22. fejezet

Két fejezet egy hónapban! Még a végén rekordot döntök. :D Nem sok minden történik benne, na de kellett ez a rész a jellemfejlődéshez. Mindig jól esik a szavaitokat olvasni, és megint csak köszönet érte. :)
Abellana

(Bella)

Fogalmam sincs, miért éreztem magam ennyire elveszettnek. Gyerekként, mint mindenki másnak, nekem is az anyukám volt a kiinduló pont, legyen szó akármiről. Hiszen egy ártatlan gyerek hogyan gondolkodik? Ahol az anyukám van, ott biztonságban vagyok. Ahol az anyukám van, ott nem kell aggódnom. Én is pontosan így gondoltam mindig.

Aztán mikor nagyobb lettem, az ő anyai érzései jócskán megcsappantak. De nekem még ennek ellenére is ő volt a kiinduló pont. Nem számított, hogy hányszor taszít el magától, mindig úgy néztem rá, mint gyerekkoromban. Éppen ezért is éreztem magam sokszor annyira egyedül. Ahogyan felnőttem, lassan rá kellett jönnöm, hogy ő nem az, akinek én láttam gyerekként. Nem olyan, mint a többi anyuka.

És mégis, most azon töprengtem: hol van a kiinduló pont? Az az egy biztos pont, amit születésem óta ismerek. Persze itt van nekem Charlie, de vele sem volt szokványos apa-lánya kapcsolatunk. Leginkább csak néma megértés és szeretet volt köztünk.

Így hát itt voltam. A kiinduló pont elvándorolt, én pedig olyan elveszettnek éreztem magam, mint még soha. Hirtelen idegennek érződött ez a szoba, ez a lakás, minden ami körülvett. Úgy éreztem magam, mint egy tehetetlen gyerek. Haza akartam menni.

Edward türelmesen várta, hogy felszáradjanak a könnyeim és megszólaljak. Felnéztem rá és legszívesebben újra elbőgtem volna magam, mikor rájöttem, hogy ebben a pillanatban még ő is idegennek érződik.

- Ne haragudj, de most el kell mennem az apámhoz – mondtam végül.

- Természetesen, de… jól vagy, Bella? Ne vigyelek el?

- Nem, megleszek – feleltem, miközben felálltam és az ajtó felé igyekeztem. – Elvihetem a kocsidat?

- Hát persze. De Bella, várj! – állított meg közvetlenül mielőtt kinyitottam volna a bejárati ajtót. – Én itt vagyok melletted, nem vagy egyedül. Szeretlek.

- Tudom – feleltem mosolyogva, és akaratlanul is hullattam néhány könnycseppet, miközben végigsimított az arcomon. Hirtelen előugrottak elmémből az elmúlt csodálatos hét képei és melegség öntötte el a szívemet. Edward. Az én Edwardom. Nem, ő nem idegen. Ő a kiinduló pont.

***

Charlie keserű arccal nyitott ajtót.

- Megkaptam az üzeneted, apa.

- Jaj, Bella. Úgy sajnálom. Nem így kellett volna megtudnod – fogadkozott, miközben félreállt az ajtóból, hogy be tudjak menni.

- Amúgy sem tehettem volna semmit – vontam vállat. – Mégis mi történt?

Leültem a kanapéra, Charlie pedig velem szemben az egyik fotelra.

- Nyilván nem titok előtted, hogy a dolgok az anyád és köztem… nem álltak valami jól – kezdte. – Végül már annyira eltávolodtunk egymástól, mintha két teljesen különböző világban élnénk. Már régóta nem volt az a vicces, cserfes lány akinek annak idején megismertem. De azt hiszem… reménykedtem, hogy más lesz majd most, hogy jobb lett az anyagi helyzetünk. De áltattam magam, és már arra sem foghattam, hogy miattad ki kell tartanom. De hát ismersz engem, Bells. Nem szeretem a változást.

- Szóval most csak… megelégelted? – kérdeztem.

