1. fejezet

Hát, elérkezett is... :D Köszi, hogy írtatok a kis részlethez. Ne felejtsétek, hogy ez a történet csak annyiban más, hogy most Edward és Bella (meg a többi szereplő) neveit használtam fel, így sokkal könnyebb a dolog. :) Ez most csak a bemelegítő, de remélem tetszeni fog!
Abellana

(Bella)

Pontban délután 4 órakor léptem ki a szabadba. Ez a nap több szempontból is tökéletesnek bizonyult. Nem csak azért, mert éreztem a szikrázó májusi napsütés melegét a bőrömön. Ma végre letudtam az utolsó vizsgámat is, szabad vagyok a nyárra.

Mindezek ellenére tudtam, hogy hiányozni fog az egyetemi élet a következő három hónapban. Nem is nagyon volt másfajta életem. Persze azért voltak emberek az egyetemen, akikkel jól kijöttem. Angela, Jessica, Eric vagy épp Mike mindig kedvesek voltak velem. Én viszont nem igazán tudtam nyitni feléjük. Pedig kedveltem őket, igazán. Azt hiszem talán csak defektes vagyok. Sosem voltak igazi barátaim.

Egyke gyerekként nőttem fel itt Manhattanben, és azon szerencsések közé tartozom, akik semmiben nem szenvedtek hiányt. Az apám építész volt, és huszonöt évesen vette el az anyámat, aki akkor fejezte be a középiskolát, és mint oly sokan mások, New Yorkba jött szerencsét próbálni. Mivel az apám jómódú életet kínált, az anyám többé egy napot sem dolgozott. Mindössze pár hónapnyi felszolgálás egy Los Angeles-i büfében az ő életműve.

Nem álltam túl közel egyikükhöz sem, pedig tudom, hogy szeretnek. Annak ellenére, hogy érdekes módon mutatják ki. Az anyámtól akkor hallottam utoljára dicséretet, mikor kiskoromban aranyos szoknyácskákba öltöztetett. Manapság inkább a kritizálásban volt erős, de tudtam – vagy legalábbis bíztam benne – hogy csakis a legjobbat akarja nekem. Az apám viszont nem volt a szavak embere, azt az anyámra hagyta. De mindig megérezte, ha szomorú voltam, és ilyenkor mindig tartogatott számomra egy mosolyt.

Mikor eldöntöttem, hogy ügyvédnek akarok tanulni a Columbia Egyetemen, az apám biztatott és büszke volt rám. Az anyámat nem igazán nyűgözte le a dolog. Vagy legalábbis nem mutatta ki.

Késő délután volt már, mikor hazaértem. Egy három hálószobás lakásban éltünk Tribeca területén. Szerettem itt lakni. Renée jól vegyítette az otthon melegségét a luxussal, bár azt hiszem Charlie ezt mindig is túl nagystílűnek tartotta.

Nagy meglepetésemre az anyámat a konyhában találtam. Nem szokott gyakran főzni – és nincs is hozzá valami sok tehetsége. Ami még inkább megdöbbentő volt, hogy kicsattanó hangulatban találtam rá.

- Áh! Szervusz drágám! Hogy sikerült a vizsgád? – köszöntött.

- Jól – feleltem kurtán. – Mi ez a kitörő öröm?

Renée mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet, csak dudorászott tovább és kavargatott valamit.

- Anya! – szóltam megint, ezúttal hangosabban.

- Talán kell, hogy oka legyen a boldogságomnak? – kérdezte.

Sokszor láttam már Renée-t izgatottnak és vidámnak. A kritikus természete ellenére, mindig fellelkesült valami új és izgalmas dologtól. Az utóbbi hónapokban azonban egyszer sem vettem rajta ezt észre. Nem gondolkodtam rajta túl sokat, gondoltam talán csak újratölti magát. Talán most csak egyszerűen visszatért a jókedve.

- Gondolom nem – mondtam végül. Ebben a pillanatban hallottam, ahogy Charlie kilép a dolgozószobájából.

