3. fejezet

Sziasztok! :)
Itt is lenne a harmadik fejezet, ami szerintem meg fog titeket lepni. Mivel írás közben nagyon hosszúra nyúlt ez a rész, ketté választottam, szóval ez és a következő is Edward szemszög. ;)
Abellana

(Edward)

Legszívesebben szétdobáltam volna minden mozdíthatót az irodámban. Úgy éreztem azonnal felrobbanok a dühtől.

- Edward, nyugodj meg – szólt hozzám az apám örökké békés hangján. – Ami történt, megtörtént. Találjuk ki, hogy most mit tehetünk.

- Nem egyértelmű? – nézett rajtunk körbe Rosalie. – Mindent tagadunk. Aztán megtesszük a további szükséges lépéseket.

- Miféle további lépéseket? – kérdeztem.

- Nos… nézzünk szembe a helyzettel, Edward. Két kimenetele lehet a dolognak. Először is, hatalmas botrány lehet belőle. A Cullen nevet mindenki ismeri az üzleti körökben. Ha úgy hiszik, hogy gazdag kirakatfeleségekkel és egyszerű kurvákkal…

- Rosalie! – állt el az anyám lélegzete, miközben félbeszakította a húgomat. Rose a szemeit forgatta.

- Szóval ha úgy hiszik, hogy kirakatfeleségekkel és… örömlányokkal feküdtél össze, az hatalmas folt lesz a nevünkön. És ne higgyétek, hogy csak ezért aggódom. Nem akarom, hogy megbélyegezzenek téged, Edward. Mi a családod vagyunk és jól tudjuk, hogy sosem tennél ilyet. Emellett ott van a második lehetőség.

- Mire gondolsz? – érdeklődött az apám.

- Megléphetünk valami olyat, amitől az egész egy ostoba pletykává degradálódik. Jelentéktelen lesz.

- Hát akkor tegyük azt – tártam szét a kezeim. Mi lehet ennél egyértelműbb?

- Természetesen – mondta az anyám is. – Nem hagyhatjuk, hogy ilyen embernek gondolják Edwardot. Van valami ötleted, Rosalie?

Rose felsóhajtott. – Van. De nem fogtok örülni, és… képtelenségnek fog hangzani.

- Ezen a ponton már bármit el tudok fogadni – feleltem, miközben arcomat a tenyerembe temettem. Kifárasztott ez az egész, undorító hatalmi játszma, ami miatt most ilyen helyzetbe kerültem. Az apám sosem ártott senkinek, sosem lépett át senkin azért, hogy a csúcsra jusson. Mások mégis ilyen piti kis dolgokkal akarják ezt tőle elvenni. És mi sem egyszerűbb, mint a fiára kenni valamit.

- A legkézenfekvőbb dolog ha azt mondjuk, hogy te már hónapok óta komoly kapcsolatban vagy. Annyira komolyban, hogy… már az eljegyzés is megtörtént – bökte ki Rosalie.

Valószínűleg úgy bámultam a húgomra, mint egy idióta. Egy szót sem értettem ebből. – Ez kitűnő ötlet lenne, Rose. Ha tényleg házasodni készülnék. De ki kell, hogy ábrándítsalak. Nem vagyok komoly kapcsolatban.

- Nem kell, hogy tényleg kapcsolatban legyél. Elég ha találunk valakit, aki hajlandó összejátszani velünk.

- Azt akarod mondani, hogy Edward keressen magának egy álfeleséget? – kérdezte anyám elképedve.

- Rosalie, ez őrültség! – szállt be az apám is.

- Tudom, hogy annak hangzik. De ez is csak üzlet – felelte Rose, majd kérdőn rám pillantott. Én viszont fel sem tudtam fogni az egész ötletet.

- Nem tudom miért akarna bárki is üzletből házasodni, Rose – mondtam. – Tényleg őrültségnek hangzik. És semmi kedvem összekötni az életem valami idegen nővel.

- Először is, van az a pénz, amiért találunk egy megfelelő lányt. És nem kell, hogy egyfolytában együtt legyetek. Lakhat külön szobában, néha megjelentek egy-két eseményen, és ennyi. Házasok lehetnétek mondjuk… két évig.

