44. fejezet

Sziasztok!

Hát ide is eljutottunk végre, az utolsó előtti fejezethez. :) Köszönöm azoknak akik írtak az előzőhöz. Nagyon remélem, hogy így az utolsó fejezet előtt számíthatok a véleményetekre most is.
Abellana

(Bella)

Immáron két hete randiztam Edward Cullennel. Két csodálatos, kissé bizarr hete. Szokatlan helyzet az, amikor el kell magyaráznod az embereknek, hogy az ex-férjeddel jársz. Még azon az estén, mikor visszatértünk New Yorkba az apám esküvőjéről, megígértettem Edwarddal, hogy hagyni fogjuk, hogy a dolgok maguktól kialakuljanak. Felfedezzük magunknak, hogy milyen úgy együtt lenni, mikor nem házasokként élünk.

Azt az első éjszakát Edward velem töltötte a szobámban, de nem történt semmi. Csak folytattuk a beszélgetést és álmodoztunk egy kicsit a jövőről. Az elmúlt két hétben pedig néhányszor elég közel kerültünk hozzá, hogy lefeküdjünk egymással, de valahogy sosem történt meg. Azt hiszem mindkettőnket emlékeztetett ez arra a korai időszakra a kapcsolatunkban, mikor még csak felfedeztük egymást.

Ezzel együtt is, bátran kijelenthetem, hogy még soha életemben nem voltam ilyen boldog. Fiatal voltam és szerelmes, és most már nem álltak köztünk titkok és hazugságok. A barátaink és Edward családja is odavoltak az örömtől, mikor megtudták, hogy újból együtt vagyunk. Éppen ezért is tűnt a mai nap extra ünnepélyes alkalomnak. Ugyanis ma este mind összegyűlünk Edwardnál, hogy megünnepeljük a születésnapját.

Ha őszinte akartam lenni magammal, kicsit ideges voltam. Persze nyilván hülyeség az egész, hiszen már mind régóta ismernek és szeretnek is. Viszont most először leszünk mindnyájan együtt a válás óta, és igazából attól féltem, hogy kérdezgetni fognak a jövőről. Arról a jövőről, amiről még én is alig tudok valamit. Kevesebb, mint két hónap múlva Bostonba költözöm, de Edward és én annyira el voltunk foglalva a boldogságunkkal, hogy még nem beszéltünk arról, mi fog történni ezután. Sőt, a házasságunk alatt sem beszéltünk arról, hogy mi lesz ha bekerülök a Harvardra. Én mindig is úgy képzeltem, hogy Edward velem lesz, de hogy neki mennyire határozottak erről az elképzelései, azt nem tudhattam.

Egyelőre viszont félretoltam az idegességemet. Messze még az este és ezt a gyönyörű napos délelőttöt azzal töltöttem, hogy a repülőtéren várakoztam Charlie-ra. Mikor meglátott, hatalmas mosoly ült ki az arcára és azonnal a karjaiba zárt. – Bells! De jó téged ilyen hamar újra látni!

- Téged is, apa! – feleltem, visszaölelve őt. – Milyen volt a nászút?

- Túlságosan rövid – sóhajtotta. – De túl sok most a munka.

- Na igen, már akartam is a szemedre vetni, hogy nem is az egyetlen lányod miatt jössz New Yorkba, hanem egy üzleti tárgyalás miatt – élcelődtem.

- De ha már itt vagyok, összekötöm a kellemest a hasznossal és meglátogatom az egyetlen lányomat is, ahogy te fogalmaztál – válaszolta. Ekkor már a kocsi felé tartottunk, és hamarosan be is szálltunk a Volvóba. – Szép kis kocsi. Az udvarlódé, ha jól emlékszem.

A szemeimet forgattam. – Mióta várod, hogy Edwardot az udvarlómnak hívhasd?

- Már napok óta – vigyorodott el. – Elvégre nem tudhatom, hogy mik a szándékai az én nagy becsben tartott lányommal.

- Egyelőre nem tervezünk semmi komolyat – jelentettem ki kurtán.

- Tényleg? És mi lesz nyár végén?

- Gondolom Edward velem jön Bostonba – vontam vállat.

- Gondolod? Nem beszéltetek róla?

Felsóhajtottam. – Mi ez a kérdezősködés? Akármi is lesz, megoldjuk. Miattam ne aggódj. Mindketten tanultunk a hibáinkból és ezúttal mindent megteszünk, hogy működjön közöttünk a dolog.

Charlie megelégedett ennyivel, és az út hátralévő részében csak hétköznapi dolgokról csevegtünk. Mikor kitettem a szállodánál, mindketten kiszálltunk az autóból és ő felém fordult. – Köszönöm, hogy kijöttél elém, Bells. Taxival is jöhettem volna, de igazából jobb, hogy így történt, mert valamit át kéne neked adnom.

- Félnem kéne?

- Ugyan, dehogy – nevetett Charlie, és kihúzott egy hivatalosnak tűnő barna borítékot a zakója belső zsebéből, majd átnyújtotta.

- Mi ez? – kérdeztem kíváncsian.

- Nyisd csak ki – noszogatott.

Így is tettem, de nem lettem sokkal bölcsebb, mikor megláttam a boríték tartalmát. Valamiféle banki papírok voltak, de nem igazán értettem az egészet. – Mi ez? – kérdeztem újra.

- Nos… mielőtt elváltatok, Edward nyitott a nevedre egy új számlát és rám bízta, hogy ha valaha is szükséged lenne valamire, akkor hozzá juthass a rajta lévő pénzhez – magyarázta Charlie.

Újból ránéztem a papírokra és mikor megláttam a számlán lévő összeget, az állam szinte a földön koppant. – Edward megőrült! – habogtam hitetlenkedve.

- Azt akarta, hogy gondtalanul mehess a Harvardra – mondta.

- Ebből akár 120 évig is járhatnék a Harvardra – nevettem fel kissé hisztérikusan.

- Egy centet sem költöttem belőle – jelentette be Charlie. – Azt akartam, hogy mikor tudomást szerzel a pénzről, arra költsd, amire te akarod. Na meg persze az apád vagyok. Az a dolgom, hogy támogassalak.

Kissé elérzékenyülve öleltem magamhoz Charlie-t, hiszen tényleg annyit segített nekem abban az egy évben, amit Edwardtól külön töltöttem.

Mikor újból a papírra tekintettem, elöntöttek az érzelmek. Összetörtem Edward szívét, ő pedig még akkor is csak arra gondolt, hogy nekem mindenem meglegyen. Az én szívemet most viszont betöltötte a hála és az iránta érzett szerelem.

***

Pár órával később beléptem az egykori otthonom ajtaján, ahol Alice már nagyban szervezkedett. Mikor Edward megpillantott, azonnal hatalmas mosoly kúszott az arcára és felém indult. Én még nagyobb lendülettel tettem ugyanezt, és kissé megtántorodott a becsapódásom erejétől, miközben köré fontam magam.

- Jesszusom, Swan – nyögte. – Kész buldózer vagy. Minek köszönhetem ezt a kitörő üdvözlést?

- Ennyi igazán jár a szülinapos fiúnak – búgtam.

- Tényleg? Csak ennyi? – kérdezte ugyanolyan csábos hangon, mire én majd elolvadtam.

- Hát… talán még egy csók is belefér – vontam meg a vállam.

Edward újra elmosolyodott, majd ajkait az enyémekhez érintette és lassan becézgette őket. Viszont nem maradt sokáig ilyen gyengéd a csókunk, hamarosan nyelve bekúszott a számba és heves táncot járt az enyémmel. Eközben én olyan szorosan öleltem magamhoz, mintha össze akarnék vele olvadni. A kezei elkezdtek rajtam kalandozni, majd végül a fenekemen megállapodva húzott ő is még közelebb magához, amitől én félreérthetetlenül megéreztem vágyát.

- Öhm… kimenjünk? – szólalt meg egyszer csak Jasper hangja a ködön keresztül, ezzel félbeszakítva eddigi tevékenységünket.

- Már készültem volna leönteni titeket egy vödör jeges vízzel – tette hozzá Alice, de láttam rajta, hogy alig tudja visszafogni a mosolyát.

- Te csak koncentrálj a dekorációra, Alice – vágtam vissza, de én sem tudtam leplezni az arcomat beterítő vigyort.

Nagyjából egy óra múlva már tele volt a lakás a barátainkkal és Edward családjával. Mikor Esme és Carlisle megérkeztek, egykori anyósom azonnal a karjaiba vont és szorosan magához ölelt. – Bella, édesem… úgy örülök, hogy újra így együtt vagyunk.

- Anya, ne kezdd – morogta mellőlem Edward.

- Miért mondod mindig, hogy ne kezdjem? – nézett felháborodva a fiára Esme.

- Mert mindig úgy nézel ki, mint aki mindjárt elbőgi magát.

Esme csak legyintett és visszafordult felém. – Olyan kár, hogy Charlie nem tudott eljönni – jegyezte meg.

- Ő is sajnálja, de holnap korán kel és fel kell készülnie a találkozójára – magyaráztam.

- De te itt vagy – mondta mosolyogva, majd kényelmetlenül hosszú ideig bámult engem és Edwardot.

- Anya, mit művelsz? – érdeklődött Edward.

- Semmit, csak… olyan szép pár vagytok – szipogta Esme.

Carlisle ekkor lépett közbe. – Mi lenne ha beljebb mennénk és köszönnénk a többieknek is, hm? – kérdezte Esmétől.

Edward hálás pillantást vetett az apjára, majd mikor mindketten elvegyültek a többi vendég között, idegesen kifújta a levegőt. – Nem igaz, hogy mindig ezt csinálja…

- Csak nem félsz, hogy mit gondol az új barátnőd a családodról? – incselkedtem vele.

Edward csak elmosolyodott és karját a vállam köré fonta, hogy magához húzzon és édes csókot nyomjon ajkaimra. – Ugyan… tudom, hogy ez meg sem kottyan neki – mormolta olyan közel hozzám, hogy közben ajkai súrolták az enyémeket, én pedig le sem tudtam törölni az arcomat beterítő fülig érő mosolyt.

Nagy megkönnyebbülésemre úgy tűnt, hogy a dolgok visszaálltak a régi kerékvágásba, már ami a közeli barátainkat illeti. Nem néztek ránk furcsa szemmel, sőt teljesen természetesnek tűnt nekik, hogy újra együtt vagyunk.

Viszont egész este fúrta az oldalamat valami, és amint lehetőségem volt rá, félrehívtam Edwardot a hálószobába, ahol nyugodtan tudtunk beszélni és a buli zajai csak halkan szűrődtek át a csukott ajtón. Belenyúltam a táskámba és átnyújtottam neki a borítékot, amit Charlie-tól kaptam.

- Nem tetszik ez nekem, a válási papírokat is így kaptam meg – jegyezte meg Edward, mire én könnyedén vállba bokszoltam.

- Hé! Ezzel ne viccelődj!

- Pedig most, hogy itt vagy velem, már könnyebben megy – mondta féloldalas mosollyal, majd kinyitotta a borítékot és kihúzta belőle a papírokat. Néhány pillanatig láthatóan nem értette, de aztán leesett neki. – Bella, esküszöm ezt nem szándékosan nem mondtam el neked. Amióta újra együtt vagyunk, eszembe sem jutott ez a számla…

- Tudom, Edward – szakítottam félbe gyengéden. – Nem azért adom oda, hogy számon kérjelek. Charlie ma adta oda ezeket a papírokat, de én nem fogadhatom el ezt a pénzt.

- Ugyan miért nem?

- Mert semmivel nem érdemeltem ki – feleltem rögtön. – És ez rengeteg pénz, Edward.

