34. fejezet

Sziasztok!
Megszenvedtem ezzel a résszel, főleg azért, mert azt akartam, hogy hitelesnek tűnjön az egész. Azt előre leszögezem, hogy olyan nincs, hogy ez a történet nem happy enddel ér véget. :) Úgyhogy nyugi és bízzatok bennem. Egyébként köszönöm a véleményeket!
Abellana

(Edward)

Egy hét telt el a borzalmas házibuli óta és május elején jártunk. A viszony köztem és Bella között nem nagyon javult, inkább olyan lett mint egy jól bejáratott hazugság. Együtt vacsoráztunk, együtt látogattuk meg a családomat, együtt vásároltunk be. Még szeretkeztünk is, de az egész olyan volt, mintha csak bizonyítani akarnánk magunknak, hogy tényleg ezt akarjuk. Minden „szeretlek”-re, ami kijött a számon, egy fakó és begyakorolt „én is szeretlek” volt a válasz.

Azzal nyugtatgattam magam, hogy a mostani amúgy sem a legalkalmasabb időpont a házasságunk javítgatására. Bella a jövő héten végig vizsgázni fog, úgyhogy jelenleg gőzerővel erre készült. Meg tudtam érteni, hogy most csakis erre tud koncentrálni.

Szerettem volna hinni benne, hogy amint letudta a kötelezettségeit, vissza tudunk térni a régi önmagunkhoz. Pláne mivel Rosalie ötlete bevált. Néhány napja lement a tévés interjú, amit mindenki nagy érdeklődéssel fogadott. Másnap erről beszéltek a reggeli műsorokban és erről írtak a napilapokban. Az emberek arra jutottak, hogy tényleg egymásba szerettünk, és végeredményben az egész történetünk egy remek romantikus sztori. Aztán ahogyan az lenni szokott, az egész gyorsan lecsengett és tegnap már egy fotóst sem szúrtam ki az utcán.

Meg kell, hogy mondjam, legbelül azért hálás voltam Rosalie-nak az ötletért. Még mindig bennem volt a tüske, amiért elmondta a titkaimat az egész családunknak, de már nem haragudtam annyira. Végülis az egész az én hibám volt. Már az elején be kellett volna vallanom Bellának mindent, a történetünk napvilágra kerülése után pedig nem úgy kellett volna reagálnom, ahogyan tettem. A ma esti szokásos Cullen-féle vacsorán terveztük is megünnepelni, hogy végre minden a terveink szerint alakult. Úgy éreztem, végre az egész családunk elindulhat a gyógyulás felé a borzasztó hetek után, amiket átéltünk.

Mikor hazaértem a munkából, Bellát ott találtam a nappaliban, ahol éppen fel-le járkált, miközben a füléhez szorította a mobilját. Ettől egy kis mosoly kúszott az arcomra. Bella mindig járkált telefonálás közben, és jó volt látni, hogy valami sosem változik. Felkapta a fejét, mikor meghallott, és ekkor vettem észre, hogy könnyes a szeme.

- Mennem kell, apa. Edward hazaért és most megyünk a szüleihez. Rendben. Én is szeretlek. Szia.

- Minden rendben? – kérdeztem aggódva. – Charlie jól van?

- Jaj, persze – legyintett halvány mosollyal. – Nem is tudom, csak úgy… elérzékenyültem. Régóta nem láttam.

Csak bólintottam egyet, pedig éreztem, hogy több van a könnyei mögött. Nem tudom, miről beszélgettek, de Bella határozottan sírt és az utolsó szavai alapján nem úgy tűnt, mintha Charlie miatt sírna. Mégis, inkább ennyiben hagytam az egészet. Úgy éreztem, nem számít, hogy a szakadék szélén állunk. Csak éljük túl ezt az időszakot és utána minden rendben lesz.

Egy óra múlva már a szüleim otthonában vacsoráztunk, ahova ezúttal Alice és Jasper is eljött. Mivel az ünneplés szellemében gyűltünk össze, a legjobb barátom bejelentette, hogy nyár végén kiadják az első regényét. Mind nagyon izgatottak voltunk, hiszen Jasper tényleg igazi családtagnak számított nálunk.

Akármerre csak néztem, boldog arcokat láttam, Belláét és az enyémet leszámítva. Ez az apámnak is feltűnhetett, ugyanis mikor kettesben maradtunk néhány percre, rákérdezett, hogy minden rendben van-e.

- Nem tudom – feleltem őszintén.

- Bella még mindig haragszik rád? – érdeklődött.

- Nem hiszem – vontam vállat. – De valami még sincs rendben. Egyszerűen rossz előérzetem van.

Apám tekintete együtt érzővé vált, mire én humortalanul felnevettem.

- Mostanában egyfolytában csak picsogok – ingattam a fejem.

- Sok mindenen mentetek keresztül – veregette meg a vállam. – Természetes, hogy kétségbe esel, ha rosszul mennek a dolgok a nővel, akit szeretsz. A házasság nem egyszerű dolog.

- Tényleg? Mert nekem úgy tűnik, hogy ma este rajtam kívül mindenki boldog.

- Van, hogy a hullámvasút lefelé megy és van, hogy fölfelé. Csak azért, mert neked most lefelé tart, másoknak pedig fel, nem jelenti azt, hogy ez mindig is így volt. Gondolj csak bele, hogy a húgod és Emmett mennyit szenvedett, csak azért, hogy gyerekük lehessen. Vagy hogy Alice és Jasper milyen keményen dolgoznak, hogy legyen idejük egymásra, miközben Jasper ír, Alice pedig az orvosit végzi el. Arra pedig csak nem kell emlékeztetnem téged, hogy az anyád és én milyen boldogtalanok voltunk legelőször. Ez csak egy kis bukkanó, fiam. Minden házaspár átél néhány ilyet.

- Szóval te úgy látod, hogy van még remény számunkra – vártam a megerősítést.

- Remény mindig van – felelte elmosolyodva.

Mikor mindannyian áttelepültünk a nappaliba, Rosalie egyszer csak felszólalt. – Most, hogy mind kényelembe helyeztük magunkat, van egy kis bejelentenivalóm.

- Kiszivárogtak Edward meztelen képei? – kérdezte Jasper. Mind rákaptuk a tekintetünket, amitől elhalványult a vigyora. – Túl korai? Bocsi.

- Szóval… az a helyzet, hogy már feladtam minden reményt, hogy valaha itt fogok ülni és megosztani veletek egy ilyen hírt, de… kisbabát várok – jelentette be Rose fülig érő mosollyal.

Anyám a szája elé kapta a kezét és felzokogott, de mindenki másból is kibuktak a meglepetés hangjai. Azonban egy másodperc sem telt bele és hamarosan ölelések és kézfogások vették körbe a húgomat a férjét.

- Ez egy igazi csoda – dünnyögte az anyám Rosalie aranyszőke hajába, miközben szorosan ölelte magához.

- Tényleg az – bólogatott Rose könnyes szemmel. – Remélem nem haragudtok meg, de még azzal is megvártuk a három hónapot, hogy nektek elmondjuk. Olyan sokáig tartott, míg végre elértünk idáig és nem akartam, hogy bármi baj történjen a legrázósabb időszakban.

- Teljes mértékben megértjük – biztosította őt az apám.

Emmettnek is fültől fülig ért a szája, és olyan büszkének nézett ki, mint még soha. – A doki szerint ez gyakran megtörténik olyan párokkal, akik hosszú sikertelen próbálkozás után örökbe fogadnak és lekerül róluk a nyomás – magyarázta.

Hirtelen beugrott a kép, ahogyan évekkel ezelőtt Rosalie kórházi szobájában vagyunk mindannyian – én és a szüleim – és az orvos közli a húgommal, hogy nagyon nehézkesen lehet csak gyereke a jövőben, már ha lehet egyáltalán. Elevenen él bennem a pillanat, ahogyan Esme hangosan sírni kezd, miközben a húgom összevert arcán csak egy könnycsepp gördül le.

Ezek után, ha van valaki, aki ezt megérdemli, az Rosalie. Örültem a boldogságának és ezt meg is mondtam neki, miközben finoman magamhoz öleltem. De a szívem egy eldugott, önző zugában irigykedtem. És mikor Bellára néztem, tudtam, hogy ő is így érez.

***

Másnap Jasperrel és Alice-szel ebédeltem. Kicsit a régi időkre emlékeztetett az egész, mikor Bella még nem volt része az életemnek. Megint úgy éreztem magam, mint a magányos harmadik a boldog barátaim mellett.

Főként Jasper tegnap esti nagy híréről beszélgettünk és koccintottunk a sikerére is. Azonban úgy tűnt, semmi sem tántoríthatja el őket az én szerelmi életem kivesézésétől.

- Szóval… - kezdte Jasper. – Tegnap még kicsit fagyosnak tűnt a hangulat közted és Bella között.

- Alaposan el kéne beszélgetnetek – javasolta Alice.

- Szerintem már mindent elmondtunk, amit lehetett – vontam vállat. – Egyszerűen csak… nem is tudom. Most valahogy nem működnek a dolgok.

- És kész? Ezzel csak így meg vagy elégedve? – kérdezte Alice szinte felháborodva.

- Persze, hogy nem – vágtam rá. – Csak…

- Nincs csak – vágott közbe. – Nem emlékszel, hogy ezen már túlestünk egyszer? Sőt, mi több… újra és újra átesünk ezen. Mikor először megláttad Bellát, inkább figyelted őt a távolból, mintsem hogy megismerted volna közelebbről. Aztán mikor összeházasodtatok, hetekig szenvedtél, mert nem vallottad be neki, hogy szerelmes voltál belé. Mi meg mindig itt vagyunk neked, tanácsot adunk, aztán nem lesz belőle semmi. Miért nem vagy hajlandó egyszer sem küzdeni Belláért?

Csak tátogtam, mint egy hal és közben Alice-re meredtem. Rápillantottam Jasperre, akin ugyan látszott, hogy ezt nem mondta volna ki ilyen nyersen, de igazat adott a feleségének. Tényleg így lenne? Soha sem küzdök meg Belláért? De hát miért? Egy szem kétségem sem volt afelől, hogy ő az életem értelme, akkor meg miért nem cselekszem soha?

