6. fejezet

Sziasztok!
A múlt héten végre letudtam a vizsgáimat, úgyhogy most be tudtam fejezni az új fejezetet. (A következőben pedig végre megtörténik a dolog...) Köszönöm azoknak akik írtak, szeretem olvasni a véleményeket, úgyhogy ide is örülnék nekik. ;)
Abellana

(Bella)

Másnap délelőtt Alice-szel találkoztam a SoHo-ban. Megint épp olyan lelkesnek és mosolygósnak tűnt, mint tegnap. Mikor bementünk a legelső üzletbe, először csak általános dolgokról cseverésztünk, aztán szépen lassan másra terelődött a szó…

- Szóval… gondolom Rosalie említette, hogy jövő héten lesz a menyasszonyi ruhapróba – mondta Alice.

- Igen, már mondta – bólintottam.

- Nem bánnád, ha én is elmennék? – kérdezte Alice. – Gondolj bele, tök jól éreznénk magunkat! Pezsgőznénk és segítenénk neked a ruhával. Na mit szólsz?

- Egyáltalán nem bánom ha eljössz, Alice, de kétlem, hogy annyira jó móka lenne. Ez csak üzlet, inkább essünk túl rajta minél hamarabb – vontam meg a vállam.

- Na és, mi van ha üzlet? Attól még szórakozhatunk – vetette fel Alice.

- Legyen ahogy akarod – hagytam rá, mire ő boldogan összecsapta a két tenyerét. Azután folytattuk a beszélgetést.

- Gondolom, mivel ilyen… öhm, érdekes a helyzet, nem mentek nászútra.

- Óh, még csak az kéne… - feleltem. – Rosalie szerint ez egy melós időszak, szóval senki nem fogja megkérdőjelezni, hogy Edward miért nincs nászúton. És különben is, az egész annyira… furcsa lenne.

- Miért? – kérdezte Alice kíváncsian.

- Mert alig ismerjük egymást, szinte csak pár szót beszéltünk eddig – mondtam. – Képzeld el milyen lenne ha összezárnának egy idegennel akárcsak egy hétre is.

- De hát hamarosan együtt fogtok lakni. Habár… azt hiszem valahol értem, mire gondolsz. De jobban tennétek, ha összemelegednétek. Úgy értem, az esküvőn például úgyis meg kell majd csókolnotok egymást.

Éreztem, ahogyan kifut az összes vér az arcomból Alice szavainak hallatán. Teljesen igaza volt. Edwardnak és nekem csókolóznunk kell majd az esküvőn, kevesebb mint két hét múlva. Erre eddig nem is gondoltam, és most legalább tucatnyi új dilemma merült fel bennem. Mármint… utoljára a középiskolás éveimben csókolóztam. Mi van, ha Edward utálni fogja? Na nem mintha ismerném annyira, hogy érdekeljen a véleménye, de az ilyesmi mégiscsak sérti az ember büszkeségét.

Másfelől viszont – és ez eléggé megijesztett – be kellett ismernem, hogy annak a gondolata, hogy hamarosan Edward Cullen meg fog csókolni engem, némi izgalommal töltött el. Mármint jóféle izgalommal.

- Bella! – hadonászott Alice a kezeivel az arcom előtt.

- Öhm… bocs – eszméltem fel. – Belemerültem a gondolataimba.

- Azt meghiszem – felelte mindentudó mosollyal, de végül ennyiben hagyta a dolgot. Az idő hátralévő részében nem beszéltünk többet Edwardról.

Üzletről üzletre jártunk, és közben sikerült vennem magamnak egy-két nagyon csinos cuccot. Főleg olyan dolgok voltak, amelyek illenek majd a „Cullen-életmódhoz”. Miután végeztünk, beültünk egy étterembe ebédelni és kávézni. Nagyon könnyű volt Alice-szel jól kijönni és örültem, amiért megismertem valakit, aki tisztában van az érdekházasság helyzettel, de közben amolyan barátféleség is.

Miután megebédeltünk, elkezdtünk egy másik butik felé sétálni, mert Alice meg akart még nézni valamit. A butik előtt azonban megláttunk egy újságost, és ő rögtön odahúzott. Pillanatnyi gondolkodás nélkül felemelte a New York Times-t és keresett benne valamit.

- Áh, itt is van! – kiáltotta vidáman, majd felém tartotta a lapot, hogy én is lássam. Az Edwarddal közös képünk volt az, mellette pedig az eljegyzésünk híre. – Nézd csak, milyen jól mutattok együtt.

