43. fejezet

Mit csinál az ember, ha másnap reggel 6-kor kell kelnie? Hát persze, hogy éjjel fél 1-ig fejezetet ír, hogy befejezze! :D Ezért is most nem olvastam át olyan alaposan, úgyhogy elnézést az esetleges hibákért. Úgy tervezem ezután még két fejezet lesz, és mivel ilyen közel vagyunk a végéhez, újra nyilvánossá tettem a blogot. Köszönöm azoknak akik írtak!
Abellana

(Edward)

Carlisle kikerekedett szemekkel nézett rám vissza az asztal túloldaláról. Olyan komikusan meglepett arcot vágott, hogy ha más helyzetben lettünk volna, nem bírom ki nevetés nélkül.

- Hogy… hogy érted azt, hogy nem? – kérdezte hitetlenkedve.

- Köszönöm az ajánlatot és hálás vagyok érte, de nem fogadom el a munkát – feleltem.

- Mégis mi történt? Annyira biztosnak tűntél az elmúlt napokban. Az anyád is biztos volt benne, hogy elfogadod majd az új pozíciót. Ha esetleg megijedtél az utolsó pillanatban…

- Nem erről van szó – szakítottam félbe.

- Hát akkor miről? Szeretném megérteni – kérlelt az apám. Nem feleltem, helyette átnyújtottam neki a meghívót, amit ma reggel kaptam. Carlisle belenézett, de még mindig nem értette. – Mi köze ennek bármihez is?

- Ma reggel elhatároztam, hogy elfogadom az állást Párizsban, de még mielőtt kiléphettem volna az épületből, megláttam ezt a meghívót – magyaráztam.

- És?

- És vissza fogom őt szerezni – mondtam.

Az apám mély levegőt vett és lehunyta a szemét egy pillanatra. – Jól van, tegyük fel, hogy sikerül Bellát újra meghódítanod. Pár napja volt a diplomaosztója, Edward. És bekerült a Harvardra. A nyár végén elmegy Bostonba. Akkor mit fogsz csinálni?

Nem tudtam, hogy Bella bekerült a Harvardra, de egyáltalán nem lepett meg. Ő mindig is zseniális volt.

- Vele megyek, természetesen – vontam vállat.

Carlisle felsóhajtott és széttárta a karját. – Miért éppen most? Miből gondolod, hogy egyáltalán újra látni szeretne? Miért vagy benne olyan biztos, hogy visszaszerzed?

- Mert most először végre teszek érte – feleltem.

***

- Helló, Swan.

Láttam, hogy elmosolyodik és a szívem mintha hirtelen hevesebben vert volna. Már majdnem egy éve nem láttam őt és most itt állva mellette, fogalmam sincs, hogyan bírtam eddig. Aztán felnézett rám, azokkal a csokoládébarna szemekkel, és én ott helyben el tudtam volna olvadni.

- Azt hittem már sosem szólítasz meg – szólalt meg. Hatalmas, hülye vigyor kúszott az arcomra.

- Csak akartam adni egy kis időt, hogy újra hozzászokj a sármomhoz – feleltem. – Tudom, hogy nem lehet könnyű.

- Hát persze – bólintott komolyan. – Nagyon nagylelkű tőled.

Egyszerre nevettünk fel. Újra Bellával viccelődni olyan volt, mintha az elmúlt egy év meg sem történt volna. Mintha hazatértem volna. Felé nyújtottam a kezem. – Mit szólnál egy tánchoz?

- Tudod, milyen borzasztó vagyok.

- Ezzel én mindig is vitatkoztam – feleltem gyengéden. Bella halványan elmosolyodott és kezét az enyémbe helyezte.

Szótlanul lépkedtünk a táncparkett felé, az ujjaim pedig bizseregtek közben az ő ujjainak érintésétől. Mikor megálltunk, szorosan magamhoz húztam és belélegeztem az illatát. Minden másodperccel újabb és újabb emlékek törtek elő a fejemben kettőnkről. Nehéznek tűnt elhinni, hogy itt van most és szóba áll velem. Féltem, hogy mindjárt felébredek és az egész meg sem történt.

Tőlünk néhány méterre láttam, ahogyan Charlie és Sue megpillantanak minket és elmosolyodnak. Úgy sejtettem, ez az egész az ő kísérletük volt arra, hogy újra összehozzanak minket. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy Bella mit gondolhat erről. De amíg nem taszít el magától, én mindent meg fogok tenni, hogy újra vele lehessek.

- Meglepettnek tűnsz – állapította meg.

