30. fejezet

Jaj, gyermekek. Olyan régóta kitaláltam a történet nagy bonyodalmát, hogy most alig hiszem el, hogy végre itt tartok. :D Köszi azoknak, akik írtak az előző fejezethez, minden szavatokat örömmel olvasom. Ennek a fejezetnek a végén valószínűleg utálni fogtok. Sajnos a december nekem végig munkával fog telni, de próbálok majd időt szánni az írásra is. Ehhez pedig nagyon-nagyon várom a véleményeket. :)
Abellana

Rosalie Cullennek azelőtt minden napja ugyanúgy kezdődött. Mindig korán kelt fel, jóval korábban mint a férje, és néha még az irodába is előtte ment be. Ébredés után kávét csinált és leült az étkezőbe vagy a nappaliba elolvasni a reggeli újságokat és átnézni az e-mailjeit. Viszont mióta anya lett, nem az volt a legfontosabb, hogy minél hamarabb értesüljön mindenről.

Ezen a reggelen amint felkelt, a baba szobájába ment, mint minden reggelen karácsony óta. Rámosolygott az ébredező kisfiára és a karjaiba vette, Brady pedig szintén mosollyal jutalmazta az anyukáját, mikor az gügyögött neki.

Rosalie arra gondolt, hogy mennyi könny és fájdalom előzte meg ezt a kis csodát, akit most a karjaiban tarthatott. Mióta ő megszületett, Rosalie gyakran dolgozott otthonról, de most fájó szívvel kell hozzá dadust hívnia. Ugyanis tudta, hogy bárhogyan is alakul a mai nap, ezen múlik a családja jövője.

Aggódott a szüleiért, akik egyáltalán nem ezt érdemelték. Aggódott a férjéért, akit mindenki a Cullen család teljes jogú tagjának tartott és éppen ezért pont olyan bűnösnek tartják majd, mind a többieket. Aggódott a bátyjáért, akinek most még inkább megtépázzák majd a hírnevét. Még azért is aggódott, hogy milyen lesz ezután a sógornője reputációja a Columbián és a Harvardon, ahova majd menni készül.

Ezeken gondolkozott, miközben Brady-t etette, majd felöltözött és kiment a konyhába kávét főzni. Mire leült a nappaliban, Emmett is felébredt már és a fiukkal játszott a földön. Rosalie mosolyogva figyelte őket egy percig, majd felkapta a New York Post-ot és kényelmesen hátradőlve olvasni kezdett. Tudta, hogy miután délután megjelenik majd a cikk, valószínűleg elszabadul majd a pokol. A reggelt viszont csak azért is kiélvezi.

Aztán meglátta. A New York Post egy teljes oldalon tálalta az egész sztorit. És sokkal rosszabb volt, mint azt Rosalie valaha is elképzelte. Edward tévedett, mikor azt hitte, hogy Black éppen ugyanannyira besározza majd Bellát, mint a Cullen családot.

Nem így volt. Az egész cikk a mocskos részleteket boncolgatta és minden egyes szava a földbe döngölte Cullenéket. Benne volt az, hogyan kutatott Rosalie feleség után a bátyja számára, hogyan ment bele a tervbe az egész család azért, hogy óvják a hírnevüket, hogy hogyan vásárolták meg Bella hallgatását és hűségét a család iránt.

- Ilyen nincs! – suttogta Rosalie elképedve.

- Rosie, mi baj van? – nézett fel Emmett a feleségére.

Rosalie odanyújtotta a lapot Emmettnek, de közben a másik kezében tartott telefonnal máris Edwardot hívta. Meg sem várta, hogy beleszóljon. Most nem volt idő ilyenekre. – Láttad a ma reggeli Post-ot? – kiabálta a telefonba. Emmett eközben elképedve olvasta a cikket, olyan komolynak látszott, mint még soha.

- Láttam, Rose – hallotta meg Edward gondterhelt sóhaját.

- Mégis hogy a fenébe történhetett ez meg? Ennek csak délután kellett volna megtörténnie, valami hülye netes pletykaoldalon amit kábé tíz ember olvas, nem a kicseszett Post-ban! Egy órán belül több millió ember tudni fog erről!

- Nem gondolod, hogy talán Jacob Black nem tudott várni és valahogy eljuttatta a sztorit a Post-hoz?

- Kizárt – felelte határozottan Rosalie. – Ők soha az életben nem állnának szóba egy olyan senkivel, mint Jacob Black! Valahonnan megneszelhették és előbb robbantották a bombát. De honnan a fenéből?

