33. fejezet

Sziasztok!
Nem sok mondanivalóm van, csak annyi, hogy köszönöm annak a pár embernek aki írt, és nagyon kíváncsian várom, hogy mit gondoltok erről a részről.
Abellana

(Bella)

- Ideges vagy? – kérdezte Edward, miközben ujjai gyöngéden ráfonódtak az enyéimre.

- Nem – vontam meg a vállam.

- Csak mert nem baj, ha az vagy – folytatta. – Én is az vagyok. Az égvilágon semmi kedvem találkozni Rosalie-val.

- Edward! Mondom, hogy jól vagyok – csattantam fel. Láttam rajta, hogy meglepte a kitörésem, és legbelül én is éreztem magamon, hogy ez túl sok volt. – Bocsáss meg. Azt hiszem tényleg kicsit ideges vagyok. Nekem sincs kedvem a húgoddal találkozni.

Éppen a liftben álldogáltunk, ami felfelé tartott Esme és Carlisle lakásához, ahol éppen a szokásos családi vacsorájuk zajlott – először azóta, hogy mind összegyűltünk nálunk és kiderültek Edward és Rosalie titkai.

Mikor néhány napja eldöntöttem, hogy inkább élek Edwarddal, mint nélküle, könnyű volt visszamenni hozzá. De amint visszatértünk a normális kerékvágásba, újra meg újra felbugyborékolt bennem a harag amiatt, amit velem tett. Ő persze még a szokásosnál is figyelmesebb lett azóta, amitől néha már úgy éreztem, fuldoklom. Ingerült voltam és tele dühvel, miközben tehetetlenül figyeltem, ahogy szépen lassan visszacsúszik az életem a káoszba.

Esme végtelenül boldog, de kissé bizonytalan mosollyal nyitott ajtót, mintha bármelyik pillanatban történhetne valami, ami letörli az arcáról. Beléptünk az otthonukba, és én megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor megláttam, hogy Rosalie és Emmett magukkal hozták a fiukat. Ez azt jelentette, hogy mindannyian körülötte fognak legyeskedni, és kisebb lesz rajtunk a nyomás.

- Figyelem, emberek! – csapta össze a kezét Esme. – Most, hogy mindenki megérkezett, asztalhoz ülhetünk.

Carlisle, Rosalie és Emmett, akik eddig a szőnyegen játszottak Brady-vel, most felálltak. Carlisle halkan, de szeretetteljesen zárt minket a karjaiba, míg Emmett a tőle megszokott fojtogató ölelést alkalmazta rajtunk. Rosalie ezzel szemben hűvös maradt, mint mindig – tőle csak egy apró bólintásra futotta.

Néhány perc múlva mind elrendeződtünk az asztal körül és Esme feltálalta a vacsorát. Pár pillanatig kínos csend telepedett közénk, míg végül az ő meleg és jóságos hangja meg nem repesztette a jeget. – Nos, meséljetek! Bella, mi újság az egyetemen? – érdeklődött.

- Semmi túlzottan érdekes – feleltem halkan. Hacsak a kíváncsi pillantások és összesúgások a többi diáktól nem számítanak annak.

- Készülsz már a Harvardra? – vette át a szót Carlisle.

- Igen – bólintottam. – Habár valószínű, hogy be sem kerülök majd. Elképzelhetetlen mennyiségű nálam sokkal érdekesebb és színesebb egyéniség jelentkezik oda, hiszen a világ legjobb egyeteme. Nem tudom, mivel tűnhetnék ki.

- Ó édesem, hiszen neked ragyogó eszed van – vitatkozott Esme. – A Harvard egy nagyon ígéretes fiatal nőt nyerne, ha felvennének téged.

- Így van – helyeselt Carlisle. – És akárhol is folytatod a tanulmányaidat, mi nagyon büszkék leszünk rád.

Elpirultam a váratlan „szülői” dicséretektől, és közben éreztem Edward bátorító szorítását a kezemen.

- A jótékonyságban való részvétel nagyon jól mutat a jelentkezési lapon – szólt Rosalie gyakorlatiasan. Ez volt az első alkalom, hogy bármelyikünket is szóra méltatta a nagy veszekedés óta. – Csináltál már valami hasonlót?

Megráztam a fejem. – Gondolkodtam már rajta, de azt sem tudom, mivel és hogyan kezdjem.

- Hát… ha kitaláltad, mi érdekel, csak szólj – folytatta. – Amennyi jótékonysági szervezettel kapcsolatban álltunk az évek során, minden területen akad egy-két ismerősünk. Beajánlhatlak valahova.

- Ez kedves tőled – ismertem el. – Köszönöm.

- Kedves? – horkantott fel Edward. – Sokkal inkább tartozik ennyivel.

- Ed, ne csináld már… - tiltakozott Emmett.

- Ne, hagyd csak – mondta Rose. – Igaza van. És ne is kerülgessük tovább a forró kását. Bocsánatkéréssel tartozom nektek. Mindkettőtöknek. Egyikőtökkel szemben sem volt fair, hogy én árultam el Edward titkát. Bella megérdemelte volna, hogy Edwardtól tudja meg. Amikor pedig megszerveztem, hogy ő legyen a felesége, azt hittem, jót teszek mindenkinek. Pedig nem volt jogom dönteni az életetekről. Szóval… sajnálom.

Nagy levegőt vettem, aztán sóhajtottam. Az elmúlt hetek alatt főként Edwardra haragudtam, de Rosalie közbenjárása a házasságunk ügyében szintén feldühített. Viszont tudtam, hogy habár a maga sajátos módján intézett mindent, nem akart nekünk rosszat. Így hát most csak bólintottam.

- Én megbocsátok – mondtam.

Mellettem Edward viszont megfeszült és haraggal teli tekintettel nézett szembe a húgával.

- Ugyan már, Edward – kérlelte Rosalie, tőle szokatlanul gyengéd hangon. – Nem haragudhatsz rám örökké. Na és nem mintha te olyan ártatlan lennél. Elárultad a családunkat, talán nem emlékszel?

- Rose, kérlek – szólt közbe Esme. – Ezt már megbeszéltük Edwarddal. Bocsánatot kért.

- De tőlem nem! – kiáltott fel Rosalie. – Néha szerettek úgy tenni, mintha én csak egy rideg, érzelemmentes valaki lennék, akinek csak az üzlet fontos. Én csak meg akartalak védeni titeket!

- Szívem, a világért sem gondoljuk ezt rólad – felelte Esme. – Tisztában vagyunk vele, hogy mennyi mindent tettél mindannyiunkért, és nagyon hálásak vagyunk.

Rosalie most a bátyjára nézett, örökké megfontolt arckifejezése kezdett szétcsúszni, könnyek jelentek meg a szemében. – Tudom, hogy anélkül hoztam Bellát az életedbe, hogy belegondoltam volna, vajon ő is tényleg ezt akarná-e. De tényleg olyan rosszat cselekedtem volna? Hiszen együtt vagytok, szerelmesek vagytok. Lehet, hogy ha nem teszem meg amit tettem, ez most nem így lenne.

- Vagy az is lehet, hogy ha nem teszed meg, akkor most normális kapcsolatom lenne Bellával és talán nem kellett volna szenvednie a sok a hazugság miatt! – replikázott Edward.

Átnyúltam az asztal alatt és megszorítottam a kezét. – Ami történt, megtörtént és nincs értelme azon rágódni, hogy mi lehetett volna – mondtam határozottan. – Én megbocsátottam a húgodnak, Edward, akárcsak neked. Neked is meg kéne próbálnod.

Edwardnak azonban ez láthatóan nem ment könnyen. És tudtam, hogy miért. Az ő logikája szerint Rosalie hibája, hogy eltávolodtunk egymástól. Pedig ha valamihez, hát ehhez tényleg semmi köze Rose-nak.

- Akárhogy is… - kezdte Rosalie, újra összeszedve magát. – Van egy megoldásom, ha az elmúlt hetek történéseit, sőt, ha az elmúlt év történéseit mind magatok mögött szeretnétek hagyni. Lezárhatjuk az egészet, a nyilvánosság kerek sztorit kapna.

- Mire gondolsz? – kérdezte aggódva Esme.

- Nos, a legtöbb országos tévécsatorna interjút akar Edwardtól és Bellától. Ölni tudnának érte. Ők megcsinálnák az interjút, két napig róluk fognak beszélni a tévében és az interneten, aztán már senkit sem fog érdekelni ez az úgynevezett botrány – magyarázta.

- De hát nem teregethetik csak úgy ki az életüket – vetette fel Carlisle.

- Nem is kell – felelte Rosalie. – Vannak részletek, amik csak a családunkra tartoznak. De azt elmondhatnák, hogy a családunk védelme érdekében feleséget kerestünk Edwardnak, aztán egymásba szerettek és kész. Az emberek odavannak egy jó szerelmes sztoriért. Imádni fogják.

- Legyen – vágtam rá azonnal. A hányinger kerülgetett a gondolattól, hogy országos tévében szerepeljek, de tudtam, hogy ez a jó megoldás. Csakis így kezdhetünk tiszta lappal.

- Bella! – ellenkezett Edward. – Nem kéne ezt alaposabban végiggondolnunk?

- Le akarom végre zárni ezt az egészet – néztem rá kérlelő arccal. – Rose-nak igaza van, ez a biztos mód.

Edwardon látszott, hogy annyi kedve van interjút adni, mint egy foghúzáshoz, de végül bólintott. – Ha ezt akarod, akkor megteszem – mondta.

- Igen, ezt akarom. – Amit nem mondtam ki, hogy úgy éreztem Edward tartozik nekem ennyivel.

***

Másnap reggel Rosalie felhívott minket és közölte, hogy holnap felvesszük az interjút az ABC stúdiójában. Őszintén szólva rettegtem az egésztől, de bármit megadtam volna, hogy visszakapjam az életemet. Vagy legalább egy részét.

Mikor aznap elmeséltem ezt az egyetemen a barátaimnak, ők fellelkesültek.

- Ez tök király! – kiáltott fel Eric. – El sem hiszem, hogy holnap bekapcsolom a tévémet és ott leszel te.

- Csak jövő héten adják le az interjút – magyaráztam. Addig meg folyamatosan promózzák majd.

- Tudod már, hogy mit fogsz felvenni? – faggatott Jessica.

- Nem tudom, ruhát?

- Jaj, Bella – forgatta a szemeit. – Ez olyan, mint mikor egy vádlott eskü elé áll. Ha akár a legkisebb dolog is kitűnik, bűnösnek hisznek. Viselj kéket, az visszafogott és abszolút a te színed. De legyen egyszerű, és ne nagyon viselj ékszereket. Hadd lássák, hogy te ugyanaz a szerény, kedves lány vagy, mint azelőtt.

Leesett az állam. Minderre nem is gondoltam. Jessica akár stylist is lehetne.

