35. fejezet

(Edward)

- Ezt nem gondolhatod komolyan – leheltem fuldokolva. Ez nem történhet meg. Velünk nem.

Bella arcán friss könnycseppek hullottak le. – Már a múlt héten eldöntöttem. Csak arra vártam, hogy lenyugodjon minden és elmondhassam neked.

- Nem is vagy hajlandó megpróbálni helyrehozni a házasságunkat? Esélyt sem adsz nekünk? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Én minden egyes nap csak próbálkoztam, Edward! – felelte. – Próbáltam ugyanolyan lenni veled, mint azelőtt. De egyszerűen nem ment.

- Dehogy próbálkoztál! Én voltam az, aki próbálkozott – emeltem meg a hangom.

Bella felállt és közben kezével letörölte a könnyeit, de csak újak hulltak helyettük. – Talán számodra nem így tűnt. De én minden egyes reggel úgy keltem fel, hogy ez lesz az a nap. Amikor visszaáll közöttünk a rend. Amikor végre úgy tudlak majd kezelni, mint azelőtt. De képtelen voltam rá. Sajnálom. Tényleg annyira sajnálom.

Elindult a hálószoba felé, mintha nem bírná folytatni ezt a beszélgetést, én pedig ledöbbentem követtem. Még nagyobb lett a döbbenetem, mikor elővett egy bőröndöt és elkezdte belepakolni a ruháit. – Bella, nézz rám! – szóltam ellenállást nem tűrő hangon. Néhány pillanatra összeszorította a szemeit, de aztán rám emelte a tekintetét. Odaléptem hozzá és a szemébe néztem.

- Nem fogunk elválni – jelentettem ki határozottan. – Megoldjuk valahogy.

- Én már meghoztam a döntést… - suttogta sírva. Pár pillanatig mélyen a szemébe néztem és nem találtam a tekintetében kétségeket. Ez jobban megijesztett, mint eddig bármi. Kikaptam az éppen kezében lévő cipőt és a falhoz vágtam.

- Mégis mi a francot tettem, amiért nem bírsz megmaradni mellettem? – kiabáltam. – Még mindig ennyire gyűlölsz a cikk miatt?

- Egyáltalán nem gyűlöllek, soha nem tudnálak gyűlölni.

- Akkor meg minek pakolod össze a ruháidat? Mi ez az egész szarság?

- Őszintén mondom, hogy már nem haragszom rád, Edward – felelte nyugodtan. – De miután lejött az a cikk, törés keletkezett a kapcsolatunkban. És én egyszerűen… nem vagyok boldog. Úgy érzem fuldoklom. El akarok innen menni, egy koszos kis lakásban akarok élni és valami idegesítő részidős munkát akarok. Végre valahára egyedül szeretnék elérni valamit.

Széttártam a karjaimat. – Semmi akadálya! Kisebb lakásban akarsz élni? Hát akkor egy kicseszett patkánylyukba költözünk! Szar melót akarsz? Felőlem nyugodtan! Nem értem minek kell ehhez elhagynod!

- Mert nem vagyok melletted boldog, fogd fel! – Most először ő is kiabált. – Hálás vagyok, amiért te és a családod megadtátok nekem ezt a fajta életet, de én már nem akarom. Adni akarok egy esélyt az önálló életnek.

- Ez nem te vagy – feleltem keserűen. – Te nem ilyen vagy!

Bella humortalanul felnevetett. – Mind változunk és fejlődünk, Edward. Mégis mit akarsz? Hogy újra az a lány legyek, akit az egész világ bánt és csak te létezel a számára? Hogy újra te lehess a hős, megmentő férj?

- Ez kurvára övön aluli volt – mondtam halkan.

- Sajnálom, de így igaz. Talán nem én vagyok az egyetlen, akinek meg kell találnia önmagát.

Leroskadtam az ágyra és felkészültem, hogy bevessem az utolsó ászomat. Nem akartam megtenni, de ő döntött így. – Ugye tudod, hogy szó szerint nincs jogod elválni tőlem?

- Mégis miről beszélsz? – nézett rám összezavarodva. Ettől majdnem egy kis győztes mosoly kúszott az arcomra. Ez nem jutott az eszébe.

- A szerződés, Bella – magyaráztam. – Egy éve írtuk alá, de másfél évre szólt. Novemberig hozzám vagy kötve.

- Nem mondhatod komolyan – ingatta a fejét hitetlenkedve. – Nem engednéd, hogy elváljak tőled?

- A szerződés nem engedi – feleltem.

Bella egy szót sem szólt, pedig láttam a friss könnyeket végiggördülni az arcán. Kifelé bámult a hatalmas ablakon, de mintha nem is igazán látott volna semmit. Odalent a Central Parkban valószínűleg gyerekek és szerelmes párocskák élvezték a napsütést és a meleget, miközben idefent az én életem darabjaira hullott szét. Anélkül, hogy rám nézett volna, újra megszólalt.

- Azt ígérted, mindent megteszel azért, hogy boldog legyek. Edward, én nem vagyok boldog.

Olyan halkan mondta ki a szavakat, hogy alig értettem. És mégis, most először jutott el a tudatomig teljesen, amit mondott. Bella nem boldog. Az ember, akit a legjobban szeretek ezen a világon boldogtalan. Legszívesebben én is elbőgtem volna magam.

Percekig nem szóltunk semmit, csak ültem ott megbénulva, miközben Bella befejezte a csomagolást. – Hová mész? – kérdeztem végül.

- Egy kis időre Angelához – felelte nagy meglepetésemre őszintén. – Aztán majd meglátjuk.

Elkezdte kifelé húzni a bőröndöt, az agyam pedig nem tudta felfogni, hogy tényleg itt a vége. Éppen elhagy engem. Felpattantam az ágyról és utána szaladtam.

- Bella! – Már éppen nyitni akarta a bejárati ajtót, mikor utána szóltam. – Én még mindig szeretlek.

- Én is szeretlek, Edward. Nagyon is. De ez most nem elég.

És ezzel Isabella Swan, ahogyan annak idején villámcsapásszerűen belépett az életembe, most ugyanilyen hirtelen ki is lépett belőle.

***

Magam sem tudom miért, de Rosalie volt az első ember, akit felhívtam. Mikor feljött a lakásomba és kimondtam a szavakat – „Bella el akar válni” – nagy megkönnyebbülésemre nem mint üzletasszony, hanem mint a nővérem reagált.

- Edward, ez… borzasztó. Annyira sajnálom.

Szokatlanul sok együttérzés volt a hangjában. Talán a terhesség tette ezt vele. Még azért sem szólt meg, amiért délelőtt whisky-t vedelek.

- Kösz, de nem fogom neki hagyni – feleltem.

- Ezt meg hogy érted?

- A szerződés szerint van még fél éve velem – magyaráztam. – Azalatt pedig rendbe hozok mindent. Újra boldoggá teszem majd.

- Edward, ne hülyéskedj már. Ilyet nem tehetsz.

- Hát akkor csak figyelj, mert meg fogom tenni – mondtam.

- Nem akarom derékba törni ezt a fantasztikusan szar tervet, de azt a szerződést már csak a szentlélek tartja egyben. Világosan benne van, hogy aki nyilvánosságra hozza a házasságotok keletkezésének körülményeit, az megszegi a szerződést. Miattad már rég érvénytelen az egész.

Ez megállított. – Hogy micsoda?

- Nem tarthatod vissza Bellát jogilag a válástól. Sőt, az egész csak az ő malmára hajtaná a vizet. És őszintén szólva, Edward… ha megpróbálod őt visszatartani, én mellé állok. Senki sem maradhat egy kapcsolatban az akarata ellenére.

- Nem érdekel! Akkor ráállítom a dologra New York legjobb ügyvédeit! Nem engedhetem, hogy elhagyjon!

- Te megőrültél – motyogta. Aztán hirtelen ő is kiabálni kezdett. – Ha nem akar veled lenni, akkor nem akar veled lenni! Értsd meg!

Nem emlékszem pontosan, mikor kértem meg Rosalie-t, hogy távozzon. Addigra túl sokat ittam. Csak az számított, hogy ő is ellenem van.

***

Alkoholtól kábult ködben töltöttem el a nap további részét, leginkább a hálószoba padlóján üldögélve. A telefonom annyiszor csöngött, hogy inkább kikapcsoltam. Odakint éppen lement a nap, mikor egyszer csak kéretlen látogatóm érkezett. Mikor Jasper belépett a szobába, undorodva húzta fel az orrát.

- Ezt komolyan fél nap alatt csináltad? – nézett körbe, miközben átlépett a törött üvegeken. Az alkohol már beitta magát a szőnyegbe, biztosan annak a szagát érezte. Nekem már hozzászokott az orrom.

- Neked is szia – morogtam. – Ma véget ért az életem, ha nem tudnád.

Jasper felsóhajtott. – Tudom. Bella ma felhívott minket. Próbáltalak hívni, még Alice is próbált. Látom hiába.

Az egyik sarokra mutatott, ahol ott hevertek a mobilom maradványai. Pedig úgy emlékeztem, hogy simán csak kikapcsoltam. Az már nem rémlett, hogy utána a falhoz is vágtam.

- Ne csináld ezt, Edward. Bella nem ezt akarja.

- Úgy tűnik Bella már nem a feleségem – nevettem fel keserűen. – Szóval tök mindegy, hogy mit akar.

Jasper újból mélyet sóhajtott, majd leült mellém a padlóra. – El sem tudom képzelni, hogyan érezhetsz most – kezdte. – De ezt nem csinálhatod. Össze kell szedned magad. Ki kell találnod, hogyan folytasd az életed Bella nélkül.

Megráztam a fejem. – Ilyen nem történhet meg, Jasper. Valamit ki fogok találni. Bella nem válhat el tőlem.

- Edward… ő már elhatározta, hogy mit akar. És sajnos te nem vagy része az ő közeli jövőképének. Elmondta nekünk, hogy hogyan érez, és basszus… én megértem. A szülei házából rögtön idekerült hozzád, munkát kapott az apádtól, te elláttad őt anyagilag, kifizetted a tanulmányait. Még jó, hogy el akar érni valamit egyedül.

- Milyen hasznos, hogy erre épp az én hibám után jött rá – jegyeztem meg.

