15. fejezet - részlet

Az a helyzet, hogy gyorsan akartam végezni ezzel a fejezettel, hogy hamar hozhassam, aztán majdnem két teljes hét alatt mindössze tizenheten olvasták az előző részt, és hárman kommenteltek. Ez abszolút lelombozott és meg sem próbáltam írni. Úgyhogy íme itt van amit eddig írtam, a többi meg majd jön... valamikor.
Abellana

A szüleim minden év júliusában megünnepelték a házassági évfordulójukat a Stamford-i nyaralónkban a családunk és a közeli barátok társaságában. Mindig is kicsit furcsállottam, hogy minden egyes évben ilyen nagy feneket kerítenek az egésznek. Hiszen nem szerelemből házasodtak, hanem családi kényszerből. Persze tisztában voltam vele, hogy aztán őrülten egymásba szerettek, de akkor is.

Ezen a hétvégén a 27. házassági évfordulójukat ünnepelték, így hát szombat reggel Bella és én autóba ültünk, hogy elinduljunk a nyaralóba és ott töltsük az egész hétvégét, Esme ugyanis szerette volna, ha a gyerekei – és azt mondta, hogy ebbe Bella és Emmett is beletartoznak – ott töltenék az éjszakát. Kissé durcásan vettem tudomásul, hogy az elkövetkezendő két napban figyelnem kell magamra Bella körül, a kezeim ugyanis hajlamosak voltak elvándorolni, ha a közelében voltam.

Az anyám udvariasságból meg akarta hívni a Swan családot is, én azonban lebeszéltem róla, mikor egyik délután az irodámban beszélgettünk.

- De hát miért ne? – kérdezte. – Persze nem mondom, hogy szívesen hívom meg Bella anyját, ismered a véleményem. Na de Bella útján mégis csak a családunk tagjai, borzasztó illetlenség lenne nem meghívni őket.

- Hidd el, Bella nem örülne. Nem szeretné csak azért ott látni a családját, hogy Renée mindenbe belekössön, aztán meg Charlie-nak kelljen bocsánatot kérne a viselkedéséért. Tudom, hogy ők a szülei, de azok az emberek nagyon boldogtalanná teszik Bellát, anya.

Ez az érv azonnal hatott, hiszen az anyámat nem a látszat érdekelte és az, hogy ki mit fog gondolni. Neki számított Bella boldogsága, ahogyan nekem is.

Tökéletes idő volt, mikor elindultunk. A nap ragyogóan sütött, és a kocsiban halkan szólt a rádió, miközben Bella és én beszélgettünk és nevetgéltünk. Annyira normálisnak tűnt az egész helyzet, egy fiatal házaspár, akik éppen meglátogatják egyikük szüleit…

Na persze folyton emlékeztettem magam, hogy a mi esetünkben semmi sem volt „normális”.

14. fejezet

Sziasztok! Elnézést, amiért ilyen sokára lett meg az új fejezet, de végre kész, és szerintem most nem is lett rossz, de majd ti megmondjátok. :) Ahogy mindig, köszönöm a véleményeteket és most is kíváncsi vagyok.
Abellana

(Edward)

Olyasmire ébredtem, amire már időtlen idők óta nem. Egy meleg test mocorgására a karomban. Kinyitottam a szemem és ekkor tudatosult bennem, hogy Bella és én hajnalban elaludtunk a kanapén. Olyan édesen szuszogott a karjaim között, hogy nem tudtam elfojtani egy nagy mosolyt.

Ugyanakkor eszembe jutottak a tegnap este történései is, köztük az, hogy Renée mennyire elbizonytalanította Bellát és milyen rosszul bánt vele. Ahogyan Charlie is mondta miután kettesben maradtunk, Bellának ezt kellett kiállnia egész életében. Charlie nem tűnt túl beszédes típusnak sohasem, így hát ezért is lepett meg, mikor egyszer csak azt mondta, hogy látja, hogy van valami köztem és a lánya között. Nem kérdezősködött. Csak annyit kért, hogy tegyem boldoggá. Ezek után tényleg nem akartam mást, csak boldoggá tenni a lányt a karjaimban. Nem hagyhatom, hogy a múlton rágódjon, és én sem fogom ezt tenni. Új fejezet kezdődött el és ideje előre tekinteni.

Bella megint megmozdult és láttam, hogy kezd ébredezni. Aprócska csókot nyomtam puha ajkaira, mire ő beleegyezően hümmögött, így hát megismételtem a csókot. Ezúttal tudtam, hogy teljesen éber, ugyanis nyelve lassan a számba kúszott és rátalált az enyémre. Belenyögtem a csókba, miközben kezem felcsúszott a csípőjéről az oldalára, én pedig észre sem vettem, hogy milyen közel járok a két kívánatos domborulathoz, míg a hüvelykujjam végig nem simított az egyik melle alatt – finoman hozzáérve, egyelőre csak a pólóján keresztül.

Ezúttal Bellán volt a sor, hogy felnyögjön, miközben ujjai a tarkómnál játszadoztak a hajammal, amivel teljesen megőrjített. Egyre jobban belemerültünk a dolgokba, és tudtam, hogy biztosan érzi a nadrágom vékony anyagán keresztül, hogy mennyire kívánom őt. Le akartam állítani magam, mielőtt még valahogyan olyasmibe hajszolnám Bellát, amit még nem akar megtenni, de ekkor meglepett. Csípője kicsit megemelkedett, aminek következtében hozzám dörgölőzött, és mindketten belenyögtünk a forró csókba.

Eltávolodtam ajkaitól, hogy egy kicsit észhez térhessek, de csókjaim lefelé haladtak, először az állára, majd a nyakán lévő érzékeny bőrt szívtam az ajkaim közé. – Van róla fogalmad, hogy mit művelsz velem? – mormoltam a nyakába, miközben a hüvelykujjam feljebb csúszott és megérintette a mellbimbóját.

- Edward – tört fel a nevem sóhajként ajkai közül, mire felmordultam és mielőtt meggondolhattam volna magam, gyorsan felültem a kanapén. Bella kérdőn tekintett fel rám, de láttam rajta, hogy még mindig elhomályosítja őt a vágy.

- Nem kéne elsietnünk a dolgokat – magyaráztam.

Bella kétkedőn megemelte egyik szemöldökét. Mintha kissé megbántottnak tűnt volna. – Valóban? Akkor is ezt mondanád, ha nem volnék szűz?

Felsóhajtottam és visszamásztam fölé, míg orrunk össze nem ért. – Igen, akkor is ezt mondanám – feleltem halkan. – Bella, nincs még két napja sem, hogy a dolgok… komolyra fordultak köztünk. Ne siessük el, élvezzük ki. És azt akarom, hogy ha eljön az idő, ne bánd meg, amit tenni fogunk.

Láttam a szemeiben, ahogyan a vágyakozás helyét lassan átveszi a józan gondolkodás, és végül elmosolyodott. – Igazad van – bólintott. – Ne siessük el. Én csak…

Bella az alsó ajkába harapott és láttam rajta, hogy nehezére esik kimondani, amit gondol. De nem is volt rá szükség. A tegnap esti beszélgetésünkből tudtam, hogy milyen bizonytalan még kettőnkkel kapcsolatban, és azt is tudtam, hogy ez nem változik meg csak úgy egyről a kettőre. Így hát csak vetettem rá egy mosolyt, hogy tudja, semmit sem kell mondania, majd egy apró csókot nyomtam az ajkaira.

Azért az tagadhatatlan volt, hogy nagyon is jól indult a reggel…

***

A vasárnap csendesen és nyugodtan telt el, mint mindig. Az egyetlen különbség az volt, hogy Bella és én már nem csak barátokként múlattuk az időt. Egy évnyi várakozás után alig tudtam elhinni, hogy akármikor a karjaimba zárhatom és megcsókolhatom. Egy év…

Sokat őrlődtem azon, hogyan is mondjam el Bellának, hogy én már azelőtt figyeltettem őt, mielőtt ő egyáltalán megismert volna engem. Az igazság azonban az volt, hogy féltem ennek a következményeitől. Hiszen tényleg elég hihetetlennek tűnt az, hogy puszta véletlenségből lett annyi lány közül pont ő a feleségem. És tartottam attól, hogy ő nem hinné el, hogy véletlen történt az egész. Hiszen ha titokban figyeltem őt, mi akadályozott volna meg abban, hogy elintézzem, hogy ő legyen a menyasszonyom? Nem – döntöttem el magamban. Még nem mondhatom el Bellának. Hiszen végre együtt vagyunk, nem ronthatom el rögtön az elején. Azzal nyugtattam magam, hogy azért titkolózom, hogy ne rontsam el a boldogságát. Ugyanakkor ott volt egy belső hang, ami szüntelenül azt kántálta: gyáva, gyáva, gyáva…

Próbáltam nem hallgatni rá.

***

Hétfő reggel annak tudatában indultunk el dolgozni, hogy titokban tartjuk a kapcsolatunkat az emberek előtt. Nagyon is örültem, mikor Bella felvetette ezt az ötletet szombat délután, ugyanis ismertem a családomat. Évekig várták, hogy találjak magamnak valakit, most pedig túlságosan is izgatottak lennének. Ki akartam élvezni, hogy egyelőre ez csak kettőnk titka.

Miközben próbáltam a munkára koncentrálni egész délelőtt, néha azért elkalandoztak a gondolataim. Nem csak a családom, de én is évekig vártam, hogy találkozzak valakivel. Valaki olyannal, aki mellett el tudnám képzelni az életem. Aztán egy évvel ezelőtt megláttam egy lányt, aki magam sem tudom hogyan, de első pillantásra az ujja köré tekert. Hihetetlennek tűnt, hogy most velem van. Sőt mi több, a feleségem. Még akkor is, ha nem éppen ideális körülmények között történt meg a házasságkötés. A lényeg az, hogy miután annyiszor elszalasztottam az alkalmat, most mégis megkaptam őt. Nem ronthatom el.

A gondolataimból egy halk kopogás hangja szakított ki, majd Victoria bedugta a fejét. – Mr. Cullen, egy bizonyos Alice Brandon keresi magát. Itt vár az iroda előtt.

- Engedd csak be, köszönöm – feleltem, majd pár pillanattal később bepattogott az irodámba Alice az ő fülig érő mosolyával.

- Látom jó kedvedben vagy – mondtam köszönés helyett.

- Bizony! Telefonálni akartam, de úgyis a környéken jártam és gondoltam beugrok. Jasper egyik barátjának könyvbemutatója lesz és bulit tart a lakásán ma este. Te és Bella eljöhetnétek.

Összehúzott szemöldökkel tanulmányoztam Alice felvillanyozott arcát néhány pillanatig, majd megszólaltam: - Kérdezhetek valamit? – Alice bólintott. – Mi ez az állandó közös programszervezés? Nem mintha bánnám, te és Jasper vagytok a legjobb barátaim, csak azelőtt sosem voltál ilyen… hogy is mondjam… túlbuzgó.

- Úgy érted Bella előtt – mosolyodott el Alice, majd vállat vont. – Én csak örülök, hogy végre nem vagy egyedül, Edward. És az is közrejátszik, hogy talán ha te és Bella kimozdultok, a dolgok jobban… összecsiszolódnak.

Ó, a dolgok már így is elég jól össze vannak csiszolódva. Ezt persze nem említettem Alice-nek, de nem is kellett mondanom neki semmit, ugyanis újabb kopogás hallatszott. Ezúttal nem Victoria volt az, hanem az egyetlen személy, akiről tudta, hogy bármikor szó nélkül beengedheti az irodámba.

