5. fejezet

Sziasztok!
Először is, köszönöm a véleményeket az előző fejezethez! :) Remélem ez is tetszeni fog.
Abellana

(Bella)

Éppen egy hete találkoztam először Cullenékkel, és azóta teljesen felfordult az életem. Holnap jelenek meg először hivatalosan Edward oldalán, az eljegyzési partinkon. Kicsivel több, mint egy hét múlva beköltözök hozzá. Két hét múlva pedig már Bella Cullen leszek.

Elszédített már a gondolat is. Néha tényleg úgy éreztem, hogy csak egy kislány vagyok, aki az anyukája szoknyája mögé akar bújni az idegenek elől. De ha már így történt, muszáj belőle kihoznom a legjobbat.

Renée kritikái és parancsolgató természete miatt kicsit elkülönültem az emberektől. Húsz éves vagyok, ideje összeszedni magam. Kiszabadulok végre anyám zárkájából, és független leszek. Nem sokkal azután, hogy a szerződés lejár majd, le fogok diplomázni. Aztán irány a Harvard jogi kara. Legalábbis ez a terv. Mostantól nem fogom hagyni, hogy beleszóljon az életembe.

Kimentem a nappaliba és ott találtam őt. – Áh, Isabella! Nézd mit vettem! Hát nem csinos?

Maga elé tartott egy pántos pasztellszínű ruhát. El kellett ismernem, tényleg csinos volt. – Minek ez? – kérdeztem.

- Hát a holnapi partira, természetesen – felelte. – Remélhetőleg jól fogsz benne mutatni. És nem szeretném, ha valami ostobaságot csinálnál annyi fontos ember előtt, Isabella. Nemsokára Cullen leszel. Mind azok leszünk.

Vissza kellett fogom a kitörni készülő nevetésemet. – Csak szeretnéd – motyogtam halkan.

- Hogy mit mondtál?

- Azt mondtam, valamit ennék – mosolyodtam el gúnyosan.

- Ó, még csak az kéne! Ez egy testre simuló ruha, rajtad pedig van egy kis felesleg, lássuk be. És az esküvői ruhádba is bele kell férned. El kéne jönnöd velem jógázni – csicseregte Renée. A nem igazán rejtett sértésre már oda sem figyeltem, ahhoz hozzászoktam. De ezzel eszembe jutatta, hogy nemsokára végig kell vonulnom egy csomó idegen között. Esküvői ruhában. Mintha a holnapi parti miatt nem lennék már így is elég ideges…

Edwarddal azóta nem beszéltem, de Rosalie-val folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, ami leginkább abból állt, hogy üzenetben tájékoztatott arról, mi hogyan fog zajlani. Csak esnénk már túl ezen az egészen.

Szó nélkül ott hagytam Renée-t a nappaliban, aki úgy el volt foglalva az új ruhaszerzeményeivel, hogy észre sem vette a távozásom. Muszáj volt elvonulnom egy kicsit a szobámba, mielőtt túl sok lesz ez az egész. Akárhányszor eszembe jut, hogy holnap emberekkel kell találkoznom és csevegnem, kiver a víz. Most pedig az esküvő gondolatától lettem rosszul. Képtelenség, hogy annyi ember közt igent mondjak egy férfinak, akit nem is ismerek. Nem fog menni. Nyugalom, Bella. Vállalkoztál a szerepre. Meg kell tenned.

Úgy döntöttem, hogy egy forró fürdővel fogom megnyugtatni magam, aztán pedig korán lefekszem. Elalvás előtt azt mondogattam magamnak, hogy minden rendben lesz…

Bárcsak igaz lenne.

***

Mikor reggel megszólalt az ébresztőm, azt kívántam, bárcsak rám zuhanna a plafon. De sajnos ez nem történt meg. Fel kellett kelnem, hogy Cullenék cimboráinak tehessem a szépet.

