer, mikor egy náluk rendezett bulin voltunk és Edward egy lánnyal beszélgetett. Megkérdeztem, honnan ismerik egymást, Alice pedig azt felelte, hogy randiztak egyszer. Azonban nem jött össze a dolog, mert aznap este Edwardot egy másik lány kezdte el érdekelni. Nekem pedig ebben a pillanatban került a helyére a kirakós. Akkor aggasztott, hogy Edward képes volt csak így lepattintani valakit egy másik lányért. Pedig Alice rólam beszélt. Én voltam az a lány.

- Véletlenül leöntött az italával – folytatta Edward. – Én meg szinte észre sem vettem, mert az a lány volt a leggyönyörűbb lény, akit egész életemben láttam. Ránéztem, és tudtam, hogy… ő az. Őrá van szükségem. Teljesen beleszerettem.

Éreztem, ahogy egy forró könnycsepp legurul az arcomon, de nem érdekelt.

- Aztán majdnem egy évre rá a húgom bejelentette, hogy el kell vennem valakit. És akkor az a lány újra besétált az életembe, és én megesküdtem, hogy soha többet nem engedem el őt. És ez a mai napig így van. Nem foglak elengedni, Bella. Harcolok érted, mert a legelső pillanattól kezdve te vagy életem szerelme.

Elszánt pillantása találkozott az én tekintetemmel, majd néhány pillanatnyi csend után folytatta.

- Tudom, hogy elárultalak. És ezt örökké bánni fogom. Azt is tudom, hogy nincs jogom még egy esélyt kérni tőled, de most mégis ezt teszem. Ezentúl nincsenek hazugságok és titkok. Mindent megteszek, hogy boldog légy ezután.

- Meg kell értened, hogy azok a dolgok amiket megtudtam tőletek azon a délutánon… kicsit sok volt ez így együtt.

- Tudom, Bella – felelte halkan.

- Csak még egy kis időt kérek – mondtam. – Hadd gondolkozzam el azokon a dolgokon, amiket ma mondtál.

Azon a bizonyos délutánon láttam Edwardon, hogy megrökönyödött, mikor megtudta, hogy Rosalie-nak köszönheti azt, hogy én lettem a felesége, mert egészen addig azt hitte, az élet akarta ezt így. De talán nem csupán Rose műve volt az egész. Nemet is mondhattam volna anyám ötletére, de abban a pillanatban, hogy rákerestem Edward Cullen nevére a laptopomon és először láttam meg a képét, tudtam, hogy igent fogok mondani a házasságra.

És most, ahogyan átnyúlt az asztal fölött és megfogta a kezem, ugyanígy tudtam, hogy megint az övé leszek.

- Gondold át a dolgokat – bólintott. – Aztán gyere vissza hozzám.

***

Aznap este vacsorát készítettem Angela konyhájában. Ő nem annyira szeretett főzni, én viszont szívesen fejeztem így ki a hálámat.

- Szóval… - kezdte, miközben éppen zöldségeket szeletelt. – Mikor fogod végre elmondani, hogy mi történt ma Edwarddal?

Felsóhajtottam. – Csak… beszélgettünk – vontam vállat.

- Oké, de mégis miről?

- Arról, hogy szeret és hogy mennyire sajnálja. És vissza akar kapni.

- Na és vissza fog kapni? – kérdezte.

- Tudod, csakis ez jár a fejemben, amióta eljöttem a kávézóból – mondtam. – Nem tudok távol maradni tőle. Iszonyatosan hiányzik. De nem vagyok biztos benne, hogy nem a megszokás miatt csinálom. Belekényelmesedtem a közös életünkbe.

Angela felsóhajtott. – Mikor két ember ennyire szereti egymást, akkor nem kényelemből vannak együtt. Minden alkalommal, mikor együtt látlak titeket… nem is lehetne egyértelműbb, hogy ti egymáshoz tartoztok. Ha pedig most nem adsz neki egy esélyt, egész életedben azon fogsz tűnődni, hogy rosszul döntöttél-e.

Később, mikor a vendégszobában feküdtem és nem jött álom a szememre, Angela szavai visszhangoztak a fejemben. Ez volt az utolsó lökés, amire szükségem volt.

Egész éjjel nagyjából két órát aludhattam, de nem érdekelt. Amint előbújt a nap, felöltöztem és összepakoltam a bőröndjeimet. Angela álmosan csoszogott ki a nappaliba, de elmosolyodott amint meglátott.

- Szerintem jó döntést hozol – mondta.

Odamentem hozzá és megöleltem. – Annyira köszönöm, Angela – hálálkodtam. – Nem csak azt, hogy itt maradhattam. Kiálltál mellettem és felvidítottál, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Igazi barát vagy.

Odalent taxit fogtam és bemondtam az otthonom címét, nem sokkal később pedig már idegesen kopogtam be a lakásunk ajtaján. Valószínűleg csak pár pillanat lehetett, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt, míg kinyílt az ajtó.

Edward szemei elkerekedve néztek végig rajtam és a bőröndökön, majd egy szó nélkül szorosan magához húzott, én pedig a nyakába temettem az arcom. Végre otthon voltam.

Percekig öleltük egymást, mígnem elengedett annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. – Szeretlek, Edward. Hozzuk rendbe a dolgokat.

32. fejezet - részlet

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdeztem.

Alice vállat vont. – Csak egy tipp volt – felelte. – Reménykedtem benne, hogy nem egy hotelbe mentél. Akkor sosem találtalak volna meg.

Csak bólintottam, aztán egy percig csöndbe burkolóztunk. Majd Alice újra megszólalt.

- Úgy sajnálom, Bella – kezdte halkan. – Úgy érzem szörnyű barátod voltam. Titkoltam előtted, amit tudtam.

Felsóhajtottam. – Tegnap nem kellett volna úgy bánnom veled – vallottam be. – Csak… Edward és Rosalie annyira feldühítettek. Tudom, hogy nem mondhattad el Alice. Edwardnak kellett volna elmondania.

- Ő is csak azért titkolózott előtted, mert félt attól, hogy hogyan reagálnál.

- Ne védd őt, Alice!

- Eszem ágában sincs – rázta meg a fejét. – Rosszul csinált szinte mindent, nem tagadom. De szeret téged. Nagyon is. És most rettentően szenved.

- És én talán kéjutazáson veszek részt éppen? – kérdeztem vissza. – Edward hátba szúrt engem! Minden amit eddig hittem róla, tegnap összeomlott. És tudod mi benne a legrosszabb? Hogy még ennek ellenére is… a legkisebb mértékben sem szeretem őt kevésbé.

Alice nagyot sóhajtva leült velem szemben és megfogta a kezem. – Hát persze, hogy nem. Ő maga ettől még nem változik semmit. Ugyanaz az ember, aki eddig.

- Nem – tiltkoztam. – Az az ember soha nem tette volna ezt velem. A kapcsolatom azzal az emberrel nem egy hazugságra épült.

- El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet most a te helyzetben lenni, Bella – kezdte Alice. – De vagy örökké dühös leszel emiatt, vagy megtalálod a módját, hogy megbocsáss. Csak ez a két lehetőség van, és neked kell eldöntened, hogy melyikkel jársz jobban.

Alice együttérző arcára néztem és elgondolkodtam, hogy vajon képes vagyok-e bármelyikre is. Nem tudom elképzelni, hogy évekig haragudjak Edwardra. De a megbocsátás még nehezebb feladatnak tűnt.

31. fejezet

Sziasztok!
Lám, az új év előtt mégis befért egy új fejezet, ahol végre kiterítem az összes kártyát. Köszönöm azoknak, akik írtak. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. :)
Abellana

(Edward)

Rosszindulatú összesúgások és elítélő pillantások követtek ma, akárhová mentem. Viszont legalább ha a munkahelyemen elkaptam egy-egy ilyen tekintetet, az illetőnek azonnal eszébe jutott, hogy ki is vagyok valójában és mi is a családi nevem. A név, amit elárultam.

Mikor Rosalie közölte, hogy valaki meg fogja írni a történetünket az interneten, nem az volt az első reakcióm, hogy a családom vagy az üzlet miatt aggódjak. A legelső gondolatom Bella volt. Az én elbűvölő, ragyogó eszű Bellám, akire annyira fényes karrier vár, aki még alig hagyott nyomot világban. Nem lehet ez az ő belépője. Nem gondolhatnak rá úgy az emberek, mint egy olyan nőre, aki érdekből házasodott. És azonnal eluralkodott rajtam a pánik, mikor rájöttem, hogy ezt nem akadályozhatom meg.

Aztán egész délután ezen gondolkodtam. Megakadályozni nem tudom, de mi van ha minimalizálhatom a károkat? Így hát összegyűjtöttem minden bátorságomat és felhívtam befolyásos újságíró barátaink egyikét. Elmondtam mindent, elejétől a végéig. Úgy, ahogyan én akartam, nem pedig úgy, ahogyan Jacob Black adhatta elő a netes haverjának. Azt a verziót, amiben Bellának nem volt választása, mert az anyja ráerőltette és mert a családja úszott az adósságban. És mindez igaz is volt. Viszont miközben előadtam a történetet, tudtam, hogy nagyon is úgy hangzik az egész, mintha a családomat csak az érdekelte volna, hogy megvédjék a hírnevünket bármi áron. És nem tettem az ellen, hogy másmilyennek állítsam be a helyzetet. Utáltam ezt tenni velük, de megvolt rá a lehetőségem, hogy legalább az egyik oldalt megmentsem. És én a feleségemet választottam. A Cullen család pedig nagy múltú és sikeres az üzleti életben. Mi hamar túl leszünk ezen.

Gondolataimat félbeszakítva elkezdett csörögni a mobilom. Elszorult a torkom, mikor Rosalie nevét láttam a kijelzőn. Amint elkezdett az után kutatni, hogy ki adhatta a sztorit a New York Post-nak, tudtam, hogy csak idő kérdése míg rájön, hogy én voltam az. És nagyon nem vártam azt a pillanatot.