A vonal túlsó végén pár pillanatig csönd volt, mire Edward végül megszólalt. – Nem tudom, Rose – mondta halkan.

- Bella látta már?

- Nem – válaszolta Edward. – Ma korán bement az egyetemre. Próbáltam hívni, de biztos lemerült.

Rosalie kínjában toporzékolni tudott volna. – Ez elfogadhatatlan, Edward. Érd el Bellát bármi áron és mondd meg neki, hogy ma ne mutatkozzon nyilvánosan. Én beszélek anyáékkal.

Meg sem várva bátyja válaszát, Rosalie letette a telefont és kifújta a levegőt, amiről eddig nem is tudta, hogy benn tartotta. Egyetlen pillanatig hagyta, hogy eluralkodjon felette a pánik, és közben Emmett-re nézett.

- Hát kezdődik – suttogta.

***

(Bella)

Mikor reggel felébredtem, Edward szorosan tartott a karjaiban. Amint mocorogni kezdtem, meghallottam álmos hangját. – Hová mész?

- Lezuhanyzom, aztán bemegyek az egyetemre – válaszoltam.

- Még korán van – tiltakozott Edward.

- Nem baj – vontam vállat. – Szeretek korán bemenni, mikor még mindenhol kevesebb ember van. És legalább lesz egy kis időm tanulni.

- Inkább bújj vissza – kérte. – Ne menj ma be az óráidra. Töltsük az egész napot ágyban.

Felnevettem. - El sem hiszem, hogy Mr. Munkamániást hallom. Jó lenne egész nap fetrengeni, de nem lehet. Be kell mennem. Ahogyan neked is.

Hallottam, ahogyan Edward felsóhajt, miközben kiszálltam az ágyból. – Hé – szólt utánam. – Szeretlek.

- Én is szeretlek – feleltem mosolyogva, majd visszahajoltam hozzá egy csókra.

Alig egy órával később már az egyetem könyvtárának lépcsőjén ültem és a tavaszi napsütést élveztem, mialatt átfutottam a jegyzeteimet. Tényleg szerettem itt lenni, amikor ennyire kevesen vannak, viszont ahogy haladt előre a reggel, egyre több diák lepte el a lépcsőt és a könyvtár előtti teret.

Hirtelen furcsa érzésem támadt, pont mielőtt készültem elmenni az órámra. Aztán rájöttem, hogy miért. Tőlem nem messze hárman a fejüket összedugva sugdolóztak és nevetgéltek, ami önmagában nem számított volna, de közben folyton lopva felém tekintgettek.

Nem értettem az egészet. Rajtam volt minden nélkülözhetetlen ruhadarab. Meg is fésülködtem. És mivel ma még nem ettem, úgy sejtettem, hogy nem volt homlokig kajás az arcom. Talán csak tudják, hogy egy nagymenő üzletember felesége vagyok? De erről elég sok ember tudott az egyetemen, és eddig nem néztek rám furcsán emiatt.

Zavarba hoztak a bámulásukkal, úgyhogy sietve mentem az órámra. Azonban itt sem nyugodhattam meg. Az óra közepén egy srác, aki pár sorral előttem ült, hátratekintett rám és végigmért. Kezdtem komolyan úgy érezni magam, mint aki nadrág nélkül jött el otthonról. Egyre nyugtalanabb lettem.

Mikor az óra után elmentem a szokásos kis kávézónkba, megpillantottam Angelát és Jessicát a bejáratott asztalunknál, és azonnal odamasíroztam hozzájuk. – Van valami furcsa rajtam? – kérdeztem.

- Neked is jó reggelt – nevetett Angela.

- Most komolyan, ma már többen is megbámultak. Mi olyan szokatlan rajtam?

Mindketten alaposan végignéztek rajtam. – Semmi – felelte Jessica. – A hajvéged kicsit töredezett.

A szemeimet forgattam Jess válaszára, miközben leültem melléjük. – Lehet, hogy nem is téged néztek – vélte Angela. – Néha én is tisztára paranoiás vagyok.

- Lehet – mondtam kételkedve. – Nem tudom. Kicsit felzaklatott a dolog.

A lányok újból megnyugtattak, hogy nincs rajtam semmi rendkívüli, majd sikerült elterelniük a figyelmemet más témákkal. Egészen addig, míg Mike és Eric is csatlakoztak hozzánk. Mike ledobott egy újságot az asztalra.

- Hé Bella, mi ez a hülyeség a Postban rólad meg Edwardról? – kérdezte.

- Micsoda? Rólunk írnak az újságban?

- Az nem kifejezés – mondta Eric. – Már több embert is hallottunk erről beszélni ma reggel az egyetemen. De nem igaz, ugye?