Úgy tűnt, Alice is észrevette ezeket a kérdéseket az arcomon, mert elkezdte megválaszolni őket. – Egész életedben azt vártad, hogy a boldogság csak úgy az öledbe hull majd. És valahogyan, rajtad kívül álló okok miatt tényleg mindig megkaptad, amit akartál. Most viszont neked kell helyre állítanod, amit elszúrtál. Hódítsd meg újra a feleségedet!

Valószínűleg úgy nézhettem ki, mint egy idióta. Elképesztett minden, amit Alice mondott. És maximálisan igaza volt. – Jól van – nyögtem ki végül.

- Jól van? Visszahódítod? – kérdezte Jasper.

- Naná – bólintottam határozottan.

- Helyes! – bátorított Alice. – Addig kell cselekedned, amíg nem késő.

Optimistán váltam el a barátaimtól. Úgy éreztem, meg tudom tenni. Bella és én újra azok leszünk, akik néhány hete voltunk. Megint az a türelmes, odafigyelő, gondoskodó férj leszek.

Mikor aznap este hazaértem a munkából, nem találtam Bellát a nappaliban, ahol ilyenkor általában tanulni vagy olvasni szokott. A hálószobánk felé vettem az irányt arra számítva, hogy ott találom. Meglepetésemre azonban nem volt ott sem. Elment volna itthonról a barátaival? Olyankor mindig küld egy üzenetet. És amúgy is annyira ideges volt mostanában a vizsgái miatt. Nem hittem, hogy ilyenkor eljárna szórakozni. Ekkor viszont neszezést hallottam a másik szobából. Bella régi szobájából.

Az ajtó elé léptem és halkan bekopogtam. – Gyere be – jött a válasz.

Kinyitottam az ajtót. Bella az ágyon ült és egy tankönyvet tanulmányozott éppen, de feltekintett, mikor beléptem. Értetlenül néztem rá. Azóta nem töltött egy éjszakát sem ebben a szobában, mióta „hivatalos” lett a kapcsolatunk.

Nem kínált nekem magyarázatot, úgyhogy rákérdeztem. – Mit csinálsz itt?

- Sok a tanulnivalóm – vonta meg a vállát. – Nem akartalak zavarni.

- Engem sosem zavar, ha mellettem tanulsz – feleltem. Sokszor aludtam el úgy, hogy Bella az ágy másik felében még egy könyvet bújt. Igazából megnyugtatott.

- Gondoltam rád férne egy kiadós alvás – mondta.

Rá akartam kiabálni. Nem hallod, hogy engem sosem zavarsz? Miért nem figyelsz? Legalább látszott az arcán valami megbánás-féle.

- Majd holnap csinálunk valami jót – mosolygott rám.

- Rendben van – feleltem halkan és magára hagytam. Alice azt mondta, addig kell megnyernem magamnak Bellát, míg még nem késő. De mi van, ha máris késő? Csak ez járt a fejemben, még a következő napon is, amikor végül nem csináltunk semmi jót.

***

Egy kínkeserves hét után Bella végre befejezte a vizsgáit és az utolsó előtti évét a Columbián. Furcsa, hogy amint befejeződött számára ez a hét, én éreztem úgy, hogy egy hatalmas kő gördül le a szívemről. Végre újra egymásra tudunk majd figyelni.

Az utolsó vizsgája estéjén elmentünk egy bárba Bella egyetemi barátaival, megünnepelni, hogy végre szabadok. Látnom kellett volna a jeleket már akkor is. Bella hirtelen figyelmes és kedves lett velem. Észre kellett volna vennem Angela szánakozó arcát, akárhányszor rám nézett. Ő már akkor tudta.

Másnap reggel a konyhában találtam Bellát, amint éppen reggelit készített. Odaléptem hozzá és hátulról átöleltem, majd csókot leheltem a tarkójára.

- Ülj csak le, mindjárt kész – mondta.

- Köszönöm. Isteni vagy – feleltem. Újabb csók, ezúttal a nyaka oldalára.

Leültem, alig egy perc múlva pedig Bella elém tett egy tányér rántottát ropogós szalonnával. A kedvenc reggelim. Pont mint a raboknak az utolsó napjukon. Persze abban a pillanatban csak annyit fogtam fel az egészből, hogy a feleségem, akinek tegnap jó kedve volt és mosolygott rám és akart engem, elkészítette a kedvenc reggelimet figyelmességként a kellemes éjszaka után.

Bella leült velem szemben, de nem evett.

- Már régóta szerettem volna beszélni veled valamiről – kezdte. – Csak meg akartam várni, amíg minden figyelmemet ennek a dolognak tudom szentelni.

Nevetni tudtam volna a boldogságtól. Hát ő is csak erre várt! Hogy lezáródjon ez a mozgalmas időszak, hogy aztán megmenthessük a kapcsolatunkat.

- Én is beszélni szerettem volna veled – feleltem. Bella bólintott, de mintha oda se figyelt volna.

- Rengeteget gondolkodtam az utóbbi időben. Rólunk és az életünkről. És főleg az én életemről. Amióta csak megjelent az a cikk, azt gondoltam… ennyi, kész. Vége az egésznek. Vége az eddigi életemnek. Aztán rájöttem, hogy ez mekkora hülyeség. Hiszen még az egész előttem van! Alig tapasztaltam még meg valamit ebből a világból. És egyszer csak hirtelen beugrott. Az én életemnek nincs vége. Kettőnknek volt vége.

Fájt ezt hallani, de igaza volt. A kapcsolatunk azután a sok marhaság után teljesen megváltozott, az addigi formája véget ért. Így hát bólintottam. – Tudom. De most végre újra felépíthetjük.

- Én… én nem hiszem, hogy újra fel tudom építeni – felelte könnyes szemekkel. Ekkor éreztem meg először, hogy mindvégig két különböző beszélgetést folytattunk. Sőt, két különböző világban léteztünk.

- Miről beszélsz? – kérdeztem felnevetve. Mintha csak viccelt volna. – Hiszen most már rendben leszünk.

- Én nem így érzek, Edward. És szerintem legbelül te sem. Csak kétségbeesetten kapkodsz a lehulló darabok után, mert nem vagy hajlandó meglátni, hogy reménytelen a dolog.

- Bella, te… te most mégis mi a francról beszélsz? – ismételtem magam.

- Szerintem mindkettőnk számára az lenne a legjobb, ha nem erőltetnénk tovább.

Úgy néztem rá, mintha most szabadult volna a bolondok közül. Két perce még boldog voltam, most meg mintha áthajtott volna rajtam egy kamion. Mintha fizikailag éreztem volna, ahogyan szétesik minden. Az eddigi életem úgy folyt át az ujjaim között, akár a víz és én nem tudtam utánakapni. Bella minden egyes szava ökölcsapásként terített le. De a legfájdalmasabb a következő másodperc volt. A szavak, amelyek megváltoztattak mindent.

- Szeretnék elválni tőled, Edward.

33. fejezet

Sziasztok!
Nem sok mondanivalóm van, csak annyi, hogy köszönöm annak a pár embernek aki írt, és nagyon kíváncsian várom, hogy mit gondoltok erről a részről.
Abellana

(Bella)

- Ideges vagy? – kérdezte Edward, miközben ujjai gyöngéden ráfonódtak az enyéimre.

- Nem – vontam meg a vállam.

- Csak mert nem baj, ha az vagy – folytatta. – Én is az vagyok. Az égvilágon semmi kedvem találkozni Rosalie-val.

- Edward! Mondom, hogy jól vagyok – csattantam fel. Láttam rajta, hogy meglepte a kitörésem, és legbelül én is éreztem magamon, hogy ez túl sok volt. – Bocsáss meg. Azt hiszem tényleg kicsit ideges vagyok. Nekem sincs kedvem a húgoddal találkozni.

Éppen a liftben álldogáltunk, ami felfelé tartott Esme és Carlisle lakásához, ahol éppen a szokásos családi vacsorájuk zajlott – először azóta, hogy mind összegyűltünk nálunk és kiderültek Edward és Rosalie titkai.

Mikor néhány napja eldöntöttem, hogy inkább élek Edwarddal, mint nélküle, könnyű volt visszamenni hozzá. De amint visszatértünk a normális kerékvágásba, újra meg újra felbugyborékolt bennem a harag amiatt, amit velem tett. Ő persze még a szokásosnál is figyelmesebb lett azóta, amitől néha már úgy éreztem, fuldoklom. Ingerült voltam és tele dühvel, miközben tehetetlenül figyeltem, ahogy szépen lassan visszacsúszik az életem a káoszba.

Esme végtelenül boldog, de kissé bizonytalan mosollyal nyitott ajtót, mintha bármelyik pillanatban történhetne valami, ami letörli az arcáról. Beléptünk az otthonukba, és én megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor megláttam, hogy Rosalie és Emmett magukkal hozták a fiukat. Ez azt jelentette, hogy mindannyian körülötte fognak legyeskedni, és kisebb lesz rajtunk a nyomás.

- Figyelem, emberek! – csapta össze a kezét Esme. – Most, hogy mindenki megérkezett, asztalhoz ülhetünk.

Carlisle, Rosalie és Emmett, akik eddig a szőnyegen játszottak Brady-vel, most felálltak. Carlisle halkan, de szeretetteljesen zárt minket a karjaiba, míg Emmett a tőle megszokott fojtogató ölelést alkalmazta rajtunk. Rosalie ezzel szemben hűvös maradt, mint mindig – tőle csak egy apró bólintásra futotta.

Néhány perc múlva mind elrendeződtünk az asztal körül és Esme feltálalta a vacsorát. Pár pillanatig kínos csend telepedett közénk, míg végül az ő meleg és jóságos hangja meg nem repesztette a jeget. – Nos, meséljetek! Bella, mi újság az egyetemen? – érdeklődött.

- Semmi túlzottan érdekes – feleltem halkan. Hacsak a kíváncsi pillantások és összesúgások a többi diáktól nem számítanak annak.

- Készülsz már a Harvardra? – vette át a szót Carlisle.

- Igen – bólintottam. – Habár valószínű, hogy be sem kerülök majd. Elképzelhetetlen mennyiségű nálam sokkal érdekesebb és színesebb egyéniség jelentkezik oda, hiszen a világ legjobb egyeteme. Nem tudom, mivel tűnhetnék ki.