- Azt hiszem – bólintott Charlie. – Ez is csak úgy indult, mint a többi vita. De most az egyszer muszáj volt szembesítenem vele, hogy miféle ember lett belőle. És hogy ez a dolog már egyáltalán nem működik. Persze képzelheted, mennyire dühös volt. Azt hiszem már csak bosszúból is döntött úgy, hogy azonnal elmegy innen, vissza a szülővárosába. Kértem, hogy gondoljon rád, de…

Felsóhajtottam. Nem tudtam mit mondhatnék. Végül átgondoltam a helyzetet.

- Azt hiszem így lesz a legjobb – mondtam. Charlie kifürkészhetetlen pillantást vetett rám. – Úgy értem, természetesen fáj, hogy csak így itt hagyott és egyáltalán nem is érdeklem. De Renée olyan, mintha… nem is tudom, mintha mérgező volna. Annyi rossz érzést ültetett belém annyi éven át. És miattad is megkönnyebbültem. Jó tudni, hogy már téged sem mérgez tovább a viselkedésével.

Charlie egy pillanatig csendesen emésztette az iménti szavakat. El sem tudtam képzelni, hogy ő most mit érez. Egyértelmű, hogy az utóbbi években nem volt köztük szeretet, de hát mégiscsak házasok voltak már elég régóta. Az apám fél életét beleölte ennek a családnak az egyben tartásába, és most a lánya külön él, a feleségétől pedig el fog válni. Hirtelen elszorult a szívem, ha arra gondoltam, mihez fog most kezdeni Charlie.

- Ugye jól leszel, apu? – kérdeztem. – Tudod, hogy itt vagyok, bármire is lesz szükséged.

Charlie elmosolyodott. – Ne félts engem, Bells. Az agyamnak még fel kell fognia ezt a sok változást, ami mostanában történt. De jól megleszek.

Ez egy kicsit megnyugtatott, és a beszélgetéstől mintha újra a helyére billent volna minden. Éreztem a fájdalmat, de tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Eszembe jutottak azok az emberek, akik mindössze pár hét alatt az új családommá váltak és akiktől – ki tudja miért – annyi szeretetet kaptam. Tudtam, hogy én is jól leszek.

***

- Biztos minden rendben? – kérdezte Edward már vagy az ötödik alkalommal ezen a délutánon. – Megértenék, ha most semmi kedved nem volna ehhez.

- Igazán? Rosalie is? – kérdeztem vissza kissé gúnyosan.

- Na jó, Rosalie talán nem – forgatta a szemeit. – De őt tudom kezelni.

Elmosolyodtam és megfogtam a kezét. – Értékelem, hogy ennyire aggódsz miattam. De jól vagyok. Vagy legalábbis jobban. Essünk túl ezen.

Edward ajkaihoz emelte összefonódott ujjainkat és megpuszilta a kezemet, majd felsóhajtott mikor el kellett engednie azt, hogy bekopoghasson az ajtón. Pár pillanat múlva Rosalie állt előttünk, makulátlanul és gyönyörűen, mint mindig.

- Gyertek be, anyáék már itt vannak – mondta, mi pedig beléptünk a lakásba.

Elámulva pillantottam körbe. Nem volt más szó erre a helyre, mint a letaglózó. Rose kissé megfélemlítő személyiség volt, és az otthona is ezt sugározta. Úgy éreztem magam, mintha hirtelen tízcentisre zsugorodtam volna. Nem volt akkora a lakás, mint a szülőké, de míg Esme és Carlisle otthona kedves és hívogató, addig Rosalie-é… nos, grandiózus, mintha egy múzeumba lépett volna be az ember. 

Amint beléptünk a nappaliba, Esme felpattant és egyenesen felém tartott, hogy aztán meleg ölelésébe vonjon. – Úgy sajnálom ami történt, szívem – mormolta.

- Köszönöm, Esme – suttogtam, meghatódva a belőle áradó szeretettől. – De minden rendben. Igazán.

Carlisle is bátorítóan rám mosolygott és lazán megölelt. Emmett viszont, aki ekkor lépett be a szobába, nyilvánvalóan még nem hallotta a családom szétbomlásáról szóló híreket, és hatalmas vigyorral ölelt a keblére engem és Edwardot egyszerre.

