8. fejezet

Sziasztok!
Először is elnézést, tudom, hogy ez most sokáig tartott. De nehéz volt megírni ezt a részt, és inkább hagytam rá több időt, nem akartam összecsapni. Nagyjából elégedett vagyok vele, és a jó hír, hogy extra hosszú ez a fejezet (az eddigi leghosszabb), és fordulópont is a történetben. Innentől izgalmasabbak lesznek a dolgok. ;) Remélem tetszeni fog és nagyon-nagyon örülnék a véleményeknek!
Abellana

(Bella)

A vacsora utáni éjszakán nem sokat aludtam, leginkább csak forgolódtam. Nem tudtam elhinni, hogy holnap feleség leszek. Én, Bella Swan! Egy férjes asszony! Belegondolni is képtelenség. Jövendőbeli férjem pedig még több gondolkodnivalót akasztott a nyakamba.

Mióta megemlítettem neki a nem annyira barátságos viselkedését két hete, Edward tényleg megváltozott. Kifejezetten kedvesen bánt velem. Kezdtem elhinni, hogy tényleg kedvel engem. Főleg a mai este után. Libabőrös lettem, ha belegondoltam, hogy ajkai az arcomhoz értek, egyetlen ujja pedig finoman végigsimított a kezemen. Kétségtelenül nem tagadhatom tovább magam előtt, hogy nagyon is vonzódom Edwardhoz. A kérdés csak az, hogy ő hogyan érez…

Lassan álomba szenderültem hajnalban, miután órákig zakatolt az agyam. Mindössze pár órával később arra ébredtem, hogy valaki kopog a szobám ajtaján. Álmosan kimásztam az ágyból, hogy ajtót nyissak. Nem más masírozott be, mint Rosalie és Alice, valamint egy számomra ismeretlen férfi.

- Áh, remek! Fent vagy – mondta Rosalie, miközben Alice izgatott vigyorral ugrált fel-alá mögötte, majd a férfi felé intett. – Bella, ő itt Alfonso. Ő fog a hajaddal foglalkozni, Alice pedig ragaszkodott hozzá, hogy ő csinálhassa meg a sminkedet.

Szóval elkezdődött. Alice és Alfonso elkezdtek tűrhetővé varázsolni engem. Alfonso egyébként kedves volt, folyton viccelődött, ezen kívül pedig… meleg volt.

- Fogalmad sincs, mennyire irigyellek – mondta. – Ha az én vőlegényem lenne, egész nap az ágyban tartanám. El sem tudom képzelni, mit művelhettek ti zárt ajtók mögött.

Alice elnevette magát. – Ó igen, Bella és Edward nagyon… szenvedélyesek együtt – kacsintott rám, én pedig majdnem elsüllyedtem a föld alá. Alfonso nem tudhatta, hogy Edward és én legfeljebb csak a fantáziámban kerülünk egy ágyba. De még csak abban sem, mert akárhányszor illetlen gondolatok fúrták magukat a fejembe Edwardról, mindig ellöktem őket. Főként az elmúlt éjszaka során, miután megcsókolta az arcomat. Libabőrös lettem a gondolattól, hogy hamarosan az ajkaim érzik majd azt a csókot. Emberek százai előtt…

Teltek az órák, én pedig egyre idegesebb lettem. Rosalie egyfolytában ki-be járkált, hogy ellenőrizze, minden az időbeosztás szerint halad-e. Mikor végre elkészültem, Alice a tükörhöz vezetett. Elképedten bámultam a tükörképemet… már ha ez tényleg az én tükörképem volt, ugyanis nehéz volt elhinni. Bámulatos munkát végeztek velem, az biztos.

Sötétbarna hajam hátul szoros, de nagyon elegáns kontyban volt feltűzve, arról pedig egy egyszerűbb fátyol omlott a hátamra, ami a mély V-kivágásnak köszönhetően fedetlen volt. A sminkem is egyszerű volt, de gyönyörű. Az apró gyémánt fülbevalókon kívül csak egyetlen kiegészítő volt rajtam: Esme nyaklánca.

- Csodásan nézel ki, Bella – tette kezét a vállamra Alice.

- Köszönöm – feleltem hálás pillantással.

- Igaza van – értett egyet Alfonso. – A férjednek eláll majd a lélegzete, mikor meglát.

Ez a pár szó hirtelen visszarántott a valóságba. Úgy kellett volna férjhez mennem, ahogyan azt mindenki elképzeli. Boldogan és szerelmesen, egy olyan férfihez akit már kiismertem és megszerettem. Hát, most már túl késő visszatáncolni…

- Ó, Bella – hallottam magam mögött egy elcsukló hangot. Megfordultam és szemben találtam magam Esmével.

- Öhm… mi magatokra hagyunk titeket – mondta Alice, majd még egy pillanatra közelebb hajolt hozzám és a fülembe súgott valamit. – Tudod, szerintem tényleg eláll majd Edward lélegzete…

Nem tudtam hogyan reagáljak erre, de pár pillanat múlva megszépítőim már ki is léptek a szobából. Esme közelebb lépett, majd leültünk egymással szemben. – Varázslatosan festesz, drágám – mondta, miközben megfogta egyik kezemet.

Csakis arra tudtam gondolni, hogy Esme sokkal többet ad, mint amennyit megérdemelnék. Ahogy itt ült velem szemben, olyan szeretetteljesnek és meghatódottnak tűnt. Pedig mindketten tudtuk, hogy ez az egész csak színjáték. Az odakint várakozó vendégeknek fogalmuk sem volt róla, hogy az esküvő amit látni fognak, csak egy hülye pletyka eltussolása, nem pedig két olyan ember egyesülése, akik igazán szeretik egymást. Mégis, mikor Esmére néztem, próbáltam nem kimutatni a bennem lévő negatív érzéseket.

- Köszönöm – mosolyogtam rá.

- Tudom, hogy nem ez életed legboldogabb napja – kezdte. – De én tényleg úgy gondolom, hogy te és Edward jól kijöhettek majd egymással.

Edward is pontosan ugyanezt mondta tegnap este. Viszont nem tudtam elképzelni kettőnket, amint… barátkozunk. Féltem attól, hogy mit hoz a jövő Edwarddal. Lehet, hogy végig borzasztóan fogom magam érezni. Megint csak megtartottam magamnak a sötét gondolatokat, és udvariasan bólintottam. Esme folytatta.

- Csak annyit akartam mondani, hogy… ő kedvel téged, Bella. És gondodat viseli majd, mint egy rendes férj. Most már családtag vagy.

- Köszönök mindent, amit a családodtól kaptam, Esme – mondtam őszintén. – Mindannyian annyira kedvesek és megértőek voltatok.

- Ez csak természetes – legyintett Esme. – Az esküvőt illetően pedig ne légy ideges. Mire ráeszmélsz, már túl is vagy az egészen. Mostantól könnyebb lesz az egész, drágám.

Esme megpaskolta a kezemet, majd mindketten felálltunk, ő pedig szorosan magához ölelt. Alig három hete ismertem őt, de máris a szívemhez nőtt.

- Hahó – szólt egy hang az ajtóból. Charlie volt az, Renée-vel az oldalán.

- Magatokra hagylak benneteket – szólt Esme mosolyogva. – Sok szerencsét, Bella.

Lehet, hogy csak képzelődtem, de mintha kifelé menet Esme furcsán nézett volna az anyámra. Ő persze ebből semmit sem vett észre.

- Csinos vagy, Bells – mosolyodott el Charlie a bajusza alatt. Ettől majdnem elnevettem magam. Ha kócos hajjal, gyűrött pizsamában vonulnék az oltár elé, Charlie akkor is csak annyit mondana, hogy „csinos vagy, Bells”.

- Kösz, apu – feleltem.

- Nem kellett volna egy nagyobb ruha? – kérdezte Renée, engem méregetve. – Nagyobb szoknyával és több csipkével.

- Nem kell mindenkinek még jobban az orra alá dörgölni, hogy mennyi pénzük van Cullenéknek – forgattam a szemeimet. Anyám láthatóan vérig sértődött.

- Nos… hoztunk valamit – köszörülte meg a torkát Charlie. Maga előtt tartott egy kis fekete dobozkát. – Nyilván nem mérhető a többi dologhoz, de mi is hozzá akartunk járulni.

- Ne légy ilyen lekicsinylő, Charles – dohogott az anyám. – Igenis sokat ér. Ha Cullenék azt hiszik, hogy ők jobbak nálunk, hát tévednek.

Tipikus Renée… mindig azzal van elfoglalva, hogy ki hol áll a társadalmi ranglétrán. Charlie mérgesen rápillantott az anyámra, majd újra felém fordult és felnyitotta a dobozt. – Swan nagymamádé volt – mondta.

A doboz belsejében egy gyönyörű hajtű lapult. Renée-nek most az egyszer igaza volt, piszokul drágának tűnt, és elég réginek is. Mindazonáltal nem volt ódivatú. Mesésen nézett ki.

- Fordulj meg – utasított Renée, én pedig eleget tettem neki. Óvatosan behelyezte a hajtűt a fátyol fölé, vigyázva Alfonso munkájára.

Hirtelen Rosalie kukkantott be a szobába. – Elkészültél, Bella? – Idegesen bólintottam. – Rendben, itt az idő.

Ő és Renée elsiettek, Charlie pedig mosolyogva felém nyújtotta a karját. Mikor belékaroltam, megkérdezte: - Biztos vagy benne, Bells? Nem várom el, hogy te oldd meg a gondjainkat. Nekem a te boldogságod a legfontosabb.

- Ne aggódj a döntésem miatt, apu. Minden rendben lesz – feleltem. Reméltem, hogy elég magabiztosnak tűnök.

Odalent a bálteremnél már a Rosalie által felfogadott esküvőszervező tevékenykedett. Megmutatta, hogy Charlie és én honnan kezdjük a bevonulást. Úgy éreztem, ennél idegesebb már nem is lehetnék, mikor megszólalt a nászinduló. Mikor az esküvőszervező megadta a jelet, hogy induljunk, Charlie tett egy lépést. Az én lábaim viszont a földbe gyökereztek. Tett még egy lépést, és mivel szorosan belékaroltam, önkéntelenül is húzott magával. Aztán kinyílt a terem ajtaja, és hirtelen minden szempár felém fordult.

Szemeimmel gyorsan végigpásztáztam a vendégsereget, de természetesen nem sok ismerős arcot véltem felfedezni. Próbáltam kizárni őket a fejemből, és csakis előre néztem. Ekkor láttam meg Edwardot. Rendkívül jóképűen festett az esküvői szmokingjában, habár ez nem volt újdonság. De a pillantása…

Az utóbbi időkben Edward néha olyan intenzíven bámult rám, mintha a pillantásával kitalálhatná minden titkomat. Most is ilyen volt a tekintete, mégis valahogy más. Hirtelen csalódottan ébredtem rá, hogy olyan a pillantása, mint egy szerelmes férfinak. Hiszen ezt kell most megjátszania. Nem miattam reagált így. Mikor odaléptem mellé, rám mosolygott, én pedig viszonoztam. Elvégre nekem is játszanom kell a szerepem.

Az anyakönyvvezető arról kezdett el beszélni, hogy ma megünnepeljük az egyesülésünket és az igaz szerelmet, én pedig nagyon erősen próbáltam nem forgatni a szemeimet. Ezzel szemben Edward mintha kissé lehangoltnak tűnt volna. Persze nem hibáztathatom, mostantól 18 hónapig egy házasság rabja lesz.

Ezután elismételtük az eskünket. Mindketten mosolyogtunk és egymás szemébe néztünk közben, hiszen egy boldogtalan párnál már csak az lett volna nyilvánvalóbb, ha pisztolyt tartanak a fejünkhöz. Mindeközben mégis végig arra gondoltam, micsoda hazugság az egész. Megígérni egymásnak, hogy kitartunk a másik mellett. Furdalt a bűntudat és egy pillanatra eszembe jutott, vajon Esme is így érzett az esküvője napján? Eközben viszont valami azt súgta, ha most nem Edward állna velem szemben, sokkal rosszabbul érezném magam.

Kimondtuk az igent és gyűrűt cseréltünk, majd az anyakönyvvezető házastársaknak nyilvánított bennünket. – Megcsókolhatod a menyasszonyt – mondta.

Pillangók röpködtek a gyomromban ezektől a szavaktól, hát még amikor Edward közelebb lépett. Mintha órákig tartott volna, míg ajka az enyémnek közelébe ért. A szívem már a torkomban dobogott, mintha minden lassított felvételként történt volna körülöttem. És ekkor Edward finoman hozzáérintette ajkait az enyémekhez. Először alsó ajkamra nyomott egy lágy csókot, majd a felsőre, aztán ajkaink szinkronban találtak egymásra. Egyetlen pillanatra elfeledkeztem az őrültségről, ami velem történik.

A csók rövid volt, édes, és varázslatos. Miután elváltunk egymástól és egymás szemébe néztünk – egészen közelről – a vendégek tapsát csak tompa háttérzajként érzékeltem. Edward és én döbbenten bámultunk egymásra. Ebben az egy másodpercben nem gondoltam arra a rengeteg idegenre aki minket néz, nem gondoltam a bizonytalan jövőre, és nem gondoltam a döntésem lehetséges következményeire. Ebben az egy másodpercben csakis Edward létezett.

- Hölgyeim és uraim, bemutatom Mr. és Mrs. Cullen-t! – harsogta az anyakönyvvezető hangja.

***

Miután a vendégek gratuláltak, Edward és én, a családtagok, valamint a tanúk – Alice és Jasper – átmentünk a Central Parkba elkészíteni az esküvői képeket. Megkönnyebbültem, hogy ha csak egy kis időre is, de megszabadultam attól a sok idegentől.

Azon tűnődtem, vajon hány lánynak lehet ilyen az álomesküvője. Kimondani az igent a Plaza-ban és aztán fotózás a Central Parkban… erre itt vagyok én, és csak azt várom, hogy mikor lesz vége.

A csók után alig mertem Edward szemébe nézni. Abban a pillanatban ugyanis, mikor ajkaink összeértek, rájöttem, hogy sokkal jobban vonzódom Edward Cullenhez, mint azt eredetileg hittem. Minden alkalommal, amikor közelebb húzott magához, vagy megérintett a fotók kedvéért,teljesen libabőrös lettem. Szinte már szégyelltem magam a reakcióm miatt. Még jó, hogy a ruhámnak hosszú ujja volt, így nem vett észre semmit.

Mikor visszamentünk a szállodába, Alice mindentudó mosollyal méregetett, és mintha Rosalie is észrevett volna valamit. Esme viszont csak szimplán sugárzott a boldogságtól.

***

Hamarosan elérkezett az idő, hogy megejtsük első közös táncunkat házaspárként. Edward biztatóan rám mosolygott, mikor észrevette mennyire ideges vagyok, majd tenyere a derekamra simult és közelebb húzott magához.

Egy ideig csendben táncoltunk, de persze közben figyeltünk arra, hogy a mosoly egy pillanatig se olvadjon le az arcunkról. Muszáj elhitetnünk mindenkivel, hogy boldogak vagyunk és szerelmesek.

- Még nem volt alkalmam megemlíteni, de igazán gyönyörű vagy ma, Bella – duruzsolta halkan a fülembe. Kicsit meglepődtem a bóktól, de közben hevesebben kezdett verni a szívem. Még szerencse, hogy a fejem olyan közel volt a mellkasához, hogy nem láthatta amint kipirul az arcom.

- Köszönöm, Edward. Te sem panaszkodhatsz – tettem hozzá nevetgélve.

- Ó, valóban? – nézett rám összevont szemöldökkel. – Gondolod, hogy nekik is tetszem?

Fejével diszkréten az egyik közelünkben lévő asztal felé bökött, ahol – mint azt korábban megtudtam – Carlisle néhány üzlettársa ült. Egy csapatnyi nagyon öreg pasas, lényegében.