- Ó édesem, hiszen neked ragyogó eszed van – vitatkozott Esme. – A Harvard egy nagyon ígéretes fiatal nőt nyerne, ha felvennének téged.

- Így van – helyeselt Carlisle. – És akárhol is folytatod a tanulmányaidat, mi nagyon büszkék leszünk rád.

Elpirultam a váratlan „szülői” dicséretektől, és közben éreztem Edward bátorító szorítását a kezemen.

- A jótékonyságban való részvétel nagyon jól mutat a jelentkezési lapon – szólt Rosalie gyakorlatiasan. Ez volt az első alkalom, hogy bármelyikünket is szóra méltatta a nagy veszekedés óta. – Csináltál már valami hasonlót?

Megráztam a fejem. – Gondolkodtam már rajta, de azt sem tudom, mivel és hogyan kezdjem.

- Hát… ha kitaláltad, mi érdekel, csak szólj – folytatta. – Amennyi jótékonysági szervezettel kapcsolatban álltunk az évek során, minden területen akad egy-két ismerősünk. Beajánlhatlak valahova.

- Ez kedves tőled – ismertem el. – Köszönöm.

- Kedves? – horkantott fel Edward. – Sokkal inkább tartozik ennyivel.

- Ed, ne csináld már… - tiltakozott Emmett.

- Ne, hagyd csak – mondta Rose. – Igaza van. És ne is kerülgessük tovább a forró kását. Bocsánatkéréssel tartozom nektek. Mindkettőtöknek. Egyikőtökkel szemben sem volt fair, hogy én árultam el Edward titkát. Bella megérdemelte volna, hogy Edwardtól tudja meg. Amikor pedig megszerveztem, hogy ő legyen a felesége, azt hittem, jót teszek mindenkinek. Pedig nem volt jogom dönteni az életetekről. Szóval… sajnálom.

Nagy levegőt vettem, aztán sóhajtottam. Az elmúlt hetek alatt főként Edwardra haragudtam, de Rosalie közbenjárása a házasságunk ügyében szintén feldühített. Viszont tudtam, hogy habár a maga sajátos módján intézett mindent, nem akart nekünk rosszat. Így hát most csak bólintottam.

- Én megbocsátok – mondtam.

Mellettem Edward viszont megfeszült és haraggal teli tekintettel nézett szembe a húgával.

- Ugyan már, Edward – kérlelte Rosalie, tőle szokatlanul gyengéd hangon. – Nem haragudhatsz rám örökké. Na és nem mintha te olyan ártatlan lennél. Elárultad a családunkat, talán nem emlékszel?

- Rose, kérlek – szólt közbe Esme. – Ezt már megbeszéltük Edwarddal. Bocsánatot kért.

- De tőlem nem! – kiáltott fel Rosalie. – Néha szerettek úgy tenni, mintha én csak egy rideg, érzelemmentes valaki lennék, akinek csak az üzlet fontos. Én csak meg akartalak védeni titeket!

- Szívem, a világért sem gondoljuk ezt rólad – felelte Esme. – Tisztában vagyunk vele, hogy mennyi mindent tettél mindannyiunkért, és nagyon hálásak vagyunk.

Rosalie most a bátyjára nézett, örökké megfontolt arckifejezése kezdett szétcsúszni, könnyek jelentek meg a szemében. – Tudom, hogy anélkül hoztam Bellát az életedbe, hogy belegondoltam volna, vajon ő is tényleg ezt akarná-e. De tényleg olyan rosszat cselekedtem volna? Hiszen együtt vagytok, szerelmesek vagytok. Lehet, hogy ha nem teszem meg amit tettem, ez most nem így lenne.

- Vagy az is lehet, hogy ha nem teszed meg, akkor most normális kapcsolatom lenne Bellával és talán nem kellett volna szenvednie a sok a hazugság miatt! – replikázott Edward.

Átnyúltam az asztal alatt és megszorítottam a kezét. – Ami történt, megtörtént és nincs értelme azon rágódni, hogy mi lehetett volna – mondtam határozottan. – Én megbocsátottam a húgodnak, Edward, akárcsak neked. Neked is meg kéne próbálnod.

Edwardnak azonban ez láthatóan nem ment könnyen. És tudtam, hogy miért. Az ő logikája szerint Rosalie hibája, hogy eltávolodtunk egymástól. Pedig ha valamihez, hát ehhez tényleg semmi köze Rose-nak.

- Akárhogy is… - kezdte Rosalie, újra összeszedve magát. – Van egy megoldásom, ha az elmúlt hetek történéseit, sőt, ha az elmúlt év történéseit mind magatok mögött szeretnétek hagyni. Lezárhatjuk az egészet, a nyilvánosság kerek sztorit kapna.

- Mire gondolsz? – kérdezte aggódva Esme.

- Nos, a legtöbb országos tévécsatorna interjút akar Edwardtól és Bellától. Ölni tudnának érte. Ők megcsinálnák az interjút, két napig róluk fognak beszélni a tévében és az interneten, aztán már senkit sem fog érdekelni ez az úgynevezett botrány – magyarázta.

- De hát nem teregethetik csak úgy ki az életüket – vetette fel Carlisle.

- Nem is kell – felelte Rosalie. – Vannak részletek, amik csak a családunkra tartoznak. De azt elmondhatnák, hogy a családunk védelme érdekében feleséget kerestünk Edwardnak, aztán egymásba szerettek és kész. Az emberek odavannak egy jó szerelmes sztoriért. Imádni fogják.

- Legyen – vágtam rá azonnal. A hányinger kerülgetett a gondolattól, hogy országos tévében szerepeljek, de tudtam, hogy ez a jó megoldás. Csakis így kezdhetünk tiszta lappal.

- Bella! – ellenkezett Edward. – Nem kéne ezt alaposabban végiggondolnunk?

- Le akarom végre zárni ezt az egészet – néztem rá kérlelő arccal. – Rose-nak igaza van, ez a biztos mód.

Edwardon látszott, hogy annyi kedve van interjút adni, mint egy foghúzáshoz, de végül bólintott. – Ha ezt akarod, akkor megteszem – mondta.

- Igen, ezt akarom. – Amit nem mondtam ki, hogy úgy éreztem Edward tartozik nekem ennyivel.

***

Másnap reggel Rosalie felhívott minket és közölte, hogy holnap felvesszük az interjút az ABC stúdiójában. Őszintén szólva rettegtem az egésztől, de bármit megadtam volna, hogy visszakapjam az életemet. Vagy legalább egy részét.

Mikor aznap elmeséltem ezt az egyetemen a barátaimnak, ők fellelkesültek.

- Ez tök király! – kiáltott fel Eric. – El sem hiszem, hogy holnap bekapcsolom a tévémet és ott leszel te.

- Csak jövő héten adják le az interjút – magyaráztam. Addig meg folyamatosan promózzák majd.

- Tudod már, hogy mit fogsz felvenni? – faggatott Jessica.

- Nem tudom, ruhát?

- Jaj, Bella – forgatta a szemeit. – Ez olyan, mint mikor egy vádlott eskü elé áll. Ha akár a legkisebb dolog is kitűnik, bűnösnek hisznek. Viselj kéket, az visszafogott és abszolút a te színed. De legyen egyszerű, és ne nagyon viselj ékszereket. Hadd lássák, hogy te ugyanaz a szerény, kedves lány vagy, mint azelőtt.

Leesett az állam. Minderre nem is gondoltam. Jessica akár stylist is lehetne.

- Jól meggondoltad? – kérdezte Angela. Elmosolyodtam. A legjobb barátnőm biztos akart lenni abban, hogy tényleg ezt látom a legjobb döntésnek.

- Nagyon is – bólintottam határozottan.

- Hát, akkor jó – felelte. – Holnap végre lezárhatod az életednek ezt a zűrzavaros szakaszát.

***

Mivel – nyilvánvalóan – még sosem adtam interjút, pláne nem egy olyan műsornak, amit milliók néznek, fogalmam sem volt, hogy mire számítsak. De az igazat megvallva, az idegességemen kívül nem volt semmi baj. Természetesen Rosalie, mint a család sajtóügyeit intéző személy jelen volt, Esme, Alice és Jasper pedig eljöttek minket támogatni. Rose olyan jól kitanított minket, hogy még a rázósabb kérdéseket is könnyen vettük. Már csak azt vártam, hogy lemenjen végre a tévében is, és az emberek megkapják a sztorijukat, hogy aztán békén hagyhassanak minket.

Miután véget ért az egész, Esme elment dolgozni, Alice és Jasper pedig további előkészületeket terveztek a ma esti házibulijukra, ahova természetesen mi is készültünk elmenni. Így hát ott maradtunk hármasban, és miközben lefelé tartottunk a felhőkarcoló liftjében, Rosalie felhozott egy kényes témát.

- Tudjátok… elég sokat gondolkodtam azon az elmúlt hetekben, hogy honnan is tudta meg Jacob Black az egész történetet – kezdte.

Edward és én mindketten megfeszültünk. Ő azért, mert nem szerette, ha emlékeztetik az egész újságcikkre és annak a következményeire. Én azért, mert Rosalie-hoz hasonlóan szintén sokat gondolkodtam rajta.

- Mindenkit számításba vettem – folytatta. – De végülis egy ember van, aki a legvalószínűbbnek tűnik.

- Az anyám – mondtam ki helyette. Nem akartam tőle hallani, az még jobban fájt volna.

Rose felsóhajtott. – Igen, én is erre jutottam.

- Nem hiszem el, hogy Renée képes még messziről is ártani neked – morogta Edward.

- Én viszont nagyon is elhiszem – feleltem. – De menjen csak le ez az interjú, akkor majd meglátja, hogy hiába fáradozott.

Kiléptünk a liftből és Edward előrement, én pedig követtem volna, ha a húga nem ragadja meg a karomat, hogy visszahúzzon.

- Ezért csináltad? – kérdezte. – Hogy Renée láthassa, hogy nem sikerült mindent elrontania?

- Nem tök mindegy? – vontam vállat. – Megcsináltam, neked csak ez számít.