- Hát megjött végre a vakációzó párocska! – kiáltotta. – Remélem nem voltatok nagyon rossz gyerekek.

A mondat végén megeresztett egy kaján kacsintást, mire mindenki csak bámult rá. Néhány pillanat után rájött, hogy nem volt valami vidám a hangulat, mielőtt csatlakozott hozzánk. – Na most meg mi van? – tudakolta.

- Tök hülye vagy, az van! – felelte Rosalie, majd körbenézett mindannyiunkon. – Üljünk le, van néhány dolog, amit hallanotok kell.

Mindannyian helyet foglaltunk és minden szempár Rosalie-ra szegeződött. Ő csak felsóhajtott, majd belekezdett a mondókájába.

- Azt kell mondjam, már az elején szarvashibát vétettem – vallotta be. – Ha egy kicsivel is alaposabb kutatást végzek annak idején, mikor megjelentek az Edwardról szóló rágalmazó pletykák, már hamarabb rájöttem volna minderre.

Egy nagy borítékot dobott le a dohányzóasztalra. Egy pillanatig mindannyian rábámultunk, majd Carlisle felemelte és kinyitotta.

- Ez meg micsoda? – kérdezte Carlisle úgy, mint aki pontosan tudja mit tart a kezében, csak azt nem, hogy miért.

- Jacob Black szakmai önéletrajza – adta meg a választ Rosalie. – Három évvel ezelőtt jelentkezett arra pozícióra, ami végül Emmett-é lett.

- De hát ez lehetetlen – rázta meg a fejét Carlisle. – Biztosan emlékeznék rá.

- Tulajdonképpen nem meglepő, hogy nem emlékszel – felelt Rosalie. – Akkoriban még semmit nem tudtunk Blackről, és rengeteg jelentkező volt. Nem csoda, hogy egyáltalán nem rémlik.

- Na de… nem az apja cégénél dolgozott már akkor is? – kérdezte Edward. – Ráadásul magasabb pozícióban? Miért hagyta volna el a családi céget, hogy nekünk dolgozzon?

- Mert az apja cége, amit a nagyszülőktől örökölt, sokkal kisebb vállalkozás volt, velünk ellentétben ők nem nőtték ki magukat. Ez valószínűleg nem tetszett neki, és mi jóval magasabb fizetést is ajánlottunk. Szinte összehasonlíthatatlanul nagyobb összeget.

- Hajlandó lett volna elhagyni a saját apját a pénzért? – hitetlenkedett Esme.

- És a hatalomért és a tekintélyért – bólogatott Rosalie. – Jacob Black hivatalosan is undorító. Na nem mintha ez újdonság lenne.

- Szóval azért haragszik a Cullen családra, mert nem ő kapta meg az állást? – ráncolta a homlokát Emmett. – Nem rám kéne akkor haragudnia Edward helyett?

- Nos, sokat gondolkodtam ezen is. Mindez egy évvel azután volt, hogy Edward végleg hazajött a Yale-ről és elkezdett apának dolgozni. Hirtelen máris egy feltörekvő fiatal férfi volt, egyre nagyobb üzleti hírnévvel, és ő is bent volt a lehetséges jelöltek állásinterjúin, innen ismerhette Jacob Black – magyarázta Rosalie. – Aztán eszembe jutott valami, amit Edward mondott egyszer, arról, hogy Black azt hiszi, Edwardnak minden csak úgy az ölébe hullott a családja miatt.

- Na jó, nekem már kezd fájni a fejem ettől a gondolatmenettől – sóhajtott Edward. – Hová akarsz kilyukadni?

- Arra, hogy miközben be akart minket sározni, mert a riválisai vagyunk, Jacob Blacknek valamiért beteges mániájává vált az Edward iránti féltékenysége. Ott van az is, amit Bella mondott, hogy mennyire meg akarta őt győzni arról, hogy Edward nem megbízható. Ez az ember valószínűleg… nem is tudom, de valami biztosan van vele. Nincs realitásérzéke, éppen ezért Edwardra keni az ő életének összes szerencsétlenségét. Ami egyben azt is jelenti, hogy talán veszélyesebb, mint hittük. Akkor terjesztette el azokat az undorító történeteket, mikor Edwardot kinevezték pénzügyi igazgatóvá. Képzeljétek el, ha esetleg egyszer megörökölné a céget. Akkor vajon mit művelne Black?