- Ó, határozottan – bólintottam nagy komolysággal. – Esküszöm, hogy az előbb láttam, ahogyan az egyikük nyáladzik.

- Biztosan éppen téged nézett közben – mondta.

- Fúj – nevettem fel. Edward is velem nevetett, aztán hirtelen rájöttem, hogy mi is történik. Edward és én viccelődünk. És nevetgélünk. Néhány pillanatig egyáltalán nem is kellett tettetnünk, hogy jól érezzük magunkat. Erre láthatóan Edward is rájött, és egyszeriben komollyá változott a pillantása. Az arca mintha kicsivel közelebb lett volna az enyémhez, mint egy perccel ezelőtt. Ha nem tudnám jobban, azt hinném, hogy újból meg akar…

- Lekérhetem a hölgyet? – szakította félbe a gondolataimat Carlisle, Edwardhoz intézett szavaival. Ő mintha fél pillanatig habozott volna, de aztán átengedett az apjának.

Mintha évek teltek volna el, miközben letudtam az illendő táncköröket. A lábam sajgott és valamiért nyugtalanabb is voltam, mint azelőtt. Meglepő módon viszont, mikor végre újra Edward mellett voltam, már nem éreztem úgy, hogy mindjárt rám tör egy pánikroham.

Az asztalnál ültünk, mikor odajött hozzánk egy férfi, körülbelül annyi idős, mint a szüleink. Talán egy kicsivel idősebb. – Edward! Szívből gratulálok, drága fiam! – veregette meg a vállát.

- Köszönöm, Aro – felelte Edward udvariasan. – Hadd mutassam be neked Bellát.

Edward egyik karjával átölelte a vállamat, én pedig – mielőtt ráébredhettem volna, hogy mit is teszek – megfogtam a vállamon pihenő kezét. Bemutatott a férfinak, aki elmondása szerint a család egyik nagyon régi jó barátja.

- Azért egy kicsit bánt, hogy nem mutattad be előbb a szíved választottját, Edward – dorgálta Aro finoman.

Eközben én próbáltam elvenni a kezem Edwardéról, mert kezdtem kínosnak érezni. Ne butáskodj, Bella. Hiszen ez is csak a szerep része. De vajon tényleg ezért fogtam meg a kezét? Megdöbbentem viszont, mikor Edward szabályosan nem volt hajlandó elengedni. Ujjait az enyéim köré fonta és ott tartotta kezeinket a vállamon.

- Ne haragudj, Aro. Tudod, hogy megy ez. Titokban akartuk tartani ameddig csak lehetséges – adta elő Edward a jól betanult hazugságot.

- Fátylat rá – legyintett Aro. – Remek lány a feleséged, sok boldogságot kívánok nektek!

Mosolyogva megköszöntük a jókívánságát, Edward pedig csak jó pár pillanattal azután engedte el a kezem, hogy Aro már elment. De a parti hátralévő részében egy szót sem beszéltünk arról, hogy mi a fene volt ez.

Szerencsére Carlisle üzlettársai nem sokáig maradtak, hamarosan pedig Cullenék távolabbi rokonai – akiket ma mind megismertem – is elszállingóztak. Azután a szüleim is távoztak. Charlie-nak mindig is nehezére esett kifejezni az érzelmeit, így hát most is észrevettem, hogy valami viaskodik benne. Eddig ő volt az én horgonyom. Az a személy, akiről tudtam, hogy szeret engem és hisz bennem. Aki megvigasztalt, mikor az anyám lerombolt bennem minden pozitív érzést. És most elhagyom az otthonom. Az utóbbi három hét pedig rohamosan haladt el mellettünk. Nem volt elég időnk elbúcsúzni. De Charlie magában tartotta. Ahogyan mindig. És egy öleléssel köszönt el.

Hamarosan így hát azon kaptuk magunkat, hogy már csak mi maradtunk – az átverők. Akik tudták a titkot. Akiknek a mai nap nem az ünneplésről szólt, hanem az üzletünk megkötéséről.

Rosalie lerogyott az egyik székre és hangosan kifújta a levegőt. – Alig hiszem el – mondta. – Végre túl vagyunk rajta.

Emmett odaállt a felesége mögé és megsimogatta a vállait. Eltűnődve néztem ezt a furcsán bensőséges, és édes pillanatot köztük, mikor Esme megszólalt. – Bámulatos, hogy mindössze három hét alatt hoztad ezt össze, Rose.

- Hát… mindent a családért, nem igaz? – nevetett fel Rosalie keserűen.

- Tényleg a család érdekében történt – felelte Esme. – Nélküled nem sikerült volna. És természetesen Bella nélkül.

Elpirultam a hirtelen jött figyelemtől, miközben a mellettem ülő Alice együttérzőn megfogta a kezem. Ekkor zuhant rám az egész. Feleség vagyok. Edward Cullen felesége vagyok. Lehetetlennek tűnt belegondolni.

- Nos, hosszú nap volt ez mindannyiunk számára – állt fel Carlisle az asztaltól. – Mi több, hosszú hetek. Ideje kipihenni magunkat.

Carlisle-nak igaza volt, így hát lassan mindenki visszavonult. Ma éjszakára Rosalie egy lakosztályt foglalt le nekünk, hiszen hogy nézne ki, ha a friss házasok külön szobákban töltenék a nászéjszakát? Szerencsére viszont, a lakosztályban volt két külön szoba és fürdőszoba. Bár egy pillanatra belegondoltam, hogy milyen lenne, ha csak egy szobája lenne. Egy ággyal. Ne már Bella, muszáj ilyeneken gondolkoznod?

Mentálisan felpofoztam magam, majd miután Edward és én jó éjszakát kívántunk egymásnak, vettem egy forró zuhanyt. Isteni érzés volt kibontani a hajamat, levetkőzni a gyönyörű, de kissé kényelmetlen ruhát, és lemosni a sminkemet. Végre az a Bella voltam újra, akit jól ismertem. Aki egyedül érzi jól magát.

Átöltöztem egy hosszú pizsamanadrágba és egy régi pántos felsőbe, megviselt lábaimat pedig kedvenc pár bolyhos zoknimba bújtattam. Nevetnem kellett, mikor végignéztem magamon. A legtöbb menyasszony valószínűleg nem ezt viseli házasságuk első estéjén.

Hiába volt hosszú a nap és hiába aludtam alig pár órát múlt éjszaka, tudtam, hogy most egyszerűen nem tudnék elaludni. Kisétáltam a szobámból, a lakosztály nappalijába, és kiléptem az onnan nyíló teraszra. Mivel június eleje volt, még nem melegedett fel az idő teljesen, pláne nem éjszaka, ezért kicsit megborzongtam, mikor megéreztem a lágy szellőt.

- Azt hittem már alszol – hallottam meg hirtelen egy hangot, amitől kicsit megugrottam. Edward ült a terasz egyik padján. – Bocsánat, nem akartalak megijeszteni.

- Nem, semmi gond. Én is azt hittem, hogy te már alszol – feleltem. Edward észrevette, hogy fázom, és egy invitáló mozdulattal kinyitotta a válla köré tekert takarót. Vissza kellett fojtanom egy mosolyt, ugyanis annyira édes volt így… mint egy kisfiú.

Apró habozás után mellé ültem, és körém tekerte a takarót. Szerencsémre – vagy mégsem? – a takaró hatalmas volt, így elfértünk alatta úgy is, hogy alig érintkeztünk. Azért így is elég közel voltunk egymáshoz, és hirtelen eszembe jutott az a csók. Vagyis nem is hirtelen, hiszen amióta csak megtörtént, az emléke ott motoszkált az agyam egy eldugott sarkában. Vajon Edward is gondolt rá azóta?

Felhúztam magam alá a lábaimat, mire Edward elmosolyodott és azt megjegyezte: - Aranyos zokni.

- Csak nem gúnyolódsz? – kérdeztem, mire ő felnevetett. – Ha jól emlékszem, kettőnk közül én táncikáltam ijesztő vénemberekkel magassarkúban.

- Igazad van, bocsáss meg – felelte Edward még mindig nevetve. – Minden tiszteletem a tiéd. Tényleg ijesztőek voltak.

- Egyáltalán honnan ismeri a családod őket?

- Legtöbbjük a nagyapám barátja és üzleti partnere volt. Aztán miután ő meghalt, tovább segítették az apámat – magyarázta. – Viszont azt nem csodálom, hogy mind táncolni akartak veled. Szegények nem gyakran látnak ilyen szép és fiatal nőket.

Elpirultam, a gyomrom pedig remegni kezdett ezektől a szavaktól. Nem tagadhattam, hogy boldoggá tettek a bókjai.

- Gyakran pirulsz el – mondta Edward halkan, tűnődő hangon, miközben az arcomat tanulmányozta.

- Nem tehetek róla – dünnyögtem, még jobban elpirulva, amiért hangosan megemlítette. Ettől persze újból felnevetett. Megköszörültem a torkom és próbáltam témát váltani. – Szóval… szerinted meggyőztük őket?

- Mindenképpen – bólintott. – Ha mással nem is, hát azzal a csókkal biztosan.

Bukfencezett egyet a gyomrom. Tehát tényleg gondolt a csókra! Ráadásul teljesen meglepett, hogy ilyen nyíltan felhozta a dolgot. Ettől felbátorodtam, ami meglátszott a következő szavaimon. – Hát, remélem kiélvezted, Edward. Valószínűleg ez volt számodra az egyetlen akció a következő másfél évben.

Olyan hangosan nevetett, ahogyan még sosem hallottam. – Én megleszek, Bella – felelte. – A kérdés az, hogy vajon te kibírod-e az önmegtartóztatást.

A hangja kihívó volt. – Azzal nem lesz gond – motyogtam még inkább elvörösödve, mint eddig. Edward értetlenül nézett rám. Inkább nem akartam neki elmagyarázni, hogy annak nem gond az önmegtartóztatás, akinek még sosem volt része olyan dolgokban. Vagy legalábbis nem teljesen.

Az arcom színéből és a hallgatagságomból viszont azt hiszem kitalálta. – Óh – mondta, én pedig láttam, ahogyan lassan megérti. Ezzel együtt viszont, mintha hirtelen vidámabb lett volna…

- Ha megint nevetni kezdesz, én esküszöm… - kezdtem.

- Nem, nem – szakított félbe. – Eszem ágában sem volt. Csak azt hittem… szóval azt hittem, hogy tudod… úgy értem a korodbéli fiúk biztosan nagyon szívesen… csinálnának… veled… dolgokat.

- A korombéli fiúk? Csak öt évvel vagy idősebb nálam, nagyapó – gúnyolódtam. Edward a szemeit forgatta.

- Tudod, hogy értettem. Tapasztalatból tudom, hogy mennyire kanosak az egyetemista fiúk – mondta.

- Én csak… nem szoktam barátkozni. Vagy… másképp ismerkedni. Egyszerűen csak nem volt rá lehetőségem eddig.

Edward belemerült a gondolataiba. Megölt a kíváncsiság, és már a nyelvem hegyén volt a kérdés, hogy kitudakoljam, merrefelé járnak azok a gondolatok. De úgy döntöttem, inkább mégsem kérdezem meg.

- Azt hiszem lefekszem – mondtam, majd lefejtettem magamról a takarót.

- Ugye nem amiatt, amiről az előbb… - próbálta kérdezni Edward, de én közbeszóltam.

- Nem – biztosítottam róla. – Csak hosszú volt a nap és eseménydús. Aludj jól, Edward.

- Te is, Bella – mosolyodott el halványan.

Bementem a szobámba és amint becsukódott mögöttem az ajtó, rájöttem, hogy mennyi minden történt ma. Először is maga a tény, hogy Edward a férjem lett. És persze ott volt a csók, és a viccelődés, na meg amikor nem akarta elengedni a kezem! Most pedig a beszélgetés. Még sosem beszélgettünk így. És még azt is megtudta, hogy szűz vagyok. Te jó ég.

Mindeközben viszont elgondolkodtam azon is, hogy vajon Edward Cullen szívesen változtatna-e ezen.

7. fejezet

Sziasztok! :)
Eredetileg most az esküvőt akartam megírni, de úgy döntöttem, hogy még nem volt meg hozzá a kellő felvezetés. Addig is viszont íme egy Edward szemszög, a következőben pedig már tényleg megtörténik a házasság. ;)
Abellana

(Edward)

Mikor megláttam Alice üzenetét a fotósokról, azonnal rettentő dühös lettem. Nem csak azokra a mocskokra, akik próbálnak minél provokálóbb kérdéseket ordítani, miközben az arcodba tolják a hülye kamerájukat, de egyúttal magamra is. Gondolnom kellett volna erre. De én csak nagyon ritkán érdekeltem őket. Viszont miután az apám vetélytársa hamis dolgokat terjesztett rólam, napokig követtek és próbáltak kicsikarni belőlem valamit. Aztán mikor Rose kiszivárogtatta a sajtónak, hogy van egy menyasszonyom, egy idő után abbahagyták. Most viszont, hogy végre megtudták ki az, tudnom kellett volna, hogy őt is meg fogják találni.

Ezen kívül attól is féltem, hogy ez elijeszti Bellát tőlem. Ez gonosz dolog, de örültem neki, hogy már aláírta a szerződést és nem hátrálhat meg.

Mikor kiléptem a lakás ajtaján, láttam, ahogyan nyílik a lift ajtaja és rögtön odasiettem. Megragadtam Bella vállait és ellenálltam a késztetésnek, hogy magamhoz húzzam és a hajába temessem az arcomat. Mást sem csináltam az utóbbi időben, csak ellenálltam a késztetésnek minden áldott pillanatban.

- Annyira sajnálom, Bella. Jól vagy? – kérdeztem.

- Jól… jól vagyok – felelte. Tényleg így is tűnt. Ha meg is rázta az eset, nem látszott rajta, és ettől megkönnyebbültem.

Hirtelen nagyon is tudatában voltam annak, hogy a lány akire olyan régóta vágyódom, itt van szó szerint a kezeim között. Végre a szemébe nézhetek és megérinthetem. Itt van az újabb esély, hogy ne engedjem el.

- Neked is szia, Edward – törte meg a varázst Alice, mire rájöttem, hogy elég régóta bámulok Bella szemeibe. Te jó ég, most biztos azt hiszi, hogy egy idióta vagyok.

Miután bementünk, nem győztem bocsánatot kérni Bellától, hiszen én hoztam rá a bajt. Igyekeztem megnyugtatni, hogy ilyen valószínűleg nem fog többet történni. Hacsak nincs valami hatalmas dolog, az embereket nem érdekli a mi életünk.

Egy idő után Alice bejelentette, hogy mennie kell, én pedig rögtön átláttam rajta. Ha arra gondoltam, hogy kettesben maradok Bellával, egyszerre vágytam rá és féltem tőle. Meg akartam őt ismerni, azt akartam, hogy megkedveljen. De közben attól is féltem, hogy túlságosan eltolom őt magamtól. Mikor azonban úgy láttam, hogy ő is menni készül, gyorsan rászóltam, hogy maradjon. Nem engedem el őt még egyszer.

- Köszönöm, Alice – mondtam neki, mikor kikísértem.

- Ugyan miért? – kérdezte.

- Hogy vele voltál ma – vontam vállat. – Szerintem Bella kedvel téged. Jó, ha van egy barátja aki tud a helyzetéről.

- Én is kedvelem őt, Edward – felelte. – Hogyan is ne kedvelhetném, mikor ennyire odavagy érte? Ne szúrd el, jó? Tudom, hogy hajlamos vagy túlanalizálni mindent.

- Nem fogom – mosolyogtam rá. Alice megölelt, aztán pár pillanat múlva már kint is volt az ajtón, én pedig visszamentem a nappaliba Bellához.

