15. fejezet - részlet

Az a helyzet, hogy gyorsan akartam végezni ezzel a fejezettel, hogy hamar hozhassam, aztán majdnem két teljes hét alatt mindössze tizenheten olvasták az előző részt, és hárman kommenteltek. Ez abszolút lelombozott és meg sem próbáltam írni. Úgyhogy íme itt van amit eddig írtam, a többi meg majd jön... valamikor.
Abellana

A szüleim minden év júliusában megünnepelték a házassági évfordulójukat a Stamford-i nyaralónkban a családunk és a közeli barátok társaságában. Mindig is kicsit furcsállottam, hogy minden egyes évben ilyen nagy feneket kerítenek az egésznek. Hiszen nem szerelemből házasodtak, hanem családi kényszerből. Persze tisztában voltam vele, hogy aztán őrülten egymásba szerettek, de akkor is.

Ezen a hétvégén a 27. házassági évfordulójukat ünnepelték, így hát szombat reggel Bella és én autóba ültünk, hogy elinduljunk a nyaralóba és ott töltsük az egész hétvégét, Esme ugyanis szerette volna, ha a gyerekei – és azt mondta, hogy ebbe Bella és Emmett is beletartoznak – ott töltenék az éjszakát. Kissé durcásan vettem tudomásul, hogy az elkövetkezendő két napban figyelnem kell magamra Bella körül, a kezeim ugyanis hajlamosak voltak elvándorolni, ha a közelében voltam.

Az anyám udvariasságból meg akarta hívni a Swan családot is, én azonban lebeszéltem róla, mikor egyik délután az irodámban beszélgettünk.

- De hát miért ne? – kérdezte. – Persze nem mondom, hogy szívesen hívom meg Bella anyját, ismered a véleményem. Na de Bella útján mégis csak a családunk tagjai, borzasztó illetlenség lenne nem meghívni őket.

- Hidd el, Bella nem örülne. Nem szeretné csak azért ott látni a családját, hogy Renée mindenbe belekössön, aztán meg Charlie-nak kelljen bocsánatot kérne a viselkedéséért. Tudom, hogy ők a szülei, de azok az emberek nagyon boldogtalanná teszik Bellát, anya.

Ez az érv azonnal hatott, hiszen az anyámat nem a látszat érdekelte és az, hogy ki mit fog gondolni. Neki számított Bella boldogsága, ahogyan nekem is.

Tökéletes idő volt, mikor elindultunk. A nap ragyogóan sütött, és a kocsiban halkan szólt a rádió, miközben Bella és én beszélgettünk és nevetgéltünk. Annyira normálisnak tűnt az egész helyzet, egy fiatal házaspár, akik éppen meglátogatják egyikük szüleit…

Na persze folyton emlékeztettem magam, hogy a mi esetünkben semmi sem volt „normális”.