Csendben kisurrantam a fürdőszobába, hogy elkerüljem az anyámat amíg lehet. Hosszasan készülődtem, elnyújtva minden pillanatot, hogy addig se kelljen szembenéznem senkivel. Mikor végül nem tudtam tovább húzni, és felvettem a ruhát is amit Renée már tegnap előkészített nekem, kiléptem a fürdőből. Természetesen azonnal bele is futottam…

- Isabella, hát elkészültél végre! – nézett végig rajtam. – Nem kéne egy kicsit több smink?

Igaz, nem volt rajtam valami sok smink, mindössze egy kis szájfény és szempillaspirál, de utáltam ennél többet viselni.

- Szerintem ez így pont megfelelő lesz – vontam meg a vállam. Renée rosszallóan csücsörített, de végül nem szólt egy szót sem.

Neki persze könnyű dolga van. Az anyám mindig is nagyon vonzó nő volt, és ezen az sem változtatott, hogy már a negyvenes évei elején járt. Arcán alig látszottak ráncok, ami nem tudom hogy a génjeinek volt-e köszönhető, vagy annak a sok ránctalanító krémnek. Barnás-szőkés haja most csinos kontyban volt hátratűzve, alakját pedig egy térdig érő lila ruha hangsúlyozta ki, háromnegyedes ujjakkal. Magassarkújában is jóval magabiztosabbnak tűnt, mint én.

Mikor kilépett az apám is a hálószobából, rám nézett és elmosolyodott. – Nagyon csinos vagy, Bells – mondta.

- Köszönöm, apa – mosolyogtam rá vissza.

Renée a szemeit forgatta. – Jól van, jól van. Induljunk!

Esme és Carlisle Cullen természetesen Manhattan legimpozánsabb épületében laktak. Arról volt híres, hogy politikusok, színészek és egyéb előkelő emberek lakják. Mikor beléptünk az előcsarnokba, láttam ahogyan felragyognak Renée szemei. Inkább neki kéne játszania az álfeleség szerepét, sokkal jobb lenne benne, mint én.

Pár perc múlva ott álltunk a lakás előtt és Cullenék bejárónője nyitott ajtót. Rögtön utána Esme is feltűnt.

- Gyertek be! Örülök, hogy megérkeztetek! – vetette ránk makulátlan mosolyát. – Még csak a család van itt.

Carlisle is csatlakozott hozzánk, Esme pedig újból megszólalt. – Renée, Charlie, mi lenne ha Carlisle körbevezetne titeket egy kicsit? Én pedig addig Bellának mutatom meg az otthonunkat.

Mind beleegyeztünk az ajánlatba, így hát mikor Carlisle és a szüleim elindultak megnézni a lakást, Esme egyik karjával átölelte a vállamat és elindultunk az ellenkező irányba.

- Ragyogóan festesz ma, Bella – mondta Esme, én pedig elvörösödve motyogtam egy köszönömöt. – Gondoltam elcsíplek egy kicsit magamnak, mielőtt mindenki megérkezik.

- Sokan lesznek? – kérdeztem idegesen. Esme megsimogatta a hajam és együttérzően nézett rám.

- Carlisle fontosabb üzlettársai, a családunk régi barátai… nekik itt kell lenniük. Az, hogy Edward megnősülni készül, hatalmas dolognak számít ezekben a körökben. És itt lesz egy fotós is, csinál kettőtökről egy képet, ami megjelenik majd a New York Times-ban az eljegyzésetek híre mellett.

- A Times-ban? – hitetlenkedtem. Sohasem hittem volna, hogy ha egyszer hozzámegyek valakihez, azt leközlik a Times-ban. Na persze Edward Cullen nem csak egy valaki.

- Ne légy ideges egyetlen dolog miatt sem, Bella. – Megálltunk, Esme pedig velem szembe fordult, és két keze közé vette az én kezeimet. – Mindenben remek leszel, mi pedig itt leszünk és segítünk. Most már a családunk tagja vagy.