- Valószínűleg mindig is benne voltak ezek az érzések – felelte Jasper. – De túlságosan is tökéletesnek látott téged ahhoz, hogy bármit is lépjen. És most előjöttek belőle ezek a dolgok, miközben szegénykém próbált neked megbocsátani. Nem csodálom, hogy boldogtalan lett.

- El tudott hagyni – suttogtam magam elé, még mindig hitetlenül. – Ez nem azt jelenti, hogy ő sosem szeretett engem annyira, mint én őt?

- Bella még mindig nagyon szeret téged, és mindig is szeretett. Ez még a vaknak is nyilvánvaló volt. Egyszerűen csak… ő meglátta, hogy mire van most szükségetek igazából. Gondolj bele! Te talán tényleg boldog voltál az utóbbi időben? Alig vártad, hogy hazaérj hozzá? Hülye mosoly terült szét az arcodon, amikor megpillantottad? Minden vele töltött perc gondtalan és önfeledt volt?

Lehunytam a szemem. Nem. Hát persze, hogy nem. Legtöbbször csak egymás agyára mentünk mostanában. – Nem, de… én még akkor is szeretem – feleltem kétségbeesetten.

Jasper a vállamra tette a kezét és a szemembe nézett. – Akkor el kell őt engedned.

***

Egész éjjel ki-be sodródtam a félálomból. Az ágyon ott hevert mellettem Bella eljegyzési gyűrűje és a nyaklánc, amit az anyámtól kapott az esküvőnk előtt. Itt hagyta őket, mikor elment. Mikor ezt délután észrevettem, elkezdtem a szobában kutakodni. Azt reméltem, hogy esetleg a karkötőt, amit karácsonykor adtam neki, magával vitte. De nem. Ott feküdt az egyik fiókban, ugyanabban a vörös bársonydobozkában, amiben odaadtam neki.

Most ezeket a hülye ékszereket bámultam és az agyam nem hagyott nyugodni. Csakis Bellán járt az eszem. Mikor mégis sikerült egy kicsit elszundítanom, azt láttam, ahogyan kilép az ajtón és itt hagy engem.

A reggel első napsugaraival megérkezett a következő látogatóm is. Úgy éreztem magam, mint Ebenezer Scrooge a Karácsonyi énekben, akit három szellem látogat meg.

Éppen az üvegszilánkokat szedegettem fel a szőnyegről, mikor belépett. Felnéztem rá, de még ahhoz is fáradt voltam, hogy köszönjek. – Anya nem jött? – kérdeztem reszelős hangon.

- Meggyőztem, hogy az lenne a legjobb, ha most én beszélnék veled – felelte Carlisle.

- Honnan tudtátok meg? Beszéltetek vele?

Megrázta a fejét. – Rosalie mondta el tegnap, miután eljött tőled. Azt mondta, mindenképpen várjam meg a mai napot, mielőtt eljövök hozzád. Hogy lenyugodhass. Beszéltem Jasperrel is.

- Konferenciahívást tartottatok az életemről, vagy mi?

Apám nem felelt, csak felém nyújtott egy telefont. – Elmondta, hogy a régi… nos, tönkrement. Gondoltam erre szükséged lesz.

- Kösz.

Apám felsóhajtott és ő is elkezdte felszedegetni a szilánkokat. – Ugye nem gondoltad komolyan, amit a húgodnak mondtál? Nem akarod az akarata ellenére magad mellett tartani Bellát?

Összeszorítottam a szemem. – Nem akarok többet erről beszélni. Bármit mondok, úgyis csak én leszek a gonosz mindenki szemében, úgyhogy mindegy.

- Fiam, egyikünk szemében sem vagy gonosz. És habár nem beszéltem Bellával, biztosra veszem, hogy ő sem gondolja így. De itt az idő, hogy lemondj róla.

Egy darabig nem feleltem, helyette úgy tettem, mintha még mindig a takarítással lennék elfoglalva. Végül a szemébe néztem. – Fogalmam sincs, hogyan tegyem – feleltem halkan. – Te talán le tudnál mondani anyáról?

- Hinni akarok benne, hogy ha ő ezt akarná, akkor lemondanék róla – mondta. – Nem akarok úgy tenni, mintha pontosan tudnám, milyen helyzetben vagy most. De talán könnyebb lesz őt elengedni, mint gondolod. Végtére is, te mindig Bellát és az ő érdekeit helyezted előtérbe. Most is csak annyi a dolgod, hogy azt tedd, ami számára a legjobb.

Nem sokat beszéltünk ezután, de folyton ezek a szavak jártak a fejemben. Carlisle segített rendbe tenni a lakást egy kicsit, de már az is sokat segített, hogy mellettem maradt. Meghívott ebédelni is, de nem tudtam volna kimenni az emberek közé. És habár tegnap reggel óta egy falatot sem ettem, valahogy nem voltam éhes.

Mielőtt az apám kilépett az ajtón, azt javasolta, hogy gondolkodjam el a dolgokról, amikről beszéltünk. Mintha tudtam volna bármi másra is gondolni…

***

Habár az egész családom azt mondogatta, nyugodtan intézzem el a dolgaimat, ameddig csak akarom, két nap múlva mégis visszamentem dolgozni. Abban reménykedtem, hogy ez valamennyire eltereli majd a gondolataimat. Teljesen naiv voltam.

Így történt, hogy azon a délutánon az irodámban ülve felkészítettem magam két fontos telefonhívásra, ami véglegessé teszi a döntésem. Mikor felhívtam az első személyt, hallottam a hangján a meglepettséget. – Edward?

- Szervusz, Charlie.

- Nem hittem, hogy hallok felőled – mondta. – Sajnálom a történteket.

Őszintének tűnt a hangja, és nagyon értékeltem, hogy ezt mondja. Tudtam ugyanis, hogy miután Bella elmesélte neki a sztorit a cikkről, Charlie haragudott rám.

- Egy szívességet szeretnék tőled kérni.

- Mi lenne az? – kérdezte óvatosan.

- Nyitottam egy számlát Bella nevére – magyaráztam. – Rajta egy elég nagy összeggel. Elég lesz a Harvardra és arra, hogy Bella kényelmesen megéljen. Viszont sosem fogadna el tőlem pénzt, ezért rád bízom ezt az ügyet. Mondd, hogy tőled van vagy bármi. Nem érdekel. Csak arra kérlek, hogy… gondoskodj róla helyettem is.

- Természetes, hogy gondoskodni fogok róla – felelte.

- Hát persze, tudom. De szükségem van a tudatra, hogy ha bármi történik vagy ha bármilyen okból pénzre lesz szüksége, akkor biztosan lesz neki elég.

- Rendben van, Edward. Teszek róla, hogy megkapja a pénzt.

- Köszönöm, Charlie – feleltem hálásan.

- Nekem kell megköszönnöm – mondta. – Mindent, amit érte tettél. Tudom, hogy mennyire szereted a lányomat. És sajnálom, hogy így alakult.

- Én is – sóhajtottam. – Viszlát, Charlie.

- Viszlát, Edward.

Azon kaptam magam, hogy elönt a megkönnyebbülés. Bella rendben lesz. Már csak még egy dolgot kellett megtennem. A következő ember nem meglepettséggel, hanem hideg profizmussal a hangjában fogadott.

- Halló?

- Jenks, itt Edward Cullen.

- Mr. Cullen, minek köszönhetem a hívását?

Jason Jenks a családom ügyvédje volt hosszú évek óta és sok mindenben segített már nekünk. De olyat, amilyet most készültem kérni tőle, még soha egyikünk sem kért tőle és nem is hittem, hogy valaha valamelyikünk is ilyennel fogja felhívni.

- Egy nagyon személyes ügy miatt hívom – mondtam. Ez biztosan felkeltette a figyelmét, hiszen ő volt az egyik olyan ember, aki végig tudott a kényszerházasságunkról. Ezek után mégis mi lehet személyes? – Nos, néhány napja… a feleségem bejelentette, hogy szeretne elválni.

Egy pillanatnyi csönd a másik vonal végén. – Mr. Cullen… nagyon sajnálom.

Nem volt bennem annyi energia, hogy megköszönjem. Az elmúlt napokban az egész családomtól csak ezt hallottam. Sajnálom, sajnálom, sajnálom…

- Azért hívtam, mert szeretném ha jogilag képviselné Bellát a válás alatt – jelentettem ki határozottan.

- Hogy… hogy mondta?

- Azt akarom, hogy ő legyen a legfontosabb ügyfele. Természetesen bőségesen megfizetem majd ezért. Gondoskodnia kell arról, hogy Bella mindent megkap amit szeretne, és hogy az egész olyan gyorsan és akadálymentesen menjen, ahogy csak lehet.

Megint egy pillanatnyi csend. Megleptem őt. – Ahogy kívánja, Mr. Cullen – felelte végül.

- És Jenks?

- Igen, uram?

- Ne kíméljen engem – mondtam. – És ne engedje, hogy meggondoljam magam és megnehezítsem a különválást. Mindent tegyen úgy, ahogy Bella akarja.

- Rendben van, Mr. Cullen – felelte halkan.

Kinyomtam a telefont és próbáltam nem gondolni rá, hogy most már nincs visszaút. De nem engedhetem, hogy Bella boldogtalan legyen. Meg kell neki adnom az esélyt a boldogságra, még akkor is, ha én már nem lehetek a része.

34. fejezet

Sziasztok!
Megszenvedtem ezzel a résszel, főleg azért, mert azt akartam, hogy hitelesnek tűnjön az egész. Azt előre leszögezem, hogy olyan nincs, hogy ez a történet nem happy enddel ér véget. :) Úgyhogy nyugi és bízzatok bennem. Egyébként köszönöm a véleményeket!
Abellana

(Edward)

Egy hét telt el a borzalmas házibuli óta és május elején jártunk. A viszony köztem és Bella között nem nagyon javult, inkább olyan lett mint egy jól bejáratott hazugság. Együtt vacsoráztunk, együtt látogattuk meg a családomat, együtt vásároltunk be. Még szeretkeztünk is, de az egész olyan volt, mintha csak bizonyítani akarnánk magunknak, hogy tényleg ezt akarjuk. Minden „szeretlek”-re, ami kijött a számon, egy fakó és begyakorolt „én is szeretlek” volt a válasz.