- Jól meggondoltad? – kérdezte Angela. Elmosolyodtam. A legjobb barátnőm biztos akart lenni abban, hogy tényleg ezt látom a legjobb döntésnek.

- Nagyon is – bólintottam határozottan.

- Hát, akkor jó – felelte. – Holnap végre lezárhatod az életednek ezt a zűrzavaros szakaszát.

***

Mivel – nyilvánvalóan – még sosem adtam interjút, pláne nem egy olyan műsornak, amit milliók néznek, fogalmam sem volt, hogy mire számítsak. De az igazat megvallva, az idegességemen kívül nem volt semmi baj. Természetesen Rosalie, mint a család sajtóügyeit intéző személy jelen volt, Esme, Alice és Jasper pedig eljöttek minket támogatni. Rose olyan jól kitanított minket, hogy még a rázósabb kérdéseket is könnyen vettük. Már csak azt vártam, hogy lemenjen végre a tévében is, és az emberek megkapják a sztorijukat, hogy aztán békén hagyhassanak minket.

Miután véget ért az egész, Esme elment dolgozni, Alice és Jasper pedig további előkészületeket terveztek a ma esti házibulijukra, ahova természetesen mi is készültünk elmenni. Így hát ott maradtunk hármasban, és miközben lefelé tartottunk a felhőkarcoló liftjében, Rosalie felhozott egy kényes témát.

- Tudjátok… elég sokat gondolkodtam azon az elmúlt hetekben, hogy honnan is tudta meg Jacob Black az egész történetet – kezdte.

Edward és én mindketten megfeszültünk. Ő azért, mert nem szerette, ha emlékeztetik az egész újságcikkre és annak a következményeire. Én azért, mert Rosalie-hoz hasonlóan szintén sokat gondolkodtam rajta.

- Mindenkit számításba vettem – folytatta. – De végülis egy ember van, aki a legvalószínűbbnek tűnik.

- Az anyám – mondtam ki helyette. Nem akartam tőle hallani, az még jobban fájt volna.

Rose felsóhajtott. – Igen, én is erre jutottam.

- Nem hiszem el, hogy Renée képes még messziről is ártani neked – morogta Edward.

- Én viszont nagyon is elhiszem – feleltem. – De menjen csak le ez az interjú, akkor majd meglátja, hogy hiába fáradozott.

Kiléptünk a liftből és Edward előrement, én pedig követtem volna, ha a húga nem ragadja meg a karomat, hogy visszahúzzon.

- Ezért csináltad? – kérdezte. – Hogy Renée láthassa, hogy nem sikerült mindent elrontania?

- Nem tök mindegy? – vontam vállat. – Megcsináltam, neked csak ez számít.

- Ne mondd ezt – mondta kissé megbántva.

- Az igazság fáj, Rosalie. Én már csak tudom.

***

Amint aznap este beléptünk Alice és Jasper lakásába, elöntött a megkönnyebbülés. Úgy éreztem megbolondulok, ha nem kapcsolódhatok ki egy kicsit. Tavaly ilyenkor az volt a legnagyobb gondom, hogy a vizsgáimra készüljek. Talán tájékoztatnom kéne a diáktársaimat, hogy ők is kevesebbet fognak idegeskedni a vizsgák miatt, ha hagyják, hogy a sajtó szétszedje a botrányos házasságukat.

Egy perce sem voltunk még ott, mikor Alice megfogta a kezem és arrébb húzott. A lakás már tele volt emberekkel és szólt a zene, így egy csendesebb kis sarokban nyomott italt a kezembe.

- Na, mi újság? – kérdezte, én pedig értetlenül bámultam rá. – Kettőtök között.

- Óh. Semmi – vontam meg a vállam. – Miért?

- Látszik, hogy nem bocsátottál meg neki teljesen. Ami persze érthető, csak… ez kívülről olyan köztes állapotnak látszik. Nem éppen egy egészséges kapcsolat alapja – magyarázta.

Felsóhajtottam. – Néha tényleg úgy érzem, hogy még mindig dühös vagyok rá. Aztán a következő pillanatban meg már nem is érdekel az egész. Úgy érzem, megragadtam. Sehova sem bírok mozdulni. Ha nincs mellettem Edward, hiányzik. Ha mellettem van, csak irritál.

Magamat is megleptem kimondott vallomásommal, és félve néztem fel Alice-re.

- Ez nem túl jó, igaz? – kérdeztem komoran.

Alice szomorú tekintettel megsimogatta a karom, majd erőt vett magán és visszavarázsolta ragyogó mosolyát. – Ma nem búsulunk semmi miatt, helyette bulizunk. Döntsd magadba azt a cuccot, aztán gyere táncolni.

Hallgattam rá, engedelmesen megittam a kezembe nyomott koktélt, aztán hagytam, hogy magával húzzon táncolni. Próbáltam kizárni a fejemből minden más gondolatot, úgyhogy csak a zene lüktetésére figyeltem és azokra a poharakra, amik közben a kezembe kerültek. Miután meguntam a táncot, csatlakoztam Jasperék néhány barátjához, akik sörpongot játszottak.

Már vagy fél órája játszottam velük, mikor egy kéz simult a vállamra. Hátrafordultam és lelkesen ráköszöntem Edwardra. – Hellóóó, bébi – kiáltottam lassan pörgő nyelvvel.

- Szervusz, édes – felelte nevetve. – Minden oké? Nem kell enned valamit?

- Deeeehogyis, tök jól vagyok – legyintettem.

- Kicsit sokat ittál – vitatkozott.

- Jaaaaaj, nagypapa – forgattam a szemeimet. – Te talán még sosem buliztál? Felnőtt vagyok, annyit iszok, amennyi jól esik!

Edward mélyet sóhajtott. – Ahogy gondolod. Visszamegyek Jasperhez, ha kell valami, megtalálsz.

- Jajaja, nyugi már – vetettem oda, majd felugrottam örömömben, mikor betaláltam az ellenfélnek.

Miután győztem, még egy kört játszottunk, azután visszamentem táncolni. Viszont alig tudtam kiélvezni, ahogyan teljesen egybeolvadok a ritmussal, ugyanis nem sokkal később megint felbukkant Edward. – Menjünk, Bella. Lassan vége a partinak.

- Neeeeeeem – tiltakoztam. – Bella baba nem akar még menni.

- Pedig deee, Bella babát haza kell vinni, mielőtt még egy jó kis gyomormosáson köt ki – felelte.

Alig volt időm elköszönni Alice-től és Jaspertől, annyira sietett kirángatni engem Edward. – Muszáj mindent elrontanod? – morogtam mérgesen. Nem volt kedvem még menni, most mégis idekinn álltam az utcán, várva, hogy Edward taxit fogjon.

- Ezt el se kezdjük – dünnyögte.

- Miért ne? – feszegettem a témát.

- Azért, drága egyetlenem, mert kibaszottul nem vagy magadnál – felelte dühösen. – Tudtam, hogy az lett volna a kötelességem, hogy figyeljelek és vigyázzak rád, de nem bírtam megmaradni melletted! Istenem, ha tudnád, milyen idegesítő vagy most!

- Én vagyok idegesítő? – üvöltöttem az arcába. – Te nem hagyod, hogy élvezzem a bulit!

Ekkor begördült a taxi és Edward kitárta az ajtaját. – Nem fogok veled vitatkozni ilyen állapotban. Hazamegyünk szépen és iszol egy kis kávét, vagy lefekszel, vagy akármi. Szállj be a taxiba!

- Ez nem az 50-es évek, Edward! Nem parancsolgathatsz a kis feleségednek – gúnyolódtam, miközben betuszkolt az autóba. Ő szóra sem méltatta a mondanivalóm, sőt, egész hazaúton nem szólt hozzám. Én nem bántam.

Mikor beléptünk a lakásunkba, botladozva próbáltam leszedni magamról a cipőt. Sajnos a veszekedés Edwarddal kijózanított, csak a részegség kellemetlen tünetei maradtak meg: a keserűség, az egyensúly hiánya és a szédülés.

Edward leültetett a konyhapult mellé, miközben főzött nekem egy kávét. Megittam, pedig még mindig haragudtam rá és semmi kedvem nem volt engedelmeskedni neki.

- Miért csinálod ezt? – kérdezte olyan halkan, hogy alig hallottam meg. – Mondd meg, mit tegyek még azért, hogy megbocsáss? Esküszöm, lehozom az égről a csillagokat, ha az kell neked, de ne legyél velem mindig ilyen ingerült.

- Azt hiszed direkt csinálom?

- Igen, Bella. Azt hiszem.

- Én próbálok neked megbocsátani, Edward! – kiabáltam. – Ne tegyél már úgy, mintha te lennél itt az áldozat.

- Egyáltalán nem teszek úgy! De hiába teperek itt kettőnkért, ha te nem adsz nekem esélyt – emelte fel a hangját ő is.

- Jaj, hagyj már ezzel – feleltem ingerülten. – Megmondtam, hogy megbocsátok és veled akarok lenni, nem?

- És mégis… - tárta szét a karját. – Le sem feküdtél velem, amióta visszajöttél.

- Ó, szóval ez a bajod?

- Nem – túrt a hajába idegesen. – Csak ez is azt mutatja, hogy valami nincsen rendben.

Majd felforrtam a dühtől. Ha ezt akarja, hát legyen. Két kezem közé vettem az arcát és erőszakosan magamhoz húztam. Nyelvem rögtön betolakodott a szájába. Edward mintha egy pillanatig hezitált volna, de aztán a derekamnál fogva szorosan magához húzott és ugyanolyan szenvedéllyel és haraggal viszonozta a csókot, harapásokkal fűszerezve.

Hirtelen a fenekembe markolva felkapott, és a hálóba cipelt, egyszer sem szakítva meg a csókot. Mikor belépett velem a szobába, ledobott az ágyra és rögtön fölém kerekedett. Csak egy combközépig érő ruha volt rajtam, így hát mikor Edward a ruha alá nyúlva a combjaimba markolt és még közelebb vont magához, megéreztem lüktető vágyát a nadrágján keresztül és kellemesen beleborzongott az egész gerincem. Az igazság az, hogy haragudhattam rá akármennyire, a testi vágyaim nem múltak el. Sőt, hetekig tartó megtartóztatás után türelmetlenül nyúltam az övéhez, hogy minél hamarabb eltűnjön róla a nadrág. A térdéig sikerült róla lerángatnom, mikor ő hirtelen széttépte a bugyimat.

Egy pillanat múlva megéreztem, ahogy ujjai ellenőrzik, hogy készen állok-e. Egyáltalán nem kellett emiatt aggódnia, megőrültem a vágytól. Ezzel most már nyilván ő is tisztában volt, ugyanis a következő pillanatban egy határozott lökéssel elmerült bennem. Meglepődtem azon az állatias morgáson, ami elhagyta az ajkaimat.