Leültem a kanapéra, amelyen ő is ült. Nem akartam túlságosan „közeledőnek” tűnni, ezért inkább a legszélére ültem. Egy ideig csak a mai incidensről beszélgettünk. Meg akartam győződni arról, hogy ez tényleg nem riasztotta el túlságosan. Aztán egy pillanatra megcsúszott a nyugodt álcám. Ideges volt amiatt, hogy néhány eseményen meg kell majd jelennie velem. Nem tudtam, hogy ez miattam van-e, vagy amiatt, hogy szerelmes párocskának kell majd tettetnünk magunkat. De azt is észrevettem, hogy Bella ideges lett, ha sok ember vette körbe. Talán ez lehetett az oka. Akárhogy is, meg akartam nyugtatni, így hát gondolkodás nélkül azt mondtam, hogy akárki büszke lenne vele mutatkozni.

Nyilvánvalóan meglepődött a kijelentésemen. Nem is csodálom, hiszen az elmúlt egy hétben amióta ismerjük egymást, kerültem a túlságosan személyes megjegyzéseket. Nem tudtam hogyan is kerülhetnék közelebb hozzá, hiszen annyira szürreálisnak tűnt, hogy most itt van velem, azok után, hogy az elmúlt egy évben csakis erre vágytam.

- Miért vagy most ilyen figyelmes velem? – kérdezte hirtelen. Úgy láttam, mintha megbántottam volna. Visszagondoltam arra, hogyan is viselkedtem vele és elgondolkodtam, hogy vajon hidegebb voltam-e a kelleténél. De aztán Bella elmondta, hogyan érez. Megdöbbentett, hogy azt hiszi, nem kedvelem. Pedig pont ezt próbáltam annyira palástolni!

- Ó, Bella. Fogalmam sem volt róla, hogy így érzel. Sajnálom, én csak… - Elgondolkodtam, hogy mit is mondhatnék. Erőt vett rajtam a vágy, hogy elmondjak neki mindent. Azt, hogy már egy éve nem engedett ki a bűvköréből. Hogy valamilyen oknál fogva mindennél jobban vonz magához. Bevallhatnám neki, hogy sokkal jobban kedvelem őt, mint ahogy azt gondolta.

De végül elvetettem az ötletet. Fogalmam sincs, hogyan reagálna rá Bella. – Bár el tudnám neked magyarázni, de ez… bonyolult – mondtam végül.

- Értettem, Edward – próbált kipréselni magából egy mosolyt.

- Bella… - El akartam neki mondani, hogy nem úgy van, ahogyan gondolja. Kedvelem őt és közelebb akarok hozzá kerülni. De nem hagyta, pár perccel később pedig már csukódott is mögötte az ajtó…

***

A következő másfél hétben nem sokat láttam Bellát. Csütörtökön Rosalie felhívott és elmondta, hogy lefoglalta az esküvő színhelyét és kiválasztották Bella menyasszonyi ruháját. Hirtelen azon kezdtem el tűnődni, hogy vajon milyen lesz őt látni talpig fehérben, miközben az oltár felé vonul. De rögtön összeszorult a gyomrom a gondolattól, hogy ő nem fog mosolyogni és igazából nem ezt akarja.

Elérkezett a szombat, és már csak egyetlen hét maradt hátra az esküvőig. Alice, Jasper és Emmett segítettek áthozni a lakásomba Bella cuccának a nagy részét, én pedig körbevezettem őt. Igazából csak az esküvő után fog itt lakni, de egyetértettünk, hogy jobb ha előbb megismeri a helyet.

Bella nem említette a múltkori beszélgetésünket, úgyhogy inkább én sem hoztam fel a dolgot. – El fogok veszni egy ekkora lakásban – mondta Bella, miközben végigmentünk a szobákon.

- Tényleg nagy egy kicsit – mosolyogtam. – Kicsivel azelőtt, hogy befejeztem az egyetemet és apám megkért, hogy dolgozzak nála, az anyám rögtön elkezdett nekem lakást keresni itt New Yorkban. Én is ledöbbentem, mikor először megláttam. Azt hiszem talán azt remélte, hogy lesz, aki benépesítse.

Kínos csend telepedett közénk, hiszen egyértelmű volt: a következő másfél évben senki sem fogja benépesíteni ezt a lakást. És az is biztos, hogy jelen pillanatban nem is akartam senki mást Bellán kívül. El sem tudtam képzelni, hogy elkezdjek valaki mással randizni, mikor ennek vége lesz.

- Khm… szóval… Rosalie nincs itt – váltott témát Bella. – Gondolom nem az a barátkozós típus.

Igaza volt, Rose tényleg nem barátkozós típus. Viszont nem ez az oka annak, hogy ma nem volt itt. Amint Emmett megérkezett, egyetlen pillantást vetett rám, és tudtam, hogy Rosalie-t most nem látjuk pár napig. De a húgom valószínűleg nem értékelte volna, ha elmondom Bellának az igazi okot, így hát füllentettem egy kicsit.

- Csak nagyon elfoglalt. Az esküvő miatt, meg minden – feleltem, majd benyitottam abba a szobába, amit utoljára tartogattam. – Ez lesz a te hálószobád.

Tudtam, hogy Bellának tetszeni fog ez a szoba. Az anyám rendezte be az elmúlt két hétben, csakis az ő számára. Nem volt túlcsicsázva, egyszerű volt és olyan… nőies. Illett hozzá.

- Hű… - nézett körbe Bella. – Edward, ez csodálatos.

- Esme érdeme. Gondolta, hogy tetszeni fog neked – mondtam.

- Nos, köszönöm. Nem csak ezt, hanem mindent. – Tudtam, hogy mire gondol. Rosalie annyit elmondott, hogy a Swan család szorult helyzetbe került.

- Ugyan már, Bella. Te mented meg a családom hírnevét, főként az enyémet. Inkább én köszönöm – mondtam egy apró mosollyal. Bella arca mintha egy kicsit vörösebb lett volna, és a szája széle is alig észrevehetően felfelé görbült.

Kimentünk a nappaliba, hogy csatlakozzunk a többiekhez, akik már a kanapén terpeszkedtek. – Felhoztunk mindent, lusta banda – jelentette be Emmett.

- Hé! Csak megmutattam Bellának, hogy hol fog lakni – ellenkeztem.

- Óh, ugye milyen remek? Esmének nagyon jó ízlése van – mondta Alice. – Azt hiszem én is ideköltözöm.

- Megkaphatjátok Alice-t, de figyelmeztetlek: többet eszik, mint gondolnátok és nagyon rendetlen – viccelődött Jasper, mire Alice hozzávágott egy párnát.

Eltöltöttünk még egy órát beszélgetéssel, és habár kicsit lehangolt, hogy Bella ennyire jóban van a barátaimmal, de velem nem, annak örültem, hogy nem ment haza rögtön. Hamarosan úgyis rengeteg időnk lesz kettesben…

***

A következő hét során próbáltam a munkámra koncentrálni, de folyton csak azon a hihetetlen tényen járt az eszem, hogy ezen a szombaton Bella Swan a feleségem lesz. Ráadásul akárhányszor kiléptem az irodámból, mindig belebotlottam egy-egy munkatársamba, akik nem győztek gratulálni a közelgő házassághoz. Ha pedig valaki megemlítette, hogy nem is tudtak róla, hogy ennyire komoly kapcsolatban vagyok, csak azt feleltem, hogy szerettük volna elkerülni a felhajtást. Azért kétség sem férhet hozzá, hogy ezek a gratulációk jobbak voltak, mint az elítélő pillantások amiket kaptam azok után az idióta pletykák után.

Pénteken korábban eljöttem a munkából, mivel a családjaink együtt vacsoráztak az esküvő előtti estén a Plaza Hotelben, és mind ott is maradunk az esküvőig. Mikor beléptem a szálloda egyik éttermébe, láttam, hogy már mindenki ott volt: Bella és a szülei, az én szüleim, valamint Rosalie és Emmett.

Mikor odaértem az asztalhoz, az anyám rögtön magához húzott és szorosan megölelt, az apám pedig vállon veregetett. Rose-zal is váltottunk egy gyors ölelést, és közben aggódva a fülébe súgtam: - Jól vagy?

- Persze, hogy jól vagyok, Edward – felelte magától értetődően, pedig tudtam, hogy pár napja még egyáltalán nem volt jól. Ettől muszáj volt a szememet forgatnom. Rosalie mindig olyan keménynek mutatja magát.

Kezet fogtam Charlie-val, udvariasan biccentettem Renée-nek, és végül Bellára irányítottam a tekintetem. Kicsit lehangoltnak tűnt, de nem tudtam, hogy ez azért volt-e, mert holnap egy idegen férfi felesége lesz, vagy esetleg olyasvalami miatt, ami még az érkezésem előtt történt. Rámosolyogtam, próbálván megmutatni neki, hogy nem érzek iránta ellenségesen, mint ahogyan azt ő hiszi. Meglepetésemre visszamosolygott, amitől nekem máris sokkal jobb kedvem lett.

A vacsora kissé feszült hangulatban telt. Bella és én többnyire meg se mukkantunk. Az idő nagy részében főleg Renée fecsegett valamiről megállás nélkül, miközben Charlie néha halkan közbemorgott, a szüleim pedig udvariasan válaszoltak időnként. Ezen kívül Emmett szükségét érezte annak, hogy néha bekiabáljon egy-két poént, mire válaszul Rose a vállába öklözött, Bella pedig próbálta elfojtani a mosolyát.

Ha őszinte akartam lenni, Renée egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet. Mintha nem is érdekelte volna a saját lánya, aki ott ült mellette, a holnapi nap miatt idegeskedve. Mind megkönnyebbültünk, mikor Charlie félbeszakította azzal, hogy ideje kipihenniük magukat. Rosalie és Emmett is úgy döntöttek, hogy felmennek a szobájukba, Bella pedig kiment a mosdóba.

Mikor csak én meg a szüleim maradtunk, az anyám felém fordult. – Szeretnék tőled kérni valamit, Edward – fogta meg a kezem.

- Persze, bármit – feleltem. Fogalmam sem volt, hogy miről lehet szó.

- Figyelj oda Bellára! Főként holnap az esküvőn. Mindig olyan feszültnek tűnik szegénykém, ha sok ismeretlen ember között kell lennie. Nem is hibáztatom. És az sem könnyíti meg a dolgát, hogy az anyja… - itt Esme körbenézett, majd közelebb hajolt hozzám és suttogni kezdett – egy ribanc.

- Na de anya! – tetettem felháborodást. – Nem is tudtam, hogy ismered ezt a szót!

Az apám elmosolyodott, anyám pedig könnyedén vállon csapott. – Komolyan mondom, Edward! Annak a nőnek csak a pénz kell. Ma este még csak egy pillantásra se méltatta Bellát. Ő mostantól családtag, és nekünk az a dolgunk, hogy vigyázzunk egymásra.

- Ne aggódj, anya – paskoltam meg a kezét. – Természetes, hogy vigyázni fogok Bellára.

Az anyám elmosolyodott és egy pillanatig tenyerét az arcomra helyezte. Ekkor visszatért Bella, és megszólalt az apám: - Nekünk is ideje felmennünk. Nagy nap a holnapi.

Esme szorosan magához húzta Bellát, aki mintha kissé meghatódott volna ettől. – Jó éjt, Esme – mondta.

- Neked is, drágám – felelte az anyám, és egy másodpercre végigsimított valamit Bella nyakán. Csak ekkor vettem észre, hogy Cullen nagyi nyaklánca ott lógott elegánsan Bella nyaka körül. Döbbenten jöttem rá, hogy valószínűleg az anyám adta neki valamikor nemrég. Ez valamiért furcsán jó érzés volt.

Az apám is elköszönt Bellától, majd végre kettesben maradtunk. Felálltam és Bella felé nyújtottam az egyik kezem. Értetlenül pillantott rám, én pedig fejemmel a táncparketten lassúzó párok felé böktem. – Gyakorolhatnánk holnapra – mondtam.

Bella egy pillanatig habozott, de végül megfogta a kezemet és hagyta, hogy odavezessem. Megálltunk a táncparkett szélén, én pedig megfogtam a csípőjét és közel húztam magamhoz. Az ő szabad keze a vállamra került. Lassan ringatózni kezdtünk a zenére.

- Szerencsés leszel, ha a holnapi nap után még épségben lesznek a lábaid – mondta Bella. – Elég ügyetlen táncos vagyok.

- Cseppet se aggódj emiatt – mosolyogtam rá. – Majd én vezetlek.

Nem engedtem el a tekintetét, miközben még közelebb húztam magamhoz. Csodás volt érezni a teste melegét, a szíve dobbanásait, és minden lélegzetvételét. Arra emlékeztetett, mikor a fotóhoz kellett pózolnunk az eljegyzési partin. Most viszont kiélveztem ennek a táncnak minden édes pillanatát.

- Jól mutat rajtad a nyaklánc – mondtam őszintén. Tényleg jó volt rajta látni.

- Óh – vörösödött el Bella. – Igen, az anyukád nekem ajándékozta. Próbáltam ellenkezni, hiszen nem vagyok a családotok tagja…

- Bella! – szakítottam félbe. – Most már az vagy. A családunk tagja. Elmesélte az anyám, hogy mikor kapta?

Bella bólintott. – Az esküvője előtt adta neki Carlisle édesanyja. Elmondta, hogy a családjaik találták ki, hogy házasodjanak össze.

- Fura, nem igaz? Rengetegszer hallottam a szüleim történetét. És még ma is mindig megdöbbent, tudván, hogy most mennyire imádják egymást. Sohasem tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő.

Bella némán rám pillantott, én pedig elgondolkodtam rajta, hogy vajon milyen lenne most megcsókolni. Hirtelen még inkább tudatában voltam testeink közelségének. A levegő mintha forróbb lett volna, mint pár perccel ezelőtt. Már megint mit művel velem? Miért van rám Bella Swan mindig ilyen hatással?

Miután hosszú ideig intenzíven fürkésztem az arcát, rájöttem, hogy néhány másodperce már csend van. A dal véget ért, és erre Bella is lassan ráeszmélt, aztán ellépett tőlem. – Azt hiszem ideje nekem is felmennem – szólt.

Bólintottam. – Felkísérlek – jelentettem ki határozottan, remélve, hogy nem utasít el. Nem tette.

Csendben voltunk, miközben a lift felfelé araszolt, de valamiért ez most nem tűnt kínos csendnek. Mintha én és Bella is túlságosan belemerültünk volna a gondolatainkba. Talán neki is az jár a fejében, ami nekem? Lehet, hogy én is hatással vagyok rá? Eléggé frusztráló volt ezeken agyalni. Eddig minden lány az értésemre adta, ha akart tőlem valamit. Bella kemény dió lesz.

Megálltunk a szobája ajtaja előtt egymással szemben. – Nem tudom mit kell mondani a vőlegényemnek az álházasságunk előtti estén – vont vállat. Felnevettem.

- Nem vagy vele egyedül – feleltem. Bella halványan elmosolyodott. – Figyelj, Bella. Tudom, hogy ez egy nem mindennapi helyzet. De szeretném, ha jóban lennénk. Tudom, hogy mindig azt mondod, ez csak üzlet. Mintha csak Rosalie-t hallanám olyankor. De ettől még nem kell, hogy rossz legyen a kapcsolatunk. Lehetünk akár… barátok is.

Bella elvette rólam a tekintetét és helyette a cipőjét kezdte tanulmányozni. Végül csak annyit szólt: - Talán igazad van.

Nem ez volt a világ legbiztatóbb válasza, de én nem terveztem feladni. Közelebb léptem hozzá, és egy könnyű csókot nyomtam az arcára, miközben mutatóujjam végigsimított a kézfején. – Jó éjt, Bella – súgtam a fülébe.

