Hamarosan itt az új fejezet

Sziasztok!

Mivel maximum pár napon belül befejezem az új részt, úgy tervezem, hogy ez lesz az első fejezet ami már akkor kerül fel, mikor a blog nem nyilvános. Eddig mindössze egy ember van, aki kért és nem fog kapni és ő is csak a hangnem miatt, mindenki más kapni fog. Mivel miután lezárom a blogot, már nem tudok kiírni semmit, ezért most írom:

Ha valaki nem kap meghívót esetleg, az majd a loveinla@citromail.hu címre írhat, de minden e-mail címet kimásoltam egy Word dokumentumba, hogy még véletlenül se rontsam el, szóval elvileg mindenkinek kapnia kell.

Na de a lényeg: szerintem szombaton zárom le a blogot, hogy esetleg még legyen ideje meghívót kérni annak, aki eddig nem tévedt ide. Szeretnék majd feltenni egy világosabb kinézetet is, mert nem tudom ti hogy vagytok vele, de engem már nagyon idegesít ez a sötét.

Szóval szombaton vagy vasárnap küldöm ki a meghívókat, és addigra már vár titeket az új fejezet. :)

Egyelőre azt mondom, hogy kipróbálom hogy működik majd a meghívós blog, aztán lehet, hogy később visszaváltok majd valamikor nyilvánosra, ki tudja. Mindenesetre jól esett a kommenteket olvasni. :)

Azt hiszem egyelőre ennyi lenne, csak időben le akartam írni, hogy mikorra várhatjátok a változást.

Abellana

Meghívós lesz a blog

Miután az előző fejezethez leírtam, hogy ne kérdezze senki, mikor lesz friss és aztán mégis kaptam egy ilyen kommentet (ezen kívül pedig szinte semmit, de ez már másik téma), baromira berágtam és úgy voltam vele, hogy ha még egy ilyen komment érkezik, meghívós lesz a blog. Érkezett, ugyanattól a felhasználótól.

Tudom, hogy nincs jogom panaszkodni, mert magamnak írom, nagyon ritkán van friss, és már amúgy sem olyan a blogger közösség, mint a legutóbbi történetemnél. De azért a legutóbbi fejezetnél mutatott érdektelenség nagyon elszomorított.

Nem akartam meghívóssá tenni a blogot, mert hátha idetéved valaki aki el akarja olvasni, de ezzel az utolsó kommenttel betelt a pohár, és igen, egy miatt szív az a pár másik. Szóval a lényeg:

Bárki kérhet meghívót (nyilván aki eddig folyamatosan kérdezgette, hogy mikor lesz friss, az nem), viszont szeretném, ha lehetőleg olyanok kérnének, akik esetleg vállalnák, hogy leírják a véleményüket. Nem kötelező, nem szigorú szabály, de én örülnék neki. Én is sokkal lelkesebben futnék neki egy-egy résznek, el sem hiszitek, hogy mennyit számítanak a vélemények.

Aki meghívót kér, ehhez a bejegyzéshez leírhatja az e-mail címét kommentben (aki nem szeretné nyilvánosan, az elküldheti a loveinla@citromail.hu-ra). A következő fejezetig fogok várni szerintem.

Meglátom, hogy mekkora lesz az érdeklődés (ha nagyobb, mint amire számítottam, akkor talán meggondolom magam), meg talán később lenyugszom, de ez most nagyon felhúzott.

Abellana

26. fejezet

Sziasztok!
Nagyon, de nagyon nyögvenyelősen ment ennek a résznek a megírása, sajnos lehet, hogy ez meg is látszik rajta. De azon biztosan, hogy majdnem három hónapig tartott befejezni. Örülök, hogy van akit még érdekel és köszönöm, hogy írtok, de felesleges kérdezni, hogy mikor lesz új rész. Egyrészt azért, mert ahogy azt mindig leírom, elsősorban magamért írom a történetet. Másrészt meg azért, mert én sem tudom egészen addig, míg ténylegesen be nem fejeztem. De azért próbálok sietni, még ha nem is tűnik úgy. :) Egyelőre ennyi, még egyszer köszönöm azoknak, akik leírják a véleményüket, az mindig csak bátorít a következő fejezet mielőbbi befejezésre.
Abellana

(Edward)

November végén jártunk, pontosabban a hálaadás előtti napon. Egész héten bent voltam a késői órákig, hogy a hosszú hétvégén már ne kelljen a munkával foglalkoznom. Ma is kivételesen későn végeztem, így hát arra számítottam, hogy Bella már aludni fog, mikor hazatérek. Ő azonban ott ült az ágyon a laptop előtt, körülötte pedig könyvek és papírlapok.

Mikor meglátta, hogy belépek, ragyogó mosolyt vetett rám. – Milyen volt a napod? – érdeklődött.

- Hosszú – sóhajtottam, miközben félredobtam néhány könyvet és lehuppantam az ágyra. Kényelmesen elfeküdtem és közben figyeltem, ahogyan a tanulásra koncentrál. Mostanában sokszor láttam őt ebben a helyzetben. – Túlságosan kifárasztod magad.

- Bagoly mondja – mosolygott le rám, majd visszafordult a laptophoz. – Egy perc és végzek.

Némán szemléltem arca finom vonásait a félhomályban. Annyira… felnőttnek tűnt így, önállónak. Magabiztosabb volt, mint az a Bella, akit hat hónapja megismertem. Persze ez nem is csoda, hiszen ott voltak a tanulmányai, tudta mit akar, és most már új barátokat is szerzett. Néha félelemmel töltött el a gondolat, hogy olyan, mintha szépen lassan kicsusszanna a kezeim közül. Mintha az én Bellám már nem csak az én Bellám lenne.

Erre még az is rátett egy lapáttal, amire a veszekedésünk alatt jöttem rá múlt hónapban Benék nyaralójában. Mikor Bella arról kezdett beszélni, hogy bárcsak másképp találkoztunk volna, láttam a szemében a szomorúságot. Engem pedig elöntött egy borzalmas érzés. Ha azon a nyári estén mikor először megláttam őt, odamentem volna, akkor úgy találkoztunk volna ahogyan ő akarta – normális körülmények között.

Ehelyett titokban derítettem ki róla mindent, aztán majdnem egy év múlva a véletlen folytán a feleségem lett. És most mindenkinek hazudnunk kellett a kapcsolatunk alapjáról. Dühös voltam magamra és az egészet Bellán töltöttem ki.

Na és ezek után hogyan is vallhatnám be neki az egészet? Hogy már azelőtt szerettem, hogy egyáltalán megismertem. Hogy többször is odamehettem volna hozzá, de nem tettem. Hogy meglett volna az esélyünk a normálisra. Megutálna érte, és én nem hibáztatnám. Most már egyre tisztábbá vált előttem, hogy nem beszélhetek neki minderről.

Bella rángatott ki a gondolataimból, mikor elpakolt az ágyról és hozzám bújt. – Minden rendben? Nagyon elgondolkodtál – jegyezte meg.

- Csak fáradt vagyok – préseltem ki magamból egy gyenge mosolyt.

Vigasztaló mosoly ült ki az arcára, majd egy apró csókot lehelt a nyakamra, én pedig addig a pár pillanatig még szorosabban öleltem magamhoz és mélyen magamba szívtam az illatát.

***

Másnap délelőtt átmentünk a szüleimhez, hogy velük töltsük az ünnepet. Ilyenkor Esme mindig kitett magáért, kifogástalan hálaadási vacsorát készített és őszi dekorációval díszítette a lakást. A családunk mindig együtt ünnepelt, eleinte csak a szüleim, Rose és én. Aztán pár éve Emmett is csatlakozott, mikor ő és Rosalie elkezdtek járni. Idén pedig többen leszünk, mint eddig valaha. Jasper és Alice általában Texasba mennek Jasper szüleihez, de mivel ők az idén Európában nyaralnak, most ők is csatlakoznak hozzánk.

És végre, most először, én sem leszek egyedül. Nem fogom azt érezni, hogy én vagyok az egyetlen a családomban, aki képtelen megtalálni a szerelmet.

Szerencsére reggelre teljesen kialudtam az előző esti furcsa és baljós hangulatomat, úgyhogy izgatottan vártam, hogy végre lazíthassak egy kicsit és eltölthessek egy kis időt azokkal, akiket szeretek.

Esme – mint mindig – kicsattanó örömmel fogadott bennünket. Amióta bevallottuk neki a kapcsolatunkat, majd’ szétvetette a boldogság ahányszor csak együtt látott engem és Bellát.

Amint a többiek is megérkeztek, kétfelé széledt a család, és mint kiderült, a nagyobb társaság nagyobb káosszal járt. Míg a lányok a konyhában segítettek Esmének és cseverésztek, addig mi leültünk meccset nézni. Már meg sem lepődtem, mikor Emmett – mint minden évben – vadul kiabálta végig a játékot, de most, hogy Jasper is csatlakozott hozzánk, aki a másik csapatnak szurkolt, kettejük között verbális háború bontakozott ki. Mikor pedig Emmett csapata nyert és ő örömtáncot lejtett Jasper orra előtt, olyan bosszúsnak láttam általában nyugodt természetű legjobb barátomat, mint még soha.

- Igazán felnőhetnél végre, Em – forgatta a szemeit Jasper. – Elvégre nemsokára apa leszel, meg minden.

- Micsoda? – tette a kezét a füléhez Emmett. – Bocs, de innen a győztesek közül nagyon rosszul hallak.

Jasper csupán újabb szemforgatással kommentálta a dolgot, mire Emmett dörgő nevetése betöltötte az egész lakást, miközben átvonult az ebédlőbe.

Mind segítettünk a terítésnél, Esme pedig hamarosan feltálalta a hálaadási vacsorát. Szerencsére Emmett, amint étel került a közelébe, megfeledkezett mindenről, így hát Jasper morgós kedve is hamar elpárolgott. Ahogy egyre több bor fogyott, annál hangosabbak lettek a családi sztorik és a nevetések.

Tökéletes nap volt és az csak még tökéletesebbé tette, hogy igazán boldognak láthattam Bellát. Megbékélt azzal, hogy hamarosan kimondják a szülei válását, és gyakran beszélt Charlie-val, aki szinte új emberré lett Seattle-ben. Mintha mindig is oda tartozott volna. Mostanra pedig az én családom olyan volt, mintha Bella mindig is a tagja lett volna. Még Rose-zal is egyre közelebb kerültek egymáshoz. Na persze ehhez az is hozzá tartozott, hogy az én húgocskám szíve egyre inkább meglágyult, miközben közelebb került az anyasághoz. A lány aki nekik adja a babáját, Bree, december végén készült szülni.

Végre úgy tűnt, hogy mindenki akit szeretek boldog, és jó irányba halad. Mintha mindenki megtalálta volna a helyét. Ezért is volt olyan nyugtalanító az a különös érzés bennem, valahol legbelül. De mikor az ember titkokat rejteget a számára legfontosabb személy elől, megtanul együtt élni ezzel az érzéssel.

***

Hálaadás után elkezdődött az egyetlen dolog, amit ki nem állhattam a karácsonyi időszakban: a jótékonysági gálák véget nem érő sora. Minden évben azt kívántam, bárcsak felajánlhatnák egy összeget névtelenül, hogy aztán otthon maradhassak ahelyett, hogy hamisan kell bájolognom New York üzleti életének legjobbjaival.