- Csak szerződés útján – mondtam ki az igazságot.

- Az nem számít – rázta meg a fejét Esme. – Cullen lesz belőled. És mi Cullenek vigyázunk egymásra. Na gyere, nézzünk körbe.

Edward szüleinek otthona gyönyörű volt, a miénk a nyomába sem érhetne. A luxus mégsem nyomta el az otthonosság érzését, minden kis részletben megmutatkozott Esme stílusa.

- Ezt te rendezted be? Egyedül? – kérdeztem kíváncsian.

- Igen – bólintott Esme. – Lakberendezéssel foglalkozom, van egy kis vállalkozásom. Az emberek persze nem erről ismernek, hanem arról, hogy Carlisle felesége vagyok.

- És ez nem zavar?

- Nem, büszke vagyok rá, hogy egy ilyen jó ember felesége lehetek. És mindeközben megmaradtam a magam urának is. Carlisle-nak is megvan a saját dolga, és nekem is. Mi így működünk – magyarázta.

Elképesztett a különbség a saját anyám és leendő anyósom között. Renée elvárta, hogy az apám tündöklő életstílust biztosítson neki, Esme viszont akkor is megdolgozott mindenért, mikor a világon bármit megkaphatott volna.

Esme megmutatott szinte minden helyiséget, és a legtöbbjükből csodás kilátás nyílt a Central Parkra, a konyhában pedig most egy csapatnyi felbérelt személyzet szorgoskodott a felszolgálandó ételek elkészítésével. Utoljára maradt a nappali, ahol már ott ült három ember gondtalanul csevegve. Az érkezésünkre mindannyian felpattantak.

Edwardot és Rosalie-t természetesen rögtön felismertem, de a harmadik személyt – egy nagydarab férfit, aki viccesen mutatott öltönyben – még nem láttam sehol.

- Bella, te még nem ismered Emmett McCarty-t, Rosalie férjét – szólt Esme, mikor odaléptünk hozzájuk. Rosalie elmosolyodott, mikor a férjére pillantott, és ez volt az első alkalom, hogy őszinte örömet véltem felfedezni az arcán.

A kezemet akartam nyújtani Emmettnek, de ő inkább a karjaiba ragadott engem, és éreztem ahogy a lábaim pár pillanatra felemelkednek a földről.

- Szóval te leszel Eddie felesége – állapította meg vidáman Emmett dörmögős hangján. – Nagy mázlista lesz belőle.

- Emmett… - morogta Edward, miközben Rosalie a szemeit forgatta.

Hamarosan elkezdtek megérkezni az emberek, Esme pedig kiment, hogy fogadhassa őket. Szerencsére nem volt kínos a helyzet, mivel Rosalie és Emmett gond nélkül folytatták a csevegést, és azt is elmesélték, hogyan ismerkedtek meg. Minél többet hallottam kettejükről, annál inkább meglepett a dolog. Emmett örökké vidámnak, viccelődő típusnak tűnt. Rosalie pedig pont az ellentétének. Ennek ellenére tagadhatatlanul látszott rajtuk, hogy mennyire szeretik egymást.

Mindeközben végig Edward mellett ültem. Ügyeltem arra, hogy ne legyek hozzá túl közel, de így is minden egyes másodpercben tudatában voltam minden kis mozdulatának. Nem tudtam letagadni, hogy Edward hatással volt rám. Bármelyik nőre hatással lett volna. És talán az is bántott egy kicsit, hogy ő teljesen közömbösnek tűnt irántam. De ez itt nem erről szólt. Ez üzlet volt. És erre emlékeztettem is magam, mikor ideje volt kimenni és bemutatkozni az embereknek.

- Készen állsz? – kérdezte Edward egy apró mosollyal. Bólintottam. Ideje, hogy eljátsszam a szerelmes menyasszonyt.