Én a hátamon feküdtem, Edward pedig előttem térdelt, kezeivel a combjaimba markolt és így húzott még jobban magára, amitől még mélyebbre került bennem. Gyors volt és nem finomkodott, mégis egyre többet akartam és hamarosan már a csípőm válaszolt minden egyes lökésre. Edward is észrevette, hogy még többre vágyom és váratlanul megfordított – most ő feküdt a hátán, én pedig lovagló ülésben rajta.

Nem vesztegettem az időt, vadul kezdtem el mozogni rajta, miközben ő megragadta a csípőmet és hangos morgással adta a tudtomra, hogy nagyon is élvezi a ténykedésem. A pólója alá nyúlva végigfutattam körmeimet a mellkasán és a fejemet hátravetve mozogtam fel és le. A szobában az izzadság és a szex illata keveredett, nem hallottunk mást, csak az egymásból előtörő szenvedélyes hangokat.

Néhány perc után kezdtem szétcsúszni, kétségbeesetten kergettem a gyönyört. Ekkor Edward újra megfordított, hogy én legyek alul ő pedig a fejem mellett megtámaszkodott a könyökével és eszeveszett tempóba kezdett. Minden egyes lökésnél meg kellett kapaszkodnom a takaróban, hogy egy helyben maradjak.

- Istenem, Edward, ez az – nyögtem sóvárogva. Egyszerűen nem bírtam elviselni a bennem növekvő gyönyör érzését, elfordítottam a fejem és beleharaptam a karjába. Nem panaszkodott, helyette egyik keze belemarkolt a hajamba és hátradöntötte a fejemet, hogy még inkább hozzáférjen a nyakamhoz, amit eddig szívogatott. Teljesen bevadított ezzel, na meg azzal is, ahogyan éreztem a lüktetését magamban.

- Kérlek, kérlek, kérlek… - rimánkodtam motyogva, azt sem tudtam kinek, csak a kielégülést akartam végre itt és most.

Néhány pillanat múlva, mintha mindenem görcsbe állt volna, ajkaimról állatias sikoly szállt föl, a gyönyör pedig véget nem érő hullámokban rázta meg a testem. Fél másodperc sem telt bele, és megéreztem azt is, ahogyan Edward belém élvez és vad nyögésektől kísérve rám omlik.

Egy perc múlva legördült rólam, én pedig amint magamhoz tértem, felálltam és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Megtámaszkodtam a tükör előtt és farkasszemet néztem magammal. A sminkem el volt maszatolva, az arcom kipirult az előbbi tevékenységtől.

Ezek nem mi vagyunk. Edward és én nem tépjük le egymásról a ruhát és nem hagyunk nyomokat egymáson. És legfőképp, soha nem fordult még elő, hogy nem csókoltuk meg egymást szeretkezés közben. Nem is bírtam tovább ezen gondolkodni, inkább levetettem a ruhám és beálltam a zuhany alá.

Mikor visszaértem a szobába, Edward már a pizsamaalsójában volt és éppen ágyba bújt. Bebújtam mellé és összegyűjtöttem a bátorságot, hogy beszéljek.

- Olyan hülyén viselkedtem – szólaltam meg végül. – Sajnálom, Edward.

Csak megrázta a fejét. – Nem, az én hibám – felelte síri hangon.

Nem akartam nekiállni azon vitatkozni, melyikünk hibája is, hiszen őszintén szólva mindketten elcsesztük ezt a mai estét. Inkább közelebb kúsztam mellé és aprócska csókot nyomtam az ajkaira. – Felejtsük el az egészet – javasoltam.

- Benne vagyok – villantott egy nem valami meggyőző halvány mosolyt, majd újra megcsókolt, hosszan és gyengéden. – Jó éjt, Bella.

- Jó éjt – feleltem halkan, majd befordultam a fal felé és vártam az álmot, amiről tudtam, hogy ma éjjel nem fog könnyen jönni.

32. fejezet

Sziasztok!
Megjöttem végre az új fejezettel. Minden véleményt nagyon jó olvasni, úgyhogy köszönöm azoknak, akik mindig írnak. :) Most pedig olvassatok és örüljetek, de azért még ne nagyon... ;)
Abellana

(Bella)

Még soha életemben nem voltam annyira dühös, mint amikor kiviharzottam a lakásból. Edward lakásából. A közös otthonunkból. Olyan volt, mint egy rémálom. A férfi, akivel az elmúlt majdnem egy évben megosztottam az életem, végig hazudott. Egyáltalán nem az volt a kapcsolatunk, aminek hittem. Edward sem az volt, akinek hittem. Az elmúlt napok semmiségnek tűntek ehhez képest. Az elmúlt fél órában dőlt csak össze igazán az egész világom.

Görcsösen szorongatta a mellkasomat a sírás, miközben arra gondoltam, hogy Edward már akkor tudott rólam mindent, mikor én még nem is ismertem őt. Titokban megfigyelt, aztán hagyta, hogy hiszékenyen hozzámenjek feleségül. És ha ez még nem volna elég, miatta tudott most mindenki az elrendezett házasságunkról. Miatta lettem közröhej tárgya.

Mikor kiléptem az épületből, azonnal taxiba ugrottam. Nem akartam, hogy bárki is felismerjen ebben a pillanatban. Mikor a sofőr megkérdezte, hogy hova megyek, elgondolkodtam. Van még bárkim is egyáltalán? Bárki, aki nem hagyott el vagy nem szúrt hátba? Bemondtam az egyetlen címet, ami eszembe jutott. Olyasvalakinek a címét, akinek én hazudtam végig.

***

Egy órával később Angelával és Bennel szemben ültem a nappalijukban. Elmondtam nekik minden kis részletet. A teljes igazságot. Ők pedig türelmesen végighallgattak, aztán hagyták, hogy kisírjam magamból a mai nap összes fájdalmát és döbbenetét.

Végül Angela magához húzott, Ben pedig egy forró bögrét nyomott a kezembe. – Bella, teljesen érthető, hogy miért nem mondtad el nekünk – mondta Angela. – Semmiképpen nem mondhattad volna el, hiszen te magad mondtad, hogy aláírtál egy titoktartási szerződést.

- De még így is… rettenetesen rossz volt hazudni a barátaimnak – feleltem. – Úgy éreztem, mintha emiatt nem is lenne igazi a barátságunk.

- Pedig nagyon is az – tiltakozott Angela. – Azt talán nem tudtam, hogy miért mentél hozzá Edwardhoz, de azt igen, hogy hogyan iszod a kávédat, vagy milyen vagy becsiccsentve, vagy hogyan viselkedsz egy vizsga előtt. Mikor megnézünk egy filmet együtt, előre tudom, hogy melyik poénon fogsz felnevetni. Mert a barátom vagy és ismerlek. És ugyanezeket a dolgokat te is tudod rólam. Úgyhogy nehogy még egyszer olyat mondj, hogy nem igazi a barátságunk.

Újabb könnycsepp szökött ki a szememből, de közben elmosolyodtam és visszaöleltem Angelát. – Túl jók vagytok hozzám – suttogtam.

- Hülyeség – legyintett Angela.

- Van egy ötletem – mondta Ben. – Gondolom amúgy sem szívesen mennél haza most Edwardhoz, úgyhogy maradj itt. Én holnap reggel elutazom munkaügyben, és Angie-re ráfér a társaság.

- Nem akarok gondot okozni – szabadkoztam.

- Ne kéresd már magad – forgatta a szemeit barátnőm. – Nem szeretek egyedül lenni, de ez a tökfej mindig elmegy távoli tájakat fotózni, engem meg itt hagy egyedül. Hadd legyen most az egyszer társaságom.

- Rendben – bólintottam. – Annyira köszönöm. Mindkettőtöknek.

- Szóra sem érdemes – mosolyodott el Angela.

Miután elmentem megmosni az arcom a sok sírás után, elővettem a mobilom a zsebemből. Nem törődtem a legutóbbi nem fogadott hívásokkal. Még a hívó nevére is fájt ránézni. Ehelyett lejjebb görgettem és úgy döntöttem, ideje visszahívni Charlie-t. Tudtam, hogy nem lenne szabad hagynom, hogy aggódjon miattam, de egészen eddig nem bírtam megtenni. Nagy levegőt vettem és felkészültem rá, hogy beszámoljak az elmúlt napokról az apámnak.

***

A telefonbeszélgetést még több sírás követte, de megnyugtatott a beszélgetés apámmal. Másnap reggel Ben elutazott, én pedig magamra maradtam Angelával. Szinte az egész napot végigbeszélgettük. Jól esett olyan valakivel lenni, aki megért és nem ítél el. Hogy kicsit elterelődjön a figyelmem, délután Ang berakott egy filmet. Egy óra se telt bele, és kopogás szakította félbe a vígjátékot, amit néztünk. Angela aggódó pillantást vetett rám, mielőtt fölállt, hogy kinyissa az ajtót, majd egy perc múlva Alice-t vezette be a nappaliba.

Amint megláttam őt, tudtam, hogy már nem haragszom rá. Persze dühített, hogy ő végig mindent tudott, de nem az ő dolga volt elmondani.

- Szia, Bella – vetett rám halvány mosolyt.

- Én, öhm… most magatokra hagylak titeket egy kicsit – mondta Angela, mielőtt kettesben hagyott minket a nappaliban.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdeztem.

Alice vállat vont. – Csak egy tipp volt – felelte. – Reménykedtem benne, hogy nem egy hotelbe mentél. Akkor sosem találtalak volna meg.

Csak bólintottam, aztán egy percig csöndbe burkolóztunk. Majd Alice újra megszólalt.

- Úgy sajnálom, Bella – kezdte halkan. – Úgy érzem szörnyű barátod voltam. Titkoltam előtted, amit tudtam.

Felsóhajtottam. – Tegnap nem kellett volna úgy bánnom veled – vallottam be. – Csak… Edward és Rosalie annyira feldühítettek. Tudom, hogy nem mondhattad el Alice. Edwardnak kellett volna elmondania.

- Ő is csak azért titkolózott előtted, mert félt attól, hogy hogyan reagálnál.

- Ne védd őt, Alice!

- Eszem ágában sincs – rázta meg a fejét. – Rosszul csinált szinte mindent, nem tagadom. De szeret téged. Nagyon is. És most rettentően szenved.

- És én talán kéjutazáson veszek részt éppen? – kérdeztem vissza. – Edward hátba szúrt engem! Minden amit eddig hittem róla, tegnap összeomlott. És tudod mi benne a legrosszabb? Hogy még ennek ellenére is… a legkisebb mértékben sem szeretem őt kevésbé.

Alice nagyot sóhajtva leült velem szemben és megfogta a kezem. – Hát persze, hogy nem. Ő maga ettől még nem változik semmit. Ugyanaz az ember, aki eddig.

- Nem – tiltakoztam. – Az az ember soha nem tette volna ezt velem. A kapcsolatom azzal az emberrel nem egy hazugságra épült.

