42. fejezet

Sziasztok!
Sikerült még egy fejezetet bepréselni ebbe az évbe, és most tényleg nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok. ;) Addig is boldog új évet!
Abellana

(Bella)

- Ez a világoskék borzasztóan áll nekem – sopánkodott Jessica, miközben végignézett magán a tükörben. – Neked szerencséd van. Illik a bőröd tónusához.

- Köszi. Azt hiszem – nyögtem ki.

Jess és én még otthon voltunk, de már a talárjainkban feszítettünk. Bizony, ez a nap is elérkezett. A diplomaosztónkra készülődtünk. Alig akartam elhinni. Négy évvel ezelőtt majd kiugrottam a bőrömből, mikor felvettek a Columbiára. Csak egy magányos lány voltam, aki a szüleivel élt és nem is mert arról álmodni, hogy egyhamar kitör abból az életből.

De az elmúlt két évben minden megváltozott. Ez a gondolat pedig főként akkor hasított belém, mikor ma reggel ránéztem a naptárra. 2016. május 16-a volt. Napra pontosan két éve ismertem meg Edwardot. Azon a napon fordult fel az egész életem.

Most viszont itt álltam, készen arra, hogy lezárjam életem ezen szakaszát. Aztán irány Boston. Néhány hete ugyanis megkaptam a várva várt borítékot a Harvardról. Nem mertem egyedül kibontani, de várni sem tudtam. Hiszen ettől függött az egész jövőm. Gyerekkorom óta erre készültem. Még mindig emlékszem arra az érzésre, ami megtelepedett a gyomromban azokban a percekben, a remény és a rettegés egy különös keverékére. Végül úgy nyitottam fel a borítékot, mintha csak egy sebtapaszt tépnék le. Nem volt értelme húzni a dolgokat.

Az egész levélből csak annyit láttam először: „Kedves Ms. Swan, gratulálunk…” Utána sikítani kezdtem és percekig abba sem hagytam. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg sikerült. Megyek a Harvardra.

Gondolataimból az ajtócsengő hangja rántott ki. Felálltam ajtót nyitni és egy kézbesítővel találtam szemben magam, akinek a fél arcát eltakarta egy gyönyörű virágcsokor. Átvettem tőle a küldeményt, majd odabent vázába tettem az elegánsan összeállított csokrot és megtaláltam rajta a kis lapocskát, amelyen egy üzenet volt. Gratulálunk és büszkék vagyunk rád – Esme és Carlisle Cullen.

Összeszorult a szívem, amiért gondoltak rám ezen a napon. Néhány hete átfutott az agyamon, hogy őket is meghívjam a diplomaosztóra, de mivel nagyon kevés embert hívhattunk, végül csak Charlie és Sue lesznek ott, hogy támogassanak.

Mikor Jessica úgy ítélte, hogy végre megfelelően néz ki, elindultunk. Az egyetemen találkoztunk a barátainkkal, akik hasonlóképpen fel voltak pörögve, ami nem is csoda, hiszen egy új és ismeretlen korszak következik mindannyiunk életében.

A ceremónia olyan gyorsan zajlott le, hogy az egész alig tűnt pár percnek. Persze a végén főleg csak az maradt meg bennem, ahogyan átsétáltam a színpadon, miután kimondták a nevemet, majd büszkén átvettem a diplomám, miközben Charlie és Sue az összegyűlt vendégsereg közepéből füttyögtek. Nem sokkal azután mindannyian a levegőbe dobtuk a kalapunkat.

- Bells! – kiáltotta Charlie, mikor végre rám találtak a nagy tömegben. – Olyan büszke vagyok rád!

- Köszönöm, apu – feleltem kicsit meghatódva, miközben magához húzott egy ölelésre, majd ugyanígy tett Sue is.

- Mehetünk ebédelni? – kérdezte Charlie.

- Persze – bólintottam. – Csak még egy percet kérek.

- A kocsinál várunk.

Újból bólintottam, Charlie és Sue pedig elindultak a bérelt kocsijuk felé. Én viszont még ott álltam a verőfényes napsütésben néhány pillanatig, figyeltem a szüleikkel ölelkező végzős diákokat és a sok boldog arcot. Én is elmosolyodtam. Rájöttem, hogy ebben a pillanatban én mennyire boldog vagyok. Elértem azt, amit reméltem. Mégis úgy éreztem, valami hiányzik.

***

Este a megszokott bandával ünnepeltünk, ezúttal Mike lakásán. Természetesen folyt az alkohol bőségesen, mi pedig jól éreztük magunkat és felhőtlenül nevettünk. Talán most először éreztem igazán úgy, hogy én is csak egy normális fiatal vagyok. Az életem szinte kiteljesedett.

Mikor kezdtem kicsit becsiccsentve érezni magam, kimentem a konyhába, hogy igyak egy kis vizet, mikor mellém szegődött Tyler is. Vele nem lógtam annyit, mint mondjuk Mike-kal vagy Eric-kel – ő inkább a fiúk haverja volt – de azért néha találkoztam vele az egyetemen vagy házibulikon.