- Bella, ez a számla nem csak azt biztosítja, hogy ne fulladj meg a diákhitelekben, de egy biztonsági háló is, ha bármi történne – magyarázta. – Sajnálom, de nem adhatod vissza. Pláne nem a születésnapomon.

- Edward, kérlek légy észnél! Nem fogadhatok el ennyi pénzt csak úgy – mondtam szinte könyörögve.

- Hadd kérdezzek valamit – sóhajtotta. – Van rá bármiféle halvány esély, hogy valaha újra a feleségem leszel?

A kérdés teljesen váratlanul ért, és hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. – Hát… hát persze. Mármint gondolom. Igen – habogtam.

- És mivel onnantól közös a vagyonunk, az lenne az első dolgom, hogy kifizetem a diákhiteled – érvelt. – Na meg persze nyilván nem fogunk külön élni Bostonban, tehát mindenképpen el kell fogadnod, hogy költeni fogok rád és a közös életünkre.

Ekkor már nem is a mondanivalójára figyeltem, csak egy dolog ragadott meg. – Bostonban? – kérdeztem vissza hatalmas mosollyal.

Erre Edward arcára is mosoly ült ki. – Édes, mit hittél? Hogy nem megyek veled?

- Nem tudom – vontam vállat. – Azt hittem nem igazán gondoltál még bele. Mármint Boston nincs messze, és csak három évről van szó és neked itt a munkád meg az egész életed.

- Az én életem ott van, ahol te is – felelte halkan, nekem pedig rögtön elolvadt a szívem.

Közelebb léptem hozzá és karjaimat a nyaka köré fontam. – Úgy érzem elrabollak a családodtól vagy valami – vallottam be. – És mi lesz a munkahelyeddel?

- Bostonban is találok munkát, Bella – mondta, miközben derekamat átkarolta. – A családom megérti. És amúgy is már régóta valami másra vágyom. Többre.

- Tehát akkor… együtt megyünk Bostonba – ízlelgettem hangosan kimondva a tényt, és közben alig bírtam visszafogni a vigyorom.

- Együtt – erősítette meg Edward, én pedig lábujjhegyre emelkedtem, hogy megcsókolhassam. Ezzel pedig minden más kiment a fejemből.

***

A buli nagyon jól sikerült, de annak a fényében, hogy mennyire egyedül akartam maradni Edwarddal, végtelenül hosszúnak tűnt. Jasper és Alice maradtak a legtovább, utóbbi pedig elégedetten sóhajtott. – Most mondjátok, hogy nem vagyok zseniális – nézett körbe rajtunk.

- Az vagy, Alice – bólintottam. – Nem is értem, miért nem partiszervezéssel foglalkozol.

- Áh, ez csak hobbi – legyintett.

- Szép kis hobbi – morogta Edward.

- Hagyjátok! – szólt ránk Jasper. – Az én feleségem egy multitalentum. 

- Ez így is van és leborulunk a lába előtt – felelte Edward. – És biztos vagyok benne, hogy most mindennél jobban szeretne hazamenni és kipihenni a jól végzett munka fáradalmait.

- Hallod ezt, Ali? Pucoljunk innen, a gyerekek rosszalkodni akarnak – kacsintott Jasper.

Alice felnevetett, de igazat adhatott Jaspernek, ugyanis ők ketten gyorsan elbúcsúztak tőlünk és tíz perc múlva Edwarddal kettesben maradtunk. – Ne is hallgass Jasperre – mondta. – Mindig muszáj kinyögni valami hülyeséget.

- Elég kár lenne nem hallgatni rá, ugyanis… őszintén szólva egész este csak a rosszalkodásra tudok gondolni – feleltem csábító hangon, miközben lassan Edward felé lépkedtem.

-Ó, igazán? – emelte meg egyik szemöldökét. Határozottan bólintottam, mire Edward újból megszólalt. – Rajtam ne múljon…

Derekamnál fogva szorosan magához húzott és olyan szenvedéllyel kezdett el csókolni, hogy alig kaptam levegőt. Most, hogy a közös jövőnk ilyen biztosnak tűnt, mintha a legutolsó vékonyka fal is leomlott volna köztünk. Nem volt több akadály és áthidalhatatlan probléma. Az életünk elkezdődött és csakis arra várt, hogy rendesen megéljünk minden élményt.

Edward kezei lejjebb csúsztak, hogy aztán belemarkolhasson a fenekembe és néhány pillanat múlva felemelhessen. Karjaimat a nyaka köré, lábaimat pedig a dereka köré fontam, miközben a hálószoba felé lépkedett velem, közben egy pillanatra sem szakítva meg forró csókunkat. Mikor sikerült betántorognunk a szobába, óvatosan letett az ágyra, én pedig kényelmesen elhelyezkedtem, míg ő türelmetlenül húzta le magáról az inget.

Szinte tátott szájjal csodáltam a félmeztelen Edwardot. Egy cseppet sem változott a külön töltött idő alatt, sőt ha ez lehetséges, még vonzóbb lett. Mikor észrevette, hogy lenyűgözve figyelem őt, elmosolyodott, de nem nagyképűen. Inkább szeretetteljesen. Megragadta a felsőm alját és olyan lassan kezdte felfelé gyűrni rajtam, hogy a szívem egyre hevesebben vert a vágyakozástól. Mikor végre lekerült rólam a ruhadarab, ugyanilyen tempóval szabadított meg a nadrágomtól is, miközben végigcsókolt minden centit, amit éppen lemeztelenített, majd ajkai visszafelé követték ugyanazt az utat. Mikor arcunk végre egy vonalba került, hosszasan ízlelgettük egymás ajkait egy gyengéd csókban.

Egy idő után már nem bírtam magammal, úgy éreztem elolvadok Edward simogató kezei és becézgető ajkai alatt. Kezeim beférkőztek kettőnk közé és én is lerángattam róla a nadrágot. Úgy tűnt ezt már ő sem bírja, ugyanis hirtelen egyik keze becsusszant az alsóneműmbe, ahol ujjai rátaláltak legérzékenyebb pontomra. Vadul nyögtem bele a csókunkba a váratlan érzéstől és még többre vágyakozva mozgattam a csípőmet ujjai tempójára. Azonban ahelyett, hogy Edward megadta volna amire vágyom, felemelkedett rólam és lehúzta lábaimról a bugyit. Néhány pillanatig csak megbabonázva figyelte immáron teljesen meztelen testem, miközben szórakozottan cirógatta a combjaim.

Kezembe véve az irányítást, feltérdeltem vele szemben és megszabadítottam az alsónadrágtól, így most már mindketten meztelenek voltunk. Edward, aki eddig szintén térdelt, most leült, hogy az ölébe mászhassak. Karjaival körbeölelte a derekam és a szemembe nézett, miközben én szép lassan leereszkedtem rá.

Edward ajkairól rekedt nyögés szállt fel, én viszont csak lehunytam a szemem és felsóhajtottam. Elképesztő volt egy év különlét után újra magamban érezni őt. Újra egyesülni. Néhány pillanatig mozdulatlanul élveztem jelenlegi pozíciónkat, majd kinyitottam a szemem, hogy tekintetünk újra egymásba fonódhasson, és végtelenül lassan kezdtem el mozogni rajta.

Nem voltunk különösen hangosak, nem voltunk hevesek. Csak két szeretni vágyó, éppen egyesülő test voltunk. Arcomat Edward nyakába temettem és lusta, nedves csókokkal követtem a válla vonalát. Tenyerét a tarkómra csúsztatta és a fülembe suttogott. – Nézz rám.

Pillantásom újból megtalálta az övét, keze pedig gyengéden túrt bele a hajamba. – Te vagy a leggyönyörűbb látvány az egész világon – lehelte.

Biztos voltam benne, hogy a szívem félrevert egy ütemet. Megszólalni sem bírtam, egyszerűen csak rávetettem magam Edward ajkaira és reméltem, hogy kiérzi belőle mindazt, amit a sok érzéstől fuldokolva nem tudtam kimondani.

Alighogy gyorsítottam végre a tempón, Edward hátradöntött az ágyon és kihúzódott belőlem. Mielőtt azonban panaszkodhattam volna, érzéki csókra csábította ajkaimat, majd lejjebb haladt a melleimre, a hasamra, és mire feleszméltem, nyelvével a legkívánkozóbb pontomnál körözgetett. Hangos nyögés tört elő belőlem, miközben kezeim a haját markolták. Edward gyengéden és fáradhatatlanul kényeztetett nyelvével és engem már csak egy hajszál választott el a csúcsponttól, amikor újra fölém kerekedett és egy határozott lökéssel megint egyesített minket.

Kétségbeesetten markoltam a karjaiba és biztattam gyorsabb tempóra. Minden korai türelmünk köddé vált, nem maradt más, csak a vágy, hogy örömet okozhassunk egymásnak. Alig telt bele egy perc és megéreztem azt a bizonyos leírhatatlan érzést, amit már olyan régóta nem. Belső izmaim megfeszültek Edward körül, mire a fölöttem mozgó test utoljára megremegett és rám omlott. Újra magamon érezni a súlyát és a szuszogását a nyakamban olyan elégedettséggel töltött el, amit talán még soha nem éreztem.

Hangos nevetés hagyta el az ajkaimat mielőtt megállíthattam volna, mire Edward álmosan nézett a szemeimbe. – Mi olyan vicces, Swan?

- Semmi – feleltem vigyorogva. – Csak még soha életemben nem voltam ilyen nevetségesen boldog.

***

Kevesebb, mint két hónap múlva ott álltunk Edward lakásának épülete előtt. Esme Alice-hez hasonlóan meg sem próbálta elrejteni leguruló könnyeit, sőt még Rosalie is elérzékenyült. És hát mit tagadjam, nekem sem volt könnyű. Miután Emmett bordaropogtató ölelésben részesített, Rose mosolyogva vont magához, én pedig megpusziltam a piciket, akiknek még fogalmuk sem volt arról, hogy mi történik.

- Ugye minden nap beszélünk? – kérdezte Alice, miután őt és Jasper-t is magamhoz öleltem.

- Még rám is fogsz unni, ne aggódj – feleltem mosolyogva.

- Büszkék vagyunk rád – mormolta Carlisle a hajamba, mikor őrá került a sor.

- Köszönöm – suttogtam meghatódva.

Végül Esmére került a sor. Gyengéden két keze közé vette az arcomat. – Köszönöm, Bella – mondta. – Mindent, amit a családomért tettél.

- Ugyan, Esme, nekem kell megköszönnöm. Te vagy a legjobb ember, akivel valaha találkoztam. És én köszönöm, hogy a családod tagja lehettem.

- Még mindig az vagy – felelte könnyes mosollyal. – Mindig is az leszel.

Ettől persze rögtön elbőgtem magam, ezért alig láttam, hogy mit akaszt Esme a nyakamba, de mikor lenéztem, azonnal felismertem. Az a nyaklánc volt az, amit az esküvői ruhapróbámon adott nekem, és amit Edwardnál hagytam, mikor azon a bizonyos napon kiléptem a lakása ajtaján.

- Ne is tiltakozz – mondta határozottan, mikor szólásra nyitottam a számat. – Hozzád tartozik.

- Köszönöm, Esme – hálálkodtam elfúló hangon, majd őt is megöleltem. Ezután Edwardhoz fordult.

- Mindenetek megvan? Vezess óvatosan és hívjatok fel, mikor odaértek!

Edward gyengéden mosolygott az anyjára. – Ne aggódj semmi miatt – nyugtatta. – Nem a világ végére költözünk, anya. Indulhatunk?

Ezt az utolsó szót már hozzám intézte, én pedig még egyszer utoljára körbenéztem. Nem csak a szeretteinken, de a többi emberen is. Ki tudja, hova igyekeztek ezen a szombat délelőttön ebben a csodálatos, elképesztő, varázslatos városban amit eddig az otthonomnak hívtam. Ahol az utóbbi két hónapban átéltem eddigi életem legcsodálatosabb nyarát.