- Két évig éljek egy idegennel? – kiabáltam.

- Talán elég a másfél év is – védekezett kezeit felemelve Rosalie. – Az elég lesz, hogy az emberek elhiggyék, hogy szerelemből házasodtál meg. Aztán majd azt mondják, túl fiatal voltál még a házassághoz és köztudottan sokat dolgozol, nem csoda, hogy a házasság nem működött.

- Miért kell, hogy tényleg megházasodjak? Találunk egy lányt és bemutatom a menyasszonyomként. Ennyi nem elég? – vetettem fel.

- Épp ez a lényeg. Ha tényleg azt akarjuk, hogy ostoba pletyka legyen ebből a botrányból, akkor el kell hinniük, hogy te az elmúlt néhány hónapban szerelmes jegyes voltál, aki tényleg meg akar házasodni – magyarázta.

Néhány percre súlyos csend telepedett közénk, amíg mind átrágtuk a hallottakat. Végül az apám szólalt meg. – Nem értek ezzel egyet – mondta. – De így sok kellemetlen dologtól megkímélhetjük Edwardot. Szóval… tiéd a döntés, fiam.

Felpillantottam a családomra. Észrevettem, hogy az anyám milyen aggódó tekintettel fürkészi az arcomat, és muszáj volt félrenéznem. Rosalie kíváncsian várta a válaszom. Felsóhajtottam.

- Csak másfél év, semmiképpen sem több – szögeztem le. – És normális lány legyen. Ne csak a családi háttere, hanem ő maga is. Nem akarok valaki buta libát, aki csak pénzt szeretne.

Rose természetesen pofákat vágott a dologhoz. – Ez némiképp leszűkíti a kört, de jogos a kérés. Találni fogunk egy rendes lányt – bólintott.

- Biztos, hogy jó ötlet ez? – kérdezte az anyám halkan. – Kell, hogy legyen valami más megoldás.

- Hát, ez a leghatásosabb – vonta meg a vállát Rosalie.

- Csak másfél év – mondtam újra, majd felsóhajtottam. – Ennyit kibírok.

Újból csend borult ránk. Úgy tűnt, mindenki kifogyott a mondanivalókból. – Hagyjuk most magára Edwardot – mondta végül az apám.

Mind felálltak és megöleltek, de az anyám maradt legutoljára. Megvárta, amíg csak ketten maradtunk az irodámban. Egyik kezét az arcomra tette. – Tudom, hogy ez igazságtalanság veled szemben, Edward. És úgy sajnálom. De ha úgy döntesz, nem akarod megtenni, mi akkor is kiállunk melletted.

Bánatosan elmosolyodtam a szavaitól és kezem az övére tettem. – Minden rendben lesz, anya. Te és apa mindent megtettetek értünk egész életünkben. Itt az ideje, hogy én is visszaadjak ebből egy kicsit.

Anyám szemébe könnyek gyűltek, majd szorosan magához ölelt. – Jól gondold meg, Edward – mondta, majd pár pillanat múlva teljesen egyedül maradtam az irodámban.

Kétségbeesetten huppantam le a székembe. Nem akartam még boldogtalanabbá tenni az anyámat, de én is úgy éreztem, hogy ez a világ legnagyobb igazságtalansága. Semmi olyat nem tettem, amivel rászolgáltam volna erre.

És mindezek mellett eszembe jutott ő is. Nevetnem kellett az egész abszurd szituáción. Mintha tudnék akár csak gondolni is másik nőre, amikor mindig ő járt az eszemben. Persze már ez is nagyon bizarr volt. Úgy tűnik egy csepp normalitás sincs az életemben.

Minden egyes alkalommal kristálytisztán emlékeztem arra az estére, mikor először megláttam. El sem hiszem, hogy már majdnem egy éve volt. Tavaly történt, július 4-én.

***

Már épp beszálltam volna a kocsimba, mikor megéreztem a mobilom vibrálását a zsebemben. Sóhajtva néztem a kijelzőre.

- Mondd, Alice – emeltem a fülemhez a telefont.