Egy nappal a karácsonyfa kivilágítása után Bella és én kimentünk Alice-szel és Jasperrel, valamint Rose-zal és Emmett-tel a Rockefeller Centerhez korcsolyázni, amikor is Rosalie emlékeztetett, hogy a következő nap esedékes egy ilyen rendezvény.

- Ezt minden évben eljátszod – mondta a húgom, mikor elkezdtem panaszkodni. – Mártírként viselkedsz és sopánkodsz, aztán a végén mégis jól érzed magad.

- Én egyetlen ilyen alkalomra sem emlékszem – tiltakoztam.

- Hát persze, hogy nem – forgatta a szemeit Rose.

- Na jó, ha befejeztétek, lenne egy bejelentenivalóm – szólt közbe Jasper. – Szóval…

- Egy kiadó megvette Jasper kéziratát és ki fogják adni az első regényét! – sipította Alice lelkesen tapsikolva, majd Jasperhez fordult. – Bocs édes, csak úgy kijött belőlem. Annyira izgatott vagyok!

Mindannyian szinte örömujjongásban törtünk ki és gratuláltunk Jaspernek, hiszen ez hatalmas dolog volt.

- Szóval nekünk hamarosan babánk lesz, Jaspernek könyve fog megjelenni… - kezdte sorolni Emmett, majd sokatmondó pillantást vetett rám és Bellára.

- Mi pedig bevallottuk végre mindenkinek, hogy együtt vagyunk – emlékeztette Bella.

- Az nem igazán lepett meg senkit – legyintett Emmett.

- Majd tőlük is hallunk jó híreket, mikor Bellát felveszik a Harvardra – mondta Rosalie, és esküszöm, hogy még egy mosolyfélét is kifacsart magából.

Bella szinte ledermedt a húgom hirtelen jött barátságos szavaitól, és ezzel nem volt egyedül. Mindannyian szerettük Rose-t, de tisztában voltunk vele, hogy nem a túláradó kedvességéről volt híres. Arról nem is beszélve, hogy mire kiderül, hogy Bellát felveszik-e, a szerződésünk már lejárt lesz. Az egy dolog, hogy Bella és én óvatosan elkezdtünk egymás között célozgatni, hogy a kapcsolatunk tovább fog tartani annál a másfél évnél amit a szerződésben kikötöttünk. Viszont az, hogy az örökké üzletre koncentráló Rosalie is hosszútávúnak ítélte meg a kapcsolatunkat, még kedvesebbé tette a gesztust.

Végül – miután alábbhagyott a társas sokkélmény – Bella viszonozta Rosalie mosolyát, Alice pedig úgy nézett ki, mint aki legszívesebben föl-le ugrálna, de a korcsolyák miatt nem tudott. Ezzel hirtelen megtört a jég közöttünk – szerencsére nem szó szerint - , és mindannyian egy kicsivel vidámabban folytattuk az estét.

***

Miután szétszéledt a társaságunk, Bella és én úgy döntöttünk, hogy beülünk egy közeli kávézóba. A hely teljes karácsonyi lázban égett, mindenhol fényfüzérek lógtak és az egész helyiséget belengte a fahéj és a mézeskalácsos kávé illata. Az ablak mellett foglaltunk helyet, remek kilátással a hatalmas karácsonyfára és az odakint nyüzsgő emberekre.

Jó volt végre egy kicsit kettesben lenni vele. Mostanában úgy tűnt, hogy mindig vannak körülöttünk: vagy a családom, vagy Bella barátai az egyetemről. Azt hiszem egyre önzőbb és önzőbb lettem, ha az ő társaságáról volt szó. Nem akartam megosztani senkivel. Persze tisztában voltam vele, hogy ez mennyire gyerekes, de őszintén szólva nem érdekelt.

- Hol jár az eszed? – kérdezte mosolyogva Bella.

- Sehol – válaszoltam egy apró vállrendítéssel, miközben kezét az enyémbe zártam. – Csak azon gondolkodtam, hogy mostanában nem sok időnk jutott egymásra.

Bella felsóhajtott. – Te dolgozol, én tanulok. Nem lesz mindig ilyen nehéz. Csak azért érezzük annak, mert a nyarunk csodás volt.

- Tényleg az volt – mosolyodtam el.

- De én már alig várom, hogy milyen lesz az első együtt töltött karácsony. És hogy milyen lesz együtt köszönteni az új évet. Nekem még sosem volt ilyenben részem – mondta kicsit szomorúan.

Magamhoz emeltem a kezét és apró csókot nyomtam rá. – Akkor megígérem, hogy ez lesz életed legjobb karácsonya.

Legnagyobb örömömre, a szomorúság legkisebb jele is azon nyomban eltűnt az arcáról.

- Előbb viszont tudjuk le a holnapi gálát – emlékeztetett.

- Ha szeretnéd, kihagyhatod – javasoltam vállat vonva, annak ellenére, hogy nagyon is szerettem volna mellettem tudni, hiszen sokkal jobban éreztem volna magam, ha velem van.

Bella egy apró nevető hangot hallatott, de nem volt benne túl sok vidámság. – Szerződés kötelez rá, hogy megjelenjek veled ezeken az eseményeken, Edward.

- Nem érdekel a szerződés – mondtam. – Túl vagyunk már ezen, Bella.

Mélyen felsóhajtott és megszorította a kezem. – Tudom, hogy túl vagyunk rajta. De attól nekem még kötelezettségem van feléd és a családod felé. És különben is… nem hagynálak magadra, hogy egyedül cseveréssz a sok unalmas, öltönyös alakkal – mosolyodott el.

Nem tudtam visszamosolyogni. Minden ilyen helyzetben eszembe jutott, hogyha akkoriban, mikor először megpillantottam Bellát, a helyes utat választom, sok mindentől megkímélhettem volna magunkat.

- Hé – szólt Bella lágyan. – Egy év múlva lejár a szerződés, és akkor már azért megyek majd veled minden hülye rendezvényre, mert így akarom és mert veled akarok lenni. Sajnálom, hogy egyáltalán felhoztam a dolgot. Ha nem lenne semmiféle megállapodás a családjaink között, én akkor is követnélek téged bárhová.

Ez működött. Mosolyt csalt az arcomra. És nem csak az, amit mondott, de ahogyan beszélt. A házasságunk első hónapjaiban még nekem kellett nyugtatgatnom Bellát. Azóta viszont egy önálló, magabiztos nő lett belőle. Minden arról szóló félelmem ellenére, hogy egyszer csak kinő majd engem és elveszítem, hihetetlenül büszke voltam rá.

- Hát rendben. Szavadon foglak, Swan – vetettem rá legvonzóbb mosolyom. – Ezek után pedig remélem, hogy mostantól nagyon sokáig nem fogunk még a hülye helyzetünk miatt vitatkozni.

- Ezt megígérhetem – bólintott.

Bárcsak tényleg ennyire egyszerű volna.

***

Másnap este, ahogyan azt megbeszéltük, az egész család megjelent a jótékonysági eseményen. A hatalmas terem vakítóan fehér volt, tele csillogó dekorral és ezüstös karácsonyfákkal. A legszebb dolog a helyiségben viszont mégis az én feleségem volt. Ráadásul kék estélyi ruhája a combjáig fel volt vágva, és nem én voltam az egyetlen férfi, akinek sokszor kalandozott oda a tekintete. Persze féltékeny voltam, amiért éhes pillantásokkal méregetik Bellát, de közben büszkén mutattam be mindenkinek, mint a feleségemet.

Nem akartam beismerni, de Rosalie-nak tényleg igaza volt. Nem is annyira borzasztóak az ilyen rendezvények, habár most Bella jelenléte mindent feljavított. Láthatóan elvarázsolta még a legszigorúbb üzletembereket is, és nem csak a szépségével. Intelligens volt és magával ragadó, és miközben elnéztem őt, arra gondoltam, hogy kiváló ügyvéd lesz belőle. Tudtam, hogy az emberi jogokért akar harcolni, és már most csüngtek az emberek minden szaván.

- Odáig vannak érte – mosolygott anyám, miközben lehuppant mellém, Bella üres székére.

- Könnyen magába bolondítja az embert – feleltem halvány mosollyal.

Esme majd szétpukkadt a büszkeségtől, miközben fülig ért a szája. – Annyira boldog vagyok. Régebben sokat aggódtam érted. Olyan magányos voltál – simogatta meg a vállam.

- Nem mindenki találhatja meg elsőre a szerelmet, anyu – emlékeztettem.

- Hát persze. De körülötted mégis mindenkivel így volt. És abban az évben, mielőtt megismertük Bellát, hát… nem voltál túl jó állapotban. Magadba fordultál. Éreztem, hogy nem voltál boldog akkoriban.

Felsóhajtottam. Inkább nem mondtam el neki, hogy abban az évben azért éreztem magam olyan magányosan, mert már szerelmes voltam. Bellába. Vagyis leginkább abba, amilyennek elképzeltem őt messziről. Az igazi Bella viszont milliószor tökéletesebb volt a képzeletemnél. Csak akkor ezt még nem tudtam.

- A lényeg, hogy most boldog vagyok – feleltem végül. – Nagyon is.

Esme arcán újra megjelent a mosoly. – Helyes – mondta a kezemet megpaskolva, majd hátranézett. – Jesszusom, a kilencvenéves Mrs. Allen már megint táncolni akar apáddal. Megyek és kimentem.

Felnevettem, miközben anyám arrafelé sietett, ahol apámmal éppen egy idős nő próbált szemérmetlenül flörtölni. Én is felálltam, hogy csatlakozzam Bellához, de ő már nem állt ott ahol az előbb a férfiakkal és feleségeikkel beszélgetett. Elindultam, hogy megkeressem, de szerencsére nem kellett sokáig kutatnom utána. Viszont az akkor fogadó látvány nem tetszett.

Nem lehet igaz, hogy már megint megtörtént. Az első közös nyilvános megjelenésünkkor is éppen az anyámmal beszélgettem, miközben Jacob Black Bella körül legyeskedett. Eddig nem vettem észre, hogy ő is itt van, de a terem hatalmas volt, tele emberekkel, így ez nem volt meglepő. Black éppen mondott valamit Bellának, mikor észrevette, hogy felé tartok és gúnyos mosoly ült ki az arcára. Bellára pillantva pedig azt is megállapíthattam, hogy ő már korántsem volt az a nyugodt, összeszedett önmaga, amilyennek pár perccel ezelőtt láttam. Akármit is mondott neki Black, felzaklatta.

- Mit csinálsz itt, Jacob? – kérdeztem odalépve hozzá, és közben magamhoz húztam Bellát. – Ahogy látom, ide bármilyen kóbor kutyát beengednek.

Öntelt mosolya csak egy pillanatra feszült meg, de aztán inkább szó nélkül hagyta a sértést. – Csak belefutottam a bájos nejedbe és beszélgetésbe elegyedtünk.

- Csak úgy belefutottál, mi? – kérdeztem. Szinte éreztem, ahogyan elsötétül a tekintetem, miközben egy lépést tettem felé.