- Ne mondd ezt – mondta kissé megbántva.

- Az igazság fáj, Rosalie. Én már csak tudom.

***

Amint aznap este beléptünk Alice és Jasper lakásába, elöntött a megkönnyebbülés. Úgy éreztem megbolondulok, ha nem kapcsolódhatok ki egy kicsit. Tavaly ilyenkor az volt a legnagyobb gondom, hogy a vizsgáimra készüljek. Talán tájékoztatnom kéne a diáktársaimat, hogy ők is kevesebbet fognak idegeskedni a vizsgák miatt, ha hagyják, hogy a sajtó szétszedje a botrányos házasságukat.

Egy perce sem voltunk még ott, mikor Alice megfogta a kezem és arrébb húzott. A lakás már tele volt emberekkel és szólt a zene, így egy csendesebb kis sarokban nyomott italt a kezembe.

- Na, mi újság? – kérdezte, én pedig értetlenül bámultam rá. – Kettőtök között.

- Óh. Semmi – vontam meg a vállam. – Miért?

- Látszik, hogy nem bocsátottál meg neki teljesen. Ami persze érthető, csak… ez kívülről olyan köztes állapotnak látszik. Nem éppen egy egészséges kapcsolat alapja – magyarázta.

Felsóhajtottam. – Néha tényleg úgy érzem, hogy még mindig dühös vagyok rá. Aztán a következő pillanatban meg már nem is érdekel az egész. Úgy érzem, megragadtam. Sehova sem bírok mozdulni. Ha nincs mellettem Edward, hiányzik. Ha mellettem van, csak irritál.

Magamat is megleptem kimondott vallomásommal, és félve néztem fel Alice-re.

- Ez nem túl jó, igaz? – kérdeztem komoran.

Alice szomorú tekintettel megsimogatta a karom, majd erőt vett magán és visszavarázsolta ragyogó mosolyát. – Ma nem búsulunk semmi miatt, helyette bulizunk. Döntsd magadba azt a cuccot, aztán gyere táncolni.

Hallgattam rá, engedelmesen megittam a kezembe nyomott koktélt, aztán hagytam, hogy magával húzzon táncolni. Próbáltam kizárni a fejemből minden más gondolatot, úgyhogy csak a zene lüktetésére figyeltem és azokra a poharakra, amik közben a kezembe kerültek. Miután meguntam a táncot, csatlakoztam Jasperék néhány barátjához, akik sörpongot játszottak.

Már vagy fél órája játszottam velük, mikor egy kéz simult a vállamra. Hátrafordultam és lelkesen ráköszöntem Edwardra. – Hellóóó, bébi – kiáltottam lassan pörgő nyelvvel.

- Szervusz, édes – felelte nevetve. – Minden oké? Nem kell enned valamit?

- Deeeehogyis, tök jól vagyok – legyintettem.

- Kicsit sokat ittál – vitatkozott.

- Jaaaaaj, nagypapa – forgattam a szemeimet. – Te talán még sosem buliztál? Felnőtt vagyok, annyit iszok, amennyi jól esik!

Edward mélyet sóhajtott. – Ahogy gondolod. Visszamegyek Jasperhez, ha kell valami, megtalálsz.

- Jajaja, nyugi már – vetettem oda, majd felugrottam örömömben, mikor betaláltam az ellenfélnek.

Miután győztem, még egy kört játszottunk, azután visszamentem táncolni. Viszont alig tudtam kiélvezni, ahogyan teljesen egybeolvadok a ritmussal, ugyanis nem sokkal később megint felbukkant Edward. – Menjünk, Bella. Lassan vége a partinak.

- Neeeeeeem – tiltakoztam. – Bella baba nem akar még menni.

- Pedig deee, Bella babát haza kell vinni, mielőtt még egy jó kis gyomormosáson köt ki – felelte.

Alig volt időm elköszönni Alice-től és Jaspertől, annyira sietett kirángatni engem Edward. – Muszáj mindent elrontanod? – morogtam mérgesen. Nem volt kedvem még menni, most mégis idekinn álltam az utcán, várva, hogy Edward taxit fogjon.

- Ezt el se kezdjük – dünnyögte.

- Miért ne? – feszegettem a témát.

- Azért, drága egyetlenem, mert kibaszottul nem vagy magadnál – felelte dühösen. – Tudtam, hogy az lett volna a kötelességem, hogy figyeljelek és vigyázzak rád, de nem bírtam megmaradni melletted! Istenem, ha tudnád, milyen idegesítő vagy most!

- Én vagyok idegesítő? – üvöltöttem az arcába. – Te nem hagyod, hogy élvezzem a bulit!

Ekkor begördült a taxi és Edward kitárta az ajtaját. – Nem fogok veled vitatkozni ilyen állapotban. Hazamegyünk szépen és iszol egy kis kávét, vagy lefekszel, vagy akármi. Szállj be a taxiba!

- Ez nem az 50-es évek, Edward! Nem parancsolgathatsz a kis feleségednek – gúnyolódtam, miközben betuszkolt az autóba. Ő szóra sem méltatta a mondanivalóm, sőt, egész hazaúton nem szólt hozzám. Én nem bántam.

Mikor beléptünk a lakásunkba, botladozva próbáltam leszedni magamról a cipőt. Sajnos a veszekedés Edwarddal kijózanított, csak a részegség kellemetlen tünetei maradtak meg: a keserűség, az egyensúly hiánya és a szédülés.

Edward leültetett a konyhapult mellé, miközben főzött nekem egy kávét. Megittam, pedig még mindig haragudtam rá és semmi kedvem nem volt engedelmeskedni neki.

- Miért csinálod ezt? – kérdezte olyan halkan, hogy alig hallottam meg. – Mondd meg, mit tegyek még azért, hogy megbocsáss? Esküszöm, lehozom az égről a csillagokat, ha az kell neked, de ne legyél velem mindig ilyen ingerült.

- Azt hiszed direkt csinálom?

- Igen, Bella. Azt hiszem.

- Én próbálok neked megbocsátani, Edward! – kiabáltam. – Ne tegyél már úgy, mintha te lennél itt az áldozat.

- Egyáltalán nem teszek úgy! De hiába teperek itt kettőnkért, ha te nem adsz nekem esélyt – emelte fel a hangját ő is.

- Jaj, hagyj már ezzel – feleltem ingerülten. – Megmondtam, hogy megbocsátok és veled akarok lenni, nem?

- És mégis… - tárta szét a karját. – Le sem feküdtél velem, amióta visszajöttél.

- Ó, szóval ez a bajod?

- Nem – túrt a hajába idegesen. – Csak ez is azt mutatja, hogy valami nincsen rendben.

Majd felforrtam a dühtől. Ha ezt akarja, hát legyen. Két kezem közé vettem az arcát és erőszakosan magamhoz húztam. Nyelvem rögtön betolakodott a szájába. Edward mintha egy pillanatig hezitált volna, de aztán a derekamnál fogva szorosan magához húzott és ugyanolyan szenvedéllyel és haraggal viszonozta a csókot, harapásokkal fűszerezve.

Hirtelen a fenekembe markolva felkapott, és a hálóba cipelt, egyszer sem szakítva meg a csókot. Mikor belépett velem a szobába, ledobott az ágyra és rögtön fölém kerekedett. Csak egy combközépig érő ruha volt rajtam, így hát mikor Edward a ruha alá nyúlva a combjaimba markolt és még közelebb vont magához, megéreztem lüktető vágyát a nadrágján keresztül és kellemesen beleborzongott az egész gerincem. Az igazság az, hogy haragudhattam rá akármennyire, a testi vágyaim nem múltak el. Sőt, hetekig tartó megtartóztatás után türelmetlenül nyúltam az övéhez, hogy minél hamarabb eltűnjön róla a nadrág. A térdéig sikerült róla lerángatnom, mikor ő hirtelen széttépte a bugyimat.

Egy pillanat múlva megéreztem, ahogy ujjai ellenőrzik, hogy készen állok-e. Egyáltalán nem kellett emiatt aggódnia, megőrültem a vágytól. Ezzel most már nyilván ő is tisztában volt, ugyanis a következő pillanatban egy határozott lökéssel elmerült bennem. Meglepődtem azon az állatias morgáson, ami elhagyta az ajkaimat.

Én a hátamon feküdtem, Edward pedig előttem térdelt, kezeivel a combjaimba markolt és így húzott még jobban magára, amitől még mélyebbre került bennem. Gyors volt és nem finomkodott, mégis egyre többet akartam és hamarosan már a csípőm válaszolt minden egyes lökésre. Edward is észrevette, hogy még többre vágyom és váratlanul megfordított – most ő feküdt a hátán, én pedig lovagló ülésben rajta.

Nem vesztegettem az időt, vadul kezdtem el mozogni rajta, miközben ő megragadta a csípőmet és hangos morgással adta a tudtomra, hogy nagyon is élvezi a ténykedésem. A pólója alá nyúlva végigfutattam körmeimet a mellkasán és a fejemet hátravetve mozogtam fel és le. A szobában az izzadság és a szex illata keveredett, nem hallottunk mást, csak az egymásból előtörő szenvedélyes hangokat.

Néhány perc után kezdtem szétcsúszni, kétségbeesetten kergettem a gyönyört. Ekkor Edward újra megfordított, hogy én legyek alul ő pedig a fejem mellett megtámaszkodott a könyökével és eszeveszett tempóba kezdett. Minden egyes lökésnél meg kellett kapaszkodnom a takaróban, hogy egy helyben maradjak.

- Istenem, Edward, ez az – nyögtem sóvárogva. Egyszerűen nem bírtam elviselni a bennem növekvő gyönyör érzését, elfordítottam a fejem és beleharaptam a karjába. Nem panaszkodott, helyette egyik keze belemarkolt a hajamba és hátradöntötte a fejemet, hogy még inkább hozzáférjen a nyakamhoz, amit eddig szívogatott. Teljesen bevadított ezzel, na meg azzal is, ahogyan éreztem a lüktetését magamban.

- Kérlek, kérlek, kérlek… - rimánkodtam motyogva, azt sem tudtam kinek, csak a kielégülést akartam végre itt és most.