- Helló, Rosalie – vettem fel a telefont, reménykedve benne, hogy más miatt hív. Nem mintha ekkora szerencsém lenne.

- Hogy tehetted ezt velünk? A családoddal. A feleségeddel.

Felsóhajtottam. – Szóval tudod – mondtam.

- Nem csak én – felelte. – Bella is tudja. Az előbb hívtam fel, amint megtudtam. Egy perc és ott vagyok nála.

Meghűlt a vér az ereimben. Azzal egyáltalán nem számoltam, hogy Rose esetleg Bellának szól előbb. – Várj, Rosalie! Mi az, hogy tudja? Pontosan mit mondtál neki?

- Azt, hogy te köptél a sajtónak. És hogy miattad egy teljes napig titkolóztunk előttük. Nem akarja elhinni, de amint elmúlik nála ez a sokkos állapot, rá fog eszmélni, hogy tényleg te voltál az.

- Rose, kérlek értsd meg. Egyszerűen nem volt más választásom – védekeztem.

- Mindig van más választás, Edward! – kiabálta a nővérem mérgesen. – A közelgő busz alá dobni az egész családodat pedig a legrosszabb választás!

- Máris indulok haza és megmagyarázok mindent, rendben?

- Nem érdekel a magyarázatod, Edward. Én levettem rólad a kezem. Ezentúl azon leszek, hogy helyreállítsam azt, amit a szüleinkkel és Bellával tettél. Szegény Esme szégyellheti, hogy te is annak a családnak a tagja vagy, amit ő annyira összetartónak hisz.

Ezzel elhallgatott a vonal, de Rosalie szavai így is késként hasítottak belém. Emlékeztetnem kellett magam, hogy csak így védhettem meg valamennyire Bellát.

Azonnal hazafelé indultam, miközben úgy éreztem, a legrosszabb rémálmom válik valóra és én éppen afelé sietek. Szánalmasan reménykedtem benne, hogy valami feltartja majd Rosalie-t és én magyarázhatom el először Bellának, hogy miért tettem amit tettem.

De természetesen ez csak hiú remény volt, és mikor beléptem, azt kívántam bár ne tettem volna. Mintha kézzel tapintható lett volna a húgom gyűlölete és undorodása, Bella bizonytalansága és félelme.

- Edward! Végre itthon vagy! Miről beszél Rosalie? Mondd meg neki, hogy valaki csúnyán átverte!

És ekkor jöttem rá, hogy Bella nem azért volt bizonytalan, mert hitt abban amit Rosalie mondott neki. Azért volt bizonytalan, mert fogalma sem volt róla, hogy Rosalie hogyan hihet el ilyesmit. Olyan végtelen bizalommal nézett a szemeimbe, amiből rögtön tudtam, hogy meg sem fordult a fejében, hogy tényleg én tehettem mindezt. Ettől pedig úgy éreztem, azonnal meghasad a szívem.

Kezeim közé vettem az arcát és gyöngéd csókot nyomtam az ajkaira. – Mindennél jobban szeretlek a világon, ezt ugye tudod? – kérdeztem.

- Persze, hogy tudom – felelte megkönnyebbülten. – Soha nem tennél ilyet, nincs is értelme.

Rosalie felhorkant, én pedig kemény pillantást vetettem rá, mielőtt visszafordítottam a tekintetem Bellára. – Annyira sajnálom, Bella.

- Nem a te hibád, Edward. Te csak…

- Bella, nem érted – szakítottam félbe. – Rosalie-t nem verték át. Nem kapott hamis információkat. Tényleg én jutattam el a sztorit a New York Post-nak.

- De hát… miről beszélsz?

Bella hitetlenül nézett rám, miközben kopogtak az ajtón. Rosalie-ra néztem.

- Mindannyiunknak magyarázattal tartozol – mondta.

- Mit csináltál, Rose? – kérdeztem.

Válasz helyett elment ajtót nyitni, de Bella felelt helyette. Úgy tűnt, mintha tényleg sokkos állapotban lenne. – Idehívta a családodat – magyarázta monoton hangon.

Alig egy pillanattal később nem csak a szüleim, de velük együtt Jasper és Alice léptek be a szobába.

- Oké, szóval mi folyik itt? – érdeklődött Jasper. – Rose csak annyit mondott, hogy azonnal muszáj idejönnünk.

- Emmett-et és Bella szüleit leszámítva itt vagyunk mind, akik tudtunk az egyezségről – jelentette be Rosalie. – Gyerünk, Edward. Meg akartad magyarázni. Itt a lehetőséged.

- Edward, mégis miről van szó? Mit kell megmagyarázni? – kérdezte az anyám.

Felsóhajtottam és lehunytam a szemem. Féltem rájuk nézni. Látni a csalódottságukat. Majd lassan, megfontoltan belekezdtem a történetbe.

- Az egész azzal kezdődött, hogy a cikk megjelenése előtti délutánon Rose kapott egy fülest, miszerint leleplező írás jelenik majd meg rólunk egy idióta internetes pletykalapon. Biztosak voltunk benne, hogy Jacob Black jött rá valahogyan a sztorira és adta egy újságíró kezébe. Én pedig tudtam, hogy ha ez kiderül, az borzalmas hatással lesz Bella jövőjére. Meg akartam őt védeni, ezért hát aznap este felhívtam egy ismerősömet a Post-nál. Elmondtam neki én a történetet. Úgy, ahogyan én akartam. És higgyétek el, annyira sajnálom, hogy ezt tettem veletek. De tudjátok, hogy mi túl fogjuk élni és azt is tudjátok, hogy így most sokkal jobbak Bella esélyei.

- Sokkal jobbak az esélyei? – kiáltott fel Rosalie. – A netes sztorit eltemethettük volna valahogyan, de ezt már soha nem mossuk le! Mikor Bella beadja majd a jelentkezését a Harvardra, ez lesz az első dolog ami eszükbe jut róla!

- Fiam… - csóválta a fejét az apám. – Ha elmondtad volna, megbeszélhettük volna az egészet. Kitalálhattunk volna egy jobb tervet, vagy ha nincs jobb, akár ebbe is belemehettünk volna. De mindez… hogy az egészet a hátunk mögött csináltad…

Nem bírtam a hangjában megbúvó csalódottságot, de a következő hangé még rosszabb volt.

- Az eszedbe sem jutott, hogy én esetleg nem akarom, hogy te dönts a jövőmről? – kérdezte Bella. – Hogy netalán nekem is lehet beleszólásom a dologba? Hogy nekem is jogom lett volna tudni róla?

- Hát persze, hogy eszembe jutott, én csak…

- Te csak úgy gondoltad, hogy nem szükséges tudnom róla, mert te majd szépen elrendezed a dolgokat – mondta.

- Bella, hidd el, minden egyes másodpercben csakis az járt a fejemben, hogy neked mi lenne a legjobb – mondtam neki szinte könyörgő pillantással.

- És mégsem kérdeztél meg róla. Helyette inkább hazudtál!

- De csak azért, hogy megvédjelek!

Ebben a pillanatban gúnyos kacaj tört elő Rosalie-ból. – Az elején is csak azért hazudtál neki, hogy megvédd?

- Te meg miről beszélsz? – Őszintén fogalmam sem volt róla, hogy mire gondolhat.

- Nem ez volt az első alkalom, hogy hazudtál Bellának, Edward. Az egész kapcsolatotok egy hazugság. Itt az idő, mondd el nekik.

Hideg vízként zuhant rám a felismerés. Nem tudom honnan, de Rosalie tudja. Tudja, hogy már azelőtt ismertem Bellát, hogy ő bemutatta nekem. – Honnan? – kérdeztem tőle összeszorított fogakkal.

- Hányszor mondtam neked, hogy én mindig mindenről tudok ami ezt a családod illeti. Mikor titokban tartottátok előttünk, hogy jártok, én az első pillanattól kezdve tudtam. És tudom a legnagyobb titkodat is.

Bella most már nem sokkban volt, a helyét átvette a düh, így követelt választ tőlem. – Miről beszél, Edward?

Könnyek homályosították el a pillantásom, miközben újra a szemébe néztem. – Nem aznap ismertelek meg, amikor Rosalie bemutatott nekem és a családomnak. Majdnem egy évvel azelőtt, a folyóparton láttalak meg először. Július negyedikén. Pár órával azután, hogy találkoztam az apáddal.

- Ezt… nem értem.

- Akkor keltetted fel a figyelmem, mikor belém ütköztél és leöntöttél az italoddal. De nem mertél rám nézni, ezért nem ismertél fel később. Aztán… többet akartam tudni rólad. Megtudtam, hogy hol tanulsz és hova jársz kikapcsolódni. Néha csak figyeltem, ahogy a parkban olvasol.

A szemem sarkából láttam a szüleim megdöbbenését. És láttam azt is, ahogyan Bellának rémleni kezdenek a dolgok. Mikor könnyek gurultak le az arcán, úgy éreztem, nem kapok levegőt.

- Ezért lettem én a feleséged? – kérdezte, a hangja alig volt több a suttogásnál. – Valaki kellett, te pedig úgy döntöttél, egye fene, megszerzed a lányt akit a legnyugodtabb pillanataiban figyelsz?

- Nem, egyáltalán nem így volt, esküszöm! – tiltakoztam. – Az, hogy te lettél a feleségem, csakis a véletlen műve. És egy jel arra, hogy nekünk együtt kell lennünk.

- Háááát… azt azért nem mondanám – szólt közbe Rosalie.

Indulatosan fordultam felé. – Megtennéd, hogy most az egyszer kihagyod belőle a rosszindulatú megjegyzéseid? – morogtam.

