2. fejezet

Sziasztok!
Köszönöm a véleményeket, örülök, hogy tetszett az első fejezet, remélem ezzel is így lesz. :)
Abellana

(Bella)

- Hidd el drágám, ez lesz a legjobb döntés amit hozhatsz – szorította meg a vállam mosolyogva az anyám. Charlie és én köztem ült a taxiban és percek óta nem hallottam mást, csak hogy mennyire csodálatos lesz az egész. Charlie ma még egy szót sem szólt. Talán meglepődött amiért úgy döntöttem, hogy eljövök az ebédre.

Én pedig… én úgy éreztem, hogy menten elhányom magam. Az éjszaka és a délelőtt során legalább ezerszer gondoltam meg magam a döntésemmel kapcsolatban. Egyfelől segíteni akartam a családomnak, másfelől viszont nem tudtam elviselni, hogy egy idegennel éljek.

És mi van, ha közben találkozom valakivel, akibe beleszeretek? Azt mondom majd, hogy bocs de nem lehet, szerződésem van? Vagy amikor a másfél év eltelte után esetleg randevúzgatni fogok… hányadik randin illik bedobni az információt, hogy egyszer álfeleség voltam? Ez szinte már… nem is tudom, prostitúció vagy valami. Na jó, az azért nem. De mindenképpen hatalmas őrültség. De mi van, ha csak én fújom fel ennyire a dolgot? Mi van, ha nem is lesz annyira vészes és utána normálisan megy tovább az életem?

- Jól vagy, Isabella? – kérdezte Renée aggódva. – Olyan sápadt vagy. És kapkodva szeded a levegőt.

Rávetettem a legpimaszabb „na mégis mit gondolsz?” pillantásomat, majd megszólaltam. – A lehető legjobban érzem magam, anyám.

- Ne szemtelenkedj! Cullenék előtt pedig főleg ne. Felnőtt, érett nőt várnak, aki képes megfelelni az elvárásaiknak – mondta.

Visszafordultam az ablak felé és a szemeimet forgattam. – Láttam, ahogy a szemedet forgatod, kisasszony. A Columbián nem tanítják, hogy az üveg tükröződik?

Felkacagott, idegesítő kis hanggal, nyilván megelégedve a saját kis viccével. Ellenálltam a késztetésnek, hogy újra a szemeimet forgassam. Renée fecsegése és Charlie szófukarsága mellett túlságosan is hosszúnak tűnt, míg végre odaértünk a megbeszélt helyre.

- Ő lesz az! Rosalie minket vár – hallottam meg az anyám hangját, mikor beléptünk a Waldorf Astoria előcsarnokába. Felkaptam a fejem és körülnéztem. Néhány pillanat múlva már nekem is feltűnt, hogy kiről beszél. Nem volt nehéz észrevenni. Rosalie ugyanis egy valamiben biztos osztozott a bátyjával: a lélegzetelállító külsejében. Hosszú szőke haja egyenes tincsekben hullott a vállára, az öltözéke pedig elegáns és nagyon profinak tűnő volt. Egy pillanat múlva ő is észrevett minket, és udvarias – de kimért – mosollyal felénk indult.

- Áh, Renée! Magával beszéltem telefonon – rázott kezet az anyámmal. – Örülök, hogy személyesen is megismerkedünk.

- Én is örülök – vetette be legtársaságibb mosolyát imádott anyám. – Ő itt a férjem, Charles Swan, és természetesen a lányom, Isabella.

- Mr. Swan, örvendek a találkozásnak – nyújtotta kecsesen Charlie felé a kezét Rosalie. Láttam az apámon, hogy kényelmetlenül érzi magát, de azért illő módon mosolygott a szőkeségre előttünk. – Ha jól tudom, maga dolgozott a Stramford-i nyaralónk felújításán.

- Úgy van – felelte Charlie némileg elvörösödve. Szóval apám dolgozott már Cullenéknek? Ezt valahogy elfelejtette megemlíteni.

- Az apám nagyon meg van elégedve a munkájával. – Charlie kényelmetlenül krákogni kezdett.

- És persze Isabella! Édesanyád sokat mesélt rólad – mosolygott rám Rosalie, de én mégis úgy éreztem, mintha hűvösség áradna belőle.

- Csak Bella – motyogtam.

- Rendben, Bella – bólintott. – A családom odabent vár, menjünk is.

Most még intenzívebben éreztem a hányingert, mint a taxiban, de próbáltam megemberelni magam. Csak egy kicsit tégy úgy, mintha normális ember lennél, Bella. Na igen, a szociális képességeim nem valami kiemelkedőek.