- Edward, hagyd – markolta meg a karomat Bella. – Ő csak egy kicsinyes, szánalmas ember. Nem éri meg.

Ettől már megkeményedett Jacob arca, és helyette az enyémre kúszott gunyoros mosoly. – Igazad van – feleltem Bellának, de még mindig Blackkel szemezve. – Viszlát, Jacob. Élvezd az estét, amíg lehet.

Faképnél hagytuk Jacob Blacket, és mikor elég messzire kerültünk tőle, odafordultam Bellához. – Mi történt?

- Kimentem a mosdóba, és mire kijöttem, már ott volt. Várt rám. Elkezdett fenyegetőzni, hogy tisztában van vele, hogy azért házasodtunk össze, hogy elkerüljük a botrányt. Meg hogy minden egyes részletet ki fog deríteni és addig nem nyugszik, míg mindenki meg nem tudja – mesélte zaklatottan.

Kezeimet a vállára tettem és a szemébe néztem. – Semmit sem tud bebizonyítani – mondtam határozottan. – Éppen ezért volt olyan zseniális Rosalie húzása a házassággal, senki nem tud belekötni és Jacobnak sem hinné el senki, hogy csak ezért házasodtunk össze. Most pedig együtt élünk, szeretjük egymást, ennyi. Nincs mit bizonyítani.

Úgy tűnt, megnyugtatják a szavaim. – Igazad van – bólintott. – Csak azt kívánom, bárcsak végre békén hagyna minket.

Magamhoz öleltem és egy csókot nyomtam a homlokára. – Ne törődj vele – mormoltam. – Megígérem, hogy Jacob Black ezentúl nem fog zaklatni.

Néhány perc múlva visszatértünk az asztalunkhoz. Úgy döntöttünk, inkább nem említjük meg az iménti incidenst sem a szüleimnek, sem pedig Rose-nak. Nem akartunk még nagyobb feneket keríteni az egésznek, inkább igyekeztünk elfelejteni. És ez valamennyire sikerült is. Az est végére Bella szinte már ugyanolyan vidám volt, mint azelőtt.

Én viszont nem felejtettem. Már éppen indulni készültünk, amikor a távozók sorában megláttam Jacobot. Észrevétlenül surrantam el hosszúsan búcsúzkodó családom mellől és az épület bejárata előtti lépcsőn értem őt utol.

- Hé, Black! – kiáltottam utána, mire ő visszafordult.

- Ennyire hiányoztam, Cullen? Nem bánja a feleséged, hogy engem követsz a kocsimhoz ahelyett, hogy vele lennél?

Elfordult és éppen leért a lépcső aljára, én viszont erősen megragadtam a karját és a képébe másztam. – Bármire is készülsz, hagyd ki belőle Bellát – sziszegtem.

- Ó, de aranyos. Csak nem beleszerettünk a fizetett feleségbe? – kérdezte cinikusan.

Szárazon felnevettem és álltam a pillantását. – Ki hinné el neked az őrült teóriádat, Jacob? Ha eddig nem tűnt volna fel, a családom sziklaszilárd. És ebbe a feleségem is beletartozik. Te sosem leszel idevaló, Jacob. Tettetheted azt, hogy te is egy nagy és hatalmas üzletember vagy, de kevés vagy az igazi játékhoz. És jól figyelj rám. Ezentúl nem mész a feleségem közelébe. Nem szólsz hozzá, nem követed, nem kutakodsz utána. Megpróbálhatsz engem elintézni, de ha bármilyen módon ártasz neki, megemlegeted a napot, amikor megszülettél. És az én fenyegetéseim nem üresek.

Visszafordultam és elégedetten hagytam ott Jacobot, de mikor a lépcső tetejére értem, utánam kiáltott.

- Az enyéim sem üresek, Cullen! És a húgod sem lesz képes örökké kihúzni a családodat a bajból az ötleteivel. A kételyt már akkor elültettem rólad az emberek fejében, mikor először mentem a sajtóhoz. Tévedésben vagy, ha azt hiszed, hogy te vagy az előnyösebb pozícióban.

- Azt majd meglátjuk – morogtam. Otthagytam őt és újból csatlakoztam a családomhoz.

- Hát itt vagy! – mosolygott szélesen az anyám. – Merre jártál?

- Csak a szokásos tiszteletkörök – feleltem mosolyogva, majd Bellához fordultam. – Mehetünk?

- Persze – bólintott. Elköszöntünk a többiektől és odakint kocsiba szálltunk.

Nem akartam, hogy Jacob Black akár a legkisebb mértékben is befolyásolja az életem. Próbáltam elfeledkezni róla, de az éjszaka hátralévő részében így is csak nyugtalanító szavai jártak a fejemben.

25. fejezet

És végre megint itt, alig hiszem el. Mindig olyan bűntudatom van, mikor hónapokig nem tudok befejezni egy részt és aztán mindig mondogatnom kell magamnak, amit már leírtam itt párszor, hogy csak magamnak íródik a történet. Na viszont a jó hír, hogy már látom a fényt az alagút végén. Mindig is tudtam, hogy hova halad a sztori és most végre azon a vágányon vagyok ahol terveztem. Ezért is vannak benne kisebb időugrások (a múltkori fejezetben ugrottunk másfél hónapot, itt pedig megint egyet). Jó hosszú lett, remélem tetszeni fog. Szeretem olvasni azt a pár véleményt, és köszönöm azoknak, akik írnak néhány szót. Na, egyelőre ennyi jut eszembe, szóval jó olvasást :)
Abellana

(Bella)

Pontosan egy héttel a születésnapom után Charlie azzal hívott fel, hogy valami fontosról akar velem beszélni. Kissé félve indultam útnak régi otthonom felé, azt ugyanis nem tudtam elképzelni, hogy jó hírekkel fog várni. Attól féltem, hogy esetleg Renée kavart be neki valamit, ugyanis ők ketten most az ügyvédeiken keresztül tartották a kapcsolatot, és ahogyan az várható volt, az anyámnak elég sok követelése volt a válás során.

Így hát felkészítettem magam a legrosszabbakra, de kissé meglepődtem, mikor apám mosolyogva nyitott ajtót. Kedélyesen elcsevegett velem mindenféléről, és beletelt vagy negyed órába mire ráeszméltem, hogy halogatja azt, amiért ide hívott.

- Oké, apu – sóhajtottam mélyet. – Ki vele! Kibírom, bármi is az.

Charlie felnevetett. – Mindig olyan pesszimista vagy, Bella.

- Renée az, igaz? – morogtam.

- Nem. Nem az anyádról van szó – felelte. Nem mondott többet, de mikor várakozva néztem rá, végül folytatta. – Az a helyzet, hogy… kaptam egy állásajánlatot Seattle-ben. És elfogadtam.

Egy teljes percig nem szóltam semmit, ízlelgetve a szavait. – Heh? – jött végül zseniális válaszom.

- Talán emlékszel Harry barátomra, még egészen fiatal voltál, mikor meghalt. A fia, Seth megörökölte az építkezési céget, és egészen felvirágoztatta az apja örökségét, most már Seattle egyik legnagyobb cége lett. Én pedig, nos… szeretnék új lappal kezdeni. Eladhatom az itteni vállalkozást és visszafizethetem Cullenéknek azt, hogy kihúztak a bajból. Renée bele fog menni a lakás eladásába is, feltéve persze, ha megkapja a maga jussát, de felőlem megkaphatja. Seth mindenképpen szeretné, ha ott dolgoznék, Harry is ezt szerette volna.

- De… de… neked itt van az életed! Én is itt vagyok! – tiltakoztam.

- Nos, Bells… mióta a szüleim meghaltak, már csak te vagy a családom. A vállalkozás eladásán pedig már gondolkodtam egy ideje. Új környezetre van szükségem – mondta, majd elmosolyodott és megveregette a kezem. – Miattad pedig nem aggódom. Cullenék a saját lányukként szeretnek. És persze ott van neked Edward is. Az a fiú odáig van érted. Barátokat is szereztél, ráadásul fényes karrier elé nézel. Nincs rám szükséged, Bells.

- De nekem te vagy a családom – feleltem vékony hangon.

- És ez így is lesz mindig – bólintott Charlie. – Seattle még nem a világ vége. Gyakran láthatjuk majd egymást.

***

Napokig nem akartam elfogadni az apám döntését. Hónapokkal ezelőtt még lehetetlennek tűnt volna, hogy az egész családom elhagyja New York-ot, én pedig itt maradok. Persze most már nem voltam egyedül, de akkor is nehéz volt felfogni minden változást, ami május óta történt. Végül elfogadtam, hogy az apámnak hatalmas szüksége van erre. Az új kezdetre.

Így hát két héttel ezelőtt a gyerekkori otthonom előtt elbúcsúztam tőle, Edward pedig ott volt velem, hogy támogasson. Charlie kezet fogott vele és megígértette, hogy Edward vigyázni fog rám. Egy pillanatig a szememet akartam forgatni, mert hát mégiscsak tudok vigyázni magamra – fogjuk rá – de aztán megláttam apám szemében azokat az érzéseket, amelyek bennem is felmerültek. Nem csak nekem, de neki is új volt ez. Ő nem az a fajta ember, aki csak úgy elmegy új életet kezdeni. Ő is azt szokta meg, hogy én ott vagyok neki. Azt hiszem csak akkor jöttem rá, hogy mennyire megváltozott az ő élete is, amióta férjhez mentem.

Jelenleg október közepe volt, méghozzá egy gyönyörű és napos októberé. Angela és én éppen egy kávézóban üldögéltünk csütörtök reggel és szórakozottan hallgattam őt, miközben a jegyzeteimet olvasgattam.

- Nem is figyelsz rám! – csattant fel egyszer csak.

- Mi? Dehogynem! – tiltakoztam.

- Akkor mit mondtam? – kérdezett vissza.

- Hmm… feladom. Nem figyeltem rád.

Angela grimaszolt egyet, de nem tudta visszafogni a mosolyát. – Arról magyaráztam süket füleidnek éppen, hogy Ben családjának van egy isteni nyaralója északra, a városon kívül. Egy gyönyörű erdős helyen. Ben szerint el kéne mennünk holnap, mert ez lesz az utolsó enyhe hétvége. Gondoltuk elmehetnénk négyesben, ha benne vagytok. Szeretünk más párokkal lógni, de a legtöbb barátunknak nincs komoly kapcsolata. Ott van persze Sam és Emily, de ők szeretnek inkább magukban lenni.

Tudtam, hogy mire gondol. Az utóbbi másfél hónap alatt mind nagyon jó barátaim lettek, és Sam-et és Emily-t is bírtam, de ők sokkal többet voltak kettesben, mintsem a barátaikkal, így hát nem kerültem hozzájuk olyan közel.

- Én benne vagyok – feleltem. – Szerintem Edwardnak is tetszeni fog az ötlet.

- Remek! – lelkendezett Angela. – Beszéld meg vele és este hívj fel.

Beleegyezve bólintottam, majd gyorsan felhörpintettem a maradék kávémat, ugyanis mindkettőnknek sietnie kellett órára. Délután végeztem, és kábé egy órával Edward előtt értem haza, úgyhogy összedobtam magunknak egy könnyű vacsorát.

