38. fejezet

Sziasztok!
Mikor felraktam az előző fejezetet, kitűztem magam elé azt a célt, hogy egy hét alatt megírom a következőt. Két nappal ugyan elcsúsztam, de hát magamhoz képest ez szuper tempó. :D Köszönöm szépen annak az egy-két embernek, aki mindig ír véleményt. Úgy emlékszem viszont, hogy mikor meghívós lett a blog, azt kértem, próbáljunk meg néha írni egy-egy hozzászólást. Nem mindig, csak egyszer-egyszer. Elég sokan kaptatok meghívót és kezdem azt hinni, ezen az egy-két emberen kívül nincs is már itt senki, akkor meg kinek írjak, nem igaz? Jó lenne tudni, hogy mi a többiek véleménye. :)
Abellana

(Bella)

- Hát ez elég… szűkös – állapította meg Mike.

- Úgy érti, barátságos – segítette ki Angela.

- Úgy értem, hogy egy lyuk – ellenkezett Mike.

- Nekem igenis tetszik – makacskodtam.

- Jobb is lehetne, de erre van pénzünk – sóhajtott nagyot Jessica.

Éppen az új otthonunk közepén álltunk a beköltözésünk napján. Mivel én nem akartam Angela terhére lenni még sokáig, és Jessnek is új bérlet után kellett néznie, egyértelmű döntésnek tűnt, hogy együtt keresünk valamit. Pár napja találtuk ezt a lakást és rögtön alá is írtuk a bérleti szerződést. Tudtuk, hogy ennyi pénzért jobbat úgysem találunk.

Kicsi volt, az igaz. Már a belépés pillanatában szemtől szemben találja magát az ember az előszoba falával, és onnan sem sok helyre lehet mozogni. Vagy a szerény kis konyhába, vagy a két apró hálószobába. Meg esetleg a zsebkendőnyi fürdőszobába. De azért nem volt vészes, ráadásul a belváros egy jobbik környékén helyezkedett el. És még így is alig tudtuk rá kiköhögni a pénzt.

Angela, Ben, Mike és Eric segítettek nekünk a költözésben. Mikor végre az összes doboz fent volt a lakásban, Jess és én előszedtük a műanyag poharakat és az olcsó pezsgőt amit ma reggel vettünk. Körbeálltunk a konyhában – ami az egyetlen helyiség volt, ahova háromnál több ember befért – és koccintottunk.

- Büszkék vagyunk rátok, erre a két, önálló fiatal nőre – emelte ránk a poharát Eric.

Nevetve fogadtuk a dicséretet, nem mintha rám igaz lett volna az állítás. Charlie felajánlott nekem valamennyi pénzt, hogy segítse a költözést, én pedig nem utasítottam vissza. Minden nap dolgoztam vagy a barátaimmal voltam, de éjszakánként egyedül a sötétben leginkább csak sajnáltam magam vagy pityeregtem egy kicsit.

Nem igazán kételkedtem abban, hogy jó döntést hoztam-e a válással kapcsolatban. Miközben ott feküdtem a sötétben és hallgattam az utca zaját, ami az Edwarddal közös otthonunkba sosem szűrődött fel, nem hiányzott, hogy újra ott legyek. Csak az, hogy vele legyek. De tudtam, hogy a pillanatok, amelyek most annyira hiányoznak, a kapcsolatunk utolsó pár hetében is hiányoztak. Hiába feküdt akkor mellettem Edward éjjelente, ugyanolyan egyedül éreztem magam akkor, mint most. És mégis, minden elmúló nappal egyre szabadabbnak érzem magam.

***

Nagyjából egy héttel a költözködés után éppen a könyvtárban dolgoztam, mikor ismerős cipőkopogásra lettem figyelmes. Az ember azt gondolná, ez hülyeség. Hogyan lehet egy cipő kopogása a fapadlón ismerős? De én tudtam, hogy senki más nem lépked ilyen könnyed eleganciával és valahogy rögtön felismertem, mielőtt még felnéztem volna.

- Szervusz, Bella – köszöntött kedvesen, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam.

- Szia, Esme. Örülök, hogy látlak. Bár azért eléggé meglepődtem – vallottam be.

- Ugyan miért?

- Hát… azt hittem, utálsz – mondtam, idegesen harapdálva az ajkamat. – Azért, amit a fiaddal tettem. Az egész családoddal.

- Először is, te is a családom része vagy – javított ki. Éreztem, ahogy a szívem hálásan megrándul a szavaira. – Másodszor pedig, egyikünkkel sem tettél semmi rosszat.

Ebben nem voltam olyan biztos, de ezt inkább nem mondtam ki hangosan.

- Valójában ezért látogattalak meg – folytatta Esme. – Én mindig is azt mondtam, hogy a gyermekeim élettársaira is a sajátomként gondolok. Lehet, hogy a te utad elvált Edwardétól, de én még mindig kedves és fontos családtagként gondolok rád, Bella.