Rosalie odavezetett minket egy asztalhoz, ahol már ült három ember. Az érkezésünkre mind felálltak. Az egyikükről természetesen már tudtam, hogy kicsoda. Élőben még inkább ellenállhatatlan, mint a képeken. Mellette egy nő volt, aki talán a negyvenes évei végén járhatott. A haja karamell színű volt és tökéletes, lágy hullámokban keretezte az arcát. Egyszerű krémszínű selyemblúzt viselt, fekete szoknyával, és olyan mosolyt, ami végtelen melegséget árasztott. Őmellette egy vele egykorú férfi volt, világos haja Edwardéval ellentétben tökéletesen elrendezett volt. Ajkai szélén apró mosolyt véltem felfedezni.

- Bemutatom a szüleimet, Esme és Carlisle Cullen-t – szólalt fel Rosalie. – Azt hiszem, Mr. Swan-t már ismeritek.

- Hát persze. Örülök, hogy újra találkozunk, Charlie – üdvözölte Carlisle az apámat barátságosan, majd Esme is mosolyogva kezet fogott vele.

- Bemutatom a feleségemet Renée-t, és a lányomat, Bellát – intett felénk Charlie. Renée úgy nézett ezekre az emberekre mintha valami istenek lennének, miközben kezet rázott velük.

Én magam alig bírtam a szemükbe nézni, pedig tényleg nem tűntek olyan vészesnek. Carlisle udvariasan mosolygott rám miközben bemutatkoztunk, Esme pedig a világ legkedvesebb mosolyát vetette rám, mikor hideg kezem megérintette az ő meleg bőrét. Eközben a szüleim Edwardnak mutatkoztak be. Hatalmas gombócot éreztem a torkomban, mikor rájöttem, hogy én következem.

- Bella, ő itt a bátyám, Edward Cullen – mondta Rosalie. Ótejóégtejóégtejóég.

- Ms. Swan – biccentett Edward, majd mindössze fél pillanatig a kezébe fogta az enyémet, és utána rám se nézett többet. Vissza kellett fogjam az arcizmaimat, mielőtt leesett volna az állam. Hát ez meg mi a franc akart lenni? Komolyan Ms. Swannak hívott? Úgy tolta el a kezemet, mintha fertőző beteg lennék. Próbáltam nem megsértődni, de néhány másodpercig éreztem, hogy áruló könnyek csípik a szememet.

Csak ezen járt az eszem miközben rendeltünk és túlestünk a bájcsevegésen. Lélekben felkészültem rá, hogy igent mondok, de azzal nem számoltam, hogy Edward Cullen egy kolosszális segg. Nehezére esett volna Bellának hívni? Vagy úgy tenni, mintha nem lennék leprás? Hülye Edward Cullen.

- Bella, úgy hallottam a Columbián tanulsz – rántott ki a gondolataimból Esme hangja. – A szüleid bizonyára nagyon büszkék rád.

Mielőtt egyáltalán kinyithattam volna a számat, Renée megszólalt. – Ó, igen. Nagyon büszkék vagyunk.

Pff. Hát persze. Carlisle megköszörülte a torkát. – Nos… tisztában vagyunk vele, hogy ez némileg bizarr helyzet.

- Ez csak üzlet, nem kell neki nagy feneket keríteni – mondta nyomatékosan Rosalie, és közben az apjára nézett. A következő pillanatban a tekintete rám vándorolt. – Másfél évre szólna az egész és előtte alá kell írnod egy szerződést és egy titoktartási nyilatkozatot. Természetesen fenn kell tartanunk a látszatot, így hát be kell költöznöd Edwardhoz, időnként pedig meg kell vele jelenned bizonyos eseményeken. Azt tehát mondanom sem kell, hogy ezen idő alatt nem lehet kapcsolatod más férfiakkal.

Elvörösödtem Rosalie szavaitól, de ő folytatta. – Azt hiszem mindannyian egyetértünk, hogy rajtad áll a döntés.

Áh, szóval így akarja tudatni, hogy megfelelek a szerepre. Először a szüleimre néztem. Renée úgy nézett rám, mintha kincset talált volna, Charlie pedig mintha azt üzente volna a szemeivel, hogy még meggondolhatom magam. Aztán átszállt a tekintetem Carlisle-ra és Esmére. Mindketten biztató mosollyal néztek rám. És végül… Edward.

Kihívóan nézett rám, mintha azt várná, hogy nem teszem meg. Mintha azt sugallta volna: úgy sem mered. Menj csak vissza a mamihoz.