Bella sugárzó mosollyal lépett be az irodámba, majd meglepetten vette észre a velem szemben ülő Alice-t. – Óh, nem tudtam, hogy itt vagy Alice. Ugye nem zavarok?

- Dehogy, már épp indulni készültem – válaszolta helyettem Alice. – Csak beugrottam, hogy szóljak, Jasper egyik barátja nagy bulit tart ma este és eljöhetnétek. Jól fogunk szórakozni.

Bella kérdőn pillantott rám, majd mikor vetettem rá egy apró mosolyt, a tekintete újra Alice-re ugrott. – Oké, persze – bólintott. Alice egy másodpercig furcsa pillantással méregetett mindkettőnket, de végül csak összecsapta a két kezét és felállt.

- Remek! Akkor este találkozunk – jelentette be vidáman, majd pár pillanat múlva Bella és én kettesben maradtunk.

- Csak szerintem viselkedett kicsit furcsán? – kérdezte Bella. – Lehet, hogy gyanít valamit.

Odaléptem hozzá és a karjaim közé zártam, majd egy rövid csókot nyomtam ajkaira. – Azt erősen kétlem – feleltem. – Azt akarja, hogy jobban összecsiszolódjunk.

- Nem is tudom, Mr. Cullen – biggyesztette le az ajkát Bella. – Nem lenne illendő munkaidőben összecsiszolódnunk az irodájában.

Felnevettem és még közelebb húztam őt magamhoz. – Nos, ez esetben szerencse, hogy pár perc múlva ebédszünetem van.

Bella elmosolyodott, én pedig felé hajoltam, hogy ajkaim rátalálhassanak az övéire. Nyelvem végigsimított alsó ajkán, majd nagy meglepetésemre Bella volt az, aki elmélyítette a csókunkat, mikor nyelve rátalált az enyémre. Észre sem vettem, hogy szépen lassan hátrálni kezdtünk, míg le nem huppantunk a fekete bőrkanapéra.

A csókunk közben Bella egyik kezét a tarkómnál a hajamba fúrta, másik keze pedig a mellkasomon nyugodott. Az én kezem a térde alatt volt, de lassacskán egyre feljebb csúszott, míg ujjaim utat nem találtak a szoknyája alá, és hamarosan a combját simogatták. Élvezettel hallgattam, ahogyan Bella belenyög a csókunkba, de ezután zihálva vált el tőlem. Egy pillanatig értetlenül néztem rá.

- Na és azzal mi van, hogy ne siessük el? – kérdezte pimasz mosollyal. Elővettem legszomorúbb kiskutya nézésemet, mire Bella felnevetett. – Na gyerünk, ideje ebédelni. De előbb próbálj, öhm… lehiggadni.

Az biztos, hogy le kell higgadnom, ha nem akarok látható izgalmi állapotban mutatkozni az emberek előtt. Bella pedig nem tudta elfojtani az önelégült mosolyát.

***

Egy kisebb étterembe mentünk, közel az irodához. Olyan helyen akartunk lenni, ahol nyugodtan együtt lehetünk, ugyanis tudtam, hogy ha apám cégének egyik alkalmazottja lát meg, az valószínűleg el fog jutni Rosalie fülébe. Valahogy mindig minden eljut az ő fülébe. Ők viszont leginkább nagyobb éttermekben, vagy az irodánk épületében szoktak ebédelni, így hát most nyugodtan magunk lehettünk.

Nem sokkal azután, hogy leültünk, észrevettem, hogy Bellát nagyon foglalkoztatja valami. – Mi az? – kérdeztem könnyed hangon, miközben egyik kezemmel megemeltem az állát, hogy a szemébe nézhessek.

- Azt hiszem nem akarnád hallani – felelte Bella.

- Ha veled kapcsolatos, akkor igenis hallani akarom – mondtam. Bella az ajkába harapott, látszott rajta, hogy nem szívesen akarja kimondani.

- Hát… örülök, hogy megegyeztünk abban, hogy egy ideig titokban tartjuk… ezt. És én tudom, hogy miért akartam, de meglepett, hogy milyen hamar egyetértettél. Nem mintha arra számítottam volna, hogy hevesen tiltakozni fogsz vagy ilyesmi, csak… szóval eszembe jutott, hogy talán azért nem akarod, hogy a családod és a barátaid megtudják, mert talán…

- Mert? – kérdeztem. Nem tudtam, hogy hova akar kilyukadni. Bella arckifejezése ellágyult, mikor rám pillantott.

- Mindennel, ami körülöttem történik… úgy értem ott van például az anyám botrányos viselkedése, meg minden. Szóval megérteném, ha szégyellnéd felvállalni ezt a kapcsolatot előttük.

Egyszerre több érzelem is felgyűlt bennem, a legelső ezek közül pedig a harag volt. De aztán igyekeztem rögtön el is nyomni, mert ez egy kellemes délutánnak ígérkezett és nem akartam elrontani.

- Ne mondd ezt – néztem Bella szemeibe. – Mindig ezt csinálod, mindig alábecsülöd magad.

Magamhoz húztam az arcát, míg már csak két centire nem volt az enyémtől, és gondoskodtam róla, hogy végig a szemembe nézzen.

- Nem érdekel, hogy milyen a családod. Te érdekelsz. Az első pillanatban ahogy megláttalak, megláttam valami olyat is, ami miatt nem tudlak elengedni magam mellől, Isabella Swan. Azért egyeztem bele rögtön, mert magamnak akarlak. Egy ideig csak én akarok örülni, hogy itt vagy nekem. Mert önző vagyok. Ne kételkedj bennem, rendben?

Egy pillanatra láttam, ahogyan Bella szemei könnyesek lesznek, de nem engedte őket legurulni az arcán, csak átszelte a köztünk lévő távolságot és megcsókolt.

- Sajnálom. Tudom, hogy hülyén viselkedtem – mondta, miután elváltunk.

- Tudom, hogy miért jutott ez eszedbe, Bella, és azt is tudom, hogy ő sosem bánt kedvesen veled, de neked meg kell tanulnod kedvesebben bánni magaddal. Én majd mindig ott leszek, hogy emlékeztesselek.

Mindketten elmosolyodtunk, és ezúttal én csókoltam meg őt, ám éppen mikor kezdtünk volna belemelegedni, valaki a torkát köszörülte. Kissé riadtan váltunk szét, de mikor megláttam az egyik pincér rosszalló tekintetét, felnevettem.

- Látod? Miattad még azt is elfelejtettem, hogy nyilvános helyen vagyunk – mondtam, miután elsétált a pincér, Bella pedig felnevetett.

Csak ekkor vettem észre, hogy két fiatal nő a közeli asztalnál nem túl feltűnően minket néz, beszélgetésük foszlányai pedig idáig elhallatszottak, még akkor is, ha próbáltak halkan beszélni.

Igen, biztosan ők azok… hallottam róla, de biztos nem igaz… ha már akkor is jegyesek voltak, nem csalta volna meg… nézd meg, hogyan néz a feleségére… azok a pletykák nem lehettek igazak… teljesen egymásba vannak esve.

Elképedten jöttem rá, hogy a rólam terjengő pletykákról beszélgettek, amelyeket Jacob Black talált ki. Rosalie most végtelenül meg lett volna elégedve magával. A terve sikerült, az emberek elhiszik, hogy nem keveredtem azokba a kétes nőügyekbe. Az utolsó szavaik azonban még mindig a fülemben visszhangoztak. Vajon tényleg így van? Tényleg egymásba szerettünk? Mikor újból Bellára pillantottam, tudtam, hogy ő is hallotta őket.

De mindketten úgy tettünk, mintha nem hallottunk volna semmit.

***

Az ebédszünetes incidens után úgy folytatódott a nap, mint azelőtt. Este elmentünk a címre, amit Alice sms-ben elküldött, habár kicsit késve, ugyanis Bella és én gyakorlatilag megismételtük a tegnap reggelt a kanapén. Igaz, hogy lassan akartam haladni vele, de azért nem olyan lassan.

Mire megérkeztünk, már javában folyt a buli. Meg kell hagyni, nem hittem volna, hogy egy könyvbemutató utáni parti ilyen zsúfolt és hangos lesz. Alice nem sokkal később megtalált minket, és harsányabb volt mint általában. Tudtam, hogy ez mit jelent. Az este végére ki fog dőlni, és Jaspernek a nyakában kell majd hazavinnie…

- De jó, hogy itt vagytok! – kiabálta Alice, miközben fel-le ugrált az éppen üvöltő dal ritmusára. – Bella, muszáj velem táncolnod!

- Nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet, Alice – próbálta túlkiabálni a zenét Bella, de esélye sem volt, Alice máris magával húzta őt a tömegbe, de még utoljára vetett rám egy szenvedő pillantást, amitől felnevettem.

Ekkor hirtelen valaki a vállamra csapott, és mikor megfordultam, Jasperrel találtam magam szemben. – Jó, hogy eljöttetek – mondta.

- Ja, kösz a meghívást. Látom a nejed már nem szomjas – böktem a fejemmel Alice felé, aki Bella kezeit szorongatta és ketten együtt úgy táncoltak, mint a kisgyerekek. Bella hátravetett fejjel nevetett, én pedig éreztem, ahogyan hatalmas mosoly kúszik az arcomra. A szívemet szorongatta egy ismeretlen érzés attól, hogy ilyen vidámnak láttam. Ekkor megint eszembe jutott az a beszélgetés az étteremben, de mielőtt jobban belegondolhattam volna, Jasper újra megszólalt.

- Hogy mennek a dolgok köztetek?

Egy pillanatig elgondolkodtam, majd úgy döntöttem, hogy Jaspernek elmondhatom. Ő nem fog minden kis részletről kifaggatni.

- Nos, igazából… jól. Nagyon is jól.

Jasper egy másodpercig gyanúsan méregette az arcom, aztán megszólalt. – Úgy érted ti ketten…? – Bólintottam. – Mióta?

- Péntek este óta.

- Szóval még friss – nyugtázta Jasper. – Legalábbis számára.

Felsóhajtottam. Tudtam, mire gondol. – Ne is mondd – ráztam meg a fejem.

- El fogod neki mondani?

- Persze, hogy elmondom. Nem akarok titkolózni előtte. De most még nem akarom elrontani a dolgokat közöttünk.

A legjobb barátom nem ítélkezett felettem, csak megértően bólintott, pont mikor Alice újra felénk ugrált. Megfogta a férje kezét és magával húzta táncolni, én pedig a karjaimba zártam Bellát, mikor Alice már nem láthatta. – Jól szórakoztál Alice-szel? – kérdeztem mosolyogva.

Bella bólintott. – Nem hittem volna, hogy van pörgősebb ember a józan Alice-nél, de úgy tűnik az ittas Alice még őt is felülmúlja.

Felnevettem és még közelebb húztam magamhoz. – Jasper tudja. Elmondtam neki. Ő megérti, hogy nem akarjuk nagydobra venni.

- Hát, ha te bízol benne, akkor én is bízom benne – felelte.

Lehajoltam hozzá egy csókért, ami eleinte ártalmatlannak indult, de hamar több lett belőle. – Mit szólnál, ha eltűnnénk szem elől egy kis időre? – suttogtam a fülébe, miközben a kezem végigsimított az oldalán.