Végignéztem ezen a nőn, akit kicsivel több, mint egy éve ismerek csak és néhány szóban annyi szeretetet volt képes átadni nekem, mint a saját anyám soha. Itt állt velem a könyvtár egy sötét sarkában és a családtagjának nevezett. Könnyek csordultak ki a szememből, nem tudtam ellene mit tenni.

Esme közelebb lépett és finoman magához ölelt. – Hát elég gyorsan kiöntöttük a lelkünket, nem igaz? – nevetett halkan, de mikor elengedett, az ő szeme is könnyes volt egy kicsit. – Szerettem volna megtudni, hogy mi újság veled mostanában. Mesélj el mindent!

Így hát ezt is tettem. Meséltem Esmének az új otthonomról, a barátaimról, Charlie-ról… még a fájdalmasabb részeket is elmondtam neki arról, hogy néha mennyire hiányzik Edward. Figyelmesen hallgatott végig, néha elmosolyodva.

- Egészen kivirultál ettől az új élettől – jegyezte meg.

- Azt hiszem néha már boldog is vagyok. Nem annyira, mint mikor még minden rendben volt, de azért… megvagyok – vontam vállat.

- Annyira örülök neked, Bella – szorította meg a kezem. – És remélem ennél csak még boldogabb leszel.

Nagyot nyeltem és próbáltam eldönteni, hogy rákérdezzek-e arra, ami Esme váratlan betoppanása óta járt a fejemben. Muszáj volt tudnom. – És ő… Edward… hogy van?

Esme elgondolkodott egy pillanatra. – Azt hiszem egyre jobban van – felelte végül. – Csak még ő maga sem vette észre. De rendbe fog jönni. Tudom. Látom rajta.

Esme szavainak hatására kifújtam a levegőt, amiről nem is tudtam, hogy eddig bent tartottam. Elöntött a megkönnyebbülés. Edward boldogságát még a sajátoménál is jobban akartam.

Viszont még valamire ráébresztett ez a látogatás. Volt valami, amivel már sokszor eljátszadoztam gondolatban, de sosem vettem komolyan. Most viszont tudtam, hogy meg kell tennem. Méghozzá saját magamért.

***

Pár héttel később, augusztus közepén végre sikerült elrendeznem, hogy megtehessem amit akarok. Senkinek nem mondtam el a terveimet részletesen, csakis Alice-nek. Nem lettem volna képes egyedül végigcsinálni, és vele biztonságban éreztem magam.

- Köszönöm, hogy eljössz velem, Alice – hálálkodtam sokadjára, miközben a repülőtéren üldögéltünk. – Remélem tényleg nem baj.

- Most viccelsz? Három nap Los Angelesben? Pasik nélkül? Inkább térdre borulok előtted – nevetett. – Jasper mostanában amúgy is olyan elfoglalt, hogy észre sem fogja venni, hogy nem vagyok otthon.

- Remélem nem akarsz végigrángatni a Rodeo Drive-on, hogy vásárolgassunk – viccelődtem. Félig-meddig. Biztos voltam benne ugyanis, hogy ez tényleg szerepel Alice tervei között. Nem mintha én bármit is megengedhetnék ott magamnak. Már maga az út is egy újabb pénzügyi kisegítést igényelt Charlie-tól.

- Azért legalább egyszer muszáj lesz oda elmennünk – felelte. – Még sosem voltam Beverly Hills-ben. Olyan leszek majd, mint Julia Roberts a Micsoda nőben.

- Csak belém ne szeress – figyelmeztettem.

- Semmit sem ígérhetek – kacsintott. Majd mindkettőnkből kitört a nevetés.

A hosszú repülőút, majd az időeltolódás miatt visszanyert órák után végül kora délután érkeztünk meg a Los Angeles-i repülőtérre, onnan pedig taxival mentünk a belvárosi motelbe, ahol szobát foglaltunk. Alice rögtön el akart menni várost nézni, és én sem bántam, ha szórakozunk is egy kicsit ha már itt vagyunk. Egész délután Hollywoodban sétálgattunk, este pedig kicsíptük magunkat csak úgy a móka kedvéért és beültünk egy bárba.

Jól esett egy kis csajos beszélgetés, pláne olyasvalakivel, aki pontosan ismerte minden részletét annak, amin keresztül mentem. És tudtam, hogy Alice-nek sem árt, ha kiengedheti a gőzt egy kicsit.

Békésen csevegtünk és koktélozgattunk a bárpultnál, mikor odasétált hozzánk egy pasas.