- Nem hittem volna, hogy így fogsz reagálni, ha egyszer újra találkozunk – vallottam be.

- Mit vártál? Kiabálást és könnyeket?

- Valami olyasmit – bólintottam. – Ki tudja, talán még egy pofon is belefért volna.

- Szóval most már a pofozkodásra buksz? Miféle társaságba keveredtél, míg nem láttuk egymást? – nevetett Bella, aztán pár pillanat múlva megkomolyodott az arca. – Mi lenne ha azt mondanám, hogy hiányoztál?

A szívem mintha félrevert volna egy ütemet ezekre a szavakra. Úgy éreztem magam, mint egy iskolás lányka. – Valahogy úgy képzeltem, hogy boldogan éled az életed és alig jutok eszedbe – feleltem.

- Éltem a saját életem, de nagyon is sokat gondoltam rád, Edward. Minden nap szinte minden percében. És te… te gondoltál rám?

Keserűen felnevettem. – Még hogy gondoltam-e rád! Bella, te kísértesz engem. Nem tudok szabadulni a hatásod alól. És nem is akarok.

Bella arcára ragyogó mosoly ült ki, és táncunk közben még szorosabban bújt hozzám, én pedig kihasználva az alkalmat, szorosabban öleltem őt magamhoz. Egy ideig csak csendben ringatóztunk a zenére, élvezve a másik közelségét. Arra emlékeztetett az egész, mint amikor az esküvőnk előtti estén először táncoltunk együtt. Az első szeretkezésünk előtt is táncoltunk a tengerparton. Úgy tűnik Bella és én minden fontos estén a táncnál kötünk ki.

- Hallom, mész a Harvard jogra – szólaltam meg kis idő után. – Gratulálok.

Bella arcán felragyogott a boldogság. Nyilvánvaló volt, hogy mennyire örül annak, hogy sikerült véghez vinnie azt, amit mindig is tervezgetett.

- Én pedig az új unokahúgodhoz gratulálok – felelte. – Rosalie küldött néhány képet. Gyönyörű kislány. Esme és Carlisle biztosan odavannak a boldogságtól.

- Hát igen – bólintottam mosolyogva. – Ő tényleg egy kis csoda. Megmutatta nekünk, hogy a dolgok néha nem olyan reménytelenek, mint amilyennek tűnnek.

- Azt hiszem ezzel nagyon is egyet tudok érteni.

***

A következő néhány óra olyan volt, mintha nem tudtunk volna betelni egymással. Ha nem táncoltunk, akkor leültünk és viccelődtünk vagy éppen nosztalgiáztunk a régi szép emlékekről, mintha nem is árnyékolná be őket semmi. Gratuláltam Charlie-nak is és megköszöntem a meghívást, ő pedig nagy meglepetésemre őszintén hálásnak tűnt, amiért eljöttem.

Mikor kezdett elcsendesedni a parti, Bella a szemembe nézett, úgy, mintha csak én léteznék a világon és semmi más. – Nem akarok még elválni tőled – vallotta be halkan.

- Én sem – feleltem.

- Menjünk el valahova – javasolta, majd egy pillanat után elvörösödött. – Mármint nem úgy. Csak… beszélgetni.

Elnevettem magam. – Rossz az, aki rosszra gondol, Swan – kacsintottam.

Végül egy aranyos kis panzióban kötöttünk ki, pár utcányira az esküvőtől. A mosolygós néni, aki a panziót vezeti, megkérdezte, hogy onnan jöttünk-e. Aztán megjegyezte, hogy milyen aranyos pár vagyunk. Én azonnal zavarba jöttem, nem akarván Bellát kényelmetlen helyzetbe hozni. Már elkezdtem volna magyarázni, hogy valójában nem vagyunk együtt, mikor Bella ujjait összekulcsolta az én ujjaimmal és visszamosolygott a nénire. – Köszönjük.

Odafent a szobában Bella lerúgta magáról a magas sarkú cipőit és törökülésben lehuppant az ágyra. A kézfogósdi után úgy gondoltam, nem bánja, ha én is mellé telepedek.

- Tudnék mit kezdeni egy itallal – sóhajtotta, miközben az éjjeliszekrénybe épített minibár felé nyúlt. – Te is kérsz?

- Nem, köszönöm. Nem iszom.

Bella összevonta a szemöldökét és néhány pillanatig az arcomat fürkészte. – Van ennek valami komolyabb oka?

Halványan elmosolyodtam és megvontam a vállam. – Csak jobb félni, mint megijedni.