Megmertem volna esküdni, hogy a következő pillanatban egy morgás tört elő Bellából, de a dübörgő zene miatt nem lehettem benne biztos. Kicsit eltávolodott tőlem, hogy a szemembe nézhessen, és magabiztosan bólintott. Összefontam az ujjainkat és magammal húztam őt, csendesebb és privátabb helyet keresve. Bingó! Egy létra vezetett fel a tetőre.

Mindketten felmásztunk, és azonnal elámultunk. Láthatóan sokat tartózkodtak idefent, ugyanis valaki egy kis kertet rendezett be itt, de volt néhány szék és egy asztal is.

Bella elmosolyodott és lábujjhegyre állt, hogy megcsókolhasson. Megőrjített a vágy, miközben puha nyelve az enyémhez ért, a kezeim pedig kalandozni kezdtek a testén. A derekáról egyre lejjebb csúsztak, míg nem bele nem markoltam a fenekébe. Aztán még lejjebb mentem és felemeltem őt csupasz combjainál fogva, hálát adva amiért hosszú lábait nem takarta más, csak egy rövid farmernadrág. Egy nagyon rövid nadrág.

Ráültettem őt a szerencsére stabilnak tűnő asztalra, ő pedig széttárta a lábait, hogy közéjük léphessek. Egész tenyeremmel rátapadtam puha combjára, mintha egyszerűen sosem lenne elég. A nadrágján keresztül is éreztem a belőle áradó forróságot és nem tudtam nem elképzelni, hogy milyen lenne felfedezni őt az ujjaimmal vagy… a nyelvemmel. Semmi kétség, ő is érezhette, hogy milyen hatással van rám.

- Bella – szabadult ki a neve ajkaim közül. Egyre közelebb és közelebb akartam húzni őt magamhoz, nem létezett olyan, hogy túl közel.

Bella puha csókokat lehelt a nyakamba, kezei pedig bekúsztak az ingem alá, hogy ott aztán csupasz hátamba mélyessze az ujjait. Talán nem én voltam az egyetlen aki úgy érezte, sosem elég.

Már éppen újból meg akartam csókolni, mikor az agyamat elborító ködön keresztül hangok kezdtek beszivárogni. Aztán egyszer csak, mikor az ajkam már éppen Belláéhoz ért…

- Te jó ég! – kiáltott fel egy túlságosan harsány hang.

- Alice, ne… - hallatszott egy másik hang a létra felől, aztán hirtelen Jasper is felbukkant Alice mögött, és meglátott minket. – Óh.

Ekkorra már elléptem Bellától, ő pedig leugrott az asztalról, de nem volt nehéz kitalálni, hogy mit is csináltunk az imént.

- Ti… ti… hogyan? Mi… mi folyik itt? – habogta Alice, majd Jasperre nézett, mintha ő a világ minden kérdésére tudná a választ, ő azonban csak vállat vont.

Felsóhajtottam és frusztráltan a hajamba túrtam. – Nézd, Alice… egy ideig titokban akartuk tartani, oké? Kérlek, hogy ne csinálj belőle nagy ügyet.

- De hát… mi van köztetek? És mikor történt? Hogyan? – záporozta a kérdéseket. Újra felsóhajtottam és Bellára pillantottam, aki megvonta a vállát, amolyan „na jó, ha már így rajtakapott…” módon.

- Pénteken, a tűzijáték közben megcsókoltuk egymást – feleltem.

Alice egy pillanatig csak várt és felfogta az új eseményeket, majd elnevette magát. – Alig merem elhinni, hogy végre rájöttetek, hogy ennek így kellett lennie!

A szemeimet forgattam, de Alice odalépett hozzánk és egy hármasölelésbe vont minket. – Ugye tartani fogod a szád erről, Alice? – kérdeztem.

- De hát miért? – értetlenkedett. – Miért akartok titkolózni?

- Egyszerűen csak szeretnénk egy ideig úgy kiélvezni ezt az egészet, hogy minél kevesebb ember tud róla. Ígérd meg, hogy jól fogsz viselkedni!

Most Alice-en volt a sor, hogy a szemeit forgassa, de végül bólintott. – Megígérem. Akarjátok folytatni? Magatokra hagyjunk?

- Alice! – méltatlankodott Bella.

- Mi van? Én csak felajánlottam, hogy…

- Egyáltalán mit keresel idefent? – szakítottam félbe.

- Fel akartam jönni levegőzni. Jasper meg akart állítani, de… - Ekkor eszébe jutott valami, és Jasperre nézett. – Hé, te tudtad?

- Nekem is csak ma este mondta el – védekezett Jasper, miközben mindannyian elindultunk a lejárat felé. Alice duzzogott egy kicsit, de miután Bella és Jasper lemásztak, magához ölelte a karomat és szinte úgy csillogott a szeme, mint egy kisgyereknek, aki új játékot kapott.

- Annyira örülök, hogy végre te is megtaláltad a boldogságod, Edward – mondta.

- Én is, Alice. Én is – mosolyodtam el.

Helyzetjelentés

Sziasztok! Gondoltam adok magamról valami életjelet, ugyanis sajnos lassan haladok ezzel a fejezettel, ráadásul ma délután a gépem is megadta magát, úgyhogy most próbálom átmenteni a laptopomra amit csak lehet, és utána majd ezen folytatom. Próbálok sietni, és ígérem, hogy utána már hamar hozom a következőt. :)
Abellana

13. fejezet

Sziasztok!
Megint csak bocsánat, hogy nem jött előbb a friss, de közben nyaraltam egy hetet, és nem nagyon volt időm írni, ezért lehet, hogy ez egy kicsit összecsapott lett. Az előző részről annyit, hogy akinek szólt, az remélem elolvasta a válaszomat a hozzászólások közt, a többieknek pedig nagyon köszönöm amiket írtak. :)
Abellana

(Bella)

Amint kinyitottam a szemem szombat reggel, a fejembe kúsztak a tegnap este emlékei. Éreztem, ahogyan hatalmas mosoly lepi el az arcomat. Néhány percig engedtem még magamat álmodozni, majd kikeltem az ágyból. Úgy tűnt Edward még nincs ébren, mivel nem láttam őt sehol. Ennek titkon még örültem is. Fogalmam sem volt, hogy mindezek után hogyan viselkedjek a közelében. Mármint egyértelmű volt, hogy mit akarunk mindketten, de nem akartam csak úgy… odadobni magam elé.

Úgy döntöttem, hogy addig is elfoglalom magam és palacsintát készítek reggelire. Vagyis ebédre – helyesbítettem magamban, mikor megláttam az időt. Ez lefoglalta a kezeimet, a gondolataimat viszont nem… azok továbbra is Edward körül jártak. Mikor éppen tányérra raktam a kész palacsintákat, hirtelen karok fonódtak körém, mintha csak megérezte volna, hogy rá gondolok. Egy kicsit megugrottam ijedtemben, mire Edward felnevetett.

- Eléggé ijedős vagy mostanában – állapította meg.

- Úgy tűnik ezt hozod ki belőlem – fordultam vele szembe, ő pedig újból felnevetett. Egy ideig csak némán néztünk egymás szemébe, én pedig az ajkamba haraptam, hogy ne terüljön el az arcomon egy nevetségesen hülye vigyor a vidámságtól.

- Jó reggelt – suttogta Edward, miközben arca sokkal közelebb került az enyémhez.

- Annak ígérkezik – feleltem szinte hangtalanul, és közben észrevettem, hogy szinte kapkodom a levegőt. Edward arcára kiült a féloldalas mosoly, olyan fajta, mint mikor az ember tudja, hogy nyerésre áll. Határozottan tisztában volt vele, hogy mit tesz velem. Előre hajolt és finoman megcsókolta a szám sarkát, majd még egy pillanatra mélyen a szemembe nézett, aztán elemelt egy palacsintát és leült az asztalhoz. Kissé bosszús pillantást küldtem felé, amiért így lógva hagyott, mire ő megint nevetni kezdett. Szerettem hallani a nevetését.

Megreggeliztünk, majd úgy ahogy voltunk, még mindig pizsamában, letelepedtünk a kanapéra és úgy döntöttünk, hogy megnézünk egy filmet. Habár én cseppet sem figyeltem a képernyőre, és szerintem Edward sem. Legtöbbször csak egymást bámultunk, míg rajta nem kaptuk egymást, olyankor pedig mindig elmosolyodtunk. Néhányszor közben váltottunk egy-egy hosszú csókot is.

Miután véget ért a film, Edward felé fordultam és felsóhajtottam. Tudtam, hogy beszélnünk kell. Ő is észrevette ezt, és végigsimított egyik kezével az arcomon. – Mi a baj? – kérdezte gyengéden.

- Edward, mit csinálunk mi? – tettem fel a kérdést, mire ő felvonta az egyik szemöldökét. – Úgy értem… mi ez, ami köztünk van?

- Nézd, Bella… én csak azt tudom, hogy bármi is ez, én akarom. Mindennél jobban.

Ekkor előre hajolt és megcsókolta a nyakam oldalát, majd még feljebb haladt, és ajkai közé szívta a fülcimpámat, mire én felnyögtem. – Te talán abba akarod hagyni? – mormolta a fülembe.

- Semmiképpen sem – válaszoltam elgyengülten.

- Hát akkor hagyjuk, hogy kialakuljon – felelte Edward, miközben újra a szemembe nézett. – Jobb, mint küzdeni ellene, nem igaz?

Mosolyogva bólintottam, majd Edward finoman szájon csókolt. –Viszont van még valami – mondtam, miután kettéváltunk. – Azt hiszem jobb lenne, ha egy ideig megtartanánk ezt magunk között. Alice és a szüleid is együtt akarnak minket látni, ami remek, de néha kicsit túlságosan is lelkesek. Azt akarom, hogy legyen időnk kiélvezni, anélkül, hogy bárki is nyomást gyakorolna ránk.

- Teljes mértékben egyetértek – felelte Edward, nagy megkönnyebbülésemre. – Alice és az anyám már így is az agyamra mennek, el sem tudom képzelni hogyan fognak reagálni, mikor tudomást szereznek majd rólunk.

- Akkor hát ebben megegyeztünk – jelentettem ki. – Titokban tartjuk a többiek előtt egy ideig.

Edward beleegyezően bólintott, majd éppen elkezdett felém közeledni, mikor megszólalt a mobilom. Mindketten morogva vettük tudomásul, hogy félbe lettünk szakítva, és kissé mérgesen vettem fel a telefont.

- Mi az? – kérdeztem köszönés helyett.

- Nem illendő így beszélned az anyáddal, Isabella – hallottam meg a hangot a vonal túloldaláról, és vissza kellett fojtanom egy nyögést. Ha vettem volna a fáradságot és megnézem, hogy ki hív, biztosan nem fogadtam volna Renée hívását.

- Nem láttam, hogy te vagy az, anya. Miért hívsz?

- Nos, úgy gondolom, hogy neked és Edwardnak el kéne jönnötök hozzánk vacsorázni. Hallatlan, hogy milyen közeli kapcsolatban állsz Cullenékkel, miközben a saját családoddal nem is törődsz.

- Ez nem igaz, anya – suttogtam összeszorított fogakon keresztül, miközben lehunytam a szemem. – Igenis törődöm a családommal. De nem értem, miért kéne egy közös vacsora. Nem is tudsz főzni.

- Először is, ne pimaszkodj! Másodszor pedig, azért, mert az emberek pletykálhatnak. Mit fognak hinni rólunk, ha megtudják, hogy a lányunk férje egyáltalán nem is ismer minket? Nekünk is meg kell védenünk a jó hírünket!