- Találd ki mit tartogatok számodra – incselkedett.

- Én benne lennék Ali, de Jasper kitekerné a nyakam – feleltem vigyorogva.

- Roppant vicces – duzzogott Alice. – Az esküvőmön ne süsd el a többi fergeteges poénodat, ha lehetséges.

- Majd visszafogom magam. Szóval mid van számomra?

- Még mindig áll a ma este, ugye? – kérdezte. Alice már régóta kérte, hogy menjek el velük a folyópartra megnézni a július 4-i tűzijátékot, de én nem láttam értelmét, hogy a tömegben nyomorogjak órákig. Idén viszont a szüleim a nyaralóban töltik a nemzeti ünnepet, Rose és Emmett pedig egész héten az első házassági évfordulójukat ünneplik. Így hát maradt nekem Jasper és Alice.

- Igen, még mindig. Előbb el kell vinnem néhány papírt a nyaralóba apámnak, de este ott találkozunk.

- Annyira jó lesz! – visított Alice a fülembe. – Figyelj, elhívtam az egyik barátnőmet, Heidi-t is.

- Nem dupla randiról volt szó – forgattam a szemeimet. – Úgy volt, hogy csak egy kis baráti lazítás lesz.

- És ez még mindig így van. Csak lesz ott egy csinos lány is.

- Miért akarsz mindig összehozni valakivel, Alice? – nyögtem fel szinte fájdalmasan. Túl sok estét szenvedtem végig olyan lányokkal, akikkel Alice boronált össze.

- Mert nem szeretlek magányosnak látni, Edward. Naaa, kérlek. Jól fogunk szórakozni, majd meglátod. – Szinte magam előtt láttam, ahogy kérlelve lebiggyeszti az ajkait.

- Jól van, ott leszek – adtam be a derekam, amiért újabb visítás volt a jutalmam.

- Remek, este találkozunk! – búcsúzott Alice, én pedig beültem a kocsiba és elindultam a szüleim Stamford-i nyaralójába.

Kicsivel kevesebb, mint egy óráig tartott oda az út. Mindig nosztalgiával töltöttek el az ismerős utak és tájak a nyaraló felé haladva, hiszen kiskoromban rengeteg időt töltöttünk ott. Gyakran az egész nyarat.

Mikor megérkeztem, az anyám kiszaladt felém, és ahogy kiszálltam az autóból, ő már a karjaiba is zárt. – Hogy vagy? Nem volt nagy a forgalom? Nem volt baj az úton? – uszította rám a kérdéseit rögtön.

- Túl sokat aggódsz, anya – nevettem fel.

- Az a dolgom – mosolygott rám. – Az apád hátul vár, menj csak.

Elindultam a hátsó kert felé, de megtorpantam mikor azt láttam, hogy az apám egy másik férfival beszélget. Mikor észrevett, felém intett, úgyhogy csatlakoztam hozzájuk.

- Charlie, hadd mutassam be a fiamat, Edwardot. Edward, ő Charlie Swan, ő vezette a ház felújításának munkálatait – mutatta be a férfit az apám. Egészen halványan elmosolyodott a bajusza alatt, mikor kezet fogtunk.

- Nos akkor én indulok is, Carlisle. Attól tartok a feleségem felaprít, ha pont ma nem érek haza időben – mondta Charlie. Az apám udvariasan felnevetett.

- Együtt töltik az ünnepet? – érdeklődött.

- Óh, nem – legyintett Charlie. – Bellával, a lányommal minden évben lemegyünk a folyópartra megnézni a tűzijátékot, egészen kicsi kora óta. Ez már amolyan hagyomány. De a feleségem nem szereti a tömeget, ő nem csatlakozik hozzánk.

- Hát, remélem jól fognak szórakozni, Charlie – mosolygott rá apám. – Még egyszer köszönök mindent.

- Én köszönöm, Carlisle. Edward, örültem a találkozásnak – biccentett felém utoljára, majd én és az apám kettesben maradtunk.

- Ülj csak le, fiam. Köszönöm, hogy elhoztad a papírokat. Nem bíztam volna senki másban. Mit tervezel ma estére?