- Azt mondod Edward veszélyben van? – aggodalmaskodott Esme. Hirtelen pánikszerűen gyorsan kezdett el dobogni a szívem.

- Erősen kétlem, hogy jelenleg fizikai értelemben veszélyben lenne – válaszolta Rosalie. – Sőt, teljesen biztos vagyok benne, úgyhogy ne aggódjatok. Csak azt bánom, hogy mindennek nem néztem utána hamarabb. Akkor ez az egész érdekházasság szituáció meg sem történt volna. Ne vedd sértésnek, Bella.

- Nem veszem – motyogtam, de valójában nagyon is telibe talált a mondata. Ha az nem történt volna meg, sosem találkoztam volna Edwarddal. Mintha ő is megérezte volna, hogy mennyire nem esett jól ez az elejtett megjegyzés, észrevétlenül megsimogatta a hátam.

- Nos, akárhogyan is lesz, mi összetartunk – szólt Carlisle. – Jacob piszkos módszerekkel játszik és annak sosincs jó vége. Az a fontos, hogy mi tudjuk az igazat.

A családfő szavaitól mintha hirtelen megolvadt volna a jég, ami az elmúlt percekben körülvett minket. Mindannyian megnyugodtunk.

- Most, hogy ezt megbeszéltük – kezdte Emmett, - nem ez volt az egyetlen dolog, amit el akartunk mondani.

Kinyúlt és megfogta Rosalie kezét, akinek hirtelen egy mosoly terült szét az arcán és kicsit mintha el is pirult volna.

- Igen, nos… - Rosalie megköszörülte a torkát. – A múlt héten telefonáltak a közvetítő szervezettől, és egy lánynak megtetszettünk. Találkoztunk vele pénteken és úgy döntött, hogy nekünk fogja örökbe adni a babáját. Négy hónap múlva fog szülni.

Egy pillanatig néma csend uralkodott a szobán, amit aztán Esme tört meg.

- Óh, istenem! – kiáltott fel, majd kezét a szájára tapasztotta és könnyek törtek elő belőle. Rosalie szélesen mosolygó arcán is legördült néhány könnycsepp. A többiek – köztük én is – mind boldog nevetésben törtek ki.

Pár pillanaton belül mindenki ölelkezett és kezet fogva gratulált egymásnak. Az nem lepett meg, hogy Emmett bordaropogtató ölelésben részesített, az viszont igen, mikor Rosalie zárt melegen a karjaiba. Legalább egy óráig még ez volt a téma, minden más gondolat kiszállt a fejünkből. Az egész Cullen családot beragyogta a részegítő boldogság.

Mikor Carlisle és Esme éppen belemerültek egy beszélgetésbe Emmett-tel, Rosalie végignézett rajtam és Edwardon.

- Bella még nem is csodálta meg a kilátást innen, szerintem mutassuk meg neki – szólt Edwardnak. Az arckifejezéséből ítélve nem volt nehéz rájönni, hogy hármasban akart beszélni valamiről. Edward csak bólintott, majd követtük Rose-t kifelé a teraszra.

Meg kell mondjam, fúrta az oldalam a kíváncsiság, hogy mit akarhat mondani, amit a szüleik előtt nem akart felhozni, de amint kiléptünk, rögtön elterelődött a figyelmem. Megszoktam már, hogy a Cullen család minden tagjának otthonából pazar a kilátás, na de ez biztosan vitte a prímet. A teraszról ugyanis pont rá lehetett látni a Metropolitan Múzeum bejáratára.

- Hű – sikerült kinyögnöm.

- Tudom – felelte Rosalie büszke mosollyal.

- Nekem is ez volt az első reakcióm, mikor megvették ezt a házat – nevetett Edward.