- Miféle jó hírünket? – kiáltottam fel, miközben egyre távolabb sétáltam, hogy Edward ne legyen fültanúja ennek a zavarba ejtő beszélgetésnek. – Nekünk semmiféle hírünk sincsen! Ez az egész csak egy szerződés miatt van, csak színjáték az egész, nem kellenek közös vacsorák!

- Na ide hallgass, Isabella! – kezdte az anyám, és kihallottam a hangjából a dühöt. – Ma este hétkor te és a férjed itt lesztek, mert én azt mondtam! Az emberek nem hihetik azt, hogy mi egyáltalán nem is ismerjük Cullenéket. Megértetted?

Dühös könnyek csordultak le az arcomon, de végül azt feleltem: - Ott leszünk.

Kinyomtam a telefont és miután kissé lenyugodtam, visszamentem Edwardhoz. – Az anyám meghívott minket ma vacsorára – közöltem, ő pedig észrevette, hogy nem repesek az örömtől.

- Nem kell elmennünk, ha nem akarsz – mondta rögtön. – Mondhatjuk azt is, hogy már programunk van a családommal.

- Nem, menjünk csak – vontam vállat, nem akarván őt beavatni anyám hírnévmániás érveibe. Túl megalázó lett volna.

- Komolyan mondom, Bella. Láttam, hogyan viselkedsz annak a nőnek a közelében. Mindig olyan bizonytalan leszel. Örülök, hogy végre megszabadultál tőle.

- Tudom, Edward – sóhajtottam fel. – De ők akkor is a szüleim. És amúgy is hiányzik már az apám. Ha nincs kedved eljönni, megértem.

Edward felállt a kanapéról, majd megállt velem szemben, derekam köré kulcsolta a karjait, és magához húzott. – Persze, hogy veled megyek – mondta halkan, és lágy csókot nyomott ajkaimra, majd felemelte egyik kezét és végigsimított az arcomon, miközben a szemembe nézett. – Ez nem csak csókokról és játszadozásról szól, Bella. Meg akarlak védeni.

Elmosolyodtam, majd gyorsan a mellkasába temettem az arcom, mielőtt megláthatta volna a szavai által okozott boldogságtól újra előtörő könnyeket. Ujjai a hajamat simogatták, én pedig nagyon régóta éreztem azt először, hogy ott vagyok, ahol lennem kell.

***

Néhány perccel hét óra előtt ott álltunk előző otthonom ajtaja előtt. Ideges voltam és túl akartam esni az egészen, amit aggódó pillantásaiból ítélve valószínűleg Edward is észrevett.

- Bells! – Charlie nyitott ajtót, és halvány mosollyal a karjaiba zárt. – Sajnálom. Próbáltam róla lebeszélni, de hát ismered…

- Tudom, apa. Semmi gond.

Ekkor Charlie Edwardra tekintett, és eltűnt a mosoly az arcáról. – Edward – biccentett neki köszönésképpen.

- Jó estét, Mr. Swan – felelt Edward udvariasan.

- Charles! – hallatszott bentről az anyám hangja. Felmordultam egyet, tudván, hogy úgy sem hallja meg. Utáltam, mikor így szólította az apámat. Biztosan úgy gondolta, hogy ettől is csak előkelőbb lesz. – Ne hagyd már, hogy odakint álldogáljanak!

Apám a szemeit forgatta, majd újból felénk fordult. – Gyertek be – mondta.

Beléptünk a lakásba, Renée pedig kilépett a konyhából teljes pompájában, mintha nem egy szimpla „családi” vacsorára készülnénk. – Áh, Isabella! – mosolyodott el kényszeredetten, majd futólag megölelt. Tudtam, hogy ez leginkább Edward jelenlétének szólt, az anyám ugyanis ki nem állhatta az ölelkezést.

- Edward, örülök, hogy eljöttél! – vetett rá Renée egy nagyobb mosolyt, mint amilyet nekem szánt.

- Köszönöm a meghívást, Mrs. Swan – felelte Edward, de látszott rajta, hogy ő kevésbé örül Renée társaságának. Ettől eszembe jutottak korábbi szavai arról, hogy meg akar engem védeni, és hirtelen megint átjárt az a melegség, ami akkor is.

- Hívj csak Renée-nek, édesem – felelte az anyám, és közben megsimogatta Edward karját. Ez most komolyan a férjemmel flörtöl?

Némi kínos csendben eltöltött perc után az anyám felszolgálta az ételt, amiről rögtön láttam, hogy nem ő készítette el, de természetesen nem tettem rá megjegyzést, bármennyire is csábító ötlet volt őt zavarba hozni.

- Szóval, Edward… - kezdte anyám, mikor már mindannyian az asztalnál ültünk. – Remélem Isabella nem okoz neked sok gondot.

Edward összevonta két szemöldökét és az anyámra nézett. – Természetesen nem. Nem is tudom, mi lenne most a családommal Bella nélkül, hiszen ő mentett meg minket egy rettenetesen kínos szituációtól. Az egész családom megszerette őt.

Levette a tekintetét az anyámról, és rám mosolygott, amitől a szívem ugrálni kezdett. Viszonoztam a mosolyt.

- Hm – hangzott anyám kételkedő válasza. Ezután egy ideig nem erőltette az én lejáratásomat, és leginkább csak semleges témákról esett szó, na meg Charlie úgy döntött, hogy vallatni kezdi Edwardot. Kérdéseket tett fel neki a gyerekkorától kezdve egészen az egyetemi évekig, én pedig bosszúsan és értetlenül bámultam őt. Mi ez az egész, miért érdekli őt hirtelen ennyire Edward?

Mikor Renée megunta a kérdésáradatot, újra megszólalt. – Hogy megy a munka Cullenéknél, Isabella? – nézett rám fanyar mosollyal. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg érdekli, vagy csak témát akart váltani.

- Jól – bólintottam, miközben lenyeltem egy falatot. – Nagyon kedves volt Carlisle-tól, hogy állást ajánlott. És mindenki nagyon rendes.

- Az apám szerint Bella nagyon jól végzi a munkáját – tette hozzá Edward. – Ha nem kéne ősszel visszamennie az egyetemre, szívesen marasztalná.

Ekkor Renée harsányan felnevetett. A szájához emelte a borospoharat, már sokadjára a vacsora alatt. Csak most vettem észre, hogy milyen sokat is ivott valójában. – Biztos vagy benne, hogy nem egy másik Belláról beszélt? Nem volt még olyan dolog ezen a világon, amit Isabella ne szúrt volna el.

- Renée! – csattant Charlie hangja, miközben én éreztem, ahogyan elvörösödöm, és könnyek kezdik szúrni a szememet. Csak ne itt és ne most, kérlek. Ne Edward előtt.

- De hát igazam van! – méltatlankodott Renée, s most már a nyelve is botladozni kezdett.

- Sajnálom, Bells. Azt hiszem ideje mennetek – fordult felém Charlie.

- Ó, te csak ne kérj helyettem bocsánatot Charles! Nézd meg, hogy mi mindent tettem ezért a családért! És mit kaptam cserébe? Az égvilágon semmit! Megköszönhetnének, hogy még itt vagyok! – Renée olyan hangosan kiabált, hogy attól féltem, mindjárt átkopog valaki. Viszont Charlie visszavágott, és az ő hangja még keményebben csengett.

- Elég legyen ebből, Renée! Olyan részeg vagy, hogy azt sem tudod mit beszélsz!

Megszégyenülten álltam fel az asztaltól, olyan erővel, hogy majdnem eldőlt a székem. Egy pillantást sem mertem vetni Edwardra, miközben elhagytuk a lakást, Renée további ordibálásaitól kísérve. Még akkor sem tudtam ránézni, mikor már kettesben voltunk a liftben. Lehunytam a szemeimet és éreztem, ahogy meleg könnycseppek gurulnak le az arcomon.

Edward közelebb lépett hozzám és egyik kezével felemelte az államat. A szemembe nézett, miközben ujja letörölt egy könnycseppet, majd finoman megcsókolta a helyét.

- Sajnálom, hogy végig kellett nézned ezt az egészet – mondtam halkan.

- Ne butáskodj, Bella. Nincs miért bocsánatot kérned – felelte, engem viszont ahelyett, hogy megnyugtatott volna ez a válasz, csak még jobban elkeserített. Hogyan keverhettem ebbe bele Edwardot? Hát van ennél ékesebb bizonyíték arra, hogy én nem illek bele az ő életébe?

Friss könnyek hullottak az arcomra, akármennyire is próbáltam őket visszafogni. Edward szorosan magához húzott és megcsókolta a fejem búbját. – Minden rendbe fog jönni. Megígérem, Bella – mormolta a fülembe. – Rendben van?

Bólintottam, miközben fejem még mindig a mellkasán nyugodott. Ekkor kinyílt a lift ajtaja, és miután kicsit összeszedtem magam, kiléptünk régi otthonom épületéből. Éppen a kocsi felé tartottunk, mikor egyszer csak megszólalt egy hang mögöttünk.

- Várjatok! – Hátranéztem, és kissé meglepődve vettem észre, hogy Charlie utánunk jött. – Bells, úgy sajnálom, ami történt. Mostanában egyre inkább… így viselkedik. Viszont sosem gondoltam volna, hogy Edward előtt is ezt fogja csinálni. Nem kellett volna hagynom, hogy ennyit igyon.

- Ez nem a te hibád, apa – feleltem. – Csakis ő tehet róla.

- Akárhogy is… sajnálom – sóhajtotta. – Mielőtt elmentek, szeretnék váltani egy-két szót Edwarddal, ha nem gond.

Meglepetten néztem az apámra, majd Edwardra, aki szintén úgy tűnt, hogy elképzelni sem tudja, miről akarhat vele beszélni Charlie. De végül csak bólintott és annyit mondott: - Persze.

Az apám hangja nyilvánvalóvá tette, hogy a beszélgetést négyszemközt gondolta, így hát búcsúzóul megöleltem őt, majd Edward felé fordultam. – Megvárlak a kocsiban – mondtam, majd magukra hagytam őket.

Majd’ megölt a kíváncsiság, hogy mit mond az apám Edwardnak, de közben kifárasztott ez a katasztrófikus este is. Nem akartam mást, csak hazamenni és egy új napra ébredni, abban reménykedve, hogy az jobb lesz.

Pár perccel később Edward beült mellém a kocsiba. Nem mondott semmit, én pedig direkt nem kérdeztem rá a dologra, de azért küldtem felé egy kérdő pillantást. Felém hajolt, hogy aprócska csókot nyomjon az ajkaimra, majd egy mosoly kíséretében annyit mondott: - Semmi olyasmi, ami miatt aggódnod kéne.

Úgy döntöttem, nem kérdezek semmit, így hát az út hazafelé nagyrészt csendben telt el. Mikor végre otthon voltunk, Edward látta rajtam, hogy szükségem van egy kis egyedüllétre, és egy bátorító mosoly valamint egy jóéjt csók után magamra hagyott, amiért hálás voltam neki.

Az alvásért is igazán hálás lettem volna, de nem jött álom a szememre. Azt hiszem azért, mert dühös voltam. Dühös, amiért végre részem volt egy kis boldogságban, de rögtön utána közbeszólt a való élet. Nem így kellett volna elkezdődnie a kapcsolatomnak Edwarddal. Rögtön bele kellett ugrania az én problémáim mélyébe.

Hajnali kettő körül kimentem a konyhába, hogy igyak egy kis vizet. Meg akartam próbálni elaludni, de semmi kedvem nem volt visszamenni az ágyba, tudván, hogy csak forgolódni fogok, így hát inkább készítettem magamnak egy bögre teát és letelepedtem a kanapéra.