- Valójában én is a folyóparton leszek. Alice és Jasper végre rávettek, hogy velük tartsak – vontam vállat. – Ha már az egész családom csak szerelmes párocskákból áll.

- Majd találsz valakit te is, Edward – nevetett az apám. – Amúgy is ráérsz még, és a karriered már a csúcson van. Jövő ilyenkor valószínűleg te leszel az új pénzügyi igazgató.

- Huszonöt éves vagyok, apa – forgattam a szemeimet. – Még nem tartok ott.

- Dehogynem – bizonygatta. – Ez egy családi üzlet, és én nem látok nálad alkalmasabbat a feladatra, Edward. Ne becsüld alá magad.

Nem tudtam mit felelhetnék erre, de szerencsére az anyám megmentett, mikor csatlakozott hozzánk a kezében két jéghideg limonádéval. Hálásan kortyoltam bele az italba, ugyanis öltönyben járkálni a nyár közepén nem volt valami hálás feladat.

- Na és mesélj, Edward. Találkoztál mostanában valami kedves lánnyal? – faggatott az anyám.

- Öhm… azt hiszem pontosan most jött el a távozásom ideje – mondtam.

- Ugyan, csak ugratlak – legyintett az anyám. – Fogjuk rá. Ne menj ilyen hamar.

- Muszáj, anya. Alice kicsinál, ha nem érek oda időben.

Elbúcsúztam a szüleimtől, majd elindultam vissza Manhattan felé. Amióta csak végeztem az egyetemmel és visszaköltöztem New Yorkba, az anyám célozgatásai egyre gyakoribbak lettek, de szerencsére sosem erőltette a témát. Habár valahol meg tudtam érteni. Rosalie akkor találkozott Emmett-tel, mikor apám felvette őt dolgozni, és azonnal egymásba szerettek. Egy évre rá hatalmas esküvőt szerveztek, és anyám magán kívül volt az örömtől.

Jasperrel gyerekkorunk óta legjobb barátok vagyunk, és az anyám szinte fiaként szereti őt is. Ő és Alice a gimiben találkoztak és azóta elválaszthatatlanok. Jasper néhány hónapja kérte meg a kezét, és karácsonyra tervezik az esküvőt.

Tényleg nem vicceltem tehát, mikor azt mondtam, hogy a családom szerelmespárokból áll. Nem csoda, ha azt akarják, hogy én is megtaláljam végre az igazit. És azt hiszem én sem bánnám. Találkozgattam néha lányokkal, de senki sem ragadott meg igazán. Na meg Alice és Emmett is az összes nőismerősükkel próbálnak összehozni.

Egy órával később végre hazaértem és átöltöztem valami kényelmesebbe, mielőtt elindultam a folyópartra. Mikor megérkeztem, Alice ugrándozva fogadott majd a nyakamba borult.

- Légy kedves – mormolta a fülembe, én pedig a szemeimet forgattam, mikor nem láthatta. – Ne forgasd a szemeidet, Edward. Komolyan mondtam, hogy aranyos lány.

Megragadta a kezemet és odahúzott Jasperhez meg a hogyishívják lányhoz. Jasperrel előadtuk a „kézfogás-félvállas ölelés” magánszámunkat, majd Alice a láthatóan izgatott lány felé fordított.

- Edward, bemutatom a barátnőmet, Heidi-t.

- Szia, Heidi – mosolyogtam rá, ő pedig idegesen megrázta a felé nyújtott kezemet.

- Örülök, hogy találkoztunk Edward. Alice rengeteget mesélt rólad. És egyáltalán nem túlzott néhány dologgal kapcsolatban – harapott az ajkába.

Zavaromban össze-vissza krákogni kezdtem, Alice pedig szerencsére karon ragadta a barátnőjét és előre ment vele, így nem láthatták ahogyan elvörösödöm.

- Nézzenek oda, Eddie – csipkedte meg az arcomat Jasper vigyorogva. – Csak nem kipirultunk?

- Fogd be, Jasper – morogtam. – Ne feledd, hogy én leszek a násznagyod és beszédet kell mondanom majd az esküvődön. Húszévnyi ciki sztorim van rólad, Whitlock. Ezt el ne felejtsd.