Meglehetősen furcsa módon Alice-nek igaza volt. Hihetetlen, de tényleg egy normális jegyespárnak tűntünk a képen. Edwardra pillantva pedig eszembe jutott, hogy milyen érzés volt tegnap, amikor egymáshoz simultunk, szíve pedig a tenyerem alatt dobogott…

Alice visszatette az újságot. – Na, akkor megyünk? – intett a butik felé.

- Óh, öhm… én még keresek valami olvasnivalót – hebegtem, miközben a számtalan női magazin felé mutattam, amelyek csöppet sem érdekeltek. – Mindjárt megyek utánad.

Alice bólintott és bement az üzletbe. Amint megbizonyosodtam róla, hogy nem lát, felkaptam az egyik Times-t, kifizettem, majd gyorsan a táskába tömtem és követtem őt. Nekem már nem volt kedvem vásárolgatni, de boldogan rávágtam mindenre amit Alice felpróbált, hogy jól néz ki. Sokáig elidőztünk az üzletben, de mikor végre kifelé tartottunk, Alice észrevett valamit.

- Ó, ne – morogta. Felkaptam a fejem és megláttam amit ő is. Először nem értettem, miért álldogálnak odakint fotósok. Tűnődve körbenéztem a butikban. Lehet, hogy épp egy időben keveredtünk ide valami hírességgel? Viszont akkor nagyobb lett volna a felfordulás idebent, és nem láttam senkit.

- Ezek meg kit fotóznak? – kérdeztem.

- Öhm… téged, Bella – felelte Alice.

- Hogy micsoda? – kiáltottam fel.

- Na jó, figyelj – ragadott meg Alice a vállamnál fogva. – Csak nyugalom. Innen nem messze parkoltam a kocsimmal. Most szépen kimegyünk és úgy teszünk, mintha ott sem lennének, rendben?

- Nekem ez nem fog menni – ráztam meg a fejem. Éreztem, ahogyan eluralkodik rajtam a pánik és kapkodni kezdem a levegőt. – Nem… nem tudok oda kimenni.

- Hát persze, hogy menni fog. Van nálad napszemüveg? – Bólintottam és a táskámra mutattam, miközben egyre jobban ziháltam. – Jól van, semmi gond. Csak vedd fel, és mikor kimegyünk, ne nézz rájuk, észre se vedd őket. Bármit is fognak kiabálni.

Remegő kezekkel benyúltam a táskámba és előhúztam a napszemüvegemet.

- Készen állsz? – kérdezte Alice. Újból bólintottam, pedig egyáltalán nem álltam készen. Csak túl akartam esni rajta.

Alice előrement, hogy mutassa az utat a kocsijáig. Amint kiléptünk, valóban elkezdtek kiabálni, viszont összemosódott a hangjuk és semmit sem értettem, Edward nevét leszámítva. Akkor is utáltam fotózkodni, mikor a beleegyezésemmel történt, most pedig egyenesen gyűlöltem a helyzetet.

Szerencsére tényleg közel állt Alice kocsija és szinte pillanatok alatt eljutottunk odáig. Mikor végre láthatáron kívül voltak és kicsit megnyugodtam, Alice-hez fordultam. – Ez mindig így lesz ezentúl? – kérdeztem aggódva.

- Ne aggódj, Bella, biztosan nem lesz ilyen. Szerintem csak az eljegyzésetek miatt volt – magyarázta.

- Remélem – sóhajtottam. – Ezt nem bírnám ki rendszeresen.

Alice egy pillanatra együttérzőn megszorította a kezemet, majd csendben utaztunk tovább. Azok a hülye fotósok valamiért annyira felkavartak. Utáltam a figyelem középpontjában lenni, és még csak nem is szerénységből. Egyszerűen végig az járt a fejemben, hogy aki rám figyel, vajon milyen hibát lát meg bennem. Azt hiszem talán ez az oka annak, hogy nem barátkozom senkivel.

Mikor az autó leállt, furcsállva néztem körbe. – Hol vagyunk, Alice? – kérdeztem.

-Óh, öhm… Edward lakásánál – nézett rám félve. Valószínűleg láthatta az arcomon az ijedtséget. Mégis mi a francot keresünk Edward lakásánál? – Oké, figyelj. Láttam, hogy megrázott téged ez a helyzet, gondoltam jobb ha Edwardhoz hozlak, mint hogy otthon legyél egyedül és tovább rágódj rajta.

- Ez igazán nem szükséges – nyögtem ki.