Nem is tudom milyen régóta üldögéltem ott a sötétben, mikor egyszer csak megéreztem, ahogy besüpped mellettem a kanapé. Magamon éreztem Edward tekintetét, miközben felemelte egyik kezét és a fülem mögé simított egy tincset. – Nem tudtam aludni – vontam vállat, megválaszolván a kimondatlan kérdését.

- Mi a baj, Bella? Mármint a nyilvánvalón kívül. Látom rajtad, hogy valami más is bánt.

Felsóhajtottam, azon gondolkozva, hogy elmondjam-e neki a fejemben kavargó gondolatokat. Végül úgy döntöttem, hogy őszinte leszek vele.

- Úgy érzem ez csak egy újabb jele volt annak, hogy mi nem tartozunk össze, Edward. Neked van egy remek, szerető családod. És barátaid. Nekem nincs semmim. Én nem hozok semmi pluszt a te életedbe, csakis a rengeteg problémámat. Renée-nek igaza van abban, hogy nekem semmi sem sikerül.

- Ez egyáltalán nem igaz, Bella – tiltakozott Edward.

- Hallgass végig, Edward! Ezzel azt akarom mondani, hogy ha egy másik szituációban lennénk, ahol találkozgathatnál más lányokkal… velük sokkal könnyebb lenne a dolgod. Én viszont egy hatalmas csomagot húzok magam után, tele gondokkal. Megérdemled, hogy ezt tudd. És ha úgy döntesz, hogy te nem akarod ezt tovább folytatni, akkor hagyjuk abba még most. Mert lesznek még ilyen napjaim, amikor a gondok utolérnek.

Edward egy percig csöndben fürkészte az arcomat, majd végül megszólalt. – Akkor most te hallgass meg engem, és figyelj rám jól. Tudom, hogy neked egy másmilyen családban kellett felnőnöd, és tudom, hogy emiatt most húzod magad után azt a csomagot. De azért vagyok itt, hogy segítsek vele, Bella. Nem kell többé egyedül cipelned mindezt. Azt akarom, hogy tudd, hogy a többi ilyen napon is ott leszek veled. És nekem nem kellenek azok a más lányok, akiket említettél. Nekem te kellesz, Bella. Ez a döntésem.

Edward szavaitól mosoly kúszott az arcomra. – Köszönöm – mondtam halkan.

- Ugyan mit?

- Csak… azt, hogy itt vagy velem – feleltem vállat vonva. Edward elmosolyodott és felém hajolt, míg ajkai meg nem érintették az enyémeket, és amint nyelveink közös táncba kezdtek, már el is felejtettem, hogy miről volt szó az előbb.

Csókunk egy pillanatra sem szakadt meg, miközben hátradöntött a kanapén, egyik keze pedig a csípőmre kúszott. Egy ideig csak elmerültünk az édes csókokban, anélkül, hogy nagyon belemelegedtünk volna a dologba, majd úgy ahogy voltunk, összeölelkezve a kanapén, mindketten elaludtunk. Az utolsó dolog amit éreztem, Edward ajkainak érintése volt a homlokomon.

12. fejezet

Először is elnézést, tudom, hogy ez megint későn jött. Eredetileg több mindent akartam beleírni ebbe a részbe, de sajnos nagyon döcögősen ment az egész, úgyhogy most ennyire futotta tőlem. Ráadásul időm sem volt átolvasni, szóval elnézést az esetleges hibákért. Köszönöm azoknak, akik véleményezték az előző részt!
Abellana

(Bella)

Megcsókolt. Az ajkai megérintették az enyémeket. Az agyam nem bírta felfogni, hogy ez tényleg megtörtént. Hetekig kerülgettük a forró kását, tudtuk, hogy van valami köztünk, de nem beszéltünk róla és nem tettünk semmit. Erre most, csak úgy a semmiből…

És ráadásul tökéletes volt. Nem érződött úgy, hogy nem kéne ezt csinálnunk, és nem gondolkodtuk túl a dolgot. Csak megtettük, mert ezt akartuk. Mindketten, ugyanabban a pillanatban. Ez a hét minden szempontból új fejezetet jelentett számunkra.

Hétfőn Alice úgy gondolta, hogy el kéne mennünk szórakozni egy kicsit, én pedig beleegyeztem. Azt mondta jót tesz majd, ha kicsit kimozdulok a megszokott keretekből, és igazat kellett neki adnom. Szerettem együtt lenni Edwarddal, jól éreztem magam vele, de a köztünk lévő dolog miatt úgy éreztem, mintha egy bomba lenne a közelemben, ami bármikor felrobbanhat.

Mikor azonban megérkeztünk egy klubba, ami egyáltalán nem tűnt szórakoztatónak egy magamfajta embernek, Alice csak annyit mondott, engedjem el magam. Úgyhogy próbáltam azt tenni amit mondott, ami lényegesen könnyebbnek bizonyult egy-két ital után. Éppen az egyik asztalnál ültünk, mikor észrevettem, hogy két férfi a mi irányukba nézelődik. Mikor már percek után sem néztek félre, megszólaltam: - Ezek meg mit bámulnak?

Alice felkacagott. – Téged – felelte.

- Miért, van valami az arcomon? – kérdeztem ijedten, és odanyúltam, hogy letöröljem.

- Bella – sóhajtotta Alice. – Elszomorító, hogy milyen kevésre tartod magad. Azok a pasik azért bámulnak, mert észvesztően nézel ki.

Most rajtam volt a sor, hogy felnevessek. – Na persze! – mondtam.

- Igenis azért! – ellenkezett Alice, majd megköszörülte a torkát. – És ugye tudod, hogy nem csak ők gondolják így? A férjed is egyetértene velük.

- Hagyd ezt – forgattam a szemeimet. – Miért kell erről spekulálnunk?

- Ez nem spekuláció, Bella. Mindenki láthatja, hogy odavan érted. És szerintem elég egyértelmű, hogy kétirányú a dolog. Igazam van? – Nem feleltem, de áruló testem megint cserbenhagyott, mikor elvörösödtem. – Tényleg igazam van!

- Én csak… - felsóhajtottam. – Nem tudom. Vannak köztünk ezek a kis pillanatok, amikor úgy érzem, hogy… többet szeretnék.

- Akkor meg mire vársz? – tárta szét a karjait Alice értetlenül. Tiltakozni akartam, és azt mondani neki, hogy ő könnyen beszél, nem ő van ebben a képtelen kényszerházasság szituációban. De végül csak felsóhajtottam.

- Nem tudom – mondtam halkan. Alice megpaskolta a kezemet.

- Tudod mire van most szükséged? Még több alkoholra – kacsintott. – Hozok magunknak inni.

Alig néhány másodperccel azután, hogy Alice ellépett az asztaltól, hirtelen egy hangot hallottam mellőlem. – Ne haragudj a zavarásért. Meghívhatlak egy italra?

Meglepetten néztem fel és akkor megláttam, hogy az egyik férfi volt az, aki az előbb minket nézett. Tagadhatatlanul jóképű volt, és éppen szívdöglesztő mosolyt vetett rám. De akaratlanul is valaki máshoz kezdtem őt hasonlítani… és az a valaki sokkal erősebb hatást váltott ki belőlem.

- Öhm, kösz… de a barátnőm már intézi az italokat – feleltem halvány mosollyal, remélve, hogy egyértelmű volt a visszautasítás. Láthatóan nem.

- Nem láttalak én már valahol? – kérdezte. – Olyan ismerősnek tűnik az arcod.

- Nem hinném – mondtam.

- Hm – vonta össze a szemöldökét a férfi, majd felém nyújtotta a kezét. – Még be sem mutatkoztam. A nevem Oliver.

- Bella – fogtam vele kezet röviden.

- Gyönyörű név egy gyönyörű lánynak – vetette be mosolyát újra. – Figyelj, tényleg szeretnélek meghívni egy italra.

- Tényleg kedves tőled, de férjnél vagyok, oké? – mondtam határozottan, miközben a szemébe néztem. Kissé mintha csalódottnak tűnt volna, amitől rögtön enyhe bűntudatom lett, hogy esetleg túl kemény volt a hangom.

- Óh. Értem. Nos… szerencsés férfi a férjed, az egyszer biztos – mosolygott rám, én pedig udvariasan viszonoztam. Alice ekkor tért vissza.

- Valami baj van, Bella? – kérdezte kettőnk között járatva a tekintetét.

- Minden rendben, én már épp menni készültem – felelte a férfi. – További jó szórakozást, hölgyek.

Miután elment, Alice somolyogva rám nézett. – Látod már, hogy miről beszéltem?

***

Másnap csakis arra tudtam gondolni, hogy most már magamon kívül másnak is bevallottam, hogy érzek valamit Edward iránt. Ettől túlságosan valóságos lett a dolog. Magam előtt le tudtam tagadni, de most, hogy Alice is tudja, már nehezebb volt a dolog. Mibe kevertem magam…?

Próbáltam lefoglalni a gondolataimat munkahelyi dolgokkal. Nem túl sikeresen, persze. Délután elő kellett készítenem az egyik termet egy értekezletre, amelyen tudtam, hogy Edward is ott lesz. Tudtam, hogy minél tovább van a közelemben, annál jobban összekuszálódnak a gondolataim, így hát gyorsan végeztem a dolgommal és igyekeztem kiiszkolni, azonban nem volt szerencsém. Sőt, egyenesen beleütköztem Edwardba. És már megint azt csinálta. Úgy nézett a szemeimbe, mintha semmi más nem létezne a világon. Aztán végigsimított a karjaimon és megvillantotta azt a féloldalas mosolyt.

- Csak óvatosan, Mrs. Cullen – dünnyögte olyan hangon, hogy attól majdnem felnyögtem. Ráadásul azt hiszem túl későn vettem észre, hogy az ajkait bámulom. Ha magamon érezhetném őket…

Ki tudja meddig álltunk volna ott egymás szemébe meredve, ha nem szakít meg minket Carlisle. Miután Edward elindult az értekezletre, megráztam a fejem és próbáltam összeszedni magam, de nem álltam meg, hogy ne vessek rá még egy pillantást. Mintha ezt megérezte volna, ő is rám nézett, majd mikor Carlisle újból hozzászólt, kénytelen volt elkapni a tekintetét, én pedig visszamentem dolgozni, de ezek után nem tudtam nem rá gondolni…

Szerda reggel elhatározásra jutottam. Végülis nem folytatódhat ez így az elkövetkezendő másfél évben. Arra szerződtem le, hogy a házasságunkkal megvédjem Edward hírnevét, nem pedig arra, hogy a szó minden értelmében a felesége legyek. Össze kell szednem magam és profiként kell viselkednem. Akármi is történik most velem, ideje felébredni. Én nem illek bele Edward Cullen világába. Ahogy az anyám mondta, mindig elszúrok valamit és lejáratom magam. Ebben kivételesen igaza volt.

Úgy gondoltam nem árt, ha ezentúl is fenntartom a barátságos viszonyt Edwarddal, viszont még nem álltam teljesen készen a játékos összepillantásokra és a közös viccelődésre. Az csak megnehezítené, hogy kitisztuljon a fejem. Éppen ezért szerda délután nem mentem el hozzá, hogy együtt ebédeljünk. Elvégeztem az irodában mindent, amit csak lehetett, hogy lefoglaljam az agyam.