- Miről beszéltek? – kérdezősködött Angela, ugyanabban a pillanatban, hogy én felkaptam az újságot. Elkezdtem benne a nevem után kutatva lapozni, arra számítva, hogy valami apró cikk lesz rólunk. Talán az egyik jótékonysági estről, vagy valami.

Ehelyett egy egész oldalas cikket találtam, és nem csak egy rendezvényről. Jó párszor éltem már át hirtelen jött rossz dolgokat az életemben. Például mikor anyám bejelentette, hogy férjhez ad. Vagy amikor itt hagyott egy szó nélkül. De olyat mint most, még soha életemben nem éreztem. Nem csak szimplán meghűlt az ereimben a vér. Fojtogató hullámokban tört rám a hányinger, miközben megkövülten meredtem az újságra és a szememből kicsorduló forró könnycseppek mintha égették volna a bőrömet.

- Bella, mi az? Mi a baj? – hallottam meg Angela aggódó hangját, de mintha egy alagút végéből szólt volna.

- Nyugi Bella, mi tudjuk, hogy ez biztosan nem lehet igaz – szólalt meg Mike.

Úgy dobtam el az újságot és álltam fel az asztaltól, mintha alva járnék. – Mennem kell – motyogtam hangtalanul, majd szinte kimenekültem a kávézóból.

Azonnal taxit fogtam, és előhalásztam a mobilomat a táskámból, de nem tudtam bekapcsolni. Az ingerültségtől legszívesebben kidobtam volna az ablakon. Fogalmam sem volt, hogy Edward olvasta-e már a cikket, de nem tudtam elképzelni, hogy ne így legyen. És ha valóban így volt, kizártnak tartottam, hogy bement ma a munkahelyére, úgyhogy egyenesen haza mentem.

Arra viszont nem számítottam, hogy a lakásba lépve nem csak Edward fogad, de az egész Cullen família. Amint hallották, hogy megjöttem, aggódva néztek rám mind. Edward viszont azonnal felállt és a karjaiba zárt, miközben újból előtört belőlem a zokogás. Szorosan tartott az ölelésében percekig, míg végre lenyugodtam egy kicsit.

- Honnan tudtak meg mindent? – Ez volt az első kérdésem.

Rosalie felsóhajtott. – Éppen erről vitázunk – felelte.

- Nem értem, hogy lehetett volna bárki más, mint Jacob Black – mondta Edward. – Egyértelmű.

- Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy a Post szóba állt volna Black-kel – ellenkezett Rosalie kemény pillantással.

- Ki más lehetett volna, Rose? – vetette közbe Esme gyengéd hangon. – Csak olyan emberek tudtak erről, akikben száz százalékig megbíztunk. Család, barátok és az ügyvédeink. És mind tudjuk, hogy ők sosem fordulnának ellenünk.

- Most mit fogunk csinálni? – suttogtam ijedten.

- Örülök, hogy megkérdezted – kezdte Rose. – Még ma kiadunk egy nyilatkozatot. Nem tagadunk és nem erősítünk meg semmit, mindössze annyit mondunk, hogy Edward és Bella szeretetteljes házasságban élnek. Az lesz a legbölcsebb, ha pár napig nem mutatkozunk.

- Dolgoznunk attól még kell – vetette ellen Carlisle. – Nem lazsálhatunk csak azért, mert a média ellenünk fordult.

- Hiába dolgozunk, ha közben lerombolnak mindent, amit eddig elértünk – replikázta Rosalie.

- Apának igaza van – mondta Edward. – Ha az emberek látják, hogy minden megy tovább normálisan, talán elülnek majd a pletykák.

- Én vagyok az egyetlen, aki átérzi, hogy mennyire komoly ez a dolog? – emelte fel a hangját Rosalie.

- Egyetértek Rosalie-val. – A hangom még mindig halk volt, de így is mindenki felfigyelt rám. – Nem fogok kimenni és úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

További szó nélkül bevonultam a hálószobába és próbáltam úgy tenni, mintha az egész külvilág nem is létezne. Pár perc után halk kopogást követve kinyílt az ajtó. Meglepetésemre nem Edward lépett be rajta, hanem Esme. Leült mellém az ágyra és egy végtelenül anyai pillantással nézett rám, amitől majdnem elbőgtem magam.

- Mi történt, édesem?

Mély sóhaj bukott ki belőlem. Úgy éreztem, nincs hozzá elég energiám, hogy elmeséljem Esmének a mai történéseket. Így hát nem is tettem. – Ezután már semmi sem lesz ugyanolyan – mondtam helyette.