Néhány pillanat múlva, mintha mindenem görcsbe állt volna, ajkaimról állatias sikoly szállt föl, a gyönyör pedig véget nem érő hullámokban rázta meg a testem. Fél másodperc sem telt bele, és megéreztem azt is, ahogyan Edward belém élvez és vad nyögésektől kísérve rám omlik.

Egy perc múlva legördült rólam, én pedig amint magamhoz tértem, felálltam és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Megtámaszkodtam a tükör előtt és farkasszemet néztem magammal. A sminkem el volt maszatolva, az arcom kipirult az előbbi tevékenységtől.

Ezek nem mi vagyunk. Edward és én nem tépjük le egymásról a ruhát és nem hagyunk nyomokat egymáson. És legfőképp, soha nem fordult még elő, hogy nem csókoltuk meg egymást szeretkezés közben. Nem is bírtam tovább ezen gondolkodni, inkább levetettem a ruhám és beálltam a zuhany alá.

Mikor visszaértem a szobába, Edward már a pizsamaalsójában volt és éppen ágyba bújt. Bebújtam mellé és összegyűjtöttem a bátorságot, hogy beszéljek.

- Olyan hülyén viselkedtem – szólaltam meg végül. – Sajnálom, Edward.

Csak megrázta a fejét. – Nem, az én hibám – felelte síri hangon.

Nem akartam nekiállni azon vitatkozni, melyikünk hibája is, hiszen őszintén szólva mindketten elcsesztük ezt a mai estét. Inkább közelebb kúsztam mellé és aprócska csókot nyomtam az ajkaira. – Felejtsük el az egészet – javasoltam.

- Benne vagyok – villantott egy nem valami meggyőző halvány mosolyt, majd újra megcsókolt, hosszan és gyengéden. – Jó éjt, Bella.

- Jó éjt – feleltem halkan, majd befordultam a fal felé és vártam az álmot, amiről tudtam, hogy ma éjjel nem fog könnyen jönni.

32. fejezet

Sziasztok!
Megjöttem végre az új fejezettel. Minden véleményt nagyon jó olvasni, úgyhogy köszönöm azoknak, akik mindig írnak. :) Most pedig olvassatok és örüljetek, de azért még ne nagyon... ;)
Abellana

(Bella)

Még soha életemben nem voltam annyira dühös, mint amikor kiviharzottam a lakásból. Edward lakásából. A közös otthonunkból. Olyan volt, mint egy rémálom. A férfi, akivel az elmúlt majdnem egy évben megosztottam az életem, végig hazudott. Egyáltalán nem az volt a kapcsolatunk, aminek hittem. Edward sem az volt, akinek hittem. Az elmúlt napok semmiségnek tűntek ehhez képest. Az elmúlt fél órában dőlt csak össze igazán az egész világom.

Görcsösen szorongatta a mellkasomat a sírás, miközben arra gondoltam, hogy Edward már akkor tudott rólam mindent, mikor én még nem is ismertem őt. Titokban megfigyelt, aztán hagyta, hogy hiszékenyen hozzámenjek feleségül. És ha ez még nem volna elég, miatta tudott most mindenki az elrendezett házasságunkról. Miatta lettem közröhej tárgya.

Mikor kiléptem az épületből, azonnal taxiba ugrottam. Nem akartam, hogy bárki is felismerjen ebben a pillanatban. Mikor a sofőr megkérdezte, hogy hova megyek, elgondolkodtam. Van még bárkim is egyáltalán? Bárki, aki nem hagyott el vagy nem szúrt hátba? Bemondtam az egyetlen címet, ami eszembe jutott. Olyasvalakinek a címét, akinek én hazudtam végig.

***

Egy órával később Angelával és Bennel szemben ültem a nappalijukban. Elmondtam nekik minden kis részletet. A teljes igazságot. Ők pedig türelmesen végighallgattak, aztán hagyták, hogy kisírjam magamból a mai nap összes fájdalmát és döbbenetét.

Végül Angela magához húzott, Ben pedig egy forró bögrét nyomott a kezembe. – Bella, teljesen érthető, hogy miért nem mondtad el nekünk – mondta Angela. – Semmiképpen nem mondhattad volna el, hiszen te magad mondtad, hogy aláírtál egy titoktartási szerződést.

- De még így is… rettenetesen rossz volt hazudni a barátaimnak – feleltem. – Úgy éreztem, mintha emiatt nem is lenne igazi a barátságunk.

- Pedig nagyon is az – tiltakozott Angela. – Azt talán nem tudtam, hogy miért mentél hozzá Edwardhoz, de azt igen, hogy hogyan iszod a kávédat, vagy milyen vagy becsiccsentve, vagy hogyan viselkedsz egy vizsga előtt. Mikor megnézünk egy filmet együtt, előre tudom, hogy melyik poénon fogsz felnevetni. Mert a barátom vagy és ismerlek. És ugyanezeket a dolgokat te is tudod rólam. Úgyhogy nehogy még egyszer olyat mondj, hogy nem igazi a barátságunk.

Újabb könnycsepp szökött ki a szememből, de közben elmosolyodtam és visszaöleltem Angelát. – Túl jók vagytok hozzám – suttogtam.

- Hülyeség – legyintett Angela.

- Van egy ötletem – mondta Ben. – Gondolom amúgy sem szívesen mennél haza most Edwardhoz, úgyhogy maradj itt. Én holnap reggel elutazom munkaügyben, és Angie-re ráfér a társaság.

- Nem akarok gondot okozni – szabadkoztam.

- Ne kéresd már magad – forgatta a szemeit barátnőm. – Nem szeretek egyedül lenni, de ez a tökfej mindig elmegy távoli tájakat fotózni, engem meg itt hagy egyedül. Hadd legyen most az egyszer társaságom.

- Rendben – bólintottam. – Annyira köszönöm. Mindkettőtöknek.

- Szóra sem érdemes – mosolyodott el Angela.

Miután elmentem megmosni az arcom a sok sírás után, elővettem a mobilom a zsebemből. Nem törődtem a legutóbbi nem fogadott hívásokkal. Még a hívó nevére is fájt ránézni. Ehelyett lejjebb görgettem és úgy döntöttem, ideje visszahívni Charlie-t. Tudtam, hogy nem lenne szabad hagynom, hogy aggódjon miattam, de egészen eddig nem bírtam megtenni. Nagy levegőt vettem és felkészültem rá, hogy beszámoljak az elmúlt napokról az apámnak.

***

A telefonbeszélgetést még több sírás követte, de megnyugtatott a beszélgetés apámmal. Másnap reggel Ben elutazott, én pedig magamra maradtam Angelával. Szinte az egész napot végigbeszélgettük. Jól esett olyan valakivel lenni, aki megért és nem ítél el. Hogy kicsit elterelődjön a figyelmem, délután Ang berakott egy filmet. Egy óra se telt bele, és kopogás szakította félbe a vígjátékot, amit néztünk. Angela aggódó pillantást vetett rám, mielőtt fölállt, hogy kinyissa az ajtót, majd egy perc múlva Alice-t vezette be a nappaliba.

Amint megláttam őt, tudtam, hogy már nem haragszom rá. Persze dühített, hogy ő végig mindent tudott, de nem az ő dolga volt elmondani.

- Szia, Bella – vetett rám halvány mosolyt.

- Én, öhm… most magatokra hagylak titeket egy kicsit – mondta Angela, mielőtt kettesben hagyott minket a nappaliban.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdeztem.

Alice vállat vont. – Csak egy tipp volt – felelte. – Reménykedtem benne, hogy nem egy hotelbe mentél. Akkor sosem találtalak volna meg.

Csak bólintottam, aztán egy percig csöndbe burkolóztunk. Majd Alice újra megszólalt.

- Úgy sajnálom, Bella – kezdte halkan. – Úgy érzem szörnyű barátod voltam. Titkoltam előtted, amit tudtam.

Felsóhajtottam. – Tegnap nem kellett volna úgy bánnom veled – vallottam be. – Csak… Edward és Rosalie annyira feldühítettek. Tudom, hogy nem mondhattad el Alice. Edwardnak kellett volna elmondania.

- Ő is csak azért titkolózott előtted, mert félt attól, hogy hogyan reagálnál.

- Ne védd őt, Alice!

- Eszem ágában sincs – rázta meg a fejét. – Rosszul csinált szinte mindent, nem tagadom. De szeret téged. Nagyon is. És most rettentően szenved.

- És én talán kéjutazáson veszek részt éppen? – kérdeztem vissza. – Edward hátba szúrt engem! Minden amit eddig hittem róla, tegnap összeomlott. És tudod mi benne a legrosszabb? Hogy még ennek ellenére is… a legkisebb mértékben sem szeretem őt kevésbé.

Alice nagyot sóhajtva leült velem szemben és megfogta a kezem. – Hát persze, hogy nem. Ő maga ettől még nem változik semmit. Ugyanaz az ember, aki eddig.

- Nem – tiltakoztam. – Az az ember soha nem tette volna ezt velem. A kapcsolatom azzal az emberrel nem egy hazugságra épült.

- El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet most a te helyzetben lenni, Bella – kezdte Alice. – De vagy örökké dühös leszel emiatt, vagy megtalálod a módját, hogy megbocsáss. Csak ez a két lehetőség van, és neked kell eldöntened, hogy melyikkel jársz jobban.

Alice együttérző arcára néztem és elgondolkodtam, hogy vajon képes vagyok-e bármelyikre is. Nem tudom elképzelni, hogy évekig haragudjak Edwardra. De a megbocsátás még nehezebb feladatnak tűnt.

***

Napokig nem mentem vissza az egyetemre. A média elkezdett találgatni, hogy vajon mit hoz a jövő a házasságomnak. Egyesek biztosak voltak benne, hogy nem is vagyunk szerelmesek és most biztosan abbahagyjuk a színjátékot és különválunk. Mások azt tippelték, hogy csak azért is végigcsináljuk. Sok helyen úgy írtak rólunk, mint egy párról, akik a tettetés közben valóban egymásba szerettek. Tündérmesének adták elő az egészet. Úgy sejtettem, ez Rosalie műve. Gondolhattam volna, hogy előbb-utóbb ezt is a Cullen család javára fordítja valahogy. Ennek a sztorinak viszont legalább volt valóságalapja. Hiszen tényleg egymásba szerettünk.