Éppen a fénymásoló szobában voltam, mikor egyszer csak azt éreztem, hogy egy kéz megérinti a csípőm. Megijedtem, és nem csak azért, mert azt hittem egyedül vagyok. Nem számítottam rá, hogy eljön megkeresni. Azt pedig végképp nem hittem, hogy szembesít a ténnyel, hogy kerülöm őt. Viszont minden gondolat kiszállt a fejemből, amint testünk összesimult, arca pedig olyan közel volt az enyémhez.

- M-mit művelsz, Edward? – habogtam elgyengülve a karjai között. Tényleg tudni akartam, hogy miért csinálja ezt. Mit akar ezzel? Még soha nem voltunk ennyire közel egymáshoz.

Edward viszont csak folytatta, amit elkezdett. Arcával végigsimított a nyakamon és a vállamon, miközben immáron mindkét keze közelebb húzta magához a csípőmet. Ezután egyik keze felemelte az államat, és csakis az járt az eszemben, hogy meg fog csókolni. És míg egy részem belátta, hogy ez nem túl jó ötlet, egy jóval nagyobb részem nagyon is akarta a csókot. Nem tudtam hibáztatni, hiszen a közelsége elbódított. Éreztem, hogy ő is ugyanúgy kíván engem, miközben döbbenten jöttem rá, hogy ajkaim a nevét nyögik…

És ekkor szakítottak minket félbe. Amint Edward tisztes távolságba került tőlem, felszállt a köd az agyamról, viszont ez nem jelentette azt, hogy a testem is egyetértett az eszemmel. A testem ugyanis veszettül kívánta őt még mindig. Mikor azt mondta, hogy este találkozunk, tudtam, hogy nem leszek képes a szemébe nézni. Nem, ha be akarom tartani a mai elhatározásomat.

Így hát kihasználtam, hogy Edward aznap túlórázott, és azelőtt elmentem aludni, hogy ő hazaérhetett volna, reggel pedig korán eljöttem. Mivel csütörtök volt, az utolsó nap a július 4-i szabadnap előtt, a gyakornokokra nem volt már szükség az irodában, aminek örültem, hiszen így megint előnyöm lett Edwarddal szemben, és addig is kigondolhatom, hogy mi lesz ezután. A végtelenségig azért mégsem kerülhetem őt…

Mindez azonban mit sem számított, úgy tűnt ugyanis, hogy Edward előre tudta, hogy ez fog történni, és utánam jött. Mikor gyerekesnek nevezte a viselkedésemet, akaratlanul is feldühödtem. Persze, a probléma elől menekülni nem volt épp a legjobb választás, na de éppen miatta kerültem ilyen hülye helyzetbe! De aztán megint kimondta az igazságot: régóta van köztünk valami, még akkor is, ha nem beszélünk róla. Edward azonban láthatóan rájött, hogy ezt még nem vagyok kész beismerni, és felajánlotta, hogy legyen úgy minden, mint azelőtt. Bólintottam, pedig tudtam, hogy nem leszek rá képes…

***

Pénteken beleegyeztem, hogy együtt töltsük az estét Alice-szel és Jasperrel, habár korántsem volt hozzá hangulatom. Reggel első dolgom volt felhívni az apámat, hiszen július 4-e volt. A mi napunk. Nem is tudom, miért hívtam. Azt hiszem csak azt akartam, hogy tudja, nem felejtettem el őt. Azt vártam, hogy majd elnevetgélünk és visszaemlékezünk az eddigi július 4-i ünnepléseinkre. De nem ez történt. „Férjes asszony vagy. Új életed van, Bells.” Pontosan ezt mondta. És ekkor jöttem rá igazán, hogy mennyire boldogtalan is Charlie. Csak azt nem tudtam, hogy akkor miért nem hagyja el Renée-t. És ez engem is elszomorított.

Viszont az meglepett, hogy miközben a taxiban ültünk, Edward elmesélte, hogy egy éve pont ezen a napon találkozott az apámmal, mikor ő Cullenék nyaralóján dolgozott. Jól emlékeztem arra a napra. Délután Renée éppen velem veszekedett amiatt, hogy Charlie és én még mindig minden nyáron lemegyünk a folyópartra ezen a napon. Azt mondta, nem is érti, miért járok emberek közé, hiszen folyton csak megszégyenítem magam. Abban a pillanatban dühös könnyek szöktek a szemembe, de persze később igaza lett. Aznap este leöntöttem valami férfit a ragadós löttyömmel és annyira szégyelltem magam, hogy nem is mertem a szemébe nézni.

Elkeserített, hogy az volt az utolsó közös ünneplésünk az apámmal, de Edward egyetlen érintéssel képes volt arra, amire még senki sem. Megvigasztalt és reményt adott.

Később Alice és én távolabb sétáltunk a fiúktól, én pedig úgy döntöttem, hogy elmesélem neki az eddig történteket. Alice egyértelműen nem örült annak, hogy úgy döntöttünk, barátok maradunk. Azt mondta, nézzek szembe végre az érzéseimmel. És egy ilyen napon, mikor Edward volt az egyetlen, aki miatt úgy éreztem, hogy érdemes emelt fővel továbbmenni, be kellett látnom, hogy Alice-nek igaza volt. Itt az idő.

A tűzijáték kezdete előtt Edward és én elindultunk sétálni, én pedig elmondtam neki, hogy végre elfogadtam a tényeket. Nem kellett volna őt kerülnöm. És mikor majdnem megcsókolt, nem tettem ellene semmit. És habár ezt nem mondtam ki hangosan, remélem tudta, hogy azért nem, mert én is akartam azt a csókot. Viszont visszatekintve arra a pillanatra, most mégis örültem, hogy nem történt meg. Az első igazi csókunknak nem abban a zavaros pillanatban kellett megtörténnie.

Mikor pedig elkezdődött a tűzijáték, megéreztem. Végre mindketten elismertük a köztünk lévő szikrákat és mindketten tudtuk, hogy érzünk a másik iránt. És mikor Edward ajkai megérintették az enyémeket, nem is lehettem volna biztosabb benne. Gyengéd, de szenvedélyes csók volt, és mikor megéreztem, ahogy nyelve végigsimít az alsó ajkamon, teljesen belevesztem a csókba. Nem létezett más, csakis Edward és az, ahogyan finoman két keze közé fogta az arcomat.

Miután a csók véget ért, egymásra pillantottunk, és abban a pillanatban olyan boldognak éreztem magam, mint már régóta nem. És habár ez egy tökéletes pillanat volt, tudtam, hogy előbb-utóbb meg kell szakadnia.

- Azt hiszem vissza kell mennünk – sóhajtottam, mikor a tűzijáték véget ért. – Alice kérdezősködni fog.

- Igazad van, menjünk – bólintott Edward, de legnagyobb örömömre a mosoly nem tűnt el az arcáról. Visszaindultunk a barátaink felé, de nem sokkal később ők találtak meg minket.

- Hát itt vagytok! Merre kóboroltatok el? – nézett ránk Alice kérdőn. Edward és én váltottunk egy gyors pillantást, amiből egyértelműen kiderült, hogy egyelőre egyikünk sem akarja Alice orrára kötni, hogy mit csináltunk az előbb. Így hát Edward vállat vont.

- Csak sétáltunk – mondta. Alice összehúzta a szemöldökét és ide-oda járatta tekintetét közöttünk, de végül nem szólt semmit.

Az este hátralévő részében nem vágytam másra, csakis arra, hogy Edward és én egy kicsit kettesben maradhassunk, de túl feltűnő lett volna, ha mindketten ilyen hamar haza akartunk volna menni. Mikor néha elkaptam a pillantását, összemosolyogtunk, és láttam a szemében, hogy ő is ugyanarra gondol.

Másfél órával később azonban mindannyian úgy döntöttünk, hogy mára véget vetünk a szórakozásnak. Miután elbúcsúztunk Jaspertől és Alice-től, Edward és én fogtunk egy taxit. Mielőtt viszont beszállhattam volna, Edward megragadta a kezem és magához húzott.

- Mi az? – kérdeztem értetlenül. Ő csak elmosolyodott, majd hirtelen arra eszméltem fel, hogy ajkai megint rajtam voltak, és boldogan nevettem bele a csókba.

- Na most akkor mi lesz? – kérdezte a taxis türelmetlenül.

- Nem tudom, de van egy olyan sejtésem, hogy jó lesz – suttogta Edward, hogy csakis én halljam. Fülig érő mosollyal szálltunk be az autóba.

- Elegem van a párocskákból – morogta a taxis halkan a bajsza alatt, mire mindketten felnevettünk. Felnéztem Edwardra és a pillantásából, azonnal tudtam, hogy most nem számít semmi más, csakis az, hogy végre a karjaiban vagyok.

11. fejezet

Íme, itt is volna. Hajnali háromkor végre sikerült befejeznem ezt a részt. Köszönöm azoknak, akik írtak az előzőhöz, ide is kíváncsian várom a véleményeteket.
Abellana

(Edward)

Egy hétfői estén, másfél héttel a születésnapom után Jasper és Emmett átjöttek hozzám, míg Alice ragaszkodott hozzá, hogy ő és Bella kirittyentsék magukat és elmenjenek szórakozni. Enyhén fogalmazva sem tartottam túl jó ötletnek. Pláne miután megpillantottam Bellát. Elképzelni is szörnyű volt, hogy idegen pasik fogják legeltetni a szemeiket a feszes, fekete ruhába bújtatott domborulatokon, néhányan talán meg is próbálják majd fogdosni.

Mikor diszkréten félrehívtam Alice-t és a tőlem telhető legudvariasabb módon megérdeklődtem, hogy elment-e az esze, csak annyit felelt, hogy Bellának kijár a szórakozás. Ebben egyet is értettünk. Csak nem egy rakás iszákos, kanos férfi közt. De én nem akartam olyan férj lenni, és tulajdonképpen nem is voltunk igazi házasok, így hát nem sok beleszólásom volt a dologba.

Ezek után csak panaszkodni akartam valaki olyannak, aki ismeri a Bellához kötődő „múltamat”. Azonban Emmett előtt nem beszélhettem szabadon Jasperrel, hiszen ő is – mint az egész családom – azt hiszik, hogy akkor láttam meg először Bellát, mikor belépett az étterembe és megállapodtunk a házasságkötésünkről. Ez viszont nem jelentette azt, hogy ő sem vett észre semmit.

- Szóval… hogy alakulnak a dolgok Bellával? – villantott rám kaján vigyort Emmett.

- Barátok vagyunk – vontam vállat, miközben próbáltam közömbösnek tűnni.

- Extrákkal? – kacsintott rám.

- Nem! – vágtam rá rögtön. – Szimplán csak barátok.

- Óh, na ne már – ellenkezett Emmett. – A vak is látja, hogy valami van köztetek. És gondolj csak bele. Olyan régóta akartuk már, hogy legyen valakid. A szüleid imádják Bellát, odáig lennének, ha ti ketten összejönnétek.

- Mind felfújjátok ezt a dolgot. Csak barátok vagyunk, ennyi – makacskodtam.

Azonban elgondolkodtatott, amit Emmett mondott. Vajon a kívülállóknak tényleg úgy tűnt, hogy lehet köztünk valami? Abban biztos voltam, hogy én többet akarok. De arról fogalmam sem volt, hogy Bella mit szeretne. Néha úgy tűnt, hogy ő is érzi a köztünk lévő vonzást. Lehetetlennek tűnt nem érezni. Viszont az is lehet, hogy ő tényleg csak barátként tekintett rám. Mi történik velem? Mielőtt Bella Swan belépett az életembe, sosem gondolkodtam ennyit egy lány irántam való érzéseiről. Mielőtt őt megláttam, senki sem érdekelt ennyire. Gondolatban undorodva felhorkantam. Szedd össze magad Edward!