- El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet most a te helyzetben lenni, Bella – kezdte Alice. – De vagy örökké dühös leszel emiatt, vagy megtalálod a módját, hogy megbocsáss. Csak ez a két lehetőség van, és neked kell eldöntened, hogy melyikkel jársz jobban.

Alice együttérző arcára néztem és elgondolkodtam, hogy vajon képes vagyok-e bármelyikre is. Nem tudom elképzelni, hogy évekig haragudjak Edwardra. De a megbocsátás még nehezebb feladatnak tűnt.

***

Napokig nem mentem vissza az egyetemre. A média elkezdett találgatni, hogy vajon mit hoz a jövő a házasságomnak. Egyesek biztosak voltak benne, hogy nem is vagyunk szerelmesek és most biztosan abbahagyjuk a színjátékot és különválunk. Mások azt tippelték, hogy csak azért is végigcsináljuk. Sok helyen úgy írtak rólunk, mint egy párról, akik a tettetés közben valóban egymásba szerettek. Tündérmesének adták elő az egészet. Úgy sejtettem, ez Rosalie műve. Gondolhattam volna, hogy előbb-utóbb ezt is a Cullen család javára fordítja valahogy. Ennek a sztorinak viszont legalább volt valóságalapja. Hiszen tényleg egymásba szerettünk.

Habár Alice szólt Cullenéknek, hogy szeretnék egyedül lenni és ne keressenek, így is naponta többször bukkant fel Edward neve a mobilom kijelzőjén. Egyszer sem vettem fel, pedig néha nagy volt a kísértés. Bennem volt ez a kettőség, hiszen haragudtam rá, de közben ő lett volna az egyetlen ember, aki meg tudott volna nyugtatni.

Mikor egyik nap Angela elrángatott bevásárolni, még aznap este távolról lekapott, pixeles fotókként láttam magam viszont. Így hát nem meglepő módon rettegtem attól, hogy mit fog hozni a visszatérésem az egyetemre. Végül egy héttel a botrány kirobbanása után pontosan ott voltam, ahol az egész elkezdődött számomra. A kávézóban ültem a közelebbi barátaimmal és nekik is elmondtam mindazt, amit Angelának. Újból rá kellett jönnöm, hogy ők igazi barátok. Megértőek és védelmezőek voltak velem, ennél többet pedig nem is kívánhattam volna.

Pár nappal később azon törtem a fejem, hogyan is legyen tovább. Nem akartam Angelát zavarni, pláne hogy Ben is hamarosan visszatér. A cuccaim közül szerencsére majdnem minden nálam volt, mivel azt Alice a beszélgetésünk utáni napon elhozta Jasper segítségével. Felajánlotta, hogy menjek hozzájuk, de attól tartottam, hogy oda bármikor beállíthat Edward.

Magamat is meglepve vettem észre, hogy zavart, amikor szépen lassan abbamaradtak a hívásai. Még önmagamnak is nehezen vallottam be, de hiányzott. Így hát kicsivel több, mint kéthétnyi hallgatás után felhívtam őt. Legalább ezer évnek érződött, amíg kicsöngött a telefon és közben többször is majdnem meggondoltam magam és letettem. De aztán…

- Bella – szólt bele hitetlenkedő hangja a telefonba.

- Edward – leheltem halkan. Úgy éreztem, mindjárt darabokra törik a szívem a hangjától.

- Istenem, Bella. Annyiszor elképzeltem, hogy mit fogok mondani, ha még egyszer az a szerencse ér, hogy szóba állsz velem – mondta. – De most egyik sem tűnik megfelelőnek.

Felsóhajtottam. – Igazából azt sem tudom, miért hívtalak – vallottam be.

- Tudom, hogy most utálsz – kezdte. – De hidd el, nem jobban, mint ahogy én utálom magam azért, amit veled tettem.

- Nem utállak – feleltem olyan halkan, hogy azt is csodálom, hogy meghallotta. Egy pillanatig azt is hittem, hogy nem hallotta, mert először csak csönd fogadott a vonal túlsó oldalán.

- Komolyan mondod? – kérdezte reménykedve.

- Persze, hogy nem utállak, Edward – mondtam. – Egyszerűen nem megy. Pedig próbáltam.

Edward halkan, humortalanul felnevetett. – El tudom érni valahogy, hogy adj még egy esélyt?

- Nem tudom – feleltem őszintén.

- Találkozz velem – kérlelt. – Tudok egy helyet, ahol békén fognak hagyni minket.

- Nem is tudom…

- Kérlek! Bármit megteszek, hogy megtartsalak, Bella – mondta.

Összeszorítottam a szemem. Dühös voltam rá, de még mennyire dühös. De a szívem tisztában volt vele, hogy Edward még mindig a világot jelenti nekem. Nem haragudhatok rá örökké, és ahogy Alice is megmondta, csak egy másik út volt: a megbocsátás. Ahhoz pedig, hogy megbocsássak, adnom kell egy esélyt Edwardnak.

- Rendben – mondtam végül. – Találkozzunk.

***

Másnap délelőtt beléptem abba a kávézóba, aminek a nevét Edward elküldte. Hátul volt egy kis körbekerített kert, ahova kiülhettek az emberek, és mivel április volt és kezdett beköszönteni a jó idő, nem csoda, hogy Edward itt várt rám.

Összeugrott a gyomrom, amint megláttam. Nyúzott volt és fáradt, de az én Edwardom. Belesajdult a szívem, ha csak belegondoltam, hogy mennyire szeretem.

- Nem tudtam, hogy tényleg eljössz-e – mondta, miközben felállva üdvözölt.

- Pedig most itt vagyok – vontam vállat. – Leülünk?

Edward bólintott és mindketten helyet foglaltunk, egymással szemben.

- Annyira hiányoztál – mondta halkan.

Apró sóhaj bukott ki belőlem. Bevalljam neki, hogy ő is mennyire hiányzott nekem? Hogy minden dühöm ellenére, még mindig elképzelhetetlennek tartom az életemet nélküle?

- Te is nekem – feleltem végül, mert nem láttam értelmét annak, hogy ne legyek teljesen őszinte.

- Alice mondta, hogy beszélt veled, de nem mondta, hogy hol – kezdte. – Valamelyik barátodnál voltál?

Bólintottam. – Ben elutazott, úgyhogy addig Angelával voltam.

- Ha szeretnéd… elmegyek egy hotelbe vagy valami, te pedig hazajöhetsz – mondta.

- Kösz az ajánlatot, Edward, de még azt sem tudom, hogy mihez kezdjek – feleltem.

Egy percig csak csendben ültünk, míg Edward újra meg nem szólalt, hangja ezúttal elkínzott volt.

- Az elmúlt két hét szinte csak rettegéssel telt – vallotta be halkan. – Attól, hogy elhagysz. Bele sem merek gondolni.

- Ennek a lehetősége is felmerült bennem – mondtam, Edward pedig úgy nézett ki, mintha éppen megpofoztam volna. – Nem tudom, hogy megtudok-e bocsátani. De nem akarlak elengedni sem.

- Elmondhatok egy történetet? – kérdezte hirtelen. – Egy történetet, ami segíthet jobban megérteni a cselekedeteimet.

Kíváncsian bólintottam. Ő pedig elkezdett mesélni.

- Két éve még… úgy érzem, csak egy fiú voltam, ahhoz képest aki ma vagyok. Aki miattad lettem. Jó életem volt, de tudtam, hogy legbelül magányos voltam. Minden fontosabb személy az életemben tartozott valakihez. Én viszont nem. Aztán egy napon Alice elhívott magukkal a folyópartra, a július 4-i ünnepségre. Össze akart hozni egy lánnyal. Én viszont rá sem hederítettem, mert… megláttam egy másik lányt.

Kis híján elállt a lélegzetem. Eszembe jutott valami, amit Alice mondott egyszer, mikor egy náluk rendezett bulin voltunk és Edward egy lánnyal beszélgetett. Megkérdeztem, honnan ismerik egymást, Alice pedig azt felelte, hogy randiztak egyszer. Azonban nem jött össze a dolog, mert aznap este Edwardot egy másik lány kezdte el érdekelni. Nekem pedig ebben a pillanatban került a helyére a kirakós. Akkor aggasztott, hogy Edward képes volt csak így lepattintani valakit egy másik lányért. Pedig Alice rólam beszélt. Én voltam az a lány.

- Véletlenül leöntött az italával – folytatta Edward. – Én meg szinte észre sem vettem, mert az a lány volt a leggyönyörűbb lény, akit egész életemben láttam. Ránéztem, és tudtam, hogy… ő az. Őrá van szükségem. Teljesen beleszerettem.

Éreztem, ahogy egy forró könnycsepp legurul az arcomon, de nem érdekelt.

- Aztán majdnem egy évre rá a húgom bejelentette, hogy el kell vennem valakit. És akkor az a lány újra besétált az életembe, és én megesküdtem, hogy soha többet nem engedem el őt. És ez a mai napig így van. Nem foglak elengedni, Bella. Harcolok érted, mert a legelső pillanattól kezdve te vagy életem szerelme.

Elszánt pillantása találkozott az én tekintetemmel, majd néhány pillanatnyi csend után folytatta.

- Tudom, hogy elárultalak. És ezt örökké bánni fogom. Azt is tudom, hogy nincs jogom még egy esélyt kérni tőled, de most mégis ezt teszem. Ezentúl nincsenek hazugságok és titkok. Mindent megteszek, hogy boldog légy ezután.

- Meg kell értened, hogy azok a dolgok amiket megtudtam tőletek azon a délutánon… kicsit sok volt ez így együtt.

- Tudom, Bella – felelte halkan.

- Csak még egy kis időt kérek – mondtam. – Hadd gondolkozzam el azokon a dolgokon, amiket ma mondtál.

Azon a bizonyos délutánon láttam Edwardon, hogy megrökönyödött, mikor megtudta, hogy Rosalie-nak köszönheti azt, hogy én lettem a felesége, mert egészen addig azt hitte, az élet akarta ezt így. De talán nem csupán Rose műve volt az egész. Nemet is mondhattam volna anyám ötletére, de abban a pillanatban, hogy rákerestem Edward Cullen nevére a laptopomon és először láttam meg a képét, tudtam, hogy igent fogok mondani a házasságra.

És most, ahogyan átnyúlt az asztal fölött és megfogta a kezem, ugyanígy tudtam, hogy megint az övé leszek.

- Gondold át a dolgokat – bólintott. – Aztán gyere vissza hozzám.

***

Aznap este vacsorát készítettem Angela konyhájában. Ő nem annyira szeretett főzni, én viszont szívesen fejeztem így ki a hálámat.

- Szóval… - kezdte, miközben éppen zöldségeket szeletelt. – Mikor fogod végre elmondani, hogy mi történt ma Edwarddal?

Felsóhajtottam. – Csak… beszélgettünk – vontam vállat.

- Oké, de mégis miről?

- Arról, hogy szeret és hogy mennyire sajnálja. És vissza akar kapni.