- Én csak annyit akartam mondani, hogy nem a véletlen műve volt – magyarázta Rosalie. – Mint mondtam, én mindig mindenről tudok. Riley azonnal elmondta nekem, mikor egy bizonyos Bella Swan iránt kezdtél érdeklődni. Tudtam, hogy valamiért figyelted őt. Nem volt nehéz rájönni, hogy tetszik neked. Mikor Jacob pletykái elterjedtek, úgy döntöttem az lesz a legjobb védekezés, ha őt támadom, és az emberek megfeledkeznek a rólad írt hazugságokról. Aztán eszembe jutott valami jobb. Hát nem az lenne a tökéletes megsemmisítése a rosszindulatú beszédeknek, ha megházasodnál? És nekem volt is egy jelölt a fejemben. Máskülönben soha nem ajánlottam volna ekkora őrültséget, de tudtam, hogy ha Bella lesz a feleséged, nem fogod annyira bánni ezt az egyezséget.

- Ezt… nem hiszem el – leheltem szinte hangtalanul. Nem lehet, hogy Rosalie szervezte meg a házasságunkat.

- Bizonyos szinten tényleg közrejátszott a véletlen, mert utána megtudtam, hogy Riley édesanyja jóban van Renée Swan-nal. Rábíztam, hogy mindenképpen jusson el Renée-hez az üzenet. A többi pedig már történelem.

- Te intézted el, hogy Bella legyen a feleségem? – néztem rá döbbenten. Egész kapcsolatunk alatt amíg nem mondtam el az igazságot Bellának, az nyugtatott meg legbelül, hogy a sors így is egymásnak szánt minket. Erre most kiderül, hogy a húgom manipulálta az egész helyzetet így? A véletlennek semmi köze nem volt a szerelmünkhöz. Minden hazugság volt.

Mielőtt Rosalie egy szót is szólhatott volna, Bella indulatosan felállt és könnyes, haragos szemekkel nézett végig rajtunk.

- Gratulálok, mind megkaptátok amit akartatok – kezdte, csak úgy köpve a szavakat. – A Cullenek mindig megkapják, nem igaz? Nem számít, hogy kit használtok élő bábként. Kit érdekel, hogy én mit szeretnék? Legalább most már tudom, hogy az elejétől fogva nem volt választásom.

- Bella, édesem… - kezdte az anyám.

- Most az egyszer nem érdekel, hogy mivel mentegeted a gyerekeidet, Esme – szakította félbe Bella. – Rájuk sem bírok nézni.

- Bella, kérlek – suttogtam. Nem veszíthetem el.

- Bármit is akarsz mondani, biztosra veheted, hogy nem érdekel – mondta határozottan, majd az ajtó felé fordult, de utána még egyszer visszanézett, ezúttal Alice-re. – Te tudtad? Tudtad, hogy Edward már ismert engem?

Alice kérlelő szemekkel nézett fel rá. – Én annyiszor kértem, hogy mondja el neked, de…

Bella felemelte a kezét, jelezve, hogy nem akar többet hallani. – Elegem van – mondta. – Mindannyiótokból.

Lebénulva bámultam, ahogyan felkapja a kabátját és a táskáját, majd kisétál az ajtón. Néhány pillanatnyi döbbenet után az apám felállt és rám és Rosalie-ra nézett, olyan mérhetetlen csalódottsággal, ami csak újabb rúgás volt belém. – Egyáltalán nem csodálom, hogy Bellának elege lett – mondta halkan. – Mi nem ilyen embereket neveltünk belőletek.

Carlisle is távozott, Esme pedig követte, csöndesen, mintha a csalódottság megnémította volna. Rögtön utána Alice is felállt. Úgy tűnt, mintha egyszerre lenne mérges rám és sajnálna, de közben ő is szégyellte magát. Jasper volt az egyetlen, aki nem dörgölte az orrom alá, helyette biztatóan megszorította a vállam egy pillanatra, majd követte a feleségét.

Ott maradtunk én és Rosalie, egymással szemben állva. – Te is végig hazudtál – mondtam erőtlenül. Nem tudtam már haragudni sem rá.

Rose lassan vállat vont. – Úgy tűnik én sem vagyok jobb nálad – felelte halkan, majd ő is elhagyta a lakásomat.

Ott maradtam egyedül, a nappali közepén álldogálva, reménykedve benne, hogy minden ami az imént történt, csak egy rossz álom. Fogalmam sincs mennyi ideig álltam ott, mire végre ráeszméltem, hogy ez a valóság.

Kellemes ünnepeket!

Végre itt a pihenés ideje is, úgyhogy frissen és kipihenten folytatom majd a következő fejezet írását. :) Addig is nagyon boldog karácsonyt és ha addig nem jelentkezem, akkor boldog új évet!

Abellana

30. fejezet

Jaj, gyermekek. Olyan régóta kitaláltam a történet nagy bonyodalmát, hogy most alig hiszem el, hogy végre itt tartok. :D Köszi azoknak, akik írtak az előző fejezethez, minden szavatokat örömmel olvasom. Ennek a fejezetnek a végén valószínűleg utálni fogtok. Sajnos a december nekem végig munkával fog telni, de próbálok majd időt szánni az írásra is. Ehhez pedig nagyon-nagyon várom a véleményeket. :)
Abellana

Rosalie Cullennek azelőtt minden napja ugyanúgy kezdődött. Mindig korán kelt fel, jóval korábban mint a férje, és néha még az irodába is előtte ment be. Ébredés után kávét csinált és leült az étkezőbe vagy a nappaliba elolvasni a reggeli újságokat és átnézni az e-mailjeit. Viszont mióta anya lett, nem az volt a legfontosabb, hogy minél hamarabb értesüljön mindenről.

Ezen a reggelen amint felkelt, a baba szobájába ment, mint minden reggelen karácsony óta. Rámosolygott az ébredező kisfiára és a karjaiba vette, Brady pedig szintén mosollyal jutalmazta az anyukáját, mikor az gügyögött neki.

Rosalie arra gondolt, hogy mennyi könny és fájdalom előzte meg ezt a kis csodát, akit most a karjaiban tarthatott. Mióta ő megszületett, Rosalie gyakran dolgozott otthonról, de most fájó szívvel kell hozzá dadust hívnia. Ugyanis tudta, hogy bárhogyan is alakul a mai nap, ezen múlik a családja jövője.

Aggódott a szüleiért, akik egyáltalán nem ezt érdemelték. Aggódott a férjéért, akit mindenki a Cullen család teljes jogú tagjának tartott és éppen ezért pont olyan bűnösnek tartják majd, mind a többieket. Aggódott a bátyjáért, akinek most még inkább megtépázzák majd a hírnevét. Még azért is aggódott, hogy milyen lesz ezután a sógornője reputációja a Columbián és a Harvardon, ahova majd menni készül.

Ezeken gondolkozott, miközben Brady-t etette, majd felöltözött és kiment a konyhába kávét főzni. Mire leült a nappaliban, Emmett is felébredt már és a fiukkal játszott a földön. Rosalie mosolyogva figyelte őket egy percig, majd felkapta a New York Post-ot és kényelmesen hátradőlve olvasni kezdett. Tudta, hogy miután délután megjelenik majd a cikk, valószínűleg elszabadul majd a pokol. A reggelt viszont csak azért is kiélvezi.

Aztán meglátta. A New York Post egy teljes oldalon tálalta az egész sztorit. És sokkal rosszabb volt, mint azt Rosalie valaha is elképzelte. Edward tévedett, mikor azt hitte, hogy Black éppen ugyanannyira besározza majd Bellát, mint a Cullen családot.

Nem így volt. Az egész cikk a mocskos részleteket boncolgatta és minden egyes szava a földbe döngölte Cullenéket. Benne volt az, hogyan kutatott Rosalie feleség után a bátyja számára, hogyan ment bele a tervbe az egész család azért, hogy óvják a hírnevüket, hogy hogyan vásárolták meg Bella hallgatását és hűségét a család iránt.

- Ilyen nincs! – suttogta Rosalie elképedve.

- Rosie, mi baj van? – nézett fel Emmett a feleségére.

Rosalie odanyújtotta a lapot Emmettnek, de közben a másik kezében tartott telefonnal máris Edwardot hívta. Meg sem várta, hogy beleszóljon. Most nem volt idő ilyenekre. – Láttad a ma reggeli Post-ot? – kiabálta a telefonba. Emmett eközben elképedve olvasta a cikket, olyan komolynak látszott, mint még soha.

- Láttam, Rose – hallotta meg Edward gondterhelt sóhaját.

- Mégis hogy a fenébe történhetett ez meg? Ennek csak délután kellett volna megtörténnie, valami hülye netes pletykaoldalon amit kábé tíz ember olvas, nem a kicseszett Post-ban! Egy órán belül több millió ember tudni fog erről!

- Nem gondolod, hogy talán Jacob Black nem tudott várni és valahogy eljuttatta a sztorit a Post-hoz?

- Kizárt – felelte határozottan Rosalie. – Ők soha az életben nem állnának szóba egy olyan senkivel, mint Jacob Black! Valahonnan megneszelhették és előbb robbantották a bombát. De honnan a fenéből?

A vonal túlsó végén pár pillanatig csönd volt, mire Edward végül megszólalt. – Nem tudom, Rose – mondta halkan.

- Bella látta már?

- Nem – válaszolta Edward. – Ma korán bement az egyetemre. Próbáltam hívni, de biztos lemerült.

Rosalie kínjában toporzékolni tudott volna. – Ez elfogadhatatlan, Edward. Érd el Bellát bármi áron és mondd meg neki, hogy ma ne mutatkozzon nyilvánosan. Én beszélek anyáékkal.

Meg sem várva bátyja válaszát, Rosalie letette a telefont és kifújta a levegőt, amiről eddig nem is tudta, hogy benn tartotta. Egyetlen pillanatig hagyta, hogy eluralkodjon felette a pánik, és közben Emmett-re nézett.

- Hát kezdődik – suttogta.

***

(Bella)

Mikor reggel felébredtem, Edward szorosan tartott a karjaiban. Amint mocorogni kezdtem, meghallottam álmos hangját. – Hová mész?

- Lezuhanyzom, aztán bemegyek az egyetemre – válaszoltam.

- Még korán van – tiltakozott Edward.

- Nem baj – vontam vállat. – Szeretek korán bemenni, mikor még mindenhol kevesebb ember van. És legalább lesz egy kis időm tanulni.