Most Esmén volt a sor, hogy felsóhajtson. – Nem, szívem, tényleg nem lesz. De majd ezen is túllendülünk. A legrosszabb ami történhet velünk az, hogy elveszítjük egymást. Ez viszont nem fog bekövetkezni. Mind össze fogunk tartani és minden rendben lesz.

- Hogy lehetsz benne ennyire biztos? – kérdeztem.

- Az élet mindig elrendezi magának a dolgokat, ennyit már megtanultam – vont vállat. – Mikor hozzá akartak adni egy barátomhoz, az élet elintézte, hogy egymásba szeressünk. Miután majdnem elveszítettem a lányomat, olyan társat kapott maga mellé, aki az életét is odaadná érte. És mikor a fiam magányát kellett látnom nap mint nap, az élet téged küldött. Úgyhogy minden ki fog alakulni szépen magától most is.

- Bárcsak tudnám, hogy tényleg így lesz.

Esme megpaskolta a kezem és együttérző pillantást vetett rám. – Ami az elkövetkezendő időszakban jön, biztosan nagyon nehéz lesz – kezdte. – De gondolj végig arra, hogy mennyi mindennel megküzdöttél már és most mégis itt vagy, egy ragyogó fiatal nő. Ezen is túl leszel majd.

Egy utolsó biztató mosoly kíséretében Esme magamra hagyott, nekem pedig eszembe jutott a mobilom. Gyorsan töltőre raktam, így végre bekapcsolt. Rengeteg nem fogadott hívásom volt reggelről, Edwardtól, Rosalie-tól, és még Alice-től is. A legutóbbiak pedig Angelától és Jessicától. Fogalmam sem volt róla, hogy mit gondolhatnak most. Végig hazudtam nekik, amíg barátok voltunk.

Úgy döntöttem, hogy visszahívom Alice-t.

- Bella, hál’ Istennek! – kezdte rögtön. – Úgy aggódtam. Edward reggel hívott és szólt a cikkről. Az előbb küldött egy sms-t, hogy rendben hazaértél. Mi történt?

- Kezdik megtudni az egyetemen – feleltem. – Többen is megbámultak ma. A barátaim pedig az újságból tudták meg, hogy miért mentem férjhez valójában.

Most először összegeztem magamban a helyzetet, és így hangosan kimondva is borzasztóan hangzott. És ez még csak az én oldalam volt. Abba még bele sem mertem gondolni, hogy milyen hatással lesz ez Edwardra.

Még Alice telefonhívása sem volt képes megnyugtatni egy kicsit. Nem akartam szembenézni a valósággal, sőt, még a szobából sem tettem ki a lábam ezután. A fejemre húztam a takarót és reménykedtem benne, hogy ez csak egy rémálom, ami hamarosan véget ér.

Nem sokkal később újra kinyílt a hálószoba ajtaja, ezúttal Edward lépett be rajta. Nem szólt egy szót sem, csupán hangtalanul befeküdt mögém az ágyba és magához húzott. Megfordultam a karjaiban és ránéztem.

- Mind elmentek? – kérdeztem szinte suttogva.

Edward bólintott, és közben gyöngéden kisimított egy tincset az arcomból. Megnyugtatott a tudat, hogy újra csak mi ketten voltunk. Arcomat belefúrtam a válla és a nyaka közti résbe és próbáltam kizárni minden mást a világon.

***

Egész éjjel ki-be sodródtam az álomból. Arra számítottam, hogy az ébredés után kell majd egy-két pillanat, hogy eszembe jussanak a tegnapi események. Őszintén szólva az a néhány másodpercnyi felejtés nagyon jól jött volna. De amint kipattantak a szemeim kora reggel, tudtam. Mintha tegnapról mindent belevéstek volna az agyamba.

Beszűrődtek a szobába a zuhany hangjai, én pedig csak feküdtem tovább és hallgattam. Pár perccel később Edward arcára szomorú mosoly ült ki, mikor visszatért és látta, hogy felébredtem.

- Hogy érzed magad? Jobban vagy? – érdeklődött. Hirtelen úgy éreztem, mintha ez az egész csak az én problémám lenne. Mintha csak beteg lennék, mindenki más viszont jól lenne.

- Nem igazán – motyogtam. – Te meg hová készülsz?

Edward felsóhajtott, majd végül pár pillanatnyi hallgatás után megszólalt. – Carlisle és én is úgy döntöttünk, az lesz a legjobb, ha ma bemegyünk dolgozni. Tudom, hogy Rose ellenzi, de mi így érezzük helyesnek. Szerintem így tényleg hamarabb túlesünk az egészen.