Habár Alice szólt Cullenéknek, hogy szeretnék egyedül lenni és ne keressenek, így is naponta többször bukkant fel Edward neve a mobilom kijelzőjén. Egyszer sem vettem fel, pedig néha nagy volt a kísértés. Bennem volt ez a kettőség, hiszen haragudtam rá, de közben ő lett volna az egyetlen ember, aki meg tudott volna nyugtatni.

Mikor egyik nap Angela elrángatott bevásárolni, még aznap este távolról lekapott, pixeles fotókként láttam magam viszont. Így hát nem meglepő módon rettegtem attól, hogy mit fog hozni a visszatérésem az egyetemre. Végül egy héttel a botrány kirobbanása után pontosan ott voltam, ahol az egész elkezdődött számomra. A kávézóban ültem a közelebbi barátaimmal és nekik is elmondtam mindazt, amit Angelának. Újból rá kellett jönnöm, hogy ők igazi barátok. Megértőek és védelmezőek voltak velem, ennél többet pedig nem is kívánhattam volna.

Pár nappal később azon törtem a fejem, hogyan is legyen tovább. Nem akartam Angelát zavarni, pláne hogy Ben is hamarosan visszatér. A cuccaim közül szerencsére majdnem minden nálam volt, mivel azt Alice a beszélgetésünk utáni napon elhozta Jasper segítségével. Felajánlotta, hogy menjek hozzájuk, de attól tartottam, hogy oda bármikor beállíthat Edward.

Magamat is meglepve vettem észre, hogy zavart, amikor szépen lassan abbamaradtak a hívásai. Még önmagamnak is nehezen vallottam be, de hiányzott. Így hát kicsivel több, mint kéthétnyi hallgatás után felhívtam őt. Legalább ezer évnek érződött, amíg kicsöngött a telefon és közben többször is majdnem meggondoltam magam és letettem. De aztán…

- Bella – szólt bele hitetlenkedő hangja a telefonba.

- Edward – leheltem halkan. Úgy éreztem, mindjárt darabokra törik a szívem a hangjától.

- Istenem, Bella. Annyiszor elképzeltem, hogy mit fogok mondani, ha még egyszer az a szerencse ér, hogy szóba állsz velem – mondta. – De most egyik sem tűnik megfelelőnek.

Felsóhajtottam. – Igazából azt sem tudom, miért hívtalak – vallottam be.

- Tudom, hogy most utálsz – kezdte. – De hidd el, nem jobban, mint ahogy én utálom magam azért, amit veled tettem.

- Nem utállak – feleltem olyan halkan, hogy azt is csodálom, hogy meghallotta. Egy pillanatig azt is hittem, hogy nem hallotta, mert először csak csönd fogadott a vonal túlsó oldalán.

- Komolyan mondod? – kérdezte reménykedve.

- Persze, hogy nem utállak, Edward – mondtam. – Egyszerűen nem megy. Pedig próbáltam.

Edward halkan, humortalanul felnevetett. – El tudom érni valahogy, hogy adj még egy esélyt?

- Nem tudom – feleltem őszintén.

- Találkozz velem – kérlelt. – Tudok egy helyet, ahol békén fognak hagyni minket.

- Nem is tudom…

- Kérlek! Bármit megteszek, hogy megtartsalak, Bella – mondta.

Összeszorítottam a szemem. Dühös voltam rá, de még mennyire dühös. De a szívem tisztában volt vele, hogy Edward még mindig a világot jelenti nekem. Nem haragudhatok rá örökké, és ahogy Alice is megmondta, csak egy másik út volt: a megbocsátás. Ahhoz pedig, hogy megbocsássak, adnom kell egy esélyt Edwardnak.

- Rendben – mondtam végül. – Találkozzunk.

***

Másnap délelőtt beléptem abba a kávézóba, aminek a nevét Edward elküldte. Hátul volt egy kis körbekerített kert, ahova kiülhettek az emberek, és mivel április volt és kezdett beköszönteni a jó idő, nem csoda, hogy Edward itt várt rám.

Összeugrott a gyomrom, amint megláttam. Nyúzott volt és fáradt, de az én Edwardom. Belesajdult a szívem, ha csak belegondoltam, hogy mennyire szeretem.

- Nem tudtam, hogy tényleg eljössz-e – mondta, miközben felállva üdvözölt.

- Pedig most itt vagyok – vontam vállat. – Leülünk?

Edward bólintott és mindketten helyet foglaltunk, egymással szemben.

- Annyira hiányoztál – mondta halkan.

Apró sóhaj bukott ki belőlem. Bevalljam neki, hogy ő is mennyire hiányzott nekem? Hogy minden dühöm ellenére, még mindig elképzelhetetlennek tartom az életemet nélküle?

- Te is nekem – feleltem végül, mert nem láttam értelmét annak, hogy ne legyek teljesen őszinte.

- Alice mondta, hogy beszélt veled, de nem mondta, hogy hol – kezdte. – Valamelyik barátodnál voltál?

Bólintottam. – Ben elutazott, úgyhogy addig Angelával voltam.

- Ha szeretnéd… elmegyek egy hotelbe vagy valami, te pedig hazajöhetsz – mondta.

- Kösz az ajánlatot, Edward, de még azt sem tudom, hogy mihez kezdjek – feleltem.

Egy percig csak csendben ültünk, míg Edward újra meg nem szólalt, hangja ezúttal elkínzott volt.

- Az elmúlt két hét szinte csak rettegéssel telt – vallotta be halkan. – Attól, hogy elhagysz. Bele sem merek gondolni.

- Ennek a lehetősége is felmerült bennem – mondtam, Edward pedig úgy nézett ki, mintha éppen megpofoztam volna. – Nem tudom, hogy megtudok-e bocsátani. De nem akarlak elengedni sem.

- Elmondhatok egy történetet? – kérdezte hirtelen. – Egy történetet, ami segíthet jobban megérteni a cselekedeteimet.

Kíváncsian bólintottam. Ő pedig elkezdett mesélni.

- Két éve még… úgy érzem, csak egy fiú voltam, ahhoz képest aki ma vagyok. Aki miattad lettem. Jó életem volt, de tudtam, hogy legbelül magányos voltam. Minden fontosabb személy az életemben tartozott valakihez. Én viszont nem. Aztán egy napon Alice elhívott magukkal a folyópartra, a július 4-i ünnepségre. Össze akart hozni egy lánnyal. Én viszont rá sem hederítettem, mert… megláttam egy másik lányt.

Kis híján elállt a lélegzetem. Eszembe jutott valami, amit Alice mondott egyszer, mikor egy náluk rendezett bulin voltunk és Edward egy lánnyal beszélgetett. Megkérdeztem, honnan ismerik egymást, Alice pedig azt felelte, hogy randiztak egyszer. Azonban nem jött össze a dolog, mert aznap este Edwardot egy másik lány kezdte el érdekelni. Nekem pedig ebben a pillanatban került a helyére a kirakós. Akkor aggasztott, hogy Edward képes volt csak így lepattintani valakit egy másik lányért. Pedig Alice rólam beszélt. Én voltam az a lány.

- Véletlenül leöntött az italával – folytatta Edward. – Én meg szinte észre sem vettem, mert az a lány volt a leggyönyörűbb lény, akit egész életemben láttam. Ránéztem, és tudtam, hogy… ő az. Őrá van szükségem. Teljesen beleszerettem.

Éreztem, ahogy egy forró könnycsepp legurul az arcomon, de nem érdekelt.

- Aztán majdnem egy évre rá a húgom bejelentette, hogy el kell vennem valakit. És akkor az a lány újra besétált az életembe, és én megesküdtem, hogy soha többet nem engedem el őt. És ez a mai napig így van. Nem foglak elengedni, Bella. Harcolok érted, mert a legelső pillanattól kezdve te vagy életem szerelme.

Elszánt pillantása találkozott az én tekintetemmel, majd néhány pillanatnyi csend után folytatta.

- Tudom, hogy elárultalak. És ezt örökké bánni fogom. Azt is tudom, hogy nincs jogom még egy esélyt kérni tőled, de most mégis ezt teszem. Ezentúl nincsenek hazugságok és titkok. Mindent megteszek, hogy boldog légy ezután.

- Meg kell értened, hogy azok a dolgok amiket megtudtam tőletek azon a délutánon… kicsit sok volt ez így együtt.

- Tudom, Bella – felelte halkan.

- Csak még egy kis időt kérek – mondtam. – Hadd gondolkozzam el azokon a dolgokon, amiket ma mondtál.

Azon a bizonyos délutánon láttam Edwardon, hogy megrökönyödött, mikor megtudta, hogy Rosalie-nak köszönheti azt, hogy én lettem a felesége, mert egészen addig azt hitte, az élet akarta ezt így. De talán nem csupán Rose műve volt az egész. Nemet is mondhattam volna anyám ötletére, de abban a pillanatban, hogy rákerestem Edward Cullen nevére a laptopomon és először láttam meg a képét, tudtam, hogy igent fogok mondani a házasságra.

És most, ahogyan átnyúlt az asztal fölött és megfogta a kezem, ugyanígy tudtam, hogy megint az övé leszek.

- Gondold át a dolgokat – bólintott. – Aztán gyere vissza hozzám.

***

Aznap este vacsorát készítettem Angela konyhájában. Ő nem annyira szeretett főzni, én viszont szívesen fejeztem így ki a hálámat.

- Szóval… - kezdte, miközben éppen zöldségeket szeletelt. – Mikor fogod végre elmondani, hogy mi történt ma Edwarddal?

Felsóhajtottam. – Csak… beszélgettünk – vontam vállat.

- Oké, de mégis miről?

- Arról, hogy szeret és hogy mennyire sajnálja. És vissza akar kapni.

- Na és vissza fog kapni? – kérdezte.

- Tudod, csakis ez jár a fejemben, amióta eljöttem a kávézóból – mondtam. – Nem tudok távol maradni tőle. Iszonyatosan hiányzik. De nem vagyok biztos benne, hogy nem a megszokás miatt csinálom. Belekényelmesedtem a közös életünkbe.