- Na és vissza fog kapni? – kérdezte.

- Tudod, csakis ez jár a fejemben, amióta eljöttem a kávézóból – mondtam. – Nem tudok távol maradni tőle. Iszonyatosan hiányzik. De nem vagyok biztos benne, hogy nem a megszokás miatt csinálom. Belekényelmesedtem a közös életünkbe.

Angela felsóhajtott. – Mikor két ember ennyire szereti egymást, akkor nem kényelemből vannak együtt. Minden alkalommal, mikor együtt látlak titeket… nem is lehetne egyértelműbb, hogy ti egymáshoz tartoztok. Ha pedig most nem adsz neki egy esélyt, egész életedben azon fogsz tűnődni, hogy rosszul döntöttél-e.

Később, mikor a vendégszobában feküdtem és nem jött álom a szememre, Angela szavai visszhangoztak a fejemben. Ez volt az utolsó lökés, amire szükségem volt.

Egész éjjel nagyjából két órát aludhattam, de nem érdekelt. Amint előbújt a nap, felöltöztem és összepakoltam a bőröndjeimet. Angela álmosan csoszogott ki a nappaliba, de elmosolyodott amint meglátott.

- Szerintem jó döntést hozol – mondta.

Odamentem hozzá és megöleltem. – Annyira köszönöm, Angela – hálálkodtam. – Nem csak azt, hogy itt maradhattam. Kiálltál mellettem és felvidítottál, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Igazi barát vagy.

Odalent taxit fogtam és bemondtam az otthonom címét, nem sokkal később pedig már idegesen kopogtam be a lakásunk ajtaján. Valószínűleg csak pár pillanat lehetett, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt, míg kinyílt az ajtó.

Edward szemei elkerekedve néztek végig rajtam és a bőröndökön, majd egy szó nélkül szorosan magához húzott, én pedig a nyakába temettem az arcom. Végre otthon voltam.

Percekig öleltük egymást, mígnem elengedett annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. – Szeretlek, Edward. Hozzuk rendbe a dolgokat.

32. fejezet - részlet

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdeztem.

Alice vállat vont. – Csak egy tipp volt – felelte. – Reménykedtem benne, hogy nem egy hotelbe mentél. Akkor sosem találtalak volna meg.

Csak bólintottam, aztán egy percig csöndbe burkolóztunk. Majd Alice újra megszólalt.

- Úgy sajnálom, Bella – kezdte halkan. – Úgy érzem szörnyű barátod voltam. Titkoltam előtted, amit tudtam.

Felsóhajtottam. – Tegnap nem kellett volna úgy bánnom veled – vallottam be. – Csak… Edward és Rosalie annyira feldühítettek. Tudom, hogy nem mondhattad el Alice. Edwardnak kellett volna elmondania.

- Ő is csak azért titkolózott előtted, mert félt attól, hogy hogyan reagálnál.

- Ne védd őt, Alice!

- Eszem ágában sincs – rázta meg a fejét. – Rosszul csinált szinte mindent, nem tagadom. De szeret téged. Nagyon is. És most rettentően szenved.

- És én talán kéjutazáson veszek részt éppen? – kérdeztem vissza. – Edward hátba szúrt engem! Minden amit eddig hittem róla, tegnap összeomlott. És tudod mi benne a legrosszabb? Hogy még ennek ellenére is… a legkisebb mértékben sem szeretem őt kevésbé.

Alice nagyot sóhajtva leült velem szemben és megfogta a kezem. – Hát persze, hogy nem. Ő maga ettől még nem változik semmit. Ugyanaz az ember, aki eddig.

- Nem – tiltkoztam. – Az az ember soha nem tette volna ezt velem. A kapcsolatom azzal az emberrel nem egy hazugságra épült.

- El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet most a te helyzetben lenni, Bella – kezdte Alice. – De vagy örökké dühös leszel emiatt, vagy megtalálod a módját, hogy megbocsáss. Csak ez a két lehetőség van, és neked kell eldöntened, hogy melyikkel jársz jobban.

Alice együttérző arcára néztem és elgondolkodtam, hogy vajon képes vagyok-e bármelyikre is. Nem tudom elképzelni, hogy évekig haragudjak Edwardra. De a megbocsátás még nehezebb feladatnak tűnt.

31. fejezet

Sziasztok!
Lám, az új év előtt mégis befért egy új fejezet, ahol végre kiterítem az összes kártyát. Köszönöm azoknak, akik írtak. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. :)
Abellana

(Edward)

Rosszindulatú összesúgások és elítélő pillantások követtek ma, akárhová mentem. Viszont legalább ha a munkahelyemen elkaptam egy-egy ilyen tekintetet, az illetőnek azonnal eszébe jutott, hogy ki is vagyok valójában és mi is a családi nevem. A név, amit elárultam.

Mikor Rosalie közölte, hogy valaki meg fogja írni a történetünket az interneten, nem az volt az első reakcióm, hogy a családom vagy az üzlet miatt aggódjak. A legelső gondolatom Bella volt. Az én elbűvölő, ragyogó eszű Bellám, akire annyira fényes karrier vár, aki még alig hagyott nyomot világban. Nem lehet ez az ő belépője. Nem gondolhatnak rá úgy az emberek, mint egy olyan nőre, aki érdekből házasodott. És azonnal eluralkodott rajtam a pánik, mikor rájöttem, hogy ezt nem akadályozhatom meg.

Aztán egész délután ezen gondolkodtam. Megakadályozni nem tudom, de mi van ha minimalizálhatom a károkat? Így hát összegyűjtöttem minden bátorságomat és felhívtam befolyásos újságíró barátaink egyikét. Elmondtam mindent, elejétől a végéig. Úgy, ahogyan én akartam, nem pedig úgy, ahogyan Jacob Black adhatta elő a netes haverjának. Azt a verziót, amiben Bellának nem volt választása, mert az anyja ráerőltette és mert a családja úszott az adósságban. És mindez igaz is volt. Viszont miközben előadtam a történetet, tudtam, hogy nagyon is úgy hangzik az egész, mintha a családomat csak az érdekelte volna, hogy megvédjék a hírnevünket bármi áron. És nem tettem az ellen, hogy másmilyennek állítsam be a helyzetet. Utáltam ezt tenni velük, de megvolt rá a lehetőségem, hogy legalább az egyik oldalt megmentsem. És én a feleségemet választottam. A Cullen család pedig nagy múltú és sikeres az üzleti életben. Mi hamar túl leszünk ezen.

Gondolataimat félbeszakítva elkezdett csörögni a mobilom. Elszorult a torkom, mikor Rosalie nevét láttam a kijelzőn. Amint elkezdett az után kutatni, hogy ki adhatta a sztorit a New York Post-nak, tudtam, hogy csak idő kérdése míg rájön, hogy én voltam az. És nagyon nem vártam azt a pillanatot.

- Helló, Rosalie – vettem fel a telefont, reménykedve benne, hogy más miatt hív. Nem mintha ekkora szerencsém lenne.

- Hogy tehetted ezt velünk? A családoddal. A feleségeddel.

Felsóhajtottam. – Szóval tudod – mondtam.

- Nem csak én – felelte. – Bella is tudja. Az előbb hívtam fel, amint megtudtam. Egy perc és ott vagyok nála.

Meghűlt a vér az ereimben. Azzal egyáltalán nem számoltam, hogy Rose esetleg Bellának szól előbb. – Várj, Rosalie! Mi az, hogy tudja? Pontosan mit mondtál neki?

- Azt, hogy te köptél a sajtónak. És hogy miattad egy teljes napig titkolóztunk előttük. Nem akarja elhinni, de amint elmúlik nála ez a sokkos állapot, rá fog eszmélni, hogy tényleg te voltál az.

- Rose, kérlek értsd meg. Egyszerűen nem volt más választásom – védekeztem.

- Mindig van más választás, Edward! – kiabálta a nővérem mérgesen. – A közelgő busz alá dobni az egész családodat pedig a legrosszabb választás!

- Máris indulok haza és megmagyarázok mindent, rendben?

- Nem érdekel a magyarázatod, Edward. Én levettem rólad a kezem. Ezentúl azon leszek, hogy helyreállítsam azt, amit a szüleinkkel és Bellával tettél. Szegény Esme szégyellheti, hogy te is annak a családnak a tagja vagy, amit ő annyira összetartónak hisz.

Ezzel elhallgatott a vonal, de Rosalie szavai így is késként hasítottak belém. Emlékeztetnem kellett magam, hogy csak így védhettem meg valamennyire Bellát.

Azonnal hazafelé indultam, miközben úgy éreztem, a legrosszabb rémálmom válik valóra és én éppen afelé sietek. Szánalmasan reménykedtem benne, hogy valami feltartja majd Rosalie-t és én magyarázhatom el először Bellának, hogy miért tettem amit tettem.

De természetesen ez csak hiú remény volt, és mikor beléptem, azt kívántam bár ne tettem volna. Mintha kézzel tapintható lett volna a húgom gyűlölete és undorodása, Bella bizonytalansága és félelme.

- Edward! Végre itthon vagy! Miről beszél Rosalie? Mondd meg neki, hogy valaki csúnyán átverte!

És ekkor jöttem rá, hogy Bella nem azért volt bizonytalan, mert hitt abban amit Rosalie mondott neki. Azért volt bizonytalan, mert fogalma sem volt róla, hogy Rosalie hogyan hihet el ilyesmit. Olyan végtelen bizalommal nézett a szemeimbe, amiből rögtön tudtam, hogy meg sem fordult a fejében, hogy tényleg én tehettem mindezt. Ettől pedig úgy éreztem, azonnal meghasad a szívem.

Kezeim közé vettem az arcát és gyöngéd csókot nyomtam az ajkaira. – Mindennél jobban szeretlek a világon, ezt ugye tudod? – kérdeztem.

- Persze, hogy tudom – felelte megkönnyebbülten. – Soha nem tennél ilyet, nincs is értelme.

Rosalie felhorkant, én pedig kemény pillantást vetettem rá, mielőtt visszafordítottam a tekintetem Bellára. – Annyira sajnálom, Bella.

- Nem a te hibád, Edward. Te csak…

- Bella, nem érted – szakítottam félbe. – Rosalie-t nem verték át. Nem kapott hamis információkat. Tényleg én jutattam el a sztorit a New York Post-nak.

- De hát… miről beszélsz?

Bella hitetlenül nézett rám, miközben kopogtak az ajtón. Rosalie-ra néztem.

- Mindannyiunknak magyarázattal tartozol – mondta.

- Mit csináltál, Rose? – kérdeztem.

Válasz helyett elment ajtót nyitni, de Bella felelt helyette. Úgy tűnt, mintha tényleg sokkos állapotban lenne. – Idehívta a családodat – magyarázta monoton hangon.

Alig egy pillanattal később nem csak a szüleim, de velük együtt Jasper és Alice léptek be a szobába.