- Hát itthon vagy, Bells! Hogy sikerült az utolsó vizsgád? – érdeklődött mosolyogva.

- Azt hiszem egész jól. A lényeg, hogy most már szabad vagyok.

Az anyám ebben a pillanatban felkuncogott. – Nos, ma ünnepelünk! Fél óra múlva kész a vacsora, a kedvencedet készítettem Bella. Menj csak és pihenj le, te pedig nyiss ki egy üveg bort, Charlie.

Kikerekedett szemekkel bámultam az anyámra. Ünnepelünk? A kedvencemet készítette? Mindezt azért mert végeztem a vizsgáimmal? Ez egyáltalán nem rá vall. És sohasem szokott Bellának hívni. Charlie és én váltottunk egy gyanakvó pillantást, majd otthagytam őket és a szobámba mentem.

Ha már ő vette a fáradságot és vacsorát csinált, én egy kicsit rendbe raktam a szobát. Sóhajtva néztem körbe a helyiségben. Tetszett az ágytakaró. Tetszett a fal színe. Tetszettek a festmények, amiket az anyám a falra lógatott. De egyik sem én voltam. Tudtam, hogy az én szobám nem ilyen lenne, ha volna választási lehetőségem. Renée viszont a lakás minden zugát kontroll alatt tartotta. Alig vártam már, hogy saját lakásban éljek. Ahol minden olyan, amilyennek én szeretném. Még a gimnáziumban megfogadtam, hogy huszonegy éves koromra külön fogok költözni. Most, hogy a huszonegyedik születésnapom mindössze négy hónapnyira volt, ez nem tűnt túl valószínűnek.

Renée szerint a munka nálunk alacsonyabb rendű embereknek való. Mindig is utáltam ezt az eszmét. Azt hiszem az anyám az ő kis világában úgy hiszi, hogy mi a felső tízezerbe tartozunk. Én dolgozni akartam az egyetem mellett, hogy megengedhessek magamnak egy kis lakást, de ő az utamba állt. Tudtam, hogy ha ellenszegülnék, megtalálná a módját, hogy visszarántson magához. Valahogyan megakadályozná, hogy az apám kifizesse a tanulmányaimat.

Újból felsóhajtottam, tudván, hogy egyelőre bele kell nyugodnom a helyzetbe. Még tarts ki egy kicsit, Bella.

Kiléptem a szobámból, hogy csatlakozzak a szüleimhez az étkezőben. Egy ideig csendben ettük a lasagnét, a szobában csak az evőeszközök csörgését és a kintről beszűrődő zajokat lehetett hallani. Anyámból azonban így is áradt a vidámság. Egész végig az arcát fürkésztem, azon tűnődve, hogy mitől lehet ilyen hangulatban. Végül, miután már majdnem végeztünk az evéssel, kibújt a szög a zsákból.

- Jó hírem van számotokra – jelentette be Renée. – Nem igazán beszéltünk erről neked eddig Isabella, de az apádnak és nekem voltak némi pénzügyi gondjaink.

Hogy micsoda? Miféle pénzügyi gondok? Mégis mennyire súlyos? És miért nem tudtam erről eddig semmit? Charlie gyanakodva nézett fel Renée-re. Úgy tűnt ő sem tudja, hova akar kilyukadni az anyám.

- De ennek mostantól vége – folytatta.

- Miről beszélsz, Renée? – kérdezte apám. – Nagyon jól tudod, hogy…

- Hallottatok már Carlisle Cullenről? A cége befektetett az internet harmadik legnagyobb…

- Renée, a lényegre térnél, ha megkérlek? – szakította félbe Charlie. Az anyám egy fél pillanatig szúrós tekintettel meredt rá, majd visszatért a mosolya mikor rám nézett.

- Nos, sajnálatos dolog történt. Az egyik vetélytársuk elhatározta, hogy beszennyezi Carlisle fiának a nevét. Nevetséges, ha engem kérdeztek. Edward jóképű, fiatal és intelligens, az édesapja cégének pénzügyi igazgatója, és máris hatalmas a vagyona. Innen már semmi sem húzhatja őt le.