- Inkább bújj vissza – kérte. – Ne menj ma be az óráidra. Töltsük az egész napot ágyban.

Felnevettem. - El sem hiszem, hogy Mr. Munkamániást hallom. Jó lenne egész nap fetrengeni, de nem lehet. Be kell mennem. Ahogyan neked is.

Hallottam, ahogyan Edward felsóhajt, miközben kiszálltam az ágyból. – Hé – szólt utánam. – Szeretlek.

- Én is szeretlek – feleltem mosolyogva, majd visszahajoltam hozzá egy csókra.

Alig egy órával később már az egyetem könyvtárának lépcsőjén ültem és a tavaszi napsütést élveztem, mialatt átfutottam a jegyzeteimet. Tényleg szerettem itt lenni, amikor ennyire kevesen vannak, viszont ahogy haladt előre a reggel, egyre több diák lepte el a lépcsőt és a könyvtár előtti teret.

Hirtelen furcsa érzésem támadt, pont mielőtt készültem elmenni az órámra. Aztán rájöttem, hogy miért. Tőlem nem messze hárman a fejüket összedugva sugdolóztak és nevetgéltek, ami önmagában nem számított volna, de közben folyton lopva felém tekintgettek.

Nem értettem az egészet. Rajtam volt minden nélkülözhetetlen ruhadarab. Meg is fésülködtem. És mivel ma még nem ettem, úgy sejtettem, hogy nem volt homlokig kajás az arcom. Talán csak tudják, hogy egy nagymenő üzletember felesége vagyok? De erről elég sok ember tudott az egyetemen, és eddig nem néztek rám furcsán emiatt.

Zavarba hoztak a bámulásukkal, úgyhogy sietve mentem az órámra. Azonban itt sem nyugodhattam meg. Az óra közepén egy srác, aki pár sorral előttem ült, hátratekintett rám és végigmért. Kezdtem komolyan úgy érezni magam, mint aki nadrág nélkül jött el otthonról. Egyre nyugtalanabb lettem.

Mikor az óra után elmentem a szokásos kis kávézónkba, megpillantottam Angelát és Jessicát a bejáratott asztalunknál, és azonnal odamasíroztam hozzájuk. – Van valami furcsa rajtam? – kérdeztem.

- Neked is jó reggelt – nevetett Angela.

- Most komolyan, ma már többen is megbámultak. Mi olyan szokatlan rajtam?

Mindketten alaposan végignéztek rajtam. – Semmi – felelte Jessica. – A hajvéged kicsit töredezett.

A szemeimet forgattam Jess válaszára, miközben leültem melléjük. – Lehet, hogy nem is téged néztek – vélte Angela. – Néha én is tisztára paranoiás vagyok.

- Lehet – mondtam kételkedve. – Nem tudom. Kicsit felzaklatott a dolog.

A lányok újból megnyugtattak, hogy nincs rajtam semmi rendkívüli, majd sikerült elterelniük a figyelmemet más témákkal. Egészen addig, míg Mike és Eric is csatlakoztak hozzánk. Mike ledobott egy újságot az asztalra.

- Hé Bella, mi ez a hülyeség a Postban rólad meg Edwardról? – kérdezte.

- Micsoda? Rólunk írnak az újságban?

- Az nem kifejezés – mondta Eric. – Már több embert is hallottunk erről beszélni ma reggel az egyetemen. De nem igaz, ugye?

- Miről beszéltek? – kérdezősködött Angela, ugyanabban a pillanatban, hogy én felkaptam az újságot. Elkezdtem benne a nevem után kutatva lapozni, arra számítva, hogy valami apró cikk lesz rólunk. Talán az egyik jótékonysági estről, vagy valami.

Ehelyett egy egész oldalas cikket találtam, és nem csak egy rendezvényről. Jó párszor éltem már át hirtelen jött rossz dolgokat az életemben. Például mikor anyám bejelentette, hogy férjhez ad. Vagy amikor itt hagyott egy szó nélkül. De olyat mint most, még soha életemben nem éreztem. Nem csak szimplán meghűlt az ereimben a vér. Fojtogató hullámokban tört rám a hányinger, miközben megkövülten meredtem az újságra és a szememből kicsorduló forró könnycseppek mintha égették volna a bőrömet.

- Bella, mi az? Mi a baj? – hallottam meg Angela aggódó hangját, de mintha egy alagút végéből szólt volna.

- Nyugi Bella, mi tudjuk, hogy ez biztosan nem lehet igaz – szólalt meg Mike.

Úgy dobtam el az újságot és álltam fel az asztaltól, mintha alva járnék. – Mennem kell – motyogtam hangtalanul, majd szinte kimenekültem a kávézóból.

Azonnal taxit fogtam, és előhalásztam a mobilomat a táskámból, de nem tudtam bekapcsolni. Az ingerültségtől legszívesebben kidobtam volna az ablakon. Fogalmam sem volt, hogy Edward olvasta-e már a cikket, de nem tudtam elképzelni, hogy ne így legyen. És ha valóban így volt, kizártnak tartottam, hogy bement ma a munkahelyére, úgyhogy egyenesen haza mentem.

Arra viszont nem számítottam, hogy a lakásba lépve nem csak Edward fogad, de az egész Cullen família. Amint hallották, hogy megjöttem, aggódva néztek rám mind. Edward viszont azonnal felállt és a karjaiba zárt, miközben újból előtört belőlem a zokogás. Szorosan tartott az ölelésében percekig, míg végre lenyugodtam egy kicsit.

- Honnan tudtak meg mindent? – Ez volt az első kérdésem.

Rosalie felsóhajtott. – Éppen erről vitázunk – felelte.

- Nem értem, hogy lehetett volna bárki más, mint Jacob Black – mondta Edward. – Egyértelmű.

- Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy a Post szóba állt volna Black-kel – ellenkezett Rosalie kemény pillantással.

- Ki más lehetett volna, Rose? – vetette közbe Esme gyengéd hangon. – Csak olyan emberek tudtak erről, akikben száz százalékig megbíztunk. Család, barátok és az ügyvédeink. És mind tudjuk, hogy ők sosem fordulnának ellenünk.

- Most mit fogunk csinálni? – suttogtam ijedten.

- Örülök, hogy megkérdezted – kezdte Rose. – Még ma kiadunk egy nyilatkozatot. Nem tagadunk és nem erősítünk meg semmit, mindössze annyit mondunk, hogy Edward és Bella szeretetteljes házasságban élnek. Az lesz a legbölcsebb, ha pár napig nem mutatkozunk.

- Dolgoznunk attól még kell – vetette ellen Carlisle. – Nem lazsálhatunk csak azért, mert a média ellenünk fordult.

- Hiába dolgozunk, ha közben lerombolnak mindent, amit eddig elértünk – replikázta Rosalie.

- Apának igaza van – mondta Edward. – Ha az emberek látják, hogy minden megy tovább normálisan, talán elülnek majd a pletykák.

- Én vagyok az egyetlen, aki átérzi, hogy mennyire komoly ez a dolog? – emelte fel a hangját Rosalie.

- Egyetértek Rosalie-val. – A hangom még mindig halk volt, de így is mindenki felfigyelt rám. – Nem fogok kimenni és úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

További szó nélkül bevonultam a hálószobába és próbáltam úgy tenni, mintha az egész külvilág nem is létezne. Pár perc után halk kopogást követve kinyílt az ajtó. Meglepetésemre nem Edward lépett be rajta, hanem Esme. Leült mellém az ágyra és egy végtelenül anyai pillantással nézett rám, amitől majdnem elbőgtem magam.

- Mi történt, édesem?

Mély sóhaj bukott ki belőlem. Úgy éreztem, nincs hozzá elég energiám, hogy elmeséljem Esmének a mai történéseket. Így hát nem is tettem. – Ezután már semmi sem lesz ugyanolyan – mondtam helyette.

Most Esmén volt a sor, hogy felsóhajtson. – Nem, szívem, tényleg nem lesz. De majd ezen is túllendülünk. A legrosszabb ami történhet velünk az, hogy elveszítjük egymást. Ez viszont nem fog bekövetkezni. Mind össze fogunk tartani és minden rendben lesz.

- Hogy lehetsz benne ennyire biztos? – kérdeztem.

- Az élet mindig elrendezi magának a dolgokat, ennyit már megtanultam – vont vállat. – Mikor hozzá akartak adni egy barátomhoz, az élet elintézte, hogy egymásba szeressünk. Miután majdnem elveszítettem a lányomat, olyan társat kapott maga mellé, aki az életét is odaadná érte. És mikor a fiam magányát kellett látnom nap mint nap, az élet téged küldött. Úgyhogy minden ki fog alakulni szépen magától most is.

- Bárcsak tudnám, hogy tényleg így lesz.

Esme megpaskolta a kezem és együttérző pillantást vetett rám. – Ami az elkövetkezendő időszakban jön, biztosan nagyon nehéz lesz – kezdte. – De gondolj végig arra, hogy mennyi mindennel megküzdöttél már és most mégis itt vagy, egy ragyogó fiatal nő. Ezen is túl leszel majd.

Egy utolsó biztató mosoly kíséretében Esme magamra hagyott, nekem pedig eszembe jutott a mobilom. Gyorsan töltőre raktam, így végre bekapcsolt. Rengeteg nem fogadott hívásom volt reggelről, Edwardtól, Rosalie-tól, és még Alice-től is. A legutóbbiak pedig Angelától és Jessicától. Fogalmam sem volt róla, hogy mit gondolhatnak most. Végig hazudtam nekik, amíg barátok voltunk.

Úgy döntöttem, hogy visszahívom Alice-t.

- Bella, hál’ Istennek! – kezdte rögtön. – Úgy aggódtam. Edward reggel hívott és szólt a cikkről. Az előbb küldött egy sms-t, hogy rendben hazaértél. Mi történt?

- Kezdik megtudni az egyetemen – feleltem. – Többen is megbámultak ma. A barátaim pedig az újságból tudták meg, hogy miért mentem férjhez valójában.

