Helyzetjelentés

Sziasztok!

Gondoltam írok egy helyzetjelentést, ugyanis hétfőtől új munkahelyem lesz és sajna napi 11-12 órákat fogok dolgozni, de azért próbálom majd megoldani, hogy ez ne lassítson le nagyon, csak még bele kell szoknom majd az új rutinba.

Egyébként lassan kezd kialakulni előttem a kép, hogy mi lesz még a történet végéig, hiszen ahogy már több fejezet óta érezni lehet, ez most a vihar előtti csend. :) Igen, ez egy gonosz mosoly akart lenni. A lényeg, hogy elérkezünk az utolsó felvonáshoz hamarosan, de még nem tudom, hogy ez hány fejezetben lesz megírva.

Utoljára pedig: köszönöm szépen a véleményeket, mindig örülök nekik. :)

Abellana

27. fejezet

Sziasztok!
Itt is lennénk akkor, remélem mindenkinek sikerül idetalálni. :D És ahogy ígértem, itt az új fejezet is. Hiába van július, ez most egy karácsonyi rész, pont így jött ki a lépés. Hosszú lett és igazából miután úgy döntöttem, hogy meglépem ezt a meghívós dolgot és kiadtam magamból mindent, már könnyebben ment az egész. Remélem tetszeni fog, örülnék a véleményeteknek. :)
Abellana

(Bella)

Kissé bizonytalanul mozogva próbáltam megtalálni mindent, amire szükségem lehet a konyhában. Charlie-t hiába kérdeztem volna, ő maga sem tudja, hogy mit hova pakolt. Az ő Seattle-i lakásában voltam éppen és azon munkálkodtam, hogy meglepjem őt egy finom vacsorával.

Edward és én eljöttünk hozzá majdnem egy hétre látogatóba most, hogy már berendezkedett. Ez volt az utolsó esténk, és mivel eddig minden este más és más kiváló étterembe vitt minket, úgy döntöttem, hogy ideje egy kis házi kosztnak.

- Bells, erre igazán nincs szükség – győzködött, mikor belépett a konyhába, de azért izgatott arccal nézte, hogy mit készítek.

- Dehogynem, hiszen olyan régóta nem főzhettem már rád – emlékeztettem. – És ezzel hálálom meg, hogy vendégül láttál minket. Edward és én is nagyon jól éreztük magunkat az elmúlt egy hétben.

- Ugyan, semmiség. Jó volt eltölteni veletek egy kis időt – mosolygott. Az elmúlt napokban többet láttam mosolyogni, mint eddig valaha. És ennek bizony nem a lánya ittléte volt a fő oka.

Edward éppen ekkor csatlakozott hozzánk a konyhában, miután az előbb valami meccset néztek Charlie-val.

- Na és mondd csak, Charlie, ma esetleg nem csatlakozik hozzánk Sue? – kérdezte, és mikor felnéztem az éppen felszeletelt zöldségekről, láttam, ahogyan próbál visszafogni egy mosolyt.

Az apám viszont a kérdés hallatán szabályosan elpirult. – Nem, nem… a mai este az utolsó, amit itt töltötök. Úgyhogy ez csakis a tiétek.

Erre már Edward és én is elmosolyodtunk, miközben összenéztünk. Mikor apám ideköltözött, mondhatni a társvezetője lett a néhai barátja cégének, és nagyon jó kapcsolatot alakított ki a Clearwater családdal. Ő és Seth nagyon jól tudtak együtt dolgozni. És megismerte az ő nővérét, Leah-t is. A legjobban viszont az édesanyjukat kedvelte meg, Sue-t. Ennek pedig mi is a tanúi lettünk a látogatásunk alatt. Sue szinte mindig csatlakozott hozzánk a vacsoránál, egyszer-egyszer pedig a gyerekei is, ezért hát volt alkalmunk őket is megismerni. Mindannyiukat nagyon megkedveltük, a Charlie és Sue közötti szégyenlős pillantások pedig már szinte szórakoztatóak voltak. Nem kérdeztem apámat, hogy van-e köztük valami. Egyértelmű volt, hogy ha még most nincs is, hát valami határozottan alakul.

Vicces, hogy néha hogyan működik az élet. Az elmúlt fél évben nem csak én, de az apám is új életet kezdett. Lerítt róla, hogy imádja az új várost és az új munkahelyet. És ráadásul az anyám sem volt olyan nehéz természetű a válás alatt, elég gördülékenyen mentek a dolgok, és úgy nézett ki, hogy jövő hónapban – januárban – hivatalosan is kimondják majd a válást.

Charlie tehát boldog volt, és ennek én sem örülhettem volna jobban. Hirtelen megszabadultam egy rakás bűntudattól, aminek eddig nem is voltam a tudatában. Én boldog voltam és szerelmes, miközben ő nehéz időket élt át. De most, hogy ilyen vidámnak és élettelinek láthattam, hatalmas kő gördült le a mellkasomról.

Tálaltam a vacsorát, és mindhárman leültünk Charlie asztalához. – A karácsonyt Clearwateréknél töltöd majd? – kérdeztem őt.

- Hát… igen – motyogta. – Seth és Sue meghívtak magukhoz. Gondoltam, ti úgy is Cullenéknél töltitek az ünnepet.

Mosolyogva helyeseltem, és közben próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy meg sem kért, hogy töltsem vele a karácsonyt. Kissé rosszul esett a dolog, és emlékeztetnem kellett magam, hogy ne legyek ennyire önző. Végre boldog, és ezt nem vehetem el tőle.

Miután ezen igyekeztem gyorsan túljutni, egészen jól elbeszélgettünk a vacsora alatt. Örömmel vettem észre, hogy az apám mennyire megkedvelte Edwardot, és ők ketten most már egészen jól kijöttek. Olyannyira, hogy Charlie nagy kedvteléssel mesélt neki arról, amikor ötévesen meztelenül futkároztam körbe a lakásunkban és közben mindenféle hülyeséget csináltam. Elvörösödtem és próbáltam terelni a témát, de tudtam, hogy Edward ezt nagyon is élvezi. Azóta várt erre, mióta a nyaralásunk alatt az unokatestvére elmesélte az összes ciki sztorit a gyerekkorukból.

Elég későig társalogtunk mindenféléről és nevetgéltünk a régi emlékeken. Én pedig arra gondoltam, hogy valószínűleg sosem beszélgettem még az apámmal ennyire fesztelenül. Mindig ott lappangott közöttünk Renée befolyása. Most viszont mindketten boldogok voltunk.

Mikor végre beláttuk, hogy ideje lefeküdni, és megbeszéltük, hogy holnap reggel mikor indulunk, Edward és én a vendégszobába mentünk.

- Azt hiszem az apám nagyon kedvel téged – mondtam neki, miközben lehuppantam az ágyra. – Bár nem vagyok benne biztos, hogy ez jó dolog.

- Miért nem? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel.

- Mert összefogtok ellenem – feleltem, egy kicsit játszva a sértődöttet.

- Ugyan, Swan – kezdte Edward a legcsábítóbb hangján, és közben bemászott mellém. – Ha bármikor úgy érzed, hogy levetnéd a ruháidat és meztelenül rohangálnál körbe-körbe, én nem ellenzem. Sőt, nagyon is támogatom az ötletet.

- Nem vagy vicces – ellenkeztem a szemeimet forgatva, de közben próbáltam elfojtani egy mosolyt.

- Dehogynem! Valld be, hogy az vagyok – mondta, majd felhúzta a pólómat és belefújt a hasamba.

Felnevettem a csikis érzéstől és próbáltam őt leharcolni magamról. – Hány éves vagyok szerinted? Hat?

- Nagyon remélem, hogy nem, mert akkor amit most készülök veled csinálni, az szigorúan illegális – felelte, majd az előbbi gyerekes csiklandozás helyét forró csókok vették át.

***

Három nappal karácsony előtt Alice elkísért vásárolni. Ő már vagy egy hónapja megvett minden ajándékot, de sosem kellett győzködni, ha vásárlásról volt szó. Igazság szerint én is nagyjából elrendeztem mindent, már csak egy dolog volt hátra: Edward ajándéka. Eddig sosem volt komoly barátom, ez volt az első karácsony, hogy egy olyan férfinak kellett ajándékot választanom, aki nem az apám. Ezzel járt az is, hogy most először szembesültem egy vitathatatlan ténnyel: egy férfinak ajándékot venni egyenesen lehetetlen.

- Te hogyan szoktad eldönteni, hogy mit adj Jaspernek? – kérdeztem kétségbeesetten Alice-t, mikor körülbelül már a huszadik üzletet jártuk körbe.

- Jasper miatt sosem kell aggódni – legyintett. – A szülinapja vagy karácsony előtt legalább egy hónappal mindig elejt egy utalást, ha elmegyünk egy kirakat mellett. De egy írónak amúgy is könnyű vásárolni.

Vissza kellett fognom magam, hogy ne morogjak hangosan. Kösz a segítséget, Alice. – Már hetek óta ezen gondolkozom, de minden olyan hülyeségnek tűnik – mondtam neki. – Ráadásul biztos, hogy nem tudom felülmúlni azt, amit ő vett a szülinapomra. Valami ilyesmi kéne. Valami, ami személyes.

- Óh, megvan! – kiáltott fel Alice. – Vehetnél neki mondjuk egy szép órát, és gravíroztathatnál bele valami személyeset.

- Azért ésszerű keretek között gondoltam – feleltem. – Nem Edward pénzét akarom költeni az ő ajándékára.

Így hát folytattuk a küldetést – üzletből ki, üzletbe be. Lassan már összemosódott előttem a sok villogó karácsonyi fény, a szinte már csicsásan feldíszített fák, és egy idő után már bármit belevágtam volna a hangszórókba, csak hogy ne kelljen többet a Last Christmas-t hallanom. Aztán nagyjából egy óra múlva megláttam valamit, ami felkeltette a figyelmemet.

Nagyon szép volt, ráadásul az ára sem volt túlságosan húzós. A legfontosabb viszont az volt, amit ez az ajándék jelenthetne. Megmutattam Alice-nek, akinek szintén nagyon tetszett, és elmondtam neki az ötletemet, kicsit félve, hogy talán hülyeségnek fogja gondolni.

- Ez tökéletes, Bella – mosolyodott el. – Szerintem már maga a jelentése nélkül is egy tök jó ajándék, de így… ez annyira ti vagytok. Edwardnak nagyon fog tetszeni.

Fülig érő mosoly kúszott az arcomra Alice véleményének hallatán, és hezitálás nélkül megvettem az Edwardnak szánt ajándékot.

***

Már az ébredés pillanatában tudtam, hogy ez lesz életem legjobb karácsonya. Tökéletesebb csak akkor lehetett volna, ha elkezd esni a hó, de sajnos erre nem számíthattam, mivel meglepően enyhe volt az idő.

Edward még aludt, ezért hát úgy döntöttem, hogy meglepem egy kis karácsonyi reggelivel. Ágyba azonban már nem vihettem, ugyanis Edward éppen akkor lépett be a konyhába, mikor elkészült az utolsó adag mézeskalácsos palacsinta.

- Hmm, valaminek nagyon jó illata van – mondta, miközben egyik kezét a csípőmre tette és gyors csókot nyomott ajkaimra. Annyira természetesnek, annyira mindennapinak tűnt ez a mozdulat, nekem mégis még csodásabbá varázsolta a karácsony reggelt.

- Friss és meleg mézeskalácsos palacsinta – jelentettem be, miközben a kezébe nyomtam a reggeli kávéját, benne egy cukorbottal. Edward felnevetett.

- Karácsonykor egyszerűen imádnivaló vagy.

- Azt akarod mondani, hogy máskor nem vagyok imádnivaló? – kérdeztem viccelődve.

- Most megfogtál, Swan. Tényleg, máskor kész szörnyeteg vagy – bólogatott.

- A szívembe taposol, Edward – mímeltem bosszúságot. – És látod, mégis kapsz a reggelimből.