Úgy tűnt, Bella ezen elgondolkodik, de végül visszadőlt az ágyra. – Akkor nem iszunk – jelentette be megnyugtató mosollyal. – Kérdezhetek valamit?

- Akármit – mondtam rögtön.

- Milyen volt miután elmentem?

Nem számítottam erre a kérdésre és át kellett gondolnom, hogyan is fogalmazzam meg, mit éreztem azokban a borzasztó napokban. – Egyszerűen csak… üres voltam. Nem törődtem semmivel. Olyan volt, mintha egy hatalmas kő lenne a mellkasomon és nem tudnék levegőt venni. Hosszú időbe telt, mire végre újból úgy éreztem, tudok lélegezni.

Bella arcára kiült a fájdalom, én viszont újra megfogtam a kezét és bátorítóan megszorítottam, jelezve, hogy mindez már a múlt és ő nem tehet semmiről. – Neked milyen volt? – kérdeztem.

Bella is átgondolta a válaszát. – Darabokra tört a szívem – felelte végül. – Fájdalmat okozni neked életem legszörnyűbb élménye volt. De közben próbáltam elterelni a figyelmem, csak csörtettem előre. Munkát kerestem, aztán lakást, aztán visszamentem az egyetemre. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy… boldog vagyok. És hogy boldogulok egyedül.

Némán nyugtáztam Bella szavait. A mai este minden pillanata arra mutatott, hogy ma új esélyt kaptam az élettől. De Bella nyilvánvalóan jól megvolt egyedül és nincs szüksége rám.

- De ugye… - kezdte megint, - most már érted, hogy miért tettem?

Bólintottam. – Beletelt némi időbe, de végre megértettem. Szükségünk volt erre. Borzasztóan viselkedtünk egymással az utolsó hetekben.

Bella egyetértően bólintott. Néhány pillanatig közénk telepedett a csend. Meg kellett emésztenünk egymás vallomásait. Viszont nem akartam, hogy búslakodással teljen el az éjszaka.

- Nos, Swan… – sóhajtottam fel. – Most pedig itt az ideje, hogy töviről hegyire elmesélj mindent, ami az elmúlt egy évben történt.

Így is lett. Bella és én reggelig meséltünk egymásnak arról, hogy milyen volt az élet a másik nélkül. Elmondta, hogyan zárta le a kapcsolatát Renée-vel. Én meg elmondtam, hogy vettem végső elégtételt Jacob Black-en. Néha szomorkodtunk egy kicsit, de legtöbbször sokat nevettünk. Egyszerűen csak ültünk ott egész éjjel és élveztük egymás társaságát, mert tudtuk, hogy reggel vissza kell térnünk a valóságba.

***

Sznob dolog vagy sem, nem emlékszem, mikor repültem utoljára turista osztályon. Nem győztem álmélkodni azon, hogy milyen zsúfolt, miközben átverekedtem magam az ülésemig. Addig az ülésig, amiért elcseréltem az első osztályú jegyemet egy mázlis fickóval.

Bella persze azonnal felnevetett, mikor meglátott. – Miért nem vagyok meglepve? – kérdezte.

- Úgy gondoltam, kell nekünk még egy kis plusz idő – kacsintottam rá. – De ha ragaszkodsz hozzá, visszahívhatom a fickót, aki itt ült volna. Bár elég izzadósnak tűnt, nem hiszem, hogy ezt akarod.

- Helyezd magad kényelembe, Edward. Hat órán keresztül figyelni, ahogy felfedezed a turista osztály apró örömeit egy élmény lesz.

Mosolyogva a szemeimet forgattam. Ismert engem.

- Nem említettél helycserés terveket, mikor ma reggel elköszöntünk – jegyezte meg.

- Hirtelen ötlet volt – vontam vállat. – Üljek nyugton órákig úgy, hogy tudom, milyen közel vagy hozzám?

Bella az ajkába harapott és egy pillanatig az arcomat fürkészte. – Nem, azt hiszem nekem sem sikerült volna – vallotta be, amitől nekem rögtön elégedett mosoly kúszott az arcomra.

Így pedig a „visszatérés a valóságba” kicsit hátrébb került a napirenden, ugyanis a következő hat órát megint csak viccelődéssel és ártatlan flörtölgetéssel töltöttük ki. Közben pedig az agyam egy hátsó része végig azon gondolkozott, hogy mit kéne tennem, mikor leszállunk New Yorkban. Nem akartam elengedni Bellát. Nem csak ma. Soha többé.