De készen álltam. Még soha semmiben nem voltam ennyire biztos. Felnéztem Edwardra és mosolyogva bólintottam.

- Indulhatunk.

43. fejezet

Mit csinál az ember, ha másnap reggel 6-kor kell kelnie? Hát persze, hogy éjjel fél 1-ig fejezetet ír, hogy befejezze! :D Ezért is most nem olvastam át olyan alaposan, úgyhogy elnézést az esetleges hibákért. Úgy tervezem ezután még két fejezet lesz, és mivel ilyen közel vagyunk a végéhez, újra nyilvánossá tettem a blogot. Köszönöm azoknak akik írtak!
Abellana

(Edward)

Carlisle kikerekedett szemekkel nézett rám vissza az asztal túloldaláról. Olyan komikusan meglepett arcot vágott, hogy ha más helyzetben lettünk volna, nem bírom ki nevetés nélkül.

- Hogy… hogy érted azt, hogy nem? – kérdezte hitetlenkedve.

- Köszönöm az ajánlatot és hálás vagyok érte, de nem fogadom el a munkát – feleltem.

- Mégis mi történt? Annyira biztosnak tűntél az elmúlt napokban. Az anyád is biztos volt benne, hogy elfogadod majd az új pozíciót. Ha esetleg megijedtél az utolsó pillanatban…

- Nem erről van szó – szakítottam félbe.

- Hát akkor miről? Szeretném megérteni – kérlelt az apám. Nem feleltem, helyette átnyújtottam neki a meghívót, amit ma reggel kaptam. Carlisle belenézett, de még mindig nem értette. – Mi köze ennek bármihez is?

- Ma reggel elhatároztam, hogy elfogadom az állást Párizsban, de még mielőtt kiléphettem volna az épületből, megláttam ezt a meghívót – magyaráztam.

- És?

- És vissza fogom őt szerezni – mondtam.

Az apám mély levegőt vett és lehunyta a szemét egy pillanatra. – Jól van, tegyük fel, hogy sikerül Bellát újra meghódítanod. Pár napja volt a diplomaosztója, Edward. És bekerült a Harvardra. A nyár végén elmegy Bostonba. Akkor mit fogsz csinálni?

Nem tudtam, hogy Bella bekerült a Harvardra, de egyáltalán nem lepett meg. Ő mindig is zseniális volt.

- Vele megyek, természetesen – vontam vállat.

Carlisle felsóhajtott és széttárta a karját. – Miért éppen most? Miből gondolod, hogy egyáltalán újra látni szeretne? Miért vagy benne olyan biztos, hogy visszaszerzed?

- Mert most először végre teszek érte – feleltem.

***

- Helló, Swan.

Láttam, hogy elmosolyodik és a szívem mintha hirtelen hevesebben vert volna. Már majdnem egy éve nem láttam őt és most itt állva mellette, fogalmam sincs, hogyan bírtam eddig. Aztán felnézett rám, azokkal a csokoládébarna szemekkel, és én ott helyben el tudtam volna olvadni.

- Azt hittem már sosem szólítasz meg – szólalt meg. Hatalmas, hülye vigyor kúszott az arcomra.

- Csak akartam adni egy kis időt, hogy újra hozzászokj a sármomhoz – feleltem. – Tudom, hogy nem lehet könnyű.

- Hát persze – bólintott komolyan. – Nagyon nagylelkű tőled.

Egyszerre nevettünk fel. Újra Bellával viccelődni olyan volt, mintha az elmúlt egy év meg sem történt volna. Mintha hazatértem volna. Felé nyújtottam a kezem. – Mit szólnál egy tánchoz?

- Tudod, milyen borzasztó vagyok.

- Ezzel én mindig is vitatkoztam – feleltem gyengéden. Bella halványan elmosolyodott és kezét az enyémbe helyezte.

Szótlanul lépkedtünk a táncparkett felé, az ujjaim pedig bizseregtek közben az ő ujjainak érintésétől. Mikor megálltunk, szorosan magamhoz húztam és belélegeztem az illatát. Minden másodperccel újabb és újabb emlékek törtek elő a fejemben kettőnkről. Nehéznek tűnt elhinni, hogy itt van most és szóba áll velem. Féltem, hogy mindjárt felébredek és az egész meg sem történt.

Tőlünk néhány méterre láttam, ahogyan Charlie és Sue megpillantanak minket és elmosolyodnak. Úgy sejtettem, ez az egész az ő kísérletük volt arra, hogy újra összehozzanak minket. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy Bella mit gondolhat erről. De amíg nem taszít el magától, én mindent meg fogok tenni, hogy újra vele lehessek.

- Meglepettnek tűnsz – állapította meg.

- Nem hittem volna, hogy így fogsz reagálni, ha egyszer újra találkozunk – vallottam be.

- Mit vártál? Kiabálást és könnyeket?

- Valami olyasmit – bólintottam. – Ki tudja, talán még egy pofon is belefért volna.

- Szóval most már a pofozkodásra buksz? Miféle társaságba keveredtél, míg nem láttuk egymást? – nevetett Bella, aztán pár pillanat múlva megkomolyodott az arca. – Mi lenne ha azt mondanám, hogy hiányoztál?

A szívem mintha félrevert volna egy ütemet ezekre a szavakra. Úgy éreztem magam, mint egy iskolás lányka. – Valahogy úgy képzeltem, hogy boldogan éled az életed és alig jutok eszedbe – feleltem.

- Éltem a saját életem, de nagyon is sokat gondoltam rád, Edward. Minden nap szinte minden percében. És te… te gondoltál rám?

Keserűen felnevettem. – Még hogy gondoltam-e rád! Bella, te kísértesz engem. Nem tudok szabadulni a hatásod alól. És nem is akarok.

Bella arcára ragyogó mosoly ült ki, és táncunk közben még szorosabban bújt hozzám, én pedig kihasználva az alkalmat, szorosabban öleltem őt magamhoz. Egy ideig csak csendben ringatóztunk a zenére, élvezve a másik közelségét. Arra emlékeztetett az egész, mint amikor az esküvőnk előtti estén először táncoltunk együtt. Az első szeretkezésünk előtt is táncoltunk a tengerparton. Úgy tűnik Bella és én minden fontos estén a táncnál kötünk ki.

- Hallom, mész a Harvard jogra – szólaltam meg kis idő után. – Gratulálok.

Bella arcán felragyogott a boldogság. Nyilvánvaló volt, hogy mennyire örül annak, hogy sikerült véghez vinnie azt, amit mindig is tervezgetett.

- Én pedig az új unokahúgodhoz gratulálok – felelte. – Rosalie küldött néhány képet. Gyönyörű kislány. Esme és Carlisle biztosan odavannak a boldogságtól.

- Hát igen – bólintottam mosolyogva. – Ő tényleg egy kis csoda. Megmutatta nekünk, hogy a dolgok néha nem olyan reménytelenek, mint amilyennek tűnnek.

- Azt hiszem ezzel nagyon is egyet tudok érteni.

***

A következő néhány óra olyan volt, mintha nem tudtunk volna betelni egymással. Ha nem táncoltunk, akkor leültünk és viccelődtünk vagy éppen nosztalgiáztunk a régi szép emlékekről, mintha nem is árnyékolná be őket semmi. Gratuláltam Charlie-nak is és megköszöntem a meghívást, ő pedig nagy meglepetésemre őszintén hálásnak tűnt, amiért eljöttem.

Mikor kezdett elcsendesedni a parti, Bella a szemembe nézett, úgy, mintha csak én léteznék a világon és semmi más. – Nem akarok még elválni tőled – vallotta be halkan.

- Én sem – feleltem.

- Menjünk el valahova – javasolta, majd egy pillanat után elvörösödött. – Mármint nem úgy. Csak… beszélgetni.

Elnevettem magam. – Rossz az, aki rosszra gondol, Swan – kacsintottam.

Végül egy aranyos kis panzióban kötöttünk ki, pár utcányira az esküvőtől. A mosolygós néni, aki a panziót vezeti, megkérdezte, hogy onnan jöttünk-e. Aztán megjegyezte, hogy milyen aranyos pár vagyunk. Én azonnal zavarba jöttem, nem akarván Bellát kényelmetlen helyzetbe hozni. Már elkezdtem volna magyarázni, hogy valójában nem vagyunk együtt, mikor Bella ujjait összekulcsolta az én ujjaimmal és visszamosolygott a nénire. – Köszönjük.

Odafent a szobában Bella lerúgta magáról a magas sarkú cipőit és törökülésben lehuppant az ágyra. A kézfogósdi után úgy gondoltam, nem bánja, ha én is mellé telepedek.

- Tudnék mit kezdeni egy itallal – sóhajtotta, miközben az éjjeliszekrénybe épített minibár felé nyúlt. – Te is kérsz?

- Nem, köszönöm. Nem iszom.

Bella összevonta a szemöldökét és néhány pillanatig az arcomat fürkészte. – Van ennek valami komolyabb oka?

Halványan elmosolyodtam és megvontam a vállam. – Csak jobb félni, mint megijedni.

Úgy tűnt, Bella ezen elgondolkodik, de végül visszadőlt az ágyra. – Akkor nem iszunk – jelentette be megnyugtató mosollyal. – Kérdezhetek valamit?

- Akármit – mondtam rögtön.

- Milyen volt miután elmentem?

Nem számítottam erre a kérdésre és át kellett gondolnom, hogyan is fogalmazzam meg, mit éreztem azokban a borzasztó napokban. – Egyszerűen csak… üres voltam. Nem törődtem semmivel. Olyan volt, mintha egy hatalmas kő lenne a mellkasomon és nem tudnék levegőt venni. Hosszú időbe telt, mire végre újból úgy éreztem, tudok lélegezni.

Bella arcára kiült a fájdalom, én viszont újra megfogtam a kezét és bátorítóan megszorítottam, jelezve, hogy mindez már a múlt és ő nem tehet semmiről. – Neked milyen volt? – kérdeztem.

Bella is átgondolta a válaszát. – Darabokra tört a szívem – felelte végül. – Fájdalmat okozni neked életem legszörnyűbb élménye volt. De közben próbáltam elterelni a figyelmem, csak csörtettem előre. Munkát kerestem, aztán lakást, aztán visszamentem az egyetemre. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy… boldog vagyok. És hogy boldogulok egyedül.

Némán nyugtáztam Bella szavait. A mai este minden pillanata arra mutatott, hogy ma új esélyt kaptam az élettől. De Bella nyilvánvalóan jól megvolt egyedül és nincs szüksége rám.

- De ugye… - kezdte megint, - most már érted, hogy miért tettem?

Bólintottam. – Beletelt némi időbe, de végre megértettem. Szükségünk volt erre. Borzasztóan viselkedtünk egymással az utolsó hetekben.

Bella egyetértően bólintott. Néhány pillanatig közénk telepedett a csend. Meg kellett emésztenünk egymás vallomásait. Viszont nem akartam, hogy búslakodással teljen el az éjszaka.

- Nos, Swan… – sóhajtottam fel. – Most pedig itt az ideje, hogy töviről hegyire elmesélj mindent, ami az elmúlt egy évben történt.

Így is lett. Bella és én reggelig meséltünk egymásnak arról, hogy milyen volt az élet a másik nélkül. Elmondta, hogyan zárta le a kapcsolatát Renée-vel. Én meg elmondtam, hogy vettem végső elégtételt Jacob Black-en. Néha szomorkodtunk egy kicsit, de legtöbbször sokat nevettünk. Egyszerűen csak ültünk ott egész éjjel és élveztük egymás társaságát, mert tudtuk, hogy reggel vissza kell térnünk a valóságba.