Azzal nyugtatgattam magam, hogy a mostani amúgy sem a legalkalmasabb időpont a házasságunk javítgatására. Bella a jövő héten végig vizsgázni fog, úgyhogy jelenleg gőzerővel erre készült. Meg tudtam érteni, hogy most csakis erre tud koncentrálni.

Szerettem volna hinni benne, hogy amint letudta a kötelezettségeit, vissza tudunk térni a régi önmagunkhoz. Pláne mivel Rosalie ötlete bevált. Néhány napja lement a tévés interjú, amit mindenki nagy érdeklődéssel fogadott. Másnap erről beszéltek a reggeli műsorokban és erről írtak a napilapokban. Az emberek arra jutottak, hogy tényleg egymásba szerettünk, és végeredményben az egész történetünk egy remek romantikus sztori. Aztán ahogyan az lenni szokott, az egész gyorsan lecsengett és tegnap már egy fotóst sem szúrtam ki az utcán.

Meg kell, hogy mondjam, legbelül azért hálás voltam Rosalie-nak az ötletért. Még mindig bennem volt a tüske, amiért elmondta a titkaimat az egész családunknak, de már nem haragudtam annyira. Végülis az egész az én hibám volt. Már az elején be kellett volna vallanom Bellának mindent, a történetünk napvilágra kerülése után pedig nem úgy kellett volna reagálnom, ahogyan tettem. A ma esti szokásos Cullen-féle vacsorán terveztük is megünnepelni, hogy végre minden a terveink szerint alakult. Úgy éreztem, végre az egész családunk elindulhat a gyógyulás felé a borzasztó hetek után, amiket átéltünk.

Mikor hazaértem a munkából, Bellát ott találtam a nappaliban, ahol éppen fel-le járkált, miközben a füléhez szorította a mobilját. Ettől egy kis mosoly kúszott az arcomra. Bella mindig járkált telefonálás közben, és jó volt látni, hogy valami sosem változik. Felkapta a fejét, mikor meghallott, és ekkor vettem észre, hogy könnyes a szeme.

- Mennem kell, apa. Edward hazaért és most megyünk a szüleihez. Rendben. Én is szeretlek. Szia.

- Minden rendben? – kérdeztem aggódva. – Charlie jól van?

- Jaj, persze – legyintett halvány mosollyal. – Nem is tudom, csak úgy… elérzékenyültem. Régóta nem láttam.

Csak bólintottam egyet, pedig éreztem, hogy több van a könnyei mögött. Nem tudom, miről beszélgettek, de Bella határozottan sírt és az utolsó szavai alapján nem úgy tűnt, mintha Charlie miatt sírna. Mégis, inkább ennyiben hagytam az egészet. Úgy éreztem, nem számít, hogy a szakadék szélén állunk. Csak éljük túl ezt az időszakot és utána minden rendben lesz.

Egy óra múlva már a szüleim otthonában vacsoráztunk, ahova ezúttal Alice és Jasper is eljött. Mivel az ünneplés szellemében gyűltünk össze, a legjobb barátom bejelentette, hogy nyár végén kiadják az első regényét. Mind nagyon izgatottak voltunk, hiszen Jasper tényleg igazi családtagnak számított nálunk.

Akármerre csak néztem, boldog arcokat láttam, Belláét és az enyémet leszámítva. Ez az apámnak is feltűnhetett, ugyanis mikor kettesben maradtunk néhány percre, rákérdezett, hogy minden rendben van-e.

- Nem tudom – feleltem őszintén.

- Bella még mindig haragszik rád? – érdeklődött.

- Nem hiszem – vontam vállat. – De valami még sincs rendben. Egyszerűen rossz előérzetem van.

Apám tekintete együtt érzővé vált, mire én humortalanul felnevettem.

- Mostanában egyfolytában csak picsogok – ingattam a fejem.

- Sok mindenen mentetek keresztül – veregette meg a vállam. – Természetes, hogy kétségbe esel, ha rosszul mennek a dolgok a nővel, akit szeretsz. A házasság nem egyszerű dolog.

- Tényleg? Mert nekem úgy tűnik, hogy ma este rajtam kívül mindenki boldog.

- Van, hogy a hullámvasút lefelé megy és van, hogy fölfelé. Csak azért, mert neked most lefelé tart, másoknak pedig fel, nem jelenti azt, hogy ez mindig is így volt. Gondolj csak bele, hogy a húgod és Emmett mennyit szenvedett, csak azért, hogy gyerekük lehessen. Vagy hogy Alice és Jasper milyen keményen dolgoznak, hogy legyen idejük egymásra, miközben Jasper ír, Alice pedig az orvosit végzi el. Arra pedig csak nem kell emlékeztetnem téged, hogy az anyád és én milyen boldogtalanok voltunk legelőször. Ez csak egy kis bukkanó, fiam. Minden házaspár átél néhány ilyet.

- Szóval te úgy látod, hogy van még remény számunkra – vártam a megerősítést.

- Remény mindig van – felelte elmosolyodva.

Mikor mindannyian áttelepültünk a nappaliba, Rosalie egyszer csak felszólalt. – Most, hogy mind kényelembe helyeztük magunkat, van egy kis bejelentenivalóm.

- Kiszivárogtak Edward meztelen képei? – kérdezte Jasper. Mind rákaptuk a tekintetünket, amitől elhalványult a vigyora. – Túl korai? Bocsi.

- Szóval… az a helyzet, hogy már feladtam minden reményt, hogy valaha itt fogok ülni és megosztani veletek egy ilyen hírt, de… kisbabát várok – jelentette be Rose fülig érő mosollyal.

Anyám a szája elé kapta a kezét és felzokogott, de mindenki másból is kibuktak a meglepetés hangjai. Azonban egy másodperc sem telt bele és hamarosan ölelések és kézfogások vették körbe a húgomat a férjét.

- Ez egy igazi csoda – dünnyögte az anyám Rosalie aranyszőke hajába, miközben szorosan ölelte magához.

- Tényleg az – bólogatott Rose könnyes szemmel. – Remélem nem haragudtok meg, de még azzal is megvártuk a három hónapot, hogy nektek elmondjuk. Olyan sokáig tartott, míg végre elértünk idáig és nem akartam, hogy bármi baj történjen a legrázósabb időszakban.

- Teljes mértékben megértjük – biztosította őt az apám.

Emmettnek is fültől fülig ért a szája, és olyan büszkének nézett ki, mint még soha. – A doki szerint ez gyakran megtörténik olyan párokkal, akik hosszú sikertelen próbálkozás után örökbe fogadnak és lekerül róluk a nyomás – magyarázta.

Hirtelen beugrott a kép, ahogyan évekkel ezelőtt Rosalie kórházi szobájában vagyunk mindannyian – én és a szüleim – és az orvos közli a húgommal, hogy nagyon nehézkesen lehet csak gyereke a jövőben, már ha lehet egyáltalán. Elevenen él bennem a pillanat, ahogyan Esme hangosan sírni kezd, miközben a húgom összevert arcán csak egy könnycsepp gördül le.

Ezek után, ha van valaki, aki ezt megérdemli, az Rosalie. Örültem a boldogságának és ezt meg is mondtam neki, miközben finoman magamhoz öleltem. De a szívem egy eldugott, önző zugában irigykedtem. És mikor Bellára néztem, tudtam, hogy ő is így érez.

***

Másnap Jasperrel és Alice-szel ebédeltem. Kicsit a régi időkre emlékeztetett az egész, mikor Bella még nem volt része az életemnek. Megint úgy éreztem magam, mint a magányos harmadik a boldog barátaim mellett.

Főként Jasper tegnap esti nagy híréről beszélgettünk és koccintottunk a sikerére is. Azonban úgy tűnt, semmi sem tántoríthatja el őket az én szerelmi életem kivesézésétől.

- Szóval… - kezdte Jasper. – Tegnap még kicsit fagyosnak tűnt a hangulat közted és Bella között.

- Alaposan el kéne beszélgetnetek – javasolta Alice.

- Szerintem már mindent elmondtunk, amit lehetett – vontam vállat. – Egyszerűen csak… nem is tudom. Most valahogy nem működnek a dolgok.

- És kész? Ezzel csak így meg vagy elégedve? – kérdezte Alice szinte felháborodva.

- Persze, hogy nem – vágtam rá. – Csak…

- Nincs csak – vágott közbe. – Nem emlékszel, hogy ezen már túlestünk egyszer? Sőt, mi több… újra és újra átesünk ezen. Mikor először megláttad Bellát, inkább figyelted őt a távolból, mintsem hogy megismerted volna közelebbről. Aztán mikor összeházasodtatok, hetekig szenvedtél, mert nem vallottad be neki, hogy szerelmes voltál belé. Mi meg mindig itt vagyunk neked, tanácsot adunk, aztán nem lesz belőle semmi. Miért nem vagy hajlandó egyszer sem küzdeni Belláért?

Csak tátogtam, mint egy hal és közben Alice-re meredtem. Rápillantottam Jasperre, akin ugyan látszott, hogy ezt nem mondta volna ki ilyen nyersen, de igazat adott a feleségének. Tényleg így lenne? Soha sem küzdök meg Belláért? De hát miért? Egy szem kétségem sem volt afelől, hogy ő az életem értelme, akkor meg miért nem cselekszem soha?

Úgy tűnt, Alice is észrevette ezeket a kérdéseket az arcomon, mert elkezdte megválaszolni őket. – Egész életedben azt vártad, hogy a boldogság csak úgy az öledbe hull majd. És valahogyan, rajtad kívül álló okok miatt tényleg mindig megkaptad, amit akartál. Most viszont neked kell helyre állítanod, amit elszúrtál. Hódítsd meg újra a feleségedet!

Valószínűleg úgy nézhettem ki, mint egy idióta. Elképesztett minden, amit Alice mondott. És maximálisan igaza volt. – Jól van – nyögtem ki végül.

- Jól van? Visszahódítod? – kérdezte Jasper.

- Naná – bólintottam határozottan.

- Helyes! – bátorított Alice. – Addig kell cselekedned, amíg nem késő.

Optimistán váltam el a barátaimtól. Úgy éreztem, meg tudom tenni. Bella és én újra azok leszünk, akik néhány hete voltunk. Megint az a türelmes, odafigyelő, gondoskodó férj leszek.