- Bella? – hallottam meg a hangját egyszer csak, majd az ajtó csukódását.

- A konyhában vagyok – kiabáltam vissza.

Meghallottam közeledő lépteit, majd mikor hátranéztem, éppen az ajtófélfának dőlve figyelt engem mosolyogva.

- Áh, hát nem ez minden férfi álma? Egy asszonyka aki vacsorával várja, mikor hazatér a munkából?

- Ne akard kihúzni a gyufát, Edward – nevettem, miközben visszafordultam a konyhaszekrény felé, hogy kivegyek két tányért.

Ő eközben mögém lépett és átkarolta a derekamat, hogy aztán finom csókokat leheljen a nyakamra, amibe kellemesen beleborzongtam. – Eszem ágában sincs kihúzni nálad a gyufát, Swan – mormolta még több csók közepette, én pedig megfordultam a karjaiban és az ajkaira vetettem magam.

Egészen eddig nem is jöttem rá igazán, hogy mennyire hiányzott nekem egész nap. Teljesen belefeledkeztem az érzésbe, ahogyan nyelve az enyémet kóstolgatta és testével a pulthoz nyomott. Még az is kiment a fejemből, hogy mit csináltam ezelőtt, egyszerűen csak ő létezett ebben a pillanatban és semmi más.

Aztán hirtelen ködösen tértem vissza a valóságba, ahogy Edward abbahagyta a csókot. – Ha most folytatjuk, akkor kihűl a kaja. És én éhes vagyok – vigyorgott szemtelenül.

- Néha utállak – biggyesztettem le az ajkamat durcásan.

- Sebaj, édes. Én imádlak – felelte.

Olyan imádnivalóan mondta, hogy nem tudtam tovább durcáskodni, helyette köré fontam a karjaimat és belecsókoltam a nyakába. – Tévedtem, én is imádlak – mondtam a szemébe nézve.

- Tudom – kacsintott, majd felkapta a tányérokat és az étkező felé indult.

Mikor elkezdtünk enni, eszembe jutott, amit Angela mondott ma reggel. – Képzeld, Ben családjának van egy erdei nyaralója, holnap délután elutaznak oda a hétvégére. Angela meghívott, hogy menjünk velük. Ha van kedved.

- Persze, benne vagyok – bólintott Edward, majd rám emelte a tekintetét és néhány pillanatig némán bámult rám.

- Mi az? – kérdeztem nevetve.

- Semmi, csak… ugye tudod, hogy milyen büszke vagyok rád?

Összeráncoltam a szemöldököm. – Miért is?

- Tudom, hogy nehéz volt mostanában – felelte. – Először a válás, aztán meg Charlie költözése. De nagyon jól kezelted, Bella. És új barátokat szereztél.

Éreztem, ahogyan mosoly kúszik az arcomra. – Csak azért kezeltem ilyen jól, mert te itt voltál nekem – feleltem őszintén.

- Szerintem pedig nagyon is a te érdemed – mosolygott rám.

Felsóhajtottam. Hát nincs tisztában vele Edward, hogy mennyire egyedül lennék nélküle? Fél éve a mai életem még elképzelhetetlen lett volna. Még ha a házasságot ki is vesszük a képből. A különköltözés a szüleimtől, aztán az ő távozásuk és válásuk. Edward változtatott meg mindent. Ő az oka annak, hogy mindezt most el tudom viselni. Viszont úgy éreztem, ezt hiába magyaráznám is neki. Néha azt gondolom, hogy erősebbnek és jobbnak lát, mint amilyen vagyok. Úgyhogy inkább nem szóltam egy szót sem.

***

Másnap késő délután érkeztünk meg a házhoz, ahol Angela és Ben már vártak minket. Meg kell mondjam, izgatott voltam, hogy egy kicsit kimozdultunk a városból. Imádtam ott élni, de mindenkinek kell néha egy kis pihenés.

Amint kiszálltunk a kocsiból, Ang máris leterített egy öleléssel, míg Ben egy sokkal visszafogottabb kézfogással üdvözölte Edwardot. – Nem tévedtetek el útközben? – kérdezte.

- Csak párszázszor – vontam vállat. – Nem nagy ügy.

- A lényeg, hogy itt vagytok – csapta össze két kezét Angela. – Kezdődhet a körbevezetés?

- Alig várjuk – felelte Edward.

Ben és Angela körbevittek minket a víkendházban, és rá kellett, hogy ébredjek, Ben családja tehetős. Nem Cullen-féle tehetős, de azért meglehetősen. Ízlésesen berendezett és komfortosnak tűnő ház volt.

- Holnap elmehetnénk túrázni, ha van kedvetek – szólt Ben. – Ma már túl sötét van hozzá. Viszont arra gondoltunk, rakhatnánk tüzet odakint, kihasználhatnánk, hogy most utoljára ilyen szép az idő.

- Nem sokszor volt még alkalmunk így négyesben lenni, úgyhogy végre kicsit jobban megismerhetjük egymást – tette hozzá Angela.

- Már előre félek – nevettem, de közben tényleg ideges voltam egy kicsit. Ez van, ha az ember házassága egy hazugságra épül. Edward együttérző pillantást küldött felém, de Ben csak elmosolyodott.

- Majd én visszafogom, ne aggódjatok – mondta.

- Ugyan már – legyintett Angela. – Bella szinte a legjobb barátnőm lett az elmúlt… mennyi is? Majdnem két hónapban? Itt az ideje egy csevegős estének.

Végül megérkeztünk a szobánkhoz. – Hűha. Ez elképesztő – jelentettem ki. Főként a kilátás volt pazar, mivel az ősz beköszöntével az egész erdő piros és sárga színekbe öltözött.

- Tényleg az – helyeselt Edward. – És még egyszer köszönjük, hogy vendégül láttok minket.

- Örömmel tesszük – felelte mosolyogva Angela. – Hosszú volt az út, hagyunk titeket egy kicsit felfrissülni. Lent találkozunk, ha készen vagytok, oké?

Mindketten bólintottunk, majd egy pillanattal később kettesben maradtunk. Kinéztem a hatalmas ablakokon a lélegzetelállító környezetre, Edward pedig mögém lépett és a vállamra tette két kezét.

- Ha szeretnéd… elmondhatjuk az igazat nekik – mondta.

Gúnyosan felnevettem. – Rosalie titoktartási szerződést íratott velem alá, Edward – feleltem.

- Nem kell megtudnia. Ahogy másnak sem, Angela és Ben nem mondanák el senkinek. Én csak… - felsóhajtott, majd folytatta – látom, hogy mennyire utálod ezt az egészet.

Szembefordultam vele és a szemébe néztem. – Szóval mondjam el nekik, hogy szinte nem is ismertük egymást, mikor egybekeltünk? Hogy pénzért mentem hozzád?

- Te is tudod, hogy nem így volt – vitatkozott.

- Kösz nem, akkor már inkább folytatom a hazudozást – feleltem, mintha meg sem hallottam volna őt az imént. Annyira mérgessé tett ez a helyzet. Az, hogy nekünk nem lehet normális kapcsolatunk, hazudnunk kell az embereknek.

- Bella – kezdte, de én félbeszakítottam.

- Hagyjuk, Edward. Nem szeretnék most erről vitatkozni. Megyek és felfrissítem magam.

Azzal fogtam magam és szinte bemenekültem a vendégszobához tartozó fürdőszobába. Elegem volt, nem akartam semmire sem gondolni, és a kezdeti izgatottságommal ellentétben most már leginkább csak túl akartam esni az egészen.

Alaposan megmostam az arcom, majd kiléptem a fürdőből. Egy pillantást vetettem Edwardra, aki nem szólt hozzám egy szót sem, úgyhogy némán baktattunk lefelé és odakint rá is találtunk a vendéglátó párosra. Tényleg egyre jobban besötétedett, és mostanra már a kerti lámpák és a megrakott tűz adták a legtöbb fényt idekint.

- Van egy rakás egészségtelen kajánk és természetesen alkohol is – jelentette be Angela.

- Hál’ istennek – sóhajtotta Edward, mire Ben felnevetett és odadobott neki egy sört.

Angela mellém állt és halkan a fülembe súgott. – Minden oké? – kérdezte.

- Egy kicsit összekaptunk – feleltem ugyanolyan halkan. – Semmiség az egész.

- Óh. Hát, ha akarod megverhetem Ben-t, ti meg nézhetitek. Az talán oldja a hangulatot. Úgyis neki kellett bevásárolnia, de egy csomó dolgot nem vett meg, amit kértem tőle.

Felnevettem és megráztam a fejemet. – Azt hiszem megleszünk anélkül is.

- Oké – kacsintott.

Csatlakoztunk a fiúkhoz és mi is magunkhoz vettünk egy-egy üveg sört. Angela profi módjára hárította el a feszültséget, rögtön az egyetemről kezdett el beszélni, és Edward munkája felől érdeklődött. Ben is beszállt, és hamarosan a fotózásról mesélt nekünk szenvedélyesen. Közben lassan arra terelődött a szó, hogy ők ketten hogyan találkoztak. Angela elsőéves volt a Columbián, Ben pedig végzős, de először csak barátokként találtak egymásra, mivel mindketten félénkek voltak a másik előtt. Ez megmosolyogtatott, hiszen egy kicsit Edwardra és magamra emlékeztetett.

- És ti ketten? Hogyan ismerkedtetek meg? – érdeklődött Angela. Sejtettem, hogy ez valamiféle békítésre való kísérlet akar lenni, hogy ha majd felidézzük, milyen volt az elején, akkor ez az apró kis összekapás semmiségnek tűnik majd. Pedig ha tudná, hogy ez mekkora ballövés.

A sablontörténetet meséltük el. Pontosan úgy, ahogy Rosalie tanította. Azt, hogy akkor találkoztunk, amikor az apám Cullenék nyaralójának felújítását vezette. Hogy szerelembe estünk. Hogy megkérte a kezem. Akármelyik szerelmespár története lehetett volna. Akár a miénk is. De nem ez volt a mi történetünk.

- Óóó, ez olyan aranyos – gügyögte Angela.

- Az – sóhajtottam, majd éreztem, ahogyan Edward a combomra teszi a kezét és felém hajolva apró csókot nyom a halántékomra. Rámosolyogtam és egy kicsit alábbhagyott a szomorúságom.

Szerencsére túllendültünk a megismerkedős sztorikon, és hamarosan egyre oldottabb lett a hangulat. A múlton úgysem tudok változtatni, akkor meg miért is ne élvezném a jelent? Angelával és Bennel könnyű volt viccelődni, és nemsokára már arra eszméltünk, hogy a tűz alábbhagyott, mi pedig fázni kezdtünk.

- Úgy tűnik eléggé elbeszélgettük az időt – szólt Angela. – Ideje lesz bemenni, különben megfagyunk.

Ezzel mind egyetértettünk, és gyorsan összeszedtünk mindent és bementünk a házba. Odabent még elcseverésztünk egy kicsit, de mivel a mai nap hosszúra nyúlt, eléggé fáradtak voltunk és mindannyian felmentünk a szobánkba. Elvégre holnap bőven lesz még időnk.