Egy pillanatra döbbenten meredt rám, majd láttam, ahogyan a halvány pír elönti az arcát és egy egészen aprócska mosoly is megjelenik rajta.

- Jó éjt, Edward.

6. fejezet

Sziasztok!
A múlt héten végre letudtam a vizsgáimat, úgyhogy most be tudtam fejezni az új fejezetet. (A következőben pedig végre megtörténik a dolog...) Köszönöm azoknak akik írtak, szeretem olvasni a véleményeket, úgyhogy ide is örülnék nekik. ;)
Abellana

(Bella)

Másnap délelőtt Alice-szel találkoztam a SoHo-ban. Megint épp olyan lelkesnek és mosolygósnak tűnt, mint tegnap. Mikor bementünk a legelső üzletbe, először csak általános dolgokról cseverésztünk, aztán szépen lassan másra terelődött a szó…

- Szóval… gondolom Rosalie említette, hogy jövő héten lesz a menyasszonyi ruhapróba – mondta Alice.

- Igen, már mondta – bólintottam.

- Nem bánnád, ha én is elmennék? – kérdezte Alice. – Gondolj bele, tök jól éreznénk magunkat! Pezsgőznénk és segítenénk neked a ruhával. Na mit szólsz?

- Egyáltalán nem bánom ha eljössz, Alice, de kétlem, hogy annyira jó móka lenne. Ez csak üzlet, inkább essünk túl rajta minél hamarabb – vontam meg a vállam.

- Na és, mi van ha üzlet? Attól még szórakozhatunk – vetette fel Alice.

- Legyen ahogy akarod – hagytam rá, mire ő boldogan összecsapta a két tenyerét. Azután folytattuk a beszélgetést.

- Gondolom, mivel ilyen… öhm, érdekes a helyzet, nem mentek nászútra.

- Óh, még csak az kéne… - feleltem. – Rosalie szerint ez egy melós időszak, szóval senki nem fogja megkérdőjelezni, hogy Edward miért nincs nászúton. És különben is, az egész annyira… furcsa lenne.

- Miért? – kérdezte Alice kíváncsian.

- Mert alig ismerjük egymást, szinte csak pár szót beszéltünk eddig – mondtam. – Képzeld el milyen lenne ha összezárnának egy idegennel akárcsak egy hétre is.

- De hát hamarosan együtt fogtok lakni. Habár… azt hiszem valahol értem, mire gondolsz. De jobban tennétek, ha összemelegednétek. Úgy értem, az esküvőn például úgyis meg kell majd csókolnotok egymást.

Éreztem, ahogyan kifut az összes vér az arcomból Alice szavainak hallatán. Teljesen igaza volt. Edwardnak és nekem csókolóznunk kell majd az esküvőn, kevesebb mint két hét múlva. Erre eddig nem is gondoltam, és most legalább tucatnyi új dilemma merült fel bennem. Mármint… utoljára a középiskolás éveimben csókolóztam. Mi van, ha Edward utálni fogja? Na nem mintha ismerném annyira, hogy érdekeljen a véleménye, de az ilyesmi mégiscsak sérti az ember büszkeségét.

Másfelől viszont – és ez eléggé megijesztett – be kellett ismernem, hogy annak a gondolata, hogy hamarosan Edward Cullen meg fog csókolni engem, némi izgalommal töltött el. Mármint jóféle izgalommal.

- Bella! – hadonászott Alice a kezeivel az arcom előtt.

- Öhm… bocs – eszméltem fel. – Belemerültem a gondolataimba.

- Azt meghiszem – felelte mindentudó mosollyal, de végül ennyiben hagyta a dolgot. Az idő hátralévő részében nem beszéltünk többet Edwardról.

Üzletről üzletre jártunk, és közben sikerült vennem magamnak egy-két nagyon csinos cuccot. Főleg olyan dolgok voltak, amelyek illenek majd a „Cullen-életmódhoz”. Miután végeztünk, beültünk egy étterembe ebédelni és kávézni. Nagyon könnyű volt Alice-szel jól kijönni és örültem, amiért megismertem valakit, aki tisztában van az érdekházasság helyzettel, de közben amolyan barátféleség is.

Miután megebédeltünk, elkezdtünk egy másik butik felé sétálni, mert Alice meg akart még nézni valamit. A butik előtt azonban megláttunk egy újságost, és ő rögtön odahúzott. Pillanatnyi gondolkodás nélkül felemelte a New York Times-t és keresett benne valamit.

- Áh, itt is van! – kiáltotta vidáman, majd felém tartotta a lapot, hogy én is lássam. Az Edwarddal közös képünk volt az, mellette pedig az eljegyzésünk híre. – Nézd csak, milyen jól mutattok együtt.

Meglehetősen furcsa módon Alice-nek igaza volt. Hihetetlen, de tényleg egy normális jegyespárnak tűntünk a képen. Edwardra pillantva pedig eszembe jutott, hogy milyen érzés volt tegnap, amikor egymáshoz simultunk, szíve pedig a tenyerem alatt dobogott…

Alice visszatette az újságot. – Na, akkor megyünk? – intett a butik felé.

- Óh, öhm… én még keresek valami olvasnivalót – hebegtem, miközben a számtalan női magazin felé mutattam, amelyek csöppet sem érdekeltek. – Mindjárt megyek utánad.

Alice bólintott és bement az üzletbe. Amint megbizonyosodtam róla, hogy nem lát, felkaptam az egyik Times-t, kifizettem, majd gyorsan a táskába tömtem és követtem őt. Nekem már nem volt kedvem vásárolgatni, de boldogan rávágtam mindenre amit Alice felpróbált, hogy jól néz ki. Sokáig elidőztünk az üzletben, de mikor végre kifelé tartottunk, Alice észrevett valamit.

- Ó, ne – morogta. Felkaptam a fejem és megláttam amit ő is. Először nem értettem, miért álldogálnak odakint fotósok. Tűnődve körbenéztem a butikban. Lehet, hogy épp egy időben keveredtünk ide valami hírességgel? Viszont akkor nagyobb lett volna a felfordulás idebent, és nem láttam senkit.

- Ezek meg kit fotóznak? – kérdeztem.

- Öhm… téged, Bella – felelte Alice.

- Hogy micsoda? – kiáltottam fel.

- Na jó, figyelj – ragadott meg Alice a vállamnál fogva. – Csak nyugalom. Innen nem messze parkoltam a kocsimmal. Most szépen kimegyünk és úgy teszünk, mintha ott sem lennének, rendben?

- Nekem ez nem fog menni – ráztam meg a fejem. Éreztem, ahogyan eluralkodik rajtam a pánik és kapkodni kezdem a levegőt. – Nem… nem tudok oda kimenni.

- Hát persze, hogy menni fog. Van nálad napszemüveg? – Bólintottam és a táskámra mutattam, miközben egyre jobban ziháltam. – Jól van, semmi gond. Csak vedd fel, és mikor kimegyünk, ne nézz rájuk, észre se vedd őket. Bármit is fognak kiabálni.

Remegő kezekkel benyúltam a táskámba és előhúztam a napszemüvegemet.

- Készen állsz? – kérdezte Alice. Újból bólintottam, pedig egyáltalán nem álltam készen. Csak túl akartam esni rajta.

Alice előrement, hogy mutassa az utat a kocsijáig. Amint kiléptünk, valóban elkezdtek kiabálni, viszont összemosódott a hangjuk és semmit sem értettem, Edward nevét leszámítva. Akkor is utáltam fotózkodni, mikor a beleegyezésemmel történt, most pedig egyenesen gyűlöltem a helyzetet.

Szerencsére tényleg közel állt Alice kocsija és szinte pillanatok alatt eljutottunk odáig. Mikor végre láthatáron kívül voltak és kicsit megnyugodtam, Alice-hez fordultam. – Ez mindig így lesz ezentúl? – kérdeztem aggódva.

- Ne aggódj, Bella, biztosan nem lesz ilyen. Szerintem csak az eljegyzésetek miatt volt – magyarázta.

- Remélem – sóhajtottam. – Ezt nem bírnám ki rendszeresen.

Alice egy pillanatra együttérzőn megszorította a kezemet, majd csendben utaztunk tovább. Azok a hülye fotósok valamiért annyira felkavartak. Utáltam a figyelem középpontjában lenni, és még csak nem is szerénységből. Egyszerűen végig az járt a fejemben, hogy aki rám figyel, vajon milyen hibát lát meg bennem. Azt hiszem talán ez az oka annak, hogy nem barátkozom senkivel.

Mikor az autó leállt, furcsállva néztem körbe. – Hol vagyunk, Alice? – kérdeztem.

-Óh, öhm… Edward lakásánál – nézett rám félve. Valószínűleg láthatta az arcomon az ijedtséget. Mégis mi a francot keresünk Edward lakásánál? – Oké, figyelj. Láttam, hogy megrázott téged ez a helyzet, gondoltam jobb ha Edwardhoz hozlak, mint hogy otthon legyél egyedül és tovább rágódj rajta.

- Ez igazán nem szükséges – nyögtem ki.

- Ugyan már, Bella. Edward nem harap. Hacsak meg nem kéred rá – kacsintott. – Na gyerünk.

Mikor beléptünk az épületbe, gyorsan rá kellett jönnöm, hogy ennek a helynek minden négyzetcentije tömör luxus. Te jó ég, én hamarosan itt fogok lakni. Elindultunk felfelé, és Alice nyomkodni kezdte a mobilját a liftben.

- Mit csinálsz? – érdeklődtem.

- Írtam Edwardnak, hogy elhoztalak mert letámadtak a paparazzik. Csak hogy felkészüljön – vont vállat. Szórakozottan bólintottam és közben idegesen doboltam a lábammal.

Egy perc múlva kinyílt a lift ajtaja és arra eszméltem, hogy két erős kéz megragadja a vállaimat és hirtelen egy zöld szempárba bámulok váratlanul közelről. – Annyira sajnálom, Bella. Jól vagy? – kérdezte aggódva Edward. Értetlenül bámultam rá és egyben lebénultam a közelségétől.

- Jól… jól vagyok – habogtam. Erre mintha megkönnyebbülten kifújta volna a levegőt és kicsit lazított a vállaim szorításán, de nem engedett el. Sőt, hosszú pillanatokig állta a tekintetem. Végül Alice szakította meg a kínos csendet.

- Neked is szia, Edward – csicseregte fülig érő vigyorral.

- Ó, igen – tért magához Edward. – Szia Alice. Gyertek csak be.

Amint beléptünk a lakásába, helyre kellett raknom az államat, miután két emeletnyit zuhant. Edward Cullen lakása még a szülei otthonát is túlszárnyalta. Vajon ő tényleg ennyire anyagias lenne? Viszont mikor eszembe jutott az előbbi pillanat a liftnél, ahogyan pillantása az enyémbe fúródott, ezt nehéz volt elhinni.

Leültetett engem és Alice-t egy hatalmas fehér kanapéra, ő pedig idegesen járkált fel-alá. – Igazán sajnálom. Annyira hülye voltam, bele sem gondoltam, hogy le fognak támadni most, hogy tudnak rólad.

- Edward, nyugi – szólt Alice, majd ők ketten váltottak egy jelentőségteljes pillantást. Csak én nem tudtam, hogy mi volt a jelentősége…

- Öhm… tényleg minden rendben – mondtam bátortalanul. – Nem vagyok hozzászokva, ennyi.

- Hidd el, ez tényleg nem szokott előfordulni. Inkább a hírességekre vadásznak, engem eddig csak egyszer-kétszer kaptak le, aztán jött ez a botrány, és azután kicsit… többször is. Tudnom kellett volna, hogy most téged fognak keresni. De most, hogy hivatalosan is bejelentettük az eljegyzést, már le fognak nyugodni a dolgok. Ígérem. – És ekkor megint megtörtént. Zöld szemei olyan intenzíven meredtek rám, hogy lúdbőrözni kezdtem. Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de egy hang se jött ki. Helyette Alice mentette meg a helyzetet.

- Nos, szerintem Jasper már tűnődhet, hogy hol vagyok. Ideje mennem – mondta.

Megmentette a helyzetet? Inkább galádul hátba szúrt! Kétségbeesetten néztem Alice-re, de ő csak biztatóan mosolygott.

- Hát akkor… kikísérlek – felelte Edward. Már éppen felkészültem rá, hogy közbeszúrom, hogy nekem is mennem kell, de ekkor újból megszólalt. – Te maradj csak, Bella.

Csodálatos. A gondolat, hogy kettesben maradjak Edwarddal, megijesztett. Mi van, ha mondok valami hülyeséget? Vagy ha úgy viselkedem mint egy idióta?

Hallottam a hangjukat, ahogyan az ajtónál beszélgetnek, de nem értettem, hogy mit mondtak. Aztán két perc múlva Edward visszatért. – Ijesztő volt, igaz? – kérdezte, miközben leült a kanapéra. A legszélére, messze tőlem.

- Akkor az volt – feleltem. – De most már inkább szégyellem magam a reakcióm miatt. Alice egyáltalán nem borult ki.

- Talán nem mutatta ki, de ő is megijedt. Tényleg sajnálom. Tudom, hogy ez nem része az üzletnek. Valószínűleg nem is fog többet előfordulni.

- De néhány eseményen meg kell majd jelennem veled, ugye? – kérdeztem.

- Igen. De emiatt igazán nem kell aggódnod, Bella. Bármelyik férfi büszke lenne az oldalán veled – mondta halkan. Egy pillanatra azt hittem, hogy félrehallottam. De mikor a szemébe néztem, tudtam, hogy nem így volt.

- Miért vagy most ilyen figyelmes velem? – bukott ki belőlem a kérdés, mielőtt egyáltalán átgondolhattam volna. Edward egy pillanatra összezavarodottnak tűnt.

- Eddig nem voltam az?

- Ne érts félre, tökéletesen udvarias voltál – szabadkoztam rögtön. – Csak… nos, nem úgy tűnik, mintha kedvelnél engem. De ez rendben is van így, hiszen nem kell kedvelned, ez nincs a szerződésben.

- Ó, Bella. Fogalmam sem volt róla, hogy így érzel. Sajnálom, én csak… - Edward láthatóan nem találta a szavakat és nagyot sóhajtott. – Bár el tudnám neked magyarázni, de ez… bonyolult.

- Értettem, Edward – mosolyogtam rá nem túl meggyőzően.

- Bella…

- Most nekem is ideje mennem – fojtottam belé a szót. – Elfáradtam ma.

- Akkor hadd hívjak neked egy taxit – ajánlotta fel.

- Semmi szükség rá, megleszek – feleltem, miközben az ajtóhoz mentem és Edward követett. – Majd találkozunk.

Még láttam ahogyan bólint, aztán kiléptem az ajtón.

***

Négy nap múlva eljött az ideje, hogy szerezzünk egy menyasszonyi ruhát. New York egyik legdrágább menyasszonyi szalonja előtt találkoztam Alice-szel és Esmével, mivel ő is eljött.

- Rosalie késik néhány percet – mondta, mikor odaértem. Kíváncsi voltam, miért késik az örökké makulátlan Rosalie, de nemsokára meg is tudtam, mikor elégedett mosollyal megjelent.

- Sikerült lefoglalnom a Plaza Hotel nagy báltermét az esküvőre – jelentette be diadalmasan. A szemem sarkából láttam, ahogyan Alice-nek leesik az álla. Meg is tudtam érteni. Egy olyan átlagembernek mint én, lehetetlen lett volna megszereznie a Plaza-t az esküvőjére. Pláne, hogy az esküvő alig több, mint egy hét múlva lesz. Fejet kellett hajtanom Rosalie képességei előtt.

Mindez csak még valódibbá tette a dolgot. Rá kellett eszmélnem, hogy hamarosan tényleg megtörténik. Férjhez fogok menni.

