37. fejezet

És végre itt van! Először is köszönöm nektek a jókívánságokat meg a véleményeket :) Azt tudnotok kell, hogy most teljes egészében éltem az írói szabadsággal, ugyanis még sosem váltam el, Amerikában meg pláne nem váltam még el. Elég szomorú lett ez a rész, de ne búsuljatok, lesz ez még ennél sokkal jobb is.
Abellana

(Edward)

Mikor este kiléptem az irodámból és megláttam, hogy már csak néhány ember lézeng az egész irodában, kezdtem megkönnyebbülni, hogy esetleg megúszom ezt az egy estét szánakozó pillantások nélkül.

Pár napja került nyilvánosságra a hír, hogy Bella beadta a válókeresetet. Az újságok és pletykaoldalak csak találgatni tudtak. Néhányan arra jutottak, most, hogy már nem titok többé a házasságunk természete, már nem volt értelme tettetni és ezért válunk el. Mások arra tippeltek, hogy Bella megelégelte a rá irányuló figyelmet. A jóindulatúbb weblapok csak siránkoztak, amiért véget ért a tündérmese. Én pedig akárhova is mentem, fürkésző és sajnálkozó tekintetek követtek.

Most is éppen, hogy a lifthez értem, mikor egyszer csak felbukkant mellettem Emmett, amit azzal jelzett, hogy hatalmasat sózott a vállamra. – Eddie, fiam… csak nem haza indulsz?

Száraz pillantást vetettem rá. – Kitaláltad – morogtam. Mindketten beszálltunk a liftbe.

- Minek mennél haza ilyen korán? Üljünk be valahova egy sörre!

- Semmi kedvem hozzá, Emmett – feleltem.

- Tudom – sóhajtotta. – De mostanában semmihez sincs kedved, akkor meg nem tök mindegy? Jobb, mint egyedül lenni abban a nagy lakásban.

- Képzeld, évekig éltem egyedül abban a nagy lakásban. Nagyfiú vagyok már. Neked pedig haza kéne menned a családodhoz.

- Valójában Rosie erősködött, hogy mozdítsalak már ki – magyarázta. – És igaza is van. Ez megy hetek óta. Dolgozol, aztán hazamész, aztán reggel autóba ülsz és újból dolgozni jössz. Ez nem mehet így tovább.

- Pedig egész jól működik – replikáztam.

- Ja, azt látom. Olyan vagy, mint egy élőhalott.

- Mindig értékelem a bókjaidat, Emmett, de most túl fáradt vagyok ehhez. Hazamegyek. Neked pedig jó éjt.

Szerencsére éppen ekkor nyílt ki a lift ajtaja, így hát hatásosan faképnél hagytam a sógoromat. Értékeltem, hogy a szeretteim segíteni akarnak, de rajtam most nem lehetett segíteni.

Mikor hazaértem, rögtön leszedtem magamról a fojtogató nyakkendőt és a hűtőhöz lépve kivettem egy üveg sört. Egy másodperc után meggondoltam magam és inkább valami erősebbért nyúltam: töltöttem magamnak egy pohár whiskey-t. Lehuppantam a kanapéra és már éppen kezdtem volna elmerülni önsajnálkozó gondolataimban, mikor megcsörrent a mobilom. Láttam, hogy Jenks az és egykedvűen fogadtam a hívását.

- Mr. Cullen… beleegyezett – jelentette be Jenks, amint beleszóltam a telefonba. Ez már rögtön felkeltette a figyelmem.

- Mikor?

- A kedd délután megfelelne? Ez a legközelebbi megfelelő időpont Ms. Swan számára – magyarázta.

- Rendben – feleltem. – Köszönöm, Jenks.

- Ez a munkám, uram – mondta örökké üzleties hangján, amivel a nővéremre emlékeztetett.

Nagyon kíváncsi voltam, hogy „Ms. Swan” miért csak kedden ér rá, és tompa fájdalmat éreztem a szívemben, amiért többé nem tudhatom, hogy mit csinál éppen. Nagy volt a kísértés, hogy felhívjam Alice-t és kikérdezzem, de nem tettem. Attól tartottam, a válasz még jobban fájna.