Azonban mikor este landoltunk a Kennedy reptéren, Bella felém fordult még mielőtt kinyöghettem volna valami indokot, hogy miért ne váljunk még el. – Azt hiszem… van még valami, amiről beszélnünk kellene – kezdte.

- És mi lenne az? – nyeltem nagyot. Persze tisztában voltam vele, hogy már csak egy téma van hátra: a jövő.

- Nem lenne gond, ha feljönnél hozzám egy kicsit? Ott nyugodtan meg tudnánk beszélni mindent – magyarázta.

Így esett meg, hogy egy óra múlva Bella és én kiszálltunk egy taxiból a lakása előtt. Kívülről átlagos New York-i társasháznak tűnt, ráadásul az én lakásomtól nem olyan messze helyezkedett el. Furcsa volt belegondolni, hogy mindez idő alatt Bella hozzám olyan közel élte az életét, mégsem tudtam róla szinte semmit.

Amint kinyitotta a lakás ajtaját, időm sem volt ledöbbenni, hogy mennyire kicsi a hely, mert valahonnan belülről máris megszólalt egy hang. – Bella, te vagy az? Persze, hogy te vagy, másnak nincs kulcsa. Milyen volt az esküvő? Jó, hogy jössz, mert… Edward???

Hirtelen Jessica állt velünk szemben, aki eddig a konyhának tűnő helyiségből kiabált, ám mikor kilépett onnan, döbbenten nézett rajtam végig. – Helló, Jessica – biccentettem.

Jessica azonban még mindig tátott szájjal bámult. – Később elmesélek mindent az esküvőről, Jess – ígérte Bella. – Most viszont Edwarddal van egy-két megbeszélnivalónk. A szobámban leszünk, ha nem bánod.

Jessica ekkor magához tért. – Bella, ugye… ugye minden rendben?

- Persze – bólintott Bella mosolyogva. – A legnagyobb rendben.

Beléptünk a hálószobájába, ami még kisebb volt, mint amire számítottam. Az ablak az utcára nézett és mivel a lakás a földszinten volt, járókelők feje úszott el az ablak előtt pár percenként. – Ide egy betörő is simán bemászhat – jegyeztem meg.

- Dehogy mászhat – legyintett Bella. – Ezért van rajta a rács.

Az ablakhoz lépett és elhúzta a sötétítőt, hogy ne lehessen belátni. Körbenéztem az aprócska szobában. Bella észrevehette rajtam, hogy mit gondolok, mert a következő pillanatban újból megszólalt.

- Ne kezdd, Edward. Tudom, hogy kicsi. Tudom, hogy az ablakon bárki bemászhatna a rács nélkül. És igen, szelektív kukák vannak közvetlenül az ablakom alatt az utcán, de nem érdekel. Szeretek itt lakni.

Védekezőn felemeltem a kezem. – Hé, egy szót sem szóltam. Tudom, hogy megdolgoztál ezért a helyért és büszke vagyok rád.

Bella erre halványan elmosolyodott, majd lehuppant az ágyára és megpaskolta a helyet maga mellett. – Nem harapok – mondta kacérkodva.

Felnevettem és leültem mellé. – Mielőtt bármit is mondasz, bocsánatot kell kérnem tőled.

- Miért? – kérdezte őszinte meglepettséggel.

- Mindenért – vontam meg a vállam. – Azt sem tudom, hol kezdjem. Rögtön úgy indultam neki az ismeretségünknek, hogy hazudtam neked. És úgy vetettem véget a kapcsolatunknak, hogy hátba döftelek. Minden éjjel az ágyban fekve átgondolom, mi mindent kellett volna másképp csinálnom. Egyszerűen mindent elcsesztem. El sem tudod képzelni, hogy mennyire sajnálom.

- Jaj, Edward – sóhajtotta Bella. Egyik kezét felemelte és lassan végigsimított vele az arcomon. – Már bocsánatot kértél emiatt. Nekem pedig az elmúlt egy évben volt időm megemészteni és őszintén megbocsátani mindezt. Azt hiszem értem, hogy miért tetted. És tudom, hogy a szeretet vezényelt. Nem akarom, hogy csak úgy elfelejtsük, mert ez a múltunk része, de azt akarom, hogy te is bocsáss meg magadnak.

- Rendben – bólintottam. – Dolgozni fogok rajta.

- És ha már itt tartunk… nekem is bocsáss meg – folytatta.

- Ezt meg hogy érted? – kérdeztem döbbenten. – Te aztán tényleg nem tettél semmi rosszat, Bella.