***

Sznob dolog vagy sem, nem emlékszem, mikor repültem utoljára turista osztályon. Nem győztem álmélkodni azon, hogy milyen zsúfolt, miközben átverekedtem magam az ülésemig. Addig az ülésig, amiért elcseréltem az első osztályú jegyemet egy mázlis fickóval.

Bella persze azonnal felnevetett, mikor meglátott. – Miért nem vagyok meglepve? – kérdezte.

- Úgy gondoltam, kell nekünk még egy kis plusz idő – kacsintottam rá. – De ha ragaszkodsz hozzá, visszahívhatom a fickót, aki itt ült volna. Bár elég izzadósnak tűnt, nem hiszem, hogy ezt akarod.

- Helyezd magad kényelembe, Edward. Hat órán keresztül figyelni, ahogy felfedezed a turista osztály apró örömeit egy élmény lesz.

Mosolyogva a szemeimet forgattam. Ismert engem.

- Nem említettél helycserés terveket, mikor ma reggel elköszöntünk – jegyezte meg.

- Hirtelen ötlet volt – vontam vállat. – Üljek nyugton órákig úgy, hogy tudom, milyen közel vagy hozzám?

Bella az ajkába harapott és egy pillanatig az arcomat fürkészte. – Nem, azt hiszem nekem sem sikerült volna – vallotta be, amitől nekem rögtön elégedett mosoly kúszott az arcomra.

Így pedig a „visszatérés a valóságba” kicsit hátrébb került a napirenden, ugyanis a következő hat órát megint csak viccelődéssel és ártatlan flörtölgetéssel töltöttük ki. Közben pedig az agyam egy hátsó része végig azon gondolkozott, hogy mit kéne tennem, mikor leszállunk New Yorkban. Nem akartam elengedni Bellát. Nem csak ma. Soha többé.

Azonban mikor este landoltunk a Kennedy reptéren, Bella felém fordult még mielőtt kinyöghettem volna valami indokot, hogy miért ne váljunk még el. – Azt hiszem… van még valami, amiről beszélnünk kellene – kezdte.

- És mi lenne az? – nyeltem nagyot. Persze tisztában voltam vele, hogy már csak egy téma van hátra: a jövő.

- Nem lenne gond, ha feljönnél hozzám egy kicsit? Ott nyugodtan meg tudnánk beszélni mindent – magyarázta.

Így esett meg, hogy egy óra múlva Bella és én kiszálltunk egy taxiból a lakása előtt. Kívülről átlagos New York-i társasháznak tűnt, ráadásul az én lakásomtól nem olyan messze helyezkedett el. Furcsa volt belegondolni, hogy mindez idő alatt Bella hozzám olyan közel élte az életét, mégsem tudtam róla szinte semmit.

Amint kinyitotta a lakás ajtaját, időm sem volt ledöbbenni, hogy mennyire kicsi a hely, mert valahonnan belülről máris megszólalt egy hang. – Bella, te vagy az? Persze, hogy te vagy, másnak nincs kulcsa. Milyen volt az esküvő? Jó, hogy jössz, mert… Edward???

Hirtelen Jessica állt velünk szemben, aki eddig a konyhának tűnő helyiségből kiabált, ám mikor kilépett onnan, döbbenten nézett rajtam végig. – Helló, Jessica – biccentettem.

Jessica azonban még mindig tátott szájjal bámult. – Később elmesélek mindent az esküvőről, Jess – ígérte Bella. – Most viszont Edwarddal van egy-két megbeszélnivalónk. A szobámban leszünk, ha nem bánod.

Jessica ekkor magához tért. – Bella, ugye… ugye minden rendben?

- Persze – bólintott Bella mosolyogva. – A legnagyobb rendben.

Beléptünk a hálószobájába, ami még kisebb volt, mint amire számítottam. Az ablak az utcára nézett és mivel a lakás a földszinten volt, járókelők feje úszott el az ablak előtt pár percenként. – Ide egy betörő is simán bemászhat – jegyeztem meg.

- Dehogy mászhat – legyintett Bella. – Ezért van rajta a rács.

Az ablakhoz lépett és elhúzta a sötétítőt, hogy ne lehessen belátni. Körbenéztem az aprócska szobában. Bella észrevehette rajtam, hogy mit gondolok, mert a következő pillanatban újból megszólalt.

- Ne kezdd, Edward. Tudom, hogy kicsi. Tudom, hogy az ablakon bárki bemászhatna a rács nélkül. És igen, szelektív kukák vannak közvetlenül az ablakom alatt az utcán, de nem érdekel. Szeretek itt lakni.

Védekezőn felemeltem a kezem. – Hé, egy szót sem szóltam. Tudom, hogy megdolgoztál ezért a helyért és büszke vagyok rád.

Bella erre halványan elmosolyodott, majd lehuppant az ágyára és megpaskolta a helyet maga mellett. – Nem harapok – mondta kacérkodva.

Felnevettem és leültem mellé. – Mielőtt bármit is mondasz, bocsánatot kell kérnem tőled.

- Miért? – kérdezte őszinte meglepettséggel.

- Mindenért – vontam meg a vállam. – Azt sem tudom, hol kezdjem. Rögtön úgy indultam neki az ismeretségünknek, hogy hazudtam neked. És úgy vetettem véget a kapcsolatunknak, hogy hátba döftelek. Minden éjjel az ágyban fekve átgondolom, mi mindent kellett volna másképp csinálnom. Egyszerűen mindent elcsesztem. El sem tudod képzelni, hogy mennyire sajnálom.

- Jaj, Edward – sóhajtotta Bella. Egyik kezét felemelte és lassan végigsimított vele az arcomon. – Már bocsánatot kértél emiatt. Nekem pedig az elmúlt egy évben volt időm megemészteni és őszintén megbocsátani mindezt. Azt hiszem értem, hogy miért tetted. És tudom, hogy a szeretet vezényelt. Nem akarom, hogy csak úgy elfelejtsük, mert ez a múltunk része, de azt akarom, hogy te is bocsáss meg magadnak.

- Rendben – bólintottam. – Dolgozni fogok rajta.

- És ha már itt tartunk… nekem is bocsáss meg – folytatta.

- Ezt meg hogy érted? – kérdeztem döbbenten. – Te aztán tényleg nem tettél semmi rosszat, Bella.

Bella arcán legördült egy könnycsepp. – Úgy érzem, jobban kellett volna viselkednem veled az utolsó napokban. Jobbat érdemeltél volna. Tudtam, hogy össze fogom törni a szíved, és azt az utolsó pár napot boldoggá kellett volna tennem számodra.

- Hé, még csak eszedbe se jusson magadat hibáztatni emiatt – mormoltam gyengéden, miközben most én simítottam végig az ő arcán, letörölve onnan a könnycseppet. – Azok az utolsó napok… sőt, hetek… az az időszak olyan volt, amilyen. Egyikünk sem büszke az akkori énjére. Azt hiszem legbelül én is éreztem, hogy ez lesz a vége. Olyan elképesztő fiatal nő lett belőled, mióta megismertelek. Zseniális vagy, Bella. És én mégsem akartam, hogy önálló légy. Önző voltam és csakis magamnak akartalak.

- Én pedig annyira… frusztrált voltam – vallotta be. – Úgy éreztem, az életem nem hozzám tartozik. A te lakásodban éltem, az apád adott nekem munkát. Minden ami voltam, tőled jött. Még önbizalmam is csak azért lett, mert te szerettél. De aztán a külön töltött idő alatt elértem mindezt egyedül. Rájöttem, hogy mire vagyok képes. És képes lennék nélküled élni. De nem akarok, Edward. Tőled lesz teljes az életem.

Mikor eljutottak az agyamig a szavai, alig akartam elhinni. – Ko… komolyan mondod? – kérdeztem félrecsukló hanggal.

Bella bólintott. – Ha még mindig elfogadsz.

- Még hogy elfogadlak-e! – méltatlankodtam nevetve, és azonnal magamhoz húztam, hogy egy év után végre újra megízlelhessem az ajkait. A csókunk egyszerre volt mohó és gyengéd, én pedig úgy éreztem, végre hazaértem.

Mikor hosszú idő után elváltunk, a szemébe néztem. – Azt hiszem abban megegyezhetünk, hogy ezúttal teljesen őszinték leszünk. Úgyhogy rögtön azzal kell kezdenem, hogy elmondok valamit.

Bella ennek hallatán kicsit mintha megijedt volna. – Mi az?

- Az apám leányvállalatot indított Európában és megkért rá, hogy vezessem én a céget Párizsban – magyaráztam. Bella levegőért kapott meglepetésében. – El akartam fogadni az állást. Viszont aznap, amikor szólni akartam Carlisle-nak, megkaptam a meghívót az esküvőre. Biztos idiótának fogsz gondolni, de ezt valamiféle jelnek vettem. Vagy legalábbis megláttam benne a lehetőséget, hogy visszakapjalak. Nemet mondtam az állásra.

- Edward…

- És kérlek ne mondd, hogy nem kellett volna ezt tennem – vágtam a szavába. – Tisztán tudom, hogy mit akarok, és az nem Párizs. Csakis téged akarlak.

- Edward… az a meghívó nem csak a sors műve volt.

- Hát persze, tudom. Gondolom Charlie és Sue tervelték ki, de hogy pont aznap reggel érkezett…

- Edward, én kértem meg Charlie-t, hogy hívjon meg az esküvőre – szakított félbe. – A diplomaosztóm utáni napon. Rájöttem, hogy veled akarom élni az életem. Arra gondoltam, hogy mennyi mindenről hittük azt, hogy a sorsnak köszönhetjük meg a véletlennek, miközben mondjuk éppen Rosalie műve volt. Ezért a kezembe vettem az irányítást, mert tudtam, hogy el fogsz jönni. Azt persze nem tudtam, hogy éppen aznap fog megérkezni, mikor eldöntötted, hogy másik földrészre költözöl. Úgyhogy azt hiszem egy kicsit mégis csak benne volt a sors keze.

- Végig benne volt – feleltem, még mindig kicsit döbbenten Bella vallomásától. – Azon a július 4-én, mikor először megláttalak… pár órával azelőtt ismertem meg az apádat. Tőle hallottam rólad először. És ha Jacob Black nem terjeszt rólam olyan hülye pletykákat, Rosalie-nak nem lett volna oka összehozni minket. Nem tudom, minek köszönhetem, hogy az életem része vagy, Bella. De többé nem engedlek el.

Bella könnyes szemekkel elmosolyodott. – Reméltem, hogy ezt mondod.

A következő pillanatban újból összeforrtak ajkaink, én pedig tudtam, hogy ez egy újabb fejezet nagyon is édes kezdete.

42. fejezet

Sziasztok!
Sikerült még egy fejezetet bepréselni ebbe az évbe, és most tényleg nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok. ;) Addig is boldog új évet!
Abellana

(Bella)

- Ez a világoskék borzasztóan áll nekem – sopánkodott Jessica, miközben végignézett magán a tükörben. – Neked szerencséd van. Illik a bőröd tónusához.

- Köszi. Azt hiszem – nyögtem ki.

Jess és én még otthon voltunk, de már a talárjainkban feszítettünk. Bizony, ez a nap is elérkezett. A diplomaosztónkra készülődtünk. Alig akartam elhinni. Négy évvel ezelőtt majd kiugrottam a bőrömből, mikor felvettek a Columbiára. Csak egy magányos lány voltam, aki a szüleivel élt és nem is mert arról álmodni, hogy egyhamar kitör abból az életből.

De az elmúlt két évben minden megváltozott. Ez a gondolat pedig főként akkor hasított belém, mikor ma reggel ránéztem a naptárra. 2016. május 16-a volt. Napra pontosan két éve ismertem meg Edwardot. Azon a napon fordult fel az egész életem.