Ezek után az idő kínkeserves lassúsággal kúszott előre keddig. Időközben átestem egy hihetetlenül kínos családi vacsorán is, ahol mindenki úgy nézett rám végig, mint egy halálraítéltre. Egy szóval az életem mostanság maga volt a vidámpark.

Ezernyi érzelemmel virradt rám végül a kedd reggel. Ideges voltam. Féltem, hogy Bella túl boldognak tűnik majd. Féltem, hogy Bella túl boldogtalannak tűnik majd. Mindeközben pedig mintha minden idegsejtem megérezte volna, hogy újra látni fogom őt. Mindennél jobban látni akartam.

Előbb jöttem el a munkából és azonnal Jenks irodájához mentem. Ott találkoztam a családunk egy másik ügyvédjével is, aki az én oldalamat képviselte a válás alatt. Nem mintha szükségem lett volna rá. Tudtam, hogy Bella nem akar semmit a vagyonomból, és ha még akart is volna, én bármit megadnék neki.

- Mr. Cullen – biccentett az ügyvéd tiszteletteljesen, miközben megrázta a kezem.

- Scott – viszonoztam a biccentést.

- Sajnálom, hogy ilyen körülmények közt kell újra találkoznunk – mondta. Nem láttam a családunk ügyvédeit túl gyakran, ami szerencsés volt, mivel ha velük kellett tanácskozni, az sokszor azt jelentette, valami baj van. Főként csak Jenks-szel találkoztam eddig, mivel ő volt a kiemelt ügyvédünk, ő ismert minket a legjobban. Ezért is bíztam Bellát őrá.

- Uraim, most már bemehetnek – mosolygott ránk Jenks titkárnője, majd bevezetett minket az irodájába.

Nem számítottam rá, hogy Bella is ott vár már minket. A szemeim rögtön rátapadtak, még aközben is, hogy kezet fogtam Jenks-szel. Újra látni őt olyan volt, mintha hirtelen megint kapnék levegőt. Gyönyörű volt, a testhez simuló kék ruhájában úgy festett, mint egy igazi, komoly ügyvédnő.

Csak pár pillanatig nézett a szemembe, miközben mind leültünk egymással szemben. Jenks szólalt meg először, nem vesztegetve az időt. – Szóval, Mr. Cullen és Ms. Swan, ahogy az tudják…

- Mrs. Cullen – szakítottam félbe.

- Hogy mondja? – kérdezett vissza Jenks értetlenül.

- Tudtommal még nem váltunk el hivatalosan, tehát Mrs. Cullennek kéne szólítania a feleségemet – magyaráztam.

Bella a szemeit forgatta, de nem szólalt meg. – Mr. Cullen, minden tiszteletem az öné, de hadd emlékeztessem, hogy mit kért tőlem, mielőtt elkezdődött a válás folyamata. Azt szerette volna, ha minden a lehető legsimábban megy, mégpedig Ms. Swan – vagy ha úgy akarja, Mrs. Cullen – kedvéért. Tehát nem gondolom, hogy az ilyen semmiségeken kéne fennakadnunk. Ezen kívül úgy érzem, hogy ügyfelem jobban szereti a Ms. Swan megszólítást, ezért én ezt fogom használni.

Hát ezt kétségkívül megkaptam. Egy szó sem jött ki a számon, de láttam, ahogyan Bella a lehető leghalványabban elmosolyodik Jenks feddő szónoklatára.

- Tehát, – folytatta Jenks – ahogyan azt tudják, azért vagyunk most itt, hogy megbeszéljük mi fog történni az elkövetkezendő hetekben és hogyan intézhetjük ezt a válást olyan gyorsan és diszkréten, ahogy csak lehetséges.