Angela felsóhajtott. – Mikor két ember ennyire szereti egymást, akkor nem kényelemből vannak együtt. Minden alkalommal, mikor együtt látlak titeket… nem is lehetne egyértelműbb, hogy ti egymáshoz tartoztok. Ha pedig most nem adsz neki egy esélyt, egész életedben azon fogsz tűnődni, hogy rosszul döntöttél-e.

Később, mikor a vendégszobában feküdtem és nem jött álom a szememre, Angela szavai visszhangoztak a fejemben. Ez volt az utolsó lökés, amire szükségem volt.

Egész éjjel nagyjából két órát aludhattam, de nem érdekelt. Amint előbújt a nap, felöltöztem és összepakoltam a bőröndjeimet. Angela álmosan csoszogott ki a nappaliba, de elmosolyodott amint meglátott.

- Szerintem jó döntést hozol – mondta.

Odamentem hozzá és megöleltem. – Annyira köszönöm, Angela – hálálkodtam. – Nem csak azt, hogy itt maradhattam. Kiálltál mellettem és felvidítottál, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Igazi barát vagy.

Odalent taxit fogtam és bemondtam az otthonom címét, nem sokkal később pedig már idegesen kopogtam be a lakásunk ajtaján. Valószínűleg csak pár pillanat lehetett, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt, míg kinyílt az ajtó.

Edward szemei elkerekedve néztek végig rajtam és a bőröndökön, majd egy szó nélkül szorosan magához húzott, én pedig a nyakába temettem az arcom. Végre otthon voltam.

Percekig öleltük egymást, mígnem elengedett annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. – Szeretlek, Edward. Hozzuk rendbe a dolgokat.

32. fejezet - részlet

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdeztem.

Alice vállat vont. – Csak egy tipp volt – felelte. – Reménykedtem benne, hogy nem egy hotelbe mentél. Akkor sosem találtalak volna meg.

Csak bólintottam, aztán egy percig csöndbe burkolóztunk. Majd Alice újra megszólalt.

- Úgy sajnálom, Bella – kezdte halkan. – Úgy érzem szörnyű barátod voltam. Titkoltam előtted, amit tudtam.

Felsóhajtottam. – Tegnap nem kellett volna úgy bánnom veled – vallottam be. – Csak… Edward és Rosalie annyira feldühítettek. Tudom, hogy nem mondhattad el Alice. Edwardnak kellett volna elmondania.

- Ő is csak azért titkolózott előtted, mert félt attól, hogy hogyan reagálnál.

- Ne védd őt, Alice!

- Eszem ágában sincs – rázta meg a fejét. – Rosszul csinált szinte mindent, nem tagadom. De szeret téged. Nagyon is. És most rettentően szenved.

- És én talán kéjutazáson veszek részt éppen? – kérdeztem vissza. – Edward hátba szúrt engem! Minden amit eddig hittem róla, tegnap összeomlott. És tudod mi benne a legrosszabb? Hogy még ennek ellenére is… a legkisebb mértékben sem szeretem őt kevésbé.

Alice nagyot sóhajtva leült velem szemben és megfogta a kezem. – Hát persze, hogy nem. Ő maga ettől még nem változik semmit. Ugyanaz az ember, aki eddig.

- Nem – tiltkoztam. – Az az ember soha nem tette volna ezt velem. A kapcsolatom azzal az emberrel nem egy hazugságra épült.

- El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet most a te helyzetben lenni, Bella – kezdte Alice. – De vagy örökké dühös leszel emiatt, vagy megtalálod a módját, hogy megbocsáss. Csak ez a két lehetőség van, és neked kell eldöntened, hogy melyikkel jársz jobban.

Alice együttérző arcára néztem és elgondolkodtam, hogy vajon képes vagyok-e bármelyikre is. Nem tudom elképzelni, hogy évekig haragudjak Edwardra. De a megbocsátás még nehezebb feladatnak tűnt.

31. fejezet

Sziasztok!
Lám, az új év előtt mégis befért egy új fejezet, ahol végre kiterítem az összes kártyát. Köszönöm azoknak, akik írtak. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. :)
Abellana

(Edward)

Rosszindulatú összesúgások és elítélő pillantások követtek ma, akárhová mentem. Viszont legalább ha a munkahelyemen elkaptam egy-egy ilyen tekintetet, az illetőnek azonnal eszébe jutott, hogy ki is vagyok valójában és mi is a családi nevem. A név, amit elárultam.

Mikor Rosalie közölte, hogy valaki meg fogja írni a történetünket az interneten, nem az volt az első reakcióm, hogy a családom vagy az üzlet miatt aggódjak. A legelső gondolatom Bella volt. Az én elbűvölő, ragyogó eszű Bellám, akire annyira fényes karrier vár, aki még alig hagyott nyomot világban. Nem lehet ez az ő belépője. Nem gondolhatnak rá úgy az emberek, mint egy olyan nőre, aki érdekből házasodott. És azonnal eluralkodott rajtam a pánik, mikor rájöttem, hogy ezt nem akadályozhatom meg.

Aztán egész délután ezen gondolkodtam. Megakadályozni nem tudom, de mi van ha minimalizálhatom a károkat? Így hát összegyűjtöttem minden bátorságomat és felhívtam befolyásos újságíró barátaink egyikét. Elmondtam mindent, elejétől a végéig. Úgy, ahogyan én akartam, nem pedig úgy, ahogyan Jacob Black adhatta elő a netes haverjának. Azt a verziót, amiben Bellának nem volt választása, mert az anyja ráerőltette és mert a családja úszott az adósságban. És mindez igaz is volt. Viszont miközben előadtam a történetet, tudtam, hogy nagyon is úgy hangzik az egész, mintha a családomat csak az érdekelte volna, hogy megvédjék a hírnevünket bármi áron. És nem tettem az ellen, hogy másmilyennek állítsam be a helyzetet. Utáltam ezt tenni velük, de megvolt rá a lehetőségem, hogy legalább az egyik oldalt megmentsem. És én a feleségemet választottam. A Cullen család pedig nagy múltú és sikeres az üzleti életben. Mi hamar túl leszünk ezen.

Gondolataimat félbeszakítva elkezdett csörögni a mobilom. Elszorult a torkom, mikor Rosalie nevét láttam a kijelzőn. Amint elkezdett az után kutatni, hogy ki adhatta a sztorit a New York Post-nak, tudtam, hogy csak idő kérdése míg rájön, hogy én voltam az. És nagyon nem vártam azt a pillanatot.

- Helló, Rosalie – vettem fel a telefont, reménykedve benne, hogy más miatt hív. Nem mintha ekkora szerencsém lenne.

- Hogy tehetted ezt velünk? A családoddal. A feleségeddel.

Felsóhajtottam. – Szóval tudod – mondtam.

- Nem csak én – felelte. – Bella is tudja. Az előbb hívtam fel, amint megtudtam. Egy perc és ott vagyok nála.

Meghűlt a vér az ereimben. Azzal egyáltalán nem számoltam, hogy Rose esetleg Bellának szól előbb. – Várj, Rosalie! Mi az, hogy tudja? Pontosan mit mondtál neki?

- Azt, hogy te köptél a sajtónak. És hogy miattad egy teljes napig titkolóztunk előttük. Nem akarja elhinni, de amint elmúlik nála ez a sokkos állapot, rá fog eszmélni, hogy tényleg te voltál az.

- Rose, kérlek értsd meg. Egyszerűen nem volt más választásom – védekeztem.

- Mindig van más választás, Edward! – kiabálta a nővérem mérgesen. – A közelgő busz alá dobni az egész családodat pedig a legrosszabb választás!

- Máris indulok haza és megmagyarázok mindent, rendben?

- Nem érdekel a magyarázatod, Edward. Én levettem rólad a kezem. Ezentúl azon leszek, hogy helyreállítsam azt, amit a szüleinkkel és Bellával tettél. Szegény Esme szégyellheti, hogy te is annak a családnak a tagja vagy, amit ő annyira összetartónak hisz.

Ezzel elhallgatott a vonal, de Rosalie szavai így is késként hasítottak belém. Emlékeztetnem kellett magam, hogy csak így védhettem meg valamennyire Bellát.

Azonnal hazafelé indultam, miközben úgy éreztem, a legrosszabb rémálmom válik valóra és én éppen afelé sietek. Szánalmasan reménykedtem benne, hogy valami feltartja majd Rosalie-t és én magyarázhatom el először Bellának, hogy miért tettem amit tettem.

De természetesen ez csak hiú remény volt, és mikor beléptem, azt kívántam bár ne tettem volna. Mintha kézzel tapintható lett volna a húgom gyűlölete és undorodása, Bella bizonytalansága és félelme.

- Edward! Végre itthon vagy! Miről beszél Rosalie? Mondd meg neki, hogy valaki csúnyán átverte!

És ekkor jöttem rá, hogy Bella nem azért volt bizonytalan, mert hitt abban amit Rosalie mondott neki. Azért volt bizonytalan, mert fogalma sem volt róla, hogy Rosalie hogyan hihet el ilyesmit. Olyan végtelen bizalommal nézett a szemeimbe, amiből rögtön tudtam, hogy meg sem fordult a fejében, hogy tényleg én tehettem mindezt. Ettől pedig úgy éreztem, azonnal meghasad a szívem.

Kezeim közé vettem az arcát és gyöngéd csókot nyomtam az ajkaira. – Mindennél jobban szeretlek a világon, ezt ugye tudod? – kérdeztem.

- Persze, hogy tudom – felelte megkönnyebbülten. – Soha nem tennél ilyet, nincs is értelme.

Rosalie felhorkant, én pedig kemény pillantást vetettem rá, mielőtt visszafordítottam a tekintetem Bellára. – Annyira sajnálom, Bella.

- Nem a te hibád, Edward. Te csak…

- Bella, nem érted – szakítottam félbe. – Rosalie-t nem verték át. Nem kapott hamis információkat. Tényleg én jutattam el a sztorit a New York Post-nak.

- De hát… miről beszélsz?

Bella hitetlenül nézett rám, miközben kopogtak az ajtón. Rosalie-ra néztem.

- Mindannyiunknak magyarázattal tartozol – mondta.

- Mit csináltál, Rose? – kérdeztem.