Mikor aznap este hazaértem a munkából, nem találtam Bellát a nappaliban, ahol ilyenkor általában tanulni vagy olvasni szokott. A hálószobánk felé vettem az irányt arra számítva, hogy ott találom. Meglepetésemre azonban nem volt ott sem. Elment volna itthonról a barátaival? Olyankor mindig küld egy üzenetet. És amúgy is annyira ideges volt mostanában a vizsgái miatt. Nem hittem, hogy ilyenkor eljárna szórakozni. Ekkor viszont neszezést hallottam a másik szobából. Bella régi szobájából.

Az ajtó elé léptem és halkan bekopogtam. – Gyere be – jött a válasz.

Kinyitottam az ajtót. Bella az ágyon ült és egy tankönyvet tanulmányozott éppen, de feltekintett, mikor beléptem. Értetlenül néztem rá. Azóta nem töltött egy éjszakát sem ebben a szobában, mióta „hivatalos” lett a kapcsolatunk.

Nem kínált nekem magyarázatot, úgyhogy rákérdeztem. – Mit csinálsz itt?

- Sok a tanulnivalóm – vonta meg a vállát. – Nem akartalak zavarni.

- Engem sosem zavar, ha mellettem tanulsz – feleltem. Sokszor aludtam el úgy, hogy Bella az ágy másik felében még egy könyvet bújt. Igazából megnyugtatott.

- Gondoltam rád férne egy kiadós alvás – mondta.

Rá akartam kiabálni. Nem hallod, hogy engem sosem zavarsz? Miért nem figyelsz? Legalább látszott az arcán valami megbánás-féle.

- Majd holnap csinálunk valami jót – mosolygott rám.

- Rendben van – feleltem halkan és magára hagytam. Alice azt mondta, addig kell megnyernem magamnak Bellát, míg még nem késő. De mi van, ha máris késő? Csak ez járt a fejemben, még a következő napon is, amikor végül nem csináltunk semmi jót.

***

Egy kínkeserves hét után Bella végre befejezte a vizsgáit és az utolsó előtti évét a Columbián. Furcsa, hogy amint befejeződött számára ez a hét, én éreztem úgy, hogy egy hatalmas kő gördül le a szívemről. Végre újra egymásra tudunk majd figyelni.

Az utolsó vizsgája estéjén elmentünk egy bárba Bella egyetemi barátaival, megünnepelni, hogy végre szabadok. Látnom kellett volna a jeleket már akkor is. Bella hirtelen figyelmes és kedves lett velem. Észre kellett volna vennem Angela szánakozó arcát, akárhányszor rám nézett. Ő már akkor tudta.

Másnap reggel a konyhában találtam Bellát, amint éppen reggelit készített. Odaléptem hozzá és hátulról átöleltem, majd csókot leheltem a tarkójára.

- Ülj csak le, mindjárt kész – mondta.

- Köszönöm. Isteni vagy – feleltem. Újabb csók, ezúttal a nyaka oldalára.

Leültem, alig egy perc múlva pedig Bella elém tett egy tányér rántottát ropogós szalonnával. A kedvenc reggelim. Pont mint a raboknak az utolsó napjukon. Persze abban a pillanatban csak annyit fogtam fel az egészből, hogy a feleségem, akinek tegnap jó kedve volt és mosolygott rám és akart engem, elkészítette a kedvenc reggelimet figyelmességként a kellemes éjszaka után.

Bella leült velem szemben, de nem evett.

- Már régóta szerettem volna beszélni veled valamiről – kezdte. – Csak meg akartam várni, amíg minden figyelmemet ennek a dolognak tudom szentelni.

Nevetni tudtam volna a boldogságtól. Hát ő is csak erre várt! Hogy lezáródjon ez a mozgalmas időszak, hogy aztán megmenthessük a kapcsolatunkat.

- Én is beszélni szerettem volna veled – feleltem. Bella bólintott, de mintha oda se figyelt volna.

- Rengeteget gondolkodtam az utóbbi időben. Rólunk és az életünkről. És főleg az én életemről. Amióta csak megjelent az a cikk, azt gondoltam… ennyi, kész. Vége az egésznek. Vége az eddigi életemnek. Aztán rájöttem, hogy ez mekkora hülyeség. Hiszen még az egész előttem van! Alig tapasztaltam még meg valamit ebből a világból. És egyszer csak hirtelen beugrott. Az én életemnek nincs vége. Kettőnknek volt vége.

Fájt ezt hallani, de igaza volt. A kapcsolatunk azután a sok marhaság után teljesen megváltozott, az addigi formája véget ért. Így hát bólintottam. – Tudom. De most végre újra felépíthetjük.

- Én… én nem hiszem, hogy újra fel tudom építeni – felelte könnyes szemekkel. Ekkor éreztem meg először, hogy mindvégig két különböző beszélgetést folytattunk. Sőt, két különböző világban léteztünk.

- Miről beszélsz? – kérdeztem felnevetve. Mintha csak viccelt volna. – Hiszen most már rendben leszünk.

- Én nem így érzek, Edward. És szerintem legbelül te sem. Csak kétségbeesetten kapkodsz a lehulló darabok után, mert nem vagy hajlandó meglátni, hogy reménytelen a dolog.

- Bella, te… te most mégis mi a francról beszélsz? – ismételtem magam.

- Szerintem mindkettőnk számára az lenne a legjobb, ha nem erőltetnénk tovább.

Úgy néztem rá, mintha most szabadult volna a bolondok közül. Két perce még boldog voltam, most meg mintha áthajtott volna rajtam egy kamion. Mintha fizikailag éreztem volna, ahogyan szétesik minden. Az eddigi életem úgy folyt át az ujjaim között, akár a víz és én nem tudtam utánakapni. Bella minden egyes szava ökölcsapásként terített le. De a legfájdalmasabb a következő másodperc volt. A szavak, amelyek megváltoztattak mindent.

- Szeretnék elválni tőled, Edward.

33. fejezet

Sziasztok!
Nem sok mondanivalóm van, csak annyi, hogy köszönöm annak a pár embernek aki írt, és nagyon kíváncsian várom, hogy mit gondoltok erről a részről.
Abellana

(Bella)

- Ideges vagy? – kérdezte Edward, miközben ujjai gyöngéden ráfonódtak az enyéimre.

- Nem – vontam meg a vállam.

- Csak mert nem baj, ha az vagy – folytatta. – Én is az vagyok. Az égvilágon semmi kedvem találkozni Rosalie-val.

- Edward! Mondom, hogy jól vagyok – csattantam fel. Láttam rajta, hogy meglepte a kitörésem, és legbelül én is éreztem magamon, hogy ez túl sok volt. – Bocsáss meg. Azt hiszem tényleg kicsit ideges vagyok. Nekem sincs kedvem a húgoddal találkozni.

Éppen a liftben álldogáltunk, ami felfelé tartott Esme és Carlisle lakásához, ahol éppen a szokásos családi vacsorájuk zajlott – először azóta, hogy mind összegyűltünk nálunk és kiderültek Edward és Rosalie titkai.

Mikor néhány napja eldöntöttem, hogy inkább élek Edwarddal, mint nélküle, könnyű volt visszamenni hozzá. De amint visszatértünk a normális kerékvágásba, újra meg újra felbugyborékolt bennem a harag amiatt, amit velem tett. Ő persze még a szokásosnál is figyelmesebb lett azóta, amitől néha már úgy éreztem, fuldoklom. Ingerült voltam és tele dühvel, miközben tehetetlenül figyeltem, ahogy szépen lassan visszacsúszik az életem a káoszba.

Esme végtelenül boldog, de kissé bizonytalan mosollyal nyitott ajtót, mintha bármelyik pillanatban történhetne valami, ami letörli az arcáról. Beléptünk az otthonukba, és én megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor megláttam, hogy Rosalie és Emmett magukkal hozták a fiukat. Ez azt jelentette, hogy mindannyian körülötte fognak legyeskedni, és kisebb lesz rajtunk a nyomás.

- Figyelem, emberek! – csapta össze a kezét Esme. – Most, hogy mindenki megérkezett, asztalhoz ülhetünk.

Carlisle, Rosalie és Emmett, akik eddig a szőnyegen játszottak Brady-vel, most felálltak. Carlisle halkan, de szeretetteljesen zárt minket a karjaiba, míg Emmett a tőle megszokott fojtogató ölelést alkalmazta rajtunk. Rosalie ezzel szemben hűvös maradt, mint mindig – tőle csak egy apró bólintásra futotta.

Néhány perc múlva mind elrendeződtünk az asztal körül és Esme feltálalta a vacsorát. Pár pillanatig kínos csend telepedett közénk, míg végül az ő meleg és jóságos hangja meg nem repesztette a jeget. – Nos, meséljetek! Bella, mi újság az egyetemen? – érdeklődött.

- Semmi túlzottan érdekes – feleltem halkan. Hacsak a kíváncsi pillantások és összesúgások a többi diáktól nem számítanak annak.

- Készülsz már a Harvardra? – vette át a szót Carlisle.

- Igen – bólintottam. – Habár valószínű, hogy be sem kerülök majd. Elképzelhetetlen mennyiségű nálam sokkal érdekesebb és színesebb egyéniség jelentkezik oda, hiszen a világ legjobb egyeteme. Nem tudom, mivel tűnhetnék ki.

- Ó édesem, hiszen neked ragyogó eszed van – vitatkozott Esme. – A Harvard egy nagyon ígéretes fiatal nőt nyerne, ha felvennének téged.

- Így van – helyeselt Carlisle. – És akárhol is folytatod a tanulmányaidat, mi nagyon büszkék leszünk rád.

Elpirultam a váratlan „szülői” dicséretektől, és közben éreztem Edward bátorító szorítását a kezemen.

- A jótékonyságban való részvétel nagyon jól mutat a jelentkezési lapon – szólt Rosalie gyakorlatiasan. Ez volt az első alkalom, hogy bármelyikünket is szóra méltatta a nagy veszekedés óta. – Csináltál már valami hasonlót?

Megráztam a fejem. – Gondolkodtam már rajta, de azt sem tudom, mivel és hogyan kezdjem.

- Hát… ha kitaláltad, mi érdekel, csak szólj – folytatta. – Amennyi jótékonysági szervezettel kapcsolatban álltunk az évek során, minden területen akad egy-két ismerősünk. Beajánlhatlak valahova.