Odabent az üzletben Alice és Rosalie felváltva mutogatták a menyasszonyi ruhákat, amiket viselhetnék. Mind gyönyörű volt, ehhez kétség sem férhet, de egyikben sem tudtam elképzelni magam. Egyik sem volt az én stílusom, és mikor ezt megmondtam, Esme is bőszen bólogatott. Így hát ő és Rosalie folytatták a kutatást, miközben Alice leült mellém a világ legkényelmesebb krémszínű kanapéjára.

- Nos, mesélj. Mi volt a múltkor, miután elmentem? – fürkészte az arcomat kíváncsian.

- Óh, igaz. Még meg sem köszöntem, hogy egyedül hagytál – forgattam a szemeimet.

- Rátok fért, hogy kettesben legyetek – vont vállat. – Szóval? Mi történt?

- Nem is tudom. Edward olyan… furcsán viselkedik – feleltem, visszagondolva a lelkemig hatoló pillantásokra és arra amikor azt mondta, bármelyik férfi büszke lenne velem az oldalán. Akármikor eszembe jutottak ezek a szavak az utóbbi napokban, a szívem hevesebben kezdett verni. Ugyanez történt akkor is, mikor a közös képünket néztem a Times-ban. Ami szintén többször megtörtént az utóbbi napokban…

- Hogy érted, hogy furcsán viselkedik? – kérdezte Alice. Azon gondolkodtam, vajon el kéne-e mondanom az előbbi gondolataimat neki, de ekkor Esme megszólalt.

- Lányok, ezt nézzétek! – kiáltotta. Maga elé tartotta a legcsodálatosabb ruhát, amit valaha is láttam. Hallottam, ahogyan mellettem elakad Alice lélegzete.

- Bella, ezt muszáj felpróbálnod! – ragadta meg a karomat.

Egyetértettem velük, így hát azonnal bele is bújtam a ruhába. Hosszú ujjai és a mell fölötti rész átlátszóak voltak, és fehér csipke borította őket, ami aztán folytatódott a ruha felső részén és a szoknya legtetején, pár centivel az övszerűségként szolgáló vékony szalag alatt. Viszont a ruha hátulja volt a legszebb. A csipke V-alakú kivágásban folytatódott a hátamon, majd a ruha egy nagy uszályban végződött. Nem volt tízméteres vagy ilyesmi, de azért hosszú volt. Visszafogott volt, de nem régimódi. Egyszerűen tökéletes.

- Nem is kérdés – szólalt meg Alice, miután mindhármuknak körbeforogtam. – Ez a te ruhád, Bella.

- Bella drágám, lélegzetelállítóan festesz! – csapta össze két kezét Esme. Rosalie egy szót sem szólt, amit nem is vártam tőle, hiszen nem volt szokása dicsérgetni, de azért röviden biccentett egyet.

Mielőtt az üzletben dolgozók rám igazították volna a ruhát, hogy az esküvőre kész legyen, Esme félrehívott, miközben Alice és Rosalie beszélgettek.

- Szeretnék neked adni valamit, Bella – mondta, mikor leültünk a helyiség sarkában egy kanapéra.

Előhúzott a táskájából egy elegáns kis dobozt, majd felnyitotta. Egy vékony lánc volt az, azt hiszem fehérarany, rajta egy aprócska medállal, de nem tudtam kivenni, hogy mit ábrázolt.

- Ez a Cullen család jelképe – magyarázta Esme. – Carlisle édesanyjáé volt. Az esküvőm napján adta nekem, mivel csak egyetlen fia volt. És habár nekem született egy lányom, úgy gondoltam, ezt olyasvalakinek szeretném adni, aki nem a Cullen családba született, de most mégis a tagja lesz.

- Ó, Esme. Ezt tényleg nem fogadhatom el – mondtam megilletődve. – Te is tudod, hogy mindez nem igazi. Edward és én nem vagyunk szerelmesek.

- Nos, ez a másik ok amiért neked akarom adni – kacagott fel Esme. – Ugyanis én sem voltam szerelmes, mikor megkaptam ezt a nyakláncot.

Értetlenül bámultam. Mégis hogy érti, hogy nem volt szerelmes Carlisle-ba? Elképzelhetetlennek tűnt számomra a dolog. Esme elnevette magát az arckifejezésemen.

- Bizony – erősítette meg a gondolataimat. – Carlisle és én együtt jártunk a Yale-re, ott ismerkedtünk meg. Mindketten nagyon jómódú családból származtunk, a szüleink ismerték egymást, így hát mi is összebarátkoztunk, de nem volt túl szoros a kapcsolatunk. Aztán a szüleink előálltak a nagy ötlettel. Két ilyen nagyszerű család miért is ne válna eggyé? Persze én makacskodtam, eszem ágában sem volt hozzámenni Carlisle Cullenhez, micsoda abszurd ötlet! De az apám az összes létező fenyegetést bedobta, és végülis rájöttem, hogy rosszabbat is kaphatnék, mint Carlisle. Így hát megtörtént az esküvő. Jól kijöttünk, de nem tetszett a kényszerházasság, Carlisle viszont örökösen megpróbált felvidítani.

Elképedten hallgattam a történetet. Valamiért mindig is úgy képzeltem el, hogy Edward és Rosalie szülei első látásra egymásba szerettek.

- Néhány hónappal később aztán jött a meglepetés – folytatta Esme. Tudtam, hogy ez jó meglepetés lehetett, mert az arcán hatalmas, szeretetteljes mosoly terült szét. – Megtudtuk, hogy várandós vagyok. Az első pillanattól kezdve imádtam a kisbabámat, és ahogyan egyre csak fejlődött bennem, valami más is megváltozott. Carlisle és én egymásba szerettünk. Ezt tette velünk Edward. Szerelmet hozott az életünkbe. Ő egy nagyon jó fiú, Bella. Egy szót se higgy el abból, amit a lapok írtak róla. És bízom benne, hogy a te életedet is megváltoztatja majd.

Esme szó nélkül felállt, a hátam mögé sétált és felrakta a nyakláncot.

- Mesésen fogsz kinézni az esküvőn – mondta halkan, majd alig érezhetően megcsókolta a halántékom és visszament a lányokhoz, hogy egyedül hagyjon a gondolataimmal.

Megérintettem az apró medált a nyakamban és lassan megemésztettem amit Esme mondott a házasságáról, és főleg Edwardról. Most először éreztem egy kis reményt arra, hogy az Edwarddal való házasságom talán mégsem lesz olyan rossz.

5. fejezet

Sziasztok!
Először is, köszönöm a véleményeket az előző fejezethez! :) Remélem ez is tetszeni fog.
Abellana

(Bella)

Éppen egy hete találkoztam először Cullenékkel, és azóta teljesen felfordult az életem. Holnap jelenek meg először hivatalosan Edward oldalán, az eljegyzési partinkon. Kicsivel több, mint egy hét múlva beköltözök hozzá. Két hét múlva pedig már Bella Cullen leszek.

Elszédített már a gondolat is. Néha tényleg úgy éreztem, hogy csak egy kislány vagyok, aki az anyukája szoknyája mögé akar bújni az idegenek elől. De ha már így történt, muszáj belőle kihoznom a legjobbat.

Renée kritikái és parancsolgató természete miatt kicsit elkülönültem az emberektől. Húsz éves vagyok, ideje összeszedni magam. Kiszabadulok végre anyám zárkájából, és független leszek. Nem sokkal azután, hogy a szerződés lejár majd, le fogok diplomázni. Aztán irány a Harvard jogi kara. Legalábbis ez a terv. Mostantól nem fogom hagyni, hogy beleszóljon az életembe.

Kimentem a nappaliba és ott találtam őt. – Áh, Isabella! Nézd mit vettem! Hát nem csinos?

Maga elé tartott egy pántos pasztellszínű ruhát. El kellett ismernem, tényleg csinos volt. – Minek ez? – kérdeztem.

- Hát a holnapi partira, természetesen – felelte. – Remélhetőleg jól fogsz benne mutatni. És nem szeretném, ha valami ostobaságot csinálnál annyi fontos ember előtt, Isabella. Nemsokára Cullen leszel. Mind azok leszünk.

Vissza kellett fogom a kitörni készülő nevetésemet. – Csak szeretnéd – motyogtam halkan.

- Hogy mit mondtál?

- Azt mondtam, valamit ennék – mosolyodtam el gúnyosan.

- Ó, még csak az kéne! Ez egy testre simuló ruha, rajtad pedig van egy kis felesleg, lássuk be. És az esküvői ruhádba is bele kell férned. El kéne jönnöd velem jógázni – csicseregte Renée. A nem igazán rejtett sértésre már oda sem figyeltem, ahhoz hozzászoktam. De ezzel eszembe jutatta, hogy nemsokára végig kell vonulnom egy csomó idegen között. Esküvői ruhában. Mintha a holnapi parti miatt nem lennék már így is elég ideges…

Edwarddal azóta nem beszéltem, de Rosalie-val folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, ami leginkább abból állt, hogy üzenetben tájékoztatott arról, mi hogyan fog zajlani. Csak esnénk már túl ezen az egészen.

Szó nélkül ott hagytam Renée-t a nappaliban, aki úgy el volt foglalva az új ruhaszerzeményeivel, hogy észre sem vette a távozásom. Muszáj volt elvonulnom egy kicsit a szobámba, mielőtt túl sok lesz ez az egész. Akárhányszor eszembe jut, hogy holnap emberekkel kell találkoznom és csevegnem, kiver a víz. Most pedig az esküvő gondolatától lettem rosszul. Képtelenség, hogy annyi ember közt igent mondjak egy férfinak, akit nem is ismerek. Nem fog menni. Nyugalom, Bella. Vállalkoztál a szerepre. Meg kell tenned.

Úgy döntöttem, hogy egy forró fürdővel fogom megnyugtatni magam, aztán pedig korán lefekszem. Elalvás előtt azt mondogattam magamnak, hogy minden rendben lesz…

Bárcsak igaz lenne.

***

Mikor reggel megszólalt az ébresztőm, azt kívántam, bárcsak rám zuhanna a plafon. De sajnos ez nem történt meg. Fel kellett kelnem, hogy Cullenék cimboráinak tehessem a szépet.

Csendben kisurrantam a fürdőszobába, hogy elkerüljem az anyámat amíg lehet. Hosszasan készülődtem, elnyújtva minden pillanatot, hogy addig se kelljen szembenéznem senkivel. Mikor végül nem tudtam tovább húzni, és felvettem a ruhát is amit Renée már tegnap előkészített nekem, kiléptem a fürdőből. Természetesen azonnal bele is futottam…

- Isabella, hát elkészültél végre! – nézett végig rajtam. – Nem kéne egy kicsit több smink?

Igaz, nem volt rajtam valami sok smink, mindössze egy kis szájfény és szempillaspirál, de utáltam ennél többet viselni.

- Szerintem ez így pont megfelelő lesz – vontam meg a vállam. Renée rosszallóan csücsörített, de végül nem szólt egy szót sem.

Neki persze könnyű dolga van. Az anyám mindig is nagyon vonzó nő volt, és ezen az sem változtatott, hogy már a negyvenes évei elején járt. Arcán alig látszottak ráncok, ami nem tudom hogy a génjeinek volt-e köszönhető, vagy annak a sok ránctalanító krémnek. Barnás-szőkés haja most csinos kontyban volt hátratűzve, alakját pedig egy térdig érő lila ruha hangsúlyozta ki, háromnegyedes ujjakkal. Magassarkújában is jóval magabiztosabbnak tűnt, mint én.

Mikor kilépett az apám is a hálószobából, rám nézett és elmosolyodott. – Nagyon csinos vagy, Bells – mondta.

- Köszönöm, apa – mosolyogtam rá vissza.

Renée a szemeit forgatta. – Jól van, jól van. Induljunk!

Esme és Carlisle Cullen természetesen Manhattan legimpozánsabb épületében laktak. Arról volt híres, hogy politikusok, színészek és egyéb előkelő emberek lakják. Mikor beléptünk az előcsarnokba, láttam ahogyan felragyognak Renée szemei. Inkább neki kéne játszania az álfeleség szerepét, sokkal jobb lenne benne, mint én.

Pár perc múlva ott álltunk a lakás előtt és Cullenék bejárónője nyitott ajtót. Rögtön utána Esme is feltűnt.

- Gyertek be! Örülök, hogy megérkeztetek! – vetette ránk makulátlan mosolyát. – Még csak a család van itt.

Carlisle is csatlakozott hozzánk, Esme pedig újból megszólalt. – Renée, Charlie, mi lenne ha Carlisle körbevezetne titeket egy kicsit? Én pedig addig Bellának mutatom meg az otthonunkat.

Mind beleegyeztünk az ajánlatba, így hát mikor Carlisle és a szüleim elindultak megnézni a lakást, Esme egyik karjával átölelte a vállamat és elindultunk az ellenkező irányba.

- Ragyogóan festesz ma, Bella – mondta Esme, én pedig elvörösödve motyogtam egy köszönömöt. – Gondoltam elcsíplek egy kicsit magamnak, mielőtt mindenki megérkezik.

- Sokan lesznek? – kérdeztem idegesen. Esme megsimogatta a hajam és együttérzően nézett rám.

- Carlisle fontosabb üzlettársai, a családunk régi barátai… nekik itt kell lenniük. Az, hogy Edward megnősülni készül, hatalmas dolognak számít ezekben a körökben. És itt lesz egy fotós is, csinál kettőtökről egy képet, ami megjelenik majd a New York Times-ban az eljegyzésetek híre mellett.

- A Times-ban? – hitetlenkedtem. Sohasem hittem volna, hogy ha egyszer hozzámegyek valakihez, azt leközlik a Times-ban. Na persze Edward Cullen nem csak egy valaki.

- Ne légy ideges egyetlen dolog miatt sem, Bella. – Megálltunk, Esme pedig velem szembe fordult, és két keze közé vette az én kezeimet. – Mindenben remek leszel, mi pedig itt leszünk és segítünk. Most már a családunk tagja vagy.

- Csak szerződés útján – mondtam ki az igazságot.

- Az nem számít – rázta meg a fejét Esme. – Cullen lesz belőled. És mi Cullenek vigyázunk egymásra. Na gyere, nézzünk körbe.

Edward szüleinek otthona gyönyörű volt, a miénk a nyomába sem érhetne. A luxus mégsem nyomta el az otthonosság érzését, minden kis részletben megmutatkozott Esme stílusa.

- Ezt te rendezted be? Egyedül? – kérdeztem kíváncsian.

- Igen – bólintott Esme. – Lakberendezéssel foglalkozom, van egy kis vállalkozásom. Az emberek persze nem erről ismernek, hanem arról, hogy Carlisle felesége vagyok.

- És ez nem zavar?

- Nem, büszke vagyok rá, hogy egy ilyen jó ember felesége lehetek. És mindeközben megmaradtam a magam urának is. Carlisle-nak is megvan a saját dolga, és nekem is. Mi így működünk – magyarázta.

Elképesztett a különbség a saját anyám és leendő anyósom között. Renée elvárta, hogy az apám tündöklő életstílust biztosítson neki, Esme viszont akkor is megdolgozott mindenért, mikor a világon bármit megkaphatott volna.

Esme megmutatott szinte minden helyiséget, és a legtöbbjükből csodás kilátás nyílt a Central Parkra, a konyhában pedig most egy csapatnyi felbérelt személyzet szorgoskodott a felszolgálandó ételek elkészítésével. Utoljára maradt a nappali, ahol már ott ült három ember gondtalanul csevegve. Az érkezésünkre mindannyian felpattantak.

Edwardot és Rosalie-t természetesen rögtön felismertem, de a harmadik személyt – egy nagydarab férfit, aki viccesen mutatott öltönyben – még nem láttam sehol.