Az ügyvédek lenyomták nekünk a jogi szöveget, amiből annyit vettem ki, hogy a házasság előtti szerződés sok macerát megkímélt nekünk. Bella határozottan elutasította, hogy bármit is kapjon a családom vagyonából, még azt is, ami a szerződésünk szerint hivatalosan járna neki. Mikor kiderült, hogy ezt nem adhatja csak úgy vissza, úgy döntött, eladományozza az összeget. Dühös voltam a makacssága miatt, de csodáltam is az önállóságát és megnyugtatott annak a számlának a tudata, amit az ő nevére nyitottam és Charlie-ra bíztam.

Végül egy óra után Jenks felállt. – Ezennel végeztünk is mára – jelentette be. – Legközelebb akkor kell találkozniuk, mikor végleg aláírják a válási papírokat és hivatalosan is elválnak útjaik.

Bellára pillantottam, de még mindig nem tudtam leolvasni az arcáról semmit. Mikor kiléptünk az irodából, hagytam magamat lemaradni egy kicsit az ügyvédek mögött és finoman megfogtam Bella karját. – Beszélhetnénk egy kicsit? Négyszemközt?

Apró habozás után bólintott. Karba tett kézzel megállt előttem, várakozó arckifejezéssel. – Csak szerettem volna megtudni, hogy jól vagy-e – magyaráztam. – Mindened megvan?

- Nem kell aggódnod miattam, Edward – felelte. – Gondoskodom magamról.

- Ebben nem kételkedem – mondtam. – Csak tőled akartam hallani.

Bella arca egy kicsit meglágyult. – Hát… megvagyok, azt hiszem. A barátaim sokat segítenek. És szereztem állást is.

- Máris? Mit dolgozol?

- Egy könyvtárban vagyok, részmunkaidőben – válaszolt a kérdésemre.

- Jobbat nem is találhattál volna – feleltem mosolyogva.

- Hát igen – mosolyodott el ő is. – Szeretek ott lenni.

Néhány pillanatig csend telepedett közénk, mígnem Bella újra megszólalt. – Ideje lenne mennem.

- Hát persze – bólintottam. Viszont Bella nem mozdult, csak állt ott még pár másodpercig és az arcomat fürkészte.

- És te… te hogy vagy, Edward? – kérdezte végül.

Nem tudtam, mit mondjak erre. Felelhetném azt, hogy jól vagyok. Egyszerű, ártalmatlan hazugság. Vagy elmondhatnám az igazat is, hogy úgy érzem, mintha kitépte volna a szívemet és minden nap azon taposna. De nem akartam neki fájdalmat okozni ezzel a válasszal.

- Hát… próbálom folytatni az életemet. Csak azt nem tudtam, hogy ennyire nehéz lesz.

Próbáltam mosolyogni, hogy ne tűnjön olyan komolynak a válaszom, de Bella látta rajtam a fájdalmat és én is láttam rajta, hogy ez mennyire bántja őt. Közelebb léptem hozzá és egy aprócska csókot nyomtam a homlokára. – Vigyázz magadra, Swan – mondtam halkan, majd hátat fordítottam és elsétáltam, mielőtt szomorú pillantása felemészthette volna a szívemet.

***

- Még egyet igyál, nem fog megártani – erősködött Jasper, miközben a pasas a bárpult mögött egy újabb kört rakott elénk.

- Mindig ezt mondod – forgatta a szemeit Alice. – Aztán én viszlek haza mindkettőtöket darabokban.

- De hát szüksége van rá! – vitatkozott legjobb barátom. – Hamarosan elvált férfi lesz.

- Nem tudom mit old meg ezen, ha leissza magát a sárga földig – replikázott Alice.

- Hé! – szóltam közbe. – Ne beszéljetek úgy rólam, mintha itt sem lennék.

- Szerintem te már legalább két itallal ezelőtt elhagytál minket lélekben – nézett rám sandán a legjobb nőnemű barátom.

- De hát szükségem van rá! Hamarosan elvált férfi leszek.

Alice puffogott még egy kicsit, de természetesen nem akadályozott meg minket abban, hogy lecsússzon az újabb ital. Tudtam, hogy mi a baja. Nem értett egyet vele, hogy így fojtsam el az érzéseimet. Pedig most tényleg nagy szükségem volt rá. Ezért is nem utasítottam el Jasper meghívását ma egy kis kocsmázásra. Elegem lett az egyedüllétből.