Amint beléptünk az ajtón, én leültem az ágy szélére és rögtön eszembe jutott a kis veszekedésünk Edwarddal. Na jó, veszekedésnek azért nem mondanám, de rövid kapcsolatunk legkellemetlenebb pillanata volt. Gyerekesen viselkedtem vele szemben, egyszerűen azért, mert keserű voltam.

Neki is ez járhatott a fejében miközben leült mellém, a következő pillanatban ugyanis megszólalt. – Még mindig szomorú vagy? Amiatt, hogy hazudnunk kellett nekik?

Felsóhajtottam. – Te nem kívánod néha azt, hogy bárcsak másképp történt volna? Hogy valahol egymásba botlottunk volna? Vagy hogy tényleg akkor ismerkedtünk volna össze, amikor az apám a szüleidnek dolgozott? Akkor tényleg olyan történetünk lenne, amit elmesélhetnénk akárkinek. Nem kéne folyton hazudoznom.

Azt vártam, hogy Edward egyet fog velem érteni, de mikor ránéztem, csalódottnak tűnt. – Miért nem tudod egyszerűen csak elfogadni? – kérdezte. – Nem úgy történt, és kész.

- Azt hittem… azt hittem, ez azért téged is zavar – mondtam meglepődve.

Edward felállt az ágyról és ekkora már dühösnek látszott. Nagyon is. – Tudod mit? Már végigmentünk ezen jó párszor. És már elegem van. Lépj túl rajta, Bella! Jó lenne, ha felfognád végre, hogy a feleségem vagy és szeretlek. Ha neked ez nem elég, hát azon már nem tudok segíteni – kiabálta.

Kikerekedett szemekkel bámultam Edward váratlan haragját, és hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Hát ez az egész meg honnan jött? Még sosem láttam így viselkedni, pláne nem velem. Ő viszont nem visszakozott, továbbra is dühösen bement a fürdőbe és egyedül hagyott engem.

Na azt hiszem ez már veszekedésnek mondható. Áruló könnycseppek csordultak ki a szememből. Nem akartam sírni. Végülis Edwardnak igaza van. Az ölembe hullott ez a csodálatos dolog, és talán nem úgy, ahogyan szerettem volna, de mégsem mondanék le őróla az égvilágon semmiért.

Mikor Edward kijött a zuhany alól – mindössze egy törölköző takarásában, ami úgy nézett ki, mint ami bármelyik pillanatban lehullhat a csípőjéről – az ágyhoz lépett és a bőröndben kezdett ruhát keresgélni. Átmásztam az ágyon és feltérdeltem vele szemben, amitől egy vonalba került a szemünk. Beletelt néhány másodpercnyi szuggerálásba, mire végre rám nézett. 

- Sajnálom – suttogtam. – Hülye voltam.

Edward felsóhajtott és az arcomra tette a kezét. – Sírtál miattam – állapította meg halkan.

- Nem, csak… dühös voltam. Magamra. Igazad van, el kéne fogadnom, hogy nem tudok változtatni a múlton. És nem kéne panaszkodnom. Nem akarom, hogy azt hidd, nem vagyok vele tisztában, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért itt vagy nekem. Szeretlek.

- Nem kellett volna ennyire kiakadnom – vallotta be. – Azt hiszem engem is a kelleténél jobban idegesít a dolog. Te nem tettél semmi rosszat. Úgy sajnálom, Bella.

- Semmi baj – vontam vállat. – Mindketten feszültek voltunk. Elvégre ez volt az első alkalom, hogy barátoknak kellett hazudnunk kettőnkről.

- Én csak… nem akarlak elveszíteni – mondta olyan csendesen, hogy ha kicsivel is távolabb lettem volna tőle, biztosan nem hallom meg.

Két tenyerem közé vettem az arcát és a szemébe néztem. – Nem fogsz – ígértem.

Edward végigsimított az arcomon, majd felém hajolt és olyan gyöngédséggel csókolt meg, mint talán még soha. Ajkai lassan simogatták az enyémeket, szinte alig megérintve azokat. Csókunk egy pillanatra sem szakadt meg, miközben felhúztam magammal az ágyra és úgy helyezkedtem, hogy a hátamra feküdjek, ő pedig fölém kerüljön.

Annyira jó volt magamon érezni a súlyát. A bőre érintését a kezem alatt. Az ízét a nyelvemen. És ekkor értettem meg igazán, hogy milyen hülye is voltam valójában. Most itt van és csakis az enyém, akkor meg mit számít, hogy miért alakult így?

Edward kezei finoman befurakodtak a pulcsim alá, majd lassan elkezdte felfelé gyűrni, hogy lehámozhassa rólam a ruhadarabot, majd azután a pólóm következett… ami alatt ott lapult egy pántos felső.

- Jesszus, hány rétegen kell még átverekednem magam? – panaszkodott Edward.

Hátravetett fejjel felnevettem. – Hideg volt odakint – védekeztem. – Ez alatt már csak a melltartóm van.

- Azt hiszem azzal még megbirkózom – vetette rám legkacérabb mosolyát.

És mivel így is tett, hamarosan már félmeztelenül feküdtem alatta, habár még mindig túlöltözve, hiszen rajta csak az az egy szál törölköző volt. Ezt úgy tűnt ő is felmérte, ugyanis nem vesztegette az időt, hogy teljesen lecsupaszítson.

Ujjai leheletfinoman, szinte alig érintve végigsimították meztelen bőrömet, a vállamtól egészen a combomig, miközben Edward olyan pillantással itta magába a látványt, mintha még sosem látott volna így. A tekintete tele volt imádattal és egy kis szomorúsággal is, amiből tudtam, hogy tényleg nagyon megbánhatta az előbbit.

Tenyeremet az arcára simítottam, hogy a szemembe nézzen. Próbáltam egyetlen pillantással a tudomására adni mindent, amit éreztem. Azt, hogy ebben a pillanatban nem is érdekelhetne kevésbé, hogyan lett az enyém, csak azt akarom, hogy örökké az maradjon. Úgy tűnt, megérthette szavak nélküli mondanivalóm, és a következő pillanatban lassú, szerelmes csókba hívta ajkaimat, olyanféle csókba, ami azt üzente, minden rendben lesz.

Mikor ajkaink elváltak egymástól, homlokát az enyémnek döntötte, nekem pedig elakadt a lélegzetem, ahogy megéreztem hosszú ujjainak gyakorlott mozdulatait a combjaim között. Edward elragadtatott pillantással figyelte az arcomat, miközben én szinte reszkettem és halk sóhajok hagyták el ajkaimat.

Mintha az agyam kikapcsolt volna és már nem is én irányítanám a mozdulataim, csípőm elkezdett az ujjainak ritmusára mozogni, Edward pedig puha csókokkal borította be a nyakamat, majd lassan felfelé haladt, míg el nem ért ajkaimhoz, ahol aztán az eddigiekkel ellentétben minden szenvedélyét belesűrítette csókunkba.

Annyira, de annyira szerettem őt ebben a pillanatban, és összeszorult a szívem, mikor arra gondoltam, hogy az imént megtörtént az első komoly veszekedésünk.

- Engedd el, Bella – suttogta a fülembe Edward, mintha csak a gondolataimban olvasna.

Engedelmeskedtem neki, és végre teljesen átadtam magam a kényeztetésének, aminek következtében egy perc múlva már pihegve, gyönyörtől ittasan próbáltam rávenni a szívemet, hogy visszaálljon a normális tempóra.

- Bella… - kezdte Edward.

- Cssh – hallgattattam el, ujjaimat a szájára téve. – Csak… ne mondj semmit.

Edward bólintott és apró csókot nyomott ujjaim végére, majd hirtelen megragadta a kezemet és maga fölé húzott, aztán felült velem – így most az ölében voltam. A szemébe néztem, miközben egyik kezem kibontotta a rajta lévő törölközőt és ujjaim rátaláltak merev vágyára. Ajkai enyhén szétnyíltak, mikor lassan elkezdtem mozgatni a kezem, de nem vette le rólam a tekintetét.

Kellemes borzongás futott végig a testemen intenzív pillantásától, és mikor már éppen azt hittem, hogy nem bírom tovább, Edward lassan lehunyta szemeit és halkan a nevemet sóhajtotta. Éreztem, hogy mennyire akar, és ettől hirtelen erősnek éreztem magam. Tudtam, hogy bármi is történik most, én irányítom.

Ajkaira hajoltam egy csókért, amit ő hevesen viszonzott is, én pedig fölé helyezkedtem és lassan – kínzóan lassan – magamba vezettem. Csókunk megszakadt, ahogy elakadt a lélegzetem. Helyette Edward szemeibe néztem és olyan tüzet láttam benne égni, mint talán még soha. Ráérősen kezdtem el mozogni, mert érezni akartam minden pillanatot.

Egy másodpercre sem szakadt meg közöttünk a szemkontaktus és az apró nyögéseken és zihálásokon kívül semmi más nem zavarta meg a szoba csöndjét. Az agyam egy hátsó részében felbukkant a gondolat, hogy még szerencse, hogy Angela és Ben a ház másik végében vannak.

Edward ujjai gyöngéden elkezdték a hátamat cirógatni, én pedig úgy éreztem, mindjárt túlcsordul a szívem, úgyhogy csak a nyakába temettem az arcom és próbáltam kiélvezni szeretkezésünk minden egyes pillanatát. Úgy éreztem, mindkettőnknek nagy szüksége volt most erre. Hogy nem csak szavakkal, de tettekkel is megnyugtassuk egymást.

Lassan, türelmesen szerettük egymást, míg mindketten el nem értünk a csúcsra. Majd vadul és szenvedélyesen. Aztán pedig a zuhany alatt. Így hát végül órákkal később aludtunk el, és a veszekedésünk addigra már csak távoli emléknek tűnt.

***

Másnap reggel igencsak feltűnő lehetett az alváshiány az arcunkon, ugyanis ahogy lebotorkáltunk a konyhába a kávé illatát követve, Angela felnevetett. – Úgy sejtem nem vagytok túl jó korán kelők – jegyezte meg.

- Nem igazán – vallottam be, elnyomva egy ásítást.

- Remélem azért az ágy kényelmes volt – mondta.

- Persze, minden kitűnő – felelte rögtön Edward hibátlan udvariassággal. – Az első éjszakán egy idegen helyen mindig nehezebb elaludni.

- Igen, ez igaz – bólogatott Ang. Persze ránk nézve nem volt igaz, mert mire eljött az alvás ideje, már annyira kimerítettük magunkat, hogy szinte azonnal megérkezett az álom a szemünkre.

- Na és mi a mai program? – érdeklődtem.

- Megejthetnénk azt a túrát, amit tegnap említettünk – mondta Ben. – Süt a nap és egész kellemes az idő, az erdő pedig gyönyörű ilyenkor.

- Jól hangzik – bólintottam mosolyogva, de közben az agyam hátsó részében már lejátszottam magamnak egy kis montázst arról, ahogyan össze-vissza botladozok az ágak és levelek között. Azt hiszem ehhez a túrázáshoz több kávéra lesz szükségem.

Miután elfogyasztottuk az isteni áfonyás palacsintákat, amiket Angela és Ben közösen készítettek, összepakoltuk a szükséges dolgokat és nekiindultunk a házat körülvevő hatalmas erdő felfedezésének.