- Ez kedves tőled – ismertem el. – Köszönöm.

- Kedves? – horkantott fel Edward. – Sokkal inkább tartozik ennyivel.

- Ed, ne csináld már… - tiltakozott Emmett.

- Ne, hagyd csak – mondta Rose. – Igaza van. És ne is kerülgessük tovább a forró kását. Bocsánatkéréssel tartozom nektek. Mindkettőtöknek. Egyikőtökkel szemben sem volt fair, hogy én árultam el Edward titkát. Bella megérdemelte volna, hogy Edwardtól tudja meg. Amikor pedig megszerveztem, hogy ő legyen a felesége, azt hittem, jót teszek mindenkinek. Pedig nem volt jogom dönteni az életetekről. Szóval… sajnálom.

Nagy levegőt vettem, aztán sóhajtottam. Az elmúlt hetek alatt főként Edwardra haragudtam, de Rosalie közbenjárása a házasságunk ügyében szintén feldühített. Viszont tudtam, hogy habár a maga sajátos módján intézett mindent, nem akart nekünk rosszat. Így hát most csak bólintottam.

- Én megbocsátok – mondtam.

Mellettem Edward viszont megfeszült és haraggal teli tekintettel nézett szembe a húgával.

- Ugyan már, Edward – kérlelte Rosalie, tőle szokatlanul gyengéd hangon. – Nem haragudhatsz rám örökké. Na és nem mintha te olyan ártatlan lennél. Elárultad a családunkat, talán nem emlékszel?

- Rose, kérlek – szólt közbe Esme. – Ezt már megbeszéltük Edwarddal. Bocsánatot kért.

- De tőlem nem! – kiáltott fel Rosalie. – Néha szerettek úgy tenni, mintha én csak egy rideg, érzelemmentes valaki lennék, akinek csak az üzlet fontos. Én csak meg akartalak védeni titeket!

- Szívem, a világért sem gondoljuk ezt rólad – felelte Esme. – Tisztában vagyunk vele, hogy mennyi mindent tettél mindannyiunkért, és nagyon hálásak vagyunk.

Rosalie most a bátyjára nézett, örökké megfontolt arckifejezése kezdett szétcsúszni, könnyek jelentek meg a szemében. – Tudom, hogy anélkül hoztam Bellát az életedbe, hogy belegondoltam volna, vajon ő is tényleg ezt akarná-e. De tényleg olyan rosszat cselekedtem volna? Hiszen együtt vagytok, szerelmesek vagytok. Lehet, hogy ha nem teszem meg amit tettem, ez most nem így lenne.

- Vagy az is lehet, hogy ha nem teszed meg, akkor most normális kapcsolatom lenne Bellával és talán nem kellett volna szenvednie a sok a hazugság miatt! – replikázott Edward.

Átnyúltam az asztal alatt és megszorítottam a kezét. – Ami történt, megtörtént és nincs értelme azon rágódni, hogy mi lehetett volna – mondtam határozottan. – Én megbocsátottam a húgodnak, Edward, akárcsak neked. Neked is meg kéne próbálnod.

Edwardnak azonban ez láthatóan nem ment könnyen. És tudtam, hogy miért. Az ő logikája szerint Rosalie hibája, hogy eltávolodtunk egymástól. Pedig ha valamihez, hát ehhez tényleg semmi köze Rose-nak.

- Akárhogy is… - kezdte Rosalie, újra összeszedve magát. – Van egy megoldásom, ha az elmúlt hetek történéseit, sőt, ha az elmúlt év történéseit mind magatok mögött szeretnétek hagyni. Lezárhatjuk az egészet, a nyilvánosság kerek sztorit kapna.

- Mire gondolsz? – kérdezte aggódva Esme.

- Nos, a legtöbb országos tévécsatorna interjút akar Edwardtól és Bellától. Ölni tudnának érte. Ők megcsinálnák az interjút, két napig róluk fognak beszélni a tévében és az interneten, aztán már senkit sem fog érdekelni ez az úgynevezett botrány – magyarázta.

- De hát nem teregethetik csak úgy ki az életüket – vetette fel Carlisle.

- Nem is kell – felelte Rosalie. – Vannak részletek, amik csak a családunkra tartoznak. De azt elmondhatnák, hogy a családunk védelme érdekében feleséget kerestünk Edwardnak, aztán egymásba szerettek és kész. Az emberek odavannak egy jó szerelmes sztoriért. Imádni fogják.

- Legyen – vágtam rá azonnal. A hányinger kerülgetett a gondolattól, hogy országos tévében szerepeljek, de tudtam, hogy ez a jó megoldás. Csakis így kezdhetünk tiszta lappal.

- Bella! – ellenkezett Edward. – Nem kéne ezt alaposabban végiggondolnunk?

- Le akarom végre zárni ezt az egészet – néztem rá kérlelő arccal. – Rose-nak igaza van, ez a biztos mód.

Edwardon látszott, hogy annyi kedve van interjút adni, mint egy foghúzáshoz, de végül bólintott. – Ha ezt akarod, akkor megteszem – mondta.

- Igen, ezt akarom. – Amit nem mondtam ki, hogy úgy éreztem Edward tartozik nekem ennyivel.

***

Másnap reggel Rosalie felhívott minket és közölte, hogy holnap felvesszük az interjút az ABC stúdiójában. Őszintén szólva rettegtem az egésztől, de bármit megadtam volna, hogy visszakapjam az életemet. Vagy legalább egy részét.

Mikor aznap elmeséltem ezt az egyetemen a barátaimnak, ők fellelkesültek.

- Ez tök király! – kiáltott fel Eric. – El sem hiszem, hogy holnap bekapcsolom a tévémet és ott leszel te.

- Csak jövő héten adják le az interjút – magyaráztam. Addig meg folyamatosan promózzák majd.

- Tudod már, hogy mit fogsz felvenni? – faggatott Jessica.

- Nem tudom, ruhát?

- Jaj, Bella – forgatta a szemeit. – Ez olyan, mint mikor egy vádlott eskü elé áll. Ha akár a legkisebb dolog is kitűnik, bűnösnek hisznek. Viselj kéket, az visszafogott és abszolút a te színed. De legyen egyszerű, és ne nagyon viselj ékszereket. Hadd lássák, hogy te ugyanaz a szerény, kedves lány vagy, mint azelőtt.

Leesett az állam. Minderre nem is gondoltam. Jessica akár stylist is lehetne.

- Jól meggondoltad? – kérdezte Angela. Elmosolyodtam. A legjobb barátnőm biztos akart lenni abban, hogy tényleg ezt látom a legjobb döntésnek.

- Nagyon is – bólintottam határozottan.

- Hát, akkor jó – felelte. – Holnap végre lezárhatod az életednek ezt a zűrzavaros szakaszát.

***

Mivel – nyilvánvalóan – még sosem adtam interjút, pláne nem egy olyan műsornak, amit milliók néznek, fogalmam sem volt, hogy mire számítsak. De az igazat megvallva, az idegességemen kívül nem volt semmi baj. Természetesen Rosalie, mint a család sajtóügyeit intéző személy jelen volt, Esme, Alice és Jasper pedig eljöttek minket támogatni. Rose olyan jól kitanított minket, hogy még a rázósabb kérdéseket is könnyen vettük. Már csak azt vártam, hogy lemenjen végre a tévében is, és az emberek megkapják a sztorijukat, hogy aztán békén hagyhassanak minket.

Miután véget ért az egész, Esme elment dolgozni, Alice és Jasper pedig további előkészületeket terveztek a ma esti házibulijukra, ahova természetesen mi is készültünk elmenni. Így hát ott maradtunk hármasban, és miközben lefelé tartottunk a felhőkarcoló liftjében, Rosalie felhozott egy kényes témát.

- Tudjátok… elég sokat gondolkodtam azon az elmúlt hetekben, hogy honnan is tudta meg Jacob Black az egész történetet – kezdte.

Edward és én mindketten megfeszültünk. Ő azért, mert nem szerette, ha emlékeztetik az egész újságcikkre és annak a következményeire. Én azért, mert Rosalie-hoz hasonlóan szintén sokat gondolkodtam rajta.

- Mindenkit számításba vettem – folytatta. – De végülis egy ember van, aki a legvalószínűbbnek tűnik.

- Az anyám – mondtam ki helyette. Nem akartam tőle hallani, az még jobban fájt volna.

Rose felsóhajtott. – Igen, én is erre jutottam.

- Nem hiszem el, hogy Renée képes még messziről is ártani neked – morogta Edward.

- Én viszont nagyon is elhiszem – feleltem. – De menjen csak le ez az interjú, akkor majd meglátja, hogy hiába fáradozott.

Kiléptünk a liftből és Edward előrement, én pedig követtem volna, ha a húga nem ragadja meg a karomat, hogy visszahúzzon.

- Ezért csináltad? – kérdezte. – Hogy Renée láthassa, hogy nem sikerült mindent elrontania?

- Nem tök mindegy? – vontam vállat. – Megcsináltam, neked csak ez számít.

- Ne mondd ezt – mondta kissé megbántva.

- Az igazság fáj, Rosalie. Én már csak tudom.

***

Amint aznap este beléptünk Alice és Jasper lakásába, elöntött a megkönnyebbülés. Úgy éreztem megbolondulok, ha nem kapcsolódhatok ki egy kicsit. Tavaly ilyenkor az volt a legnagyobb gondom, hogy a vizsgáimra készüljek. Talán tájékoztatnom kéne a diáktársaimat, hogy ők is kevesebbet fognak idegeskedni a vizsgák miatt, ha hagyják, hogy a sajtó szétszedje a botrányos házasságukat.

Egy perce sem voltunk még ott, mikor Alice megfogta a kezem és arrébb húzott. A lakás már tele volt emberekkel és szólt a zene, így egy csendesebb kis sarokban nyomott italt a kezembe.

- Na, mi újság? – kérdezte, én pedig értetlenül bámultam rá. – Kettőtök között.

- Óh. Semmi – vontam meg a vállam. – Miért?

- Látszik, hogy nem bocsátottál meg neki teljesen. Ami persze érthető, csak… ez kívülről olyan köztes állapotnak látszik. Nem éppen egy egészséges kapcsolat alapja – magyarázta.