- Ugyan már, Bella. Edward nem harap. Hacsak meg nem kéred rá – kacsintott. – Na gyerünk.

Mikor beléptünk az épületbe, gyorsan rá kellett jönnöm, hogy ennek a helynek minden négyzetcentije tömör luxus. Te jó ég, én hamarosan itt fogok lakni. Elindultunk felfelé, és Alice nyomkodni kezdte a mobilját a liftben.

- Mit csinálsz? – érdeklődtem.

- Írtam Edwardnak, hogy elhoztalak mert letámadtak a paparazzik. Csak hogy felkészüljön – vont vállat. Szórakozottan bólintottam és közben idegesen doboltam a lábammal.

Egy perc múlva kinyílt a lift ajtaja és arra eszméltem, hogy két erős kéz megragadja a vállaimat és hirtelen egy zöld szempárba bámulok váratlanul közelről. – Annyira sajnálom, Bella. Jól vagy? – kérdezte aggódva Edward. Értetlenül bámultam rá és egyben lebénultam a közelségétől.

- Jól… jól vagyok – habogtam. Erre mintha megkönnyebbülten kifújta volna a levegőt és kicsit lazított a vállaim szorításán, de nem engedett el. Sőt, hosszú pillanatokig állta a tekintetem. Végül Alice szakította meg a kínos csendet.

- Neked is szia, Edward – csicseregte fülig érő vigyorral.

- Ó, igen – tért magához Edward. – Szia Alice. Gyertek csak be.

Amint beléptünk a lakásába, helyre kellett raknom az államat, miután két emeletnyit zuhant. Edward Cullen lakása még a szülei otthonát is túlszárnyalta. Vajon ő tényleg ennyire anyagias lenne? Viszont mikor eszembe jutott az előbbi pillanat a liftnél, ahogyan pillantása az enyémbe fúródott, ezt nehéz volt elhinni.

Leültetett engem és Alice-t egy hatalmas fehér kanapéra, ő pedig idegesen járkált fel-alá. – Igazán sajnálom. Annyira hülye voltam, bele sem gondoltam, hogy le fognak támadni most, hogy tudnak rólad.

- Edward, nyugi – szólt Alice, majd ők ketten váltottak egy jelentőségteljes pillantást. Csak én nem tudtam, hogy mi volt a jelentősége…

- Öhm… tényleg minden rendben – mondtam bátortalanul. – Nem vagyok hozzászokva, ennyi.

- Hidd el, ez tényleg nem szokott előfordulni. Inkább a hírességekre vadásznak, engem eddig csak egyszer-kétszer kaptak le, aztán jött ez a botrány, és azután kicsit… többször is. Tudnom kellett volna, hogy most téged fognak keresni. De most, hogy hivatalosan is bejelentettük az eljegyzést, már le fognak nyugodni a dolgok. Ígérem. – És ekkor megint megtörtént. Zöld szemei olyan intenzíven meredtek rám, hogy lúdbőrözni kezdtem. Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de egy hang se jött ki. Helyette Alice mentette meg a helyzetet.

- Nos, szerintem Jasper már tűnődhet, hogy hol vagyok. Ideje mennem – mondta.

Megmentette a helyzetet? Inkább galádul hátba szúrt! Kétségbeesetten néztem Alice-re, de ő csak biztatóan mosolygott.

- Hát akkor… kikísérlek – felelte Edward. Már éppen felkészültem rá, hogy közbeszúrom, hogy nekem is mennem kell, de ekkor újból megszólalt. – Te maradj csak, Bella.

Csodálatos. A gondolat, hogy kettesben maradjak Edwarddal, megijesztett. Mi van, ha mondok valami hülyeséget? Vagy ha úgy viselkedem mint egy idióta?

Hallottam a hangjukat, ahogyan az ajtónál beszélgetnek, de nem értettem, hogy mit mondtak. Aztán két perc múlva Edward visszatért. – Ijesztő volt, igaz? – kérdezte, miközben leült a kanapéra. A legszélére, messze tőlem.

- Akkor az volt – feleltem. – De most már inkább szégyellem magam a reakcióm miatt. Alice egyáltalán nem borult ki.

- Talán nem mutatta ki, de ő is megijedt. Tényleg sajnálom. Tudom, hogy ez nem része az üzletnek. Valószínűleg nem is fog többet előfordulni.

- De néhány eseményen meg kell majd jelennem veled, ugye? – kérdeztem.