Most először összegeztem magamban a helyzetet, és így hangosan kimondva is borzasztóan hangzott. És ez még csak az én oldalam volt. Abba még bele sem mertem gondolni, hogy milyen hatással lesz ez Edwardra.

Még Alice telefonhívása sem volt képes megnyugtatni egy kicsit. Nem akartam szembenézni a valósággal, sőt, még a szobából sem tettem ki a lábam ezután. A fejemre húztam a takarót és reménykedtem benne, hogy ez csak egy rémálom, ami hamarosan véget ér.

Nem sokkal később újra kinyílt a hálószoba ajtaja, ezúttal Edward lépett be rajta. Nem szólt egy szót sem, csupán hangtalanul befeküdt mögém az ágyba és magához húzott. Megfordultam a karjaiban és ránéztem.

- Mind elmentek? – kérdeztem szinte suttogva.

Edward bólintott, és közben gyöngéden kisimított egy tincset az arcomból. Megnyugtatott a tudat, hogy újra csak mi ketten voltunk. Arcomat belefúrtam a válla és a nyaka közti résbe és próbáltam kizárni minden mást a világon.

***

Egész éjjel ki-be sodródtam az álomból. Arra számítottam, hogy az ébredés után kell majd egy-két pillanat, hogy eszembe jussanak a tegnapi események. Őszintén szólva az a néhány másodpercnyi felejtés nagyon jól jött volna. De amint kipattantak a szemeim kora reggel, tudtam. Mintha tegnapról mindent belevéstek volna az agyamba.

Beszűrődtek a szobába a zuhany hangjai, én pedig csak feküdtem tovább és hallgattam. Pár perccel később Edward arcára szomorú mosoly ült ki, mikor visszatért és látta, hogy felébredtem.

- Hogy érzed magad? Jobban vagy? – érdeklődött. Hirtelen úgy éreztem, mintha ez az egész csak az én problémám lenne. Mintha csak beteg lennék, mindenki más viszont jól lenne.

- Nem igazán – motyogtam. – Te meg hová készülsz?

Edward felsóhajtott, majd végül pár pillanatnyi hallgatás után megszólalt. – Carlisle és én is úgy döntöttünk, az lesz a legjobb, ha ma bemegyünk dolgozni. Tudom, hogy Rose ellenzi, de mi így érezzük helyesnek. Szerintem így tényleg hamarabb túlesünk az egészen.

- Magamra hagysz? Pont ma? – kérdeztem vékony hangon.

Edward arckifejezése azonnal meglágyult, és közben három hosszú lépéssel az ágy mellett termett és letérdelt, hogy a szemünk egy vonalba kerüljön. – Úgy sajnálom, Bella. De ezt meg kell tennem, a családunk érdekében.

- A te családod érdekében – helyesbítettem keserűen.

- Aminek te is a tagja vagy – erősködött. – Ha szeretnéd, felhívhatom Alice-t. Ő biztosan átjönne, ha nem akarsz egyedül lenni.

- Hagyjuk – sóhajtottam. – Menj csak dolgozni.

- Sietni fogok, megígérem – simított végig a karomon. – Nem hagylak magadra sokáig.

Így hát miután Edward elment, csak én maradtam és a gondolataim. A mobilomat kikapcsolva tartottam az éjjel, attól félvén, hogy Angela vagy Jessica esetleg megint keresni fog. Most viszont újból a kezembe vettem és azt latolgattam, hogy megnézzem-e, mekkora a kár a cikk után. Elég lett volna beütni a nevemet a Google-ba. Vagy félórányi hezitálás után végül pontosan ezt tettem.

Nagyjából egy éve, mikor Jacob hamis pletykákat szivárogtatott ki a sajtónak Edward nőügyeiről, az nem igazán rengette meg az embereket. Az üzleti világban viszont eléggé terjed az ilyesminek a híre, ezért kellett Edwardnak elvennie valakit feleségül. Engem.

Nos, mint az kiderült számomra, ha egy nevesnek tekinthető New York-i üzletember fia elvesz egy nőt azért, hogy védje a hírnevét, és mindez kiderül, az nem csak az üzleti életben terjed el. A Post, a New York Times, de még a Daily Mail is írt az ügyről. A Twitteren is beszéltek róla. A féltve őrzött titkunk hirtelen jó kis botrány lett, amin elcsámcsoghat a világ.

Negyed óra múlva elegem lett az egészből, és megfogadtam, hogy soha többé nem keresek rá a nevemre az interneten. Étvágyam nem volt, úgyhogy szinte ki sem keltem az ágyból egész délelőtt. Leginkább csak a plafont bámultam és próbáltam figyelmen kívül hagyni zajos gondolataimat.

Mikor kora délután csörgött a telefonom, félve néztem a kijelzőre, de csak Rosalie volt az, így hát felvettem. Ennél rosszabb már úgysem lehet. – Halló?

- Bella! El kell mondanom valamit – kezdte Rosalie lihegős hangon, mintha éppen sietne valahova.

- Mi az, Rosalie? – kérdeztem ijedten. Na jó, előfordulhat, hogy mégis lehet ennél rosszabb?

- Éppen hozzád tartok, de ez nem várhat. Fel kellett, hogy hívjalak. Van valami, amit Edward és nem mondtuk el se neked, se a szüleinknek – magyarázta.

Borzongás futott végig a gerincemen, mégis megkérdeztem: - Mi az?

- Tegnapelőtt kaptam egy fülest, miszerint egy pletykákkal foglalkozó weblapon meg fog jelenni a sztori a házasságotokról. És én rögtön szóltam Edwardnak. Úgy volt, hogy tegnap délután fog megjelenni a cikk egy ócska kis netes oldalon, amit alig olvasnak. Ha szerencsénk lett volna, alig veszik észre.

- Várj, szóval… te és Edward tudtátok, hogy ez fog történni?

- Éppen ez az. Lesokkolt, amikor a vártnál órákkal korábban megláttam a sztorit az ország egyik legolvasottabb napilapjában. Azóta próbáltam kideríteni, hogy ki jutatta el ezt az egészet a Post-hoz. Minden kapcsolatot bevetettem, minden szálat megmozgattam. Abban biztos voltam, hogy eredetileg Jacob Black ment az online pletykalaphoz, de legbelül tudtam, hogy a Post-hoz nem lehet köze.

- Szóval nem Jacob volt az?

- Nos, azóta biztosan megtudtam attól a szánalmas, magát újságírónak nevező pasastól aki felhívott tegnapelőtt, hogy Jacob adta neki a sztorit. De nem, a Post-nak nem Black adta.

- De hát… komolyan nem tudom, hogy ki lehetett az, Rosalie. Ki más tenne ilyet velünk?

- Bella… - sóhajtott Rosalie, és most először hallottam a hangjában őszinte sajnálatot. – Edward volt az. Edward szivárogtatta ki a sztorit a sajtónak.

29. fejezet

Sziasztok!
Nem tudom, mi az oka annak, hogy szinte senki sem olvasta a legutóbbi fejezetet. Tudom, hogy mindenkinek van élete, hiszen én is épp ezért nagyon sokszor nem érek rá írni. Na de az, hogy a meghívottak negyede se olvasta, nagyon lelombozott. Komolyan nem tudom, hogy velem van-e a gond, ez a fejezet is hamarabb meglett volna, de ezt az érdektelenséget látva nem is akaródzott leírnom egy szót sem. Most itt van mégis. Nem nagyon tudok mit hozzáfűzni.
Abellana

Gyönyörű március végi napra virradt New York azon a napon, amikor Jacob Black terve megvalósulni látszott. Szinte már vigyorral a képén ébredt, arra gondolva, hogy már csak egy kis idő kérdése és Edward Cullen élete megszűnik annyira tökéletesnek lenni. Elképzelte az emberek döbbenetét, de főként a Cullen családét. Mit meg nem adott volna, ha ott lehetne, mikor mind megtudják.

Összeszedett mindent és már éppen indulni készült, mikor megcsörrent az otthoni telefonja. Nem vette fel, de várt, hogy az illető üzenetet hagyjon. Nem is telt bele egy percbe, és a sípszó után meghallotta egy nő hangját.

- Mr. Black… csak azért hívtam, hogy ne legyen köztünk félreértés. Amiről tegnap beszélgettünk… egy részét bizalmasan mondtam el magának.

Jacob hallotta a nő mély sóhaját.

- Csak… össze-vissza beszéltem, tudja? Remélem nem vette komolyan.

Miközben a nő elköszönt, Jacob elmosolyodott. Most már túl késő. Mindent tud, amire szüksége van, és még annál is többet. Egy pillanatig elgondolkozott azon, miért hívta fel a nő. Vajon megbánta az árulását? Jacob felhorkantott. Nem. Biztos volt benne, hogy a saját önző érdekei miatt hívta őt vissza. Sebaj. Kapja csak ő is azt, amit megérdemel.

***

(Edward)

Mikor reggel beléptem az irodába, meglepetésemre ott találtam Emmett-et, az aprócska Brady-vel a karjaiban, miközben a fiatal gyakornok lányok körülvették őket és mindenféle értelmetlenségeket gügyögtek a babának.

Odaléptem hozzájuk. – Jó reggelt, hölgyek. És Emmett.

A lányok úgy rebbentek szét a főnök fia láttán, mintha rájuk ordítottam volna, hogy tűnés vissza dolgozni. Pedig ez egyáltalán nem állt szándékomban.

- Tudod mi a legjobb a gyereknevelésben? – fordult felém sógorom.

- Hát, lássuk csak… - kezdtem. – Az, amikor a kisbabád rád mosolyog? Vagy mikor az egész kezével megfogja az egyik ujjadat? Vagy mikor végre átaludja az egész éjszakát?

- A csajok! – felelte vigyorogva. – Csak úgy vonzza a csajokat.

- Hogy micsoda? – csendült fel hirtelen Emmett háta mögül a húgom hangja. Emmett szemei tágra nyíltak és rémülten fordult meg.