- Rendben van – feleltem végül. – Megteszem.

Rosalie összecsapta a két tenyerét, mintha az évszázad üzletét kötötte volna meg. – Remek! Akkor holnaphoz egy hétre megtartjuk az eljegyzési partit, ahol Edward hivatalosan bemutathat az üzlettársainknak és a család barátainak. És egyúttal ott be is jelenthetitek, hogy június 7-én megtartjátok az esküvőt.

- Ilyen… ilyen hamar? – kérdeztem idegesen. Fuss Bella, amíg nem késő.

- Miért is várnánk, nem igaz? – mosolygott Rosalie.

Szóval megtörténik. Három hét múlva feleségül megyek Edward Cullenhez.

***

Hétfő délelőtt be kellett mennem Rosalie irodájába, hogy aláírjuk a szükséges papírokat. A hétvége során rengeteget gondolkoztam a döntésemen. Másra sem voltam képes. Úgy tűnt, Charlie rossz döntésnek tartja. Nem mondta ki, de igazából egy szót sem szólt és én láttam rajta, hogy mit gondol. Renée bezzeg teljesen máshogy gondolta. Mióta beleegyeztem, hogy hozzámegyek Edwardhoz, kirobbanó formában volt. Szombaton egész nap nem volt otthon, majd mikor este hazaérkezett, legalább húsz szatyor volt nála. Cipők, ruhák, és minden egyéb kiegészítő. Már azt tervezgette, hogy mit fogok viselni az eljegyzési partin.

Vasárnap este beléptem az apám dolgozószobájába, ahová bezárkózott szinte az egész hétvégére. Leültem vele szemben, de csak akkor nézett rám, mikor végre megszólaltam.

- Tudom, hogy szerinted rossz döntés – sóhajtottam.

- Nem értem, hogy miért dobnád el így a lehetőségeid, Bella – mondta. – A következő másfél évben hozzájuk fogsz tartozni. Utána pedig… nem törölheted majd csak ki úgy az egészet az életedből. Úgy fognak majd ismerni, mint Edward Cullen ex-felesége.

- Érted csinálom – mondtam halkan.

- Mondtam, hogy megoldom egyedül is – makacskodott az apám.

- Hát tudod mit? Nem úgy tűnt, hogy ez olyasvalami amiből könnyen ki tudnál mászni. És azt is figyelembe vettem, hogy most legalább másfél évig nem anya fogja irányítani az életemet. Mondj akármit, nekem ez nagy előrelépés. Minden rendben lesz.

- Csak nem akarom, hogy megbándd a döntéseidet, Bells.

Úgy döntöttem, ideje témát váltani. – Nem is említetted, hogy dolgoztál Cullenéknek.

- Már majdnem egy éve volt – vont vállat az apám. – Felújították a nyaralójukat. Leginkább csak Carlisle-lal találkoztam, néhányszor Esmével. Mindketten nagyon rendes emberek. Edwarddal csak pár percre futottam össze.

- Látod? Te is azt mondod, hogy rendes emberek. Szóval ne aggódj a döntésem miatt. – Azt már nem említettem, hogy Edward eddig nem volt valami szívmelengető. Vagyis Mr. Cullen – gondoltam epésen.

Így kerültem hát hétfő délelőtt Cullenék irodaépületébe. Egy titkárnő megkínált kávéval és teával, de én nem kértem semmit. Vajon tudja, hogy miért vagyok itt?

- Bella! – lépett be Rosalie. – Köszönöm, hogy eljöttél.

- Természetesen – bólintottam.

- Nos, akkor essünk is túl rajta – mondta. Követtem őt az irodájába. Az azonban nem volt üres, mikor beléptünk.

- Igazán megvárhattál volna odakint, Edward – korholta Rosalie.

- Neked is szokásod csak úgy besétálni az irodámba – felelte Edward, mire a húga a szemeit forgatta. Azután felém fordult.

- Foglalj helyet, Bella.

- Köszönöm. Mr. Cullen – biccentettem röviden Edward felé, aki eddig nem volt hajlandó észrevenni. A Rosalie székével szemben lévő két fotel egyikében ült. Én helyet foglaltam a másikban.

- Ms. Swan – köszöntött ő is biccentve. Gyorsan elkapta rólam a tekintetét, de egy pillanatra mintha úgy láttam volna, hogy valami mulattatja. Ilyen lesz a következő másfél év? Hozzám se szól majd?