- Kilyukadunk ma még valahova? – tudakoltam unottan. Mi a fene közünk van nekünk ezekhez az emberekhez? Talán ennek örült az anyám annyira? Hogy a gazdagok botrányairól pletykálkodhat?

- Kérlek, hogy ne szakíts félbe Isabella! Szóval ez a férfi kiszivárogtatta a sajtónak, hogy Edwardnak mindenféle kétes ügyei vannak a nőkkel. Férjezett nőkkel, hivatásosokkal, ilyesmi. Carlisle persze állítja, hogy mindez nem igaz, de ez akkor is borzasztó ütés lenne a Cullenek hírnevének. Mivel a lánya, Rosalie foglalkozik a cég PR-ügyeivel, ő talált megoldást a gondjaikra. Bejelentették, hogy Edward már hónapok óta eljegyzésben áll egy nővel, akivel eddig titokban tartották a kapcsolatukat, és tagadták, hogy Edwardnak köze lenne bármilyen másik nőhöz. Így hát Rosalie le akar szerződtetni egy vitathatatlan erkölcsű lányt, hogy hozzámenjen a bátyjához.

Ekkor anyám olyan mosollyal bámult rám, mint egy kisgyerek az új ajándékaira karácsony reggel. – Mi van? – kérdeztem értetlenül.

- Ma beszéltem vele telefonon! Emlékeztek a barátnőmre, Maggie-re, ugye? A fia Cullenék sofőrje, és rajta keresztül megszerezte nekem Rosalie számát! Elmondtam neki, hogy nekem pont van egy tökéletesen megfelelő lányom erre a szerepre.

- Hogy mi van??? – kiáltottam fel.

- Elment az eszed, Renée? Ezt mégis hogyan képzeled? – Az apám dühösebbnek látszott, mint amilyennek eddig bármikor is láttam.

- Ugyan miért? Rengeteg tartozásod van, Charles! És hogyan akarod kifizetni Bella iskoláját ezentúl? Mostanában ránk járt a rúd, és ha én nem teszek valamit, mind mehetünk a híd alá!

- Cseppet sem ilyen rossz a helyzet! – ellenkezett Charlie kicsit szégyenkezve.

- Isabellának makulátlan a múltja – folytatta Renée. – Az Isten szerelmére, egy fiúja sem volt eddig! És tisztes családból származik.

- Te teljesen megőrültél? – keltem ki magamból. Forrt bennem a düh és nem tudtam, hogy mit csináljak vele. – Ez… ez olyan mintha el akarnál adni! Tuti, hogy ez illegális! Különben is, 20 éves vagyok, felnőtt nő! Nem ajánlhatsz fel ilyeneket az én nevemben!

- Ugyan drágám, nyugodj meg – legyintett Renée. – Mindössze másfél évre szólna az egész. Rosalie úgy gondolja, ennyi elhitetné az emberekkel, hogy a házasság igazi volt, ők pedig azt hinnék, hogy túl fiatalok voltatok még és ennek tulajdonítanák majd a válást. Mindeközben Cullenék kihúznának minket a bajból, és Edward fizetné a tanulmányaidat. Óh Isabella, gondolj bele! Micsoda körülmények között élhetnél abból, amit ez a házasság hozna neked!

- A lányunk élete nem eladó, Renée – morogta Charlie. – Egyedül is meg tudom oldani a gondjainkat.

- Nem így vettem észre, Charles – felelte epésen az anyám.

- Te egészen biztosan nem vagy magadnál, ha azt hiszed, hogy hajlandó vagyok hozzámenni valami idegenhez. A gazdagság a te álmod, anya. Nem az enyém – mondtam, majd eltoltam magam az asztaltól. – Valahogy elment az étvágyam.