- Igen. De emiatt igazán nem kell aggódnod, Bella. Bármelyik férfi büszke lenne az oldalán veled – mondta halkan. Egy pillanatra azt hittem, hogy félrehallottam. De mikor a szemébe néztem, tudtam, hogy nem így volt.

- Miért vagy most ilyen figyelmes velem? – bukott ki belőlem a kérdés, mielőtt egyáltalán átgondolhattam volna. Edward egy pillanatra összezavarodottnak tűnt.

- Eddig nem voltam az?

- Ne érts félre, tökéletesen udvarias voltál – szabadkoztam rögtön. – Csak… nos, nem úgy tűnik, mintha kedvelnél engem. De ez rendben is van így, hiszen nem kell kedvelned, ez nincs a szerződésben.

- Ó, Bella. Fogalmam sem volt róla, hogy így érzel. Sajnálom, én csak… - Edward láthatóan nem találta a szavakat és nagyot sóhajtott. – Bár el tudnám neked magyarázni, de ez… bonyolult.

- Értettem, Edward – mosolyogtam rá nem túl meggyőzően.

- Bella…

- Most nekem is ideje mennem – fojtottam belé a szót. – Elfáradtam ma.

- Akkor hadd hívjak neked egy taxit – ajánlotta fel.

- Semmi szükség rá, megleszek – feleltem, miközben az ajtóhoz mentem és Edward követett. – Majd találkozunk.

Még láttam ahogyan bólint, aztán kiléptem az ajtón.

***

Négy nap múlva eljött az ideje, hogy szerezzünk egy menyasszonyi ruhát. New York egyik legdrágább menyasszonyi szalonja előtt találkoztam Alice-szel és Esmével, mivel ő is eljött.

- Rosalie késik néhány percet – mondta, mikor odaértem. Kíváncsi voltam, miért késik az örökké makulátlan Rosalie, de nemsokára meg is tudtam, mikor elégedett mosollyal megjelent.

- Sikerült lefoglalnom a Plaza Hotel nagy báltermét az esküvőre – jelentette be diadalmasan. A szemem sarkából láttam, ahogyan Alice-nek leesik az álla. Meg is tudtam érteni. Egy olyan átlagembernek mint én, lehetetlen lett volna megszereznie a Plaza-t az esküvőjére. Pláne, hogy az esküvő alig több, mint egy hét múlva lesz. Fejet kellett hajtanom Rosalie képességei előtt.

Mindez csak még valódibbá tette a dolgot. Rá kellett eszmélnem, hogy hamarosan tényleg megtörténik. Férjhez fogok menni.

Odabent az üzletben Alice és Rosalie felváltva mutogatták a menyasszonyi ruhákat, amiket viselhetnék. Mind gyönyörű volt, ehhez kétség sem férhet, de egyikben sem tudtam elképzelni magam. Egyik sem volt az én stílusom, és mikor ezt megmondtam, Esme is bőszen bólogatott. Így hát ő és Rosalie folytatták a kutatást, miközben Alice leült mellém a világ legkényelmesebb krémszínű kanapéjára.

- Nos, mesélj. Mi volt a múltkor, miután elmentem? – fürkészte az arcomat kíváncsian.

- Óh, igaz. Még meg sem köszöntem, hogy egyedül hagytál – forgattam a szemeimet.

- Rátok fért, hogy kettesben legyetek – vont vállat. – Szóval? Mi történt?

- Nem is tudom. Edward olyan… furcsán viselkedik – feleltem, visszagondolva a lelkemig hatoló pillantásokra és arra amikor azt mondta, bármelyik férfi büszke lenne velem az oldalán. Akármikor eszembe jutottak ezek a szavak az utóbbi napokban, a szívem hevesebben kezdett verni. Ugyanez történt akkor is, mikor a közös képünket néztem a Times-ban. Ami szintén többször megtörtént az utóbbi napokban…

- Hogy érted, hogy furcsán viselkedik? – kérdezte Alice. Azon gondolkodtam, vajon el kéne-e mondanom az előbbi gondolataimat neki, de ekkor Esme megszólalt.

- Lányok, ezt nézzétek! – kiáltotta. Maga elé tartotta a legcsodálatosabb ruhát, amit valaha is láttam. Hallottam, ahogyan mellettem elakad Alice lélegzete.

- Bella, ezt muszáj felpróbálnod! – ragadta meg a karomat.