- Na jó, figyeljetek – legyintett Rosalie, magára vonva a figyelmünket. – Úgy tűnik, Jacob Black minden lépéseteket figyelteti, és ha bármit is talál, amiből a legkisebb előnye is származhat, azt ellenünk fogja fordítani. Ha az előző próbálkozásával ellentétben, most türelmesen vár és bizonyítékokat gyűjt, megpróbálhatja eladni a sztorit a ti házasságotokról. Az emberekben pedig máris ott lenne a kétely. Ha kiderül, hogy mit tettünk meg annak érdekében, hogy megóvjuk Edwardot és a családunkat a pletykáktól, számunkra minden összeomlik. És itt nem csak a vállalkozásról beszélek. Ezek után senki nem venné komolyan Bellát, az emberek úgy tekintenének rá, mint a nőre, aki képes volt pénzért házasodni. Még ha mi tudjuk is, hogy ez nem igaz. Annak is jócskán lecsökkentené az esélyét, hogy bekerüljön a Harvardra.

Rosalie szavai félelemmel töltöttek el. És nem csak engem.

- Tehát akkor… teljesen ki vagyunk szolgáltatva neki? – kérdezte Edward ijedten.

- Azt azért nem mondanám – sóhajtott Rosalie. – Még mindig nálunk az előny. Jacob Black neve semmit sem jelent a miénkhez képest. És már azt is láthattuk, hogy a módszerei nem valami kifinomultak. Sikerült borsot törnie az orrunk alá, de ettől még nem tűnik valami eszesnek. Nagyon nagy mázlija kéne, hogy legyen ahhoz, hogy el tudja adni a sztorit egy nagyobb újságnak. És még akkor is, megtennék minden tőlem telhetőt, hogy csökkentsem a károkat. Ahogyan legutóbb is. Csak ne adjatok rá okot, hogy bármit is találjon. Legyetek óvatosak.

- Hát persze – bólintott Edward. Rosalie néhány pillanatig a bátyja szemébe nézett, majd mélyen felsóhajtott.

Újból Edward szólalt meg. – Sajnálom, Rose. Hogy ilyenekkel kell törődnöd most, hogy elhatároztátok magatokat és kisbabátok lesz.

Rose arcán újra megjelent egy boldog mosoly. – Ugyan, Edward. Azt hittem jobban ismersz ennél. Ha azt hiszed, nem leszek képes büfiztetés és pelenkacsere közben eltörölni egy bosszúhadjáratot, hát akkor tévedsz.

Edward felnevetett. – Igazad van, hogy lehettem ilyen bolond! – Aztán a hangja bizonytalanra váltott. – Szóval akkor ez már biztos? Biztos, hogy a tiétek lesz és utána nem…?

Rosalie tudta, hová akar Edward kilyukadni és megrázta a fejét. – Egy fiatal lány, még csak most megy egyetemre. Csak annyit akar, hogy a baba szerető emberekhez kerüljön. Nem akar vele semmit, mert csak arra emlékeztetné… szóval, arra, hogy egy éjszaka megtámadták és ő nem tehetett semmit.

- Óh, Rose – suttogta Edward, és magához húzta könnyező húgát. Még soha nem láttam a két testvért ilyen módon, megszoktam, hogy állandóan civakodnak. Így hát most meg is lepődtem és ezt Rosalie is észrevette.

- El is felejtettem, hogy Bella nem tudja – mosolygott Rosalie a könnyein keresztül. – Egy kicsit azt hiszem, hogy a sors szánta nekünk ezt a babát. Ironikus, hogy ő olyan dolog miatt esett teherbe, ami miatt nekem nem lehet saját gyerekem.

- Te jó ég – suttogtam megdöbbenten, mikor rájöttem, mire gondol.

- Na igen – sóhajtott Rosalie, miközben Edward még mindig magához ölelve a vállát dörzsölgette. – Emmett előtt csak egy valakit szerettem. Royce King volt a neve, és a családja még mindig a leggazdagabb család Rochesterben. Royce idejött a városba tanulni és én az egyetemen ismertem meg. Az életstílusa kicsit vad volt nekem, előttem csak részegen mutatkozott, de tudtam, hogy nem csak az alkohollal volt baja. De hát egy szerelmes kis hülye voltam, és imádtam, ahogyan rám nézett és nem tudott betelni velem.