Elmosolyodott és még egyszer közel húzott magához, hogy egy – immáron kávé és cukorbot ízű – csókkal ajándékozzon meg. – Köszönöm – mormolta. – Hé, még nem is mondtam!

- Micsodát?

- Boldog karácsonyt!

Eddig is nevetségesen fékezhetetlen mosolyom most aztán szinte tényleg a fülemig ért, miközben Edward vidáman csillogó szemeibe néztem.

- Boldog karácsonyt! – feleltem.

***

Reggeli után letelepedtünk a szőnyegre a karácsonyfa mellé, amit tegnap díszítettünk fel. Míg én egy ízléses arany-ezüst kombinációra törekedtem, addig Edward leginkább a „dobáljunk fel rá mindent” módszert alkalmazta, amiből egy igen érdekes fa kerekedett. De én nem bántam. Erre a rondácska fára mindig úgy fogok gondolni ezentúl, mint a kettőnk első közös karácsonyára.

Tegnap este a becsomagolt ajándékokat is beraktuk alá, bár meg kell mondanom, ez egy kicsit megijesztett. Ugyanis az általam kiválasztott ajándék egyedül árválkodott amellett a jó néhány doboz mellett, amit Edward szánt nekem. Mikor kérdő pillantást vetettem rá, csak legyintett és azt felelte, hogy kisebb ajándékok.

- Először te nyiss – mondta izgatottan.

- Rendben – bólintottam.

Az egyik kisebbért nyúltam, amit a mérete alapján könyvnek ítéltem. Mikor azonban kibontottam a csomagolást, nem könyvet találtam ott. Vagy legalábbis nem szó szerint. Egy Kindle volt az, a régi, márkátlan elektronikus olvasóm helyett, amit eddig használtam, és mostanában az agyamra ment. Fogalmam sem volt róla, hogy Edward egyáltalán odafigyelt, mikor erről panaszkodtam. Hálás mosollyal köszöntem meg neki az ajándékot, mire ő egy apró csók után a következő csomag kibontására sürgetett.

A következő két ajándék is nagyon hasznosnak bizonyult. Az egyik egy USB akkumulátor volt, mert mindig lemerült mindenem, mikor éppen az egyetemen voltam. A másik egy zajszűrő fejhallgató, mert sokszor mondogattam, hogy bárcsak ne kéne a városi zajokat hallgatnom, mikor nyilvános helyen tanulok.

Mindegyik ajándék azt bizonyította, hogy Edward mennyire odafigyel rám, és mindent megad nekem, még akkor is, ha ilyen apróságokról van szó. És hátra volt még kettő.

Az egyik, kocka alakú doboz egy bögrét rejtett, rajta a felirattal: Bízz bennem, (majdnem) ügyvéd vagyok. Felnevettem, és megígértem Edwardnak, hogy ezentúl minden reggel ebből fogok kávét inni. Végül pedig elérkeztünk az utolsó ajándékhoz. Mikor letéptem a csomagolópapírt, egy vörös bársony Cartier dobozt találtam.

Nagyot nyelve nyitottam ki a dobozkát és egy mesés gyémánt karkötővel találtam szemben magam. Elképesztően gyönyörű volt, de éppen ettől féltem. Túl nagy ajándék volt. Bele sem mertem gondolni, hogy mennyibe kerülhetett. Emellett az én ajándékom egyenesen nevetségesnek tűnt.

- Edward, ez… - hebegtem. Hirtelen kiszáradt a torkom.

- Tudom, tudom. De hallgass meg. A hasznos ajándékok mellett akartam neked adni valami, nem is tudom… jelentősebbet. Ott van az eljegyzési gyűrű az ujjadon, amit még csak nem is én választhattam ki és nem is én adtam oda. Ott lóg a nyakadban a nyaklánc, amit a nagyanyám ajándékozott az anyámnak, ő pedig neked. Egy férjnek illik ékszert venni a feleségének. Szóval… - vállat vont és szinte félve nézett rám.

Éreztem, ahogyan könnyek gyűlnek a szemembe, viszont az arcomra mosoly kúszik. Edwardhoz hajolva a nyaka köré fontam karjaim és magamba szívtam az illatát, miközben ő közelebb húzott magához.

- Gyönyörű és nagyon tetszik. Köszönöm – suttogtam. – Nem csak a karkötőt, de a többit is. Mind annyira figyelmes. Ehhez képest amit én vettem neked labdába se rúghat.

Edward elhúzódott, éppen csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. – Bármit is adsz nekem, imádni fogom, Bella. Őszintén. De mielőtt kibontanám… próbáld fel a karkötőt.

Eltávolodtam Edwardtól, ő pedig legdrágább ajándékomért nyúlt és felcsatolta azt a csuklómra. – Tökéletes – jelentette ki egyszerűen.

- Tényleg az – feleltem halkan szipogva. – Köszönöm, Edward.

- Nincs mit, Bella. Most viszont én következem – emlékezetett gyermeki izgalommal.

Odanyújtottam neki a csomagot, ami most már korántsem tűnt olyan tökéletesnek, mint az üzletben. – Tőlem csak egy valamit kapsz – mondtam szégyenlősen. – Nem valami hatalmas dolog.

Edward egy amolyan „butaságokat beszélsz” mosolyt küldött felém, majd feltépte a csomagolást. Méretben nagyobb volt, mint az ő ajándékai, de értékben nem versenyezhetett velük. Lekerült róla a csomagolópapír, és hirtelen ott hevert Edward kezében az ajándékom.

Egy keretbe foglalt világtérkép volt, nem az a szokásos mindenféle színű mint az atlaszokban, hanem egy nagyon szép, antiknak kinéző darab, de rajta a modern világképpel. Az egyetlen módosítás amit ejtettem rajta egy kicsi, színes rajzszög volt, New York városába szúrva.

- Arra gondoltam, hogy minden alkalommal amikor elutazunk valahová, megjelöljük a térképen – kezdtem. – Itt kezdtük New Yorkban, és a legelején mindketten azt hittük, hogy csak másfél évig fog tartani az egész. És tudom, hogy azt hiszed, engem érdekel a szerződés, de már nem. Nem érdekel, hogyan ismertelek meg, mert most a férjem vagy és szeretlek. Azt akarom, hogy velem légy, ha bekerülök a Harvardra. Veled akarom bejárni Párizst, veled akarok olasz borokat iszogatni, vagy akár elmenni veled a semmi kellős közepére és csak bámulni egymást, míg meg nem unjuk. Amit, csak akarsz. Én veled akarom tölteni a hátralévő életemet.

Edward szótlanul szemlélte az ajándékot, én pedig idegesen vártam a reakcióját. Reméltem, hogy nem túlságosan csalódott.

- Nem tetszik? – kérdeztem bánatosan. – Ha akarod, választhatunk együtt valami mást és…

- Bella – szakított félbe. – Még hogy a tőled kapott ajándék labdába se rúghat…

Ekkor végre felnézett és láttam az arcán, hogy meghatotta az ajándék. – Megsemmisítő vereséget mértél rám ajándékozás terén, Swan – mondta halkan, őszinte mosollyal.

- Szóval tetszik? – kérdeztem várakozó mosollyal, miközben éreztem, ahogy a megkönnyebbüléstől kiszökik egy könnycsepp a szememből.

Edward óvatosan letette a térképet és közelebb kúszott hozzám a szőnyegen, hogy a karjaiba zárhasson. – A legjobb ajándék, amit valaha kaptam – suttogta a fülembe. – El sem hiszed, hogy mennyire szeretlek ebben a pillanatban.

- Csak ebben a pillanatban? – próbáltam viccelődni.

Edward eltávolodott tőlem, hogy aztán rám vethesse mosolyát, majd aprócska csókot nyomott az orrom hegyére. – Minden egyes pillanatban – felelte.

- Én is szeretlek – mondtam halkan. A következő pillanatban pedig elvesztem mézeskalácsos-cukorbotos csókunk varázsában.

***

Miután eleget csodáltuk az ajándékainkat – Edward máris kirakta a hálószobánk falára a térképet – átsétáltunk a Cullen család többi tagjához, Esme és Carlisle otthonába. A város sokkal nyugodtabb volt, mint általában, Edward és én pedig szűnni nem akaró mosolygással fogtuk egymás kezét, miközben átvágtunk a Central Parkon.

Mint szinte mindig, most is mi érkeztünk utolsónak. Miközben Carlisle és Esme megölelgetett minket és boldog karácsonyt kívántunk egymásnak, Rosalie és Emmett léptek ki a nappaliból, hogy ők is köszöntsenek minket. Rosalie még egyszerű farmerban és kasmír pulóverben is fantasztikusan nézett ki – valószínűleg ez volt a leghétköznapibb öltözet, amiben eddig láttam őt.

- Jóságos ég – nyögtem fel, mikor megláttam mellette Emmett-et.

- Mintha… rád hányt volna a télapó – szörnyülködött Edward.

Emmett ugyanis egy piros, rénszarvasos-karácsonyfás pulóvert viselt, amin ráadásul villogó égősor is díszelgett. – Tudom! – kiáltotta hatalmas vigyorral. – Hát nem tök jó?

- Nem – rázta a fejét Rose.

- Csak irigykedtek mind – mormogta Emmett halkan.

Ezután vettem észre a mellettük álldogáló apró alakot – vagy legalábbis Emmett mellett aprónak tűnt. Egy fiatal lány volt az, egyszerű fekete pulóverben, hosszú barna hajjal. Az egyetlen feltűnő dolog rajta a gömbölyded pocakja volt.

- Ő itt Bree – mutatta be Rosalie. – Bree, ők a bátyám és a felesége, Edward és Bella. Bree most már nem repülhet, úgyhogy nem tudott hazamenni a családjához, szóval meghívtuk, hogy ünnepeljen velünk.

Bree szégyenlősen intett, én pedig rámosolyogtam. Kedves, halk szavú lánynak tűnt. Ekkor jutott eszembe, amit Rosalie mesélt arról, hogyan esett a fiatal lány teherbe. Megtámadták és erőszakoskodtak vele. Éppen úgy, ahogy annak idején Rose-zal történt. Hirtelen legszívesebben magamhoz húztam volna a lányt, hogy megölelhessem.

Esme szakította félbe a gondolataimat. – Gyertek be, rakjátok azokat a fa alá – mutatott rá a két dobozra, amit Edwarddal hoztunk. Azt kívántam, bárcsak tudtuk volna, hogy Bree is itt lesz és hozhattunk volna neki valamit. De miközben Esme a vállát karolva átvezette őt a nappaliba, Rosalie és Emmett pedig követték őket, Carlisle odahajolt hozzánk.

- Gondoltuk, mi is meglepjük Bree-t valamivel, mégiscsak a leendő unokánkkal várandós – magyarázta. – Odaadhatnánk neki együtt.

Nagy kő esett le a szívemről, tudván, hogy nem megy ma haza üres kézzel. Persze biztos voltam benne, hogy Rose és Emmett is meglepik majd valamivel.

Cullenék nappalijában egy gyönyörű és igencsak méretes karácsonyfa állt. Úgy sejtettem, hogy Esme soha nem hagyta volna, hogy az ő fájuk úgy nézzen ki, mint amit Edward és én díszítettünk fel a mi lakásunkban.

Esme természetesen megint kitett magáért, nem csak a dekoráció terén, de a konyhából kiszabaduló illatok alapján a karácsonyi lakoma is ínycsiklandozónak ígérkezett. Egy idő után egyre inkább belelendültünk a karácsonyi hangulatba, még Bree is lassan feloldódott, és hamarosan már ő is nevetett azokon a történeteken, amelyeket Carlisle mesélt a régi karácsonyokról. Nagyon úgy tűnt, hogy Rose és Edward már akkoriban is folyton marták egymást.

Ezen kívül pedig most, hogy Edward és én nem titkoltuk a kapcsolatunkat, és Rose sem volt már olyan hűvös felém, tényleg úgy éreztem, mintha egy igazi család tagja lennék. Életemben először. Így hát tökéletesen telt a nap, sok viccelődéssel és nevetéssel.