- Magamra hagysz? Pont ma? – kérdeztem vékony hangon.

Edward arckifejezése azonnal meglágyult, és közben három hosszú lépéssel az ágy mellett termett és letérdelt, hogy a szemünk egy vonalba kerüljön. – Úgy sajnálom, Bella. De ezt meg kell tennem, a családunk érdekében.

- A te családod érdekében – helyesbítettem keserűen.

- Aminek te is a tagja vagy – erősködött. – Ha szeretnéd, felhívhatom Alice-t. Ő biztosan átjönne, ha nem akarsz egyedül lenni.

- Hagyjuk – sóhajtottam. – Menj csak dolgozni.

- Sietni fogok, megígérem – simított végig a karomon. – Nem hagylak magadra sokáig.

Így hát miután Edward elment, csak én maradtam és a gondolataim. A mobilomat kikapcsolva tartottam az éjjel, attól félvén, hogy Angela vagy Jessica esetleg megint keresni fog. Most viszont újból a kezembe vettem és azt latolgattam, hogy megnézzem-e, mekkora a kár a cikk után. Elég lett volna beütni a nevemet a Google-ba. Vagy félórányi hezitálás után végül pontosan ezt tettem.

Nagyjából egy éve, mikor Jacob hamis pletykákat szivárogtatott ki a sajtónak Edward nőügyeiről, az nem igazán rengette meg az embereket. Az üzleti világban viszont eléggé terjed az ilyesminek a híre, ezért kellett Edwardnak elvennie valakit feleségül. Engem.

Nos, mint az kiderült számomra, ha egy nevesnek tekinthető New York-i üzletember fia elvesz egy nőt azért, hogy védje a hírnevét, és mindez kiderül, az nem csak az üzleti életben terjed el. A Post, a New York Times, de még a Daily Mail is írt az ügyről. A Twitteren is beszéltek róla. A féltve őrzött titkunk hirtelen jó kis botrány lett, amin elcsámcsoghat a világ.

Negyed óra múlva elegem lett az egészből, és megfogadtam, hogy soha többé nem keresek rá a nevemre az interneten. Étvágyam nem volt, úgyhogy szinte ki sem keltem az ágyból egész délelőtt. Leginkább csak a plafont bámultam és próbáltam figyelmen kívül hagyni zajos gondolataimat.

Mikor kora délután csörgött a telefonom, félve néztem a kijelzőre, de csak Rosalie volt az, így hát felvettem. Ennél rosszabb már úgysem lehet. – Halló?

- Bella! El kell mondanom valamit – kezdte Rosalie lihegős hangon, mintha éppen sietne valahova.

- Mi az, Rosalie? – kérdeztem ijedten. Na jó, előfordulhat, hogy mégis lehet ennél rosszabb?

- Éppen hozzád tartok, de ez nem várhat. Fel kellett, hogy hívjalak. Van valami, amit Edward és nem mondtuk el se neked, se a szüleinknek – magyarázta.

Borzongás futott végig a gerincemen, mégis megkérdeztem: - Mi az?

- Tegnapelőtt kaptam egy fülest, miszerint egy pletykákkal foglalkozó weblapon meg fog jelenni a sztori a házasságotokról. És én rögtön szóltam Edwardnak. Úgy volt, hogy tegnap délután fog megjelenni a cikk egy ócska kis netes oldalon, amit alig olvasnak. Ha szerencsénk lett volna, alig veszik észre.

- Várj, szóval… te és Edward tudtátok, hogy ez fog történni?

- Éppen ez az. Lesokkolt, amikor a vártnál órákkal korábban megláttam a sztorit az ország egyik legolvasottabb napilapjában. Azóta próbáltam kideríteni, hogy ki jutatta el ezt az egészet a Post-hoz. Minden kapcsolatot bevetettem, minden szálat megmozgattam. Abban biztos voltam, hogy eredetileg Jacob Black ment az online pletykalaphoz, de legbelül tudtam, hogy a Post-hoz nem lehet köze.

- Szóval nem Jacob volt az?

- Nos, azóta biztosan megtudtam attól a szánalmas, magát újságírónak nevező pasastól aki felhívott tegnapelőtt, hogy Jacob adta neki a sztorit. De nem, a Post-nak nem Black adta.

- De hát… komolyan nem tudom, hogy ki lehetett az, Rosalie. Ki más tenne ilyet velünk?

- Bella… - sóhajtott Rosalie, és most először hallottam a hangjában őszinte sajnálatot. – Edward volt az. Edward szivárogtatta ki a sztorit a sajtónak.