- Bella, te még nem ismered Emmett McCarty-t, Rosalie férjét – szólt Esme, mikor odaléptünk hozzájuk. Rosalie elmosolyodott, mikor a férjére pillantott, és ez volt az első alkalom, hogy őszinte örömet véltem felfedezni az arcán.

A kezemet akartam nyújtani Emmettnek, de ő inkább a karjaiba ragadott engem, és éreztem ahogy a lábaim pár pillanatra felemelkednek a földről.

- Szóval te leszel Eddie felesége – állapította meg vidáman Emmett dörmögős hangján. – Nagy mázlista lesz belőle.

- Emmett… - morogta Edward, miközben Rosalie a szemeit forgatta.

Hamarosan elkezdtek megérkezni az emberek, Esme pedig kiment, hogy fogadhassa őket. Szerencsére nem volt kínos a helyzet, mivel Rosalie és Emmett gond nélkül folytatták a csevegést, és azt is elmesélték, hogyan ismerkedtek meg. Minél többet hallottam kettejükről, annál inkább meglepett a dolog. Emmett örökké vidámnak, viccelődő típusnak tűnt. Rosalie pedig pont az ellentétének. Ennek ellenére tagadhatatlanul látszott rajtuk, hogy mennyire szeretik egymást.

Mindeközben végig Edward mellett ültem. Ügyeltem arra, hogy ne legyek hozzá túl közel, de így is minden egyes másodpercben tudatában voltam minden kis mozdulatának. Nem tudtam letagadni, hogy Edward hatással volt rám. Bármelyik nőre hatással lett volna. És talán az is bántott egy kicsit, hogy ő teljesen közömbösnek tűnt irántam. De ez itt nem erről szólt. Ez üzlet volt. És erre emlékeztettem is magam, mikor ideje volt kimenni és bemutatkozni az embereknek.

- Készen állsz? – kérdezte Edward egy apró mosollyal. Bólintottam. Ideje, hogy eljátsszam a szerelmes menyasszonyt.

Rosalie korábban már elmondta, hogy mi lesz a fedősztorink. Mivel az apám dolgozott már Cullenéknek majdnem egy éve, azt mondjuk majd az embereknek, hogy akkor ismertük meg egymást. Egyszerű és hihető.

Először Carlisle néhány üzleti partnerének mutattak be. Esmének igaza volt, tényleg úgy tűnt, hogy Edward eljegyzése nagy dolognak számít. Mikor valaki éppen mosolyogva gratulált nekünk, egyik kezét a csípőmre tette és közelebb húzott magához. Egy pillanatra elállt a lélegzetem, mert nem számítottam a mozdulatra. Persze mit is gondoltam? Az emberek gyanakodni fognak, ha mindig tartjuk a fél méter távolságot.

Azért viszont hálát adtam az égnek, hogy nem kérdezősködtek sokat. Az idő nagy részében elég volt csak mosolyognom és közel maradnom Edwardhoz. Mikor végre kettéváltunk és elmentem inni valamit, egyszer csak azt éreztem, hogy valaki a vállamra teszi a kezét.

- Te Bella vagy, igaz? – kérdezte a lány mosolyogva, mikor megpördültem. Mindössze pár évvel lehetett nálam idősebb. – Sajnálom, nem akartalak megijeszteni.

- Óh, semmi gond – nyögtem ki.

- A nevem Alice – nyújtotta felém a kezét.

- Az enyém Bella – feleltem, miközben kezet ráztam vele. – De úgy tűnik ezt már tudod.

Ekkor hirtelen mellettünk termett Edward. – Alice, mit művelsz? – tudakolta mosolyogva, de látszott rajta, hogy közben ideges valamiért.

- Csak megismerkedtem a jövendőbeliddel – válaszolt Alice. – Azt hittem ezért vagyunk itt.

Mikor Alice-hez egyszer csak csatlakozott egy férfi is, Edward újból megszólalt. – Bella, ők itt a barátaim. Jasper Whitlock és a felesége aki az imént letámadott téged, Alice.

Jasper kedvesen biccentett, miközben kezet fogtunk.

- Ti fiúk menjetek csak beszélgetni, én csevegek egy kicsit Bellával – mondta Alice izgatottan. Úgy tűnt, mintha Edward figyelmeztető pillantást küldene felé. Talán nem akarja, hogy jóban legyek a barátaival? Biztosan úgy gondolja, hogy rangjukon aluli vagyok. Igazából nem is hibáztatom érte, hiszen tényleg nem tartoztam ide.

Azonban ezzel mit sem törődve, Alice karon ragadott, és magával húzott. – Majd később találkozunk – szólt hátra a két férfinak.

- Szóval, Bella… - kezdte Alice, mikor távolabb kerültünk tőlük. – Izgatott vagy az esküvő miatt? Persze Edward elmondta, hogy ez csak egy álházasság lesz, de minden kislány erről álmodik, nem igaz?

- Én nem – vallottam be őszintén. – Sosem érdekelt, hogy megházasodom-e vagy sem. Csak találni akartam valakit, akit tudok szeretni.

- Ki tudja? Talán ha jobban megismered Edwardot… - célozgatott.

- Ő nem gondol rám úgy, ezt elhiheted – nevettem fel az abszurd gondolattól. Alice erre inkább nem válaszolt, hanem visszatért az előző témához.

- Szóval egyáltalán nem érdekel, hogy milyen lesz az esküvő?

- Nem igazán – vontam meg a vállam. – Mindent Cullenék intéznek. Bár fogalmam sincs, hogy oldanak meg mindent ilyen rövid idő alatt.

- Ó hidd el, nekik semmi sem lehetetlen, főleg Rosalie-nak – kacagott. – Úgy hallottam ügyvédnek tanulsz.

- Egyelőre még nem – feleltem. – A Columbiára járok, hogy megszerezzem az első diplomámat, aztán ha sikerül, a Harvardon szeretnék jogra menni. És te?

- Még van egy évem a New York-i Egyetemen, az orvosin. Utána pedig gyermekorvosnak tanulok tovább – mesélte Alice.

- Hű – ámultam el. – Nehéznek hangzik.

- Igen, legtöbbször tényleg elég nehéz… főleg az iskola és a magánélet között egyensúlyozni. De szerencsére Jasper író, úgyhogy neki rugalmasabb a napirendje és így sikerül megoldani, hogy együtt is lehessünk.

- És… mióta ismered Edwardot? – puhatolóztam.

- A gimiben ismertem meg, mikor elkezdtem Jasperrel járni – válaszolta. – Azóta is ő az egyik legjobb barátom. Tudom, hogy Edward mostanában kicsit keménynek tűnhet néha, de… ő tényleg remek ember, Bella. Szerintem jól ki fogtok jönni egymással.

Nem tudtam mit felelhetnék erre, de nagyon elgondolkodtatott, amit Alice mondott. Lehet, hogy könnyebb lesz az egész, ha már együtt élünk és letudtuk az esküvőt.

- Figyelj csak, ha van kedved, esetleg elmehetnénk holnap vásárolgatni – ajánlotta fel Alice. – Ezentúl úgyis sokat látjuk majd egymást.

- Hát… ha valamikor, hát most nagy szükségem van a ruhatáram felújítására – mondtam. – Jó lenne, Alice.

- Megegyeztünk – mosolyodott el kedvesen. Alice és én számot cseréltünk, majd elbúcsúztunk.

- Áh, Bella! Megérkezett a fotós a New York Times-tól – szólt Esme, mikor rám talált. Edward és én is követtük őt a nappaliba. Mikor beléptünk, már tényleg ott volt egy férfi, aki előkészített mindent.

- Ms. Swan, Mr. Cullen! Kérem álljanak ide – mutatott a kijelölt helyre a fotós.

Mindketten odaálltunk, majd Edward kissé bizonytalanul magához húzott. A férfi már majdnem elkészítette a képet, de aztán egy pillanatig megfigyelt minket. – Húzódjanak még közelebb – szólt.

Igyekeztem nem elvörösödni, miközben olyan közel voltunk egymáshoz, hogy szinte mindenünk összesimult és éreztük egymás lélegzetvételét.

- Ms. Swan, kérem tegye a kezét Mr. Cullen mellkasára – utasított a fotós. Megköszörültem a torkom, miközben úgy tettem ahogyan kérte, és Edward szíve fölé helyeztem a kezem. Meglepetten vettem észre, hogy milyen gyorsan dobog.

A fényképész végre elkészítette a képet, Edward és én pedig olyan hirtelen rebbentünk el egymástól, mintha valami megrázott volna minket.

Hamarosan véget ért a parti, és megkönnyebbülten nyugtáztam magamban, hogy sokkal jobban ment, mint amire számítottam. Még össze is barátkoztam valakivel, ami nagyon ritka az én esetemben. Alice viszont annyira könnyednek és kedvesnek tűnt, hogy nem volt nehéz megkedvelni őt. Lassan mindenki elment, beleértve a szüleimet is, akikkel megbeszéltem, hogy otthon találkozunk. Edward lekísért az épület elé és fogott nekem egy taxit.

- Figyelj, Bella… sajnálom, hogy Alice úgy rád támadt ma – mondta, mielőtt beszálltam volna.

- Semmi gond, Edward. Tényleg. A barátaid nagyon kedvesek voltak – feleltem. Edward kurtán bólintott, majd kissé kínos csöndben álldogáltunk néhány pillanatig.

- Nos, akkor… öhm… vigyázz magadra – búcsúzott Edward.

- Te is – bólintottam halvány mosollyal, majd beszálltam a taxiba. Mikor elindultunk, hátranéztem, hogy lássam ahogyan Edward bemegy az épületbe. Ő azonban még mindig ott állt és engem nézett.

4. fejezet

Sziasztok!
Itt is van az Edward szemszög folytatása. Most jutottam el oda, hogy elfogytak a kész fejezetek (be akartam fejezni a következőt, mielőtt ezt felrakom, de kicsit össze-vissza jár az agyam, mivel van még három vizsgám ebben a hónapban), szóval nem tudom ezentúl milyen sűrűn jönnek majd az új részek, de azért igyekszem majd.
Abellana

(Edward)

Nem volt olyan nap azóta, hogy ne gondoltam volna rá. Rengeteget vitatkoztam magammal tavaly nyáron. Nem tűnt helyes dolognak, hogy így ismerjem meg jobban. Párszor kimentem a parkba azután a nap után, és még mindig emlékeztem, hogy milyen érzés volt mikor először megláttam őt ott. Ő szerencsére sosem vett észre engem, mindig nagyon elmélyülten olvasott.

Nem egyszer elgondolkodtam, hogy odamegyek hozzá. Valami viszont mindig visszatartott. Így hát távolról csodáltam őt azokon az alkalmakon, egészen szeptember végéig, mikor az idő már nem volt olyan jó, és Bella nem járt többet a parkba. Utána mérges voltam magamra, amiért egyszer sem vitt rá a lélek, hogy megszólítsam. Ekkor vette észre Jasper és Alice is, hogy valami történik velem. Ők voltak a legjobb barátaim és sosem titkolóztam előttük, szóval az elejétől a végéig elmondtam nekik mindent. Természetesen mindketten lehülyéztek, amiért sosem mentem oda hozzá.

És erre most itt van ez. Nagyon gyűlölhet engem a sors, ha most másfél évig egy másik nővel kell élnem.

A következő napokban próbáltam megemészteni a házasság ötletét. Rosalie ráállt az ügyre, és szigorú szempontok alapján keresett valakit, aki megfelel a szerepre. Én bele se akartam vonni magam, megmondtam Rose-nak, hogy döntsön belátásai szerint. Alice elkeseredett, mikor meghallotta a híreket. Mióta ugyanis tudott Belláról, az volt a mániája, hogy ha egymásnak vagyunk teremtve, a sors majd elvégzi a dolgát, és valahogyan úgyis összejövünk. Én mindig csak forgattam a szemeim Alice idealista gondolatmenetén. Bárcsak így lenne.

Csütörtök délután a húgom olyan hangulatban hívott fel, mint aki megütötte a jackpotot. – Kitűnő hírem van, Edward. Találtam neked valakit. Holnap együtt ebédelünk a lánnyal és a családjával.

Amint kimondta ezeket a szavakat, úgy éreztem mintha mázsás sziklák zuhannának rám. Minden porcikám tiltakozott ez ellen és fájdalom szúrt a szívembe, ahányszor csak Bellára gondoltam. De talán ő boldog valakivel. Egy másik férfival.

Kinyitottam a számat, hogy tiltakozzam. Ez az, most megteszem. Megmondom Rosalie-nak, hogy az egész lefújva. Az egész ötlet nevetséges, mégis hogyan működhetne a dolog? Aztán eszembe jutott, hogy eleve miért is mentem bele. Hogy mi minden forog kockán. Minden, amit az apám felépített. A családom, akiknek összesúgnának ezután a hátuk mögött. Tisztában voltam vele, hogy a szüleim nem hibáztatnának, ha most kihátrálnék a dologból. De nem tehetem ezt velük.

El kellett hát fogadnom, hogy mostantól valós a helyzet, tényleg meg fog történni. Összeházasodok egy idegen nővel.

Pénteken a Waldorf Astoriában találkoztam a családommal, mielőtt a lány megérkezett volna. A szüleim együttérző pillantásokat vetettek rám, Rose viszont az üzleti modorát öltötte fel ma. – Hidd el Edward, megtaláltam a legjobbat akit lehetett. A családja nem ismert, szóval a sajtó valószínűleg nem fog gyanakodni és ha utánanéznének a lánynak vagy akár a szüleinek, nem fognak találni semmit. Elmondtam róla mindent amit tudok anyának és apának és szerintük is megfelelő lesz.

- Muszáj ilyen… ilyen sterilen fogalmaznod, Rose? Ez egy emberi lény, nem pedig tenyészkanca. Tudod mit? Nem is érdekel ki ő, csak essünk túl ezen az egészen – sóhajtottam.

Rosalie a szemeit forgatta. – Nekem mindegy. Megyek és megnézem, hogy itt vannak-e már. Ja és mellesleg, ezt érted teszem Edward. – Ezzel fogta magát és elviharzott a tűsarkain.

Mikor leültem a szüleim mellé, az anyám rögtön felém fordult. – Tényleg lehetne rosszabb is, Edward. Rosalie megmutatta a lányt, és képzeld…

- Sajnálom anya, de most nem bírok erről beszélgetni. Elhiszem, hogy Rose jó lányt talált, de ez sem könnyíti meg sokban a dolgomat.

Felsóhajtottam és tenyereimbe temettem az arcom, de aztán anyám megszólalt. – Áh, már jönnek is!

Kedvetlenül kaptam fel a fejem, de amint megláttam az érkezőket, leesett az állam. Ezt egyszerűen nem tudom elhinni. Nem tudtam eldönteni, hogy csak a képzeletem játszadozik-e velem. Talán csak az agyamra ment ez az őrültség. Bella Swan? Ő lenne a lány akit nekem szántak? Ez nem lehet igaz, ilyen véletlenek nem léteznek.

Ugyanakkor rögtön eszembe jutott az is, amit Alice mondott. Talán a sors küldte felém Bellát? Eddig nem hittem ebben a hülyeségben, de az, hogy most felénk sétált, csodának tűnt.

Figyeltem, ahogyan kezet ráz a szüleimmel, miközben én bemutatkoztam az ő szüleinek. Habár közben végig Bellán tartottam a szemem, úgyhogy tiszta hülyének nézhettek. Charlie-t persze már ismertem, Bella anyját pedig úgy tűnt, nem érdekelte a figyelmetlenségem. Jól van Edward, kapd össze magad. Ne viselkedj úgy, mint aki egy egész nyáron keresztül figyelte őt a távolból. Viselkedj természetesen.

- Bella, ő itt a bátyám, Edward Cullen – mondta Rosalie.

