39. fejezet

Sziasztok! :)
Hát először is, tényleg köszönöm, hogy írtatok az előző fejezethez. Remélem, akinek van ideje elolvasni egy-egy fejezetet, annak most is van egy plusz perce arra, hogy írjon véleményt, mert tényleg sokat jelentenek ám. ;) Novembertől nekem irány vissza dolgozni, úgyhogy nem hiszem, hogy ezentúl is ennyire elkényeztetlek titeket a friss gyakoriságával, de azért próbálkozom majd. :D
Abellana

(Edward)

Alice-szel álldogáltam a helyiség egyik sarkában, miközben mindketten Jasper-t figyeltük. Sorban mentek oda hozzá az emberek, hogy gratuláljanak vagy hogy dedikáltassák a könyvüket. A mai napon jelent meg ugyanis Jasper regénye és ezt ünnepelte meg a kiadója. Az előzetes kritikák nagyon jók voltak, úgyhogy nem csoda, hogy mindenki akart vele váltani egy-két szót.

- Szóval ilyen az írófeleségek élete – sóhajtott Alice. – Hogy bírják ki?

- Fel a fejjel, Ali. Biztos nem lesz mindig ilyen – biztattam.

- Tudom, tudom – legyintett. – És félre ne érts, annyira örülök a sikerének. Nincs még egy olyan ember, aki ennyire megérdemelné. Csak mostanában ő folyton dolgozott, én meg folyton tanulok. Alig látjuk egymást. Frusztráló az egész.

Alice néhány pillanatra elhallgatott, majd a fejéhez kapta a kezét.

- Basszus, annyira hülye vagyok! Nem akarok épp neked panaszkodni.

- Köszi, Alice – motyogtam savanyúan.

- Tudod, hogy értem…

- Nyugodtan panaszkodhatsz nekem – feleltem. – Sőt, imádom amikor az emberek körülöttem panaszkodnak. Elnyomja a saját nyomoromat.

- Akkor annyit panaszkodom majd, hogy időd sem lesz mással foglalkozni – szorította meg a karomat.

- Remek barát vagy – mondtam, mire mindketten elnevettük magunkat.

Nem sokkal később Jasper végre el tudott szabadulni egy kicsit és odajött hozzánk. – Na, mit gondoltok? – kérdezte, miközben magához szorította a feleségét.

- Zseniális volt, bébi – lelkendezett Alice. – Hemingway labdába sem rúghat melletted.

- Hát szegény még a születésem előtt meghalt, úgyhogy esélye sem volt – felelte Jasper, majd elmosolyodott és egy csókot nyomott Alice arcára.

- Nem is tudom, Jazz – vontam vállat. – Beleírhattál volna egy-két autós üldözést vagy ilyesmi, néhol elég uncsi volt.

- Tudom, hogy csak viccelsz, de azért utállak – nézett rám a legjobb barátom.

- Nem is – ellenkeztem. – Imádsz engem. Minden nap minden pillanatában csakis én járok a fejedben.

- Hát ilyen átlátszó vagyok? – kérdezte.

- Na jó, most már hagyjátok abba, mert kezdek megijedni – szólt ránk Alice.

- Nagyszerű volt, Jazz. Természetesen – mondtam ezúttal komolyan. – Csak nem akarom, hogy elbízd magad.

- Rögtön gondoltam – vigyorgott Jasper.

Én már nem maradtam sokáig ezután, tudtam, hogy Alice most már nélkülem is meglesz. Másnapra ők ketten egy lazább partit terveztek a saját lakásukban, hogy a barátaikkal is megünnepelhessék Jasper sikerét.

Mikor kiléptem az épületből, le akartam inteni egy taxit, de meggondoltam magam. A szokásosnál kicsivel melegebb volt az október esti levegő és úgy döntöttem, jól esne kiszellőztetni a fejem, így hát inkább sétáltam. Persze azt sem bántam, ha elodázhatom a pillanatot, amikor belépek az üres lakásba. Minden napnak ez volt a legrosszabb pontja, és még mindig nem szoktam hozzá.

