13. fejezet

Sziasztok!
Megint csak bocsánat, hogy nem jött előbb a friss, de közben nyaraltam egy hetet, és nem nagyon volt időm írni, ezért lehet, hogy ez egy kicsit összecsapott lett. Az előző részről annyit, hogy akinek szólt, az remélem elolvasta a válaszomat a hozzászólások közt, a többieknek pedig nagyon köszönöm amiket írtak. :)
Abellana

(Bella)

Amint kinyitottam a szemem szombat reggel, a fejembe kúsztak a tegnap este emlékei. Éreztem, ahogyan hatalmas mosoly lepi el az arcomat. Néhány percig engedtem még magamat álmodozni, majd kikeltem az ágyból. Úgy tűnt Edward még nincs ébren, mivel nem láttam őt sehol. Ennek titkon még örültem is. Fogalmam sem volt, hogy mindezek után hogyan viselkedjek a közelében. Mármint egyértelmű volt, hogy mit akarunk mindketten, de nem akartam csak úgy… odadobni magam elé.

Úgy döntöttem, hogy addig is elfoglalom magam és palacsintát készítek reggelire. Vagyis ebédre – helyesbítettem magamban, mikor megláttam az időt. Ez lefoglalta a kezeimet, a gondolataimat viszont nem… azok továbbra is Edward körül jártak. Mikor éppen tányérra raktam a kész palacsintákat, hirtelen karok fonódtak körém, mintha csak megérezte volna, hogy rá gondolok. Egy kicsit megugrottam ijedtemben, mire Edward felnevetett.

- Eléggé ijedős vagy mostanában – állapította meg.

- Úgy tűnik ezt hozod ki belőlem – fordultam vele szembe, ő pedig újból felnevetett. Egy ideig csak némán néztünk egymás szemébe, én pedig az ajkamba haraptam, hogy ne terüljön el az arcomon egy nevetségesen hülye vigyor a vidámságtól.

- Jó reggelt – suttogta Edward, miközben arca sokkal közelebb került az enyémhez.

- Annak ígérkezik – feleltem szinte hangtalanul, és közben észrevettem, hogy szinte kapkodom a levegőt. Edward arcára kiült a féloldalas mosoly, olyan fajta, mint mikor az ember tudja, hogy nyerésre áll. Határozottan tisztában volt vele, hogy mit tesz velem. Előre hajolt és finoman megcsókolta a szám sarkát, majd még egy pillanatra mélyen a szemembe nézett, aztán elemelt egy palacsintát és leült az asztalhoz. Kissé bosszús pillantást küldtem felé, amiért így lógva hagyott, mire ő megint nevetni kezdett. Szerettem hallani a nevetését.

Megreggeliztünk, majd úgy ahogy voltunk, még mindig pizsamában, letelepedtünk a kanapéra és úgy döntöttünk, hogy megnézünk egy filmet. Habár én cseppet sem figyeltem a képernyőre, és szerintem Edward sem. Legtöbbször csak egymást bámultunk, míg rajta nem kaptuk egymást, olyankor pedig mindig elmosolyodtunk. Néhányszor közben váltottunk egy-egy hosszú csókot is.

Miután véget ért a film, Edward felé fordultam és felsóhajtottam. Tudtam, hogy beszélnünk kell. Ő is észrevette ezt, és végigsimított egyik kezével az arcomon. – Mi a baj? – kérdezte gyengéden.

- Edward, mit csinálunk mi? – tettem fel a kérdést, mire ő felvonta az egyik szemöldökét. – Úgy értem… mi ez, ami köztünk van?

- Nézd, Bella… én csak azt tudom, hogy bármi is ez, én akarom. Mindennél jobban.

Ekkor előre hajolt és megcsókolta a nyakam oldalát, majd még feljebb haladt, és ajkai közé szívta a fülcimpámat, mire én felnyögtem. – Te talán abba akarod hagyni? – mormolta a fülembe.

- Semmiképpen sem – válaszoltam elgyengülten.

- Hát akkor hagyjuk, hogy kialakuljon – felelte Edward, miközben újra a szemembe nézett. – Jobb, mint küzdeni ellene, nem igaz?