- Ms. Swan – biccentettem felé röviden, majd egy fél pillanatra kezét az enyémbe fogtam. Minden akaraterőmre szükség volt ahhoz, hogy elengedjem.

Várjunk csak, mi van? Ms. Swannak szólítottam? Ennyire azért nem akarok érdektelennek tűnni. A francba. Miközben végre leültünk, észrevettem, ahogy elkomorodik az arca. Ez miattam van? Máris sikerült megbántanom?

Végig rajta tartottam a tekintetem, miközben a szüleink bájcsevegtek, aminek végül Rosalie vetett véget mikor elkezdett üzletről beszélni. Minden információt elmondott Bellának, majd végül közölte, hogy rajta áll a döntés.

Úgy éreztem mintha megállt volna az idő, a levegő pedig a tüdőmbe szorult. Megint el fogom őt veszíteni? Bella végignézett az asztalnál ülőkön, és végül rám esett a pillantása. Úgysem teszi meg. Egy seggfej voltam vele, miért tenne nekem szívességet?

- Rendben van. Megteszem – döntött. Amint kimondta, érzelmek ezrei száguldoztak át rajtam, de próbáltam nem mutatni.

Rosalie bejelentette, hogy június 7-én megtartjuk az esküvőt. Bella ijedtnek tűnt, és azt hiszem talán én is. Belém szorult a levegő, mikor végre teljesen felfogtam. Mindössze három hét és Bella Swan a feleségem lesz.

***

Az ezután következő hétvége szinte pontos másolata volt annak, mint miután először láttam meg Bellát. Megint csak ő járt a fejemben. És minél többet gondoltam erre a helyzetre, annál szürreálisabbnak tűnt az egész.

Na és ott volt még a kérdés: mennyit fedjek fel ebből a családomnak? Jasper és Alice mindent tudtak, így nekik nyugodtan elmesélhetem a sokkoló új fejleményeket. De se a szüleimnek, se a húgomnak nem volt tudomása az én kis megszállottságomról. Őrültnek tartanának, ha elmondanám.

És Bella… tényleg véghez viszi ezt? Lehet, hogy az utolsó pillanatban meggondolja magát. De ha mégsem? Egy lakásban fogok vele élni. El fogom venni feleségül. Ha bevallanám neki, hogy figyeltem, biztosan frászt kapna. Normális ember nem csinál ilyet. Tehát nem vagyok normális.

Vajon ő is száz százalék üzletnek tekinti ezt, mint Rose? Lehet, hogy hozzám sem akar majd szólni. Már csak a gondolat is elkeserített. Másrészről egy kis örömteli hang azzal biztatott, hogy most végre megismerhetem. Igazán megismerhetem, nem csak a távolból.

Hétfő délelőtt már az őrületbe kergettem magam. Egyfolytában a lábammal doboltam, néha pedig felálltam és össze-vissza járkáltam az irodában. Mikor eljött az idő, hogy lemenjek Rosalie-hoz, csomó ugrott a gyomromba. Megint látni fogom.

Elhatároztam, hogy most megpróbálok kevésbé seggfejnek tűnni. Beengedtem magam Rose irodájába és ott vártam, hogy megérkezzenek. Pár perccel később pedig ki is nyílt az ajtó…

Hát itt van, eljött. Meg fogja tenni. Próbáltam Bella helyett Rose-ra koncentrálni, nehogy túlságosan feltűnő legyek. A húgom intett Bellának, hogy foglaljon helyet. Mielőtt leült volna, magamon éreztem a pillantását.

- Mr. Cullen – biccentett röviden. A hangja szemrehányó volt.

- Ms. Swan – viszonoztam a köszöntést. Vissza kellett fognom az arcizmaimat, hogy ne nevessem el magam. Bella Swan nem az a félénk lány, akinek tegnap mutatta magát. Gúnyt űzött abból, hogy milyen hidegen bántam vele.

Rosalie elkezdte megmagyarázni, hogyan is fog működni az álházasság dolog. Én azonban nem figyeltem rá, csakis Bellán tartottam a szemem. Azon kaptam magam, hogy minden egyes másodperccel többet és többet akarok róla tudni. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hiszen hiába tudtam róla minden alapvető adatot, ha egyszer őt magát nem ismertem. Meg akartam érteni, hogy miért vonz így magához.

És akkor megtörtént. Aláírta. Hozzám kötötte magát a következő másfél évre. Villámgyorsan írtam alá én is a papírokat, mintha Bella akármelyik pillanatban megint eltűnhetne előlem.

Látszott rajta, hogy sietősen távozna, viszont Rose megállította. - …Edward és a sofőrje hazavisznek. Úgyis most van ebédszünete. Jól mondom, Edward?

Rose-ra kaptam a tekintetem. Ha nem ismerném jobban, azt hinném azt akarja, hogy kicsit összemelegedjünk végre. Ez nem vallana a kemény Rosalie-ra. Felsóhajtottam. Ez lehet, hogy nehéz menet lesz.

Bellára néztem, és én is felajánlottam, hogy elviszem. Úgy tűnt kelletlenül ugyan, de udvariasan elfogadta. Egészen addig egymásra se néztünk, amíg oda nem értünk a lifthez. Úgy alakult, hogy kettesben utaztunk lefelé… Itt az idő Edward, szedd össze magad.

- Ideje lenne összemelegednünk, nem gondolja, Ms. Swan? – kérdeztem.

- Mit javasol, Mr. Cullen? – nézett rám. A hangjában felfedeztem a tüzet. Az arcát fürkészve feltettem a legelső kérdést, ami eszembe jutott. Mégis miért teszi ezt?

Nem tudta megválaszolni a kérdésemet, ugyanis megérkezünk a földszintre. Odavezettem az autóhoz, és miközben beült, egy pillanatra a szemembe nézett. Ugyanúgy megigézett a látványa, mint mikor tavaly nyáron belém botlott.

Én is beszálltam a másik oldalon és Riley-hoz fordultam. – A cím…

- 138 Reade Street – szakított félbe Bella. Úgy éreztem mindjárt megáll a szívem, mikor rájöttem, hogy majdnem elárultam magam. Hiszen én nem tudhatnám a címét. Idegesen fújtam ki a levegőt, majd újból felé fordultam.

- Nos? – utaltam a liftben elhangzó kérdésemre.

- Rengeteg pénzt – felelte egyszerűen, kertelés nélkül. – Azt ajánlott fel a családja.

Éreztem, ahogyan fél másodpercre elönti az arcom a csalódottság. Lehet, hogy Bella nem olyan lány amilyennek hittem? Egy eszme nyűgözött volna le annyira, nem pedig maga a lány?

- Nem tűnik olyan típusnak, akit ez ennyire érdekel – jegyeztem meg.

- Nem tudja, milyen típus vagyok – vágott vissza megint azon a bizonyos hangon. Felkacagtam, mert igaza volt. Semmit nem tudok róla, mégis a megszállottja vagyok.

Az út hátralévő részében nem beszélgettünk többet. Mikor megérkeztünk, kinyitottam neki az ajtót és a kezemet nyújtottam, hogy segítsek. Tenyere melegen simult az enyémbe, és ez az érintés semmiben sem hasonlított az első kézfogásunkra. Bizseregni kezdett a bőröm, miután elengedett.

- Köszönöm, hogy elhozott – mondta. – Sőt, igazából azt is megköszönném, ha felhagynánk ezzel a nevetséges magázással.

Őszinte mosoly lepte be az arcomat. Ez volt az első kedves interakció köztünk. – Ahogy óhajtod, Bella – feleltem.

- Köszönöm, Edward. – És ekkor először pillantottam meg a mosolyát.

3. fejezet

Sziasztok! :)
Itt is lenne a harmadik fejezet, ami szerintem meg fog titeket lepni. Mivel írás közben nagyon hosszúra nyúlt ez a rész, ketté választottam, szóval ez és a következő is Edward szemszög. ;)
Abellana

(Edward)

Legszívesebben szétdobáltam volna minden mozdíthatót az irodámban. Úgy éreztem azonnal felrobbanok a dühtől.

- Edward, nyugodj meg – szólt hozzám az apám örökké békés hangján. – Ami történt, megtörtént. Találjuk ki, hogy most mit tehetünk.

- Nem egyértelmű? – nézett rajtunk körbe Rosalie. – Mindent tagadunk. Aztán megtesszük a további szükséges lépéseket.

- Miféle további lépéseket? – kérdeztem.

- Nos… nézzünk szembe a helyzettel, Edward. Két kimenetele lehet a dolognak. Először is, hatalmas botrány lehet belőle. A Cullen nevet mindenki ismeri az üzleti körökben. Ha úgy hiszik, hogy gazdag kirakatfeleségekkel és egyszerű kurvákkal…

- Rosalie! – állt el az anyám lélegzete, miközben félbeszakította a húgomat. Rose a szemeit forgatta.

- Szóval ha úgy hiszik, hogy kirakatfeleségekkel és… örömlányokkal feküdtél össze, az hatalmas folt lesz a nevünkön. És ne higgyétek, hogy csak ezért aggódom. Nem akarom, hogy megbélyegezzenek téged, Edward. Mi a családod vagyunk és jól tudjuk, hogy sosem tennél ilyet. Emellett ott van a második lehetőség.

- Mire gondolsz? – érdeklődött az apám.

- Megléphetünk valami olyat, amitől az egész egy ostoba pletykává degradálódik. Jelentéktelen lesz.

- Hát akkor tegyük azt – tártam szét a kezeim. Mi lehet ennél egyértelműbb?

- Természetesen – mondta az anyám is. – Nem hagyhatjuk, hogy ilyen embernek gondolják Edwardot. Van valami ötleted, Rosalie?

Rose felsóhajtott. – Van. De nem fogtok örülni, és… képtelenségnek fog hangzani.

- Ezen a ponton már bármit el tudok fogadni – feleltem, miközben arcomat a tenyerembe temettem. Kifárasztott ez az egész, undorító hatalmi játszma, ami miatt most ilyen helyzetbe kerültem. Az apám sosem ártott senkinek, sosem lépett át senkin azért, hogy a csúcsra jusson. Mások mégis ilyen piti kis dolgokkal akarják ezt tőle elvenni. És mi sem egyszerűbb, mint a fiára kenni valamit.

- A legkézenfekvőbb dolog ha azt mondjuk, hogy te már hónapok óta komoly kapcsolatban vagy. Annyira komolyban, hogy… már az eljegyzés is megtörtént – bökte ki Rosalie.

Valószínűleg úgy bámultam a húgomra, mint egy idióta. Egy szót sem értettem ebből. – Ez kitűnő ötlet lenne, Rose. Ha tényleg házasodni készülnék. De ki kell, hogy ábrándítsalak. Nem vagyok komoly kapcsolatban.

- Nem kell, hogy tényleg kapcsolatban legyél. Elég ha találunk valakit, aki hajlandó összejátszani velünk.

- Azt akarod mondani, hogy Edward keressen magának egy álfeleséget? – kérdezte anyám elképedve.

- Rosalie, ez őrültség! – szállt be az apám is.

- Tudom, hogy annak hangzik. De ez is csak üzlet – felelte Rose, majd kérdőn rám pillantott. Én viszont fel sem tudtam fogni az egész ötletet.

- Nem tudom miért akarna bárki is üzletből házasodni, Rose – mondtam. – Tényleg őrültségnek hangzik. És semmi kedvem összekötni az életem valami idegen nővel.

- Először is, van az a pénz, amiért találunk egy megfelelő lányt. És nem kell, hogy egyfolytában együtt legyetek. Lakhat külön szobában, néha megjelentek egy-két eseményen, és ennyi. Házasok lehetnétek mondjuk… két évig.

- Két évig éljek egy idegennel? – kiabáltam.

- Talán elég a másfél év is – védekezett kezeit felemelve Rosalie. – Az elég lesz, hogy az emberek elhiggyék, hogy szerelemből házasodtál meg. Aztán majd azt mondják, túl fiatal voltál még a házassághoz és köztudottan sokat dolgozol, nem csoda, hogy a házasság nem működött.

- Miért kell, hogy tényleg megházasodjak? Találunk egy lányt és bemutatom a menyasszonyomként. Ennyi nem elég? – vetettem fel.

- Épp ez a lényeg. Ha tényleg azt akarjuk, hogy ostoba pletyka legyen ebből a botrányból, akkor el kell hinniük, hogy te az elmúlt néhány hónapban szerelmes jegyes voltál, aki tényleg meg akar házasodni – magyarázta.

Néhány percre súlyos csend telepedett közénk, amíg mind átrágtuk a hallottakat. Végül az apám szólalt meg. – Nem értek ezzel egyet – mondta. – De így sok kellemetlen dologtól megkímélhetjük Edwardot. Szóval… tiéd a döntés, fiam.

Felpillantottam a családomra. Észrevettem, hogy az anyám milyen aggódó tekintettel fürkészi az arcomat, és muszáj volt félrenéznem. Rosalie kíváncsian várta a válaszom. Felsóhajtottam.

- Csak másfél év, semmiképpen sem több – szögeztem le. – És normális lány legyen. Ne csak a családi háttere, hanem ő maga is. Nem akarok valaki buta libát, aki csak pénzt szeretne.

Rose természetesen pofákat vágott a dologhoz. – Ez némiképp leszűkíti a kört, de jogos a kérés. Találni fogunk egy rendes lányt – bólintott.

- Biztos, hogy jó ötlet ez? – kérdezte az anyám halkan. – Kell, hogy legyen valami más megoldás.

- Hát, ez a leghatásosabb – vonta meg a vállát Rosalie.

- Csak másfél év – mondtam újra, majd felsóhajtottam. – Ennyit kibírok.

Újból csend borult ránk. Úgy tűnt, mindenki kifogyott a mondanivalókból. – Hagyjuk most magára Edwardot – mondta végül az apám.

Mind felálltak és megöleltek, de az anyám maradt legutoljára. Megvárta, amíg csak ketten maradtunk az irodámban. Egyik kezét az arcomra tette. – Tudom, hogy ez igazságtalanság veled szemben, Edward. És úgy sajnálom. De ha úgy döntesz, nem akarod megtenni, mi akkor is kiállunk melletted.

Bánatosan elmosolyodtam a szavaitól és kezem az övére tettem. – Minden rendben lesz, anya. Te és apa mindent megtettetek értünk egész életünkben. Itt az ideje, hogy én is visszaadjak ebből egy kicsit.

Anyám szemébe könnyek gyűltek, majd szorosan magához ölelt. – Jól gondold meg, Edward – mondta, majd pár pillanat múlva teljesen egyedül maradtam az irodámban.

Kétségbeesetten huppantam le a székembe. Nem akartam még boldogtalanabbá tenni az anyámat, de én is úgy éreztem, hogy ez a világ legnagyobb igazságtalansága. Semmi olyat nem tettem, amivel rászolgáltam volna erre.

És mindezek mellett eszembe jutott ő is. Nevetnem kellett az egész abszurd szituáción. Mintha tudnék akár csak gondolni is másik nőre, amikor mindig ő járt az eszemben. Persze már ez is nagyon bizarr volt. Úgy tűnik egy csepp normalitás sincs az életemben.

Minden egyes alkalommal kristálytisztán emlékeztem arra az estére, mikor először megláttam. El sem hiszem, hogy már majdnem egy éve volt. Tavaly történt, július 4-én.

***

Már épp beszálltam volna a kocsimba, mikor megéreztem a mobilom vibrálását a zsebemben. Sóhajtva néztem a kijelzőre.

- Mondd, Alice – emeltem a fülemhez a telefont.

- Találd ki mit tartogatok számodra – incselkedett.

- Én benne lennék Ali, de Jasper kitekerné a nyakam – feleltem vigyorogva.

- Roppant vicces – duzzogott Alice. – Az esküvőmön ne süsd el a többi fergeteges poénodat, ha lehetséges.