Késő délután Esme felszolgálta a pompás – és bőséges – vacsorát, de még alig kezdtünk el enni, mikor hirtelen fájdalmas nyögés hallatszott az asztalnál. Mind Bree-re kaptuk a tekintetünket, aki mélyeket próbált lélegezni, miközben a hasát fogta. Rose azonnal felpattant és aggódva nézett a fiatal lányra.

- Mi a baj? – kérdezte.

- Azt hiszem itt az idő – pihegte, mielőtt újabb fájdalmas hang hagyta el a száját. – Még két hétig nem kéne megszületnie! Én még nem… még nem állok készen, Rosalie.

Bree teljesen megrettent, és még Emmett arcáról is eltűnt a szokásos jó kedv, helyét az aggódás vette át. Rosalie megfogta Bree kezét és a szemébe nézett.

- Édesem, figyelj rám – kezdte. – Minden rendben lesz, megígérem. Nagyon jól fogod csinálni. Most szépen beviszünk a kórházba, rendben?

- A táskám – nyöszörögte a lány. – Amit összepakoltam, ha sürgősen a kórházba kéne menni. Nálatok hagytam.

- Majd mi elhozzuk – mondta rögtön Edward. – Ti menjetek csak a kórházba nyugodtan.

Rose és Bree bólintottak, aztán egyetlen pillanatig senki nem szólt semmit és senki nem mozdult. Ebben az egy másodpercben azt hiszem mindenki felfogta, hogy mi is történik. Aztán a pillanat elmúlt és hirtelen minden felgyorsult. Emmett és Rose kocsiba szálltak Bree-vel, hogy bevigyék a kórházba. Utánuk Esme és Carlisle nem fecsérelték arra az időt, hogy felhozzák a kocsijukat a mélygarázsból, taxival követték őket. Edward és én pedig szintén taxit fogtunk, amivel először megálltunk Rosalie és Emmett lakásánál, majd végül mi is a kórház felé vettük az irányt.

Mikor odaértünk, Carlisle és Esme a váróban ültek, és beavattak minket abba, hogy eddig mi történt. – Úgy tűnik nemsokára meglesz a baba – mondta Esme. – Rose és Emmett bent vannak vele a szülőszobában.

Mi is leültünk és vártunk. Még soha nem voltam ilyen helyzetben, és mikor Esme azt mondta, hogy „nemsokára”, valahogy úgy képzeltem, hogy mindjárt kijön Rosalie és elmondja, hogy megérkezett a baba. De nem így történt. Egy ideig csak csendben üldögéltünk, feszülten várakozva, néha egy-egy szót váltva. Aztán lassan átvette a feszültség helyét az unalom.

Már két órája ültünk ott, mikor egyszer csak megjelent Emmett, hatalmas mosollyal az arcán, kipirulva, könnyekkel a szemében. – Fiú lett! – kiáltotta. – Van egy fiam. Egy fiunk!

Mindannyian felugrottunk és hirtelen mind egymást öleltük és gratuláltunk Emmett-nek. – Rose még bent van velük – folytatta.

- És… Bree hogy érzi magát? – kérdezte Esme, kicsit talán félve. A szülés után a vér szerinti anyának még mindig joga volt meggondolni magát, és szerintem mind tartottunk tőle egy kicsit, hogy Bree megváltoztathatja a döntését.

- Hát… jól, azt hiszem – felelte Emmett. – Mármint a körülményekhez képest. Úgy tűnik jól viseli. Úgy döntött, hogy miután minden megvan és végre pihenhet, el akar köszönni a babától. Aztán átviszik egy másik terembe és… azt hiszem, ennyi. De Rose nem akarja magára hagyni. És mindketten megmondtuk neki, hogy ha akarja, mindig küldünk majd neki képeket a babáról. De egyelőre úgy tűnik, hogy szeretne kimaradni az életéből. Egyébként értesítettük a családját is, azt mondták holnap érkeznek. Szóval nem lesz egyedül.

Nehéz volt belegondolni, hogy min megy most keresztül ez a fiatal lány, de annak örültünk, hogy annyi szomorúság után Rosalie és Emmett végre szülők lehettek.

Este aztán, miután Bree elköszönt a kisbabától és átvitték egy másik terembe, bemehettünk megnézni a Cullen – vagyis inkább McCarty – család legújabb tagját. Az aprócska fiú békésen feküdt Rosalie karjaiban, aki olyan boldognak tűnt, amilyennek még sosem láttam, és letörölhetetlen mosolya még szélesebb lett, mikor beléptünk a szobába.

Carlisle és Esme azonnal körbevették az unokájukat és egyszerűen nem tudtak vele betelni. Meg tudtam őket érteni, imádnivaló volt.

- Találtatok már neki nevet? – érdeklődött Edward.

- Ifjabb Emmett! – vágta rá Emmett.

- Nem lesz ifjabb Emmett – rázta a fejét Rosalie.

- Akkor Hulk! – javasolt újabb nevet izgatottan Emmett.

- Nos, szerencsére még van időtök gondolkodni rajta – mondta Carlisle.

Valamikor később, éjfélhez közeledve a többiek meglátogatták Bree-t a szobájában, én és Edward pedig az üveg előtt álltunk, ahonnan nézni lehet az újszülötteket.

- Hű. Belegondoltál már, hogy van egy unokaöcséd? – kérdeztem.

- Akárcsak neked – felelte Edward mosolyogva.

Felnevettem. – Igen, azt hiszem igazad van.

Edward magához húzott és apró csókot nyomott a halántékomra. Eszembe jutott a mai reggel, a karkötővel és a térképpel, ami most egészen messzi emléknek tűnt, de így is éreztem, ahogyan mosoly kúszik az arcomra. Nem hittem, hogy a karácsony utolsó perceit a kórházban álldogálva fogjuk tölteni, fáradt nővérkék és gyér ünnepi dekoráció között. És mégis, valahogy az egész nap tökéletes volt.

***

Majdnem egy héttel később Alice és én az ő lakásukban, pontosabban a fürdőszobájukban készülődtünk, míg Edward és Jasper a nappaliban vártak minket. Mindössze pár óra volt hátra az évből, mi pedig Jasperék egyik barátjának bulijába készültünk indulni. Alice és én is izgatottak és vidámak voltunk. Az év utolsó napján mindig ott vibrált a levegőben valami, szinte kézzel foghatónak tűntek az új lehetőségek és az, hogy elfelejtsd az elmúlt év hibáit és rossz pillanatait. Nekem jutott hibából és rossz pillanatból is, és akárcsak minden ember, én is alig vártam, hogy új lappal kezdhessem meg a következő évet.

Persze olyan pillanatok is voltak – nem is kevés – amit a világon semmiért nem felejtenék el. És reméltem, hogy az új év is tartogat majd ilyen emlékeket.

Mikor megérkeztünk, már javában folyt a buli. A lakás tömve volt emberekkel, szólt a zene és láthatólag fogyott az alkohol is. Mivel sem Edward, sem én nem voltunk nagy táncosok – habár Alice elrángatott egy szám erejéig és az izgatottságom miatt hagytam neki – inkább csak iszogattunk és bemutatott pár embernek, akit ismert. Miután még egyet táncoltam Alice-szel és egy barátnőjével akivel most találkoztam először, visszamentem Edwardhoz, ő pedig felém fordította a telefonját.

- Rose küldte az előbb – mondta egy mosollyal.

Én is elmosolyodtam, mikor megláttam a képet. Brady volt az, a fején egy aprócska újévi csákóval, Emmett tartotta őt a karjaiban, az ő fején egy hatalmas újévi csákóval. Így nevezték el a babájukat, akit pár napja vihettek haza. Fáradtak voltak, de nagyon boldogok, és ezen kívül elárasztották a családot és az ismerősöket babafotókkal.

Nagyon jól éreztük magunkat, és még csak nem is kellett hozzá alkohol, ugyanis alig ittunk. Még Alice és Jasper is egészen visszafogták magukat. Halloween estéjén már volt szerencsém hátrafogni Alice haját, miközben kiadta magából a gyomra tartalmát, és megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy ez ma éjjel nem fog bekövetkezni.

A végén még Edwarddal is táncoltam, miközben egyre közeledtünk az éjfélhez és mindenki egyre felszabadultabb lett. Ekkor került elő Jasper és Alice is, akiket kis időre szem elől vesztettünk. – Gyertek fel a tetőre! Mindjárt éjfél – kiáltotta Alice.

Felmentünk, és elképesztő látvány fogadott minket. A tetőről be lehetett látni a Times Square-t és környékét, a villogó fényeket és a sikítozó tömeget odalent. Egyre többen jöttek fel a tetőre, és hamarosan elkezdtek visszaszámolni.

Egy évvel ezelőtt ilyenkor otthon ültem a pizsamámban, a tévében nézve a közvetítést. Az egy évvel ezelőtti Bella Swan még nem is sejtette, hogy mi minden fog vele történni. Hozzámegy majd egy idegenhez. Beleszeret abba az idegenbe. Új barátokat talál. Persze ma éjjel még én sem sejtettem, hogy az egy évvel későbbi Bella Swan hogyan ünnepli majd a szilvesztert.

- Tíz… kilenc… nyolc…

A körülöttünk lévő emberek izgatottan számoltak vissza, miközben Edward hátulról magához ölelte fagyoskodó testem. Hideg ajkai csókokat leheltek az arcomra és a nyakamra.

- Hét… hat… öt…

A kristálygömb lassan ereszkedett lefelé a Times Square-en. Kissé hátrafordítottam a fejem, hogy Edward szemébe nézhessek. Éppen abban a pillanatban, hogy ajkaink összeértek, tűzijáték világította meg az eget, mindenhol kiáltások, dudálások hallatszottak, de számomra minden zaj letompult, csak a csókunkra koncentráltam.

- Boldog új évet, Bella! – mosolygott rám, miután elváltunk.

- Boldog új évet, Edward!

Hamarosan itt az új fejezet

Sziasztok!

Mivel maximum pár napon belül befejezem az új részt, úgy tervezem, hogy ez lesz az első fejezet ami már akkor kerül fel, mikor a blog nem nyilvános. Eddig mindössze egy ember van, aki kért és nem fog kapni és ő is csak a hangnem miatt, mindenki más kapni fog. Mivel miután lezárom a blogot, már nem tudok kiírni semmit, ezért most írom:

Ha valaki nem kap meghívót esetleg, az majd a loveinla@citromail.hu címre írhat, de minden e-mail címet kimásoltam egy Word dokumentumba, hogy még véletlenül se rontsam el, szóval elvileg mindenkinek kapnia kell.

Na de a lényeg: szerintem szombaton zárom le a blogot, hogy esetleg még legyen ideje meghívót kérni annak, aki eddig nem tévedt ide. Szeretnék majd feltenni egy világosabb kinézetet is, mert nem tudom ti hogy vagytok vele, de engem már nagyon idegesít ez a sötét.

Szóval szombaton vagy vasárnap küldöm ki a meghívókat, és addigra már vár titeket az új fejezet. :)

Egyelőre azt mondom, hogy kipróbálom hogy működik majd a meghívós blog, aztán lehet, hogy később visszaváltok majd valamikor nyilvánosra, ki tudja. Mindenesetre jól esett a kommenteket olvasni. :)

Azt hiszem egyelőre ennyi lenne, csak időben le akartam írni, hogy mikorra várhatjátok a változást.

Abellana

Meghívós lesz a blog

Miután az előző fejezethez leírtam, hogy ne kérdezze senki, mikor lesz friss és aztán mégis kaptam egy ilyen kommentet (ezen kívül pedig szinte semmit, de ez már másik téma), baromira berágtam és úgy voltam vele, hogy ha még egy ilyen komment érkezik, meghívós lesz a blog. Érkezett, ugyanattól a felhasználótól.

Tudom, hogy nincs jogom panaszkodni, mert magamnak írom, nagyon ritkán van friss, és már amúgy sem olyan a blogger közösség, mint a legutóbbi történetemnél. De azért a legutóbbi fejezetnél mutatott érdektelenség nagyon elszomorított.