Láttam, ahogyan Edward tekintete haragosan elsötétül.

- Majdnem két évig tartott ez a katasztrofális kapcsolat – folytatta Rosalie. – Aztán egyik éjjel magával rángatott egy haverja bulijába és csúnyán összevesztünk én meg otthagytam a partit. Ő viszont utánam jött. Próbáltam sikoltozni, de valamivel betömte a számat. Azután olyan sokkos állapotban voltam a kórházban, hogy nem is figyeltem oda, mikor elmondták, mennyi minden tört el bennem. Arra viszont emlékszem, mikor az orvos közölte, hogy próbálkozhatok, de valószínűleg sosem lehet majd gyerekem ezután.

- Jaj, Rosalie – suttogtam könnyes szemekkel. – Utána mi történt?

- Az égvilágon semmi – horkant fel Edward, a húga helyett felelve. – Otthagyta az egyetemet és visszament Rochesterbe, ahol a szülei megvettek mindenkit, akit pénzért meglehet venni, hogy ne csukják le azt a patkányt. Felfogadták a legjobb ügyvédet. Esme és Carlisle nem voltak hajlandó beletörődni, egyfolytában azért harcoltak, hogy ne úszhassa csak úgy meg.

- Nekem viszont elegem volt az egészből – vette át a szót Rosalie. – Csak el akartam felejteni, tovább akartam lépni. Aztán fél évvel később, megtalálták Royce holttestét a lakásán. Túladagolta magát. Megkapta, amit érdemelt, én pedig nem sokkal később találkoztam Emmett-tel.

- Ez annyira borzasztó – mondtam remegő hangon.

- Én elfogadtam, hogy ez már az életem része lesz – vont vállat Rosalie. – Túl sokáig haragudtam a világra utána, de mostanra megbékéltem vele. Boldog vagyok.

Edward még mindig dühösnek tűnt, mire Rosalie elmosolyodott és szeretetteljesen nézett fel a bátyjára – megint csak olyasmi, amit nem láttam túl gyakran. Vagyis leginkább soha.

- Ez a bolond persze fel akarta kutatni az egész államot, hogy a két kezével ölje meg – rázta meg a fejét.

- Rosszabbat érdemelt annál, amit végül kapott – morogta Edward.

- Az már a múlt – vont vállat Rose. – Tudom, hogy a dolgok most nehéznek tűnhetnek. De egyszer majd ez is csak a múlt lesz. Nincs olyan, amit ne lehetne túlvészelni.

- Köszönöm, hogy ezt mind elmondtad – szóltam. – Nem lehetett könnyű.

Rosalie ekkor halványan, de barátságosan rám mosolygott, és én tudtam, hogy ma hatalmas lépést tettünk afelé, hogy jól kijöjjünk egymással. A mai este pedig azt is jól megmutatta, hogy a Cullen család közti összetartás még annál is erősebb, mint hittem.

Mikor visszamentünk, Esme és Carlisle már búcsúzóban voltak, és nem sokkal később mi is elindultunk haza. A kocsiban egész végig Rosalie története járt a fejemben, amitől most teljesen más fényben láttam őt. Hirtelen annyira emberi lett.

Már a liftben voltunk, mikor Edward egyik kezével megemelte az államat, hogy a szemembe nézhessen. – Minden rendben? – kérdezte gyengéden.

- Persze, csak… elképesztő, hogy mennyi minden történt ma – sóhajtottam. – Vagyis hogy mennyi mindent látok másként.

- Hihetetlenül jól viselted, Bella – felelte. – A családod, minden, amit eddig ismertél és szilárdnak hittél, hirtelen szétesett. De te mégis itt vagy most, egyetlen panaszszó nélkül.

- Azt hiszem, így kellett lennie – vontam vállat. Edward magához ölelt és puha csókot nyomott a homlokomra, én pedig készségesen simultam az ölelésébe.

Tudtam, hogy ezentúl minden megváltozik. Tudtam, hogy én is megváltozom. Új korszak kezdődött el, és kíváncsian vártam, hogy mit tartogat számomra.