Válasz helyett elment ajtót nyitni, de Bella felelt helyette. Úgy tűnt, mintha tényleg sokkos állapotban lenne. – Idehívta a családodat – magyarázta monoton hangon.

Alig egy pillanattal később nem csak a szüleim, de velük együtt Jasper és Alice léptek be a szobába.

- Oké, szóval mi folyik itt? – érdeklődött Jasper. – Rose csak annyit mondott, hogy azonnal muszáj idejönnünk.

- Emmett-et és Bella szüleit leszámítva itt vagyunk mind, akik tudtunk az egyezségről – jelentette be Rosalie. – Gyerünk, Edward. Meg akartad magyarázni. Itt a lehetőséged.

- Edward, mégis miről van szó? Mit kell megmagyarázni? – kérdezte az anyám.

Felsóhajtottam és lehunytam a szemem. Féltem rájuk nézni. Látni a csalódottságukat. Majd lassan, megfontoltan belekezdtem a történetbe.

- Az egész azzal kezdődött, hogy a cikk megjelenése előtti délutánon Rose kapott egy fülest, miszerint leleplező írás jelenik majd meg rólunk egy idióta internetes pletykalapon. Biztosak voltunk benne, hogy Jacob Black jött rá valahogyan a sztorira és adta egy újságíró kezébe. Én pedig tudtam, hogy ha ez kiderül, az borzalmas hatással lesz Bella jövőjére. Meg akartam őt védeni, ezért hát aznap este felhívtam egy ismerősömet a Post-nál. Elmondtam neki én a történetet. Úgy, ahogyan én akartam. És higgyétek el, annyira sajnálom, hogy ezt tettem veletek. De tudjátok, hogy mi túl fogjuk élni és azt is tudjátok, hogy így most sokkal jobbak Bella esélyei.

- Sokkal jobbak az esélyei? – kiáltott fel Rosalie. – A netes sztorit eltemethettük volna valahogyan, de ezt már soha nem mossuk le! Mikor Bella beadja majd a jelentkezését a Harvardra, ez lesz az első dolog ami eszükbe jut róla!

- Fiam… - csóválta a fejét az apám. – Ha elmondtad volna, megbeszélhettük volna az egészet. Kitalálhattunk volna egy jobb tervet, vagy ha nincs jobb, akár ebbe is belemehettünk volna. De mindez… hogy az egészet a hátunk mögött csináltad…

Nem bírtam a hangjában megbúvó csalódottságot, de a következő hangé még rosszabb volt.

- Az eszedbe sem jutott, hogy én esetleg nem akarom, hogy te dönts a jövőmről? – kérdezte Bella. – Hogy netalán nekem is lehet beleszólásom a dologba? Hogy nekem is jogom lett volna tudni róla?

- Hát persze, hogy eszembe jutott, én csak…

- Te csak úgy gondoltad, hogy nem szükséges tudnom róla, mert te majd szépen elrendezed a dolgokat – mondta.

- Bella, hidd el, minden egyes másodpercben csakis az járt a fejemben, hogy neked mi lenne a legjobb – mondtam neki szinte könyörgő pillantással.

- És mégsem kérdeztél meg róla. Helyette inkább hazudtál!

- De csak azért, hogy megvédjelek!

Ebben a pillanatban gúnyos kacaj tört elő Rosalie-ból. – Az elején is csak azért hazudtál neki, hogy megvédd?

- Te meg miről beszélsz? – Őszintén fogalmam sem volt róla, hogy mire gondolhat.

- Nem ez volt az első alkalom, hogy hazudtál Bellának, Edward. Az egész kapcsolatotok egy hazugság. Itt az idő, mondd el nekik.

Hideg vízként zuhant rám a felismerés. Nem tudom honnan, de Rosalie tudja. Tudja, hogy már azelőtt ismertem Bellát, hogy ő bemutatta nekem. – Honnan? – kérdeztem tőle összeszorított fogakkal.

- Hányszor mondtam neked, hogy én mindig mindenről tudok ami ezt a családod illeti. Mikor titokban tartottátok előttünk, hogy jártok, én az első pillanattól kezdve tudtam. És tudom a legnagyobb titkodat is.

Bella most már nem sokkban volt, a helyét átvette a düh, így követelt választ tőlem. – Miről beszél, Edward?

Könnyek homályosították el a pillantásom, miközben újra a szemébe néztem. – Nem aznap ismertelek meg, amikor Rosalie bemutatott nekem és a családomnak. Majdnem egy évvel azelőtt, a folyóparton láttalak meg először. Július negyedikén. Pár órával azután, hogy találkoztam az apáddal.

- Ezt… nem értem.

- Akkor keltetted fel a figyelmem, mikor belém ütköztél és leöntöttél az italoddal. De nem mertél rám nézni, ezért nem ismertél fel később. Aztán… többet akartam tudni rólad. Megtudtam, hogy hol tanulsz és hova jársz kikapcsolódni. Néha csak figyeltem, ahogy a parkban olvasol.

A szemem sarkából láttam a szüleim megdöbbenését. És láttam azt is, ahogyan Bellának rémleni kezdenek a dolgok. Mikor könnyek gurultak le az arcán, úgy éreztem, nem kapok levegőt.

- Ezért lettem én a feleséged? – kérdezte, a hangja alig volt több a suttogásnál. – Valaki kellett, te pedig úgy döntöttél, egye fene, megszerzed a lányt akit a legnyugodtabb pillanataiban figyelsz?

- Nem, egyáltalán nem így volt, esküszöm! – tiltakoztam. – Az, hogy te lettél a feleségem, csakis a véletlen műve. És egy jel arra, hogy nekünk együtt kell lennünk.

- Háááát… azt azért nem mondanám – szólt közbe Rosalie.

Indulatosan fordultam felé. – Megtennéd, hogy most az egyszer kihagyod belőle a rosszindulatú megjegyzéseid? – morogtam.

- Én csak annyit akartam mondani, hogy nem a véletlen műve volt – magyarázta Rosalie. – Mint mondtam, én mindig mindenről tudok. Riley azonnal elmondta nekem, mikor egy bizonyos Bella Swan iránt kezdtél érdeklődni. Tudtam, hogy valamiért figyelted őt. Nem volt nehéz rájönni, hogy tetszik neked. Mikor Jacob pletykái elterjedtek, úgy döntöttem az lesz a legjobb védekezés, ha őt támadom, és az emberek megfeledkeznek a rólad írt hazugságokról. Aztán eszembe jutott valami jobb. Hát nem az lenne a tökéletes megsemmisítése a rosszindulatú beszédeknek, ha megházasodnál? És nekem volt is egy jelölt a fejemben. Máskülönben soha nem ajánlottam volna ekkora őrültséget, de tudtam, hogy ha Bella lesz a feleséged, nem fogod annyira bánni ezt az egyezséget.

- Ezt… nem hiszem el – leheltem szinte hangtalanul. Nem lehet, hogy Rosalie szervezte meg a házasságunkat.

- Bizonyos szinten tényleg közrejátszott a véletlen, mert utána megtudtam, hogy Riley édesanyja jóban van Renée Swan-nal. Rábíztam, hogy mindenképpen jusson el Renée-hez az üzenet. A többi pedig már történelem.

- Te intézted el, hogy Bella legyen a feleségem? – néztem rá döbbenten. Egész kapcsolatunk alatt amíg nem mondtam el az igazságot Bellának, az nyugtatott meg legbelül, hogy a sors így is egymásnak szánt minket. Erre most kiderül, hogy a húgom manipulálta az egész helyzetet így? A véletlennek semmi köze nem volt a szerelmünkhöz. Minden hazugság volt.

Mielőtt Rosalie egy szót is szólhatott volna, Bella indulatosan felállt és könnyes, haragos szemekkel nézett végig rajtunk.

- Gratulálok, mind megkaptátok amit akartatok – kezdte, csak úgy köpve a szavakat. – A Cullenek mindig megkapják, nem igaz? Nem számít, hogy kit használtok élő bábként. Kit érdekel, hogy én mit szeretnék? Legalább most már tudom, hogy az elejétől fogva nem volt választásom.

- Bella, édesem… - kezdte az anyám.

- Most az egyszer nem érdekel, hogy mivel mentegeted a gyerekeidet, Esme – szakította félbe Bella. – Rájuk sem bírok nézni.

- Bella, kérlek – suttogtam. Nem veszíthetem el.

- Bármit is akarsz mondani, biztosra veheted, hogy nem érdekel – mondta határozottan, majd az ajtó felé fordult, de utána még egyszer visszanézett, ezúttal Alice-re. – Te tudtad? Tudtad, hogy Edward már ismert engem?

Alice kérlelő szemekkel nézett fel rá. – Én annyiszor kértem, hogy mondja el neked, de…

Bella felemelte a kezét, jelezve, hogy nem akar többet hallani. – Elegem van – mondta. – Mindannyiótokból.

Lebénulva bámultam, ahogyan felkapja a kabátját és a táskáját, majd kisétál az ajtón. Néhány pillanatnyi döbbenet után az apám felállt és rám és Rosalie-ra nézett, olyan mérhetetlen csalódottsággal, ami csak újabb rúgás volt belém. – Egyáltalán nem csodálom, hogy Bellának elege lett – mondta halkan. – Mi nem ilyen embereket neveltünk belőletek.

Carlisle is távozott, Esme pedig követte, csöndesen, mintha a csalódottság megnémította volna. Rögtön utána Alice is felállt. Úgy tűnt, mintha egyszerre lenne mérges rám és sajnálna, de közben ő is szégyellte magát. Jasper volt az egyetlen, aki nem dörgölte az orrom alá, helyette biztatóan megszorította a vállam egy pillanatra, majd követte a feleségét.

Ott maradtunk én és Rosalie, egymással szemben állva. – Te is végig hazudtál – mondtam erőtlenül. Nem tudtam már haragudni sem rá.

Rose lassan vállat vont. – Úgy tűnik én sem vagyok jobb nálad – felelte halkan, majd ő is elhagyta a lakásomat.

Ott maradtam egyedül, a nappali közepén álldogálva, reménykedve benne, hogy minden ami az imént történt, csak egy rossz álom. Fogalmam sincs mennyi ideig álltam ott, mire végre ráeszméltem, hogy ez a valóság.