Felsóhajtottam. – Néha tényleg úgy érzem, hogy még mindig dühös vagyok rá. Aztán a következő pillanatban meg már nem is érdekel az egész. Úgy érzem, megragadtam. Sehova sem bírok mozdulni. Ha nincs mellettem Edward, hiányzik. Ha mellettem van, csak irritál.

Magamat is megleptem kimondott vallomásommal, és félve néztem fel Alice-re.

- Ez nem túl jó, igaz? – kérdeztem komoran.

Alice szomorú tekintettel megsimogatta a karom, majd erőt vett magán és visszavarázsolta ragyogó mosolyát. – Ma nem búsulunk semmi miatt, helyette bulizunk. Döntsd magadba azt a cuccot, aztán gyere táncolni.

Hallgattam rá, engedelmesen megittam a kezembe nyomott koktélt, aztán hagytam, hogy magával húzzon táncolni. Próbáltam kizárni a fejemből minden más gondolatot, úgyhogy csak a zene lüktetésére figyeltem és azokra a poharakra, amik közben a kezembe kerültek. Miután meguntam a táncot, csatlakoztam Jasperék néhány barátjához, akik sörpongot játszottak.

Már vagy fél órája játszottam velük, mikor egy kéz simult a vállamra. Hátrafordultam és lelkesen ráköszöntem Edwardra. – Hellóóó, bébi – kiáltottam lassan pörgő nyelvvel.

- Szervusz, édes – felelte nevetve. – Minden oké? Nem kell enned valamit?

- Deeeehogyis, tök jól vagyok – legyintettem.

- Kicsit sokat ittál – vitatkozott.

- Jaaaaaj, nagypapa – forgattam a szemeimet. – Te talán még sosem buliztál? Felnőtt vagyok, annyit iszok, amennyi jól esik!

Edward mélyet sóhajtott. – Ahogy gondolod. Visszamegyek Jasperhez, ha kell valami, megtalálsz.

- Jajaja, nyugi már – vetettem oda, majd felugrottam örömömben, mikor betaláltam az ellenfélnek.

Miután győztem, még egy kört játszottunk, azután visszamentem táncolni. Viszont alig tudtam kiélvezni, ahogyan teljesen egybeolvadok a ritmussal, ugyanis nem sokkal később megint felbukkant Edward. – Menjünk, Bella. Lassan vége a partinak.

- Neeeeeeem – tiltakoztam. – Bella baba nem akar még menni.

- Pedig deee, Bella babát haza kell vinni, mielőtt még egy jó kis gyomormosáson köt ki – felelte.

Alig volt időm elköszönni Alice-től és Jaspertől, annyira sietett kirángatni engem Edward. – Muszáj mindent elrontanod? – morogtam mérgesen. Nem volt kedvem még menni, most mégis idekinn álltam az utcán, várva, hogy Edward taxit fogjon.

- Ezt el se kezdjük – dünnyögte.

- Miért ne? – feszegettem a témát.

- Azért, drága egyetlenem, mert kibaszottul nem vagy magadnál – felelte dühösen. – Tudtam, hogy az lett volna a kötelességem, hogy figyeljelek és vigyázzak rád, de nem bírtam megmaradni melletted! Istenem, ha tudnád, milyen idegesítő vagy most!

- Én vagyok idegesítő? – üvöltöttem az arcába. – Te nem hagyod, hogy élvezzem a bulit!

Ekkor begördült a taxi és Edward kitárta az ajtaját. – Nem fogok veled vitatkozni ilyen állapotban. Hazamegyünk szépen és iszol egy kis kávét, vagy lefekszel, vagy akármi. Szállj be a taxiba!

- Ez nem az 50-es évek, Edward! Nem parancsolgathatsz a kis feleségednek – gúnyolódtam, miközben betuszkolt az autóba. Ő szóra sem méltatta a mondanivalóm, sőt, egész hazaúton nem szólt hozzám. Én nem bántam.

Mikor beléptünk a lakásunkba, botladozva próbáltam leszedni magamról a cipőt. Sajnos a veszekedés Edwarddal kijózanított, csak a részegség kellemetlen tünetei maradtak meg: a keserűség, az egyensúly hiánya és a szédülés.

Edward leültetett a konyhapult mellé, miközben főzött nekem egy kávét. Megittam, pedig még mindig haragudtam rá és semmi kedvem nem volt engedelmeskedni neki.

- Miért csinálod ezt? – kérdezte olyan halkan, hogy alig hallottam meg. – Mondd meg, mit tegyek még azért, hogy megbocsáss? Esküszöm, lehozom az égről a csillagokat, ha az kell neked, de ne legyél velem mindig ilyen ingerült.

- Azt hiszed direkt csinálom?

- Igen, Bella. Azt hiszem.

- Én próbálok neked megbocsátani, Edward! – kiabáltam. – Ne tegyél már úgy, mintha te lennél itt az áldozat.

- Egyáltalán nem teszek úgy! De hiába teperek itt kettőnkért, ha te nem adsz nekem esélyt – emelte fel a hangját ő is.

- Jaj, hagyj már ezzel – feleltem ingerülten. – Megmondtam, hogy megbocsátok és veled akarok lenni, nem?

- És mégis… - tárta szét a karját. – Le sem feküdtél velem, amióta visszajöttél.

- Ó, szóval ez a bajod?

- Nem – túrt a hajába idegesen. – Csak ez is azt mutatja, hogy valami nincsen rendben.

Majd felforrtam a dühtől. Ha ezt akarja, hát legyen. Két kezem közé vettem az arcát és erőszakosan magamhoz húztam. Nyelvem rögtön betolakodott a szájába. Edward mintha egy pillanatig hezitált volna, de aztán a derekamnál fogva szorosan magához húzott és ugyanolyan szenvedéllyel és haraggal viszonozta a csókot, harapásokkal fűszerezve.

Hirtelen a fenekembe markolva felkapott, és a hálóba cipelt, egyszer sem szakítva meg a csókot. Mikor belépett velem a szobába, ledobott az ágyra és rögtön fölém kerekedett. Csak egy combközépig érő ruha volt rajtam, így hát mikor Edward a ruha alá nyúlva a combjaimba markolt és még közelebb vont magához, megéreztem lüktető vágyát a nadrágján keresztül és kellemesen beleborzongott az egész gerincem. Az igazság az, hogy haragudhattam rá akármennyire, a testi vágyaim nem múltak el. Sőt, hetekig tartó megtartóztatás után türelmetlenül nyúltam az övéhez, hogy minél hamarabb eltűnjön róla a nadrág. A térdéig sikerült róla lerángatnom, mikor ő hirtelen széttépte a bugyimat.

Egy pillanat múlva megéreztem, ahogy ujjai ellenőrzik, hogy készen állok-e. Egyáltalán nem kellett emiatt aggódnia, megőrültem a vágytól. Ezzel most már nyilván ő is tisztában volt, ugyanis a következő pillanatban egy határozott lökéssel elmerült bennem. Meglepődtem azon az állatias morgáson, ami elhagyta az ajkaimat.

Én a hátamon feküdtem, Edward pedig előttem térdelt, kezeivel a combjaimba markolt és így húzott még jobban magára, amitől még mélyebbre került bennem. Gyors volt és nem finomkodott, mégis egyre többet akartam és hamarosan már a csípőm válaszolt minden egyes lökésre. Edward is észrevette, hogy még többre vágyom és váratlanul megfordított – most ő feküdt a hátán, én pedig lovagló ülésben rajta.

Nem vesztegettem az időt, vadul kezdtem el mozogni rajta, miközben ő megragadta a csípőmet és hangos morgással adta a tudtomra, hogy nagyon is élvezi a ténykedésem. A pólója alá nyúlva végigfutattam körmeimet a mellkasán és a fejemet hátravetve mozogtam fel és le. A szobában az izzadság és a szex illata keveredett, nem hallottunk mást, csak az egymásból előtörő szenvedélyes hangokat.

Néhány perc után kezdtem szétcsúszni, kétségbeesetten kergettem a gyönyört. Ekkor Edward újra megfordított, hogy én legyek alul ő pedig a fejem mellett megtámaszkodott a könyökével és eszeveszett tempóba kezdett. Minden egyes lökésnél meg kellett kapaszkodnom a takaróban, hogy egy helyben maradjak.

- Istenem, Edward, ez az – nyögtem sóvárogva. Egyszerűen nem bírtam elviselni a bennem növekvő gyönyör érzését, elfordítottam a fejem és beleharaptam a karjába. Nem panaszkodott, helyette egyik keze belemarkolt a hajamba és hátradöntötte a fejemet, hogy még inkább hozzáférjen a nyakamhoz, amit eddig szívogatott. Teljesen bevadított ezzel, na meg azzal is, ahogyan éreztem a lüktetését magamban.

- Kérlek, kérlek, kérlek… - rimánkodtam motyogva, azt sem tudtam kinek, csak a kielégülést akartam végre itt és most.

Néhány pillanat múlva, mintha mindenem görcsbe állt volna, ajkaimról állatias sikoly szállt föl, a gyönyör pedig véget nem érő hullámokban rázta meg a testem. Fél másodperc sem telt bele, és megéreztem azt is, ahogyan Edward belém élvez és vad nyögésektől kísérve rám omlik.

Egy perc múlva legördült rólam, én pedig amint magamhoz tértem, felálltam és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Megtámaszkodtam a tükör előtt és farkasszemet néztem magammal. A sminkem el volt maszatolva, az arcom kipirult az előbbi tevékenységtől.

Ezek nem mi vagyunk. Edward és én nem tépjük le egymásról a ruhát és nem hagyunk nyomokat egymáson. És legfőképp, soha nem fordult még elő, hogy nem csókoltuk meg egymást szeretkezés közben. Nem is bírtam tovább ezen gondolkodni, inkább levetettem a ruhám és beálltam a zuhany alá.

Mikor visszaértem a szobába, Edward már a pizsamaalsójában volt és éppen ágyba bújt. Bebújtam mellé és összegyűjtöttem a bátorságot, hogy beszéljek.

- Olyan hülyén viselkedtem – szólaltam meg végül. – Sajnálom, Edward.

Csak megrázta a fejét. – Nem, az én hibám – felelte síri hangon.