Bella arcán legördült egy könnycsepp. – Úgy érzem, jobban kellett volna viselkednem veled az utolsó napokban. Jobbat érdemeltél volna. Tudtam, hogy össze fogom törni a szíved, és azt az utolsó pár napot boldoggá kellett volna tennem számodra.

- Hé, még csak eszedbe se jusson magadat hibáztatni emiatt – mormoltam gyengéden, miközben most én simítottam végig az ő arcán, letörölve onnan a könnycseppet. – Azok az utolsó napok… sőt, hetek… az az időszak olyan volt, amilyen. Egyikünk sem büszke az akkori énjére. Azt hiszem legbelül én is éreztem, hogy ez lesz a vége. Olyan elképesztő fiatal nő lett belőled, mióta megismertelek. Zseniális vagy, Bella. És én mégsem akartam, hogy önálló légy. Önző voltam és csakis magamnak akartalak.

- Én pedig annyira… frusztrált voltam – vallotta be. – Úgy éreztem, az életem nem hozzám tartozik. A te lakásodban éltem, az apád adott nekem munkát. Minden ami voltam, tőled jött. Még önbizalmam is csak azért lett, mert te szerettél. De aztán a külön töltött idő alatt elértem mindezt egyedül. Rájöttem, hogy mire vagyok képes. És képes lennék nélküled élni. De nem akarok, Edward. Tőled lesz teljes az életem.

Mikor eljutottak az agyamig a szavai, alig akartam elhinni. – Ko… komolyan mondod? – kérdeztem félrecsukló hanggal.

Bella bólintott. – Ha még mindig elfogadsz.

- Még hogy elfogadlak-e! – méltatlankodtam nevetve, és azonnal magamhoz húztam, hogy egy év után végre újra megízlelhessem az ajkait. A csókunk egyszerre volt mohó és gyengéd, én pedig úgy éreztem, végre hazaértem.

Mikor hosszú idő után elváltunk, a szemébe néztem. – Azt hiszem abban megegyezhetünk, hogy ezúttal teljesen őszinték leszünk. Úgyhogy rögtön azzal kell kezdenem, hogy elmondok valamit.

Bella ennek hallatán kicsit mintha megijedt volna. – Mi az?

- Az apám leányvállalatot indított Európában és megkért rá, hogy vezessem én a céget Párizsban – magyaráztam. Bella levegőért kapott meglepetésében. – El akartam fogadni az állást. Viszont aznap, amikor szólni akartam Carlisle-nak, megkaptam a meghívót az esküvőre. Biztos idiótának fogsz gondolni, de ezt valamiféle jelnek vettem. Vagy legalábbis megláttam benne a lehetőséget, hogy visszakapjalak. Nemet mondtam az állásra.

- Edward…

- És kérlek ne mondd, hogy nem kellett volna ezt tennem – vágtam a szavába. – Tisztán tudom, hogy mit akarok, és az nem Párizs. Csakis téged akarlak.

- Edward… az a meghívó nem csak a sors műve volt.

- Hát persze, tudom. Gondolom Charlie és Sue tervelték ki, de hogy pont aznap reggel érkezett…

- Edward, én kértem meg Charlie-t, hogy hívjon meg az esküvőre – szakított félbe. – A diplomaosztóm utáni napon. Rájöttem, hogy veled akarom élni az életem. Arra gondoltam, hogy mennyi mindenről hittük azt, hogy a sorsnak köszönhetjük meg a véletlennek, miközben mondjuk éppen Rosalie műve volt. Ezért a kezembe vettem az irányítást, mert tudtam, hogy el fogsz jönni. Azt persze nem tudtam, hogy éppen aznap fog megérkezni, mikor eldöntötted, hogy másik földrészre költözöl. Úgyhogy azt hiszem egy kicsit mégis csak benne volt a sors keze.

- Végig benne volt – feleltem, még mindig kicsit döbbenten Bella vallomásától. – Azon a július 4-én, mikor először megláttalak… pár órával azelőtt ismertem meg az apádat. Tőle hallottam rólad először. És ha Jacob Black nem terjeszt rólam olyan hülye pletykákat, Rosalie-nak nem lett volna oka összehozni minket. Nem tudom, minek köszönhetem, hogy az életem része vagy, Bella. De többé nem engedlek el.

Bella könnyes szemekkel elmosolyodott. – Reméltem, hogy ezt mondod.

A következő pillanatban újból összeforrtak ajkaink, én pedig tudtam, hogy ez egy újabb fejezet nagyon is édes kezdete.