Nem akartam meghívóssá tenni a blogot, mert hátha idetéved valaki aki el akarja olvasni, de ezzel az utolsó kommenttel betelt a pohár, és igen, egy miatt szív az a pár másik. Szóval a lényeg:

Bárki kérhet meghívót (nyilván aki eddig folyamatosan kérdezgette, hogy mikor lesz friss, az nem), viszont szeretném, ha lehetőleg olyanok kérnének, akik esetleg vállalnák, hogy leírják a véleményüket. Nem kötelező, nem szigorú szabály, de én örülnék neki. Én is sokkal lelkesebben futnék neki egy-egy résznek, el sem hiszitek, hogy mennyit számítanak a vélemények.

Aki meghívót kér, ehhez a bejegyzéshez leírhatja az e-mail címét kommentben (aki nem szeretné nyilvánosan, az elküldheti a loveinla@citromail.hu-ra). A következő fejezetig fogok várni szerintem.

Meglátom, hogy mekkora lesz az érdeklődés (ha nagyobb, mint amire számítottam, akkor talán meggondolom magam), meg talán később lenyugszom, de ez most nagyon felhúzott.

Abellana

26. fejezet

Sziasztok!
Nagyon, de nagyon nyögvenyelősen ment ennek a résznek a megírása, sajnos lehet, hogy ez meg is látszik rajta. De azon biztosan, hogy majdnem három hónapig tartott befejezni. Örülök, hogy van akit még érdekel és köszönöm, hogy írtok, de felesleges kérdezni, hogy mikor lesz új rész. Egyrészt azért, mert ahogy azt mindig leírom, elsősorban magamért írom a történetet. Másrészt meg azért, mert én sem tudom egészen addig, míg ténylegesen be nem fejeztem. De azért próbálok sietni, még ha nem is tűnik úgy. :) Egyelőre ennyi, még egyszer köszönöm azoknak, akik leírják a véleményüket, az mindig csak bátorít a következő fejezet mielőbbi befejezésre.
Abellana

(Edward)

November végén jártunk, pontosabban a hálaadás előtti napon. Egész héten bent voltam a késői órákig, hogy a hosszú hétvégén már ne kelljen a munkával foglalkoznom. Ma is kivételesen későn végeztem, így hát arra számítottam, hogy Bella már aludni fog, mikor hazatérek. Ő azonban ott ült az ágyon a laptop előtt, körülötte pedig könyvek és papírlapok.

Mikor meglátta, hogy belépek, ragyogó mosolyt vetett rám. – Milyen volt a napod? – érdeklődött.

- Hosszú – sóhajtottam, miközben félredobtam néhány könyvet és lehuppantam az ágyra. Kényelmesen elfeküdtem és közben figyeltem, ahogyan a tanulásra koncentrál. Mostanában sokszor láttam őt ebben a helyzetben. – Túlságosan kifárasztod magad.

- Bagoly mondja – mosolygott le rám, majd visszafordult a laptophoz. – Egy perc és végzek.

Némán szemléltem arca finom vonásait a félhomályban. Annyira… felnőttnek tűnt így, önállónak. Magabiztosabb volt, mint az a Bella, akit hat hónapja megismertem. Persze ez nem is csoda, hiszen ott voltak a tanulmányai, tudta mit akar, és most már új barátokat is szerzett. Néha félelemmel töltött el a gondolat, hogy olyan, mintha szépen lassan kicsusszanna a kezeim közül. Mintha az én Bellám már nem csak az én Bellám lenne.

Erre még az is rátett egy lapáttal, amire a veszekedésünk alatt jöttem rá múlt hónapban Benék nyaralójában. Mikor Bella arról kezdett beszélni, hogy bárcsak másképp találkoztunk volna, láttam a szemében a szomorúságot. Engem pedig elöntött egy borzalmas érzés. Ha azon a nyári estén mikor először megláttam őt, odamentem volna, akkor úgy találkoztunk volna ahogyan ő akarta – normális körülmények között.

Ehelyett titokban derítettem ki róla mindent, aztán majdnem egy év múlva a véletlen folytán a feleségem lett. És most mindenkinek hazudnunk kellett a kapcsolatunk alapjáról. Dühös voltam magamra és az egészet Bellán töltöttem ki.

Na és ezek után hogyan is vallhatnám be neki az egészet? Hogy már azelőtt szerettem, hogy egyáltalán megismertem. Hogy többször is odamehettem volna hozzá, de nem tettem. Hogy meglett volna az esélyünk a normálisra. Megutálna érte, és én nem hibáztatnám. Most már egyre tisztábbá vált előttem, hogy nem beszélhetek neki minderről.

Bella rángatott ki a gondolataimból, mikor elpakolt az ágyról és hozzám bújt. – Minden rendben? Nagyon elgondolkodtál – jegyezte meg.

- Csak fáradt vagyok – préseltem ki magamból egy gyenge mosolyt.

Vigasztaló mosoly ült ki az arcára, majd egy apró csókot lehelt a nyakamra, én pedig addig a pár pillanatig még szorosabban öleltem magamhoz és mélyen magamba szívtam az illatát.

***

Másnap délelőtt átmentünk a szüleimhez, hogy velük töltsük az ünnepet. Ilyenkor Esme mindig kitett magáért, kifogástalan hálaadási vacsorát készített és őszi dekorációval díszítette a lakást. A családunk mindig együtt ünnepelt, eleinte csak a szüleim, Rose és én. Aztán pár éve Emmett is csatlakozott, mikor ő és Rosalie elkezdtek járni. Idén pedig többen leszünk, mint eddig valaha. Jasper és Alice általában Texasba mennek Jasper szüleihez, de mivel ők az idén Európában nyaralnak, most ők is csatlakoznak hozzánk.

És végre, most először, én sem leszek egyedül. Nem fogom azt érezni, hogy én vagyok az egyetlen a családomban, aki képtelen megtalálni a szerelmet.

Szerencsére reggelre teljesen kialudtam az előző esti furcsa és baljós hangulatomat, úgyhogy izgatottan vártam, hogy végre lazíthassak egy kicsit és eltölthessek egy kis időt azokkal, akiket szeretek.

Esme – mint mindig – kicsattanó örömmel fogadott bennünket. Amióta bevallottuk neki a kapcsolatunkat, majd’ szétvetette a boldogság ahányszor csak együtt látott engem és Bellát.

Amint a többiek is megérkeztek, kétfelé széledt a család, és mint kiderült, a nagyobb társaság nagyobb káosszal járt. Míg a lányok a konyhában segítettek Esmének és cseverésztek, addig mi leültünk meccset nézni. Már meg sem lepődtem, mikor Emmett – mint minden évben – vadul kiabálta végig a játékot, de most, hogy Jasper is csatlakozott hozzánk, aki a másik csapatnak szurkolt, kettejük között verbális háború bontakozott ki. Mikor pedig Emmett csapata nyert és ő örömtáncot lejtett Jasper orra előtt, olyan bosszúsnak láttam általában nyugodt természetű legjobb barátomat, mint még soha.

- Igazán felnőhetnél végre, Em – forgatta a szemeit Jasper. – Elvégre nemsokára apa leszel, meg minden.

- Micsoda? – tette a kezét a füléhez Emmett. – Bocs, de innen a győztesek közül nagyon rosszul hallak.

Jasper csupán újabb szemforgatással kommentálta a dolgot, mire Emmett dörgő nevetése betöltötte az egész lakást, miközben átvonult az ebédlőbe.

Mind segítettünk a terítésnél, Esme pedig hamarosan feltálalta a hálaadási vacsorát. Szerencsére Emmett, amint étel került a közelébe, megfeledkezett mindenről, így hát Jasper morgós kedve is hamar elpárolgott. Ahogy egyre több bor fogyott, annál hangosabbak lettek a családi sztorik és a nevetések.

Tökéletes nap volt és az csak még tökéletesebbé tette, hogy igazán boldognak láthattam Bellát. Megbékélt azzal, hogy hamarosan kimondják a szülei válását, és gyakran beszélt Charlie-val, aki szinte új emberré lett Seattle-ben. Mintha mindig is oda tartozott volna. Mostanra pedig az én családom olyan volt, mintha Bella mindig is a tagja lett volna. Még Rose-zal is egyre közelebb kerültek egymáshoz. Na persze ehhez az is hozzá tartozott, hogy az én húgocskám szíve egyre inkább meglágyult, miközben közelebb került az anyasághoz. A lány aki nekik adja a babáját, Bree, december végén készült szülni.

Végre úgy tűnt, hogy mindenki akit szeretek boldog, és jó irányba halad. Mintha mindenki megtalálta volna a helyét. Ezért is volt olyan nyugtalanító az a különös érzés bennem, valahol legbelül. De mikor az ember titkokat rejteget a számára legfontosabb személy elől, megtanul együtt élni ezzel az érzéssel.

***

Hálaadás után elkezdődött az egyetlen dolog, amit ki nem állhattam a karácsonyi időszakban: a jótékonysági gálák véget nem érő sora. Minden évben azt kívántam, bárcsak felajánlhatnák egy összeget névtelenül, hogy aztán otthon maradhassak ahelyett, hogy hamisan kell bájolognom New York üzleti életének legjobbjaival.

Egy nappal a karácsonyfa kivilágítása után Bella és én kimentünk Alice-szel és Jasperrel, valamint Rose-zal és Emmett-tel a Rockefeller Centerhez korcsolyázni, amikor is Rosalie emlékeztetett, hogy a következő nap esedékes egy ilyen rendezvény.

- Ezt minden évben eljátszod – mondta a húgom, mikor elkezdtem panaszkodni. – Mártírként viselkedsz és sopánkodsz, aztán a végén mégis jól érzed magad.

- Én egyetlen ilyen alkalomra sem emlékszem – tiltakoztam.

- Hát persze, hogy nem – forgatta a szemeit Rose.

- Na jó, ha befejeztétek, lenne egy bejelentenivalóm – szólt közbe Jasper. – Szóval…

- Egy kiadó megvette Jasper kéziratát és ki fogják adni az első regényét! – sipította Alice lelkesen tapsikolva, majd Jasperhez fordult. – Bocs édes, csak úgy kijött belőlem. Annyira izgatott vagyok!

Mindannyian szinte örömujjongásban törtünk ki és gratuláltunk Jaspernek, hiszen ez hatalmas dolog volt.

- Szóval nekünk hamarosan babánk lesz, Jaspernek könyve fog megjelenni… - kezdte sorolni Emmett, majd sokatmondó pillantást vetett rám és Bellára.

- Mi pedig bevallottuk végre mindenkinek, hogy együtt vagyunk – emlékeztette Bella.

- Az nem igazán lepett meg senkit – legyintett Emmett.

- Majd tőlük is hallunk jó híreket, mikor Bellát felveszik a Harvardra – mondta Rosalie, és esküszöm, hogy még egy mosolyfélét is kifacsart magából.

Bella szinte ledermedt a húgom hirtelen jött barátságos szavaitól, és ezzel nem volt egyedül. Mindannyian szerettük Rose-t, de tisztában voltunk vele, hogy nem a túláradó kedvességéről volt híres. Arról nem is beszélve, hogy mire kiderül, hogy Bellát felveszik-e, a szerződésünk már lejárt lesz. Az egy dolog, hogy Bella és én óvatosan elkezdtünk egymás között célozgatni, hogy a kapcsolatunk tovább fog tartani annál a másfél évnél amit a szerződésben kikötöttünk. Viszont az, hogy az örökké üzletre koncentráló Rosalie is hosszútávúnak ítélte meg a kapcsolatunkat, még kedvesebbé tette a gesztust.

Végül – miután alábbhagyott a társas sokkélmény – Bella viszonozta Rosalie mosolyát, Alice pedig úgy nézett ki, mint aki legszívesebben föl-le ugrálna, de a korcsolyák miatt nem tudott. Ezzel hirtelen megtört a jég közöttünk – szerencsére nem szó szerint - , és mindannyian egy kicsivel vidámabban folytattuk az estét.