Nem akartam nekiállni azon vitatkozni, melyikünk hibája is, hiszen őszintén szólva mindketten elcsesztük ezt a mai estét. Inkább közelebb kúsztam mellé és aprócska csókot nyomtam az ajkaira. – Felejtsük el az egészet – javasoltam.

- Benne vagyok – villantott egy nem valami meggyőző halvány mosolyt, majd újra megcsókolt, hosszan és gyengéden. – Jó éjt, Bella.

- Jó éjt – feleltem halkan, majd befordultam a fal felé és vártam az álmot, amiről tudtam, hogy ma éjjel nem fog könnyen jönni.

32. fejezet

Sziasztok!
Megjöttem végre az új fejezettel. Minden véleményt nagyon jó olvasni, úgyhogy köszönöm azoknak, akik mindig írnak. :) Most pedig olvassatok és örüljetek, de azért még ne nagyon... ;)
Abellana

(Bella)

Még soha életemben nem voltam annyira dühös, mint amikor kiviharzottam a lakásból. Edward lakásából. A közös otthonunkból. Olyan volt, mint egy rémálom. A férfi, akivel az elmúlt majdnem egy évben megosztottam az életem, végig hazudott. Egyáltalán nem az volt a kapcsolatunk, aminek hittem. Edward sem az volt, akinek hittem. Az elmúlt napok semmiségnek tűntek ehhez képest. Az elmúlt fél órában dőlt csak össze igazán az egész világom.

Görcsösen szorongatta a mellkasomat a sírás, miközben arra gondoltam, hogy Edward már akkor tudott rólam mindent, mikor én még nem is ismertem őt. Titokban megfigyelt, aztán hagyta, hogy hiszékenyen hozzámenjek feleségül. És ha ez még nem volna elég, miatta tudott most mindenki az elrendezett házasságunkról. Miatta lettem közröhej tárgya.

Mikor kiléptem az épületből, azonnal taxiba ugrottam. Nem akartam, hogy bárki is felismerjen ebben a pillanatban. Mikor a sofőr megkérdezte, hogy hova megyek, elgondolkodtam. Van még bárkim is egyáltalán? Bárki, aki nem hagyott el vagy nem szúrt hátba? Bemondtam az egyetlen címet, ami eszembe jutott. Olyasvalakinek a címét, akinek én hazudtam végig.

***

Egy órával később Angelával és Bennel szemben ültem a nappalijukban. Elmondtam nekik minden kis részletet. A teljes igazságot. Ők pedig türelmesen végighallgattak, aztán hagyták, hogy kisírjam magamból a mai nap összes fájdalmát és döbbenetét.

Végül Angela magához húzott, Ben pedig egy forró bögrét nyomott a kezembe. – Bella, teljesen érthető, hogy miért nem mondtad el nekünk – mondta Angela. – Semmiképpen nem mondhattad volna el, hiszen te magad mondtad, hogy aláírtál egy titoktartási szerződést.

- De még így is… rettenetesen rossz volt hazudni a barátaimnak – feleltem. – Úgy éreztem, mintha emiatt nem is lenne igazi a barátságunk.

- Pedig nagyon is az – tiltakozott Angela. – Azt talán nem tudtam, hogy miért mentél hozzá Edwardhoz, de azt igen, hogy hogyan iszod a kávédat, vagy milyen vagy becsiccsentve, vagy hogyan viselkedsz egy vizsga előtt. Mikor megnézünk egy filmet együtt, előre tudom, hogy melyik poénon fogsz felnevetni. Mert a barátom vagy és ismerlek. És ugyanezeket a dolgokat te is tudod rólam. Úgyhogy nehogy még egyszer olyat mondj, hogy nem igazi a barátságunk.

Újabb könnycsepp szökött ki a szememből, de közben elmosolyodtam és visszaöleltem Angelát. – Túl jók vagytok hozzám – suttogtam.

- Hülyeség – legyintett Angela.

- Van egy ötletem – mondta Ben. – Gondolom amúgy sem szívesen mennél haza most Edwardhoz, úgyhogy maradj itt. Én holnap reggel elutazom munkaügyben, és Angie-re ráfér a társaság.

- Nem akarok gondot okozni – szabadkoztam.

- Ne kéresd már magad – forgatta a szemeit barátnőm. – Nem szeretek egyedül lenni, de ez a tökfej mindig elmegy távoli tájakat fotózni, engem meg itt hagy egyedül. Hadd legyen most az egyszer társaságom.

- Rendben – bólintottam. – Annyira köszönöm. Mindkettőtöknek.

- Szóra sem érdemes – mosolyodott el Angela.

Miután elmentem megmosni az arcom a sok sírás után, elővettem a mobilom a zsebemből. Nem törődtem a legutóbbi nem fogadott hívásokkal. Még a hívó nevére is fájt ránézni. Ehelyett lejjebb görgettem és úgy döntöttem, ideje visszahívni Charlie-t. Tudtam, hogy nem lenne szabad hagynom, hogy aggódjon miattam, de egészen eddig nem bírtam megtenni. Nagy levegőt vettem és felkészültem rá, hogy beszámoljak az elmúlt napokról az apámnak.

***

A telefonbeszélgetést még több sírás követte, de megnyugtatott a beszélgetés apámmal. Másnap reggel Ben elutazott, én pedig magamra maradtam Angelával. Szinte az egész napot végigbeszélgettük. Jól esett olyan valakivel lenni, aki megért és nem ítél el. Hogy kicsit elterelődjön a figyelmem, délután Ang berakott egy filmet. Egy óra se telt bele, és kopogás szakította félbe a vígjátékot, amit néztünk. Angela aggódó pillantást vetett rám, mielőtt fölállt, hogy kinyissa az ajtót, majd egy perc múlva Alice-t vezette be a nappaliba.

Amint megláttam őt, tudtam, hogy már nem haragszom rá. Persze dühített, hogy ő végig mindent tudott, de nem az ő dolga volt elmondani.

- Szia, Bella – vetett rám halvány mosolyt.

- Én, öhm… most magatokra hagylak titeket egy kicsit – mondta Angela, mielőtt kettesben hagyott minket a nappaliban.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdeztem.

Alice vállat vont. – Csak egy tipp volt – felelte. – Reménykedtem benne, hogy nem egy hotelbe mentél. Akkor sosem találtalak volna meg.

Csak bólintottam, aztán egy percig csöndbe burkolóztunk. Majd Alice újra megszólalt.

- Úgy sajnálom, Bella – kezdte halkan. – Úgy érzem szörnyű barátod voltam. Titkoltam előtted, amit tudtam.

Felsóhajtottam. – Tegnap nem kellett volna úgy bánnom veled – vallottam be. – Csak… Edward és Rosalie annyira feldühítettek. Tudom, hogy nem mondhattad el Alice. Edwardnak kellett volna elmondania.

- Ő is csak azért titkolózott előtted, mert félt attól, hogy hogyan reagálnál.

- Ne védd őt, Alice!

- Eszem ágában sincs – rázta meg a fejét. – Rosszul csinált szinte mindent, nem tagadom. De szeret téged. Nagyon is. És most rettentően szenved.

- És én talán kéjutazáson veszek részt éppen? – kérdeztem vissza. – Edward hátba szúrt engem! Minden amit eddig hittem róla, tegnap összeomlott. És tudod mi benne a legrosszabb? Hogy még ennek ellenére is… a legkisebb mértékben sem szeretem őt kevésbé.

Alice nagyot sóhajtva leült velem szemben és megfogta a kezem. – Hát persze, hogy nem. Ő maga ettől még nem változik semmit. Ugyanaz az ember, aki eddig.

- Nem – tiltakoztam. – Az az ember soha nem tette volna ezt velem. A kapcsolatom azzal az emberrel nem egy hazugságra épült.

- El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet most a te helyzetben lenni, Bella – kezdte Alice. – De vagy örökké dühös leszel emiatt, vagy megtalálod a módját, hogy megbocsáss. Csak ez a két lehetőség van, és neked kell eldöntened, hogy melyikkel jársz jobban.

Alice együttérző arcára néztem és elgondolkodtam, hogy vajon képes vagyok-e bármelyikre is. Nem tudom elképzelni, hogy évekig haragudjak Edwardra. De a megbocsátás még nehezebb feladatnak tűnt.

***

Napokig nem mentem vissza az egyetemre. A média elkezdett találgatni, hogy vajon mit hoz a jövő a házasságomnak. Egyesek biztosak voltak benne, hogy nem is vagyunk szerelmesek és most biztosan abbahagyjuk a színjátékot és különválunk. Mások azt tippelték, hogy csak azért is végigcsináljuk. Sok helyen úgy írtak rólunk, mint egy párról, akik a tettetés közben valóban egymásba szerettek. Tündérmesének adták elő az egészet. Úgy sejtettem, ez Rosalie műve. Gondolhattam volna, hogy előbb-utóbb ezt is a Cullen család javára fordítja valahogy. Ennek a sztorinak viszont legalább volt valóságalapja. Hiszen tényleg egymásba szerettünk.

Habár Alice szólt Cullenéknek, hogy szeretnék egyedül lenni és ne keressenek, így is naponta többször bukkant fel Edward neve a mobilom kijelzőjén. Egyszer sem vettem fel, pedig néha nagy volt a kísértés. Bennem volt ez a kettőség, hiszen haragudtam rá, de közben ő lett volna az egyetlen ember, aki meg tudott volna nyugtatni.

Mikor egyik nap Angela elrángatott bevásárolni, még aznap este távolról lekapott, pixeles fotókként láttam magam viszont. Így hát nem meglepő módon rettegtem attól, hogy mit fog hozni a visszatérésem az egyetemre. Végül egy héttel a botrány kirobbanása után pontosan ott voltam, ahol az egész elkezdődött számomra. A kávézóban ültem a közelebbi barátaimmal és nekik is elmondtam mindazt, amit Angelának. Újból rá kellett jönnöm, hogy ők igazi barátok. Megértőek és védelmezőek voltak velem, ennél többet pedig nem is kívánhattam volna.

Pár nappal később azon törtem a fejem, hogyan is legyen tovább. Nem akartam Angelát zavarni, pláne hogy Ben is hamarosan visszatér. A cuccaim közül szerencsére majdnem minden nálam volt, mivel azt Alice a beszélgetésünk utáni napon elhozta Jasper segítségével. Felajánlotta, hogy menjek hozzájuk, de attól tartottam, hogy oda bármikor beállíthat Edward.