Most viszont itt álltam, készen arra, hogy lezárjam életem ezen szakaszát. Aztán irány Boston. Néhány hete ugyanis megkaptam a várva várt borítékot a Harvardról. Nem mertem egyedül kibontani, de várni sem tudtam. Hiszen ettől függött az egész jövőm. Gyerekkorom óta erre készültem. Még mindig emlékszem arra az érzésre, ami megtelepedett a gyomromban azokban a percekben, a remény és a rettegés egy különös keverékére. Végül úgy nyitottam fel a borítékot, mintha csak egy sebtapaszt tépnék le. Nem volt értelme húzni a dolgokat.

Az egész levélből csak annyit láttam először: „Kedves Ms. Swan, gratulálunk…” Utána sikítani kezdtem és percekig abba sem hagytam. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg sikerült. Megyek a Harvardra.

Gondolataimból az ajtócsengő hangja rántott ki. Felálltam ajtót nyitni és egy kézbesítővel találtam szemben magam, akinek a fél arcát eltakarta egy gyönyörű virágcsokor. Átvettem tőle a küldeményt, majd odabent vázába tettem az elegánsan összeállított csokrot és megtaláltam rajta a kis lapocskát, amelyen egy üzenet volt. Gratulálunk és büszkék vagyunk rád – Esme és Carlisle Cullen.

Összeszorult a szívem, amiért gondoltak rám ezen a napon. Néhány hete átfutott az agyamon, hogy őket is meghívjam a diplomaosztóra, de mivel nagyon kevés embert hívhattunk, végül csak Charlie és Sue lesznek ott, hogy támogassanak.

Mikor Jessica úgy ítélte, hogy végre megfelelően néz ki, elindultunk. Az egyetemen találkoztunk a barátainkkal, akik hasonlóképpen fel voltak pörögve, ami nem is csoda, hiszen egy új és ismeretlen korszak következik mindannyiunk életében.

A ceremónia olyan gyorsan zajlott le, hogy az egész alig tűnt pár percnek. Persze a végén főleg csak az maradt meg bennem, ahogyan átsétáltam a színpadon, miután kimondták a nevemet, majd büszkén átvettem a diplomám, miközben Charlie és Sue az összegyűlt vendégsereg közepéből füttyögtek. Nem sokkal azután mindannyian a levegőbe dobtuk a kalapunkat.

- Bells! – kiáltotta Charlie, mikor végre rám találtak a nagy tömegben. – Olyan büszke vagyok rád!

- Köszönöm, apu – feleltem kicsit meghatódva, miközben magához húzott egy ölelésre, majd ugyanígy tett Sue is.

- Mehetünk ebédelni? – kérdezte Charlie.

- Persze – bólintottam. – Csak még egy percet kérek.

- A kocsinál várunk.

Újból bólintottam, Charlie és Sue pedig elindultak a bérelt kocsijuk felé. Én viszont még ott álltam a verőfényes napsütésben néhány pillanatig, figyeltem a szüleikkel ölelkező végzős diákokat és a sok boldog arcot. Én is elmosolyodtam. Rájöttem, hogy ebben a pillanatban én mennyire boldog vagyok. Elértem azt, amit reméltem. Mégis úgy éreztem, valami hiányzik.

***

Este a megszokott bandával ünnepeltünk, ezúttal Mike lakásán. Természetesen folyt az alkohol bőségesen, mi pedig jól éreztük magunkat és felhőtlenül nevettünk. Talán most először éreztem igazán úgy, hogy én is csak egy normális fiatal vagyok. Az életem szinte kiteljesedett.

Mikor kezdtem kicsit becsiccsentve érezni magam, kimentem a konyhába, hogy igyak egy kis vizet, mikor mellém szegődött Tyler is. Vele nem lógtam annyit, mint mondjuk Mike-kal vagy Eric-kel – ő inkább a fiúk haverja volt – de azért néha találkoztam vele az egyetemen vagy házibulikon.

- Szóval… hallom meglett a Harvard. Gratulálok – mosolygott rám.

- Köszi – feleltem elpirulva. – Még mindig alig hiszem el.

- Én is Bostonban leszek. Persze csak a Bostoni Egyetemen, az messze nem olyan menő.

- Ez nem igaz – vitatkoztam. – Nyolc Nobel-díjas is tanult ott.

Tyler erre felnevetett. – Te mindent tudsz?

- Csak sokat olvastam az egyetemekről – vontam vállat.

- Hát, ki tudja… talán néha összefutunk majd – folytatta. – Sőt, igazából arra gondoltam, hogy ha volna kedved, valamikor elmehetnénk vacsorázni vagy valami.

Csak nem…? Na nem, az nem lehet! – Te most randira hívsz? – hitetlenkedtem.

- Hát… igen. Miért vagy úgy meglepődve ezen? Hiszen gyönyörű vagy és intelligens és vicces.

Ahogy ezt kimondta, egy nagyon nem nőies röfögésszerű nevetés hagyta el az ajkaimat. Még mindig rólam beszélünk? Bella Swanról? Gyönyörű és vicces?

- Ez nagyon hízelgő – vallottam be. – De tudod, hogy mi van velem. Úgy értem, képzeld csak el. Mit szólna bármelyik szülő, ha a huszonkét éves gyerekük bemutatná az új barátnőjét, aki egy elvált nő.

- Nem te vagy a világ legfiatalabb elváltja, Bella. Ettől nem leszel sérült áru, vagy ilyesmi. Ugyanaz a figyelemre méltó lány vagy, aki eddig is voltál.

Jól estek a szavai, ezt nem tagadhatom. Nem sok férfitől hallottam ilyet.

- Ezek után nagyon szívesen mondanám, hogy randizok veled – mondtam. – De az igazság az, hogy nem állok rá készen. Nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e mással randizni.

- Úgy érted olyannal, aki nem az ex-férjed?

- Tudom, hogy hülyén hangzik – mosolyodtam el. – Hiszen már egy éve elhagytam. És mégis, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy megosszam valaki mással az életem. Ezért is szeretek egyedül lenni.

- És nem gondolod, hogy ez jelent valamit? – kérdezte Tyler.

- Mire gondolsz? – ráncoltam a homlokom.

- Hát, nekem nagyon úgy tűnik, hogy valahol legbelül te még mindig szereted őt – felelte Tyler, majd magamra hagyott.

Rám pedig elemi erővel zuhant a felismerés. Hiszen mindvégig annyira nyilvánvaló volt, csak sosem gondoltam bele. Én mindig is szerettem Edwardot, és mindig is szeretni fogom. Ha valamiben, hát ebben száz százalékig biztos voltam.

***

A következő két hét munkával és barátokkal telt, mígnem június elején megérkeztem Seattle-be, Charlie és Sue esküvőjére. Amiben tudtam, segítettem nekik az utolsó napokban. Bizarr volt belegondolni, hogy az apám újra megházasodik. Lesz egy mostohaanyám. Sőt, mostohatestvéreim. És hiába lakom az ország másik végében, mégis kicsit olyan érzés volt, mintha én is új családot kapnék.

Végül elérkezett a szombat reggel. A házban nagy volt a sietség és a rohangálás. Az esküvő helyszíne egy direkt ilyen eseményekre létrehozott kis birtok volt, egy aranyos épülettel és egy gyönyörű kerttel. Mikor megérkeztünk, Sue-t azonnal elragadták, hogy tudjon készülődni. Én már az ő házukban elkészültem – a hajam barna hullámokban omlott a vállaimra, térdig érő sötétkék ruhámat pedig egy pár fekete magas sarkúval egészítettem ki – így hát nyugodtan segíthettem Sue-nak, néhány barátnőjével és Leah-val együtt.

- Azt hiszem megyek és megnézem aput is – mondtam, mikor Sue kicsit megnyugodott, hogy minden a tervek szerint halad.

- Rendben – bólintott. – Kötözd össze a cipőfűzőit, hogy ne tudjon megszökni.

Felnevettem. – Számíthatsz rám – kacsintottam.

Átmentem abba a szobába, ahol Charlie készülődött és bekopogtam. Apám ideges mosollyal fogadott, Seth viszont egy annál vidámabbal. – Magatokra is hagylak titeket – mondta, majd miután kiment, leültem Charlie mellé. Hirtelen felnevetett.

- Mi az? – kérdeztem értetlenül.

- Semmi, csak… - legyintett.

- Mondd már – böktem meg a vállammal.

- Emlékszem, mikor két éve ugyanígy léptünk be anyáddal egy szobába, és egyszer csak ott álltál te, az egyetlen gyerekem, egy hosszú fehér ruhában és éppen készültél megházasodni.

- Hát igen – sóhajtottam. – Azóta minden megváltozott.

- Az egyszer biztos. Soha nem hittem volna, hogy még egyszer valakinek a férje leszek. Néha belegondolok, hogy itt állok az ötvenes éveimben és úgy készülök az esküvőmre, mint bármelyik fiatal férfi. Hát bolond vagyok én?

- Te is fiatal vagy – biztattam mosolyogva, de Charlie csak a szemét forgatta.

- Utána viszont eszembe jut minden – folytatta. – Hogy mennyi mindenen mentem át, hogy megteremtsem ezt az új életet magamnak. És tudod mit? Büszke vagyok magunkra. Rád és rám. Nem adtuk fel. Megküzdöttünk azért, amit akartunk. Csak abban reménykedem, hogy te is büszke vagy.

Miközben beszélt, Charlie – tőle annyira szokatlanul – megszorította a kezem. Én pedig bólintottam. – Nagyon is büszke vagyok – feleltem.

Ott ültünk mi, egy apa aki hamarosan másodjára is házas lesz, mellette pedig az ő elvált lánya, és egymásra mosolyogtunk. Mindketten nagyon boldogok voltunk a magunk módján. És igazából csak ez számít.

***

Habár Sue-nak nem voltak hivatalosan koszorúslányai, Leah és én is az esküvői menet részei voltunk. Így hát mikor felhangzott a nászinduló, Leah indult el elsőként, én pedig néhány pillanat múlva követtem. Kicsit ideges voltam az esküvőnek ezen része miatt. Lehet, hogy megváltoztam, de még mindig nem szerettem a figyelem középpontjában lenni, és úgy gondoltam, kényelmetlen lesz majd ennyi ember pillantásának a kereszttüzében elsétálni.

Azonban valami szinte rögtön elterelte a figyelmemet a többi vendégről, méghozzá nem más, mint egy bizonyos tekintet. Nem tudom, hogy annyi ember közül miért éppen őt vettem észre azonnal. Csak arra eszméltem, hogy egyszer csak egy zöld szempárba nézek, abba a zöld szempárba, amit mindennél jobban ismertem ezen a világon.

Ő is idegesnek tűnt, de mintha halvány mosoly játszott volna az ajkai körül. Arról fogalmam sincs, hogy én hogyan nézhettem ki, de remélem nem úgy, mint egy komplett hülye, aki azt sem tudja hol van. Ahogy ez eszembe jutott, próbáltam is előre nézni és az esküvőre koncentrálni. Nem akartam tönkre tenni az apám nagy napját azzal, hogy lélekben ott sem vagyok.

Mikor Sue odaért Charlie mellé és elkezdődött a ceremónia, megkockáztattam felé még egy pillantást. Kavarogtak bennem az érzések, hiszen már tizenegy hónapja nem láttam őt. Most pedig itt ült tőlem nem messze, és annyira jó volt őt újra látni. Hirtelen a semmiből annyira elöntött a boldogság érzése, hogy majdnem elbőgtem magam. Mintha hosszú idő után újra hazataláltam volna.