- Jól van, befogtam – adta meg magát felemelt kezekkel. – Tudod mit? Hozok magunknak sört.

- Hagyd csak, majd én. Addig sem kell a legújabb barátnő jelölttel csevegnem – ajánlkoztam.

Miközben elmentem a sörökért, azon gondolkoztam, hogy nem is annyira vészes ez a Heidi. Végülis csinos lány volt, és egyértelműen az értésemre adta, hogy érdeklem őt. Talán csak egyetlen éjszakára. Nem jártam senkivel, és nem keveredtem gyakran egyéjszakás kalandokba, de miért is ne szórakozhatnék most egy kicsit?

Már éppen indultam volna visszafelé, mikor valaki hirtelen belém csapódott. Rögtön éreztem, hogy az a valami ami a poharában volt, most a pólómra fröccsen.

- Ó istenem, annyira sajnálom! – mentegetőzött az illető, én pedig végre ránéztem. Tátott szájjal bámultam a sötétbarna hajú lányra. Nem hiszem, hogy láttam már ennyire gyönyörű lányt valaha is. Az egyetlen amit nem tudtam megfigyelni a szeme volt, ugyanis ő nem nézett rám. Kerülte a szemkontaktust, mintha nem merne a nyakamnál feljebb pillantani.

- Izé… ööö… semmi gond – hebegtem válaszul, mint egy idióta. Már épp nyitottam volna a számat, hogy megkérdezzem a nevét, de olyan gyorsan iszkolt el, mintha ott sem lett volna. Visszaindultam a barátaimhoz, de a tekintetem közben végig őt kereste.

- Fúj, mi történt? – fintorgott Alice a pólómat bámulva.

- Semmi, csak véletlenül belém ütközött valaki…

- Néhány ember annyira figyelmetlen és kétbalkezes tud lenni – duruzsolta Heidi, miközben előhúzott egy zsebkendőt és a pólómon keresztül törölgetni kezdte a mellkasomat.

- Aha… - feleltem álmodozva, rendületlenül keresgélve a lányt a szemeimmel. Hamarosan viszont Alice szúrós pillantásokat küldött felém, úgyhogy egy kis időre felhagytam vele.

Miközben lassan besötétedett, mi jól elbeszélgettünk. Alice barátnője továbbra is jelezte a szándékait, de miután megláttam azt a lányt, már semmi kedvem sem volt Heidi-vel „szórakozni”. Nem sokkal később elkezdődött a tűzijáték. Természetesen fantasztikus volt, mint mindig, de most egyszerűen nem tudtam rá odafigyelni. Magamon éreztem Heidi tekintetét, előttem pedig Jasper és Alice ölelgették egymást. Körbenéztem a tűzijátékot csodáló embereken, és akkor végre megláttam őt.

Nagyon elől voltunk, ahol nem volt akkora tömeg, így jól láttam őt tőlem kb. tíz méterre anélkül, hogy bárki is eltakarta volna. És nem volt egyedül. Nem más állt mellette, mint a férfi akivel pár órája találkoztam. Charlie Swan. Mit is mondott, hogy hívják a lányát? Áh, megvan! Bella Swan. Milyen kicsi a világ.

Megbűvölten bámultam az arcát. Talán… talán oda kéne mennem hozzá? Habár ott volt vele az apja, velem meg Alice barátnője, elég nagy bunkóság lenne csak így itt hagyni. Valamit muszáj tennem. Nem hagyhatom, hogy kicsússzon a kezeim közül.

- Edward! Edward! – Az arcom előtt hadonászó kész kirántott a gondolataim közül. Heidi csábosan mosolygott rám. – Jól vagy?

- Persze, bocs. Csak kicsit elbambultam.

- Akkor megyünk? – kérdezte. Értetlenül néztem rá. – A tűzijátéknak vége. Alice-szel és Jasperrel éppen azt beszéltük, hogy beülhetnénk valahova.

A tekintetem visszatért Bella Swanra. Vagyis csak visszatért volna, ugyanis megint eltűnt. Csalódottan sóhajtottam fel. – Tudjátok mit? Én most azt hiszem, hogy hazamegyek. Hosszú volt ez a nap.