Mosolyogva bólintottam, majd Edward finoman szájon csókolt. –Viszont van még valami – mondtam, miután kettéváltunk. – Azt hiszem jobb lenne, ha egy ideig megtartanánk ezt magunk között. Alice és a szüleid is együtt akarnak minket látni, ami remek, de néha kicsit túlságosan is lelkesek. Azt akarom, hogy legyen időnk kiélvezni, anélkül, hogy bárki is nyomást gyakorolna ránk.

- Teljes mértékben egyetértek – felelte Edward, nagy megkönnyebbülésemre. – Alice és az anyám már így is az agyamra mennek, el sem tudom képzelni hogyan fognak reagálni, mikor tudomást szereznek majd rólunk.

- Akkor hát ebben megegyeztünk – jelentettem ki. – Titokban tartjuk a többiek előtt egy ideig.

Edward beleegyezően bólintott, majd éppen elkezdett felém közeledni, mikor megszólalt a mobilom. Mindketten morogva vettük tudomásul, hogy félbe lettünk szakítva, és kissé mérgesen vettem fel a telefont.

- Mi az? – kérdeztem köszönés helyett.

- Nem illendő így beszélned az anyáddal, Isabella – hallottam meg a hangot a vonal túloldaláról, és vissza kellett fojtanom egy nyögést. Ha vettem volna a fáradságot és megnézem, hogy ki hív, biztosan nem fogadtam volna Renée hívását.

- Nem láttam, hogy te vagy az, anya. Miért hívsz?

- Nos, úgy gondolom, hogy neked és Edwardnak el kéne jönnötök hozzánk vacsorázni. Hallatlan, hogy milyen közeli kapcsolatban állsz Cullenékkel, miközben a saját családoddal nem is törődsz.

- Ez nem igaz, anya – suttogtam összeszorított fogakon keresztül, miközben lehunytam a szemem. – Igenis törődöm a családommal. De nem értem, miért kéne egy közös vacsora. Nem is tudsz főzni.

- Először is, ne pimaszkodj! Másodszor pedig, azért, mert az emberek pletykálhatnak. Mit fognak hinni rólunk, ha megtudják, hogy a lányunk férje egyáltalán nem is ismer minket? Nekünk is meg kell védenünk a jó hírünket!

- Miféle jó hírünket? – kiáltottam fel, miközben egyre távolabb sétáltam, hogy Edward ne legyen fültanúja ennek a zavarba ejtő beszélgetésnek. – Nekünk semmiféle hírünk sincsen! Ez az egész csak egy szerződés miatt van, csak színjáték az egész, nem kellenek közös vacsorák!

- Na ide hallgass, Isabella! – kezdte az anyám, és kihallottam a hangjából a dühöt. – Ma este hétkor te és a férjed itt lesztek, mert én azt mondtam! Az emberek nem hihetik azt, hogy mi egyáltalán nem is ismerjük Cullenéket. Megértetted?

Dühös könnyek csordultak le az arcomon, de végül azt feleltem: - Ott leszünk.

Kinyomtam a telefont és miután kissé lenyugodtam, visszamentem Edwardhoz. – Az anyám meghívott minket ma vacsorára – közöltem, ő pedig észrevette, hogy nem repesek az örömtől.

- Nem kell elmennünk, ha nem akarsz – mondta rögtön. – Mondhatjuk azt is, hogy már programunk van a családommal.

- Nem, menjünk csak – vontam vállat, nem akarván őt beavatni anyám hírnévmániás érveibe. Túl megalázó lett volna.

- Komolyan mondom, Bella. Láttam, hogyan viselkedsz annak a nőnek a közelében. Mindig olyan bizonytalan leszel. Örülök, hogy végre megszabadultál tőle.

- Tudom, Edward – sóhajtottam fel. – De ők akkor is a szüleim. És amúgy is hiányzik már az apám. Ha nincs kedved eljönni, megértem.

Edward felállt a kanapéról, majd megállt velem szemben, derekam köré kulcsolta a karjait, és magához húzott. – Persze, hogy veled megyek – mondta halkan, és lágy csókot nyomott ajkaimra, majd felemelte egyik kezét és végigsimított az arcomon, miközben a szemembe nézett. – Ez nem csak csókokról és játszadozásról szól, Bella. Meg akarlak védeni.