Rengeteget nevettünk közben, és úgy tűnt senki sem bánja kicsivel lassabb tempómat, amit annak érdekében vettem fel, hogy ne essek hasra. Mikor pedig egy hatalmas talajon fekvő fatörzs került az utamba, Edward hátranyúlt a kezemért és mosolyogva segített át rajta, majd magához húzta a kezemet és megcsókolta. Széles mosoly kúszott az arcomra. Határozottan ki voltunk békülve a tegnap este után.

- Édesek vagytok – sóhajtotta Angela, aki előttünk járt Bennel, de látta a kettőnk közötti kis interakciót.

- Kösz, asszem – feleltem szégyenlősen. Nem tudom mit kell mondani, ha valakinek az „édességét” dicsérik.

- Milyen jó lehet, ha az embernek olyan párja van, aki lovagiasan átsegíti a vastag fatörzseken – sóhajtott még nagyobbat.

- Nem tudom mit izélsz – vont vállat Ben. – Átértél rajta, vagy nem?

- Hölgyeim és uraim, az én örökké romantikus barátom – nevetett Angela.

Késő délután értünk vissza a házhoz, és miután lepihentünk egy kicsit és átöltöztünk, mind a négyen leültünk a nappaliban, vendéglátóink pedig kipakolták az asztalra az összes alkoholt, amit találtak a házban.

- Veletek mindig ide lyukadunk ki – állapítottam meg nevetve.

- Mit mondhatnék, részeges egy társaság vagyunk – mondta kedélyesen Angela. – Élvezd ki, drága barátném, amíg még fiatalok vagyunk!

- Hallgass rá, Swan – kacsintott rám Edward. – Néha mindenkire ráfér egy alapos lerészegedés.

- Micsoda bölcs férjed van, Bella – jelentette ki Ben, aki ebben a pillanatban lépett be az utolsó üveggel. És egy dobozzal. Mint kiderült, volt nekik egy olyan ivós társasjátékuk.

Angela zenét tett fel, ami hangosan szólt a háttérben, miközben elkezdtük a játékot. Hamar bulihangulatba kerültem és nagyon úgy tűnt, hogy ez a többiekkel sem volt másként.

- Vajon hol van a legközelebbi detox? – kérdeztem pár kör után. A játéknak egyértelmű célja volt a minél előbbi lerészegedés.

- Valahol Manhattanben – nevetett Angela, apró kis röfögős hangokkal, mintha ez lenne a világ legviccesebb dolga. – Úgyhogy vigyázzatok, mert magunkra vagyunk utalva.

Még néhány kör után azonban a hangulat már a tetőfokán volt és valahogy elfelejtettük a játékot, Angela pedig felhúzott a kanapéról, hogy táncoljak vele. Nem tiltakoztam, a zene ritmusa kellemesen dübörgött az ereimben, és hagytam, hogy a fiúk lássák, ahogyan mi ketten idiótán ugrabugrálunk egy gyors számra. Abban a pillanatban egyszerűen nem érdekelt.

Azonban mint kiderült, részeg Edwardnak sem kellett a szomszédba menni egy kis hülyeségért, hamarosan már a bútorokon ugrálva táncolt nálunk sokkal hülyébben és mellé ordítva énekelt. 

Közben folyamatosan iszogattunk tovább, és az utolsó emlékem az, ahogyan Ben annyira nevet, hogy kizuhan a fotelből, Angela pedig hirtelen kirohan a szobából.

***

Valamiért úgy rémlett, hogy a kanapén szunyókáltam el, reggel viszont mégis az ágyban ébredtem. A fejem zúgott, a szám pedig teljesen kiszáradt. Eléggé nehezen, de valahogy sikerült mozgásra bírnom a testem és lebotorkáltam a nappaliba, ahol érdekes kép fogadott.

Angela éppen kávét készített, eközben pedig Edward és Ben ülő helyzetben szundikáltak édesen a kanapén egymás mellett.

- Mi történt? – kérdeztem rekedten, miközben Angela átnyújtott egy gőzölgő bögrét. Ő nem tűnt annyira nyúzottnak, mint én.

- Nos, lássuk csak. Miután kihánytam mindent és visszajöttem a nappaliba, te már ki voltál ütve. Ben a földön vihorászott, Edward pedig egy vodkásüvegnek vallott szerelmet. Aztán végülis Edward fölvitt téged az ágyba és úgy tűnt vége az estének, de aztán ez a két idióta folytatta az ivászatot. Én felmentem, de úgy tűnik őket itt érte az álom.

Válaszként mindössze egy morgás jött ki belőlem. Az egészből elég volt annyit felfognom elsőre, hogy én nem hánytam el magam senki előtt, aminek végtelenül örültem.

Hirtelen a csendbe hasított egy mobil hihetetlenül hangos csengése, mire én leborultam a konyhapultra és szüntelen morgásba kezdtem.

- Kapcsoljátok ki – panaszkodott Ben. – Kié ez?

- A tiéd, te szerencsétlen – kiabálta válaszul Angela, majd rám nézett. – Ki nem állhatjuk egymást, mikor másnaposok vagyunk.

Mindent megadtam volna, hogy megszűnjön ez az istentelen fülsüketítő zaj, így hát mintha az angyalok kórusa váltotta volna fel, mikor Ben végre feltápászkodott és kilépett a teraszra a telefonjával együtt. Edward ebben a pillanatban ült le mellém. Ő inkább tűnt álmosnak, mint másnaposnak.

- Komolyan csak én érzem magam ilyen ramatyul? – méltatlankodtam.

- Még soha életedben nem ittál annyit, mint tegnap este, Swan – felelte Edward. – Úgyhogy nem túl meglepő. De legalább jobban bírtad Angelánál.

- Dörgöld csak az orrom alá – zsémbelődött az említett. Egy perccel később Ben is csatlakozott hozzánk és csendesen szürcsölgettük a kávénkat mind, halkan beszélgetve. Habár én leginkább csak fetrengtem a pulton.

Órákkal később indultunk haza, miután Edward kért nekem egy fájdalomcsillapítót és megitatott velem egy csomó vizet. Estére szerencsére már sokkal jobban voltam és azon gondolkodtam, hogy mennyi minden történt egyetlen hétvége alatt. A veszekedés, a békülés, a kellemes kikapcsolódás a barátokkal és az este, amikor láttam Edwardot egy asztalon állva énekelni. Másnaposság ide vagy oda – már ezért megérte.

25. fejezet - részlet

Amint beléptünk az ajtón, én leültem az ágy szélére és rögtön eszembe jutott a kis veszekedésünk Edwarddal. Na jó, veszekedésnek azért nem mondanám, de rövid kapcsolatunk legkellemetlenebb pillanata volt. Gyerekesen viselkedtem vele szemben, egyszerűen azért, mert keserű voltam.

Neki is ez járhatott a fejében miközben leült mellém, a következő pillanatban ugyanis megszólalt. – Még mindig szomorú vagy? Amiatt, hogy hazudnunk kellett nekik?

Felsóhajtottam. – Te nem kívánod néha azt, hogy bárcsak másképp történt volna? Hogy valahol egymásba botlottunk volna? Vagy hogy tényleg akkor ismerkedtünk volna össze, amikor az apám a szüleidnek dolgozott? Akkor tényleg olyan történetünk lenne, amit elmesélhetnénk akárkinek. Nem kéne folyton hazudoznom.

Azt vártam, hogy Edward egyet fog velem érteni, de mikor ránéztem, csalódottnak tűnt. – Miért nem tudod egyszerűen csak elfogadni? – kérdezte. – Nem úgy történt, és kész.

- Azt hittem… azt hittem, ez azért téged is zavar – mondtam meglepődve.

Edward felállt az ágyról és ekkora már dühösnek látszott. Nagyon is. – Tudod mit? Már végigmentünk ezen jó párszor. És már elegem van. Lépj túl rajta, Bella! Jó lenne, ha felfognád végre, hogy a feleségem vagy és szeretlek. Ha neked ez nem elég, hát azon már nem tudok segíteni – kiabálta.

Kikerekedett szemekkel bámultam Edward váratlan haragját, és hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Hát ez az egész meg honnan jött? Még sosem láttam így viselkedni, pláne nem velem. Ő viszont nem visszakozott, továbbra is dühösen bement a fürdőbe és egyedül hagyott engem.

Na azt hiszem ez már veszekedésnek mondható. Áruló könnycseppek csordultak ki a szememből. Nem akartam sírni. Végülis Edwardnak igaza van. Az ölembe hullott ez a csodálatos dolog, és talán nem úgy, ahogyan szerettem volna, de mégsem mondanék le őróla az égvilágon semmiért.

24. fejezet

Sziasztok! :)
Két hónap után végre itt az újabb fejezet. Eléggé sűrű mostanában minden, de azért próbálok minden nap írni. Köszönöm azoknak, akik még mindig olvasnak, és pláne azoknak, akik írni is szoktak. :)
Abellana

(Bella)

Elképesztően furcsa volt újra beleszokni az egyetemi életbe. Mikor májusban befejeztem a vizsgáimat, azt hittem unalmas nyárnak nézek elébe. Ehhez képest azóta a feje tetejére állt az egész addigi világom. Most olyan volt az egész, mint visszatérni egy teljesen másik életbe.

Már rögtön az első nap a nyakunkba varrtak egy csomó tanulnivalót, ez már meg sem lepett. Mikor aznap este az ágyban könyveket meg a jegyzeteimet bogarásztam, Edward úgy figyelt engem, mintha én lennék a világ legérdekesebb dolga.

- Mi van? – kérdeztem oldalra sandítva, ahol ő a könyökére támaszkodva szemlélt engem.

- Nézzenek oda – sóhajtott fel. – Évek óta nem láttam senkit így magolni. Hirtelen elkezdtek hiányozni a saját egyetemi éveim.

- Hát pedig sokat fogsz látni magolni – feleltem. – Ezzel együtt még hátra van két évem. Utána pedig, ha minden terv szerint alakul, három év a Harvard jogon.

Edward szélesen elmosolyodott, és először nem értettem miért. Aztán rájöttem. A mondatom azt sugallta, hogy ezalatt az idő alatt együtt leszünk. Most először említett bármelyikünk is ilyen hosszú távú tervet, eddig még nem beszéltünk arról, hogy mi lesz a mi kis szerződésünk lejárta után, több mint egy év múlva.

- Tudtad, hogy Obama is a Columbián kezdte, aztán a Harvardon jogot tanult? – kérdezte.

- Arra célzol, hogy indulnom kéne elnöknek? – nevettem.

- Naná! Rendbe tennéd az országot, igazgatnád a világ ügyeit, én meg megjelennék veled minden eseményen és csak annyi lenne a dolgom, hogy irtó szexi férjed legyek. Na és persze nevelném a gyerekeinket a Fehér Házban.

Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Tudtam, hogy most csak viccelődünk, de mégis, attól hogy gyerekeket emlegetett, a szívem mintha gyorsabban kezdett volna verni. Próbáltam visszafojtani előtörő mosolyomat, hogy ne tűnjek túl lelkesnek a hipotetikus jövőnkkel kapcsolatban.

- Hát… sok sikert hozzá, Edward – mondtam, mire ő felnevetett.