Rosalie korábban már elmondta, hogy mi lesz a fedősztorink. Mivel az apám dolgozott már Cullenéknek majdnem egy éve, azt mondjuk majd az embereknek, hogy akkor ismertük meg egymást. Egyszerű és hihető.

Először Carlisle néhány üzleti partnerének mutattak be. Esmének igaza volt, tényleg úgy tűnt, hogy Edward eljegyzése nagy dolognak számít. Mikor valaki éppen mosolyogva gratulált nekünk, egyik kezét a csípőmre tette és közelebb húzott magához. Egy pillanatra elállt a lélegzetem, mert nem számítottam a mozdulatra. Persze mit is gondoltam? Az emberek gyanakodni fognak, ha mindig tartjuk a fél méter távolságot.

Azért viszont hálát adtam az égnek, hogy nem kérdezősködtek sokat. Az idő nagy részében elég volt csak mosolyognom és közel maradnom Edwardhoz. Mikor végre kettéváltunk és elmentem inni valamit, egyszer csak azt éreztem, hogy valaki a vállamra teszi a kezét.

- Te Bella vagy, igaz? – kérdezte a lány mosolyogva, mikor megpördültem. Mindössze pár évvel lehetett nálam idősebb. – Sajnálom, nem akartalak megijeszteni.

- Óh, semmi gond – nyögtem ki.

- A nevem Alice – nyújtotta felém a kezét.

- Az enyém Bella – feleltem, miközben kezet ráztam vele. – De úgy tűnik ezt már tudod.

Ekkor hirtelen mellettünk termett Edward. – Alice, mit művelsz? – tudakolta mosolyogva, de látszott rajta, hogy közben ideges valamiért.

- Csak megismerkedtem a jövendőbeliddel – válaszolt Alice. – Azt hittem ezért vagyunk itt.

Mikor Alice-hez egyszer csak csatlakozott egy férfi is, Edward újból megszólalt. – Bella, ők itt a barátaim. Jasper Whitlock és a felesége aki az imént letámadott téged, Alice.

Jasper kedvesen biccentett, miközben kezet fogtunk.

- Ti fiúk menjetek csak beszélgetni, én csevegek egy kicsit Bellával – mondta Alice izgatottan. Úgy tűnt, mintha Edward figyelmeztető pillantást küldene felé. Talán nem akarja, hogy jóban legyek a barátaival? Biztosan úgy gondolja, hogy rangjukon aluli vagyok. Igazából nem is hibáztatom érte, hiszen tényleg nem tartoztam ide.

Azonban ezzel mit sem törődve, Alice karon ragadott, és magával húzott. – Majd később találkozunk – szólt hátra a két férfinak.

- Szóval, Bella… - kezdte Alice, mikor távolabb kerültünk tőlük. – Izgatott vagy az esküvő miatt? Persze Edward elmondta, hogy ez csak egy álházasság lesz, de minden kislány erről álmodik, nem igaz?

- Én nem – vallottam be őszintén. – Sosem érdekelt, hogy megházasodom-e vagy sem. Csak találni akartam valakit, akit tudok szeretni.

- Ki tudja? Talán ha jobban megismered Edwardot… - célozgatott.

- Ő nem gondol rám úgy, ezt elhiheted – nevettem fel az abszurd gondolattól. Alice erre inkább nem válaszolt, hanem visszatért az előző témához.

- Szóval egyáltalán nem érdekel, hogy milyen lesz az esküvő?

- Nem igazán – vontam meg a vállam. – Mindent Cullenék intéznek. Bár fogalmam sincs, hogy oldanak meg mindent ilyen rövid idő alatt.

- Ó hidd el, nekik semmi sem lehetetlen, főleg Rosalie-nak – kacagott. – Úgy hallottam ügyvédnek tanulsz.

- Egyelőre még nem – feleltem. – A Columbiára járok, hogy megszerezzem az első diplomámat, aztán ha sikerül, a Harvardon szeretnék jogra menni. És te?