- Úgy értettem, hogy… a csajok, vagyis nők, akarom mondani asszonyok, remek példaképet állítanak Brady elé. Hogy tisztelje őket, meg minden – magyarázkodott.

- Azt akarod mondani, hogy szerinted én ezt nem tanítanám meg neki? – kérdezte Rosalie összehúzott szemöldökkel, karba tett kezekkel.

Emmett segítségért esedező pillantással fordult vissza felém, de én csak megráztam a fejem. – Ebből már nem jössz ki jól – mondtam, és elindultam az irodám felé, miközben magam mögül még hallottam a húgom hangját. Rosalie persze jól tudta, hogy Emmett csak hülyéskedett, de egy ilyen alkalmat nem hagyhatott ki arra, hogy kicsit megfélemlítse a férjét. Mindenesetre a reggel vidáman indult.

***

- Jövő hétre megírom.

Ez volt az utolsó dolog, amit Jacob hallani akart. – Jövő hétre? – akadékoskodott. – Nem! Legkésőbb holnapig meg kell lennie.

A Jacobbal szemben ülő újságíró gúnyos pillantást vetett rá. – Mert mégis mit csinálsz, ha nem lesz meg? Elmész egy nagyobb újsághoz? Körbe fognak röhögni. Az előző próbálkozásoddal szerencséd volt, átvették a nagyok is. De mindketten tudjuk, hogy azért fordultál hozzám, mert csak egy ilyen ostoba online publikáció hajlandó kiadni ezt a sztorit.

- Fogalmad sincs, hogy mit adok a kezedbe! – ellenkezett Jacob. – Ez a sztori szóról-szóra igaz, száz százalékig utánajártam mindennek. Most nem csak egy hülye pletykát kapsz tőlem. Ha te írod meg elsőnek, az hatalmas ugródeszkát jelenthet.

Az újságíró a szemeit forgatta. – És szerinted komolyan el fogják hinni, hogy New York egyik legtiszteletreméltóbb családja egy ekkora botrányba keveredett?

Jacob elmosolyodott. – Ez benne a legszebb. Az első pletyka elültette az emberekben a kételyt. Ha megtudják, hogy Edward Cullen feleséget vásárolt magának, tönkre fog menni az egész család.

***

Néhány órával később Bellával szemben ültem, abban az étteremben, ahova mindig jártunk, amikor nyáron itt dolgozott. Éppen arról mesélt, hogy milyen volt eddig a napja az egyetemen, mikor egyszer csak felnézett és észrevette, hogy bámulom.

- Mi az? – kérdezte.

- Semmi – mosolyodtam el, mint egy tökfej.

- Edward! Miért bámulsz? Azt ne mondd, hogy van valami az arcomon.

- Nem – nevettem. – Csak egyszerűen imádnivaló vagy.

Bella erre elpirult és próbált elfojtani egy mosolyt. – Belegondoltál már, hogy bő két hónap múlva lesz, hogy egy éve vagyunk házasok? – kérdezte hirtelen.

Hihetetlennek tűnt az egész. A Bella előtti életem most már csak egy homályos emléknek tűnt, mintha az csak valami próba lett volna az igazi élet előtt. Elmosolyodtam és átnyúltam az asztalon, hogy megfogjam a kezét. – Egészen belejöttünk, nem igaz?

- De, nagyon is – felelte ragyogó arccal. Ekkor eszembe jutott valami, ami eddig halványan ott motoszkált az agyam hátuljában, de eddig még nem gondolkoztam el róla igazán.

- Talán tarthatnák egy kisebb ceremóniát hamarosan. Ha szeretnéd. Csak a családdal és barátokkal, akik mindent tudnak rólunk – javasoltam.

- Úgy érted, esküdjünk meg újra?

- Hát, nem muszáj igazi esküvőnek lennie meg minden, nem kell anyakönyvvezetőt hívnunk. Csak egy kis parti lenne. Magunknak. Ha már az előzőt mindenki másnak rendeztük.

- Ennél azért többet várnék tőled, Cullen – incselkedett.

- Hogy mi?

- Ha újra feleségül akarsz venni, meg kell kérned – vont vállat.

- Azt akarod, hogy kérjem meg a kezed?

- Természetesen! De nem most. Akkor, amikor nem számítok rá – magyarázta.

Elmosolyodtam a játékosságán, és közelebb hajoltam hozzá, míg arcunkat mindössze pár centi választotta el egymástól. – Hát jól van, Swan. Úgy megkérem majd a kezed, ahogy soha senki nem kért még kezet ezen a földön.

- Ajánlom is – bólintott komolyan. Én pedig nem bírtam tovább. Muszáj volt megcsókolnom.

Fél óra múlva olyan boldogan tértem vissza az ebédszünetemről, mint még soha. Egészen addig, amíg Rosalie meg nem látott kiszállni a liftből és idegesen felém nem indult.

- Edward! – sziszegte a fogai közül. – Te meg hol a fenében voltál?

- Bellával ebédeltem – válaszoltam értetlenül. – Miért, mi van?

Rosalie nem felelt, csak behúzott magával az irodámba és kulcsra zárta az ajtót. – Hihetetlenül nagy szarban vagyunk – fordult felém.

- Te meg miről beszélsz?

- Az előbb hívott fel egy bizonyos James Witherdale. Valami koszos kis online szennylapnak dolgozik. Közölte, hogy holnap délután felkerül a netre az egész sztori rólunk.

- Milyen sztori? – kérdeztem, miközben szörnyű érzésem támadt valahol legbelül.

- Minden, Edward! – mondta Rosalie feldúltan. – Hogy nem is ismerted Bellát, mielőtt eljegyeztétek egymást. Hogy szerződés köti őt hozzánk. Hogy kifizettük a tanulmányait és az apja adósságát.

Mintha valaki jeges vizet zúdított volna rám. A torkom hirtelen kiszáradt, a lábaim pedig a földbe gyökereztek.

- De hát… az nem lehetséges! – ellenkeztem. – Honnan tudhatott meg mindent?

- Nem ez a jó kérdés – mondta Rosalie. – Nem árulta el, hogy ki volt az informátora, de bármiben fogadni mernék, hogy Black volt az. A kérdés pedig az, hogy ő honnan tudja.

Forróság száguldozott az ereimben, miközben elöntött a düh Jacobra gondolva. – Valószínűleg nincs is rá bizonyítéka! – kiabáltam idegesen. – Azt sejthette, hogy Bella és én miért házasodtunk össze, aztán biztos valahonnan megtudta, hogy Charlie-nak adósságai voltak és…

- Edward! – szakított félbe Rose. – Nem csak a hasára csapott és kitalálta az egészet! Minden részletet tud rólunk.

Egy pillanatra lehunytam a szemem és próbáltam leküzdeni a rám törő pánikot. Olyan volt az egész, mint egy rémálom.

- És mégis… mégis miért szólt előre ez a pasas, hogy kiadják a sztorit? – tudakoltam.

- Nyilván azért, mert nagyot kaszálhat majd vele, ha náluk szólalunk meg először, miután kirobban a botrány.

- Lehet, hogy észre sem veszik majd az emberek – vetettem fel reménykedve. – Ha tényleg csak egy hülye online újságnak dolgozik.

Rosalie gondterhelten felsóhajtott. – Mikor Jacob előhozakodott azokkal a hülye pletykákkal tavaly, akkor is ez a pasi írta meg őket. És az üzleti körökben így is elterjedt. Ez viszont… ez nem csak egy buta pletyka. Most az igazságot készül megírni, Edward. Mikor még csak annyit terjesztett el rólad hamisan, hogy mindenféle nőkkel van viszonyod, az nem igazán érdekelte az átlagembereket. De az, hogy egy amerikai üzletember a 21. században gyakorlatilag feleséget vesz magának, hogy ne menjen kárba a családja hírneve… még a tengerentúlon is ezen fognak csámcsogni.

Úgy zuhantam a székembe, mint akire megalázó vereséget mértek. – Mit tehetünk? – kérdeztem kétségbe esve.

Rosalie zseniális. Ő mindig kitalál valamit, mindig a lehető legelőnyösebben rendezi el a dolgokat. Ezért volt annyira ijesztő, hogy mikor ránéztem, most először tanácstalanságot láttam az arcán.

- Na jó, először is… - kezdte. – Szólnunk kell Bellának és apáéknak. Én pedig el kezdek gondolkodni, hogy milyen közleményt adjunk ki holnap.

- Nem lehet – motyogtam halkan.

- Mi van? – emelte fel a hangját a húgom.

- Még ne mondjuk el senkinek – kértem. – Nem akarom most ezzel terhelni Bellát. Ha kijön a cikk, a legrosszabbat fogják róla hinni.

- Éppen ezért kell figyelmeztetnünk – vitatkozott Rosalie. – Ahogyan anyáékat is. Illene szólnunk nekik, hogy holnaptól az életük munkája veszélyben forog. Nem ez a legalkalmasabb idő arra, hogy egymás érzéseit kíméljük, Edward!

- Csak egy kis időt adj, oké?

- Te meg vagy húzatva? – kiabált rám. – Ez nem játék, és nincs időnk! Ne titkolózz Bella előtt, Edward!

Az utolsó mondatot szinte kérlelve mondta, és ahogyan rám nézett közben, úgy éreztem, mintha nem csak erről beszélne. Bár valószínűleg ezt csak bebeszéltem magamnak, mert éppen elég titkolnivalóm volt, ha Belláról van szó.

- Csak… még ne szóljunk nekik, rendben?

Rose fél percig csendbe burkolózott. Tudtam, hogy a gyakorlatias énje csatázott a szeretetével és hűségével a családja iránt. – Hát jó – tárta szét a karjait tehetetlenül. – De legkésőbb holnap reggel muszáj lesz elmondanunk nekik. Ez nem csak a te ügyed, Edward. Mindannyiunké.

- Tudom – bólintottam.