Elmosolyodtam, majd gyorsan a mellkasába temettem az arcom, mielőtt megláthatta volna a szavai által okozott boldogságtól újra előtörő könnyeket. Ujjai a hajamat simogatták, én pedig nagyon régóta éreztem azt először, hogy ott vagyok, ahol lennem kell.

***

Néhány perccel hét óra előtt ott álltunk előző otthonom ajtaja előtt. Ideges voltam és túl akartam esni az egészen, amit aggódó pillantásaiból ítélve valószínűleg Edward is észrevett.

- Bells! – Charlie nyitott ajtót, és halvány mosollyal a karjaiba zárt. – Sajnálom. Próbáltam róla lebeszélni, de hát ismered…

- Tudom, apa. Semmi gond.

Ekkor Charlie Edwardra tekintett, és eltűnt a mosoly az arcáról. – Edward – biccentett neki köszönésképpen.

- Jó estét, Mr. Swan – felelt Edward udvariasan.

- Charles! – hallatszott bentről az anyám hangja. Felmordultam egyet, tudván, hogy úgy sem hallja meg. Utáltam, mikor így szólította az apámat. Biztosan úgy gondolta, hogy ettől is csak előkelőbb lesz. – Ne hagyd már, hogy odakint álldogáljanak!

Apám a szemeit forgatta, majd újból felénk fordult. – Gyertek be – mondta.

Beléptünk a lakásba, Renée pedig kilépett a konyhából teljes pompájában, mintha nem egy szimpla „családi” vacsorára készülnénk. – Áh, Isabella! – mosolyodott el kényszeredetten, majd futólag megölelt. Tudtam, hogy ez leginkább Edward jelenlétének szólt, az anyám ugyanis ki nem állhatta az ölelkezést.

- Edward, örülök, hogy eljöttél! – vetett rá Renée egy nagyobb mosolyt, mint amilyet nekem szánt.

- Köszönöm a meghívást, Mrs. Swan – felelte Edward, de látszott rajta, hogy ő kevésbé örül Renée társaságának. Ettől eszembe jutottak korábbi szavai arról, hogy meg akar engem védeni, és hirtelen megint átjárt az a melegség, ami akkor is.

- Hívj csak Renée-nek, édesem – felelte az anyám, és közben megsimogatta Edward karját. Ez most komolyan a férjemmel flörtöl?

Némi kínos csendben eltöltött perc után az anyám felszolgálta az ételt, amiről rögtön láttam, hogy nem ő készítette el, de természetesen nem tettem rá megjegyzést, bármennyire is csábító ötlet volt őt zavarba hozni.

- Szóval, Edward… - kezdte anyám, mikor már mindannyian az asztalnál ültünk. – Remélem Isabella nem okoz neked sok gondot.

Edward összevonta két szemöldökét és az anyámra nézett. – Természetesen nem. Nem is tudom, mi lenne most a családommal Bella nélkül, hiszen ő mentett meg minket egy rettenetesen kínos szituációtól. Az egész családom megszerette őt.

Levette a tekintetét az anyámról, és rám mosolygott, amitől a szívem ugrálni kezdett. Viszonoztam a mosolyt.

- Hm – hangzott anyám kételkedő válasza. Ezután egy ideig nem erőltette az én lejáratásomat, és leginkább csak semleges témákról esett szó, na meg Charlie úgy döntött, hogy vallatni kezdi Edwardot. Kérdéseket tett fel neki a gyerekkorától kezdve egészen az egyetemi évekig, én pedig bosszúsan és értetlenül bámultam őt. Mi ez az egész, miért érdekli őt hirtelen ennyire Edward?

Mikor Renée megunta a kérdésáradatot, újra megszólalt. – Hogy megy a munka Cullenéknél, Isabella? – nézett rám fanyar mosollyal. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg érdekli, vagy csak témát akart váltani.

- Jól – bólintottam, miközben lenyeltem egy falatot. – Nagyon kedves volt Carlisle-tól, hogy állást ajánlott. És mindenki nagyon rendes.

- Az apám szerint Bella nagyon jól végzi a munkáját – tette hozzá Edward. – Ha nem kéne ősszel visszamennie az egyetemre, szívesen marasztalná.

Ekkor Renée harsányan felnevetett. A szájához emelte a borospoharat, már sokadjára a vacsora alatt. Csak most vettem észre, hogy milyen sokat is ivott valójában. – Biztos vagy benne, hogy nem egy másik Belláról beszélt? Nem volt még olyan dolog ezen a világon, amit Isabella ne szúrt volna el.