Másnap már nem volt annyira szokatlan az órára be-óráról ki menetrend, szépen lassan kezdtem megszokni, hogy a dolgok visszatértek a régi kerékvágásba. Mikor délután kisétáltam az épületből az egyik órám után, egyszer csak egy hang szólt utánam.

- Hé, Bella!

Megfordultam és Angela Weber mosolygós arcával találtam szembe magam. Voltak vele közös óráim, és nagyon kedveltem őt, habár nem beszéltünk sokat, leginkább csak egy-két szót váltottunk néha. Volt még néhány ember, akivel ilyen kapcsolatom volt az egyetemen, mert habár ők kedvesek voltak velem, én mindig bezárkóztam. Nem tehettem róla, az akkori életem egyszerűen ilyenné tett.

- Szia, Angela – mosolyogtam rá.

- Hallom eseménydús nyarad volt – mondta. – Mármint, hogy férjhez mentél. Hűha. Azt sem tudtam, hogy jegyben jársz valakivel.

A mosolyom kissé megfeszült és erőltetett lett, még mindig nem szoktam hozzá, hogy az emberek hallhattak a házasságról. – Igen, hát… szerettük volna titokban tartani egy darabig. Edward éppen akkoriban lépett feljebb a vállalatnál és egyikünk se szerette volna, ha a munkájában elért sikerek helyett a magánéletére koncentrálnak.

Úgy éreztem magam, mintha egy betanult szöveget mondanék. Valószínűleg azért, mert így is volt. Annak idején Rosalie mindkettőnkbe alaposan bevéste az álsztorit arról, hogyan találkoztunk és miért nem jelentettük be előbb az eljegyzésünket.

- Nos, gratulálok – felelt Angela őszintén. – Képzelheted, hogy meglepődtem, mikor egy vasárnap reggelen apám velem szemben olvasta a Times-t és egyszer csak a te képed nézett szembe velem!

Vele együtt nevettem, habár szerettem volna már lezárni ezt a témát. Angela újra megszólalt.

- Figyelj, egyébként csak azért állítottalak meg, mert néhányan beülünk egy bárba annak örömére, hogy már a második nap ki vagyunk készülve. Nincs kedved jönni?

- Óh, én… - Hirtelen nem is tudtam, mit mondjak. Hívtak már néhányszor, de akkor mindig visszautasítottam.

- Hidd el, jó lesz – bizonygatta Angela. – Iszogatunk egy kicsit, beszélgetünk, nevetgélünk. Hívd el Edwardot is, ha ráér! Biztos mindannyian szívesen megismernénk, és én is hívom Ben-t, szóval…

- Hát… jó, rendben – mosolyodtam el. – Miért is ne?

- Remek! – kiáltott fel Angela. – Mikor végzel?

Az órámra néztem. – Úgy másfél óra múlva – feleltem.

- Tényleg? Én is! Akkor találkozunk itt utána?

- Persze – bólintottam.

- Szuper – mondta őszinte örömmel. – Örülök, hogy velünk tartasz!

Elköszöntem Angelától, és miközben átmentem egy másik épületbe, vidámsággal töltött el a gondolat, hogy ennyire kedves volt velem. A pár ember közül, akiket az egyetemről ismertem, kétség kívül őt kedveltem a legjobban. Már máskor is próbált barátkozni velem, annak ellenére, hogy fogalmam sincs mit láthatott bennem, ami miatt a barátom akart lenni. 

Közel másfél óra múlva végre vége volt a napomnak, és miközben a találkahelyünk felé mentem, felhívtam Edwardot. Mikor felvette a telefont, vidámnak tűnt a hangja.

- Úgy hallom ma jól megy a munka – jegyeztem meg mosolyogva.

- Nem különösebben, csak nemsokára végzek és annak is örülök, hogy hívtál – felelte.

- Igen, hát… igazából összefutottam egy lánnyal, akit ismerek és elhívott magukkal egy bárba – mondtam. – Arra gondoltam, hogy nincs-e kedved jönni? Ő is hozza a barátját. És nincs kedvem egyedül lenni velük.

Az utolsó mondatom kissé gyerekesnek hangzott, és ezt Edward is észrevehette, ugyanis felnevetett. – Biztos vagyok benne, hogy nem harapnak, Bella. Kivéve, ha valami emberevő szektába keveredtél.

- Ha így van, akkor lehet, hogy csatlakozom hozzájuk – feleltem.

- Jó ötlet. Az iskolán kívüli elfoglaltságok fontosak – kapcsolódott be a viccelődésbe teljesen komoly hangon.

- Szóval nem zavarna, ha kannibálként térnék hozzád haza minden este?

- Dehogy. Én mindenben támogatlak, Swan.

Felnevettem Edward szavain, és éreztem azt a furcsa szorítást a szívemben, amit mindig, ha valami imádnivalót mondott vagy csinált. – Tudod, Edward… néha egészen kedvellek – sóhajtottam.

- Na ne érzelmeskedjünk. Viselkedjen profi módjára, Mrs. Cullen.

- Bocsánat – próbáltam visszafogni a fülig érő mosolyomat. – Igaza van, Mr. Cullen. Szóval…?

- Küldd majd el a címet. Odamegyek, ha végeztem itt. Elvégre nem hagyhatom, hogy mindenféle furcsa népek közé keveredj.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm – hadartam.

- Tartozol nekem eggyel, Swan. És kíméletlenül be fogom hajtani – felelte.

- Alig várom – suttogtam sejtelmesen a telefonba. Szinte már hallottam Edward kaján vigyorát a vonal túlsó végéről, de mielőtt még elkéshettem volna a flörtölés miatt, gyorsan elköszöntem tőle.

Angela megint csak arcrepesztő mosollyal fogadott, majd elsétáltunk a közeli bárba, ahol néha együtt szoktak lógni. Közben a nyarunkról beszélgettünk, habár én többnyire csak hagytam, hogy ő meséljen. Angela tele volt vicces történetekkel a hatalmas családjáról.

Mikor beléptünk a kicsi, félhomályba borult helyiségbe, rögtön kitűnt, hogy kiket keresünk. Egy-két ember volt a bárpultnál – morcos, fáradtnak tűnő férfiak – és néhányan a félkör alakú boxokban vagy éppen az asztaloknál beszélgettek és iszogattak, de egy hangos, fiatal csoport nevetése töltötte be az egész helyet.

- Na végre! – kiáltott fel az egyikük, mikor meglátott belépni minket. Mike Newton volt az, egy aranyos srác, aki néhányszor már megnevettetett, együtt jártam vele angol irodalomra. Rajta kívül felismertem még néhányukat, például Eric Yorkie-t vagy Jessica Stanley-t, de rajtuk kívül voltak még négyen.

- Látom ti már belecsaptatok – jegyezte meg Angela. – Mit isztok?

- Eric és Tyler már a rövideknél tartanak, én még csak a sörnél. Üljetek le, hozok nektek inni – felelte Mike.

- Köszi, a sör jó lesz nekem is – mondta Angela.

- Helyes. Bella?

- Öhm, nekem is jó lesz. Köszönöm – mosolyogtam rá.

Mike elment a bárpulthoz, nekem pedig közben bemutatkoztak a többiek. Egyikük egy szőke lány volt, akit néha láttam már Jessicával, a neve Lauren volt. Mellette az előbb említett Tyler ült. A maradék kettő pedig egy pár volt, Sam és Emily.

Mike visszatért az asztalhoz, én pedig rögtön belekortyoltam a sörbe, tudván, hogy attól majd felengedek egy kicsit és szociálisabb leszek. Nem mintha ezzel nagy probléma lett volna, mert a többiek mind kedvesek voltak. Úgy vontak minket bele a beszélgetésbe, mintha nem is csak most érkeztünk volna, és szerencsére hamar megtaláltam velük a közös hangot. Időközben Ben is megérkezett és csókkal köszöntötte Angelát. Vele már találkoztam egyszer, ha jól emlékeztem fotósként dolgozik.

Edwardnak eközben elküldtem a címet és már alig vártam, hogy megérkezzen, de egy idő után – na meg jó néhány kortyolás után – szinte már el is feledkeztem róla, miközben a többiekkel nevetgéltünk. Így hát amikor belépett, vidáman ugrottam a nyakába.

- Úgy látom jó kedved van – nevetett fel. Odavezettem az asztalhoz és bemutattam őt mindenkinek. Büszkén vettem észre, ahogyan Jessica és Lauren szemei majd kiesnek a helyükről Edward láttán. Hazaugorhatott átöltözni, mert az öltönyét lecserélte pólóra és farmerre, és egyszerűen kimondhatatlanul szexi volt. Legszívesebben szétkürtöltem volna, hogy nézzétek csak ezt a tökéletes egyedet! Ő az enyém!

- Végre egy újabb józan elme – sóhajtott fel Ben.

- Akkor azt hiszem be kéne pótolnunk a lemaradást – felelte Edward. – Én állom a következő kört, rendben?

Mindenki hangos beleegyezéssel reagált, és hamarosan Edward újabb italokkal csatlakozott hozzánk. Nem lepődtem meg azon, hogy velem ellentétben ő mennyire otthonosan mozog még az idegenek között is. Pár perc múlva már úgy beszélgetett és viccelődött a többiekkel, mintha már évek óta ismernék egymást.

Mikor nem sokkal később Angela és én kimentünk a mosdóba, észrevettem a tükörben, hogy sejtelmesen mosolyog.

- Mi az? – kérdeztem.

- Semmi, csak… ti ketten annyira jók vagytok együtt – mondta. – Sokkal szabadabb vagy körülötte. Örülök, hogy itt vagy velünk.

Próbáltam nem mutatni, hogy mennyire elérzékenyültem a szavaitól. – Köszi, Angela – feleltem félénk mosollyal.

Visszamentünk az asztalhoz, Edward pedig mosolyogva húzott az ölébe és fonta körém a karjait.

- Jól érzed magad? – kérdezte szeretetteljes kifejezéssel az arcán. Némán bólogattam, Edward pedig apró csókot nyomott a nyakamra.

Annyira belelendültünk a dologba, hogy egészen késő este volt, mire elkezdett szétszéledni a csapat. Tényleg nagyon jól éreztem magam, annak ellenére, hogy legtöbbször feszélyeznek az idegenek. Egészen kicsi korom óta mindig is úgy gondoltam, hogy akármit is mondok vagy teszek, az hülyeség lesz. Aztán felnőve rájöttem, hogy mi – vagy inkább ki – tehet erről, de addigra már túlságosan belém ivódott ez a mentalitás. Most viszont, Edwarddal az oldalamon, nem éreztem ilyesmit. Végre egyszer elengedtem magam, hagytam magam szórakozni.

Úgy döntöttünk, hogy sétálunk egy darabig és kiszellőztetjük a fejünket, mielőtt fogunk egy taxit. Edward körém fonta egyik karját, én pedig az oldalához bújtam és átkaroltam a derekát.

- Tetszettek a barátaid – jegyezte meg Edward. Inkább csak az ismerőseim voltak, de nem javítottam ki őt.

- Persze, hogy tetszettek, öregember. Nem sok időt töltesz a fiatalok közt.

Edward arcán megjelent egy őszintén felháborodott kifejezés, miközben felém fordult. – Te most szemtelenkedsz? – kérdezte.