Amint magamra maradtam, alig tudtam elhinni, hogy alig negyed órája még teljesen boldog voltam. Most pedig úrrá lett rajtam a horror. És egyáltalán nem magam miatt. És habár a családom miatt aggódtam, tudtam, hogy túl lesznek ezen. De rosszul lettem a gondolattól, hogy mit fog ez művelni Bellával. Biztos voltam benne, hogy Jacob Black úgy állította be az egészet, mintha önző érdekek miatt jött volna hozzám feleségül. Mit fognak most gondolni a barátai? Hogy fogják így komolyan venni, ha jelentkezik majd a jogi egyetemre?

Ezt semmiképpen nem engedhetem meg. Valamit muszáj lesz tennem.

***

Képtelen voltam ezután dolgozni. A nap végén Rose benézett az irodámba, de mikor látta rajtam, hogy nem gondoltam meg magam, csalódott sóhaj hagyta el az ajkait és elindult hazafelé. Nekem viszont mintha csak lebénultak volna a lábaim, nem tudtam elmozdulni a helyemről. Nem akartam hazamenni és Bella szemébe nézni tudván, hogy holnap az egész életünk felborul majd.

Mikor már végképp nem halogathattam tovább a dolgot, elindultam lefelé, ahol Riley várt a kocsival. Azt reméltem, hogy Bella talán már alszik, de ő ébren és vidáman fogadott.

- Helló, férjem! – csicseregte, mikor beléptem az ajtón. – Későn jöttél.

- Mindig akad még valami munka az utolsó pillanatban – legyintettem, mielőtt ő a karjaimba bújt. Boldog mosolyának a látványától összeszorult a szívem. Mindaz, amit ma délután tervezgettünk az étteremben, már csak távoli emléknek tűnt.

- Minden oké? – érdeklődött Bella, miközben végigsimított az arcomon.

Mondhattam volna, hogy fáradt vagyok és aztán elmehettem volna aludni. De ez volt az utolsó gondtalan estém Bellával, és nem fogom elrontani a boldogságát.

- Hát persze – villantottam rá egy remélhetőleg meggyőző mosolyt. – Minden rendben.

És ez csak egyike volt a hazugságaimnak.

28. fejezet

Na, hát csak meglett! :D
Először is köszönök minden véleményt és köszönöm azt, hogy gratuláltatok az új munkához. Jól esett, mert eléggé izgultam miatta. :) Sajnos nem vagyok teljesen elégedett ezzel a fejezettel és kicsit rövid is lett, de ez már tényleg az utolsó fejezet mielőtt beindulnak a dolgok, és ilyen átvezető részt mindig nehezebb megírni. Azért remélem, hogy tetszeni fog.
Abellana

Jacob türelmetlenül itta már a második kávéját, miközben egy zsúfolt kávézóban várt. A helyiség tele volt emberekkel még hétfő délelőtt is, akik behordták talpukon a havat és a túl sokáig nyitva tartott ajtó miatt majdnem olyan hideget hoztak magukkal, mint amilyen odakint volt. Jacob undorodva bámult ki a zuhogó hóra. Alig várta, hogy végre véget érjen a tél, de még csak február eleje volt, és az utóbbi években még márciusban sem volt meglepő a hóvihar.

Végre belépett a férfi, akire idáig várt. Negyed órával a megbeszélt időpont után.

- Bocsánat a késésért – szabadkozott nem túl meggyőzően, miközben leült Jacobbal szemben. – Nagy a zűrzavar. A hó miatt.

Jacob legszívesebben a szemét forgatta volna. A hó miatt? Na ne mondd, zsenikém. De nem tette. Információkat akart ettől a férfitől, bár nem várt sokat. De minden kis részletet biztosra akart tudni. Ha véghez viszi mindezt, most nem hibázhat. Nem lehet egyetlen rés, egyetlen homályos részlet sem a történetben.

- Szóval… mit akar tudni? – kérdezte Sam feszengve.

Jacob még múlt szeptemberben nézte ki magának Sam Uley-t. Jacob két fickót vett fel tavaly nyáron, hogy kövessék és dokumentálják Edward Cullen és a felesége minden lépését. Azon a szeptemberi estén Sam és a barátnője is ott volt, mikor egy nagyon vidám csapat – köztük a Cullen házaspár – kilépett egy bárból és hazafelé indultak. Jacobnak feltűnt, hogy Sam nem igazán tűnt a csapat tagjának, csak velük volt, de nem igazán köztük. Jacob úgy gondolta, hogy tökéletesen meg fog felelni az ő céljainak. Hiszen olyan ember kellett, aki ismeri őket egy barátságos környezetben, de mégsem közeli barátjuk. Így hát megkereste Sam-et és azt mondta neki, hogy egy internetes pletykalapnak dolgozik.

Sam nem igazán akart az a bizonyos „névtelen forrás” lenni, de szüksége volt a pénzre, és ez a Jacob nevű férfi felajánlott neki egy kisebb összeget. Különben is, nem értette, hogy árthatna Bellának és Edwardnak az, ha elmondja róluk azt a keveset, amit eddig látott belőlük. Amúgy is teljesen hétköznapi párnak tűntek, még úgy is, hogy Edward Cullen és a családja elképesztően gazdagok.

- Csak meséljen róluk, hogy milyennek ismerte meg őket – mondta Jacob. – Hogyan viselkednek egymással, meg ilyen féle dolgok.

- Oké, szóval… Bellát azelőtt csak látásból ismertem, még a nevét sem tudtam. Akkor mutattak be minket egymásnak, mikor egy nap elkísértem a barátnőmet egy bárba. Inkább az ő barátai voltak ott és mint kiderült, ők Bella barátai is. Akkor találkoztam Edward Cullennel is.

- És mit csináltak aznap este? – érdeklődött Jacob.

- Semmi különöset – vont vállat Sam. – Ittunk és beszélgettünk.

- És Bella és a férje? Milyennek tűntek?

- Mindketten nagyon rendesnek tűntek. Nem voltak fellengzősek vagy ilyesmi, csak azért, mert gazdagok. Egymással is olyanok voltak, mint bármelyik másik pár. Tudja. Apró, egymásnak szánt mosolyok, néha egy-két csók.

- És nem volt olyan, mintha… csak mások kedvéért csinálnák? – kérdezte Jacob.

Sam-et meglepte a kérdés és furcsán nézett a vele szemben ülő férfire. – Dehogy. Ahogy mondtam, teljesen normálisnak tűntek.

Jacob felsóhajtott. – Rendben. És azóta?

- Egyszer-kétszer volt még olyan, hogy egy társaságba keveredtünk az ilyen ivós estéken – válaszolta Sam. – Meg persze néha szoktam őket látni, de ennyi.

- És semmi furcsaság nem tűnt fel?

- Nem – mondta Sam, most már kényelmetlenül. Mégis mit akar ez a pasas tudni? – Soha nem láttam őket még csak egy rossz szót sem szólni a másikhoz.

Jacob eddig is sejtette, de most már teljesen biztos volt benne. Edward Cullen és Isabella Swan szerelmesek és úgy élik az életüket, mint bármely másik házaspár. Könnyebb lenne a dolga, ha nem így lenne. Abban viszont még mindig nem kételkedett, hogy nem szerelemből házasodtak. Még ha közvetetten is, de ő maga felelős azért, hogy ezek ketten tényleg összejöttek. Ettől a gondolattól legszívesebben szétverte volna ezt a hülye, tömegnyomoros kávézót.

Akárhogy is, ezt a részt letudta. De ez még csak a könnyebbik része volt a dolognak, a neheze most jön. Minden részletet meg kell tudnia arról, hogyan jutottak el idáig Cullenék, és arról is, hogy kik tudnak az igazi helyzetükről. És már tudta is, hogy kihez fog fordulni.

***

(Edward)

Késő délután volt, mikor hazaértem, de odakint a fagyos februárnak köszönhetően már teljesen sötét volt. Arra számítottam, hogy Bellát tanulás közben találom meg, de nem volt sem a nappaliban, sem a dolgozószobában. Mikor azonban beléptem a hálószobába, meghallottam a fürdőszobából kiszűrődő zuhany hangját.

Mosoly kúszott az arcomra és azonnal elkezdtem vetkőzni. Beléptem a párával teli fürdőbe és halkan elhúztam a zuhany ajtaját. Bella ijedten ugrott egyet, de elmosolyodott, mikor meglátott.

- Csak nem felmelegedni próbál, Mrs. Cullen? Azt hiszem ebben segíthetek – vigyorogtam kajánul.

- Nem kéne a zuhany alatt ijesztgetned embereket, Edward – felelte. – Balesetveszélyes.

- Csak a feleségemet ijesztgetem a zuhany alatt – ellenkeztem. – És szerintem őt ki tudom engesztelni…

- Óh, igazán? – kérdezte incselkedve, miközben teljes testével felém fordult.

- De még mennyire – mondtam, és közben szorosan magamhoz húztam. Karjait a nyakam köré fonta és láttam, ahogy tekintete a számra téved, de nem adtam meg neki, amit akart. Még.

Mindkét kezem lefelé vándorolt a derekáról a formás fenekéig, ajkaim pedig finom csókokat leheltek a nyaka bőrére. Hallottam, ahogyan halkan felsóhajt, ujjai pedig a hajamba mélyedtek a tarkómnál. Eltávolodtam tőle, éppen csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. Ugyanazt a vágyakozást láttam tükröződni csokoládébarna szemeiben, amit én is éreztem. Lehajoltam ajkaihoz és lassan – kínzóan lassan – megcsókoltam. Éreztem, hogy Bella többet akart, de élveztem a frusztráltságát, úgyhogy továbbra is óvatosan kóstolgattam ajkait. Aztán hirtelen elváltam tőle és átnyúltam a válla fölött a tusfürdőért.

Bella bosszúsan tekintettel nézett rám, de én csak gonoszul elmosolyodtam és elkezdtem őt beszappanozni. Először a vállain, majd a karjain, azután tenyerembe vettem puha melleit és lassan simogattam a hamvas halmokat.

- Azt hiszem már elég tiszták, Edward – lehelte Bella vágytól rekedt hangon.