***

Miután szétszéledt a társaságunk, Bella és én úgy döntöttünk, hogy beülünk egy közeli kávézóba. A hely teljes karácsonyi lázban égett, mindenhol fényfüzérek lógtak és az egész helyiséget belengte a fahéj és a mézeskalácsos kávé illata. Az ablak mellett foglaltunk helyet, remek kilátással a hatalmas karácsonyfára és az odakint nyüzsgő emberekre.

Jó volt végre egy kicsit kettesben lenni vele. Mostanában úgy tűnt, hogy mindig vannak körülöttünk: vagy a családom, vagy Bella barátai az egyetemről. Azt hiszem egyre önzőbb és önzőbb lettem, ha az ő társaságáról volt szó. Nem akartam megosztani senkivel. Persze tisztában voltam vele, hogy ez mennyire gyerekes, de őszintén szólva nem érdekelt.

- Hol jár az eszed? – kérdezte mosolyogva Bella.

- Sehol – válaszoltam egy apró vállrendítéssel, miközben kezét az enyémbe zártam. – Csak azon gondolkodtam, hogy mostanában nem sok időnk jutott egymásra.

Bella felsóhajtott. – Te dolgozol, én tanulok. Nem lesz mindig ilyen nehéz. Csak azért érezzük annak, mert a nyarunk csodás volt.

- Tényleg az volt – mosolyodtam el.

- De én már alig várom, hogy milyen lesz az első együtt töltött karácsony. És hogy milyen lesz együtt köszönteni az új évet. Nekem még sosem volt ilyenben részem – mondta kicsit szomorúan.

Magamhoz emeltem a kezét és apró csókot nyomtam rá. – Akkor megígérem, hogy ez lesz életed legjobb karácsonya.

Legnagyobb örömömre, a szomorúság legkisebb jele is azon nyomban eltűnt az arcáról.

- Előbb viszont tudjuk le a holnapi gálát – emlékeztetett.

- Ha szeretnéd, kihagyhatod – javasoltam vállat vonva, annak ellenére, hogy nagyon is szerettem volna mellettem tudni, hiszen sokkal jobban éreztem volna magam, ha velem van.

Bella egy apró nevető hangot hallatott, de nem volt benne túl sok vidámság. – Szerződés kötelez rá, hogy megjelenjek veled ezeken az eseményeken, Edward.

- Nem érdekel a szerződés – mondtam. – Túl vagyunk már ezen, Bella.

Mélyen felsóhajtott és megszorította a kezem. – Tudom, hogy túl vagyunk rajta. De attól nekem még kötelezettségem van feléd és a családod felé. És különben is… nem hagynálak magadra, hogy egyedül cseveréssz a sok unalmas, öltönyös alakkal – mosolyodott el.

Nem tudtam visszamosolyogni. Minden ilyen helyzetben eszembe jutott, hogyha akkoriban, mikor először megpillantottam Bellát, a helyes utat választom, sok mindentől megkímélhettem volna magunkat.

- Hé – szólt Bella lágyan. – Egy év múlva lejár a szerződés, és akkor már azért megyek majd veled minden hülye rendezvényre, mert így akarom és mert veled akarok lenni. Sajnálom, hogy egyáltalán felhoztam a dolgot. Ha nem lenne semmiféle megállapodás a családjaink között, én akkor is követnélek téged bárhová.

Ez működött. Mosolyt csalt az arcomra. És nem csak az, amit mondott, de ahogyan beszélt. A házasságunk első hónapjaiban még nekem kellett nyugtatgatnom Bellát. Azóta viszont egy önálló, magabiztos nő lett belőle. Minden arról szóló félelmem ellenére, hogy egyszer csak kinő majd engem és elveszítem, hihetetlenül büszke voltam rá.

- Hát rendben. Szavadon foglak, Swan – vetettem rá legvonzóbb mosolyom. – Ezek után pedig remélem, hogy mostantól nagyon sokáig nem fogunk még a hülye helyzetünk miatt vitatkozni.

- Ezt megígérhetem – bólintott.

Bárcsak tényleg ennyire egyszerű volna.

***

Másnap este, ahogyan azt megbeszéltük, az egész család megjelent a jótékonysági eseményen. A hatalmas terem vakítóan fehér volt, tele csillogó dekorral és ezüstös karácsonyfákkal. A legszebb dolog a helyiségben viszont mégis az én feleségem volt. Ráadásul kék estélyi ruhája a combjáig fel volt vágva, és nem én voltam az egyetlen férfi, akinek sokszor kalandozott oda a tekintete. Persze féltékeny voltam, amiért éhes pillantásokkal méregetik Bellát, de közben büszkén mutattam be mindenkinek, mint a feleségemet.

Nem akartam beismerni, de Rosalie-nak tényleg igaza volt. Nem is annyira borzasztóak az ilyen rendezvények, habár most Bella jelenléte mindent feljavított. Láthatóan elvarázsolta még a legszigorúbb üzletembereket is, és nem csak a szépségével. Intelligens volt és magával ragadó, és miközben elnéztem őt, arra gondoltam, hogy kiváló ügyvéd lesz belőle. Tudtam, hogy az emberi jogokért akar harcolni, és már most csüngtek az emberek minden szaván.

- Odáig vannak érte – mosolygott anyám, miközben lehuppant mellém, Bella üres székére.

- Könnyen magába bolondítja az embert – feleltem halvány mosollyal.

Esme majd szétpukkadt a büszkeségtől, miközben fülig ért a szája. – Annyira boldog vagyok. Régebben sokat aggódtam érted. Olyan magányos voltál – simogatta meg a vállam.

- Nem mindenki találhatja meg elsőre a szerelmet, anyu – emlékeztettem.

- Hát persze. De körülötted mégis mindenkivel így volt. És abban az évben, mielőtt megismertük Bellát, hát… nem voltál túl jó állapotban. Magadba fordultál. Éreztem, hogy nem voltál boldog akkoriban.

Felsóhajtottam. Inkább nem mondtam el neki, hogy abban az évben azért éreztem magam olyan magányosan, mert már szerelmes voltam. Bellába. Vagyis leginkább abba, amilyennek elképzeltem őt messziről. Az igazi Bella viszont milliószor tökéletesebb volt a képzeletemnél. Csak akkor ezt még nem tudtam.

- A lényeg, hogy most boldog vagyok – feleltem végül. – Nagyon is.

Esme arcán újra megjelent a mosoly. – Helyes – mondta a kezemet megpaskolva, majd hátranézett. – Jesszusom, a kilencvenéves Mrs. Allen már megint táncolni akar apáddal. Megyek és kimentem.

Felnevettem, miközben anyám arrafelé sietett, ahol apámmal éppen egy idős nő próbált szemérmetlenül flörtölni. Én is felálltam, hogy csatlakozzam Bellához, de ő már nem állt ott ahol az előbb a férfiakkal és feleségeikkel beszélgetett. Elindultam, hogy megkeressem, de szerencsére nem kellett sokáig kutatnom utána. Viszont az akkor fogadó látvány nem tetszett.

Nem lehet igaz, hogy már megint megtörtént. Az első közös nyilvános megjelenésünkkor is éppen az anyámmal beszélgettem, miközben Jacob Black Bella körül legyeskedett. Eddig nem vettem észre, hogy ő is itt van, de a terem hatalmas volt, tele emberekkel, így ez nem volt meglepő. Black éppen mondott valamit Bellának, mikor észrevette, hogy felé tartok és gúnyos mosoly ült ki az arcára. Bellára pillantva pedig azt is megállapíthattam, hogy ő már korántsem volt az a nyugodt, összeszedett önmaga, amilyennek pár perccel ezelőtt láttam. Akármit is mondott neki Black, felzaklatta.

- Mit csinálsz itt, Jacob? – kérdeztem odalépve hozzá, és közben magamhoz húztam Bellát. – Ahogy látom, ide bármilyen kóbor kutyát beengednek.

Öntelt mosolya csak egy pillanatra feszült meg, de aztán inkább szó nélkül hagyta a sértést. – Csak belefutottam a bájos nejedbe és beszélgetésbe elegyedtünk.

- Csak úgy belefutottál, mi? – kérdeztem. Szinte éreztem, ahogyan elsötétül a tekintetem, miközben egy lépést tettem felé.

- Edward, hagyd – markolta meg a karomat Bella. – Ő csak egy kicsinyes, szánalmas ember. Nem éri meg.

Ettől már megkeményedett Jacob arca, és helyette az enyémre kúszott gunyoros mosoly. – Igazad van – feleltem Bellának, de még mindig Blackkel szemezve. – Viszlát, Jacob. Élvezd az estét, amíg lehet.

Faképnél hagytuk Jacob Blacket, és mikor elég messzire kerültünk tőle, odafordultam Bellához. – Mi történt?

- Kimentem a mosdóba, és mire kijöttem, már ott volt. Várt rám. Elkezdett fenyegetőzni, hogy tisztában van vele, hogy azért házasodtunk össze, hogy elkerüljük a botrányt. Meg hogy minden egyes részletet ki fog deríteni és addig nem nyugszik, míg mindenki meg nem tudja – mesélte zaklatottan.

Kezeimet a vállára tettem és a szemébe néztem. – Semmit sem tud bebizonyítani – mondtam határozottan. – Éppen ezért volt olyan zseniális Rosalie húzása a házassággal, senki nem tud belekötni és Jacobnak sem hinné el senki, hogy csak ezért házasodtunk össze. Most pedig együtt élünk, szeretjük egymást, ennyi. Nincs mit bizonyítani.

Úgy tűnt, megnyugtatják a szavaim. – Igazad van – bólintott. – Csak azt kívánom, bárcsak végre békén hagyna minket.

Magamhoz öleltem és egy csókot nyomtam a homlokára. – Ne törődj vele – mormoltam. – Megígérem, hogy Jacob Black ezentúl nem fog zaklatni.

Néhány perc múlva visszatértünk az asztalunkhoz. Úgy döntöttünk, inkább nem említjük meg az iménti incidenst sem a szüleimnek, sem pedig Rose-nak. Nem akartunk még nagyobb feneket keríteni az egésznek, inkább igyekeztünk elfelejteni. És ez valamennyire sikerült is. Az est végére Bella szinte már ugyanolyan vidám volt, mint azelőtt.

Én viszont nem felejtettem. Már éppen indulni készültünk, amikor a távozók sorában megláttam Jacobot. Észrevétlenül surrantam el hosszúsan búcsúzkodó családom mellől és az épület bejárata előtti lépcsőn értem őt utol.

- Hé, Black! – kiáltottam utána, mire ő visszafordult.

- Ennyire hiányoztam, Cullen? Nem bánja a feleséged, hogy engem követsz a kocsimhoz ahelyett, hogy vele lennél?

Elfordult és éppen leért a lépcső aljára, én viszont erősen megragadtam a karját és a képébe másztam. – Bármire is készülsz, hagyd ki belőle Bellát – sziszegtem.

- Ó, de aranyos. Csak nem beleszerettünk a fizetett feleségbe? – kérdezte cinikusan.

Szárazon felnevettem és álltam a pillantását. – Ki hinné el neked az őrült teóriádat, Jacob? Ha eddig nem tűnt volna fel, a családom sziklaszilárd. És ebbe a feleségem is beletartozik. Te sosem leszel idevaló, Jacob. Tettetheted azt, hogy te is egy nagy és hatalmas üzletember vagy, de kevés vagy az igazi játékhoz. És jól figyelj rám. Ezentúl nem mész a feleségem közelébe. Nem szólsz hozzá, nem követed, nem kutakodsz utána. Megpróbálhatsz engem elintézni, de ha bármilyen módon ártasz neki, megemlegeted a napot, amikor megszülettél. És az én fenyegetéseim nem üresek.

Visszafordultam és elégedetten hagytam ott Jacobot, de mikor a lépcső tetejére értem, utánam kiáltott.

- Az enyéim sem üresek, Cullen! És a húgod sem lesz képes örökké kihúzni a családodat a bajból az ötleteivel. A kételyt már akkor elültettem rólad az emberek fejében, mikor először mentem a sajtóhoz. Tévedésben vagy, ha azt hiszed, hogy te vagy az előnyösebb pozícióban.