Valamivel később, miközben hazafelé taxiztunk, Jasper bealudt mellettünk a hátsó ülésen. Alapjában véve bírta az alkoholt, de ma tényleg sokat ivott és ráadásul mostanában nagyon sokat dolgozott a megjelenni készülő könyve miatt.

- Igazából, Alice… - kezdtem – te még nem is nagyon mondtad el a véleményed erről az egészről. Úgy tűnik mindenki akit ismerek Bellának ad igazat. De te ezt még meglepő módon nem dörgölted az orrom alá.

Alice nagyot sóhajtott.

- Szerintem tök hülyék vagytok – felelte végül. – Harcolnotok kellett volna egymásért foggal és körömmel, mikor még megvolt rá az esélyetek. De hagytátok az egész helyzetet egy olyan pontra sodródni, ahonnan már nem lehet csak úgy visszajönni. Úgyhogy igazából csodálom Bellát, amiért ezt felismerte és mert lépni.

- Miért van az, hogy mindenki – még a saját családom is – jó ötletnek tartja, hogy a feleségem elhagyott? Nem az én oldalamon kéne állnotok?

- Itt nincsenek oldalak, Edward – mondta Alice bosszúsan. – Ami nem működik, az nem működik és nem lehet erőltetni. Ezt hamarosan te is be fogod látni és akkor rájössz, hogy Bellának igaza volt.

- Nem tudom, hogy valaha is eljön-e az a nap – sóhajtottam. – Őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan tovább. Bella az egész életem. Nélküle el vagyok veszve.

Alice megenyhülve szorította meg a kezem. – Majd megtanulsz újra nélküle élni – ígérte. – És egy napon már nem fog ennyire fájni.

Visszaszorítottam a kezét. – Kösz, Ali.

***

Teltek-múltak a hetek, velük együtt a szülinapom, na meg persze az első évfordulója annak, hogy Bella és én összeházasodtunk. Azzal viccelődtem, hogy illene felhívnom Bellát és boldog házassági évfordulót kívánni neki. Hihetetlen, hogy pár hónapja még azt terveztük, hogy rendezünk egy igazi esküvőt csak a családnak és a legközelebbi barátainknak.

Azért próbáltam valamennyire normálisan folytatni az életem. A szülinapomon Esme különösen kitett magáért, az egész család összegyűlt a szüleimnél és mind próbáltunk úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Utána Jasper, Alice és néhány régebbi barát elvittek bulizni. Legalább egy kicsit sikerült elfeledkeznem Belláról, de minden nevetésem fakó és hamiskás volt.

Hamarosan beköszöntött a július, vele pedig egy üzenet Jenks-től. Megvolt az utolsó találkozónk időpontja. Amikor is aláírjuk a válási papírokat és hivatalosan is semmi közünk már egymáshoz.

Mikor elolvastam az üzenetet, hirtelen mintha ezernyi súlyos kő nyomta volna a mellkasomat. Hiába tudtam mindvégig, hogy egyszer ez is eljön, most rettegéssel töltött el a gondolat, hogy nem kerülhetem el többé.

A kijelölt napot megelőző éjszakát legszívesebben alkoholos mámorban töltöttem volna, de úgy döntöttem, inkább felülkerekedem ezen és igazi felnőttként viselkedem. Persze ezután egész éjjel álmatlanul dobáltam magam az ágyban.

Reggel olyan nyomorultul éreztem magam, mint még soha. Arra emlékeztetett, mikor az egyetemen beállítottam a vizsgákra felkészületlenül, kialvatlanul és rosszkedvűen. Csakhogy most annyi volt csupán a dolgom, hogy leírjam a nevem, mégis biztos volt a bukás. Na meg persze csak az életem megy tönkre, nem nagy dolog.