- Ugyan már, Edward – tiltakozott Alice. – Pihenésre ott lesz a következő három nap.

- Tudom, tényleg sajnálom. Majd hívlak titeket. Heidi, örültem a találkozásnak. – Ezzel otthagytam a barátaimat és Alice csalódottan tátogó barátnőjét.

Egész hétvégén úgy éreztem magam, mint egy komplett idióta. Két okból is. Először is mert semmit nem tudok erről a lányról, mégis csak ő járt a fejemben. Másrészt viszont mérges voltam magamra, amiért hagytam, hogy eltűnjön. Ez az egész nem hagyott nyugodni.

A hétfői értekezleten a szórakozottságom már a munkám rovására ment. Semmire sem tudtam figyelni, és egész végig meg sem mukkantam.

- Jól érzi magát, Mr. Cullen? – kérdezte a titkárnőm, mikor az értekezlet után visszaértem az irodámba. A neve Victoria volt. Mindig szűk szoknyákba és sokat mutató blúzokba öltözött, vörös haja pedig vállai köré omlott. Ma sem volt másként. Terebélyes mellei kibuggyanni készültek a lila selyemblúzból, amit viselt. Néhanapján élveztem a látványt, hiszen mégis csak férfiból vagyok. Ma viszont egy cseppet sem volt rám hatással. Te jó ég, mi a fene bajom van?

- Victoria, felhívná kérem Riley-t az irodámba? Köszönöm.

Néhány perc múlva Victoria be is küldte őt. – Segíthetek valamiben, Mr. Cullen? – kérdezte Riley. Azt hiszem talán csak pár évvel lehetett fiatalabb nálam. Munkaidőben ő volt a sofőröm.

- Öhm… igen. Tudom, hogy nem ez a dolga, de szeretnék kérni egy kis szívességet.

- Hogyne, Mr. Cullen – bólintott.

- Szeretnék információkat valakiről – mondtam óvatosan. Nem akartam valamiféle zaklatónak tűnni. – A neve Bella Swan.

- Meglesz, Mr. Cullen. – Megütközve bámultam Riley-ra. Semmi kérdés? Nem is kell többet mondanom? Tényleg ilyen könnyű lenne mindent megtudnom Bella Swanról?

- Óh, hát… rendben. Köszönöm. És a diszkrécióját is nagyon megköszönném – mondtam. Még csak az kéne, hogy az apám megtudja ezt. Riley biztosított, hogy senki sem fog tudni erről, aztán távozott az irodámból. Kissé megkönnyebbülten dőltem hátra. Nemsokára többet fogok tudni erről a lányról.

Mikor másnap reggel megérkeztem, Victoria azonnal felpattant az asztalától. – Mr. Cullen, Riley bejött kora reggel és itt hagyta ezt magának – mondta, majd felém nyújtott egy nagy sárga borítékot. Elég vastagnak tűnt.

- Köszönöm, Victoria – bólintottam. Amint becsukódott mögöttem az ajtó és egyedül maradtam, feltéptem a borítékot. Szemügyre vettem az első papírt.

Isabella Marie Swan. Rajta volt az összes alapvető információ. A szülei neve, az iskolái, a lakcíme, stb. Jelenleg a Columbián tanult. Tehát nem csak szép, de úgy tűnik eszes is. Miután átolvastam, megpillantottam a boríték további tartalmát.

Elképedtem, mikor megláttam, hogy fotók voltak benne Bella Swanról. Ezeket vajon ki készítette? Azonnal felismertem a képek hátterét. A Central Park egyik tavánál készültek a fotók. Mindössze pár percre a lakásomtól. Bella az egyik padon ült a kezében egy könyvvel. Egy könnyű ruhát viselt, tekintetét a lapokon tartotta, barna haja pedig szinte ragyogott a napsütésben.

Csalódottan sóhajtottam fel. Azt vártam, hogy ha kicsit többet megtudok róla, talán nem fogok minden pillanatban rá gondolni. De már most be kellett látnom, hogy tévedtem. Mégis mit műveltél velem, Bella Swan?