- Azt majd meglátjuk – morogtam. Otthagytam őt és újból csatlakoztam a családomhoz.

- Hát itt vagy! – mosolygott szélesen az anyám. – Merre jártál?

- Csak a szokásos tiszteletkörök – feleltem mosolyogva, majd Bellához fordultam. – Mehetünk?

- Persze – bólintott. Elköszöntünk a többiektől és odakint kocsiba szálltunk.

Nem akartam, hogy Jacob Black akár a legkisebb mértékben is befolyásolja az életem. Próbáltam elfeledkezni róla, de az éjszaka hátralévő részében így is csak nyugtalanító szavai jártak a fejemben.

25. fejezet

És végre megint itt, alig hiszem el. Mindig olyan bűntudatom van, mikor hónapokig nem tudok befejezni egy részt és aztán mindig mondogatnom kell magamnak, amit már leírtam itt párszor, hogy csak magamnak íródik a történet. Na viszont a jó hír, hogy már látom a fényt az alagút végén. Mindig is tudtam, hogy hova halad a sztori és most végre azon a vágányon vagyok ahol terveztem. Ezért is vannak benne kisebb időugrások (a múltkori fejezetben ugrottunk másfél hónapot, itt pedig megint egyet). Jó hosszú lett, remélem tetszeni fog. Szeretem olvasni azt a pár véleményt, és köszönöm azoknak, akik írnak néhány szót. Na, egyelőre ennyi jut eszembe, szóval jó olvasást :)
Abellana

(Bella)

Pontosan egy héttel a születésnapom után Charlie azzal hívott fel, hogy valami fontosról akar velem beszélni. Kissé félve indultam útnak régi otthonom felé, azt ugyanis nem tudtam elképzelni, hogy jó hírekkel fog várni. Attól féltem, hogy esetleg Renée kavart be neki valamit, ugyanis ők ketten most az ügyvédeiken keresztül tartották a kapcsolatot, és ahogyan az várható volt, az anyámnak elég sok követelése volt a válás során.

Így hát felkészítettem magam a legrosszabbakra, de kissé meglepődtem, mikor apám mosolyogva nyitott ajtót. Kedélyesen elcsevegett velem mindenféléről, és beletelt vagy negyed órába mire ráeszméltem, hogy halogatja azt, amiért ide hívott.

- Oké, apu – sóhajtottam mélyet. – Ki vele! Kibírom, bármi is az.

Charlie felnevetett. – Mindig olyan pesszimista vagy, Bella.

- Renée az, igaz? – morogtam.

- Nem. Nem az anyádról van szó – felelte. Nem mondott többet, de mikor várakozva néztem rá, végül folytatta. – Az a helyzet, hogy… kaptam egy állásajánlatot Seattle-ben. És elfogadtam.

Egy teljes percig nem szóltam semmit, ízlelgetve a szavait. – Heh? – jött végül zseniális válaszom.

- Talán emlékszel Harry barátomra, még egészen fiatal voltál, mikor meghalt. A fia, Seth megörökölte az építkezési céget, és egészen felvirágoztatta az apja örökségét, most már Seattle egyik legnagyobb cége lett. Én pedig, nos… szeretnék új lappal kezdeni. Eladhatom az itteni vállalkozást és visszafizethetem Cullenéknek azt, hogy kihúztak a bajból. Renée bele fog menni a lakás eladásába is, feltéve persze, ha megkapja a maga jussát, de felőlem megkaphatja. Seth mindenképpen szeretné, ha ott dolgoznék, Harry is ezt szerette volna.

- De… de… neked itt van az életed! Én is itt vagyok! – tiltakoztam.

- Nos, Bells… mióta a szüleim meghaltak, már csak te vagy a családom. A vállalkozás eladásán pedig már gondolkodtam egy ideje. Új környezetre van szükségem – mondta, majd elmosolyodott és megveregette a kezem. – Miattad pedig nem aggódom. Cullenék a saját lányukként szeretnek. És persze ott van neked Edward is. Az a fiú odáig van érted. Barátokat is szereztél, ráadásul fényes karrier elé nézel. Nincs rám szükséged, Bells.

- De nekem te vagy a családom – feleltem vékony hangon.

- És ez így is lesz mindig – bólintott Charlie. – Seattle még nem a világ vége. Gyakran láthatjuk majd egymást.

***

Napokig nem akartam elfogadni az apám döntését. Hónapokkal ezelőtt még lehetetlennek tűnt volna, hogy az egész családom elhagyja New York-ot, én pedig itt maradok. Persze most már nem voltam egyedül, de akkor is nehéz volt felfogni minden változást, ami május óta történt. Végül elfogadtam, hogy az apámnak hatalmas szüksége van erre. Az új kezdetre.

Így hát két héttel ezelőtt a gyerekkori otthonom előtt elbúcsúztam tőle, Edward pedig ott volt velem, hogy támogasson. Charlie kezet fogott vele és megígértette, hogy Edward vigyázni fog rám. Egy pillanatig a szememet akartam forgatni, mert hát mégiscsak tudok vigyázni magamra – fogjuk rá – de aztán megláttam apám szemében azokat az érzéseket, amelyek bennem is felmerültek. Nem csak nekem, de neki is új volt ez. Ő nem az a fajta ember, aki csak úgy elmegy új életet kezdeni. Ő is azt szokta meg, hogy én ott vagyok neki. Azt hiszem csak akkor jöttem rá, hogy mennyire megváltozott az ő élete is, amióta férjhez mentem.

Jelenleg október közepe volt, méghozzá egy gyönyörű és napos októberé. Angela és én éppen egy kávézóban üldögéltünk csütörtök reggel és szórakozottan hallgattam őt, miközben a jegyzeteimet olvasgattam.

- Nem is figyelsz rám! – csattant fel egyszer csak.

- Mi? Dehogynem! – tiltakoztam.

- Akkor mit mondtam? – kérdezett vissza.

- Hmm… feladom. Nem figyeltem rád.

Angela grimaszolt egyet, de nem tudta visszafogni a mosolyát. – Arról magyaráztam süket füleidnek éppen, hogy Ben családjának van egy isteni nyaralója északra, a városon kívül. Egy gyönyörű erdős helyen. Ben szerint el kéne mennünk holnap, mert ez lesz az utolsó enyhe hétvége. Gondoltuk elmehetnénk négyesben, ha benne vagytok. Szeretünk más párokkal lógni, de a legtöbb barátunknak nincs komoly kapcsolata. Ott van persze Sam és Emily, de ők szeretnek inkább magukban lenni.

Tudtam, hogy mire gondol. Az utóbbi másfél hónap alatt mind nagyon jó barátaim lettek, és Sam-et és Emily-t is bírtam, de ők sokkal többet voltak kettesben, mintsem a barátaikkal, így hát nem kerültem hozzájuk olyan közel.

- Én benne vagyok – feleltem. – Szerintem Edwardnak is tetszeni fog az ötlet.

- Remek! – lelkendezett Angela. – Beszéld meg vele és este hívj fel.

Beleegyezve bólintottam, majd gyorsan felhörpintettem a maradék kávémat, ugyanis mindkettőnknek sietnie kellett órára. Délután végeztem, és kábé egy órával Edward előtt értem haza, úgyhogy összedobtam magunknak egy könnyű vacsorát.

- Bella? – hallottam meg a hangját egyszer csak, majd az ajtó csukódását.

- A konyhában vagyok – kiabáltam vissza.

Meghallottam közeledő lépteit, majd mikor hátranéztem, éppen az ajtófélfának dőlve figyelt engem mosolyogva.

- Áh, hát nem ez minden férfi álma? Egy asszonyka aki vacsorával várja, mikor hazatér a munkából?

- Ne akard kihúzni a gyufát, Edward – nevettem, miközben visszafordultam a konyhaszekrény felé, hogy kivegyek két tányért.

Ő eközben mögém lépett és átkarolta a derekamat, hogy aztán finom csókokat leheljen a nyakamra, amibe kellemesen beleborzongtam. – Eszem ágában sincs kihúzni nálad a gyufát, Swan – mormolta még több csók közepette, én pedig megfordultam a karjaiban és az ajkaira vetettem magam.

Egészen eddig nem is jöttem rá igazán, hogy mennyire hiányzott nekem egész nap. Teljesen belefeledkeztem az érzésbe, ahogyan nyelve az enyémet kóstolgatta és testével a pulthoz nyomott. Még az is kiment a fejemből, hogy mit csináltam ezelőtt, egyszerűen csak ő létezett ebben a pillanatban és semmi más.

Aztán hirtelen ködösen tértem vissza a valóságba, ahogy Edward abbahagyta a csókot. – Ha most folytatjuk, akkor kihűl a kaja. És én éhes vagyok – vigyorgott szemtelenül.

- Néha utállak – biggyesztettem le az ajkamat durcásan.

- Sebaj, édes. Én imádlak – felelte.

Olyan imádnivalóan mondta, hogy nem tudtam tovább durcáskodni, helyette köré fontam a karjaimat és belecsókoltam a nyakába. – Tévedtem, én is imádlak – mondtam a szemébe nézve.

- Tudom – kacsintott, majd felkapta a tányérokat és az étkező felé indult.

Mikor elkezdtünk enni, eszembe jutott, amit Angela mondott ma reggel. – Képzeld, Ben családjának van egy erdei nyaralója, holnap délután elutaznak oda a hétvégére. Angela meghívott, hogy menjünk velük. Ha van kedved.

- Persze, benne vagyok – bólintott Edward, majd rám emelte a tekintetét és néhány pillanatig némán bámult rám.

- Mi az? – kérdeztem nevetve.

- Semmi, csak… ugye tudod, hogy milyen büszke vagyok rád?

Összeráncoltam a szemöldököm. – Miért is?

- Tudom, hogy nehéz volt mostanában – felelte. – Először a válás, aztán meg Charlie költözése. De nagyon jól kezelted, Bella. És új barátokat szereztél.

Éreztem, ahogyan mosoly kúszik az arcomra. – Csak azért kezeltem ilyen jól, mert te itt voltál nekem – feleltem őszintén.

- Szerintem pedig nagyon is a te érdemed – mosolygott rám.

Felsóhajtottam. Hát nincs tisztában vele Edward, hogy mennyire egyedül lennék nélküle? Fél éve a mai életem még elképzelhetetlen lett volna. Még ha a házasságot ki is vesszük a képből. A különköltözés a szüleimtől, aztán az ő távozásuk és válásuk. Edward változtatott meg mindent. Ő az oka annak, hogy mindezt most el tudom viselni. Viszont úgy éreztem, ezt hiába magyaráznám is neki. Néha azt gondolom, hogy erősebbnek és jobbnak lát, mint amilyen vagyok. Úgyhogy inkább nem szóltam egy szót sem.

***

Másnap késő délután érkeztünk meg a házhoz, ahol Angela és Ben már vártak minket. Meg kell mondjam, izgatott voltam, hogy egy kicsit kimozdultunk a városból. Imádtam ott élni, de mindenkinek kell néha egy kis pihenés.

Amint kiszálltunk a kocsiból, Ang máris leterített egy öleléssel, míg Ben egy sokkal visszafogottabb kézfogással üdvözölte Edwardot. – Nem tévedtetek el útközben? – kérdezte.

- Csak párszázszor – vontam vállat. – Nem nagy ügy.

- A lényeg, hogy itt vagytok – csapta össze két kezét Angela. – Kezdődhet a körbevezetés?

- Alig várjuk – felelte Edward.

Ben és Angela körbevittek minket a víkendházban, és rá kellett, hogy ébredjek, Ben családja tehetős. Nem Cullen-féle tehetős, de azért meglehetősen. Ízlésesen berendezett és komfortosnak tűnő ház volt.

- Holnap elmehetnénk túrázni, ha van kedvetek – szólt Ben. – Ma már túl sötét van hozzá. Viszont arra gondoltunk, rakhatnánk tüzet odakint, kihasználhatnánk, hogy most utoljára ilyen szép az idő.