Egyetértettem velük, így hát azonnal bele is bújtam a ruhába. Hosszú ujjai és a mell fölötti rész átlátszóak voltak, és fehér csipke borította őket, ami aztán folytatódott a ruha felső részén és a szoknya legtetején, pár centivel az övszerűségként szolgáló vékony szalag alatt. Viszont a ruha hátulja volt a legszebb. A csipke V-alakú kivágásban folytatódott a hátamon, majd a ruha egy nagy uszályban végződött. Nem volt tízméteres vagy ilyesmi, de azért hosszú volt. Visszafogott volt, de nem régimódi. Egyszerűen tökéletes.

- Nem is kérdés – szólalt meg Alice, miután mindhármuknak körbeforogtam. – Ez a te ruhád, Bella.

- Bella drágám, lélegzetelállítóan festesz! – csapta össze két kezét Esme. Rosalie egy szót sem szólt, amit nem is vártam tőle, hiszen nem volt szokása dicsérgetni, de azért röviden biccentett egyet.

Mielőtt az üzletben dolgozók rám igazították volna a ruhát, hogy az esküvőre kész legyen, Esme félrehívott, miközben Alice és Rosalie beszélgettek.

- Szeretnék neked adni valamit, Bella – mondta, mikor leültünk a helyiség sarkában egy kanapéra.

Előhúzott a táskájából egy elegáns kis dobozt, majd felnyitotta. Egy vékony lánc volt az, azt hiszem fehérarany, rajta egy aprócska medállal, de nem tudtam kivenni, hogy mit ábrázolt.

- Ez a Cullen család jelképe – magyarázta Esme. – Carlisle édesanyjáé volt. Az esküvőm napján adta nekem, mivel csak egyetlen fia volt. És habár nekem született egy lányom, úgy gondoltam, ezt olyasvalakinek szeretném adni, aki nem a Cullen családba született, de most mégis a tagja lesz.

- Ó, Esme. Ezt tényleg nem fogadhatom el – mondtam megilletődve. – Te is tudod, hogy mindez nem igazi. Edward és én nem vagyunk szerelmesek.

- Nos, ez a másik ok amiért neked akarom adni – kacagott fel Esme. – Ugyanis én sem voltam szerelmes, mikor megkaptam ezt a nyakláncot.

Értetlenül bámultam. Mégis hogy érti, hogy nem volt szerelmes Carlisle-ba? Elképzelhetetlennek tűnt számomra a dolog. Esme elnevette magát az arckifejezésemen.

- Bizony – erősítette meg a gondolataimat. – Carlisle és én együtt jártunk a Yale-re, ott ismerkedtünk meg. Mindketten nagyon jómódú családból származtunk, a szüleink ismerték egymást, így hát mi is összebarátkoztunk, de nem volt túl szoros a kapcsolatunk. Aztán a szüleink előálltak a nagy ötlettel. Két ilyen nagyszerű család miért is ne válna eggyé? Persze én makacskodtam, eszem ágában sem volt hozzámenni Carlisle Cullenhez, micsoda abszurd ötlet! De az apám az összes létező fenyegetést bedobta, és végülis rájöttem, hogy rosszabbat is kaphatnék, mint Carlisle. Így hát megtörtént az esküvő. Jól kijöttünk, de nem tetszett a kényszerházasság, Carlisle viszont örökösen megpróbált felvidítani.

Elképedten hallgattam a történetet. Valamiért mindig is úgy képzeltem el, hogy Edward és Rosalie szülei első látásra egymásba szerettek.

- Néhány hónappal később aztán jött a meglepetés – folytatta Esme. Tudtam, hogy ez jó meglepetés lehetett, mert az arcán hatalmas, szeretetteljes mosoly terült szét. – Megtudtuk, hogy várandós vagyok. Az első pillanattól kezdve imádtam a kisbabámat, és ahogyan egyre csak fejlődött bennem, valami más is megváltozott. Carlisle és én egymásba szerettünk. Ezt tette velünk Edward. Szerelmet hozott az életünkbe. Ő egy nagyon jó fiú, Bella. Egy szót se higgy el abból, amit a lapok írtak róla. És bízom benne, hogy a te életedet is megváltoztatja majd.

Esme szó nélkül felállt, a hátam mögé sétált és felrakta a nyakláncot.

- Mesésen fogsz kinézni az esküvőn – mondta halkan, majd alig érezhetően megcsókolta a halántékom és visszament a lányokhoz, hogy egyedül hagyjon a gondolataimmal.

Megérintettem az apró medált a nyakamban és lassan megemésztettem amit Esme mondott a házasságáról, és főleg Edwardról. Most először éreztem egy kis reményt arra, hogy az Edwarddal való házasságom talán mégsem lesz olyan rossz.