- Szóval… hallom meglett a Harvard. Gratulálok – mosolygott rám.

- Köszi – feleltem elpirulva. – Még mindig alig hiszem el.

- Én is Bostonban leszek. Persze csak a Bostoni Egyetemen, az messze nem olyan menő.

- Ez nem igaz – vitatkoztam. – Nyolc Nobel-díjas is tanult ott.

Tyler erre felnevetett. – Te mindent tudsz?

- Csak sokat olvastam az egyetemekről – vontam vállat.

- Hát, ki tudja… talán néha összefutunk majd – folytatta. – Sőt, igazából arra gondoltam, hogy ha volna kedved, valamikor elmehetnénk vacsorázni vagy valami.

Csak nem…? Na nem, az nem lehet! – Te most randira hívsz? – hitetlenkedtem.

- Hát… igen. Miért vagy úgy meglepődve ezen? Hiszen gyönyörű vagy és intelligens és vicces.

Ahogy ezt kimondta, egy nagyon nem nőies röfögésszerű nevetés hagyta el az ajkaimat. Még mindig rólam beszélünk? Bella Swanról? Gyönyörű és vicces?

- Ez nagyon hízelgő – vallottam be. – De tudod, hogy mi van velem. Úgy értem, képzeld csak el. Mit szólna bármelyik szülő, ha a huszonkét éves gyerekük bemutatná az új barátnőjét, aki egy elvált nő.

- Nem te vagy a világ legfiatalabb elváltja, Bella. Ettől nem leszel sérült áru, vagy ilyesmi. Ugyanaz a figyelemre méltó lány vagy, aki eddig is voltál.

Jól estek a szavai, ezt nem tagadhatom. Nem sok férfitől hallottam ilyet.

- Ezek után nagyon szívesen mondanám, hogy randizok veled – mondtam. – De az igazság az, hogy nem állok rá készen. Nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e mással randizni.

- Úgy érted olyannal, aki nem az ex-férjed?

- Tudom, hogy hülyén hangzik – mosolyodtam el. – Hiszen már egy éve elhagytam. És mégis, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy megosszam valaki mással az életem. Ezért is szeretek egyedül lenni.

- És nem gondolod, hogy ez jelent valamit? – kérdezte Tyler.

- Mire gondolsz? – ráncoltam a homlokom.

- Hát, nekem nagyon úgy tűnik, hogy valahol legbelül te még mindig szereted őt – felelte Tyler, majd magamra hagyott.

Rám pedig elemi erővel zuhant a felismerés. Hiszen mindvégig annyira nyilvánvaló volt, csak sosem gondoltam bele. Én mindig is szerettem Edwardot, és mindig is szeretni fogom. Ha valamiben, hát ebben száz százalékig biztos voltam.

***

A következő két hét munkával és barátokkal telt, mígnem június elején megérkeztem Seattle-be, Charlie és Sue esküvőjére. Amiben tudtam, segítettem nekik az utolsó napokban. Bizarr volt belegondolni, hogy az apám újra megházasodik. Lesz egy mostohaanyám. Sőt, mostohatestvéreim. És hiába lakom az ország másik végében, mégis kicsit olyan érzés volt, mintha én is új családot kapnék.

Végül elérkezett a szombat reggel. A házban nagy volt a sietség és a rohangálás. Az esküvő helyszíne egy direkt ilyen eseményekre létrehozott kis birtok volt, egy aranyos épülettel és egy gyönyörű kerttel. Mikor megérkeztünk, Sue-t azonnal elragadták, hogy tudjon készülődni. Én már az ő házukban elkészültem – a hajam barna hullámokban omlott a vállaimra, térdig érő sötétkék ruhámat pedig egy pár fekete magas sarkúval egészítettem ki – így hát nyugodtan segíthettem Sue-nak, néhány barátnőjével és Leah-val együtt.

- Azt hiszem megyek és megnézem aput is – mondtam, mikor Sue kicsit megnyugodott, hogy minden a tervek szerint halad.

- Rendben – bólintott. – Kötözd össze a cipőfűzőit, hogy ne tudjon megszökni.

Felnevettem. – Számíthatsz rám – kacsintottam.

Átmentem abba a szobába, ahol Charlie készülődött és bekopogtam. Apám ideges mosollyal fogadott, Seth viszont egy annál vidámabbal. – Magatokra is hagylak titeket – mondta, majd miután kiment, leültem Charlie mellé. Hirtelen felnevetett.

- Mi az? – kérdeztem értetlenül.

- Semmi, csak… - legyintett.

- Mondd már – böktem meg a vállammal.

- Emlékszem, mikor két éve ugyanígy léptünk be anyáddal egy szobába, és egyszer csak ott álltál te, az egyetlen gyerekem, egy hosszú fehér ruhában és éppen készültél megházasodni.

- Hát igen – sóhajtottam. – Azóta minden megváltozott.