Meglepő módon az idő hátralévő részében képes voltam odafigyelni a történésekre. Nagy mosoly kúszott az arcomra, mikor az anyakönyvvezető kimondta, hogy Charlie és Sue ezentúl férj és feleség. Az első hitvesi csók után mindenki tapsolni kezdett, mi pedig mind megölelgettük egymást. Mikor Charlie karjai körém fonódtak, szorosan öleltem vissza.

- Minden rendben? – kérdezte.

- Nagyon is – feleltem hatalmas mosollyal.

***

Amint véget ért maga a szertartás, kitört a szervezett káosz. Először körbevették a párt a gratulálni vágyók, aztán pedig elkészültek a hivatalos esküvői fotók rólunk, mindeközben pedig egyszer sem láttam őt.

Hamarosan elkezdődött az ünneplés, én pedig a főasztalnál ültem a család többi tagjával, mikor Leah egyszer csak odahajolt hozzám és a fülembe súgott: - Le sem veszi rólad a szemét.

Azonnal elkezdtem őt keresni a tekintetemmel, és láttam, hogy Leah-nak igaza van. Engem nézett. Én pedig azt hiszem a mai napon először, végre rámosolyogtam. Mert őszintén örültem, hogy itt van. Persze eközben a szívem végig kiugrani készült a helyéről, mintha most találkoznék vele először.

Gondolataimból a táncparkettre lépő Charlie és Sue látványa rángatott ki, akik megkezdték az első táncukat házaspárként. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam-e apámat táncolni, de meglepő módon nem volt olyan kétballábas, mint amilyenre számítottam. Hamarosan többen is csatlakoztak hozzájuk és Leah is elkezdte nyaggatni Seth-et, hogy táncoljon vele.

Éppen őket figyeltem, teljesen elveszve a gondolataimban, mikor egyszer csak megszólalt mellettem egy hang.

- Helló, Swan.

Én pedig még azelőtt elmosolyodtam, hogy felnéztem volna, mert tudtam, hogy ettől a pillanattól kezdve Edward Cullen újra az életem része lett.

Boldog karácsonyt!

Hát már megint itt tartunk... :) Remélem mindenkinek jól telnek az ünnepek, és ha addig nem hallotok felőlem, akkor boldog új évet!

Még annyit hozzá teszek, hogy nem csak az év ér véget hamarosan, hanem a történet is, mivel a következővel együtt már csak 4-5 fejezet van hátra. De ha eljön az idő, úgyis szólni fogok. :D

Még egyszer kellemes ünnepeket!

Abellana

41. fejezet

Sziasztok!
Már itt is van a következő fejezet. Köszönöm azoknak, akik írtak és most is nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre.
Abellana

(Edward)

Azt hiszem életem legutóbbi fél évét úgy lehetne jellemezni, hogy míg a világon mindenkivel izgalmas és elképesztő dolgok történtek, én egy helyben álldogáltam. Ha az emberek megkérdezik, hogy mi újság velem mostanában, még csak azzal sem fáraszthatom őket, hogy most váltam el. Manapság gyorsan lejár a válás szavatossága. Mindenki elválik, kit érdekel még egy? Majdnem egy éve történt, még mindig keseregsz miatta?

Úgy éreztem minden változik körülöttem. Bár talán könnyű ezt érezni tavasszal. Április végén jártunk ugyanis. Kicsivel több, mint egy éve jött ki az a cikk, ami megváltoztatta az életem. Amivel elárultam nagyjából mindenkit, akit szeretek és sikeresen véget vetettem vele a házasságomnak is. És én még mindig ugyanúgy éreztem magam. A barátaim mind remek dolgokat érnek el a munkájukban, vagy éppen családot alapítanak és gyarapítanak. Az apám most készült leányvállalatot indítani Európában. Egyedül én voltam az, aki mozdulatlanul figyelte a történéseket, legtöbbször totálisan elveszve.

Persze nem mondom, hogy nem történt bennem semmi változás valahol legbelül. Sokat gondoltam arra, amit Bella mondott. Arról, hogy már nem voltunk jók egymásnak. Sokat gondoltam a kapcsolatunk végére. És igaza volt. Annak a Bellának és Edwardnak semmi köze nem volt azokhoz az emberekhez, akik egymásba szerettek egy kényszerházasság során. Rájöttem, hogy nem hiányzik az a Bella és tudtam, hogy neki végképp nem hiányzik az az Edward. Nem azt a formánkat hiányoltam mindvégig az elmúlt hónapokban.

Viszont vissza sem tudtunk menni azokhoz az énünkhöz, akik az elején voltunk. Tényleg olyan verembe kerültünk, amiből képtelenség volt együtt kimászni. És mostanában csapott pofon az igazság: Bellának igaza volt. Külön kellett folytatnunk az útjainkat.

Na persze ez nem azt jelenti, hogy ne hiányozna. Még mindig szerettem őt, jobban mint bármi mást a világon. De elfogadtam, hogy annak a fejezetnek le kellett zárulnia. És azt hiszem – végre valahára – minden nap egy kicsivel könnyebb lett felkelni és elkezdeni a napot.

Egyik délelőtt, mikor egy rövid kávészünetről tartottam vissza az irodámba, valaki várt rám az ajtó előtt. Éppen háttal állt nekem, miközben Victoria mondott neki valamit, míg észre nem vett engem. – Áh, Mr. Cullen! Látogatója jött.

Erre megfordult az alacsony női alak és ragyogó mosolyt vetett rám. – Már ha egyáltalán megismersz még – tette hozzá.

- Tanya! – kiáltottam, miközben őszinte mosoly kúszott az én arcomra is. – Hát te meg mit keresel itt? Nem mintha panaszkodnék, örülök, hogy látlak!

- Nos… a vőlegényemet kísértem el New York-ba – felelte, és közben felmutatta a kezén szikrázó gyűrűt. Na mit mondtam? Mindenkivel történik valami izgalmas.

- Azta – nyögtem ki. – Gyere be és meséld el, hogyan is történt ez. Victoria, most ne zavarjon senki.

- Rendben van, Mr. Cullen, de emlékeztetnem kell, hogy ma az édesapjával kell üzleti ebédre mennie.

- A világért sem felejteném el – feleltem neki, visszafogva magam, hogy ne forgassam a szemem. Nem lett volna valami főnökös magatartás. Bevezettem Tanyát az irodámba és ő le is huppant az én székemmel szemben. – Szóval? Ki ez a titokzatos vőlegény?

- Hát… a neve David és igazából több, mint egy éve ismerkedtünk meg. Múlt hónapban kérte meg a kezem, én meg rögtön igent mondtam. Jó ember és nagyon boldoggá tesz.

- Ez nagyszerű, Tanya. Nagyon örülök neked – mondtam őszintén.

- Ja, és mielőtt elfelejtem! Hoztam neked egy kis ajándékot – jelentette be, és felém nyújtotta az ajándékzacskót, ami eddig a kezében volt. – Mégsem jelenhettem meg itt csak úgy üres kézzel.

- Ugyan, semmit nem kellett volna hoznod – nyugtattam meg, de közben benyúltam a zacskóba és kihúztam belőle Tanya ajándékát. Egy üveg whiskey-t.

- Úgy képzelem, a nagymenő New York-i üzletemberek az irodájukban találkozgatnak a fontos ügyfelekkel és olyankor mindig whiskey-vel kínálják őket – magyarázta vigyorogva.

Felnevettem. – Túl sok filmet láttál, Tanya. De köszönöm, nagyon figyelmes tőled.

- Hát ha a fontos ügyfeleidnek nem is, de remélem neked azért jó lesz – mondta, még mindig mosolyogva.

- Igazából… az a helyzet, hogy már nem iszom alkoholt. Körülbelül karácsony óta – jelentettem be, Tanya nagy meghökkenésére. – Túlságosan is… öhm, szóval kezdtem függni tőle.

Kissé elpirulva közöltem ezt, ugyanis eléggé szégyelltem magam emiatt. Tanya néhány pillanatig csendben fürkészte az arcomat, majd mikor megszólalt, a hangja halk volt és gyengéd. – A válás miatt? – kérdezte.

Szomorúan bólintottam. – A válás miatt – sóhajtottam.

- Mit ne mondjak, eléggé meglepett mikor arról olvastam, hogy a gyerekkori barátom házassága csak egy… álca volt. Főként azért, mert én láttam, hogyan néztetek egymásra. Mikor elolvastam azt az újságcikket, csak arra tudtam gondolni, hogy ez nem lehet igaz. Egyértelműen szerelmesek voltatok. Egyszerűen nem akartam elhinni.

Ekkor elmeséltem Tanyának az egész sztorit. Onnantól, hogy kényszerházasságra léptem Bellával, keresztül azon, hogy szerelmesek voltunk és a jövőt tervezgettük, egészen odáig, hogy tönkretettem mindent és a kapcsolatunk menthetetlenné fajult. Tanya döbbenten, de türelmesen és megértően hallgatta végig a történetet. Nekem pedig jól esett elmondani olyasvalakinek, aki semmit sem tudott a helyzetünkről, de akiben mégis megbízom.

Mikor elérkezett az idő, hogy mindkettőnknek mennie kellett, szorosan megöleltük egymást. – Aztán most már ne teljen el ennyi idő megint, mire újra látjuk egymást – mondta.

- Nem fog – ígértem neki. – Köszönöm, hogy meglátogattál.

Tanya bólintott és elindult kifelé, de az ajtó elé érve visszafordult és rám nézett, mint aki mondani akar valamit, de nem biztos benne, hogy tényleg ki kéne-e mondania. Végül azonban döntött. – Tudod… én csak egyszer találkoztam vele, de rögtön tudtam, hogy illik hozzád. Nagy kár érte.

***

Tanya felkavaró utolsó szavai után nekem is el kellett indulnom, hogy találkozzam az apámmal az előre megbeszélt étteremben. Csak annyit mondott, hogy üzleti ügyben kell megbeszélnünk valamit, de őszintén szólva fogalmam sem volt róla, hogy miről van szó.

- Méterek választják el az irodáinkat egymástól, de te egy étteremben szeretnél velem tárgyalni? – kérdeztem, miközben leültem vele szemben.

- Tudod fiam, nem sok ember engedheti meg magának, hogy én várjak őrá aztán ráadásul még kritizálja is a választott helyet – jegyezte meg. Persze igaza volt. Carlisle nem csak az apám, de egyben a főnököm is.

- Vedd úgy, hogy egy szót sem szóltam – védekeztem.

Rendeltünk magunknak és míg ki nem hozták az ételeket, meséltem neki Tanya látogatásáról, ő meg mesélt nekem anya legújabb lakberendezési projektjéről. Mikor azonban elkezdtünk enni, rátért a tárgyra.

- Elég nagy részed volt az európai terjeszkedés előkészítésében – kezdte. – Mit gondolsz, hogy mennek a dolgok?

- Jól – bólogattam. – Szerintem nagyon is jó döntés volt.

- Örülök, hogy így látod. De mint tudod, most jön a neheze. És szükségem van rá, hogy valaki olyan vezesse az ottani irodát, akiben megbízok és aki érti a dolgát – magyarázta. – Edward, azt szeretném ha te irányítanád a céget Párizsban.

Mikor leesett, hogy mit is mondott, kis híján kiköptem a kaját. – Hogy… én?? Igazgassam a céget Párizsban? Költözzek Párizsba?

- Nos, igen. Nyilván az elengedhetetlen része a dolognak.

- De hát… meddig?

- Beletelik minimum néhány évbe, mire minden rendesen elrendeződik – vont vállat.

- Na de… a fiad vagyok! Azt akarod, hogy elköltözzek egy másik földrészre? Mit szólna hozzá anya?