- Oké, szóval mi folyik itt? – érdeklődött Jasper. – Rose csak annyit mondott, hogy azonnal muszáj idejönnünk.

- Emmett-et és Bella szüleit leszámítva itt vagyunk mind, akik tudtunk az egyezségről – jelentette be Rosalie. – Gyerünk, Edward. Meg akartad magyarázni. Itt a lehetőséged.

- Edward, mégis miről van szó? Mit kell megmagyarázni? – kérdezte az anyám.

Felsóhajtottam és lehunytam a szemem. Féltem rájuk nézni. Látni a csalódottságukat. Majd lassan, megfontoltan belekezdtem a történetbe.

- Az egész azzal kezdődött, hogy a cikk megjelenése előtti délutánon Rose kapott egy fülest, miszerint leleplező írás jelenik majd meg rólunk egy idióta internetes pletykalapon. Biztosak voltunk benne, hogy Jacob Black jött rá valahogyan a sztorira és adta egy újságíró kezébe. Én pedig tudtam, hogy ha ez kiderül, az borzalmas hatással lesz Bella jövőjére. Meg akartam őt védeni, ezért hát aznap este felhívtam egy ismerősömet a Post-nál. Elmondtam neki én a történetet. Úgy, ahogyan én akartam. És higgyétek el, annyira sajnálom, hogy ezt tettem veletek. De tudjátok, hogy mi túl fogjuk élni és azt is tudjátok, hogy így most sokkal jobbak Bella esélyei.

- Sokkal jobbak az esélyei? – kiáltott fel Rosalie. – A netes sztorit eltemethettük volna valahogyan, de ezt már soha nem mossuk le! Mikor Bella beadja majd a jelentkezését a Harvardra, ez lesz az első dolog ami eszükbe jut róla!

- Fiam… - csóválta a fejét az apám. – Ha elmondtad volna, megbeszélhettük volna az egészet. Kitalálhattunk volna egy jobb tervet, vagy ha nincs jobb, akár ebbe is belemehettünk volna. De mindez… hogy az egészet a hátunk mögött csináltad…

Nem bírtam a hangjában megbúvó csalódottságot, de a következő hangé még rosszabb volt.

- Az eszedbe sem jutott, hogy én esetleg nem akarom, hogy te dönts a jövőmről? – kérdezte Bella. – Hogy netalán nekem is lehet beleszólásom a dologba? Hogy nekem is jogom lett volna tudni róla?

- Hát persze, hogy eszembe jutott, én csak…

- Te csak úgy gondoltad, hogy nem szükséges tudnom róla, mert te majd szépen elrendezed a dolgokat – mondta.

- Bella, hidd el, minden egyes másodpercben csakis az járt a fejemben, hogy neked mi lenne a legjobb – mondtam neki szinte könyörgő pillantással.

- És mégsem kérdeztél meg róla. Helyette inkább hazudtál!

- De csak azért, hogy megvédjelek!

Ebben a pillanatban gúnyos kacaj tört elő Rosalie-ból. – Az elején is csak azért hazudtál neki, hogy megvédd?

- Te meg miről beszélsz? – Őszintén fogalmam sem volt róla, hogy mire gondolhat.

- Nem ez volt az első alkalom, hogy hazudtál Bellának, Edward. Az egész kapcsolatotok egy hazugság. Itt az idő, mondd el nekik.

Hideg vízként zuhant rám a felismerés. Nem tudom honnan, de Rosalie tudja. Tudja, hogy már azelőtt ismertem Bellát, hogy ő bemutatta nekem. – Honnan? – kérdeztem tőle összeszorított fogakkal.

- Hányszor mondtam neked, hogy én mindig mindenről tudok ami ezt a családod illeti. Mikor titokban tartottátok előttünk, hogy jártok, én az első pillanattól kezdve tudtam. És tudom a legnagyobb titkodat is.

Bella most már nem sokkban volt, a helyét átvette a düh, így követelt választ tőlem. – Miről beszél, Edward?

Könnyek homályosították el a pillantásom, miközben újra a szemébe néztem. – Nem aznap ismertelek meg, amikor Rosalie bemutatott nekem és a családomnak. Majdnem egy évvel azelőtt, a folyóparton láttalak meg először. Július negyedikén. Pár órával azután, hogy találkoztam az apáddal.

- Ezt… nem értem.

- Akkor keltetted fel a figyelmem, mikor belém ütköztél és leöntöttél az italoddal. De nem mertél rám nézni, ezért nem ismertél fel később. Aztán… többet akartam tudni rólad. Megtudtam, hogy hol tanulsz és hova jársz kikapcsolódni. Néha csak figyeltem, ahogy a parkban olvasol.

A szemem sarkából láttam a szüleim megdöbbenését. És láttam azt is, ahogyan Bellának rémleni kezdenek a dolgok. Mikor könnyek gurultak le az arcán, úgy éreztem, nem kapok levegőt.

- Ezért lettem én a feleséged? – kérdezte, a hangja alig volt több a suttogásnál. – Valaki kellett, te pedig úgy döntöttél, egye fene, megszerzed a lányt akit a legnyugodtabb pillanataiban figyelsz?

- Nem, egyáltalán nem így volt, esküszöm! – tiltakoztam. – Az, hogy te lettél a feleségem, csakis a véletlen műve. És egy jel arra, hogy nekünk együtt kell lennünk.

- Háááát… azt azért nem mondanám – szólt közbe Rosalie.

Indulatosan fordultam felé. – Megtennéd, hogy most az egyszer kihagyod belőle a rosszindulatú megjegyzéseid? – morogtam.

- Én csak annyit akartam mondani, hogy nem a véletlen műve volt – magyarázta Rosalie. – Mint mondtam, én mindig mindenről tudok. Riley azonnal elmondta nekem, mikor egy bizonyos Bella Swan iránt kezdtél érdeklődni. Tudtam, hogy valamiért figyelted őt. Nem volt nehéz rájönni, hogy tetszik neked. Mikor Jacob pletykái elterjedtek, úgy döntöttem az lesz a legjobb védekezés, ha őt támadom, és az emberek megfeledkeznek a rólad írt hazugságokról. Aztán eszembe jutott valami jobb. Hát nem az lenne a tökéletes megsemmisítése a rosszindulatú beszédeknek, ha megházasodnál? És nekem volt is egy jelölt a fejemben. Máskülönben soha nem ajánlottam volna ekkora őrültséget, de tudtam, hogy ha Bella lesz a feleséged, nem fogod annyira bánni ezt az egyezséget.

- Ezt… nem hiszem el – leheltem szinte hangtalanul. Nem lehet, hogy Rosalie szervezte meg a házasságunkat.

- Bizonyos szinten tényleg közrejátszott a véletlen, mert utána megtudtam, hogy Riley édesanyja jóban van Renée Swan-nal. Rábíztam, hogy mindenképpen jusson el Renée-hez az üzenet. A többi pedig már történelem.

- Te intézted el, hogy Bella legyen a feleségem? – néztem rá döbbenten. Egész kapcsolatunk alatt amíg nem mondtam el az igazságot Bellának, az nyugtatott meg legbelül, hogy a sors így is egymásnak szánt minket. Erre most kiderül, hogy a húgom manipulálta az egész helyzetet így? A véletlennek semmi köze nem volt a szerelmünkhöz. Minden hazugság volt.

Mielőtt Rosalie egy szót is szólhatott volna, Bella indulatosan felállt és könnyes, haragos szemekkel nézett végig rajtunk.

- Gratulálok, mind megkaptátok amit akartatok – kezdte, csak úgy köpve a szavakat. – A Cullenek mindig megkapják, nem igaz? Nem számít, hogy kit használtok élő bábként. Kit érdekel, hogy én mit szeretnék? Legalább most már tudom, hogy az elejétől fogva nem volt választásom.

- Bella, édesem… - kezdte az anyám.

- Most az egyszer nem érdekel, hogy mivel mentegeted a gyerekeidet, Esme – szakította félbe Bella. – Rájuk sem bírok nézni.

- Bella, kérlek – suttogtam. Nem veszíthetem el.

- Bármit is akarsz mondani, biztosra veheted, hogy nem érdekel – mondta határozottan, majd az ajtó felé fordult, de utána még egyszer visszanézett, ezúttal Alice-re. – Te tudtad? Tudtad, hogy Edward már ismert engem?

Alice kérlelő szemekkel nézett fel rá. – Én annyiszor kértem, hogy mondja el neked, de…

Bella felemelte a kezét, jelezve, hogy nem akar többet hallani. – Elegem van – mondta. – Mindannyiótokból.

Lebénulva bámultam, ahogyan felkapja a kabátját és a táskáját, majd kisétál az ajtón. Néhány pillanatnyi döbbenet után az apám felállt és rám és Rosalie-ra nézett, olyan mérhetetlen csalódottsággal, ami csak újabb rúgás volt belém. – Egyáltalán nem csodálom, hogy Bellának elege lett – mondta halkan. – Mi nem ilyen embereket neveltünk belőletek.

Carlisle is távozott, Esme pedig követte, csöndesen, mintha a csalódottság megnémította volna. Rögtön utána Alice is felállt. Úgy tűnt, mintha egyszerre lenne mérges rám és sajnálna, de közben ő is szégyellte magát. Jasper volt az egyetlen, aki nem dörgölte az orrom alá, helyette biztatóan megszorította a vállam egy pillanatra, majd követte a feleségét.

Ott maradtunk én és Rosalie, egymással szemben állva. – Te is végig hazudtál – mondtam erőtlenül. Nem tudtam már haragudni sem rá.

Rose lassan vállat vont. – Úgy tűnik én sem vagyok jobb nálad – felelte halkan, majd ő is elhagyta a lakásomat.

Ott maradtam egyedül, a nappali közepén álldogálva, reménykedve benne, hogy minden ami az imént történt, csak egy rossz álom. Fogalmam sincs mennyi ideig álltam ott, mire végre ráeszméltem, hogy ez a valóság.

Kellemes ünnepeket!

Végre itt a pihenés ideje is, úgyhogy frissen és kipihenten folytatom majd a következő fejezet írását. :) Addig is nagyon boldog karácsonyt és ha addig nem jelentkezem, akkor boldog új évet!

Abellana

30. fejezet

Jaj, gyermekek. Olyan régóta kitaláltam a történet nagy bonyodalmát, hogy most alig hiszem el, hogy végre itt tartok. :D Köszi azoknak, akik írtak az előző fejezethez, minden szavatokat örömmel olvasom. Ennek a fejezetnek a végén valószínűleg utálni fogtok. Sajnos a december nekem végig munkával fog telni, de próbálok majd időt szánni az írásra is. Ehhez pedig nagyon-nagyon várom a véleményeket. :)
Abellana

Rosalie Cullennek azelőtt minden napja ugyanúgy kezdődött. Mindig korán kelt fel, jóval korábban mint a férje, és néha még az irodába is előtte ment be. Ébredés után kávét csinált és leült az étkezőbe vagy a nappaliba elolvasni a reggeli újságokat és átnézni az e-mailjeit. Viszont mióta anya lett, nem az volt a legfontosabb, hogy minél hamarabb értesüljön mindenről.