Pár hete elgondolkodtam azon, hogy esetleg eladom ezt a lakást és keresek egy másikat. Hiszen itt minden Bellára emlékeztetett. Őelőtte ez csak egy jól berendezett, de elég lelketlen hely volt. És utána is az. Komolyan eljátszadoztam a gondolattal, de végül úgy döntöttem, hazamenni minden este egy olyan lakásba, ahol semmi sem emlékeztet Bellára, még rosszabb lenne. Ezzel talán csak a saját dolgomat nehezítem, de még nem voltam képes teljesen elengedni őt.

Végül persze csak elérkezett a pillanat, amikor hazaértem. Péntek este volt, és ilyenkor a szokásos hétköznap esti egy üveg sörnél többet is megengedtem magamnak. Így mégiscsak elviselhetőbb lett a magány. Bár nem mindig. Némely napokon az alkohol sötét gondolatokat és önsajnálatot hozott magával, mintsem megnyugvást. De ma este szerencsére az utóbbit.

***

Másnap miután sikerült felébrednem és elűznöm a fejfájásomat, a délután azzal telt, hogy otthon dolgoztam, este pedig természetesen Alice és Jasper partijára mentem. Mikor azonban odaértem, Alice szokatlan szerelésben nyitott ajtót. Rózsaszín dzseki volt rajta, pöttyös sállal meg valami retró szemüveg. Úgy nézett ki, mintha a 60-as évekből lépett volna elő.

- Ez meg… micsoda? – kérdeztem köszönés helyett.

- A jelmezem – válaszolta, mintha ezt még a hülyének is tudnia kellene. – És te mi a frász vagy?

- Alice, te meg mi a francról beszélsz?

Ekkor beléptem a lakásba és észrevettem, hogy voltak minimum ötvenen és mindenki idióta hacukában parádézott.

- Ugye nem felejtetted el? – kérdezte Alice fenyegető hangon, miközben mutatóujját a képembe tolta. – Direkt mondtam neked még vagy egy hete, hogy jelmezben gyere!

- De hát csak Jasper könyvét ünnepeljük! – ellenkeztem.

- Ja – bólintott Alice. – Egy elő-halloweeni bulival. Többször is szóltam neked.

- Hát akkor az agyam biztosan megkímélt ettől az információtól – vágtam rá. – Tudod, hogy utálom a beöltözősdit.

Alice frusztráltan morgott egyet. – Néha olyan begyöpösödött tudsz lenni! Áh, érdekel is engem! Keresd meg Jaspert, én házigazdáskodom.

Így is tettem és egy perc sem telt bele mire megláttam Jaspert.

- Nem vettél jelmezt? – tárta szét a karját. – Alice látott már? Ki fog nyírni!

- Már megtörtént – feleltem. Végignéztem a legjobb barátomon, aki egy fekete köpenyt és vámpírfogakat viselt. – Nagyon ötletes.

- Óh, köszi – mosolyodott el Jasper, mintha tényleg megdicsértem volna.

- Próbáltam szarkasztikus lenni – magyaráztam. – Tök hülyén nézel ki.

- Hogy te milyen egy angyal vagy – legyintett Jasper.

Az ugratásom ellenére töltött nekem egy italt, én pedig közben végigpásztáztam az embereket. – Szóval – köszörültem meg a torkom. – Vártok még vendégeket?

- Nem tudom, biztos van olyan, aki nincs még itt – vonta meg a vállát Jasper. Ekkor mintha eszébe jutott volna valami, összevonta a szemöldökét és az arcomat kémlelte. – Ő nem tudott eljönni, ha erre gondolsz.

- Csak kérdeztem – vontam vállat én is, mintha nem lenne nagy dolog. Pedig egész nap az járt a fejemben, hogy mi van, ha ő is itt lesz. Féltem egy kicsit a lehetséges találkozástól, de közben izgatott is voltam. Úgy tűnik a semmiért.

A buli egész jó volt, annak ellenére, hogy mindenki azt kérdezgette, miért nem vagyok beöltözve. Mikor kicsit elegem lett az emberekből és el akartam vonulni néhány percre, benyitottam az egyetlen olyan helyiségbe, ahol tudtam, hogy nem lesz senki. A hálószobába. Leültem Alice asztalához és kifújtam a levegőt. Ekkor jöttem rá, hogy legbelül végig reménykedtem benne, hogy esetleg ma láthatom. Néha annyira hiányzott, hogy az már fájt. Kétségbeesetten ébredtem rá megint, hogy milyen elveszett vagyok mostanság.