- Üdvözletem, szép hölgyek – vigyorgott ránk. A sötét bárban is napszemüveg volt rajta, rikító lila öltönyt viselt sárga nyakkendővel, és legalább két aranyfogat számoltam. Nem csak úgy beszélt, de úgy is nézett ki, mint egy strici. – Meghívhatom önöket egy italra?

Alice már reflexszerűen emelte fel a kezét. – Milyen kár, hogy házas vagyok – mondta úgy, mint aki cseppet sem sajnálja.

- Valóban nagy kár – bólogatott a strici. Ezután hozzám fordult. – És maga, szépségem?

- A feleségem, természetesen – vágta rá Alice, majd átkarolta a vállamat és magához húzott.

- Ó, milyen sajnálatos! Szóval önök olyanok…

- Igen, olyanok – feleltem, miközben megfogtam Alice kezét. – Talán problémája van?

- A világért sem – villogtatta meg aranyozott mosolyát a pasas megint. – További szép estét a hölgyeknek!

Amint elsomfordált, veszettül elkezdtünk röhögni. – Ezt a trükköt megjegyzem a jövőre nézve – jelentettem ki.

Mint kiderült, két egymással üldögélő lány egy Los Angeles-i bárban csak úgy vonzza a férfiakat. Az este folyamán még jó páran odajöttek hozzánk, de egyre jobb lettem a hárításukban. Az egyiknek azt mondtam, hogy a hatalmas kidobó ember a pasim. Egy másiknak azt, hogy ma szabadultam a zárt osztályról. A végén már csak azt tettettem, hogy nem beszélek angolul. Szinte már játékot csináltunk a dologból, és ez legalább nagyon is jó kedvre derített minket.

- Nem gondoltál rá, hogy elfogadd az egyik ilyen pasi ajánlatát? – kérdezte Alice, miután megittuk az utolsó italunkat és indulni készültünk.

- De – bólogattam. – Az aranyfogútól tényleg megmozdult bennem valami.

Alice nevetett. – De most komolyan – folytatta. – Nem lenne könnyebb túljutni a dolgokon, ha elkezdenél más férfiakkal találkozgatni?

- Őszintén szólva a legutolsó dolog ami kell most az életembe, az egy férfi – feleltem. – Most úgy érzem, jobb egyedül lenni.

- Hát jó – bólintott Alice. – De amint készen állsz, elmegyünk bulizni és kerítünk neked egy jó példányt. Én leszek a szárnysegéded.

- Alig várom – forgattam a szemem viccelődve. Egyelőre elképzelni sem tudtam, hogy valaha is lesz hely a szívemben egy olyan férfinak, aki nem Edward.

***

Másnap reggel tudtam, hogy elérkezett az idő. Meg kell tennem, amiért jöttem. Viszont megpróbáltam egy kicsit elodázni. Délelőtt Alice-szel elmentünk a Griffith Obszervatóriumba. Tudtam, hogy amint egyedül hagyom majd, tényleg elszabadul a Rodeo Drive-on és felvásárol mindent, amit a pénztárcája – meg a bőröndje – elbír.

Mikor visszaértünk a motelbe, leültem az ágyamra és a kezembe temettem az arcom. – Talán hülye ötlet volt. Mégsem kellene ezt csinálnom – mondtam ki hangosan.

- Ide figyelj! – Alice leguggolt elém, hogy egy vonalban legyen a szemünk. – Ha van valami amit tudok erről az új és független Belláról, az az, hogy igenis kiáll magáért és nem hagyja, hogy bármi is az útjába kerüljön.

- Tényleg? – kérdeztem vékonyka hangon.

- Naná! Van róla fogalmad, hogy mennyire csodállak ezért? Menj oda és mutasd meg, hogy már nem az a Bella vagy, aki régen. Azért jöttél ide, hogy túllépj a múltnak ezen a szakaszán. Úgyhogy igenis meg kell tenned!

Nagy levegőt vettem, majd kifújtam. – Igazad van – bólogattam. – Ezért jöttem.

- Nagyon helyes – biccentett Alice. – Menni fog.

Előkerestem a telefonomban a címet, amit még New York-ban sikerült kiderítenem, majd fogtam odalent egy taxit és bediktáltam. Az autó egy olyan utcába vitt, ami tele volt olcsó kiadó apartmanokkal. Mikor megtaláltam a felírt lakást, nagy levegőt vettem és bekopogtam.

Meglepetésemre, mikor szemben találtam magam Renée-vel, nem éreztem az égvilágon semmit. Ő az anyám és nem láttam már egy éve. Azt hittem legalább egy kicsit megkönnyebbülök majd vagy valami. De nem. Egyáltalán nem érdekelt, hogy van és mi van vele.

Ezzel ellentétben Renée nagyon is meglepődött. – Isabella… mit keresel itt?

- Bemehetek? – kérdeztem. Renée habozott egy pillanatra, majd szélesebbre tárta az ajtót. Besétáltam a lakásba. Kicsi volt és személytelen. Renée leült a kanapéra, úgyhogy én is helyet foglaltam az egyik fotelben.