Ezen a reggelen amint felkelt, a baba szobájába ment, mint minden reggelen karácsony óta. Rámosolygott az ébredező kisfiára és a karjaiba vette, Brady pedig szintén mosollyal jutalmazta az anyukáját, mikor az gügyögött neki.

Rosalie arra gondolt, hogy mennyi könny és fájdalom előzte meg ezt a kis csodát, akit most a karjaiban tarthatott. Mióta ő megszületett, Rosalie gyakran dolgozott otthonról, de most fájó szívvel kell hozzá dadust hívnia. Ugyanis tudta, hogy bárhogyan is alakul a mai nap, ezen múlik a családja jövője.

Aggódott a szüleiért, akik egyáltalán nem ezt érdemelték. Aggódott a férjéért, akit mindenki a Cullen család teljes jogú tagjának tartott és éppen ezért pont olyan bűnösnek tartják majd, mind a többieket. Aggódott a bátyjáért, akinek most még inkább megtépázzák majd a hírnevét. Még azért is aggódott, hogy milyen lesz ezután a sógornője reputációja a Columbián és a Harvardon, ahova majd menni készül.

Ezeken gondolkozott, miközben Brady-t etette, majd felöltözött és kiment a konyhába kávét főzni. Mire leült a nappaliban, Emmett is felébredt már és a fiukkal játszott a földön. Rosalie mosolyogva figyelte őket egy percig, majd felkapta a New York Post-ot és kényelmesen hátradőlve olvasni kezdett. Tudta, hogy miután délután megjelenik majd a cikk, valószínűleg elszabadul majd a pokol. A reggelt viszont csak azért is kiélvezi.

Aztán meglátta. A New York Post egy teljes oldalon tálalta az egész sztorit. És sokkal rosszabb volt, mint azt Rosalie valaha is elképzelte. Edward tévedett, mikor azt hitte, hogy Black éppen ugyanannyira besározza majd Bellát, mint a Cullen családot.

Nem így volt. Az egész cikk a mocskos részleteket boncolgatta és minden egyes szava a földbe döngölte Cullenéket. Benne volt az, hogyan kutatott Rosalie feleség után a bátyja számára, hogyan ment bele a tervbe az egész család azért, hogy óvják a hírnevüket, hogy hogyan vásárolták meg Bella hallgatását és hűségét a család iránt.

- Ilyen nincs! – suttogta Rosalie elképedve.

- Rosie, mi baj van? – nézett fel Emmett a feleségére.

Rosalie odanyújtotta a lapot Emmettnek, de közben a másik kezében tartott telefonnal máris Edwardot hívta. Meg sem várta, hogy beleszóljon. Most nem volt idő ilyenekre. – Láttad a ma reggeli Post-ot? – kiabálta a telefonba. Emmett eközben elképedve olvasta a cikket, olyan komolynak látszott, mint még soha.

- Láttam, Rose – hallotta meg Edward gondterhelt sóhaját.

- Mégis hogy a fenébe történhetett ez meg? Ennek csak délután kellett volna megtörténnie, valami hülye netes pletykaoldalon amit kábé tíz ember olvas, nem a kicseszett Post-ban! Egy órán belül több millió ember tudni fog erről!

- Nem gondolod, hogy talán Jacob Black nem tudott várni és valahogy eljuttatta a sztorit a Post-hoz?

- Kizárt – felelte határozottan Rosalie. – Ők soha az életben nem állnának szóba egy olyan senkivel, mint Jacob Black! Valahonnan megneszelhették és előbb robbantották a bombát. De honnan a fenéből?

A vonal túlsó végén pár pillanatig csönd volt, mire Edward végül megszólalt. – Nem tudom, Rose – mondta halkan.

- Bella látta már?

- Nem – válaszolta Edward. – Ma korán bement az egyetemre. Próbáltam hívni, de biztos lemerült.

Rosalie kínjában toporzékolni tudott volna. – Ez elfogadhatatlan, Edward. Érd el Bellát bármi áron és mondd meg neki, hogy ma ne mutatkozzon nyilvánosan. Én beszélek anyáékkal.

Meg sem várva bátyja válaszát, Rosalie letette a telefont és kifújta a levegőt, amiről eddig nem is tudta, hogy benn tartotta. Egyetlen pillanatig hagyta, hogy eluralkodjon felette a pánik, és közben Emmett-re nézett.

- Hát kezdődik – suttogta.

***

(Bella)

Mikor reggel felébredtem, Edward szorosan tartott a karjaiban. Amint mocorogni kezdtem, meghallottam álmos hangját. – Hová mész?

- Lezuhanyzom, aztán bemegyek az egyetemre – válaszoltam.

- Még korán van – tiltakozott Edward.

- Nem baj – vontam vállat. – Szeretek korán bemenni, mikor még mindenhol kevesebb ember van. És legalább lesz egy kis időm tanulni.

- Inkább bújj vissza – kérte. – Ne menj ma be az óráidra. Töltsük az egész napot ágyban.

Felnevettem. - El sem hiszem, hogy Mr. Munkamániást hallom. Jó lenne egész nap fetrengeni, de nem lehet. Be kell mennem. Ahogyan neked is.

Hallottam, ahogyan Edward felsóhajt, miközben kiszálltam az ágyból. – Hé – szólt utánam. – Szeretlek.

- Én is szeretlek – feleltem mosolyogva, majd visszahajoltam hozzá egy csókra.

Alig egy órával később már az egyetem könyvtárának lépcsőjén ültem és a tavaszi napsütést élveztem, mialatt átfutottam a jegyzeteimet. Tényleg szerettem itt lenni, amikor ennyire kevesen vannak, viszont ahogy haladt előre a reggel, egyre több diák lepte el a lépcsőt és a könyvtár előtti teret.

Hirtelen furcsa érzésem támadt, pont mielőtt készültem elmenni az órámra. Aztán rájöttem, hogy miért. Tőlem nem messze hárman a fejüket összedugva sugdolóztak és nevetgéltek, ami önmagában nem számított volna, de közben folyton lopva felém tekintgettek.

Nem értettem az egészet. Rajtam volt minden nélkülözhetetlen ruhadarab. Meg is fésülködtem. És mivel ma még nem ettem, úgy sejtettem, hogy nem volt homlokig kajás az arcom. Talán csak tudják, hogy egy nagymenő üzletember felesége vagyok? De erről elég sok ember tudott az egyetemen, és eddig nem néztek rám furcsán emiatt.

Zavarba hoztak a bámulásukkal, úgyhogy sietve mentem az órámra. Azonban itt sem nyugodhattam meg. Az óra közepén egy srác, aki pár sorral előttem ült, hátratekintett rám és végigmért. Kezdtem komolyan úgy érezni magam, mint aki nadrág nélkül jött el otthonról. Egyre nyugtalanabb lettem.

Mikor az óra után elmentem a szokásos kis kávézónkba, megpillantottam Angelát és Jessicát a bejáratott asztalunknál, és azonnal odamasíroztam hozzájuk. – Van valami furcsa rajtam? – kérdeztem.

- Neked is jó reggelt – nevetett Angela.

- Most komolyan, ma már többen is megbámultak. Mi olyan szokatlan rajtam?

Mindketten alaposan végignéztek rajtam. – Semmi – felelte Jessica. – A hajvéged kicsit töredezett.

A szemeimet forgattam Jess válaszára, miközben leültem melléjük. – Lehet, hogy nem is téged néztek – vélte Angela. – Néha én is tisztára paranoiás vagyok.

- Lehet – mondtam kételkedve. – Nem tudom. Kicsit felzaklatott a dolog.

A lányok újból megnyugtattak, hogy nincs rajtam semmi rendkívüli, majd sikerült elterelniük a figyelmemet más témákkal. Egészen addig, míg Mike és Eric is csatlakoztak hozzánk. Mike ledobott egy újságot az asztalra.

- Hé Bella, mi ez a hülyeség a Postban rólad meg Edwardról? – kérdezte.

- Micsoda? Rólunk írnak az újságban?

- Az nem kifejezés – mondta Eric. – Már több embert is hallottunk erről beszélni ma reggel az egyetemen. De nem igaz, ugye?

- Miről beszéltek? – kérdezősködött Angela, ugyanabban a pillanatban, hogy én felkaptam az újságot. Elkezdtem benne a nevem után kutatva lapozni, arra számítva, hogy valami apró cikk lesz rólunk. Talán az egyik jótékonysági estről, vagy valami.

Ehelyett egy egész oldalas cikket találtam, és nem csak egy rendezvényről. Jó párszor éltem már át hirtelen jött rossz dolgokat az életemben. Például mikor anyám bejelentette, hogy férjhez ad. Vagy amikor itt hagyott egy szó nélkül. De olyat mint most, még soha életemben nem éreztem. Nem csak szimplán meghűlt az ereimben a vér. Fojtogató hullámokban tört rám a hányinger, miközben megkövülten meredtem az újságra és a szememből kicsorduló forró könnycseppek mintha égették volna a bőrömet.

- Bella, mi az? Mi a baj? – hallottam meg Angela aggódó hangját, de mintha egy alagút végéből szólt volna.

- Nyugi Bella, mi tudjuk, hogy ez biztosan nem lehet igaz – szólalt meg Mike.

Úgy dobtam el az újságot és álltam fel az asztaltól, mintha alva járnék. – Mennem kell – motyogtam hangtalanul, majd szinte kimenekültem a kávézóból.

Azonnal taxit fogtam, és előhalásztam a mobilomat a táskámból, de nem tudtam bekapcsolni. Az ingerültségtől legszívesebben kidobtam volna az ablakon. Fogalmam sem volt, hogy Edward olvasta-e már a cikket, de nem tudtam elképzelni, hogy ne így legyen. És ha valóban így volt, kizártnak tartottam, hogy bement ma a munkahelyére, úgyhogy egyenesen haza mentem.

Arra viszont nem számítottam, hogy a lakásba lépve nem csak Edward fogad, de az egész Cullen família. Amint hallották, hogy megjöttem, aggódva néztek rám mind. Edward viszont azonnal felállt és a karjaiba zárt, miközben újból előtört belőlem a zokogás. Szorosan tartott az ölelésében percekig, míg végre lenyugodtam egy kicsit.

- Honnan tudtak meg mindent? – Ez volt az első kérdésem.

Rosalie felsóhajtott. – Éppen erről vitázunk – felelte.

- Nem értem, hogy lehetett volna bárki más, mint Jacob Black – mondta Edward. – Egyértelmű.

- Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy a Post szóba állt volna Black-kel – ellenkezett Rosalie kemény pillantással.