- Renée! – csattant Charlie hangja, miközben én éreztem, ahogyan elvörösödöm, és könnyek kezdik szúrni a szememet. Csak ne itt és ne most, kérlek. Ne Edward előtt.

- De hát igazam van! – méltatlankodott Renée, s most már a nyelve is botladozni kezdett.

- Sajnálom, Bells. Azt hiszem ideje mennetek – fordult felém Charlie.

- Ó, te csak ne kérj helyettem bocsánatot Charles! Nézd meg, hogy mi mindent tettem ezért a családért! És mit kaptam cserébe? Az égvilágon semmit! Megköszönhetnének, hogy még itt vagyok! – Renée olyan hangosan kiabált, hogy attól féltem, mindjárt átkopog valaki. Viszont Charlie visszavágott, és az ő hangja még keményebben csengett.

- Elég legyen ebből, Renée! Olyan részeg vagy, hogy azt sem tudod mit beszélsz!

Megszégyenülten álltam fel az asztaltól, olyan erővel, hogy majdnem eldőlt a székem. Egy pillantást sem mertem vetni Edwardra, miközben elhagytuk a lakást, Renée további ordibálásaitól kísérve. Még akkor sem tudtam ránézni, mikor már kettesben voltunk a liftben. Lehunytam a szemeimet és éreztem, ahogy meleg könnycseppek gurulnak le az arcomon.

Edward közelebb lépett hozzám és egyik kezével felemelte az államat. A szemembe nézett, miközben ujja letörölt egy könnycseppet, majd finoman megcsókolta a helyét.

- Sajnálom, hogy végig kellett nézned ezt az egészet – mondtam halkan.

- Ne butáskodj, Bella. Nincs miért bocsánatot kérned – felelte, engem viszont ahelyett, hogy megnyugtatott volna ez a válasz, csak még jobban elkeserített. Hogyan keverhettem ebbe bele Edwardot? Hát van ennél ékesebb bizonyíték arra, hogy én nem illek bele az ő életébe?

Friss könnyek hullottak az arcomra, akármennyire is próbáltam őket visszafogni. Edward szorosan magához húzott és megcsókolta a fejem búbját. – Minden rendbe fog jönni. Megígérem, Bella – mormolta a fülembe. – Rendben van?

Bólintottam, miközben fejem még mindig a mellkasán nyugodott. Ekkor kinyílt a lift ajtaja, és miután kicsit összeszedtem magam, kiléptünk régi otthonom épületéből. Éppen a kocsi felé tartottunk, mikor egyszer csak megszólalt egy hang mögöttünk.

- Várjatok! – Hátranéztem, és kissé meglepődve vettem észre, hogy Charlie utánunk jött. – Bells, úgy sajnálom, ami történt. Mostanában egyre inkább… így viselkedik. Viszont sosem gondoltam volna, hogy Edward előtt is ezt fogja csinálni. Nem kellett volna hagynom, hogy ennyit igyon.

- Ez nem a te hibád, apa – feleltem. – Csakis ő tehet róla.

- Akárhogy is… sajnálom – sóhajtotta. – Mielőtt elmentek, szeretnék váltani egy-két szót Edwarddal, ha nem gond.

Meglepetten néztem az apámra, majd Edwardra, aki szintén úgy tűnt, hogy elképzelni sem tudja, miről akarhat vele beszélni Charlie. De végül csak bólintott és annyit mondott: - Persze.

Az apám hangja nyilvánvalóvá tette, hogy a beszélgetést négyszemközt gondolta, így hát búcsúzóul megöleltem őt, majd Edward felé fordultam. – Megvárlak a kocsiban – mondtam, majd magukra hagytam őket.

Majd’ megölt a kíváncsiság, hogy mit mond az apám Edwardnak, de közben kifárasztott ez a katasztrófikus este is. Nem akartam mást, csak hazamenni és egy új napra ébredni, abban reménykedve, hogy az jobb lesz.

Pár perccel később Edward beült mellém a kocsiba. Nem mondott semmit, én pedig direkt nem kérdeztem rá a dologra, de azért küldtem felé egy kérdő pillantást. Felém hajolt, hogy aprócska csókot nyomjon az ajkaimra, majd egy mosoly kíséretében annyit mondott: - Semmi olyasmi, ami miatt aggódnod kéne.