- Csak egy kicsit – mosolyogtam. Edward szája legörbült és olyan meggyőzően szomorú képet vágott, hogy muszáj volt még erősebben magamhoz szorítanom és puha csókot nyomnom az arcára.

Ettől megenyhült és ajkaival rátalált az enyémekre, nekem pedig az összes gondolat kiszállt a fejemből édes csókjától megrészegülve. Meg egy kicsit az alkoholtól is.

- Hmm… siessünk haza – mormolta, s közben ajkai az enyémeket súrolták. Mosoly kúszott az arcomra, ahogy kitaláltam gondolatait, és máris hevesen bólogattam.

***

Levettem a szemem a tükörképemről és idegesen Alice-re pillantottam. Ő fülig érő mosollyal és egy feltartott hüvelykujjal válaszolt. – Csini vagy – biztosított engem bólogatva.

Nem szoktam gyakran kiöltözni, de ma Edward elvisz vacsorázni, és Alice átjött, hogy segítsen elkészülni. Leginkább a hajammal foglalkozott, na meg a sminkembe is besegített. A ruhám kiválasztásában is asszisztált, és végül egy rövid, fekete-fehér mintás ruhát választottunk, ami egyszerre volt elegáns és fiatalos, és egy pár csipkékkel díszített fekete magassarkút vettem fel hozzá.

Másfél hét telt el a baráti kocsmázás óta, és ma szeptember 13-a volt. A huszonegyedik születésnapom. Azóta egyre többet beszélgettem Angelával és a többiekkel, és már-már tényleg kezdtünk amolyan barátszerűségek lenni. Tudtam, hogyha korábban nem féltem volna annyira az emberi kapcsolatoktól és attól, hogy mit fognak rólam gondolni, akkor már rég a barátaim lehetnének, és nem lettem volna olyan magányos az elmúlt években. Habár ki tudja hogyan alakult volna akkor az életem. Talán soha nem ismertem volna meg és nem mentem volna hozzá Edwardhoz. Már annak a gondolata is elborzaszt, hogy ő nincs benne az életemben.

Mintha csak a gondolataim vonzották volna ide, Edward lépett be a szobába, Jasperrel a nyomában. – Vége van? Szabad a bejárás? – érdeklődött.

- Igen, végeztünk – mosolyodott el Alice.

Edward hozzám lépett és a derekam köré fonta egyik karját, hogy magához húzhasson. – Gyönyörű vagy – suttogta, majd finoman megcsókolt. Én azonnal megfeledkeztem a társaságunkról és a nyaka köré fonva karjaimat, viszonoztam a csókot.

- Óóó, de édesek – nyüszögte Alice, ami kissé megölte a hangulatot.

Edward az égnek emelte szemeit Alice kijelentésére, majd rám nézett. – Indulhatunk?

- Persze – bólintottam.

- Ne feledd, Bella. Mától legálisan ihatsz, úgyhogy adj neki – emlékeztetett Jasper.

- Más sem jár az eszemben, Jasper – feleltem szarkasztikusan. Nem szoktam inni, vagy legalábbis nagyon ritkán. És akkor is legtöbbször csak egy pohár bort vacsora mellé.

- A lényeg, hogy érezzétek jól magatokat – mondta Alice. – És még egyszer boldog szülinapot, Bella!

Hálásan öleltem meg és köszöntem meg neki mindent, majd Edward és én kiléptünk a lakásból és néhány másodperccel később máris lefelé tartottunk a lifttel.

- Alice és Jasper maradnak? – kérdeztem meglepődve. Nem mintha bántam volna, csak reméltem, hogy vacsora után a hálószobában folytatjuk az ünneplést… kettesben.

- Öhm… aha – felelte Edward szűkszavúan, ami furcsa volt egy kicsit, de nem faggattam tovább.

Viszonylag hamar odaértünk az általa választott étterembe, és mielőtt kiszálltunk, Edward kivett valamit a kocsiból, amiről eddig nem vettem észre, hogy ott van. Egy becsomagolt ajándék volt az, se nem nagy, se nem túl kicsi. Kíváncsian néztem rá, de ő csak sejtelmesen elmosolyodott és kézen fogva léptünk be az étterembe.

Edward gondoskodott róla, hogy egy privátabb asztalt kapjunk, ahol nem igazán van a közelünkben senki. Egész este elhalmozott apró figyelmességekkel, én pedig boldogabb voltam, mint valaha. Végül, miután épp befejeztük a desszertet – ami a világ legmennyeibb csokis láva sütije volt – némán lerakta elém a dobozkát.

Mosolyogva néztem a szemébe, miközben lehúztam a dobozról a szalagot és elkezdtem róla óvatosan leszedni a csomagolást. Megemeltem a tetejét, és izgatottan lestem be a doboz tartalmába. Amint az agyam felfogta, hogy mit látok, könnyek gyűltek a szemembe és meg sem bírtam mukkanni.

- Tudom, hogy ez nem valami praktikus ajándék – kezdett el magyarázkodni Edward. – Csak úgy gondoltam, hogy… nem is tudom. Hogy biztosan jól esne. És hogy én mindent meg akarok neked adni, ami eddig hiányzott az életedből.

Több könny is legurult az arcomon, de közben éreztem, ahogy a mosolyom utat tör magának. A dobozban nem más lapult, mint egy mini babaház. Dísztárgynak szánták, nem pedig játéknak, de elképesztő részletességgel volt megmunkálva, benne pedig aprócska bútorok lapultak. Gyönyörű volt.

Egyszer még nyáron az egyik közös ebédünk alkalmával meséltem el Edwardnak, hogy mikor kicsi voltam – talán hat vagy hét éves – és az anyám elvitt az iskolába, minden reggel elmentünk egy ajándékbolt mellett, ahol a kirakatban pontosan ugyanez a mini babaház állt. Gyönyörű volt, az a fajta dolog, amit az ember nem venne meg a gyerekének, mert az egyszerűen csak eltörné vagy nem vigyázna rá. Én viszont hónapokon keresztül minden egyes reggel megcsodáltam és könyörögtem Renée-nek, hogy hadd kapjam meg. Ő persze sosem vette meg. Később persze túlléptem a dolgon, de hétéves énem a világ végének érezte, hogy nem lehet az övé a szépséges babaház. Most pedig itt lapult előttem a dobozban.

- Edward, ez… nem is tudom, hogyan köszönhetném meg – nyögtem ki.

- Szóval tetszik? – kérdezte megkönnyebbülve.

Eszembe jutott, hogy mennyi figyelmesség és szeretet van ebben az ajándékban. Hogy egyáltalán Edward emlékezett erre és megkereste nekem. Ettől aztán friss könnyek csordultak ki a szememből.

- Ez csodálatos – suttogtam. – Mégis hogyan…?

- Hát… – nevetett fel Edward. – Elmondtam Rose-nak és Alice-nek mindent, amire emlékeztem, próbáltam pontosan körülírni, annak ellenére, hogy én sem láttam, csak a te leírásodra hagyatkozhattam. Mindketten gőzerővel ráálltak a dologra és segítettek nekem keresgélni. Sokáig nem találtuk, mivel voltam olyan hülye, hogy nem az anyámhoz fordultam már a legelején. Tudhattam volna, hogy ő bármit felkutat. Egy nap alatt megtalálta.

Mikor megszólaltam, a hangom reszelős volt a sírástól. – Köszönöm, Edward. El sem tudom mondani, hogy mennyit jelent ez nekem. A tény, hogy egyszer csak úgy mellékesen elmondtam egy buta gyerekkori történetet, te pedig emlékeztél és valóra váltottad. Soha, senki nem csinált még csak hasonlót sem értem.

Edward megfogta a kezem, majd ajkaihoz emelve puha csókot nyomott rá. Rám mosolygott és a pillantásában megláttam tükröződni azokat az érzelmeket, amelyek most bennem is keringtek. A szeretetet és melegséget őiránta. Sosem volt túl sok ember az életemben, akit szerethettem. Most viszont egyetlen ember miatt úgy éreztem, hogy a szívem mindjárt túlcsordul.

***

- Ha tudtam volna, hogy így fogsz reagálni, előbb odaadtam volna az ajándékodat – vigyorgott Edward, miután végre sikerült lefejtenie magáról a liftben, miközben felfelé tartottunk.

- Óóh, bocsásson meg, Mr. Cullen. Ezentúl majd tartom a távolságot – tettettem felháborodást, s közben szavaimnak nyomatékot adva elléptem tőle.

- Meg ne próbáld… - morogta a nyakamba, miközben újra magához húzott. Ekkor nyílt ki a lift, és Edward hatalmas mosollyal az arcán máris kifelé húzott.

Valamiért nagyon lelkesnek tűnt, miközben kinyitotta a lakás ajtaját, és mikor felkapcsolta a lámpát, rá is jöttem, hogy miért. Az egész olyan hirtelen történt, hogy először fel sem fogtam mi történik. Olyan volt, mintha egy filmbe csöppentem volna. Aztán amikor mindenki azt kiáltotta, hogy „Meglepetés!”, végre magamhoz tértem.

Boldogan elmosolyodtam a vidám arcok láttán. Köztük volt Charlie, az összes Cullen, Alice és Jasper, még Kate és Garrett is, akikkel gyakran elmentünk vacsorázni azóta, hogy összefutottunk a nyaraláson. Sőt, még a barátszerűségeim is itt voltak az egyetemről.

- Sejthettem volna, hogy készültök valamire – mormogtam, miközben Alice hozzám lépett és megölelt. Csilingelő nevetéssel válaszolt, majd apám lépett a helyére.

- Boldog szülinapot, Bells – mosolygott Charlie a bajsza alatt.

- Köszönöm, apu – suttogtam. Kiengedtem őt az ölelésemből, ő pedig végigmérte a mellettem álló Edwardot.

- Mr. Swan – nyújtott kezet udvariasan Edward.

- Edward – biccentett apám, miközben kezet ráztak. – Nem áll jól neked ez a rúzs, fiam.

Akaratlanul is elnevettem magam mikor Edward rájött, hogy a liftben váltott csókjaink alatt egy kicsit összerúzsoztam. Charlie után Esme és Carlisle ölelgettek meg minket vidáman, majd a többiek is boldog szülinapot kívántak.

Nem szerettem a figyelem középpontjában lenni, de Alice – aki úgy tűnt, a buli főszervezője volt – gondoskodott róla, hogy sose kelljen mindenkivel egyszerre smúzolnom. Hamarosan már egészen jó kis házibuli kerekedett a dologból.

- Boldog szülinapot, Bella! – visította Jessica, mikor ő és Angela rám találtak és megölelgettek.

- Boldog nagykorúságot – mosolygott rám Angela is. – Köszi, hogy meghívtál minket.

- Hát, azt hiszem ez inkább Alice és Edward érdeme – feleltem. – De ha tudtam volna a dologról, akkor meghívtalak volna titeket, úgyhogy… szívesen!

Mindketten felnevettek és vidáman beszélgettünk tovább. Körbenéztem és láttam, ahogyan újdonsült barátaim és a családom egymással csevegnek, és ebben a pillanatban tudtam, hogy pontosan ott vagyok, ahol lennem kell.