***

Másnap reggel együtt indultunk munkába, mint mindig. Most azonban egy hangunk sem hallatszott az út során, Bella csak nézett ki az ablakon, tekintetét az elsuhanó épületekre szegezve, én pedig kihasználtam, hogy észrevétlenül bámulhatom. Azon gondolkodtam, hogy vajon hányan figyeltek fel rá tegnap este. Valószínűleg sokan. Vajon odament valaki hozzá, hogy meghívja egy italra aztán elkérje a számát? Biztosan. Persze tudtam, hogy el kell utasítania a férfiakat a szerződés miatt. De nem tudtam kiverni a fejemből, hogy milyen lenne ha én lennék ott Bella mellett. Igazi férjként, aki elbüszkélkedhet a gyönyörű feleségével.

Kétségbeesetten meg akartam törni a csendet, így hát azt kérdeztem: - Milyen volt az estéd?

Úgy tűnt, mintha szavaimmal félbeszakítottam volna a gondolatait, mert egy pillanatig úgy nézett rám, mintha eddig ott sem lettem volna. – Óh… öhm, jó volt. Mármint a klubok nem igazán az én világom, de jól éreztem magam Alice-szel. És a tiéd hogy telt?

- Csak a szokásos – vontam vállat. Bella halvány mosollyal bólintott, majd újra elfordult tőlem. Zavartan összeráncoltam a homlokom. Úgy tűnik, tényleg nagyon elmerült a gondolataiban.

Néhány órával később már az irodámban ültem, amikor megcsörrent a telefonom. Alice volt az.

- Mi az? – szóltam bele a telefonba gorombán.

- Csak azt ne mondd, hogy még mindig morcos vagy, amiért elvittem Bellát szórakozni. Tipikus férfi…

- Éppen dolgozom, Alice. Miért hívtál?

- Nos, arra gondoltam, hogy idén is lemehetnénk a folyópartra ünnepelni, mint tavaly. Négyesben! Hát nem vicces? Akkor is ott voltunk mind a négyen és nem is sejtettük, hogy egy évvel később már házasok lesztek – csacsogott Alice. Egy pillanatra elkerekedtek a szemeim. Bele sem gondoltam, hogy pontosan pénteken lesz egy éve, hogy először megpillantottam Bellát. Már ennyi ideje, hogy rabul ejtett, anélkül, hogy egyáltalán tudna róla.

- Öhm… majd megkérdezem Bellát – feleltem. – Apropó, mi történt tegnap este? Bella nagyon csendben van ma.

- Semmi különös – válaszolt. – Csak beszélgettünk.

- Beszélgettetek? Miről? Én is szóba kerültem? – Úgy záporoztam a kérdéseket Alice-re, mintha kihallgatáson lennénk.

- Hát persze, mindenféléről elcsevegtünk. Naná, hogy a férjeink is szóba kerültek.

Vártam, hogy Alice többet mondjon, de nem tette. – És? – csattantam fel.

- Ez bizalmas információ, Edward. Különben sem mondok neked semmit, amíg ilyen mogorva vagy – mondta, mire én türelmetlenül a szemeimet forgattam.

- Na és megkörnyékezték a férfiak? Ugye észrevették a gyűrűt az ujján? – tettem fel újabb kérdéseket.

- Mit számít az? Gondolod érdekel Bellát bárki is, amikor ő teljesen… hopsz, erről nem beszélhetek.

- Alice – morogtam, miközben egyik ujjammal a halántékomat masszíroztam. Ez a telefonbeszélgetés nagyon is frusztráló volt. Mégis miről nem beszélhet?

- Most mennem kell, Edward. Számítunk rátok pénteken. – És mielőtt bármit is szólhattam volna, Alice letette a telefont. Mélyet sóhajtottam, majd a tekintetem rátévedt az órámra. Ideje értekezletre mennem.

Kiléptem az ajtón, még mindig azon tűnődve, hogy mit akart mondani Alice, de két lépést sem tettem, mikor beleütköztem valakibe. Hirtelen egy csokoládébarna szempár nézett fel rám. Bella gyorsan elkapta a tekintetét, és lehajolt, hogy összeszedjen pár iratot, amit az ütközésünkkor elejtett. Én is azonnal lehajoltam, hogy segítsek neki. Mikor felálltunk és a kezébe adtam az iratokat, kezem valahogy az alkarjához tévedt, én pedig nem tudtam ellenállni, végigsimítottam rajtuk, egészen a csuklójáig.

- Csak óvatosan, Mrs. Cullen – dünnyögtem egy félmosoly kíséretében, mire Bella újból rám nézett. Habár… egy pillanatra olyan volt, mintha az ajkaimat bámulná. – Minden rendben?

- Persze, csak… öhm… ügyetlen vagyok ma – felelte erőtlenül. Tekintetem nem engedte az övét, sőt, a kezeim továbbra is Bella csuklóján voltak. Az agyam egy hátsó része jelezte, hogy el kellene engednem, mert dolgom van, de egyszerűen nem voltam rá képes. Ekkor azonban valaki a torkát köszörülte mellettünk.

- Minden rendben? – kérdezte az apám, majd alaposan szemügyre vett minket. Gyorsan elengedtem Bellát.

- Hogyne – feleltem. – Csak segítettem Bellának felszedni, amit elejtett.

- Értem – mondta, majd gyanakodva felhúzta a szemöldökét. – Készen állsz az értekezletre, Edward?

- Persze – vágtam rá, majd Bellához fordultam, és kissé lehalkítottam a hangom. – Később találkozunk.

Ő csak bólintott, majd miután én és az apám elindultunk, még egyszer hátrafordultam. Bella még mindig engem nézett. Egyikünk sem kapta volna el a tekintetét, ha az apám meg nem szólal újra, mikor már távolabb voltunk. – Mi folyik itt, Edward? – kérdezte.

- Mire gondolsz? – néztem rá értetlenséget színlelve. Apám hunyorított egyet, majd felsóhajtott.

- Egyszer én is ugyanebben a helyzetben voltam, fiam. Vagy legalábbis hasonlóban. Ha akarsz valamit, cselekedned kell.

- Csak barátok vagyunk – motyogtam makacskodva, akár egy kisgyerek.

Az apám felnevetett, majd elindult a tárgyaló felé. – Ezt mintha már hallottam volna – kiáltott hátra a válla fölött, én pedig durcáskodva követtem.

***

Elegem lett a családom tanácsaiból. Más vágyam se volt, csak az, hogy cselekedjek. De ők nem tudhatták, hogy mi tart vissza. Bella sokkal régebb óta a gondolataim középpontja, mint ahogyan azt ők hiszik. És van valami… valami, ami miatt nem tudtam megközelíteni Bellát, nem csak most, de az elmúlt egy évben sem. Viszont még én magam sem tudtam rájönni, hogy mi volt az. Olyan volt, mintha Bella öntudatlanul magához láncolt volna, de mindig gondos távolságban tartott. De most elhatároztam magam. Rá kell jönnöm, hogy mi jár a fejében.

Szerda délelőtt nem sokat láttam Bellát, ami megszokott dolog volt, viszont nem sokkal dél után mindig megjelent az irodámnál, hogy együtt ebédeljünk. Most viszont itt ültem és értetlenül bámultam az órát. Rég elmúlt dél.

Felálltam és kisétáltam az irodámból. Odamentem a gyakornokok fülkéihez, de Bellát nem találtam a szokásos helyén. Hirtelen viszont tűsarkak kopogtak el mellettem. A hang gazdája felé fordultam, és egy fiatal szőke nő volt az. Nem ismertem, de néha láttam az arcát, tudtam, hogy Bella mellett dolgozik ő is gyakornokként.

- Elnézést! – állítottam meg. – Bella Swan-t keresem.

Felnézett rám és a szemei kikerekedtek. – Mr. Cullen! – hüledezett.

- Öhm… igen. Jó napot. Bocsánat, a feleségemet keresem.

- Óh, hát persze. Bella a fénymásoló szobában van – mutatott a háta mögé.

- Köszönöm – mondtam hálásan egy mosoly kíséretében, majd miután elindultam a vele ellenkező irányba, még hallottam, ahogyan egy „ó te jó ég” elhagyja a száját. Fura.

Továbbmentem a fénymásoló szoba felé, és ahogyan a nő mondta, Bella tényleg idebent volt. Éppen háttal állt nekem. Lassan lépkedtem felé a szürke szőnyegen, miközben szerencsére a fénymásoló zaja elnyomta lépteim hangját. Csak akkor álltam meg, mikor már csak egy hajszálnyira voltam Bellától. Ha kicsit is megmozdulok, a mellkasom hozzásimult volna a hátához, arcomat pedig a hajába fúrhattam volna, hogy mélyen magamba szívjam az illatát. Végül felemeltem az egyik kezem és finoman a csípőjére helyeztem.

Bella ijedten ugrott egyet, majd nehézkesen szembefordult velem azon a kevés helyen, amit hagytam neki. – Megijesztettél – pihegte.

- Vártam, hogy együtt ebédeljünk. Mint mindig – feleltem.

- Óh. Én csak… elfoglalt voltam – mondta, de közben rám sem nézett.

- Valóban? – kérdeztem kétkedve, és közben visszahelyeztem a kezem a csípőjére, a másikkal pedig felemeltem az állát, hogy a szemébe nézhessek. – Mintha kerülnél engem tegnap óta. Pontosabban az azelőtti este óta. Történt valami Alice-szel?

- Nem, csak beszélgettünk – felelte halkan.

Egyszerűen nem bírtam magammal, közelebb léptem Bellához, míg össze nem simult az egész testünk, orrommal pedig végigsimítottam az állán, aztán fel az arcán, majd a fülébe súgtam: - Rólam is beszélgettetek?

- M-mit művelsz, Edward? – kérdezte Bella gyengén.

- Csak feltettem egy ártalmatlan kérdést – suttogtam újra, majd folytattam amit azelőtt, de ezúttal a nyakán és a vállán simítottam végig, miközben másik kezem is a csípőjére tettem.

- Te is szóba kerültél – felelte szinte hangtalanul.

- És…? – kérdeztem újabb részletek után puhatolózva, de igazából már nem is érdekelt. Csak arra tudtam összpontosítani, hogy a Bella iránti vágyakozás elveszi az eszem.

Mivel alacsonyabb volt nálam, újból magam felé kellett emelnem az arcát egyik kezemmel, míg az orrunk össze nem ért.

- Edward – szakadt fel a nevem az ajkai közül, mint egy halk nyögés. Fogalma sem volt, mit tett velem, hogy ilyen módon hallottam a nevemet tőle.

El sem mertem hinni. Itt a pillanat. Olyan közel volt hozzám, annyira összesimultunk, éreznie kellett, hogy mit tesz velem. Lehetetlen lett volna nem észrevenni. Ajkai mindössze néhány milliméterre voltak az enyéimtől, én pedig alig vártam, hogy végre megízlelhessem őket. Már elképzeltem, ahogyan nyelveink és a lélegzetünk összekeveredik, a kezem pedig a puha húsba markol, hogy még közelebb húzzam őt magamhoz. Elképzeltem, ahogyan körmei végigszántják a hátam és a nevem tör fel belőle, mikor csókjaim áttérnek a nyakára.

Viszont egyik sem valósult meg.