Magamat is meglepve vettem észre, hogy zavart, amikor szépen lassan abbamaradtak a hívásai. Még önmagamnak is nehezen vallottam be, de hiányzott. Így hát kicsivel több, mint kéthétnyi hallgatás után felhívtam őt. Legalább ezer évnek érződött, amíg kicsöngött a telefon és közben többször is majdnem meggondoltam magam és letettem. De aztán…

- Bella – szólt bele hitetlenkedő hangja a telefonba.

- Edward – leheltem halkan. Úgy éreztem, mindjárt darabokra törik a szívem a hangjától.

- Istenem, Bella. Annyiszor elképzeltem, hogy mit fogok mondani, ha még egyszer az a szerencse ér, hogy szóba állsz velem – mondta. – De most egyik sem tűnik megfelelőnek.

Felsóhajtottam. – Igazából azt sem tudom, miért hívtalak – vallottam be.

- Tudom, hogy most utálsz – kezdte. – De hidd el, nem jobban, mint ahogy én utálom magam azért, amit veled tettem.

- Nem utállak – feleltem olyan halkan, hogy azt is csodálom, hogy meghallotta. Egy pillanatig azt is hittem, hogy nem hallotta, mert először csak csönd fogadott a vonal túlsó oldalán.

- Komolyan mondod? – kérdezte reménykedve.

- Persze, hogy nem utállak, Edward – mondtam. – Egyszerűen nem megy. Pedig próbáltam.

Edward halkan, humortalanul felnevetett. – El tudom érni valahogy, hogy adj még egy esélyt?

- Nem tudom – feleltem őszintén.

- Találkozz velem – kérlelt. – Tudok egy helyet, ahol békén fognak hagyni minket.

- Nem is tudom…

- Kérlek! Bármit megteszek, hogy megtartsalak, Bella – mondta.

Összeszorítottam a szemem. Dühös voltam rá, de még mennyire dühös. De a szívem tisztában volt vele, hogy Edward még mindig a világot jelenti nekem. Nem haragudhatok rá örökké, és ahogy Alice is megmondta, csak egy másik út volt: a megbocsátás. Ahhoz pedig, hogy megbocsássak, adnom kell egy esélyt Edwardnak.

- Rendben – mondtam végül. – Találkozzunk.

***

Másnap délelőtt beléptem abba a kávézóba, aminek a nevét Edward elküldte. Hátul volt egy kis körbekerített kert, ahova kiülhettek az emberek, és mivel április volt és kezdett beköszönteni a jó idő, nem csoda, hogy Edward itt várt rám.

Összeugrott a gyomrom, amint megláttam. Nyúzott volt és fáradt, de az én Edwardom. Belesajdult a szívem, ha csak belegondoltam, hogy mennyire szeretem.

- Nem tudtam, hogy tényleg eljössz-e – mondta, miközben felállva üdvözölt.

- Pedig most itt vagyok – vontam vállat. – Leülünk?

Edward bólintott és mindketten helyet foglaltunk, egymással szemben.

- Annyira hiányoztál – mondta halkan.

Apró sóhaj bukott ki belőlem. Bevalljam neki, hogy ő is mennyire hiányzott nekem? Hogy minden dühöm ellenére, még mindig elképzelhetetlennek tartom az életemet nélküle?

- Te is nekem – feleltem végül, mert nem láttam értelmét annak, hogy ne legyek teljesen őszinte.

- Alice mondta, hogy beszélt veled, de nem mondta, hogy hol – kezdte. – Valamelyik barátodnál voltál?

Bólintottam. – Ben elutazott, úgyhogy addig Angelával voltam.

- Ha szeretnéd… elmegyek egy hotelbe vagy valami, te pedig hazajöhetsz – mondta.

- Kösz az ajánlatot, Edward, de még azt sem tudom, hogy mihez kezdjek – feleltem.

Egy percig csak csendben ültünk, míg Edward újra meg nem szólalt, hangja ezúttal elkínzott volt.

- Az elmúlt két hét szinte csak rettegéssel telt – vallotta be halkan. – Attól, hogy elhagysz. Bele sem merek gondolni.

- Ennek a lehetősége is felmerült bennem – mondtam, Edward pedig úgy nézett ki, mintha éppen megpofoztam volna. – Nem tudom, hogy megtudok-e bocsátani. De nem akarlak elengedni sem.

- Elmondhatok egy történetet? – kérdezte hirtelen. – Egy történetet, ami segíthet jobban megérteni a cselekedeteimet.

Kíváncsian bólintottam. Ő pedig elkezdett mesélni.

- Két éve még… úgy érzem, csak egy fiú voltam, ahhoz képest aki ma vagyok. Aki miattad lettem. Jó életem volt, de tudtam, hogy legbelül magányos voltam. Minden fontosabb személy az életemben tartozott valakihez. Én viszont nem. Aztán egy napon Alice elhívott magukkal a folyópartra, a július 4-i ünnepségre. Össze akart hozni egy lánnyal. Én viszont rá sem hederítettem, mert… megláttam egy másik lányt.

Kis híján elállt a lélegzetem. Eszembe jutott valami, amit Alice mondott egyszer, mikor egy náluk rendezett bulin voltunk és Edward egy lánnyal beszélgetett. Megkérdeztem, honnan ismerik egymást, Alice pedig azt felelte, hogy randiztak egyszer. Azonban nem jött össze a dolog, mert aznap este Edwardot egy másik lány kezdte el érdekelni. Nekem pedig ebben a pillanatban került a helyére a kirakós. Akkor aggasztott, hogy Edward képes volt csak így lepattintani valakit egy másik lányért. Pedig Alice rólam beszélt. Én voltam az a lány.

- Véletlenül leöntött az italával – folytatta Edward. – Én meg szinte észre sem vettem, mert az a lány volt a leggyönyörűbb lény, akit egész életemben láttam. Ránéztem, és tudtam, hogy… ő az. Őrá van szükségem. Teljesen beleszerettem.

Éreztem, ahogy egy forró könnycsepp legurul az arcomon, de nem érdekelt.

- Aztán majdnem egy évre rá a húgom bejelentette, hogy el kell vennem valakit. És akkor az a lány újra besétált az életembe, és én megesküdtem, hogy soha többet nem engedem el őt. És ez a mai napig így van. Nem foglak elengedni, Bella. Harcolok érted, mert a legelső pillanattól kezdve te vagy életem szerelme.

Elszánt pillantása találkozott az én tekintetemmel, majd néhány pillanatnyi csend után folytatta.

- Tudom, hogy elárultalak. És ezt örökké bánni fogom. Azt is tudom, hogy nincs jogom még egy esélyt kérni tőled, de most mégis ezt teszem. Ezentúl nincsenek hazugságok és titkok. Mindent megteszek, hogy boldog légy ezután.

- Meg kell értened, hogy azok a dolgok amiket megtudtam tőletek azon a délutánon… kicsit sok volt ez így együtt.

- Tudom, Bella – felelte halkan.

- Csak még egy kis időt kérek – mondtam. – Hadd gondolkozzam el azokon a dolgokon, amiket ma mondtál.

Azon a bizonyos délutánon láttam Edwardon, hogy megrökönyödött, mikor megtudta, hogy Rosalie-nak köszönheti azt, hogy én lettem a felesége, mert egészen addig azt hitte, az élet akarta ezt így. De talán nem csupán Rose műve volt az egész. Nemet is mondhattam volna anyám ötletére, de abban a pillanatban, hogy rákerestem Edward Cullen nevére a laptopomon és először láttam meg a képét, tudtam, hogy igent fogok mondani a házasságra.

És most, ahogyan átnyúlt az asztal fölött és megfogta a kezem, ugyanígy tudtam, hogy megint az övé leszek.

- Gondold át a dolgokat – bólintott. – Aztán gyere vissza hozzám.

***

Aznap este vacsorát készítettem Angela konyhájában. Ő nem annyira szeretett főzni, én viszont szívesen fejeztem így ki a hálámat.

- Szóval… - kezdte, miközben éppen zöldségeket szeletelt. – Mikor fogod végre elmondani, hogy mi történt ma Edwarddal?

Felsóhajtottam. – Csak… beszélgettünk – vontam vállat.

- Oké, de mégis miről?

- Arról, hogy szeret és hogy mennyire sajnálja. És vissza akar kapni.

- Na és vissza fog kapni? – kérdezte.

- Tudod, csakis ez jár a fejemben, amióta eljöttem a kávézóból – mondtam. – Nem tudok távol maradni tőle. Iszonyatosan hiányzik. De nem vagyok biztos benne, hogy nem a megszokás miatt csinálom. Belekényelmesedtem a közös életünkbe.

Angela felsóhajtott. – Mikor két ember ennyire szereti egymást, akkor nem kényelemből vannak együtt. Minden alkalommal, mikor együtt látlak titeket… nem is lehetne egyértelműbb, hogy ti egymáshoz tartoztok. Ha pedig most nem adsz neki egy esélyt, egész életedben azon fogsz tűnődni, hogy rosszul döntöttél-e.

Később, mikor a vendégszobában feküdtem és nem jött álom a szememre, Angela szavai visszhangoztak a fejemben. Ez volt az utolsó lökés, amire szükségem volt.

Egész éjjel nagyjából két órát aludhattam, de nem érdekelt. Amint előbújt a nap, felöltöztem és összepakoltam a bőröndjeimet. Angela álmosan csoszogott ki a nappaliba, de elmosolyodott amint meglátott.

- Szerintem jó döntést hozol – mondta.

Odamentem hozzá és megöleltem. – Annyira köszönöm, Angela – hálálkodtam. – Nem csak azt, hogy itt maradhattam. Kiálltál mellettem és felvidítottál, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Igazi barát vagy.

Odalent taxit fogtam és bemondtam az otthonom címét, nem sokkal később pedig már idegesen kopogtam be a lakásunk ajtaján. Valószínűleg csak pár pillanat lehetett, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt, míg kinyílt az ajtó.

Edward szemei elkerekedve néztek végig rajtam és a bőröndökön, majd egy szó nélkül szorosan magához húzott, én pedig a nyakába temettem az arcom. Végre otthon voltam.

Percekig öleltük egymást, mígnem elengedett annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. – Szeretlek, Edward. Hozzuk rendbe a dolgokat.