- Majd visszafogom magam. Szóval mid van számomra?

- Még mindig áll a ma este, ugye? – kérdezte. Alice már régóta kérte, hogy menjek el velük a folyópartra megnézni a július 4-i tűzijátékot, de én nem láttam értelmét, hogy a tömegben nyomorogjak órákig. Idén viszont a szüleim a nyaralóban töltik a nemzeti ünnepet, Rose és Emmett pedig egész héten az első házassági évfordulójukat ünneplik. Így hát maradt nekem Jasper és Alice.

- Igen, még mindig. Előbb el kell vinnem néhány papírt a nyaralóba apámnak, de este ott találkozunk.

- Annyira jó lesz! – visított Alice a fülembe. – Figyelj, elhívtam az egyik barátnőmet, Heidi-t is.

- Nem dupla randiról volt szó – forgattam a szemeimet. – Úgy volt, hogy csak egy kis baráti lazítás lesz.

- És ez még mindig így van. Csak lesz ott egy csinos lány is.

- Miért akarsz mindig összehozni valakivel, Alice? – nyögtem fel szinte fájdalmasan. Túl sok estét szenvedtem végig olyan lányokkal, akikkel Alice boronált össze.

- Mert nem szeretlek magányosnak látni, Edward. Naaa, kérlek. Jól fogunk szórakozni, majd meglátod. – Szinte magam előtt láttam, ahogy kérlelve lebiggyeszti az ajkait.

- Jól van, ott leszek – adtam be a derekam, amiért újabb visítás volt a jutalmam.

- Remek, este találkozunk! – búcsúzott Alice, én pedig beültem a kocsiba és elindultam a szüleim Stamford-i nyaralójába.

Kicsivel kevesebb, mint egy óráig tartott oda az út. Mindig nosztalgiával töltöttek el az ismerős utak és tájak a nyaraló felé haladva, hiszen kiskoromban rengeteg időt töltöttünk ott. Gyakran az egész nyarat.

Mikor megérkeztem, az anyám kiszaladt felém, és ahogy kiszálltam az autóból, ő már a karjaiba is zárt. – Hogy vagy? Nem volt nagy a forgalom? Nem volt baj az úton? – uszította rám a kérdéseit rögtön.

- Túl sokat aggódsz, anya – nevettem fel.

- Az a dolgom – mosolygott rám. – Az apád hátul vár, menj csak.

Elindultam a hátsó kert felé, de megtorpantam mikor azt láttam, hogy az apám egy másik férfival beszélget. Mikor észrevett, felém intett, úgyhogy csatlakoztam hozzájuk.

- Charlie, hadd mutassam be a fiamat, Edwardot. Edward, ő Charlie Swan, ő vezette a ház felújításának munkálatait – mutatta be a férfit az apám. Egészen halványan elmosolyodott a bajusza alatt, mikor kezet fogtunk.

- Nos akkor én indulok is, Carlisle. Attól tartok a feleségem felaprít, ha pont ma nem érek haza időben – mondta Charlie. Az apám udvariasan felnevetett.

- Együtt töltik az ünnepet? – érdeklődött.

- Óh, nem – legyintett Charlie. – Bellával, a lányommal minden évben lemegyünk a folyópartra megnézni a tűzijátékot, egészen kicsi kora óta. Ez már amolyan hagyomány. De a feleségem nem szereti a tömeget, ő nem csatlakozik hozzánk.

- Hát, remélem jól fognak szórakozni, Charlie – mosolygott rá apám. – Még egyszer köszönök mindent.

- Én köszönöm, Carlisle. Edward, örültem a találkozásnak – biccentett felém utoljára, majd én és az apám kettesben maradtunk.

- Ülj csak le, fiam. Köszönöm, hogy elhoztad a papírokat. Nem bíztam volna senki másban. Mit tervezel ma estére?

- Valójában én is a folyóparton leszek. Alice és Jasper végre rávettek, hogy velük tartsak – vontam vállat. – Ha már az egész családom csak szerelmes párocskákból áll.

- Majd találsz valakit te is, Edward – nevetett az apám. – Amúgy is ráérsz még, és a karriered már a csúcson van. Jövő ilyenkor valószínűleg te leszel az új pénzügyi igazgató.

- Huszonöt éves vagyok, apa – forgattam a szemeimet. – Még nem tartok ott.

- Dehogynem – bizonygatta. – Ez egy családi üzlet, és én nem látok nálad alkalmasabbat a feladatra, Edward. Ne becsüld alá magad.

Nem tudtam mit felelhetnék erre, de szerencsére az anyám megmentett, mikor csatlakozott hozzánk a kezében két jéghideg limonádéval. Hálásan kortyoltam bele az italba, ugyanis öltönyben járkálni a nyár közepén nem volt valami hálás feladat.

- Na és mesélj, Edward. Találkoztál mostanában valami kedves lánnyal? – faggatott az anyám.

- Öhm… azt hiszem pontosan most jött el a távozásom ideje – mondtam.

- Ugyan, csak ugratlak – legyintett az anyám. – Fogjuk rá. Ne menj ilyen hamar.

- Muszáj, anya. Alice kicsinál, ha nem érek oda időben.

Elbúcsúztam a szüleimtől, majd elindultam vissza Manhattan felé. Amióta csak végeztem az egyetemmel és visszaköltöztem New Yorkba, az anyám célozgatásai egyre gyakoribbak lettek, de szerencsére sosem erőltette a témát. Habár valahol meg tudtam érteni. Rosalie akkor találkozott Emmett-tel, mikor apám felvette őt dolgozni, és azonnal egymásba szerettek. Egy évre rá hatalmas esküvőt szerveztek, és anyám magán kívül volt az örömtől.

Jasperrel gyerekkorunk óta legjobb barátok vagyunk, és az anyám szinte fiaként szereti őt is. Ő és Alice a gimiben találkoztak és azóta elválaszthatatlanok. Jasper néhány hónapja kérte meg a kezét, és karácsonyra tervezik az esküvőt.

Tényleg nem vicceltem tehát, mikor azt mondtam, hogy a családom szerelmespárokból áll. Nem csoda, ha azt akarják, hogy én is megtaláljam végre az igazit. És azt hiszem én sem bánnám. Találkozgattam néha lányokkal, de senki sem ragadott meg igazán. Na meg Alice és Emmett is az összes nőismerősükkel próbálnak összehozni.

Egy órával később végre hazaértem és átöltöztem valami kényelmesebbe, mielőtt elindultam a folyópartra. Mikor megérkeztem, Alice ugrándozva fogadott majd a nyakamba borult.

- Légy kedves – mormolta a fülembe, én pedig a szemeimet forgattam, mikor nem láthatta. – Ne forgasd a szemeidet, Edward. Komolyan mondtam, hogy aranyos lány.

Megragadta a kezemet és odahúzott Jasperhez meg a hogyishívják lányhoz. Jasperrel előadtuk a „kézfogás-félvállas ölelés” magánszámunkat, majd Alice a láthatóan izgatott lány felé fordított.

- Edward, bemutatom a barátnőmet, Heidi-t.

- Szia, Heidi – mosolyogtam rá, ő pedig idegesen megrázta a felé nyújtott kezemet.

- Örülök, hogy találkoztunk Edward. Alice rengeteget mesélt rólad. És egyáltalán nem túlzott néhány dologgal kapcsolatban – harapott az ajkába.

Zavaromban össze-vissza krákogni kezdtem, Alice pedig szerencsére karon ragadta a barátnőjét és előre ment vele, így nem láthatták ahogyan elvörösödöm.

- Nézzenek oda, Eddie – csipkedte meg az arcomat Jasper vigyorogva. – Csak nem kipirultunk?

- Fogd be, Jasper – morogtam. – Ne feledd, hogy én leszek a násznagyod és beszédet kell mondanom majd az esküvődön. Húszévnyi ciki sztorim van rólad, Whitlock. Ezt el ne felejtsd.

- Jól van, befogtam – adta meg magát felemelt kezekkel. – Tudod mit? Hozok magunknak sört.

- Hagyd csak, majd én. Addig sem kell a legújabb barátnő jelölttel csevegnem – ajánlkoztam.

Miközben elmentem a sörökért, azon gondolkoztam, hogy nem is annyira vészes ez a Heidi. Végülis csinos lány volt, és egyértelműen az értésemre adta, hogy érdeklem őt. Talán csak egyetlen éjszakára. Nem jártam senkivel, és nem keveredtem gyakran egyéjszakás kalandokba, de miért is ne szórakozhatnék most egy kicsit?

Már éppen indultam volna visszafelé, mikor valaki hirtelen belém csapódott. Rögtön éreztem, hogy az a valami ami a poharában volt, most a pólómra fröccsen.

- Ó istenem, annyira sajnálom! – mentegetőzött az illető, én pedig végre ránéztem. Tátott szájjal bámultam a sötétbarna hajú lányra. Nem hiszem, hogy láttam már ennyire gyönyörű lányt valaha is. Az egyetlen amit nem tudtam megfigyelni a szeme volt, ugyanis ő nem nézett rám. Kerülte a szemkontaktust, mintha nem merne a nyakamnál feljebb pillantani.

- Izé… ööö… semmi gond – hebegtem válaszul, mint egy idióta. Már épp nyitottam volna a számat, hogy megkérdezzem a nevét, de olyan gyorsan iszkolt el, mintha ott sem lett volna. Visszaindultam a barátaimhoz, de a tekintetem közben végig őt kereste.

- Fúj, mi történt? – fintorgott Alice a pólómat bámulva.

- Semmi, csak véletlenül belém ütközött valaki…

- Néhány ember annyira figyelmetlen és kétbalkezes tud lenni – duruzsolta Heidi, miközben előhúzott egy zsebkendőt és a pólómon keresztül törölgetni kezdte a mellkasomat.

- Aha… - feleltem álmodozva, rendületlenül keresgélve a lányt a szemeimmel. Hamarosan viszont Alice szúrós pillantásokat küldött felém, úgyhogy egy kis időre felhagytam vele.

Miközben lassan besötétedett, mi jól elbeszélgettünk. Alice barátnője továbbra is jelezte a szándékait, de miután megláttam azt a lányt, már semmi kedvem sem volt Heidi-vel „szórakozni”. Nem sokkal később elkezdődött a tűzijáték. Természetesen fantasztikus volt, mint mindig, de most egyszerűen nem tudtam rá odafigyelni. Magamon éreztem Heidi tekintetét, előttem pedig Jasper és Alice ölelgették egymást. Körbenéztem a tűzijátékot csodáló embereken, és akkor végre megláttam őt.

Nagyon elől voltunk, ahol nem volt akkora tömeg, így jól láttam őt tőlem kb. tíz méterre anélkül, hogy bárki is eltakarta volna. És nem volt egyedül. Nem más állt mellette, mint a férfi akivel pár órája találkoztam. Charlie Swan. Mit is mondott, hogy hívják a lányát? Áh, megvan! Bella Swan. Milyen kicsi a világ.

Megbűvölten bámultam az arcát. Talán… talán oda kéne mennem hozzá? Habár ott volt vele az apja, velem meg Alice barátnője, elég nagy bunkóság lenne csak így itt hagyni. Valamit muszáj tennem. Nem hagyhatom, hogy kicsússzon a kezeim közül.

- Edward! Edward! – Az arcom előtt hadonászó kész kirántott a gondolataim közül. Heidi csábosan mosolygott rám. – Jól vagy?

- Persze, bocs. Csak kicsit elbambultam.

- Akkor megyünk? – kérdezte. Értetlenül néztem rá. – A tűzijátéknak vége. Alice-szel és Jasperrel éppen azt beszéltük, hogy beülhetnénk valahova.

A tekintetem visszatért Bella Swanra. Vagyis csak visszatért volna, ugyanis megint eltűnt. Csalódottan sóhajtottam fel. – Tudjátok mit? Én most azt hiszem, hogy hazamegyek. Hosszú volt ez a nap.

- Ugyan már, Edward – tiltakozott Alice. – Pihenésre ott lesz a következő három nap.

- Tudom, tényleg sajnálom. Majd hívlak titeket. Heidi, örültem a találkozásnak. – Ezzel otthagytam a barátaimat és Alice csalódottan tátogó barátnőjét.

Egész hétvégén úgy éreztem magam, mint egy komplett idióta. Két okból is. Először is mert semmit nem tudok erről a lányról, mégis csak ő járt a fejemben. Másrészt viszont mérges voltam magamra, amiért hagytam, hogy eltűnjön. Ez az egész nem hagyott nyugodni.

A hétfői értekezleten a szórakozottságom már a munkám rovására ment. Semmire sem tudtam figyelni, és egész végig meg sem mukkantam.

- Jól érzi magát, Mr. Cullen? – kérdezte a titkárnőm, mikor az értekezlet után visszaértem az irodámba. A neve Victoria volt. Mindig szűk szoknyákba és sokat mutató blúzokba öltözött, vörös haja pedig vállai köré omlott. Ma sem volt másként. Terebélyes mellei kibuggyanni készültek a lila selyemblúzból, amit viselt. Néhanapján élveztem a látványt, hiszen mégis csak férfiból vagyok. Ma viszont egy cseppet sem volt rám hatással. Te jó ég, mi a fene bajom van?

- Victoria, felhívná kérem Riley-t az irodámba? Köszönöm.

Néhány perc múlva Victoria be is küldte őt. – Segíthetek valamiben, Mr. Cullen? – kérdezte Riley. Azt hiszem talán csak pár évvel lehetett fiatalabb nálam. Munkaidőben ő volt a sofőröm.

- Öhm… igen. Tudom, hogy nem ez a dolga, de szeretnék kérni egy kis szívességet.

- Hogyne, Mr. Cullen – bólintott.

- Szeretnék információkat valakiről – mondtam óvatosan. Nem akartam valamiféle zaklatónak tűnni. – A neve Bella Swan.

- Meglesz, Mr. Cullen. – Megütközve bámultam Riley-ra. Semmi kérdés? Nem is kell többet mondanom? Tényleg ilyen könnyű lenne mindent megtudnom Bella Swanról?

- Óh, hát… rendben. Köszönöm. És a diszkrécióját is nagyon megköszönném – mondtam. Még csak az kéne, hogy az apám megtudja ezt. Riley biztosított, hogy senki sem fog tudni erről, aztán távozott az irodámból. Kissé megkönnyebbülten dőltem hátra. Nemsokára többet fogok tudni erről a lányról.

Mikor másnap reggel megérkeztem, Victoria azonnal felpattant az asztalától. – Mr. Cullen, Riley bejött kora reggel és itt hagyta ezt magának – mondta, majd felém nyújtott egy nagy sárga borítékot. Elég vastagnak tűnt.

- Köszönöm, Victoria – bólintottam. Amint becsukódott mögöttem az ajtó és egyedül maradtam, feltéptem a borítékot. Szemügyre vettem az első papírt.

Isabella Marie Swan. Rajta volt az összes alapvető információ. A szülei neve, az iskolái, a lakcíme, stb. Jelenleg a Columbián tanult. Tehát nem csak szép, de úgy tűnik eszes is. Miután átolvastam, megpillantottam a boríték további tartalmát.

Elképedtem, mikor megláttam, hogy fotók voltak benne Bella Swanról. Ezeket vajon ki készítette? Azonnal felismertem a képek hátterét. A Central Park egyik tavánál készültek a fotók. Mindössze pár percre a lakásomtól. Bella az egyik padon ült a kezében egy könyvvel. Egy könnyű ruhát viselt, tekintetét a lapokon tartotta, barna haja pedig szinte ragyogott a napsütésben.

Csalódottan sóhajtottam fel. Azt vártam, hogy ha kicsit többet megtudok róla, talán nem fogok minden pillanatban rá gondolni. De már most be kellett látnom, hogy tévedtem. Mégis mit műveltél velem, Bella Swan?