- Még van egy évem a New York-i Egyetemen, az orvosin. Utána pedig gyermekorvosnak tanulok tovább – mesélte Alice.

- Hű – ámultam el. – Nehéznek hangzik.

- Igen, legtöbbször tényleg elég nehéz… főleg az iskola és a magánélet között egyensúlyozni. De szerencsére Jasper író, úgyhogy neki rugalmasabb a napirendje és így sikerül megoldani, hogy együtt is lehessünk.

- És… mióta ismered Edwardot? – puhatolóztam.

- A gimiben ismertem meg, mikor elkezdtem Jasperrel járni – válaszolta. – Azóta is ő az egyik legjobb barátom. Tudom, hogy Edward mostanában kicsit keménynek tűnhet néha, de… ő tényleg remek ember, Bella. Szerintem jól ki fogtok jönni egymással.

Nem tudtam mit felelhetnék erre, de nagyon elgondolkodtatott, amit Alice mondott. Lehet, hogy könnyebb lesz az egész, ha már együtt élünk és letudtuk az esküvőt.

- Figyelj csak, ha van kedved, esetleg elmehetnénk holnap vásárolgatni – ajánlotta fel Alice. – Ezentúl úgyis sokat látjuk majd egymást.

- Hát… ha valamikor, hát most nagy szükségem van a ruhatáram felújítására – mondtam. – Jó lenne, Alice.

- Megegyeztünk – mosolyodott el kedvesen. Alice és én számot cseréltünk, majd elbúcsúztunk.

- Áh, Bella! Megérkezett a fotós a New York Times-tól – szólt Esme, mikor rám talált. Edward és én is követtük őt a nappaliba. Mikor beléptünk, már tényleg ott volt egy férfi, aki előkészített mindent.

- Ms. Swan, Mr. Cullen! Kérem álljanak ide – mutatott a kijelölt helyre a fotós.

Mindketten odaálltunk, majd Edward kissé bizonytalanul magához húzott. A férfi már majdnem elkészítette a képet, de aztán egy pillanatig megfigyelt minket. – Húzódjanak még közelebb – szólt.

Igyekeztem nem elvörösödni, miközben olyan közel voltunk egymáshoz, hogy szinte mindenünk összesimult és éreztük egymás lélegzetvételét.

- Ms. Swan, kérem tegye a kezét Mr. Cullen mellkasára – utasított a fotós. Megköszörültem a torkom, miközben úgy tettem ahogyan kérte, és Edward szíve fölé helyeztem a kezem. Meglepetten vettem észre, hogy milyen gyorsan dobog.

A fényképész végre elkészítette a képet, Edward és én pedig olyan hirtelen rebbentünk el egymástól, mintha valami megrázott volna minket.

Hamarosan véget ért a parti, és megkönnyebbülten nyugtáztam magamban, hogy sokkal jobban ment, mint amire számítottam. Még össze is barátkoztam valakivel, ami nagyon ritka az én esetemben. Alice viszont annyira könnyednek és kedvesnek tűnt, hogy nem volt nehéz megkedvelni őt. Lassan mindenki elment, beleértve a szüleimet is, akikkel megbeszéltem, hogy otthon találkozunk. Edward lekísért az épület elé és fogott nekem egy taxit.

- Figyelj, Bella… sajnálom, hogy Alice úgy rád támadt ma – mondta, mielőtt beszálltam volna.

- Semmi gond, Edward. Tényleg. A barátaid nagyon kedvesek voltak – feleltem. Edward kurtán bólintott, majd kissé kínos csöndben álldogáltunk néhány pillanatig.

- Nos, akkor… öhm… vigyázz magadra – búcsúzott Edward.

- Te is – bólintottam halvány mosollyal, majd beszálltam a taxiba. Mikor elindultunk, hátranéztem, hogy lássam ahogyan Edward bemegy az épületbe. Ő azonban még mindig ott állt és engem nézett.