Néhány perc múlva úgy döntöttem, ideje újra szocializálódni, de akkor megpillantottam valamit. Az asztal fölött a falon volt egy kis rész, ahova Alice polaroidokat ragasztgatott. Láttam már néhányszor ezeket a képeket. Ő és Jasper, család, barátok… némelyiken én is rajta voltam. De volt ott egy új kép is, amit eddig sosem láttam. Alice és Bella a kamerába mosolyogtak, a háttérben pedig csak a ragyogó kék ég és néhány pálmafa látszódott. Megbűvölve bámultam a képet, talán még a szám is tátva maradt közben. Mikor azonban hirtelen kinyílt az ajtó, majdnem felugrottam ijedtemben.

- Edward? Hát veled meg mi történt? – érdeklődött Alice.

- Csak, öhm… kicsit ki akartam szabadulni az emberek közül – magyaráztam.

- Oké – vont vállat, majd az asztal egyik fiókjában kezdett keresgélni valamit. – Valaki elvágta az ujját és emlékszem, hogy volt még itt egy doboz ragtapasz.

Ekkor vette észre, hogy az én figyelmemet mi kötötte le és követte a tekintetem. – Mikori ez a kép? – kérdeztem.

- Óh. Augusztusban készült. Bella és én elmentünk Los Angelesbe egy hétvégére.

- Értem – feleltem halkan. Alice a vállamra fektette a kezét és biztatóan megszorította. – Nem tudom mit csináljak. Próbálok túllépni, de… láthatóan neki sokkal jobban megy.

- Ha hiszed, ha nem, neki is nagyon fáj – bizonygatta Alice. – És ez különben sem valami verseny, hogy ki tud előbb túllépni a másikon. Csak koncentrálj magadra, Edward. Mert ha azt hiszed, hogy az élet csak Bellával élet, akkor tényleg csinálnod kell valamit. Meg kell találnod önmagad. Akárcsak neki saját magát. Kezdd mondjuk azzal, hogy ne szenvedj itt egyedül. Gyere ki és vegyülj el az emberek között.

- Jól van – sóhajtottam. – De ha még egyszer megkérdezi valaki, hogy miért nem vagyok jelmezben…

- Akkor megmondom nekik, hogy azért, mert egy fásult öreg úr vagy – szólt közbe Alice.

***

Pár nappal később meglátogattam a húgomat, aki már a terhessége végén járt, éppen ezért amikor Emmett dolgozott, valaki mindig volt nála hogy segítsen Brady-vel, és habár ez a valaki többnyire az anyám volt, ma én voltam a soros.

Mikor Rosalie ajtót nyitott, majdnem leesett az állam. És ezt ő is észrevette.

- Ha most megjegyzést teszel a méretemre, én esküszöm, hogy képen töröllek – mondta rögtön, miközben beléptem az otthonába.

- Eszembe se jutott – hazudtam. – Különben is, ragyogsz. Jól áll neked a kismamaság.

Rose lehuppant egy kényelmes fotelbe és megsimogatta a pocakját. – Értékelem, hogy mind hajlandóak vagytok füllenteni – nevetett.

- Már nagyon közel jársz, igaz? – kérdeztem, miközben leültem vele szemben a kanapéra.

- Bizony. Még pár hét és lesz egy unokahúgod is – mosolygott rám.

- Alig várom – feleltem őszintén. – Apropó, hol van Brady?

- Még szunyókál. Örülök, hogy itt vagy, Edward. Mármint azért is, mert segítesz, de igazából beszélni is akartam veled.

- Miről? – kérdeztem óvatosan. Ha Rosalie beszélni akar az emberrel, az sokszor nem jól sül el.

- Nem láttad azóta Jacob Black-et, ugye?

Nem kellett részleteznie, hogy mikor is volt az „azóta”. Mikor Jacob kiszivárogatta a történetünket, hogy tönkretegye az életem. Persze azután én magam tettem tönkre. – Persze, hogy nem – feleltem Rose-nak.