- Nem sokszor volt még alkalmunk így négyesben lenni, úgyhogy végre kicsit jobban megismerhetjük egymást – tette hozzá Angela.

- Már előre félek – nevettem, de közben tényleg ideges voltam egy kicsit. Ez van, ha az ember házassága egy hazugságra épül. Edward együttérző pillantást küldött felém, de Ben csak elmosolyodott.

- Majd én visszafogom, ne aggódjatok – mondta.

- Ugyan már – legyintett Angela. – Bella szinte a legjobb barátnőm lett az elmúlt… mennyi is? Majdnem két hónapban? Itt az ideje egy csevegős estének.

Végül megérkeztünk a szobánkhoz. – Hűha. Ez elképesztő – jelentettem ki. Főként a kilátás volt pazar, mivel az ősz beköszöntével az egész erdő piros és sárga színekbe öltözött.

- Tényleg az – helyeselt Edward. – És még egyszer köszönjük, hogy vendégül láttok minket.

- Örömmel tesszük – felelte mosolyogva Angela. – Hosszú volt az út, hagyunk titeket egy kicsit felfrissülni. Lent találkozunk, ha készen vagytok, oké?

Mindketten bólintottunk, majd egy pillanattal később kettesben maradtunk. Kinéztem a hatalmas ablakokon a lélegzetelállító környezetre, Edward pedig mögém lépett és a vállamra tette két kezét.

- Ha szeretnéd… elmondhatjuk az igazat nekik – mondta.

Gúnyosan felnevettem. – Rosalie titoktartási szerződést íratott velem alá, Edward – feleltem.

- Nem kell megtudnia. Ahogy másnak sem, Angela és Ben nem mondanák el senkinek. Én csak… - felsóhajtott, majd folytatta – látom, hogy mennyire utálod ezt az egészet.

Szembefordultam vele és a szemébe néztem. – Szóval mondjam el nekik, hogy szinte nem is ismertük egymást, mikor egybekeltünk? Hogy pénzért mentem hozzád?

- Te is tudod, hogy nem így volt – vitatkozott.

- Kösz nem, akkor már inkább folytatom a hazudozást – feleltem, mintha meg sem hallottam volna őt az imént. Annyira mérgessé tett ez a helyzet. Az, hogy nekünk nem lehet normális kapcsolatunk, hazudnunk kell az embereknek.

- Bella – kezdte, de én félbeszakítottam.

- Hagyjuk, Edward. Nem szeretnék most erről vitatkozni. Megyek és felfrissítem magam.

Azzal fogtam magam és szinte bemenekültem a vendégszobához tartozó fürdőszobába. Elegem volt, nem akartam semmire sem gondolni, és a kezdeti izgatottságommal ellentétben most már leginkább csak túl akartam esni az egészen.

Alaposan megmostam az arcom, majd kiléptem a fürdőből. Egy pillantást vetettem Edwardra, aki nem szólt hozzám egy szót sem, úgyhogy némán baktattunk lefelé és odakint rá is találtunk a vendéglátó párosra. Tényleg egyre jobban besötétedett, és mostanra már a kerti lámpák és a megrakott tűz adták a legtöbb fényt idekint.

- Van egy rakás egészségtelen kajánk és természetesen alkohol is – jelentette be Angela.

- Hál’ istennek – sóhajtotta Edward, mire Ben felnevetett és odadobott neki egy sört.

Angela mellém állt és halkan a fülembe súgott. – Minden oké? – kérdezte.

- Egy kicsit összekaptunk – feleltem ugyanolyan halkan. – Semmiség az egész.

- Óh. Hát, ha akarod megverhetem Ben-t, ti meg nézhetitek. Az talán oldja a hangulatot. Úgyis neki kellett bevásárolnia, de egy csomó dolgot nem vett meg, amit kértem tőle.

Felnevettem és megráztam a fejemet. – Azt hiszem megleszünk anélkül is.

- Oké – kacsintott.

Csatlakoztunk a fiúkhoz és mi is magunkhoz vettünk egy-egy üveg sört. Angela profi módjára hárította el a feszültséget, rögtön az egyetemről kezdett el beszélni, és Edward munkája felől érdeklődött. Ben is beszállt, és hamarosan a fotózásról mesélt nekünk szenvedélyesen. Közben lassan arra terelődött a szó, hogy ők ketten hogyan találkoztak. Angela elsőéves volt a Columbián, Ben pedig végzős, de először csak barátokként találtak egymásra, mivel mindketten félénkek voltak a másik előtt. Ez megmosolyogtatott, hiszen egy kicsit Edwardra és magamra emlékeztetett.

- És ti ketten? Hogyan ismerkedtetek meg? – érdeklődött Angela. Sejtettem, hogy ez valamiféle békítésre való kísérlet akar lenni, hogy ha majd felidézzük, milyen volt az elején, akkor ez az apró kis összekapás semmiségnek tűnik majd. Pedig ha tudná, hogy ez mekkora ballövés.

A sablontörténetet meséltük el. Pontosan úgy, ahogy Rosalie tanította. Azt, hogy akkor találkoztunk, amikor az apám Cullenék nyaralójának felújítását vezette. Hogy szerelembe estünk. Hogy megkérte a kezem. Akármelyik szerelmespár története lehetett volna. Akár a miénk is. De nem ez volt a mi történetünk.

- Óóó, ez olyan aranyos – gügyögte Angela.

- Az – sóhajtottam, majd éreztem, ahogyan Edward a combomra teszi a kezét és felém hajolva apró csókot nyom a halántékomra. Rámosolyogtam és egy kicsit alábbhagyott a szomorúságom.

Szerencsére túllendültünk a megismerkedős sztorikon, és hamarosan egyre oldottabb lett a hangulat. A múlton úgysem tudok változtatni, akkor meg miért is ne élvezném a jelent? Angelával és Bennel könnyű volt viccelődni, és nemsokára már arra eszméltünk, hogy a tűz alábbhagyott, mi pedig fázni kezdtünk.

- Úgy tűnik eléggé elbeszélgettük az időt – szólt Angela. – Ideje lesz bemenni, különben megfagyunk.

Ezzel mind egyetértettünk, és gyorsan összeszedtünk mindent és bementünk a házba. Odabent még elcseverésztünk egy kicsit, de mivel a mai nap hosszúra nyúlt, eléggé fáradtak voltunk és mindannyian felmentünk a szobánkba. Elvégre holnap bőven lesz még időnk.

Amint beléptünk az ajtón, én leültem az ágy szélére és rögtön eszembe jutott a kis veszekedésünk Edwarddal. Na jó, veszekedésnek azért nem mondanám, de rövid kapcsolatunk legkellemetlenebb pillanata volt. Gyerekesen viselkedtem vele szemben, egyszerűen azért, mert keserű voltam.

Neki is ez járhatott a fejében miközben leült mellém, a következő pillanatban ugyanis megszólalt. – Még mindig szomorú vagy? Amiatt, hogy hazudnunk kellett nekik?

Felsóhajtottam. – Te nem kívánod néha azt, hogy bárcsak másképp történt volna? Hogy valahol egymásba botlottunk volna? Vagy hogy tényleg akkor ismerkedtünk volna össze, amikor az apám a szüleidnek dolgozott? Akkor tényleg olyan történetünk lenne, amit elmesélhetnénk akárkinek. Nem kéne folyton hazudoznom.

Azt vártam, hogy Edward egyet fog velem érteni, de mikor ránéztem, csalódottnak tűnt. – Miért nem tudod egyszerűen csak elfogadni? – kérdezte. – Nem úgy történt, és kész.

- Azt hittem… azt hittem, ez azért téged is zavar – mondtam meglepődve.

Edward felállt az ágyról és ekkora már dühösnek látszott. Nagyon is. – Tudod mit? Már végigmentünk ezen jó párszor. És már elegem van. Lépj túl rajta, Bella! Jó lenne, ha felfognád végre, hogy a feleségem vagy és szeretlek. Ha neked ez nem elég, hát azon már nem tudok segíteni – kiabálta.

Kikerekedett szemekkel bámultam Edward váratlan haragját, és hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Hát ez az egész meg honnan jött? Még sosem láttam így viselkedni, pláne nem velem. Ő viszont nem visszakozott, továbbra is dühösen bement a fürdőbe és egyedül hagyott engem.

Na azt hiszem ez már veszekedésnek mondható. Áruló könnycseppek csordultak ki a szememből. Nem akartam sírni. Végülis Edwardnak igaza van. Az ölembe hullott ez a csodálatos dolog, és talán nem úgy, ahogyan szerettem volna, de mégsem mondanék le őróla az égvilágon semmiért.

Mikor Edward kijött a zuhany alól – mindössze egy törölköző takarásában, ami úgy nézett ki, mint ami bármelyik pillanatban lehullhat a csípőjéről – az ágyhoz lépett és a bőröndben kezdett ruhát keresgélni. Átmásztam az ágyon és feltérdeltem vele szemben, amitől egy vonalba került a szemünk. Beletelt néhány másodpercnyi szuggerálásba, mire végre rám nézett. 

- Sajnálom – suttogtam. – Hülye voltam.

Edward felsóhajtott és az arcomra tette a kezét. – Sírtál miattam – állapította meg halkan.

- Nem, csak… dühös voltam. Magamra. Igazad van, el kéne fogadnom, hogy nem tudok változtatni a múlton. És nem kéne panaszkodnom. Nem akarom, hogy azt hidd, nem vagyok vele tisztában, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért itt vagy nekem. Szeretlek.

- Nem kellett volna ennyire kiakadnom – vallotta be. – Azt hiszem engem is a kelleténél jobban idegesít a dolog. Te nem tettél semmi rosszat. Úgy sajnálom, Bella.

- Semmi baj – vontam vállat. – Mindketten feszültek voltunk. Elvégre ez volt az első alkalom, hogy barátoknak kellett hazudnunk kettőnkről.

- Én csak… nem akarlak elveszíteni – mondta olyan csendesen, hogy ha kicsivel is távolabb lettem volna tőle, biztosan nem hallom meg.

Két tenyerem közé vettem az arcát és a szemébe néztem. – Nem fogsz – ígértem.

Edward végigsimított az arcomon, majd felém hajolt és olyan gyöngédséggel csókolt meg, mint talán még soha. Ajkai lassan simogatták az enyémeket, szinte alig megérintve azokat. Csókunk egy pillanatra sem szakadt meg, miközben felhúztam magammal az ágyra és úgy helyezkedtem, hogy a hátamra feküdjek, ő pedig fölém kerüljön.

Annyira jó volt magamon érezni a súlyát. A bőre érintését a kezem alatt. Az ízét a nyelvemen. És ekkor értettem meg igazán, hogy milyen hülye is voltam valójában. Most itt van és csakis az enyém, akkor meg mit számít, hogy miért alakult így?

Edward kezei finoman befurakodtak a pulcsim alá, majd lassan elkezdte felfelé gyűrni, hogy lehámozhassa rólam a ruhadarabot, majd azután a pólóm következett… ami alatt ott lapult egy pántos felső.

- Jesszus, hány rétegen kell még átverekednem magam? – panaszkodott Edward.

Hátravetett fejjel felnevettem. – Hideg volt odakint – védekeztem. – Ez alatt már csak a melltartóm van.

- Azt hiszem azzal még megbirkózom – vetette rám legkacérabb mosolyát.

És mivel így is tett, hamarosan már félmeztelenül feküdtem alatta, habár még mindig túlöltözve, hiszen rajta csak az az egy szál törölköző volt. Ezt úgy tűnt ő is felmérte, ugyanis nem vesztegette az időt, hogy teljesen lecsupaszítson.

Ujjai leheletfinoman, szinte alig érintve végigsimították meztelen bőrömet, a vállamtól egészen a combomig, miközben Edward olyan pillantással itta magába a látványt, mintha még sosem látott volna így. A tekintete tele volt imádattal és egy kis szomorúsággal is, amiből tudtam, hogy tényleg nagyon megbánhatta az előbbit.