Amint becsukódott mögöttem a szobám ajtaja, könnyek indultak útnak az arcomon. Hát ennyit érek az anyámnak? Csak egy pénzszerző lehetőség vagyok a számára? Eddig valahol legbelül mindig hittem benne, hogy szeret és csak óvni akar, de ezek után… semmiben sem voltam már biztos. Vagyis talán egy dologban. Soha, de soha nem fogok olyasvalakihez feleségül menni, akibe nem vagyok szerelmes.

Sohasem álmodoztam a mesebeli hercegről, mindössze reméltem, hogy egyszer találok valakit, akivel összhangban leszünk. Még csak megházasodni sem akartam. Csak boldog akartam lenni. Ez az egész kényszerházasság dolog… egyszerűen képtelenség. Nem a sötét középkorban élünk. El sem tudtam képzelni, hogy manapság ilyesmi történjen.

Az ágyon ültem és az ablakon kinézve szemléltem az embereket. Milyen szerencsések. Nekik megvan a saját életük, amit nem az anyjuk irányít.

Gondolataimból a kopogás hangja rántott ki, majd belépett az anyám. Hű, most már kopog is mielőtt belép? Hogy oda ne rohanjak. – Nagy lehetőség ez a családunknak, Isabella – mondta. – Borzasztó helyzetben vagyunk, úgyhogy ne légy ilyen önző. Rosalie meghívott minket ebédre holnap a Waldorf Astoriába, hogy a családjaink találkozhassanak, és hogy eldöntse, megfelelsz-e. Legalább találkozz velük. Ugye, hogy nem kérek sokat?

Egy pillanatig még a szemembe nézett, majd becsukta az ajtót maga után. Legszívesebben átdobtam volna valamit azon az ajtón, remélve, hogy átmegy rajta és fejen találja az anyámat. Hogyan képes ilyen megalázó helyzetbe hozni? Úgy hangzik, ez a Rosalie vagy kicsoda úgy akar engem felmérni mint mások a húst a piacon.

És ha ez még nem lenne elég sokkoló, semmit sem sejtettem a pénzügyi gondokról. Tudtam, hogy az apám sosem terhelne engem ilyesmivel, de meglepő, hogy Renée eddig nem dörgölte az orrom alá. Szegény Charlie… hogy került ilyen helyzetbe vajon? Talán az anyám fényűző életmódja vitt el mindent, amiért ő keményen megdolgozott? Vagy esetleg… az én tanulmányaim? Belegondolni is fájt, hogy apám problémáinak én lehetek az okozója.

Lassan besötétedett idekint. Semmi mást nem akartam, csak venni egy forró zuhanyt és kialudni magam, remélve, hogy reggel már minden jobb lesz. A fürdőszobában vagy fél óráig álltam a kellemes vízsugár alatt, várva, hogy ellazítsa az izmaimat. De nem tudtam megnyugodni. Elvégre az anyám feleségül akar adni valami kétes hírű pasihoz. Ez nem normális helyzet.

Mikor bebújtam a vastag köntösömbe és a szobám felé indultam, észrevettem, hogy Charlie dolgozószobájából még mindig fény árad. Bekopogtam hozzá, majd bedugtam a fejem az ajtón. – Nem zavarlak? – kérdeztem halkan.

- Dehogy, Bells. Gyere csak be – vetett rám szomorú mosolyt Charlie.

- Nem tudtam, hogy ekkora a baj. Talán ha az egyetem nem került volna…

- Bella! – szakított félbe az apám. – Te a legjobbat érdemelted és azt is kaptad. Nehogy magadat hibáztasd ezért. Meg tudom oldani, komolyan mondtam. Fogalmam sincs, hogy mit képzelhetett az anyád. De nem fogom hagyni, hogy ilyesmibe kényszerítsen téged.

Nem tudtam tovább a szemébe nézni, így hát elkaptam a tekintetem és a köntösöm csomóját kezdtem el bámulni. Hirtelen megéreztem, ahogy az apám a vállamra teszi a kezét. – Te se hagyd neki, Bells. Úgy éld az életed, ahogyan neked tetszik.