- Ó, bocsánat! – hallatszott egy hang mögöttem. Bella és én úgy rebbentünk szét, akár a madarak. Csak még kínosabb lett a helyzet, mikor felismertem az érkezőt, és ő is engem. – Áh, Edward!

Alistair volt az, apám egyik jó barátja és munkatársa. Az egyik azok közül, akik nem tudtak eljönni az esküvőre. – Öhm… bocsáss meg, Alistair, mi csak…

- Nekem nem kell magyarázni – legyintett nevetve. – Én is voltam friss házas. Sajnálom, hogy megzavartalak benneteket, csak éppen a titkárnőm beteg, úgyhogy most nekem kell ezt a csomó mindent lefénymásolnom…

- Adja csak – mosolygott rá udvariasan Bella.

- Köszönöm, Bella, kedves tőled – felelte Alistair, miközben hatalmas mosoly terült el az arcán.

- Ti már ismeritek egymást? – kérdeztem.

- Igen, találkoztam a feleségeddel a minap. Azonnal nagy rajongója lettem, igazán bájos lány. Sajnálom, hogy nem tudtam ott lenni az esküvőn. De ha már itt az alkalom, szívből gratulálok.

- Nos, öhm… köszönjük. Azt hiszem nekem ideje visszamennem dolgozni – mondtam, majd Bella felé fordultam, aki azonban makacsul kerülte a tekintetem. – Este találkozunk.

Félig felém fordult, majd kurtán bólintott. Alistair rám kacsintott egyet, majd visszamentem az irodámba. El sem tudtam hinni, hogy mi történt az előbb. Bella és én majdnem csókolóztunk. És ő is akarta. Ebben biztos voltam. Alig vártam, hogy megérkezzen az este és megbeszélhessük, hogy mi történt. Vagyis majdnem történt.

Azonban nem volt ilyen szerencsém. Későn végeztem, és mikor megérkeztem haza, Bella már elment aludni. Így hát várnom kellett reggelig, de megint csalódásban volt részem. Bella azelőtt elment, hogy én felébredtem volna. Ez már nevetséges! Nem kerülgethet a végtelenségig!

Egész nap ideges voltam és nagyon-nagyon frusztrált. Elhatároztam, hogy ma nem hagyom őt elmenekülni a kis beszélgetésünk elől. Reggel szóltam Riley-nak, a sofőrünknek, hogy azonnal hívjon fel, mielőtt hazaviszi Bellát. Így hát meg sem lepődtem, mikor délután az ő hívását jelezte a telefonom. Most megvagy, drága nejem.

- Jó napot, Mr. Cullen. Az előbb jött le Mrs. Cullen. Megmondtam, hogy a maga utasítására meg kell várnom önt, mire ő azt mondta, akkor hazamegy másképp. Próbáltam megállítani, de… nem tudtam, hogy utánamenjek-e, uram.

- A fenébe – morogtam. – Semmi gond, Riley. Azonnal ott leszek.

Kiviharzottam az irodámból és azonnal a lift felé vettem az irányt. Többen furcsán néztek rám, de nem érdekelt. A lift viszont ma valamiért különösen csigalassúnak tűnt, és mikor már kezdtem azt fontolgatni, hogy lerohanok a lépcsőn, megérkeztem a földszintre. Kirohantam az épületből és körülnéztem, majd csodák csodájára megláttam Bellát távolodó alakját. Utána futottam és megragadtam a könyökénél fogva.

- Hát ennyire el akarsz kerülni? – kiáltottam fel. – Többé nem is fogsz hozzám szólni?

- A francba – motyogta Bella. – Gondoltam nem az épület előtt fogok taxit, nehogy rám uszítsd a hülye sofőrödet. Nem hittem volna, hogy te magad állítasz meg.

- Márpedig itt vagyok – tártam szét a karjaimat. – Te pedig gyerekesen viselkedsz.

- Én viselkedem gyerekesen? – kelt ki magából Bella. – Ennek csak egy… egy érdekházasságnak kellett volna lennie! Te voltál az, aki elszúrtad ezt az egészet! Azzal, amit tegnap tettél. Mégis hogy a fenébe kéne viselkednem?

- Mondjuk akár meg is beszélhetnénk – mondtam. – Felnőttek módjára.

- Nincs ezen semmit se megbeszélni – jelentette ki. – Ez soha többé nem történhet meg. Felejtsük el az egészet.

- Mi van, ha én nem akarom elfelejteni? – kérdeztem. Bella a szemeit forgatta. – Ne is tagadd, hogy van köztünk valami! Ráadásul már elég régóta. Ideje, hogy tudomást vegyünk róla.

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – makacskodott Bella.

- Pontosan tudod, hogy miről beszélek! – rivalltam rá. Bella hirtelen a cipőjét kezdte bámulni, és nem felelt semmit. Felsóhajtottam. – Figyelj, nem akarom, hogy tovább kerülgess. Ez elég szar helyzet. Csak… tegyünk úgy mint azelőtt, rendben?

Bella csak szó nélkül, csücsörítve bólintott. Én pedig megkönnyebbültem, még akkor is, ha tudtam, hogy haragszik rám. Eddig tökéletesen megvoltunk barátokként, és én átléptem egy határt tegnap. Ebben igaza volt. – Na akkor hazamegyünk, vagy álldogálunk még itt egy órát? – csattant a hangja, majd elindult visszafelé, én pedig elmosolyodva követtem. Tüzes Bella visszatért.

***

Elérkezett a péntek. Július 4-e. A legtöbb embernek – vagyis legtöbb amerikainak – ez a nap a hazája ünnepléséről szólt. De nem nekem. Nekem ugyanis most már örökké úgy marad meg, mint a nap, amikor Bella Swan az életem része lett. Még akkor is, ha ő akkor még nem tudott róla.

Nagyjából visszatértünk ahhoz a barátságos viselkedéshez, mint azelőtt, habár most némi kínos feszengés is vegyült a dologba. Viszont beleegyezett abba, hogy együtt töltsük az estét, és ennek örültem.

Csendben ültünk a taxiban, útban odafelé, mikor eszembe jutott valami. – Tudod, mire emlékszem? Tavaly pont ezen a napon találkoztam az apáddal. És azt mondta, ez hagyomány nálatok. Hogy együtt töltitek a július 4-ét.

Azt már nem említettem, hogy később aznap láttam is őt. Bella meglepettnek tűnt.

- Ilyenekre emlékszel? – nevetett fel. – Így volt. Még kiskoromban vitt el először. Az anyám nem akart jönni. Aztán minden évben együtt töltöttük ezt a napot a folyóparton. Ezek voltak a legjobb emlékeim minden nyáron. Az az egy tökéletes nap, amikor az apám felvidított és az anyámat egy pillanatig sem kellett elviselnem. De most már felnőttem. A tavalyi volt a legutolsó. Minden hagyománynak vége szakad – mondta szomorúan.

Gratulálok, te idióta. Most aztán jól feldobtad a hangulatát. Egyik kezemmel az övé felé nyúltam és finoman megszorítottam. Mivel a testi érintkezés most érzékeny téma volt köztünk, arra számítottam, hogy elhúzza a kezét. De ehelyett elmosolyodott és visszaszorított.

Nem sokkal később megérkeztünk a folyópartra, ahol Alice és Jasper már vártak minket. Mikor Bella és Alice kicsit elvonultak, kibukott belőlem a dolog.

- Majdnem megcsókoltam – sóhajtottam. – Egyre nehezebb úgy tenni, mintha nem lenne köztünk semmi.

- Akkor ne tégy úgy – tanácsolta Jasper.

- Ez nem ilyen egyszerű – feleltem. – Ő nem akarja. Kezdem azt hinni, hogy egészen idáig csak képzelődtem. Talán ő tényleg csakis barátként tekint rám.

- Azért azt nem hinném – mondta Jasper. – Legalábbis Alice szerint.

Erre felkaptam a fejem. – Bella mondott neki valamit?

- Azt hiszem – bólintott. – De Alice nem mond nekem semmit. Viszont azokból a véletlen foszlányokból ítélve, amiket kikotyogott, szerintem nagyon is kétoldalú a dolog. Bella sem közömbös irántad. Ez szinte biztos.

Ezt eddig is sejtettem, de ez a megerősítés most váratlan eufóriával csapott le rám az utóbbi napok kétkedése után.

Nem sokkal azelőtt, hogy a tűzijáték elkezdődött volna, Bella és én sétáltunk egyet. Jókedvűnek tűnt Alice és Jasper mellett, de tudtam, hogy még mindig maga alatt van. – Sajnálom, hogy elszomorítottalak – mondtam.

- Ugyan, dehogy – legyintett. – Azt hiszem ideje szembenéznem a tényekkel. Az apám azt az életet választotta, aminek Renée is része. Én pedig felnőttem. Új szakasz kezdődött az életemben. És igazad volt.

- Miben? – kérdeztem kíváncsian.

- Gyerekesen viselkedtem, amiért kerültelek – mondta.

- Bella, nem… - Meg akartam győzni az ellenkezőjéről, de két ujját a számra helyezte és elhallgattatott.

- Igenis az voltam. Sajnálom. Ami tény, az tény – vont vállat. – Majdnem megcsókoltál. És én nem tettem ellene semmit.

- Az én hibám volt. Nem kellett volna azt tennem.

- Tényleg így gondolod? – vonta fel az egyik szemöldökét Bella. Néhány pillanatig egymás szemébe néztünk, majd megráztam a fejem. Ő elmosolyodott.

Sétáltunk tovább, mikor egyszer csak elkezdődött a tűzijáték és mindketten megálltunk. Mindenki az égre tekintve gyönyörködött a látványban, de én tudtam, hogy mi ketten egyáltalán nem figyeltünk rá. Kicsivel Bella mögött álltam, csupán egy-két centi volt az én mellkasom és az ő háta közt, ő pedig felém fordította a fejét és rám nézett. Visszanéztem a szemébe és éreztem, hogy ebben a pillanatban valami megváltozott kettőnk között. Bella lassan velem szembe fordult, és akkor tudtam. Ez a tökéletes pillanat. Most kell megtörténnie. Nem előbb, nem később.

Könnyedén lehajoltam hozzá, áthidalva a köztünk lévő egy-két fejnyi különbséget. Ajkaim lassan megérintették az övéit, puhán és gyengéden. Abban a pillanatban elvesztem. Soha egy csók sem volt még rám ilyen hatással. Csakis Bella váltotta ezt ki belőlem, ezt a véget nem érő szomjazást őiránta. Nyelvemmel végigsimítottam alsó ajkán, ő pedig engedte, hogy mélyebben megízleljem. Arcát két kezem közé fogtam, majd éreztem, ahogyan a tenyerei felsiklanak a hátamon. Kellemesen beleborzongtam.

Mikor kifogytunk a levegőből, egy pillanatra elváltunk, de még nyomtam egy utolsó édes csókot ajkaira, ezzel megpecsételve az első igazi csókunkat. Sokat gondoltam az esküvői csókra is, de az nyomába sem érhetett ennek.

Homlokomat az övének döntöttem és mindketten kapkodtuk a levegőt. Csak néhány pillanat után néztem újra a szemébe, kicsit aggódva, hogy mit találok bennük. Azonban Bella nem mutatta a megbánás jeleit. Csillogó szemekkel nézett fel rám, majd pontosan ugyanabban a másodpercben a kitörő boldogságtól mindketten elnevettük magunkat, miközben a tűzijáték utolsó hangjait elnyelte az éjszaka.