- Emmett összefutott vele egy konferencián nemrég – magyarázta. – Olyanokat mondott neki, hogy direkt bujkálsz előle, meg hogy ő nyert. Tudod, a szokásos elmebajai.

Összeszorítottam a fogam. – Meg tudnám ölni – sziszegtem.

- Hát éppen ez az! Mármint nem azt javaslom, hogy öljük meg – tette hozzá Rose gyorsan. – De mint tudod, mikor először beszélt rólad a sajtónak… eredetileg tönkre akartam őt tenni. Csak aztán jött apa azzal a szöveggel, hogy mi nem olyanok vagyunk, blablabla. – Bólintottam, jelezve hogy emlékszem. – Nos, sokat gondolkodtam azóta. És arra jutottam, hogy mi már felnőttek vagyunk. A magunk urai. Jacob Black pedig átlépett egy határt.

- Mire célzol? – vontam össze a szemöldököm.

- Nos, kedves bátyám… mit szólnál ha elintéznénk Jacob Black-et? Csak bólints és én máris ráállítom a legjobb embereket. Az összes lehetséges szennyet előkotorják az életéből.

Tátott szájjal néztem Rose-ra. Tulajdonképpen a maga furcsa módján ez egy elég kedves ajánlat volt tőle. És hát mi tagadás, én is belefáradtam abba, hogy örökké én legyek a jófiú, míg ő folyton csak ellenem áskálódik. Igen is megérdemelte, hogy visszavágjunk neki.

- Benne vagyok – bólintottam. – Csináljuk ki a szemétládát!

Rosalie elmosolyodott, és pont abban a pillanatban mintegy végszó gyanánt a mellette lévő bébiőr hangszórójából felhangzott Brady sírása. – Úgy tűnik, valaki ébredezik – jelentette be. – Mindjárt jövök.

Miközben Rose a babához ment, elégtétellel gondoltam arra, hogy végre a kezünkbe vesszük az ügyet. Szerettem a családomat. Szerettem, hogy becsületes és dolgos emberek. De nem mindig értettem velük egyet. Én hittem abban, hogy Blacknek bűnhődnie kell.

Pár perc múlva Rosalie visszatért, ezúttal az unokaöcsémmel a karjában. Felnevettem, mikor megláttam, és egyben ekkor esett le, hogy ma október 31-e van. Brady ugyanis egy aprócska Popeye jelmezben volt.

- Hát ez nagyon édes. Na gyere ide, te kis vasgyúró – gügyögtem neki hülyén, miközben átvettem Rosalie-tól. – Ezt tuti, hogy Emmett-től kapta.

- Nem tőle – rázta a fejét Rose. – Habár utána már nagyon sajnálta, hogy nem neki jutott eszébe.

- Azt sem tudom elképzelni, hogy te ilyet vennél neki – mondtam.

- Nem is tőlem kapta, de én is rögtön beleszerettem ebbe a jelmezbe, amikor megláttam. Nincs cukibb, mint egy baba Halloween kosztümben – jelentette ki Rose, majd kis habozás után újból megszólalt. – Igazából… ezt Bellától kapta.

Erre felkaptam a fejem. – Szeptember elején felhívott – magyarázta. – Néha fel szokott jönni. Segít Brady-vel. Én meg segítek neki egy-két dologgal, ami jól mutat majd a jelentkezési lapján.

- Én… nem is tudtam. Mármint hogy találkozgattok – habogtam döbbenten.

- Nem nagyon tudtam, hogy szóljak-e neked – vont vállat. – Nem akartam egyszer csak kinyögni, hogy „hé Edward, amúgy képzeld, néha Bellával lógok.” De végül is Brady nagynénje volt, mikor ő megszületett, úgyhogy…

- Nem kell magyarázkodnod, Rose – mosolyogtam rá. – Megértem.

Tényleg megértettem, de ugyanakkor féltékeny is voltam. Mindenkire, aki tartja vele a kapcsolatot és tudja, hogy mi történik vele nap mint nap. Furcsa volt belegondolni, hogy míg én semmit sem tudok róla többé, a családom és a barátaim életének attól ő még ugyanúgy a része maradt. Még Rosalie életének is. Ez volt az igazán megdöbbentő.