- Megkérdeztem az anyádat, hogy mit gondol a dologról. És nyilván egyik szülőnek sem az az álma, hogy a gyerekétől egy óceán válassza el, de ez a logikus lépés, fiam. Te nagy dolgokra vagy hivatott. Nagyobb kihívásokra van szükséged. Mindketten úgy gondoljuk, hogy talán éppen ez az, ami most neked kell.

Köpni-nyelni nem tudtam. Cikáztak a gondolatok a fejemben, de legfőképpen az érvek, hogy miért nem mehetek Párizsba. Hiszen itt van az egész életem! Carlisle mintha meghallotta volna az aggályaimat, mert a következő pillanatban feltette a legfontosabb kérdést.

- Mi tart vissza?

- Hogy mi tart vissza? – ismételtem meg a kérdését, a legjobb „ezt most komolyan gondoltad?” arckifejezésemmel. – Itt éltem egész életemben. Itt vagytok ti, a családom. A barátaim! Jasper és Alice!

- És Bella – tette hozzá az apám.

- Én… én még csak nem is gondoltam Bellára – hazudtam. Naná, hogy csakis Bellára gondoltam, amióta kimondta az ajánlatát. A legelső gondolatom az volt, hogy nem fogok több mint ötezer kilométernyire költözni Bellától, még akkor is, ha már nem köt minket egymáshoz semmi.

Apám felsóhajtott. – Büszke vagyok rád, amiért olyan jól viselted az elmúlt hónapokat. Úgy tűnt, végre nem csak robotként csinálod végig a napokat. De tisztában vagyok vele, hogy nem léptél még túl a dolgon. Nem fogom meghozni helyetted ezt a döntést, de szerintem nagyon jót tenne neked az új állás és az új hely. És persze tudom, hogy ijesztő gondolat itt hagyni az egész eddigi életedet, de mindenki átesik ezen, aki messze költözik az otthonától.

Borzasztóan idegesítő volt, hogy az érvei teljesen észszerűek voltak. Az agyam teljesen leblokkolt. El sem tudtam képzelni, hogy milyen lenne egy másik országban, idegenek között élni.

- Még van néhány heted dönteni – folytatta Carlisle. – És azt is elfogadom, ha nemet mondasz. Csak arra kérlek, hogy gondold át alaposan.

A következő pár napban mást sem tettem. Egyszerűen nem bírtam nem erre gondolni. Tudtam, hogy ez egy elképesztő lehetőség. Ráadásul mindez teljesen kiszakítana az egyhangú hétköznapokból és új kihívást biztosítana. Szerettem a mostani munkámat is, de nem végeztem szenvedéllyel. Nagyon csábító volt az ajánlat, hogy valami újat és izgalmasat csinálhatnék.

Talán a társasági része sem lenne olyan borzasztó a dolognak. Megismerkedhetnék egy csomó érdekes emberrel. És valószínűleg viszonylag gyakran haza tudnék repülni.

Mégis, nem tudtam arra gondolni, hogy elhagyjam Amerikát. Ha pedig őszinte akartam lenni magammal, pontosan tudtam, hogy a fő visszatartó ok nem más, mint Bella. Ha úgy döntök, hogy Franciaországban folytatom az életem, azzal hivatalosan is lezárom az eddigi szakaszt és továbblépek. Erre pedig még nem álltam készen.

Már majdnem egy hete csak ezen őrlődtem, mikor egyik este Alice-nél és Jaspernél vacsoráztam – Alice főzött nekünk – és beszámoltam nekik az ajánlatról. Mindketten leesett állal hallgattak végig, láthatóan annyira le voltak döbbenve, mint én aznap.

- És mit fogsz mondani? – faggatózott rögtön Alice.

- Fogalmam sincs – sóhajtottam fáradtan. – Mármint… hiszen nem mehetek Párizsba! De közben… miért ne mehetnék?

- Az egyiket biztosan jobban akarod, mint a másikat – mondta Jasper.

- Így van – értett vele egyet Alice. – Érezned kell, hogy hová húz jobban a szíved. Persze nyilván rossz lenne, ha nem látnánk téged majdnem minden nap, na de Párizs! Egy munka még nagyobb felelősséggel! Ez azért nem hangzik rosszul.

- És ha pár év múlva meggondolod magad, hazajöhetsz – tette hozzá Jasper. – De ha elszalasztod ezt a lehetőséget, elképzelhető az is, hogy egész életedben bánni fogod. Na és mi szól a maradás mellett? Csak az, hogy az a kényelmesebb megoldás. Az meg unalmas.

- Nem tudom – nyögtem, végighúzva két kezem az arcomon. – Nem ilyen egyszerű az egész.

Jasper és Alice összenéztek. Nem voltak hülyék, nyilván tudták, hogy mi teszi még nehezebbé ezt a döntést. Ali felsóhajtott és a szemembe nézett. – Lehet, hogy itt az idő, hogy végleg elengedd őt, Edward. Nem állíthatod meg az életed csak azért, mert még mindig ennyire ragaszkodsz hozzá. Túl kell lépned rajta.

Keserűen eszméltem rá, hogy ez a színtiszta és brutális igazság. De mi van, ha ő volt az egyetlen értelmes dolog az életemben? Bella előtt minden annyira… semmilyen volt. Azt sem tudom, ki voltam őelőtte.

***

- Azt hittem már elfelejtetted, hogy szegény öreg édesanyád is létezik – szidott meg Esme, miközben új függönyöket rakott fel az otthoni irodájában, én meg adogattam neki hozzá a csipeszeket. Átrendezte a szobát és éppen több függönyt is kipróbált. – Mit gondolsz, ez jobb, mint az előző?

- Nem tudom, anya – vallottam be. – Szerintem az is ugyanilyen volt.

Anyám felhorkantott. – Ti férfiak használhatatlanok vagytok. Szóval, miért is nem látogattál meg korábban?

- Lefoglalt a döntéshozatal – feleltem. – Tudom, hogy már előbb jönnöm kellett volna. Sajnálom.

Esme leszállt a létráról amin eddig állt, és összevont szemöldökkel rám nézett. – Szerintem te már meg is hoztad a döntést. Csak próbálod magad lebeszélni róla.

Felsóhajtottam. Naná, hogy megint igaza van. – Kérdezhetek valamit, anya?

- Hát persze, édesem – vágta rá azonnal.

- Milyen voltam pár évvel ezelőtt? Mármint te milyennek láttál?

Esme aggódó pillantást vetett rám. – Mire gondolsz pontosan?

Elmagyaráztam neki a gondolataimat a Bella előtti életemről, hogy milyen üresnek tűnt így visszanézve. Mintha az nem is én lettem volna.

- Jaj, drágám – tette egyik tenyerét Esme az arcomra. – Természetes, hogy az első igazán nagy szerelem megváltoztat és most már az azelőtti dolgok lényegtelennek tűnnek. De azt hiszem te attól félsz, hogy éppen ezért a Bella után történt dolgok is azok lesznek. Pedig ez nem így van. Egy tudásra szomjazó, becsületes fiú voltál, remek barát és szerető báty. Most pedig egy keményen dolgozó férfi vagy, sikeres üzletember és törődő nagybácsi. Még mindig ugyanaz az ember vagy, csak most már átéltél egyet s mást.

Hirtelen muszáj volt magamhoz húznom és átölelnem őt. Esme képes volt több hónapnyi aggódást és felgyülemlett kételyt eloszlatni mindössze pár mondattal.

- Igazad volt – mondtam halkan, miután elengedtem őt. – Azt hiszem egy ideje már tényleg megvan a döntésem. Csakis előre mozoghatok tovább, nincs más irány.

Anyám elmosolyodott. – Én pedig tudom, hogy nem volt könnyű ezt választani. De nagyon büszke vagyok rád.

Pár napig még érlelgettem magamban ezt az elhatározást, próbáltam hozzászoktatni magam. Teljes magabiztossággal akartam kijelenteni az apámnak, hogy tényleg ezt szeretném. Az az igazság, hogy az utóbbi két hét többet segített a továbblépésben, mint bármi más az ezt megelőző egy évben. Minden kétséget kizáróan szerettem Bellát. Nem hiszem, hogy valaha is képes leszek még egyszer ennyire szeretni valaki mást. De ha örökké csak vágyódom utána, az nem élet. Itt az ideje, hogy végre magamért tegyek valamit.

Már május közepe volt, mikor elérkezett a nap. Tudtam, hogy ideje hivatalosan is bejelenteni a döntésemet. Olyan vidáman keltem fel aznap reggel, mint már régóta nem.

Mielőtt kiléptem a házból, hogy munkába induljak, az előcsarnokban megállított az épület portása. – Mr. Cullen! Itt van a postája!

Felém nyújtott néhány borítékot, én pedig hálásan biccentettem és átvettem őket, hogy a kocsiban át tudjam nézni. Azonban még mielőtt kiléphettem volna, valami megragadta a figyelmemet. Legfelül egy levél volt, rajta egy Seattle-i címmel. Kíváncsian bontottam fel a borítékot és néztem bele a tartalmába. Ami pedig benne volt, arra egyáltalán nem számítottam.

Egy meghívó Sue Clearwater és Charlie Swan esküvőjére.

40. fejezet

Sziasztok!
Először is köszönöm annak a három embernek, aki írt, de még mindig nagyon várom a véleményeket, hiszen ennél jóval többen vagyunk itt és hát nyilván elszomorító az érdektelenség. Addig is itt lenne a következő fejezet, ami most elég rövid, de nemsokára elérkezünk az izgisebb részekhez. ;)
Abellana

(Bella)

Akármennyire is szerettem a független felnőtt nő szerepét játszani, rájöttem, hogy karácsonykor nem valami jó szingli csajnak lenni. Ezen az sem segített, mikor két nappal karácsony előtt, több mint hat órányi repülés után a tömött Seattle-i repülőtéren kellett átverekednem magam boldog családok és ölelkező párocskák között, hogy megkeressem az apámat. Hol is volt már a tavalyi karácsony és annak minden tökéletessége…

- Bells! – kiáltotta izgatottan egy ismerős bajusz, ami úgy tűnt az apámhoz tartozik, de olyan szokatlanul széles volt a vigyora, hogy nehéz volt megmondani. Na tessék! Még Charlie is egyike azoknak a makulátlanul boldog embereknek, akiket annyira gyűlölök most.

- Szervusz, apa – motyogtam, morcosan húzva magam után a bőröndömet.

- Azt add csak ide – vette át Charlie. – Jól utaztál?

- Pompásabb nem is lehetett volna – feleltem szarkasztikusan.

- Akkor jó – bólintott apám, észre sem véve bosszús hangulatomat. – Sue már nagyon várt téged.

Charlie és Sue nem olyan régen kiköltöztek Seattle egyik kertvárosi részébe, hogy ott tengessék tökéletesen idilli mindennapjaikat. Mikor megérkeztünk a házukhoz, magam is láthattam, hogy Charlie igazat mondott. Sue tényleg izgatottan fogadott. És én is örültem, hogy láthatom.

- Szóval… - kezdte Charlie, mikor leültünk vacsorázni. – Milyen az élet New Yorkban?

- Hát… már nagyon megszoktam az új lakást, Jess-szel elég jó kis helyet csináltunk belőle. És a könyvtárban is szeretek dolgozni. A suli kemény, de legalább lefoglal – vontam meg a vállam.

- Még mindig a Harvard az irány? – érdeklődött Sue.

- Legalábbis ez az A-terv – feleltem. – Ha valami csoda folytán felvesznek, akkor sem tudom, hogy anyagilag megoldható-e.

- Emiatt igazán nem kell aggódnod, Bells – nézett rám Charlie. – Már mondtam neked, hogy megoldjuk. Gyerekkorod óta erre készülsz, úgyhogy most csak koncentrálj arra, hogy a legtöbbet hozd ki magadból.

- Próbálkozom – bólintottam. – Rosalie rengeteget segített, hogy a lehető legjobb legyen a jelentkezési lapom.