Úgy döntöttem, nem kérdezek semmit, így hát az út hazafelé nagyrészt csendben telt el. Mikor végre otthon voltunk, Edward látta rajtam, hogy szükségem van egy kis egyedüllétre, és egy bátorító mosoly valamint egy jóéjt csók után magamra hagyott, amiért hálás voltam neki.

Az alvásért is igazán hálás lettem volna, de nem jött álom a szememre. Azt hiszem azért, mert dühös voltam. Dühös, amiért végre részem volt egy kis boldogságban, de rögtön utána közbeszólt a való élet. Nem így kellett volna elkezdődnie a kapcsolatomnak Edwarddal. Rögtön bele kellett ugrania az én problémáim mélyébe.

Hajnali kettő körül kimentem a konyhába, hogy igyak egy kis vizet. Meg akartam próbálni elaludni, de semmi kedvem nem volt visszamenni az ágyba, tudván, hogy csak forgolódni fogok, így hát inkább készítettem magamnak egy bögre teát és letelepedtem a kanapéra.

Nem is tudom milyen régóta üldögéltem ott a sötétben, mikor egyszer csak megéreztem, ahogy besüpped mellettem a kanapé. Magamon éreztem Edward tekintetét, miközben felemelte egyik kezét és a fülem mögé simított egy tincset. – Nem tudtam aludni – vontam vállat, megválaszolván a kimondatlan kérdését.

- Mi a baj, Bella? Mármint a nyilvánvalón kívül. Látom rajtad, hogy valami más is bánt.

Felsóhajtottam, azon gondolkozva, hogy elmondjam-e neki a fejemben kavargó gondolatokat. Végül úgy döntöttem, hogy őszinte leszek vele.

- Úgy érzem ez csak egy újabb jele volt annak, hogy mi nem tartozunk össze, Edward. Neked van egy remek, szerető családod. És barátaid. Nekem nincs semmim. Én nem hozok semmi pluszt a te életedbe, csakis a rengeteg problémámat. Renée-nek igaza van abban, hogy nekem semmi sem sikerül.

- Ez egyáltalán nem igaz, Bella – tiltakozott Edward.

- Hallgass végig, Edward! Ezzel azt akarom mondani, hogy ha egy másik szituációban lennénk, ahol találkozgathatnál más lányokkal… velük sokkal könnyebb lenne a dolgod. Én viszont egy hatalmas csomagot húzok magam után, tele gondokkal. Megérdemled, hogy ezt tudd. És ha úgy döntesz, hogy te nem akarod ezt tovább folytatni, akkor hagyjuk abba még most. Mert lesznek még ilyen napjaim, amikor a gondok utolérnek.

Edward egy percig csöndben fürkészte az arcomat, majd végül megszólalt. – Akkor most te hallgass meg engem, és figyelj rám jól. Tudom, hogy neked egy másmilyen családban kellett felnőnöd, és tudom, hogy emiatt most húzod magad után azt a csomagot. De azért vagyok itt, hogy segítsek vele, Bella. Nem kell többé egyedül cipelned mindezt. Azt akarom, hogy tudd, hogy a többi ilyen napon is ott leszek veled. És nekem nem kellenek azok a más lányok, akiket említettél. Nekem te kellesz, Bella. Ez a döntésem.

Edward szavaitól mosoly kúszott az arcomra. – Köszönöm – mondtam halkan.

- Ugyan mit?

- Csak… azt, hogy itt vagy velem – feleltem vállat vonva. Edward elmosolyodott és felém hajolt, míg ajkai meg nem érintették az enyémeket, és amint nyelveink közös táncba kezdtek, már el is felejtettem, hogy miről volt szó az előbb.

Csókunk egy pillanatra sem szakadt meg, miközben hátradöntött a kanapén, egyik keze pedig a csípőmre kúszott. Egy ideig csak elmerültünk az édes csókokban, anélkül, hogy nagyon belemelegedtünk volna a dologba, majd úgy ahogy voltunk, összeölelkezve a kanapén, mindketten elaludtunk. Az utolsó dolog amit éreztem, Edward ajkainak érintése volt a homlokomon.