***

Teltek múltak a napok, nagyjából ugyanúgy mint eddig, azzal a különbséggel, hogy tényleg próbáltam egy kicsit kizárni Bellát a fejemből és magamra koncentráltam. A húgom Jacob Black-hadművelete egész jó figyelemelterelésnek bizonyult, de mikor már vagy egy hete nem történt semmi, kezdtem elcsüggedni. Rosalie persze azt mondta, ez csak annyit jelent, hogy Black titkai mélyebben rejtőznek. Jelentsen ez bármit is.

Eközben közeledett a hálaadás és a karácsonyi szezon, na meg Rosalie szülésének az időpontja is, ezért hát feladtam, hogy még ebben az évben látni fogom Jacob bukását. Egészen addig, míg november közepén egy napon Rose felhívott azzal, hogy másnap reggel első dolgom legyen átbogarászni a New York Times-t. Attól féltem, hogy megint rólam írnak valamit, de ő megnyugtatott, hogy ennél valami örömtelibbet fogok találni.

És igaza is lett. Egy aprócska cikk volt az, amit találtam – mert hát mégis csak Jacob Blackről beszélünk, nem valami hírességről, akármennyire is kielégítő lett volna egész oldalas cikkben látni a megsemmisülését. A cím annyi volt: „A New York-i üzletembert lecsukják adócsalás miatt”. Majdnem kiköptem a kávémat, mikor megláttam, hogy Jacobról van szó, de igazából a sok mocsoksága mellett egy ilyen dolog már nem tudott meglepni. Még aznap visszahívtam Rosalie-t, hogy megkérdezzem, el tudnánk-e juttatni egy kis csomagot Blacknek.

Másnap ott ültem a húgom mellett, aki már majd’ kipukkant és az ágyhoz volt kötve a terhessége utolsó napjaiban.

- Bárcsak láthatnám az arcát, amikor megkapja – mondta vágyakozva.

- Ne is mondd – nevettem. Én is azt kívántam, bár légy lehetnék a falon, mikor Jacob Black kinyitja a kis dobozkát, amiben egy szappan lapul, mellette pedig egy papíron az üzenet: Azt javaslom, odabent ne hajolgass. Üdvözlettel, Edward Cullen.

- Tudod, Edward… - kezdte Rose. – Nem hiszem, hogy tényleg azt csinálják a börtönben, ha valaki lehajol a szappanért.

- Nem ez a lényeg, Rose. Hanem az, hogy enyém az utolsó szó.

- Igaz – bólintott. – Ha nem lennék várandós, most koccinthatnánk pezsgővel. De maximum dobozos almalevet tudok felajánlani.

- Így is elég édes a káröröm – feleltem nevetve, majd a hasára mutattam. – Inkább azt mondd meg, hogy ez meddig tart még. Világrekordra hajtasz?

- Igazából alig várom már, hogy itt legyen a karjaimban – sóhajtott Rose. – Amióta megtudtam, hogy terhes vagyok, minden nap csupa aggodalom. Végig attól féltem, hogy történni fog valami rossz.

- Hé – fogtam meg a kezét. – Minden rendben lesz, és idén karácsonykor már két babával ünneplünk.

Rose visszaszorította a kezem. – Köszönöm, Edward. Nem mondtam neked, de sokat jelentett, hogy itt voltál velem és támogattál. Azok után, ami tavasszal történt, hát… nem tudtam, hogy megbocsátasz-e még valaha.

- Mindketten rosszul kezeltünk néhány dolgot – feleltem. – Na jó, én sokkal inkább, mint te. Valójában én is köszönettel tartozom neked. Ha te nem jársz közben, még mindig csak epekednék Bella után anélkül, hogy valaha is megismertem volna. És habár a dolgok nem értek jó véget, így is volt vele majdnem egy egész csodálatos évem. Ezért pedig valahol te vagy a felelős.

Rosalie rám mosolygott és azt hiszem mindketten kezdtünk rájönni, hogy a testvéri kötelék közöttünk most erősebb, mint valaha. Én pedig arra ébredtem rá, hogy történjen is akármi, nem vagyok egyedül.