- Az egyszer biztos. Soha nem hittem volna, hogy még egyszer valakinek a férje leszek. Néha belegondolok, hogy itt állok az ötvenes éveimben és úgy készülök az esküvőmre, mint bármelyik fiatal férfi. Hát bolond vagyok én?

- Te is fiatal vagy – biztattam mosolyogva, de Charlie csak a szemét forgatta.

- Utána viszont eszembe jut minden – folytatta. – Hogy mennyi mindenen mentem át, hogy megteremtsem ezt az új életet magamnak. És tudod mit? Büszke vagyok magunkra. Rád és rám. Nem adtuk fel. Megküzdöttünk azért, amit akartunk. Csak abban reménykedem, hogy te is büszke vagy.

Miközben beszélt, Charlie – tőle annyira szokatlanul – megszorította a kezem. Én pedig bólintottam. – Nagyon is büszke vagyok – feleltem.

Ott ültünk mi, egy apa aki hamarosan másodjára is házas lesz, mellette pedig az ő elvált lánya, és egymásra mosolyogtunk. Mindketten nagyon boldogok voltunk a magunk módján. És igazából csak ez számít.

***

Habár Sue-nak nem voltak hivatalosan koszorúslányai, Leah és én is az esküvői menet részei voltunk. Így hát mikor felhangzott a nászinduló, Leah indult el elsőként, én pedig néhány pillanat múlva követtem. Kicsit ideges voltam az esküvőnek ezen része miatt. Lehet, hogy megváltoztam, de még mindig nem szerettem a figyelem középpontjában lenni, és úgy gondoltam, kényelmetlen lesz majd ennyi ember pillantásának a kereszttüzében elsétálni.

Azonban valami szinte rögtön elterelte a figyelmemet a többi vendégről, méghozzá nem más, mint egy bizonyos tekintet. Nem tudom, hogy annyi ember közül miért éppen őt vettem észre azonnal. Csak arra eszméltem, hogy egyszer csak egy zöld szempárba nézek, abba a zöld szempárba, amit mindennél jobban ismertem ezen a világon.

Ő is idegesnek tűnt, de mintha halvány mosoly játszott volna az ajkai körül. Arról fogalmam sincs, hogy én hogyan nézhettem ki, de remélem nem úgy, mint egy komplett hülye, aki azt sem tudja hol van. Ahogy ez eszembe jutott, próbáltam is előre nézni és az esküvőre koncentrálni. Nem akartam tönkre tenni az apám nagy napját azzal, hogy lélekben ott sem vagyok.

Mikor Sue odaért Charlie mellé és elkezdődött a ceremónia, megkockáztattam felé még egy pillantást. Kavarogtak bennem az érzések, hiszen már tizenegy hónapja nem láttam őt. Most pedig itt ült tőlem nem messze, és annyira jó volt őt újra látni. Hirtelen a semmiből annyira elöntött a boldogság érzése, hogy majdnem elbőgtem magam. Mintha hosszú idő után újra hazataláltam volna.

Meglepő módon az idő hátralévő részében képes voltam odafigyelni a történésekre. Nagy mosoly kúszott az arcomra, mikor az anyakönyvvezető kimondta, hogy Charlie és Sue ezentúl férj és feleség. Az első hitvesi csók után mindenki tapsolni kezdett, mi pedig mind megölelgettük egymást. Mikor Charlie karjai körém fonódtak, szorosan öleltem vissza.

- Minden rendben? – kérdezte.

- Nagyon is – feleltem hatalmas mosollyal.

***

Amint véget ért maga a szertartás, kitört a szervezett káosz. Először körbevették a párt a gratulálni vágyók, aztán pedig elkészültek a hivatalos esküvői fotók rólunk, mindeközben pedig egyszer sem láttam őt.

Hamarosan elkezdődött az ünneplés, én pedig a főasztalnál ültem a család többi tagjával, mikor Leah egyszer csak odahajolt hozzám és a fülembe súgott: - Le sem veszi rólad a szemét.

Azonnal elkezdtem őt keresni a tekintetemmel, és láttam, hogy Leah-nak igaza van. Engem nézett. Én pedig azt hiszem a mai napon először, végre rámosolyogtam. Mert őszintén örültem, hogy itt van. Persze eközben a szívem végig kiugrani készült a helyéről, mintha most találkoznék vele először.

Gondolataimból a táncparkettre lépő Charlie és Sue látványa rángatott ki, akik megkezdték az első táncukat házaspárként. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam-e apámat táncolni, de meglepő módon nem volt olyan kétballábas, mint amilyenre számítottam. Hamarosan többen is csatlakoztak hozzájuk és Leah is elkezdte nyaggatni Seth-et, hogy táncoljon vele.

Éppen őket figyeltem, teljesen elveszve a gondolataimban, mikor egyszer csak megszólalt mellettem egy hang.

- Helló, Swan.

Én pedig még azelőtt elmosolyodtam, hogy felnéztem volna, mert tudtam, hogy ettől a pillanattól kezdve Edward Cullen újra az életem része lett.