- Sosem lehetünk túl alaposak – mondtam, megvillantva egy kaján mosolyt. – Fordulj meg!

Úgy tett, ahogy mondtam, én pedig megmostam a hátát, majd a mindennapi stressztől feszült vállizmait is megmasszíroztam. Bella szinte elolvadt a kezeim között. Visszafordult és egy édes mosolyt vetett rám.

- Most én jövök – jelentette be.

- Állok rendelkezésedre – mormogtam a fülébe vágyakozó hangon. Bella még mindig mosolyogva a szemeit forgatta, én pedig felnevettem.

Néhány pillanattal később finom kezei bejárták a mellkasomat, én pedig próbáltam ellenállni a késztetésnek, hogy azonnal ráugorjak. Úgy terveztem, hogy a mai estét alaposan kihasználom vele.

Mikor befejeztük egymás mosdatását, kiléptünk a zuhanyfülkéből és megtörölköztünk – néha megállva egy-egy csók kedvéért. Bella magára kapott egy selyem köntöst én pedig maradtam a derekam köré csavart törölközőben, miközben beléptünk a hálószobába. Bella rögtön felém fordult és két ujját beleakasztotta a rajtam lévő törölköző elejébe és felnézett rám a szempilláin keresztül.

- Mintha valami kiengesztelést emlegettél volna… - búgta hozzám simulva.

- Hmm, nekem is rémlik ilyesmi – mondtam, önkéntelenül is megnyalva az ajkaimat, miközben lehajoltam hozzá.

Azonban mielőtt ajkaink összeérhettek volna, hirtelen minden elsötétedett. Mindketten meglepődve néztünk körbe. – Azt hiszem áramszünet van – jelentettem be. Kinéztem az ablakon és mindenhol égett a villany, úgyhogy valószínűleg itt a házban volt a probléma.

- Utálom a sötétséget – hallottam Bella morgását a hátam mögül.

Vigyorogva felé fordultam. – Csak nem félsz, Swan?

- Fogd be, Cullen – replikázott, mire én felnevettem.

- Van egy ötletem – mondtam. – Gyújtsunk be a kandallóba a nappaliban és keressünk néhány gyertyát is. A szörnyektől pedig majd én megvédelek.

- Igazi úriember vagy, Edward – felelte Bella, mosollyal a hangjában.

Kimentünk a nappaliba és pár perc alatt világosságot csináltunk. Letelepedtünk a kandalló elé és közben eszembe jutott egy gyerekkori emlék.

- Kiskorunkban sokszor elment az áram a nyaralóban, ha nagy vihar volt. Rosalie-val takaróbunkert építettünk és zseblámpa mellett rémtörténeteket meséltünk – emlékeztem vissza.

Bella felnevetett. – Valahogy nem tudom elképzelni, hogy Rose megijedjen egy rémtörténettől – mondta.

- Ő tényleg soha nem ijedt meg – helyeseltem. – De engem mindig kiakasztott valamivel.

Bella nevetve az arcomra tette a kezét. – Ne aggódj, Edward. Majd én is harcba szállok érted a szörnyekkel.

- Igazán bátor vagy, Swan – feleltem incselkedő mosollyal, majd kezemet a tarkójára téve magamhoz húztam őt egy csókra.

Belle lelkesen viszonozta a csókot, én pedig lassan hanyatt döntöttem őt, hogy fölé kerüljek. Kezeim utat találtak a csomóhoz, amely összetartotta a köntösét, és lassan kioldották azt. Hiába zuhanyoztam vele alig negyed órája, olyan mohón futattam végig kezeim meztelen testén, mintha most először érinteném őt. Nem tudtam elhinni, hogy ez a csodálatos lény, akiről annyit álmodoztam, az én feleségem volt.

Nehezen ugyan, de elszakítottam magam forró csókunktól, hogy ajkaim elvándorolhassanak lefelé. Először puha, lassú csókokkal borítottam be a nyakát, szándékosan nem haladva lejjebb egy jó ideig. Mikor aztán Bella megemelte a csípőjét és elkezdett hozzám dörgölőzni, eddigi türelmem mintha kiröppent volna az ablakon.

Még lejjebb haladva ajkaim közé vettem az egyik aprócska rózsaszín bimbót, míg a másik mellét mohón vettem a kezembe.

- Edward – sóhajtotta Bella a nevem remegve. Úgy döntöttem, nem váratom tovább.

Néhány ártatlan puszit nyomva a hasára végül lejjebb kúsztam. Bella felkönyökölt és várakozó tekintettel nézett rám. Végig a szemébe néztem, miközben végre megcsókoltam legérzékenyebb pontját. És ezúttal nem csak úgy óvatosan. Mélyen és forrón.

Bella hangos nyögéssel huppant vissza fekvő helyzetbe, miközben ujjai a hajamba kúsztak. Ahogy egyre erőteljesebben csókoltam, ő ringatni kezdte a csípőjét. Imádtam, hogy ezt tudom belőle kihozni. Teljes arcomat nedves nőiességébe temettem és közben ajkaim közé szívtam a lüktető kis pontocskát a húsos ajkak találkozásánál. Alig telt el pár perc, mikor megremegett alattam a teste, miközben elérte a tetőpontot és zihálva kapkodta a levegőt.

Visszakúsztam Bellához és egy apró csókot nyomtam a nyaka oldalára, miközben ő úgy nézett ki, mint aki próbálja visszafogni a szíve kalapálását. – El ne ájuljon itt nekem, Mrs. Cullen – mormogtam pimasz - és eléggé öntelt - mosollyal.

Bella hangosan felnevetett, én pedig megbabonázva bámultam, míg a barna szempár újra nem találkozott az enyémmel. Akkor viszont elhalt a nevetése, keze pedig kettőnk közé nyúlt és lehúzta a még mindig rajtam lévő törölközőt, hogy aztán habozás nélkül magába vezessen.

Mélyről jövő morgással temettem az arcom a nyakába, miközben ő összekulcsolta a lábait körülöttem. Lassan, de határozott lökésekkel kezdtem el benne mozogni, Bella pedig libabőrös lett, mikor minden utamba kerülő meztelen bőrfelületet végigcsókoltam.

Imádtam benne lenni, imádtam ahogy a teste mozgott az enyém alatt, és imádtam, hogy én vagyok az első és egyetlen férfi, aki ebben a szerencsében részesült. Kezeim megtalálták az övéit és a fejünk mellett összekulcsoltam ujjainkat.

Szenvedélyesen csókoltuk egymást, miközben testünk tökéletes harmóniában mozgott együtt. Éreztem, ahogyan kezd feltörni belőlem az ismerős érzés, de visszafogtam magam, mert meg akartam hosszítani a pillanatot. Ugyanakkor viszont tudtam, hogy Bella is közel jár. Egyik kezét az arcomra tette és a szemembe nézett.

- Szeretlek – suttogta érzelemtől elfúló hangon. – Annyira szeretlek, Edward.

Nem bírtam tovább. Miközben a nő, akiért már olyan régóta vágyakoztam, kifejezte a szerelmét irántam, magával ragadott a gyönyörteljes érzés, Bella pedig szorosan kapaszkodott belém, miközben követett engem.

Egy percig még mindig összeölelkezve, zihálva próbáltunk lenyugodni, majd óvatosan kihúzódtam belőle. Egy darabig csak csendesen simogattuk egymást a ropogó tűz mellett, mintha akár egyetlen szó is elronthatná az egészet.

Mikor láttam Bellán, hogy kezd elálmosodni, végigsimítottam az arcán, ő pedig elmosolyodott. – Jó kis kiengesztelés volt – mondta.

Halkan felnevettem és homlokon csókoltam. – Szerintem is – értettem egyet.

Miközben felkönyököltem és újból végigsimítottam a testén, cirógató kezem a hasára tévedt. Elképzeltem, hogy milyen lenne Bella egy nagy, kerek pocakkal. – Mit gondolsz a gyerekekről? – buggyant ki belőlem a kérdés.

Bella ajkait elhagyta egy futó kacaj, hirtelen jött kérdésemet hallva. – A gyerekekről?

- A… babákról – vontam vállat.

Bella az ajkába harapott. – Ezelőtt nem sokat gondolkodtam rajta – vallotta be. – Nem éppen követendő szülői példa volt előttem. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem képzeltem el milyen lenne, ha esetleg… valamikor a jövőben… már nem csak ketten lennénk.

Elmosolyodtam, mikor meghallottam, hogy már ő is eljátszadozott a gondolattal. Apró csókot nyomtam az ajkaira. – Szerintem csodálatos anyuka lennél – mondtam.

Bella elpirulva mosolygott. – Szóval ha jól értem, te… szeretnél gyerekeket – kezdte.

- Ezelőtt én sem sokat gondoltam rá – feleltem. – De veled, nem is kérdéses.

Még szélesebb lett a mosolya. – Na és mennyire gondoltál?

- Egy vagy kettő… esetleg három. Nem tudom, ahogy alakul.

- Azt hiszem eggyel vagy kettővel elbírnánk – mondta. – De mindenképpen csak azután, hogy befejeztem a tanulmányaimat és elkezdtem a munkát. Az még legalább öt-hat év.

- Bella Swan… fogalmad sincs, hogy mennyi ideig lennék képes várni rád.

Bella megkomolyodott pillantással nézett a szemembe és csókért hajolt felém, mikor hirtelen visszajött az áram és elárasztotta a nappalit a fény. Mintha a bensőséges hangulat egyszeriben átalakult volna valami mássá.

- Fújjuk el a gyertyákat, mielőtt még felgyullad a lakás – mosolyodott el.

Mindketten felálltunk és miután elfújtuk a gyertyákat, úgy döntöttünk, hogy ideje aludni menni. Tökéletesen alakult az esténk, mégis mielőtt elaludtam volna, zavaró gondolat férkőzött a fejembe. Ha nem vagyok őszinte Bellával a múlttal kapcsolatban, hogyan tervezhetnék vele nyugodt jövőt?