- Egyszer régen ez volt a terv – suttogtam. A következő szavaim már hangosabbak voltak. – Tényleg olyan sok az adósságod?

- Ne aggódj emiatt – próbált rám mosolyogni Charlie, de láttam a szemén, hogy nagyon is gondterhelt. – Ha valami nagy baj lenne, már előbb megtudtad volna. Rendben leszünk, ígérem. Most inkább aludd ki magad.

- Rendben. – Sóhajtva felálltam, de mikor kinyitottam az ajtót, újból meghallottam az apám hangját.

- Bells… ne aggódj a holnapi ebéd miatt. Csak azért mert ő ezt akarja, neked nem kell elmenned, ha nem akarod. Rendben?

Sikerült kipréselnem magamból egy gyenge mosolyt és bólintottam. Miután visszaértem a szobámba és átöltöztem a pizsamámba, rögtön ágyba bújtam. Arra számítottam, hogy az elmúlt hetek áttanult éjszakái miatt most gyorsan jön majd álom a szememre, de nem így volt. Csak az apám gondterhelt arcát láttam magam előtt, miközben hallottam Renée hangját visszhangozni a fejemben. Ne légy önző.

Az elmúlt húsz év alatt mindent megadott nekem az apám. Nem ezt érdemelte az élettől. Néha mesélt arról, hogy milyen volt az anyám azelőtt. Kalandos és életvidám, és mindig olyan bolondos. Ezért szeretett belé Charlie. Azt hiszem ezek még mindig megvoltak valahol Renée-ben. De valamikor többre kezdett vágyakozni.

Összefoglalva ezt a szürreális helyzetet arra jutottam, hogy az apám nagyon nagy bajban van, és szerintem még ő sem tudja, hogyan találjon megoldást, akármennyire is az ellenkezőjét bizonygatja. Tényleg annyi mindent feláldoznék ezzel? Nem mintha lenne társasági életem, vagy ilyesmi. Ráadásul megszabadulnék az anyámtól. És még az sem biztos, hogy megfelelek majd Cullenéknek. Abból nem lehet baj, ha elmegyek az ebédre.

Ekkor jutott csak eszembe valami. Felültem az ágyban és magamhoz vettem a laptopomat. Nem tudom, hogy mennyi mindent találhatok Edward Cullenről, elvégre mégsem egy szupersztár. De ha tényleg álházasságot kell kötnie a hírneve miatt, csak találok róla valamit…

Így is volt. A Wikipédia nem sokat írt róla. Neves, gazdag családba született, a Yale-en tanult, majd ő lett az apja cégének pénzügyi igazgatója, most huszonöt éves, blablabla. Valószínűleg nemrég frissítették a „magánélete” részt, ugyanis ott állt feketén-fehéren, hogy menyasszonya van, akit még nem mutatott be a publikumnak.

És volt ott még valami. Mikor az anyám azt állította, hogy Edward Cullen jóképű, egyáltalán nem túlzott. Sőt, még finoman fogalmazott. Világos haja volt, ami a szikrázó napsütésben akár bronzosnak is tűnhetett. Jesszusom Bella, komolyan azon gondolkodsz, hogyan nézhet ki a haja a napsütésben? A legtöbb képen borostás volt. Hmm. El kellett ismernem, hogy halálosan szívdöglesztő volt. Ennek sikerült elfeledtetnie velem pár percre, hogy milyen képtelen helyzetben is vagyok, de végül eszembe jutott, hogy ehhez a férfihoz akar hozzáadni az anyám. Dühösen csuktam össze a laptopot és visszafeküdtem az ágyba.

Ugyanott lyukadtam ki, ahol a kis kutatásom előtt is. Mi van, ha ezzel meglesz a saját életem és Charlie-nak is tudok segíteni? Holnap elmegyek az ebédre és megítélem magamnak Cullenéket. De tudtam, hogy igazából már megvan a válaszom.