Az előző találkozóhoz hasonlóan most is Jenks irodájában gyűltünk össze. Mindkét ügyvéd szimpátiával fogadott, amiből rögtön sejtettem, hogy milyen szánalmasnak tűnhetek. Bella csak egy apró bólintással köszöntött. Ami viszont rögtön meglepett, az az volt, hogy mennyire szomorúnak tűnt. Hirtelen mintha a semmiből ragyogott volna fel egy kis reménysugár. Talán mégsem akarja ezt annyira. Végig őt figyeltem, miközben az ügyvédek beszéltek, és egyre biztosabb lettem benne, hogy vissza tudom még fordítani ezt az egész marhaságot.

- Bella, hadd beszéljek veled négyszemközt – hajoltam felé az asztal fölött. Jenks, akit éppen félbeszakítottam, várakozva járatta a pillantását kettőnk között. – Kérlek. Menjünk ki és beszéljünk.

Pár pillanatig teljes csend borult a szobára. Végül Jenks Bellához fordult. – Ms. Swan, nem muszáj…

- Nem, semmi baj – szólt közbe Bella. – Rendben. Beszéljünk odakint.

Mikor kiléptünk az irodából, Bella várakozóan nézett rám.

- Bella… mi a francot keresünk mi itt? Hogy hagyhattuk, hogy idáig fajuljanak a dolgok? Ezek nem mi vagyunk.

- Akkor mik vagyunk mi? – kérdezte karba tett kézzel.

- Olyan emberek, akik meg tudják oldani a gondjaikat – válaszoltam.

- Éppen ezt tesszük, Edward – felelte.

- De nem muszáj… így – mondtam kétségbeesetten. – Még nincs túl késő. Megérdemlünk még egy esélyt.

Bella arcán legurult egy könnycsepp. Közelebb lépett hozzám és két tenyere közé fogta az arcom. – Sajnálom, hogy te még mindig nem látod. De szükségünk van erre. Rendbe kell jönnünk. Mindkettőnknek. És ez nem megy, ha együtt maradunk. Szeretlek, Edward. El sem tudod képzelni, mennyire. De mi már nem működünk. Nem tudok tovább így élni.

Fájtak a szavai, és éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szememben, de most nem törődtem ezzel. Ha csak egy pillanatra meg tudnám ingatni…

- De hát csak ennyire van szükségünk – mondtam, miközben én is két kezem közé fogtam az ő könnyekkel csíkozott arcát. – Szeretjük egymást. Amíg ez megvan, bármit megoldunk.

- Az élet nem ilyen egyszerű, Edward – ellenkezett.

- És akkor most mi lesz? – kérdeztem dühösen. – Elkezdesz valaki mással járni?

- Nem! Nem tudom… én csak… - Bella láthatóan kifogyott a szavakból. Aztán nagy levegőt vett és újra a szemembe nézett. – Igazad volt. Megérdemlünk még egy esélyt. De külön-külön kell rájönnünk, hogy ez az esély mit rejt számunkra.

Ezzel még közelebb lépett hozzám és még egyszer utoljára egy csókkal ajándékozott meg. Megtörten viszonoztam puha ajkainak érintését, nem akarván őt elengedni. Pár pillanattal később mégis véget ért a búcsúcsók és újra rám emelte a tekintetét. – Talán egy nap majd újra részei leszünk egymás életének - suttogta, majd mielőtt felfoghattam volna, hogy mi történik, hátat fordított nekem és visszament az irodába.

Ott álltam megkövülten és próbáltam felfogni, hogy az életem tényleg, végérvényesen a darabjaira hullott szét. Hirtelen veszélyes nyugalom szállta meg a testemet, mintha már a világon semmi sem számítana. Megsemmisülve mentem vissza én is és robotként írtam alá a papírokat, amelyek végleg elválasztottak Bellától. Ő még mindig könnyezett, miközben az ő orra alá is odatolták a papírokat. Egyetlen másodperc töredékéig mintha habozott volna még, majd végül odakanyarította a nevét.

Ezzel Isabella Swan és én hivatalosan is idegenek voltunk egymásnak.