- Rosalie Cullen? – kérdezte a szemöldökét összevonva Charlie. – Azt hittem, nem kedveled.

- Csak sosem szerettük egymást kifejezetten – vontam vállat újra. – De még régebben felajánlotta, hogy segít, aztán a tanév elején rájöttem, hogy ez egyedül nem fog menni. Úgyhogy felhívtam és tényleg nagyon rendes volt.

- Nem tudtam, hogy tartod a kapcsolatot Cullenékkel – jegyezte meg.

- Mert nem is igazán. Vagy legalábbis nem annyira, mint azelőtt. Esme és Carlisle néha érdeklődnek felőlem. És Rosalie-t sem láttam már vagy egy hónapja. Egyszer-kétszer küldött képeket az újszülött kislányáról azóta, de ennyi.

- Hát… örülök, hogy még mindig kedvesek veled – felelte Charlie. – Talán előbb-utóbb Edwarddal is újra felveszed a kapcsolatot.

Éreztem, ahogyan megnyúlik az arcom Edward említésére. Sue éles pillantást vetett az apámra, mintha azt mondaná „na tessék, most megcsináltad, kellett neked Tudjukkit emlegetni”. Néhány pillanatra csönd borult az étkezőre, míg végre meg bírtam szólalni. – Azt hittem, haragszol rá.

- Nem volt szép amit tett, ez tény – dörmögte Charlie a bajsza alatt. Láthatóan megbánta már, hogy felhozta Edwardot. – Csak mikor megemlítetted, hogy még mindig jóban vagy a családjával, gondoltam esetleg errefelé tarthat a dolog…

- Pedig nem tart arrafelé a dolog, hogy újra összejöjjünk, nekem elhiheted. És szeretek egyedül lenni, apa. Persze kicsit nehéz most az ünnepek alatt, de úgy egyébként nagyon is jól vagyok.

- Értem én – adta meg magát Charlie, majd újra mosoly ült az arcára. – Felejtsük el, hogy bármit is mondtam.

Mégis miután befejeztük a vacsorát és a hosszú repülőútra hivatkozva elvonultam a vendégszobába lefeküdni, még hallottam kettejük szavait a folyosóról.

- Nem kellene Edwardot emlegetned – feddte meg Sue az apámat. – Lehet, hogy Bella most már rendben van és boldog, de azért még biztosan fáj neki. Pláne karácsonykor.

- Tudom, egyszeri botlás volt – védekezett Charlie. – És büszke vagyok Bellára meg mindenre, amit elért. Csak félek, hogy nem talál Edwardnál megfelelőbb társat magának. Tudom, hogy mit tett vele az a fiú, de akkor is. Mindig láttam rajta, hogy mennyire szereti a lányomat.

Ennél többet nem is akartam hallani. Hirtelen tényleg elviselhetetlenül kimerültnek éreztem magam és a világ leggyorsabb zuhanya után bebújtam az ágyba. Aznap éjjel a tavalyi karácsonyról álmodtam és arról, hogy idén megismétlődik. Hogy Edward újra a karjaiban tart és édes csókot váltunk a feldíszített fa árnyékában. De végül csak könnyekkel az arcomon ébredtem.

***

A másnap délelőttöt Leah-val töltöttem. Elvégeztünk még egy kis utolsó karácsonyi bevásárlást, aztán beültünk egy étterembe megebédelni. Kezdett nekem tényleg olyan lenni, mint egy nővér, aki eltereli a figyelmemet a gondokról és akivel jól érezhetem magam. Mikor visszaértünk a szüleink házába, ott már nagyban folyt a készülődés másnapra. A konyhából ínycsiklandozó sütemény illata szálldogált kifelé, miközben Charlie éppen felállította a fát, amit utána négyen díszítettünk fel.

Gyerekkoromban sosem volt ilyen az ünnep. Renée soha életében nem sütött sütit, és azt sem engedte, hogy hozzányúljak a fához, amit mindig a legújabb hülye trend alapján díszített fel ő maga. A tavalyi volt az első alkalom, hogy közel kerültem egy igazi, családi karácsonyi élményhez. Viszont ez most itt az én családom volt. Az apám, aki végre boldog. A nő, akinek ezt köszönheti. Na meg persze Leah, és még Seth is, aki csak holnap érkezik. Végignéztem rajtuk, és hirtelen már nem sajgott annyira a szívem Edward miatt.

Másnap elérkezett karácsony napja, amit immár Seth-tel kiegészülve öten ünnepeltünk. Két nappal ezelőtt még nem hittem volna, hogy jól fogom magam érezni. Azt hittem, hogy magányos leszek és magamba fordulok. Ehelyett rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. Vannak emberek, akik törődnek velem.

Este asztalhoz ültünk, hogy elfogyasszuk a vacsorát, amivel Sue fáradozott egész nap. Egy ideig jókedvű beszélgetéssel telt a vacsora, sokat nevettünk és jól éreztük magunkat. Aztán amikor egy kicsit elcsendesedtünk, Charlie egyszer csak megköszörülte a torkát, olyasfélén, mint mikor az ember tudatni akarja, hogy fontos bejelentenivalója van.

- Örülök, hogy mindannyiunknak sikerült összegyűlni ezen az ünnepen, ugyanis van valami, amit már régóta meg szerettem volna tenni – kezdte. Ekkor kihúzott egy kis dobozkát a zsebéből, de egészen addig fel sem ismertem, hogy mi az, míg nem folytatta. – Tudjátok, hogy bár különböző okokból, de sem Sue, sem én nem voltunk szerencsések a szerelemben. Régóta ismertük egymást és mindig is barátok voltunk, de egészen egy évvel ezelőttig fogalmam sem volt róla, hogy valójában ő az, akivel le akarom élni az életem. Úgyhogy most itt, a gyerekeink előtt szeretném feltenni a kérdést. Sue, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül?

Mind tátott szájjal bámultuk a kibontakozó jelenetet, Leah még a kezeit is az arca elé kapta. Sue azonban nyugodt mosollyal nézett az apám szemébe, mintha tudta volna, hogy egész eddigi élete a mostani pillanathoz vezette el. Néhány pillanatig körbenézett rajtunk, mintha az áldásunkat kérné. És habár én túlságosan le voltam döbbenve, legbelül tudtam, hogy ennek így kell történnie. Seth biztató mosollyal bólintott az anyjának, Leah pedig hozzám hasonlóan kíváncsian figyelte a történéseket.

- Hát persze, hogy hozzád megyek – felelte végül Sue. Leah elkezdett tapsikolni – amivel hirtelen Alice-t jutatta eszembe –, és még az én szám is mosolyra húzódott, miközben Sue ujjára került a gyűrű.

Tavaly karácsonykor egy várva várt kisbaba születésének voltam tanúja, idén egy eljegyzésnek. Elképesztően örültem az apám boldogságának, hiszen nagyon is megérdemelte, de mindeközben nagyon is tudatában voltam, hogy egy aprócska részem irigykedik.

***

Éjszaka leginkább csak forgolódtam, így hát egy idő után feladtam az egészet és halkan leosontam a konyhába, hogy igyak valamit. Nagy meglepetésemre azonban már ott találtam a konyhapultnál üldögélő Sue-t. A leendő mostohaanyámat. Kezeit egy gőzölgő bögre köré fonta és ugyanaz a békés mosoly ült az arcán, mint az este.

- A menyasszony a konyhában tölti az éjszakát? – kérdeztem viccelődve.

Sue felnevetett. – Ilyenkor a legcsendesebb a ház. Kellett egy kis egyedüllét, hogy az agyam felfogja ezt a sok boldogságot. Már ha ennek van értelme.

- Én értelek – bólintottam. – Hát… nem akartalak megzavarni.

- Nem zavarsz, drágám. Ülj csak le, főztem egy kis gyógyteát. Kérsz te is?

Újból bólintottam, mire Sue kiöntött nekem is a gőzölgő italból és elém tette a bögrét. – Milyen jó is, mikor a kicsattanó boldogság miatt nem tud elaludni az ember – emlékeztem vissza mosolyogva.

Sue egy hosszú pillanatig fürkészte az arcomat és abban a pillanatban mindentudónak tűnt. – Valószínűleg most el sem tudod képzelni, hogy mikor fogsz újra így érezni te is – jegyezte meg. – De lesz még sok boldog éjszakád az életben, hidd el nekem.

- Remélem – feleltem halkan.

- Tudod… mikor évekkel ezelőtt meghalt az én Harry-m, azt hittem, hogy nekem is ennyi jutott és kész. Úgy voltam vele, hogy ezentúl a családomnak fogok élni. Azelőtt évtizedekig voltam feleség és anya és mikor kiszakadt egy rész a szívemből, elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha is leszek még boldog. És az a vicces, hogy ezekben az évtizedekben végig ismertem az apádat. Barátok voltunk, akik évente egyszer-kétszer látták egymást. Aztán valami mássá változott ő nekem és hirtelen azt vettem észre, hogy újra tudok lélegezni és szívből jövően nevetni.

Sue átnyúlt a pulton és megszorította a kezem.

- Sosem tudhatod, hogy milyen formában talál rád a boldogság újra – folytatta. – De újra rád fog találni, ebben nem kételkedem.

***

Két nappal később már nem morcosan, de összekuszálódott gondolatokkal repültem vissza New Yorkba. Mielőtt Charlie kivitt a repülőtérre, Sue egy meleg öleléssel ajándékozott meg és mikor az apám idegesen tudakolta meg, hogy jól tette-e, amit tett, megnyugtattam. Ő és Sue tökéletesen illettek egymáshoz.

Nem túlzás azt mondani, hogy az év hátralévő részében jóformán csak az ágyamban punnyadtam. Igazából nem is bántam. Odakint borús és hideg volt és én úgy éreztem, már nincs energiám semmihez ebben a pár napban. Egyszer merészkedtem csak ki, mikor Alice-szel találkoztam.

Persze az év legutolsó napján már nem ez volt a helyzet. A kis csapatunk – Jessica, Angela és Ben, Mike, Eric, na meg persze én – alaposan bebugyolálta magát és délután kimentünk a Times Square-re.

Az első pár óra nehezen telt. Nagyjából sikerült elszórakoztatnunk egymást, de hideg volt és a fiúk panaszkodtak, hogy éhesek, hiába kajáltak be mielőtt idejöttünk. Aztán miután besötétedett és elkezdődött a műsor, minden jobb lett. Azt hittem, úgy fogom magam érezni mint egy szűkösködő hering a dobozban, de igazából eléggé emelkedett volt a hangulat. Nagyjából egymillió ember volt körülöttünk és én mégis úgy éreztem, mindegyikükkel osztozom az élményben.

Mielőtt elkezdődött a visszaszámlálás, azon morfondíroztam, hogy tavaly ilyenkor kíváncsian vártam, hol lesz a mostani Bella Swan. És habár nem hittem volna, hogy elvált nőként a barátaimmal fogok fagyoskodni a tömegben, semmit sem csináltam volna vissza. Nem bántam meg a döntéseimet.

- Tíz… kilenc… nyolc…

Az emberek körülöttünk elkezdtek visszaszámolni, mi pedig egymásra vigyorogtunk miközben beszálltunk. Miután elhangzott az „egy” is és mindenki boldog új évet kívánt egymásnak, mindenfelé csókot váltó párokat láttam, de ebben a pillanatban nem irigykedtem. Örültem nekik. Ugyanis most mindennél erősebben éreztem az új lehetőségeket a levegőben.

Bármi is lesz jövő ilyenkor, biztos vagyok benne, azt a sors akarja így. Azt hiszem végül mégiscsak boldog voltam. Tudtam, hogy ez a Bella nem fog egyetlen lehetőséget sem elszalasztani az új évben.