- Ki más lehetett volna, Rose? – vetette közbe Esme gyengéd hangon. – Csak olyan emberek tudtak erről, akikben száz százalékig megbíztunk. Család, barátok és az ügyvédeink. És mind tudjuk, hogy ők sosem fordulnának ellenünk.

- Most mit fogunk csinálni? – suttogtam ijedten.

- Örülök, hogy megkérdezted – kezdte Rose. – Még ma kiadunk egy nyilatkozatot. Nem tagadunk és nem erősítünk meg semmit, mindössze annyit mondunk, hogy Edward és Bella szeretetteljes házasságban élnek. Az lesz a legbölcsebb, ha pár napig nem mutatkozunk.

- Dolgoznunk attól még kell – vetette ellen Carlisle. – Nem lazsálhatunk csak azért, mert a média ellenünk fordult.

- Hiába dolgozunk, ha közben lerombolnak mindent, amit eddig elértünk – replikázta Rosalie.

- Apának igaza van – mondta Edward. – Ha az emberek látják, hogy minden megy tovább normálisan, talán elülnek majd a pletykák.

- Én vagyok az egyetlen, aki átérzi, hogy mennyire komoly ez a dolog? – emelte fel a hangját Rosalie.

- Egyetértek Rosalie-val. – A hangom még mindig halk volt, de így is mindenki felfigyelt rám. – Nem fogok kimenni és úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

További szó nélkül bevonultam a hálószobába és próbáltam úgy tenni, mintha az egész külvilág nem is létezne. Pár perc után halk kopogást követve kinyílt az ajtó. Meglepetésemre nem Edward lépett be rajta, hanem Esme. Leült mellém az ágyra és egy végtelenül anyai pillantással nézett rám, amitől majdnem elbőgtem magam.

- Mi történt, édesem?

Mély sóhaj bukott ki belőlem. Úgy éreztem, nincs hozzá elég energiám, hogy elmeséljem Esmének a mai történéseket. Így hát nem is tettem. – Ezután már semmi sem lesz ugyanolyan – mondtam helyette.

Most Esmén volt a sor, hogy felsóhajtson. – Nem, szívem, tényleg nem lesz. De majd ezen is túllendülünk. A legrosszabb ami történhet velünk az, hogy elveszítjük egymást. Ez viszont nem fog bekövetkezni. Mind össze fogunk tartani és minden rendben lesz.

- Hogy lehetsz benne ennyire biztos? – kérdeztem.

- Az élet mindig elrendezi magának a dolgokat, ennyit már megtanultam – vont vállat. – Mikor hozzá akartak adni egy barátomhoz, az élet elintézte, hogy egymásba szeressünk. Miután majdnem elveszítettem a lányomat, olyan társat kapott maga mellé, aki az életét is odaadná érte. És mikor a fiam magányát kellett látnom nap mint nap, az élet téged küldött. Úgyhogy minden ki fog alakulni szépen magától most is.

- Bárcsak tudnám, hogy tényleg így lesz.

Esme megpaskolta a kezem és együttérző pillantást vetett rám. – Ami az elkövetkezendő időszakban jön, biztosan nagyon nehéz lesz – kezdte. – De gondolj végig arra, hogy mennyi mindennel megküzdöttél már és most mégis itt vagy, egy ragyogó fiatal nő. Ezen is túl leszel majd.

Egy utolsó biztató mosoly kíséretében Esme magamra hagyott, nekem pedig eszembe jutott a mobilom. Gyorsan töltőre raktam, így végre bekapcsolt. Rengeteg nem fogadott hívásom volt reggelről, Edwardtól, Rosalie-tól, és még Alice-től is. A legutóbbiak pedig Angelától és Jessicától. Fogalmam sem volt róla, hogy mit gondolhatnak most. Végig hazudtam nekik, amíg barátok voltunk.

Úgy döntöttem, hogy visszahívom Alice-t.

- Bella, hál’ Istennek! – kezdte rögtön. – Úgy aggódtam. Edward reggel hívott és szólt a cikkről. Az előbb küldött egy sms-t, hogy rendben hazaértél. Mi történt?

- Kezdik megtudni az egyetemen – feleltem. – Többen is megbámultak ma. A barátaim pedig az újságból tudták meg, hogy miért mentem férjhez valójában.

Most először összegeztem magamban a helyzetet, és így hangosan kimondva is borzasztóan hangzott. És ez még csak az én oldalam volt. Abba még bele sem mertem gondolni, hogy milyen hatással lesz ez Edwardra.

Még Alice telefonhívása sem volt képes megnyugtatni egy kicsit. Nem akartam szembenézni a valósággal, sőt, még a szobából sem tettem ki a lábam ezután. A fejemre húztam a takarót és reménykedtem benne, hogy ez csak egy rémálom, ami hamarosan véget ér.

Nem sokkal később újra kinyílt a hálószoba ajtaja, ezúttal Edward lépett be rajta. Nem szólt egy szót sem, csupán hangtalanul befeküdt mögém az ágyba és magához húzott. Megfordultam a karjaiban és ránéztem.

- Mind elmentek? – kérdeztem szinte suttogva.

Edward bólintott, és közben gyöngéden kisimított egy tincset az arcomból. Megnyugtatott a tudat, hogy újra csak mi ketten voltunk. Arcomat belefúrtam a válla és a nyaka közti résbe és próbáltam kizárni minden mást a világon.

***

Egész éjjel ki-be sodródtam az álomból. Arra számítottam, hogy az ébredés után kell majd egy-két pillanat, hogy eszembe jussanak a tegnapi események. Őszintén szólva az a néhány másodpercnyi felejtés nagyon jól jött volna. De amint kipattantak a szemeim kora reggel, tudtam. Mintha tegnapról mindent belevéstek volna az agyamba.

Beszűrődtek a szobába a zuhany hangjai, én pedig csak feküdtem tovább és hallgattam. Pár perccel később Edward arcára szomorú mosoly ült ki, mikor visszatért és látta, hogy felébredtem.

- Hogy érzed magad? Jobban vagy? – érdeklődött. Hirtelen úgy éreztem, mintha ez az egész csak az én problémám lenne. Mintha csak beteg lennék, mindenki más viszont jól lenne.

- Nem igazán – motyogtam. – Te meg hová készülsz?

Edward felsóhajtott, majd végül pár pillanatnyi hallgatás után megszólalt. – Carlisle és én is úgy döntöttünk, az lesz a legjobb, ha ma bemegyünk dolgozni. Tudom, hogy Rose ellenzi, de mi így érezzük helyesnek. Szerintem így tényleg hamarabb túlesünk az egészen.

- Magamra hagysz? Pont ma? – kérdeztem vékony hangon.

Edward arckifejezése azonnal meglágyult, és közben három hosszú lépéssel az ágy mellett termett és letérdelt, hogy a szemünk egy vonalba kerüljön. – Úgy sajnálom, Bella. De ezt meg kell tennem, a családunk érdekében.

- A te családod érdekében – helyesbítettem keserűen.

- Aminek te is a tagja vagy – erősködött. – Ha szeretnéd, felhívhatom Alice-t. Ő biztosan átjönne, ha nem akarsz egyedül lenni.

- Hagyjuk – sóhajtottam. – Menj csak dolgozni.

- Sietni fogok, megígérem – simított végig a karomon. – Nem hagylak magadra sokáig.

Így hát miután Edward elment, csak én maradtam és a gondolataim. A mobilomat kikapcsolva tartottam az éjjel, attól félvén, hogy Angela vagy Jessica esetleg megint keresni fog. Most viszont újból a kezembe vettem és azt latolgattam, hogy megnézzem-e, mekkora a kár a cikk után. Elég lett volna beütni a nevemet a Google-ba. Vagy félórányi hezitálás után végül pontosan ezt tettem.

Nagyjából egy éve, mikor Jacob hamis pletykákat szivárogtatott ki a sajtónak Edward nőügyeiről, az nem igazán rengette meg az embereket. Az üzleti világban viszont eléggé terjed az ilyesminek a híre, ezért kellett Edwardnak elvennie valakit feleségül. Engem.

Nos, mint az kiderült számomra, ha egy nevesnek tekinthető New York-i üzletember fia elvesz egy nőt azért, hogy védje a hírnevét, és mindez kiderül, az nem csak az üzleti életben terjed el. A Post, a New York Times, de még a Daily Mail is írt az ügyről. A Twitteren is beszéltek róla. A féltve őrzött titkunk hirtelen jó kis botrány lett, amin elcsámcsoghat a világ.

Negyed óra múlva elegem lett az egészből, és megfogadtam, hogy soha többé nem keresek rá a nevemre az interneten. Étvágyam nem volt, úgyhogy szinte ki sem keltem az ágyból egész délelőtt. Leginkább csak a plafont bámultam és próbáltam figyelmen kívül hagyni zajos gondolataimat.

Mikor kora délután csörgött a telefonom, félve néztem a kijelzőre, de csak Rosalie volt az, így hát felvettem. Ennél rosszabb már úgysem lehet. – Halló?

- Bella! El kell mondanom valamit – kezdte Rosalie lihegős hangon, mintha éppen sietne valahova.

- Mi az, Rosalie? – kérdeztem ijedten. Na jó, előfordulhat, hogy mégis lehet ennél rosszabb?

- Éppen hozzád tartok, de ez nem várhat. Fel kellett, hogy hívjalak. Van valami, amit Edward és nem mondtuk el se neked, se a szüleinknek – magyarázta.

Borzongás futott végig a gerincemen, mégis megkérdeztem: - Mi az?

- Tegnapelőtt kaptam egy fülest, miszerint egy pletykákkal foglalkozó weblapon meg fog jelenni a sztori a házasságotokról. És én rögtön szóltam Edwardnak. Úgy volt, hogy tegnap délután fog megjelenni a cikk egy ócska kis netes oldalon, amit alig olvasnak. Ha szerencsénk lett volna, alig veszik észre.

- Várj, szóval… te és Edward tudtátok, hogy ez fog történni?

- Éppen ez az. Lesokkolt, amikor a vártnál órákkal korábban megláttam a sztorit az ország egyik legolvasottabb napilapjában. Azóta próbáltam kideríteni, hogy ki jutatta el ezt az egészet a Post-hoz. Minden kapcsolatot bevetettem, minden szálat megmozgattam. Abban biztos voltam, hogy eredetileg Jacob Black ment az online pletykalaphoz, de legbelül tudtam, hogy a Post-hoz nem lehet köze.

- Szóval nem Jacob volt az?

- Nos, azóta biztosan megtudtam attól a szánalmas, magát újságírónak nevező pasastól aki felhívott tegnapelőtt, hogy Jacob adta neki a sztorit. De nem, a Post-nak nem Black adta.

- De hát… komolyan nem tudom, hogy ki lehetett az, Rosalie. Ki más tenne ilyet velünk?

- Bella… - sóhajtott Rosalie, és most először hallottam a hangjában őszinte sajnálatot. – Edward volt az. Edward szivárogtatta ki a sztorit a sajtónak.