- Szóval… jól meggondoltad, Bella? – kérdezte Rosalie. Némán bólintottam, miközben magamon éreztem Edward tekintetét. – Hát akkor vágjunk is bele.

Rosalie részletesen kifejtette minden kötelezettségemet a házasság idejére, de én alig tudtam figyelni. Miért bámul engem? Óh jesszusom, biztosan máris utálja a gondolatot, hogy velem kell majd élnie a következő tizennyolc hónapban. De végülis mit érdekel engem? Nem kell, hogy kedveljen. Én sem fogom kedvelni őt.

Robotként írtam alá a papírokat, majd figyeltem, ahogy Edward is odakanyarítja az aláírását. Innen már nincs visszaút.

Miután végeztünk, olyan gyorsan akartam kikerülni Edward fürkésző pillantása alól, amennyire csak lehetséges. Rosalie azonban újból hozzám fordult. – Taxival mész haza, Bella?

- Öhm… nem. A metró tökéletesen megfelel – feleltem azon tűnődve, hogy hová is akar kilyukadni.

- Szó sem lehet róla. Majd Edward és a sofőrje hazavisznek. Úgyis most van ebédszünete. Jól mondom, Edward?

Ő csak felsóhajtott, majd végül újra rám emelte a tekintetét. – Nos, Ms. Swan? Hazavihetem?

NEM. – Igazán hálás lennék – mondtam udvariasan. Elköszöntem Rosalie-tól, majd Edward és én beszálltunk a liftbe. Csak mi ketten…

- Ideje lenne összemelegednünk, nem gondolja, Ms. Swan? – kérdezte, miután a lift elindult lefelé.

- Mit javasol, Mr. Cullen? – néztem rá kihívóan. Hirtelen bátorságra kaptam.

- Mi lenne ha először elmondaná, hogy miért csinálja ezt? Mi késztet arra egy fiatal lányt, tele lehetőségekkel, hogy igent mondjon egy ilyen ajánlatra? – fürkészte az arcomat.

- Azt hittem tudja – feleltem.

- Nem kérdeztem a húgomat, hogy mit ajánlott fel a szerencsés kiválasztottnak – vont vállat. Nem válaszoltam, ugyanis megérkeztünk a földszintre.

Mikor kiléptünk az épületből, Edward odavezetett az egyik autóhoz és kinyitotta az ajtót. Egy pillanatig a szemébe néztem, miközben beültem a kocsiba. Valamiért kíváncsinak tűnt. Miután ő is beszállt a másik oldalon, a sofőrre nézett.

- A cím…

- 138 Reade Street – szakítottam félbe, feltételezve, hogy úgysem tudja a címemet. Amint elindultunk, újból felém fordult.

- Nos?

- Rengeteg pénzt – válaszoltam meg további kérdését. Gondoltam nincs értelme titkolózni. – Azt ajánlott fel a családja.

Először csalódottnak tűnt, de hamar rendezte a vonásait. – Nem tűnik olyan típusnak, akit ez ennyire érdekel.

- Nem tudja, milyen típus vagyok – néztem rá keserűen. Erre egy apró kacagást hallatott.

- Hát jó – mondta szinte nevetve. Mégis mit talál rajtam mindig olyan szórakoztatónak?

Egy ideig csendben utaztunk, én pedig belemerültem a gondolataimba. Őszinte voltam hozzá, mert azt hittem nem fog érdekelni a véleménye. De most mégis zavart, hogy valami pénzéhes nőszemélynek hihet. Persze technikailag tényleg a pénzért vállaltam el. De ha Charlie nem lenne bajban, a világ összes pénzéért sem mennék hozzá egy idegenhez. Soha. És nem hittem, hogy ettől önzetlen lennék vagy ilyesmi. Egyszerűen csak ő az apám, szeretem, ezért segítek neki.

Mikor megérkeztünk, Edward kinyitotta nekem az ajtót és a kezét nyújtotta felém. Fél pillanatig haboztam, majd tenyerem az övébe simult. Ez volt az első alkalom, hogy hozzáértem. Mármint igazából hozzáértem, nem úgy mint a tegnapi rideg kézfogásnál. Furcsa érzés kerített hatalmába még azután is, hogy elengedtem. A bőröm szinte viszketett, hogy újból megérinthesse őt.

- Köszönöm, hogy elhozott – mondtam. – Sőt, igazából azt is megköszönném, ha felhagynánk ezzel a nevetséges magázással.

Edward elmosolyodott. – Ahogy óhajtod, Bella.

- Köszönöm, Edward. – Most először én is elmosolyodtam.