Tenyeremet az arcára simítottam, hogy a szemembe nézzen. Próbáltam egyetlen pillantással a tudomására adni mindent, amit éreztem. Azt, hogy ebben a pillanatban nem is érdekelhetne kevésbé, hogyan lett az enyém, csak azt akarom, hogy örökké az maradjon. Úgy tűnt, megérthette szavak nélküli mondanivalóm, és a következő pillanatban lassú, szerelmes csókba hívta ajkaimat, olyanféle csókba, ami azt üzente, minden rendben lesz.

Mikor ajkaink elváltak egymástól, homlokát az enyémnek döntötte, nekem pedig elakadt a lélegzetem, ahogy megéreztem hosszú ujjainak gyakorlott mozdulatait a combjaim között. Edward elragadtatott pillantással figyelte az arcomat, miközben én szinte reszkettem és halk sóhajok hagyták el ajkaimat.

Mintha az agyam kikapcsolt volna és már nem is én irányítanám a mozdulataim, csípőm elkezdett az ujjainak ritmusára mozogni, Edward pedig puha csókokkal borította be a nyakamat, majd lassan felfelé haladt, míg el nem ért ajkaimhoz, ahol aztán az eddigiekkel ellentétben minden szenvedélyét belesűrítette csókunkba.

Annyira, de annyira szerettem őt ebben a pillanatban, és összeszorult a szívem, mikor arra gondoltam, hogy az imént megtörtént az első komoly veszekedésünk.

- Engedd el, Bella – suttogta a fülembe Edward, mintha csak a gondolataimban olvasna.

Engedelmeskedtem neki, és végre teljesen átadtam magam a kényeztetésének, aminek következtében egy perc múlva már pihegve, gyönyörtől ittasan próbáltam rávenni a szívemet, hogy visszaálljon a normális tempóra.

- Bella… - kezdte Edward.

- Cssh – hallgattattam el, ujjaimat a szájára téve. – Csak… ne mondj semmit.

Edward bólintott és apró csókot nyomott ujjaim végére, majd hirtelen megragadta a kezemet és maga fölé húzott, aztán felült velem – így most az ölében voltam. A szemébe néztem, miközben egyik kezem kibontotta a rajta lévő törölközőt és ujjaim rátaláltak merev vágyára. Ajkai enyhén szétnyíltak, mikor lassan elkezdtem mozgatni a kezem, de nem vette le rólam a tekintetét.

Kellemes borzongás futott végig a testemen intenzív pillantásától, és mikor már éppen azt hittem, hogy nem bírom tovább, Edward lassan lehunyta szemeit és halkan a nevemet sóhajtotta. Éreztem, hogy mennyire akar, és ettől hirtelen erősnek éreztem magam. Tudtam, hogy bármi is történik most, én irányítom.

Ajkaira hajoltam egy csókért, amit ő hevesen viszonzott is, én pedig fölé helyezkedtem és lassan – kínzóan lassan – magamba vezettem. Csókunk megszakadt, ahogy elakadt a lélegzetem. Helyette Edward szemeibe néztem és olyan tüzet láttam benne égni, mint talán még soha. Ráérősen kezdtem el mozogni, mert érezni akartam minden pillanatot.

Egy másodpercre sem szakadt meg közöttünk a szemkontaktus és az apró nyögéseken és zihálásokon kívül semmi más nem zavarta meg a szoba csöndjét. Az agyam egy hátsó részében felbukkant a gondolat, hogy még szerencse, hogy Angela és Ben a ház másik végében vannak.

Edward ujjai gyöngéden elkezdték a hátamat cirógatni, én pedig úgy éreztem, mindjárt túlcsordul a szívem, úgyhogy csak a nyakába temettem az arcom és próbáltam kiélvezni szeretkezésünk minden egyes pillanatát. Úgy éreztem, mindkettőnknek nagy szüksége volt most erre. Hogy nem csak szavakkal, de tettekkel is megnyugtassuk egymást.

Lassan, türelmesen szerettük egymást, míg mindketten el nem értünk a csúcsra. Majd vadul és szenvedélyesen. Aztán pedig a zuhany alatt. Így hát végül órákkal később aludtunk el, és a veszekedésünk addigra már csak távoli emléknek tűnt.

***

Másnap reggel igencsak feltűnő lehetett az alváshiány az arcunkon, ugyanis ahogy lebotorkáltunk a konyhába a kávé illatát követve, Angela felnevetett. – Úgy sejtem nem vagytok túl jó korán kelők – jegyezte meg.

- Nem igazán – vallottam be, elnyomva egy ásítást.

- Remélem azért az ágy kényelmes volt – mondta.

- Persze, minden kitűnő – felelte rögtön Edward hibátlan udvariassággal. – Az első éjszakán egy idegen helyen mindig nehezebb elaludni.

- Igen, ez igaz – bólogatott Ang. Persze ránk nézve nem volt igaz, mert mire eljött az alvás ideje, már annyira kimerítettük magunkat, hogy szinte azonnal megérkezett az álom a szemünkre.

- Na és mi a mai program? – érdeklődtem.

- Megejthetnénk azt a túrát, amit tegnap említettünk – mondta Ben. – Süt a nap és egész kellemes az idő, az erdő pedig gyönyörű ilyenkor.

- Jól hangzik – bólintottam mosolyogva, de közben az agyam hátsó részében már lejátszottam magamnak egy kis montázst arról, ahogyan össze-vissza botladozok az ágak és levelek között. Azt hiszem ehhez a túrázáshoz több kávéra lesz szükségem.

Miután elfogyasztottuk az isteni áfonyás palacsintákat, amiket Angela és Ben közösen készítettek, összepakoltuk a szükséges dolgokat és nekiindultunk a házat körülvevő hatalmas erdő felfedezésének.

Rengeteget nevettünk közben, és úgy tűnt senki sem bánja kicsivel lassabb tempómat, amit annak érdekében vettem fel, hogy ne essek hasra. Mikor pedig egy hatalmas talajon fekvő fatörzs került az utamba, Edward hátranyúlt a kezemért és mosolyogva segített át rajta, majd magához húzta a kezemet és megcsókolta. Széles mosoly kúszott az arcomra. Határozottan ki voltunk békülve a tegnap este után.

- Édesek vagytok – sóhajtotta Angela, aki előttünk járt Bennel, de látta a kettőnk közötti kis interakciót.

- Kösz, asszem – feleltem szégyenlősen. Nem tudom mit kell mondani, ha valakinek az „édességét” dicsérik.

- Milyen jó lehet, ha az embernek olyan párja van, aki lovagiasan átsegíti a vastag fatörzseken – sóhajtott még nagyobbat.

- Nem tudom mit izélsz – vont vállat Ben. – Átértél rajta, vagy nem?

- Hölgyeim és uraim, az én örökké romantikus barátom – nevetett Angela.

Késő délután értünk vissza a házhoz, és miután lepihentünk egy kicsit és átöltöztünk, mind a négyen leültünk a nappaliban, vendéglátóink pedig kipakolták az asztalra az összes alkoholt, amit találtak a házban.

- Veletek mindig ide lyukadunk ki – állapítottam meg nevetve.

- Mit mondhatnék, részeges egy társaság vagyunk – mondta kedélyesen Angela. – Élvezd ki, drága barátném, amíg még fiatalok vagyunk!

- Hallgass rá, Swan – kacsintott rám Edward. – Néha mindenkire ráfér egy alapos lerészegedés.

- Micsoda bölcs férjed van, Bella – jelentette ki Ben, aki ebben a pillanatban lépett be az utolsó üveggel. És egy dobozzal. Mint kiderült, volt nekik egy olyan ivós társasjátékuk.

Angela zenét tett fel, ami hangosan szólt a háttérben, miközben elkezdtük a játékot. Hamar bulihangulatba kerültem és nagyon úgy tűnt, hogy ez a többiekkel sem volt másként.

- Vajon hol van a legközelebbi detox? – kérdeztem pár kör után. A játéknak egyértelmű célja volt a minél előbbi lerészegedés.

- Valahol Manhattanben – nevetett Angela, apró kis röfögős hangokkal, mintha ez lenne a világ legviccesebb dolga. – Úgyhogy vigyázzatok, mert magunkra vagyunk utalva.

Még néhány kör után azonban a hangulat már a tetőfokán volt és valahogy elfelejtettük a játékot, Angela pedig felhúzott a kanapéról, hogy táncoljak vele. Nem tiltakoztam, a zene ritmusa kellemesen dübörgött az ereimben, és hagytam, hogy a fiúk lássák, ahogyan mi ketten idiótán ugrabugrálunk egy gyors számra. Abban a pillanatban egyszerűen nem érdekelt.

Azonban mint kiderült, részeg Edwardnak sem kellett a szomszédba menni egy kis hülyeségért, hamarosan már a bútorokon ugrálva táncolt nálunk sokkal hülyébben és mellé ordítva énekelt. 

Közben folyamatosan iszogattunk tovább, és az utolsó emlékem az, ahogyan Ben annyira nevet, hogy kizuhan a fotelből, Angela pedig hirtelen kirohan a szobából.

***

Valamiért úgy rémlett, hogy a kanapén szunyókáltam el, reggel viszont mégis az ágyban ébredtem. A fejem zúgott, a szám pedig teljesen kiszáradt. Eléggé nehezen, de valahogy sikerült mozgásra bírnom a testem és lebotorkáltam a nappaliba, ahol érdekes kép fogadott.

Angela éppen kávét készített, eközben pedig Edward és Ben ülő helyzetben szundikáltak édesen a kanapén egymás mellett.

- Mi történt? – kérdeztem rekedten, miközben Angela átnyújtott egy gőzölgő bögrét. Ő nem tűnt annyira nyúzottnak, mint én.

- Nos, lássuk csak. Miután kihánytam mindent és visszajöttem a nappaliba, te már ki voltál ütve. Ben a földön vihorászott, Edward pedig egy vodkásüvegnek vallott szerelmet. Aztán végülis Edward fölvitt téged az ágyba és úgy tűnt vége az estének, de aztán ez a két idióta folytatta az ivászatot. Én felmentem, de úgy tűnik őket itt érte az álom.

Válaszként mindössze egy morgás jött ki belőlem. Az egészből elég volt annyit felfognom elsőre, hogy én nem hánytam el magam senki előtt, aminek végtelenül örültem.

Hirtelen a csendbe hasított egy mobil hihetetlenül hangos csengése, mire én leborultam a konyhapultra és szüntelen morgásba kezdtem.

- Kapcsoljátok ki – panaszkodott Ben. – Kié ez?

- A tiéd, te szerencsétlen – kiabálta válaszul Angela, majd rám nézett. – Ki nem állhatjuk egymást, mikor másnaposok vagyunk.

Mindent megadtam volna, hogy megszűnjön ez az istentelen fülsüketítő zaj, így hát mintha az angyalok kórusa váltotta volna fel, mikor Ben végre feltápászkodott és kilépett a teraszra a telefonjával együtt. Edward ebben a pillanatban ült le mellém. Ő inkább tűnt álmosnak, mint másnaposnak.

- Komolyan csak én érzem magam ilyen ramatyul? – méltatlankodtam.

- Még soha életedben nem ittál annyit, mint tegnap este, Swan – felelte Edward. – Úgyhogy nem túl meglepő. De legalább jobban bírtad Angelánál.

- Dörgöld csak az orrom alá – zsémbelődött az említett. Egy perccel később Ben is csatlakozott hozzánk és csendesen szürcsölgettük a kávénkat mind, halkan beszélgetve. Habár én leginkább csak fetrengtem a pulton.

Órákkal később indultunk haza, miután Edward kért nekem egy fájdalomcsillapítót és megitatott velem egy csomó vizet. Estére szerencsére már sokkal jobban voltam és azon gondolkodtam, hogy mennyi minden történt egyetlen hétvége alatt. A veszekedés, a békülés, a kellemes kikapcsolódás a barátokkal és az este, amikor láttam Edwardot egy asztalon állva énekelni. Másnaposság ide vagy oda – már ezért megérte.