- Szóval, miért éppen erre jártál? Nyaralsz?

- Olyasmi – feleltem. Nem akartam neki elmondani, hogy miatta jöttem ide valójában. Renée nem kérdezett semmit, csak rágyújtott egy cigire. Ez egy újonnan kialakult szokás lehet nála. Tudta, hogy elváltam, és mégsem kérdezett tőlem semmit. Nem érdekelte, hogy jól vagyok-e. Elöntött a düh. – Mondd csak, anya. Mennyit fizetett neked Jacob Black, hogy elmondj neki mindent rólam?

Láttam, ahogy az anyám arca elfehéredik. – Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – mondta rögtön.

- Azt hitted, olyan nehéz lesz kitalálni, hogy te voltál az? Ki más alacsonyodna le idáig?

- Vigyázz a szádra, Isabella!

- Már nem a felügyeleted alatt élek – emlékeztettem. – Nem szabhatod meg, hogy ki mit mondjon ahhoz, hogy minden tökéletesnek tűnjön.

- Nem érek rá a badarságaidra! Azt sem tudom, minek jöttél ide!

- Elmondjam, hogy miért jöttem? Mert annyira kibaszottul mérges vagyok! Az egy dolog, hogy tönkretetted életem első húsz évét. Tönkretetted Charlie-t. Eladtál egy férfi feleségének, mintha a középkorban élnénk! És mégis, tudod miért vagyok rád úgy igazán mérges? A te közbenjárásod miatt ment tönkre a házasságom. A közvetett oka vagy annak, ami velem és Edwarddal történt. És ezért… ezért kimondhatatlanul gyűlöllek ebben a pillanatban.

- Én ugyan nem tettem semmit! – tiltakozott. –A te dolgod, hogy elváltatok. Egy hálátlan korcs vagy! Én mindig csak jót akartam neked!

- Te csak magadnak akartál jót, rám soha nem gondoltál! – kiabáltam. – Te vagy a legönzőbb ember, akit ismerek.

- Neked fogalmad sincs, hogy milyen gyereket nevelni! Mit tudsz te arról, hogy milyen anya vagyok én?

- Olyan anya, aki egy bizonytalan és magányos lányt nevelt! Akinek soha egy jó szava nem volt hozzám. Akit csak az érdekelt, hogy mások mit gondolnak róla. Aki elmondta a legnagyobb titkaimat valakinek, aki ártani akart nekem.

- Jól van, elmondtam neki! De utána felhívtam, hogy talán nem kéne megosztania a történetet másokkal.

Felálltam a fotelből és elkezdtem járkálni, miközben humortalanul felnevettem. Mintha ez jobbá tenné a dolgokat. – Mennyit kaptál érte?

- Ötszáz dollárt – felelte.

Kiszorult belőlem a levegő. – Most viccelsz? Ötszáz szaros dollárért adtad el a lányod titkait egy idegennek? Miféle ember vagy te?

- Akár hiszed, akár nem, én sem vagyok könnyű helyzetben.

- Leszarom! – üvöltöttem. – Normális anya nem teszi ezt a saját gyerekével, még egy vagyonért sem!

Renée-ben volt annyi tisztesség, hogy egy kicsit elszégyellje magát. Mély levegőt vettem, aztán reszelősen kifújtam. Próbáltam megint higgadt lenni. Mikor úgy éreztem sikerülni fog, újra megszólaltam.

- Tudod, anya… mindenki azt mondja, hogy az embernek meg kell bocsátania a családtagjainak, akármilyen ocsmányságot is műveltek. Ismerek olyan embert, aki most gondoskodik az apjáról aki gyerekkorában ivott és verte őt. Én ezt sosem értettem. Mindig azt mondják: de hát a vér összeköt minket! De… őszintén szólva, ki a bánatot érdekli? Én abban hiszek, hogy éppen azért lesz még undorítóbb amit egy családtag tesz, mert ő tette. Ki tudja? Talán egy napon leszek annyira boldog és elégedett, hogy megtaláljam azt a fajta békességet a lelkemben, ami segít, hogy megbocsássak neked. De az biztos, hogy soha többé nem akarlak látni.

Belenéztem az arcába, de ő a lábát bámulta, nem volt hajlandó rám nézni. Talán jobb is így.

- Egész életedben csakis a pénz érdekelt, meg hogy mások mit gondolnak rólad. Nézz körbe! Egyedül vagy és egy szemétdombon élsz. Tényleg úgy gondolod, hogy megérte?

Egyetlen további szó nélkül szépen lassan kisétáltam a lakásából, majd ki az épületből, hogy végleg magam mögött hagyjam az anyámat és az összes fájdalmat, amit nekem okozott.